(Lövey-/Pécsi-) Varga Éva: Ókori hajók és kikötők

NAP, HOL, CSILLAGOK 3. rész - Művészet és irodalom est

(Lövey-/ Pécsi-) Varga Éva: Ókori római fegyverek és fegyverzet - előadás

A Csörsz-árok és problematikája - előadás 2019.december 19

Dr. Karikó Sándor ny, főiskolai tanár: A megrekedt idő nyomában. A maszájok földje. A vadonvilág varázsa. Szubjektív prezentációs előadás Tanzániáról és Zanzibárról.

Dr. Karikó Sándor ny, főiskolai tanár: A megrekedt idő nyomában. A maszájok földje. A vadonvilág varázsa. Szubjektív prezentációs előadás Tanzániáról és Zanzibárról. 

Katus Norbert A sülysápi per

Forrásként továbbítom:

A sülysápi per (1951)

Katus Norbert

Forrás:

http://www.helytortenet.sulysap.eu/index.php?option=com_content&view=article&id=57:a-suelysapi-per-1951&catid=40:essze&Itemid=67 

Alábbi cikkem az Önkormányzati Híradó című helyi lap 2006. októberi számában jelent meg. Az 1951-ben, a kommunista hatalom által koncepciós perben elítélt 19 sülysápi lakos történetét feldolgozó dolgozat (szerk. Kapás József) kivonata.

A „sülysápi per”

Október 23.-ról a legtöbb magyar embernek az 1956-os forradalom jut rögtön az eszébe, s ez így is van rendjén. Ebben az írásban egy másik történetet mutatok be, ami ugyancsak „egy” október 23.-ához köthető, sülysápi eset, 1951-ből.

A kommunista hatalomátvétel után rögtön megindultak a társadalom, és minden működő szervezet megtörésére irányuló koncepciós perek. Ilyen volt a Grősz József püspök ellen indított eljárás is, amit most nem részletezek. Ez egy tipikus „kirakatper” volt, propagandisztikus céllal. Ennek a pernek egyik mellékága volt az úgynevezett „sülysápi per”. Mi is történt?

Szvitek István huszonhat éves volt 1951-ben. Október 23-án kivégezték „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló illegális fegyveres szervezkedés bűntette” miatt. Felakasztották, mert nem akart fejet hajtani a totális diktatúra előtt.

Jandó Ferenc harmincnégy éves volt 1951-ben, október 23-án őt is kivégezték a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló illegális fegyveres szervezkedés bűntettének vádjával. Felakasztották. Ártatlanul. Rajtuk kívül még 17 sülysápi embert ítéltek el, őket „csak” börtönbüntetésre…

Jandó Ferenc feleségét és három gyermekét hagyta itt. Anna néni is 1954-ben tudta meg, hogy férjét kivégezték: „Nem tudtam azt se biztosan, hogy mikor halt meg. Azt se tudtam, hogy él vagy hal, vagy mi van vele. Úgy tudtam meg, hogy pontosan tényleg meghalt, hogy (…) bementem a tanácsra, délután volt, még éppen az anyakönyvvezető ott volt. Ahhoz mentem, hogy mire van szükségem, hogy adja. (…) Jegyző is volt, ismert is. Előhozta a papírokat, kezdi nekem csinálni. Az volt az első, hogy az édesapja hol dolgozik. Az édesapja? Azt én is szeretném tudni, hogy hol van! Én vagyok az a Jandó Ferencné, akire kihirdették a mozihelyiségben, hogy kivégezték. Csak nézett rám. Szeretném tudni, hogy el van-e halottnak könyvelve! Mert engem nem értesített senki. Akkor o bólintott a fejével, hogy el van halottnak könyvelve. Kihozta a tizenhetes anyakönyvet, odatette elém, hogy olvassam el. Én akkor már nem tudtam olvasni.” Először egy kicsit tágabban: 1950 végén kezdődtek a letartóztatások, amelyek először a katolikus egyházat és a szerzetesrendeket érintették. 1951 tavaszára állt össze a kép az ÁVH-n belül, s ekkorra volt őrizetben az összes tanú, vádlott és szereplő. A legfelsőbb vezetés és az államvédelem vezérkarának együttműködésével kialakított per Grősz József érsekhez közvetlenül kapcsolódó része nyilvános volt a külvilág számára is; a „beismerő vallomásokat”, a főbűnösök neveit, majd az ítéletet a Szabad Nép is közölte, mintegy propagandaként a katolikus egyház ellen. Emellett azonban, párhuzamosan a főperrel, amely június 22-én kezdődött, zárt tárgyalások formájában megrendezték a mellékpereket is. Még mindig nem lehet a közvetlenül érintettek pontos számát meghatározni, de húsz és harminc közé tehető a kapcsolódó perek száma, s körülbelül kétszáz ember sorsára voltak befolyással.

A perek júniustól októberig folytak. Szvitek Istvánt 1951. február 20-án este az otthonából hurcolták el, Jandó Ferencet pedig munkahelyén vették őrizetbe. Nem egészen egy hét leforgása alatt összegyűjtöttek hét embert, köztük a majdani per főbb szereplőit. „Földműves emberek voltunk. Egész nap arattunk, akkor, július eleje az aratás időszaka volt. Este fáradtan értünk haza a munkából. Éjszaka ugatott a kutya. Édesanyám rám szól: — Jani fiam, nagyon nagy ugatás van kint, zörgés. A kerítésen ugrálnak át. — Nyolcan jöttek külön engem letartóztatni. Így jártak csordástól mindenkihez. Az ajtót verték, a külső ajtót. Szóltam: — Ki az? — A Pénzügyőrség. — Hivatalos szerv, nyitom ki az ajtót, nagy lámpákkal, mindjárt a szememnek szegezték. De már lökdöstek is befelé. — Ki lakik itt? — Szántai István. — O, az apám lakott ott, övé volt a ház. — És Szántai János hol lakik? — Az meg én vagyok. Én vagyok a fia, természetes, hogy közös kenyéren itt élünk, egy család vagyunk. — Akkor miért nem azt mondod? — Jöttek rögtön a különbözo ütlegelések. Apám is odaszól: — Mi járatban vannak? Kicsodák önök? Be se mutatkoztak? — Hej, te piszkos vén kulák! Majd bemutatkozunk! Én a falhoz voltam szögezve. Visszatekintettem, és pont láttam a kis kazettát, ahogy szórja és teszi a zsebébe. Vesztemre odaszóltam: — Uraim, ez is fegyver? — Ezért a bátorságomért mivel kellett fizetni? Levertek a földre, rugdostak, tapostak. Aztán felhúztak, megvasaltak, és gyerünk kifelé. — Te piszkos fasiszta! Ha szökést mersz kísérelni, úgy teleszórunk ólommal, hogy csak ócskavasnak vesznek meg. Indíts kifelé. Öt és fél év múlva jöttem haza...”

Az ÁVH Kapás Józsefet is július 3-án fogta el. „… és értem bejött a két ÁVO-s jobbról-balról egy-egy pisztollyal: Kísértek kifelé a kocsijukhoz. Hátranéztem, megláttam mindjárt az Ádi barátomat, a Szirtes Ádámot, aki megmutatta az ÁVO-nak hogy Sápon hol laknak a Kapásék meg a többiek” A letartóztatottak 1951. július 25-éig voltak az ÁVH Pest Megyei Osztályán, ekkor mindenkit átszállítottak a Markó utcai ügyészségi fogdába. Itt már nem egyszemélyes cellákban kaptak elhelyezést, hanem öt-tíz ember szorongott két-három fosre méretezett helyiségben. A tárgyalás a megszokott módszerrel zajlott: „… felmutattak egy képet, amolyan félképekkel, középen Grősz József, és ezekkel a körképekkel szépen körülültetve. A bizonyíték az o részükről úgy szólt, hogy íme, le se tudjuk tagadni, hiszen ez egy helyi felvétel. Akkor vétetett fel, amikor ok pontosan gyűléseztek. Grősz József és ott a huszonhárom személy körülötte. Tárgyi bizonyíték. Hazugságnak a csúcsa. Tessék oda bemenni most [a sülysápi templomba], ott van a nagy oltár. De ott csak annyi hely van az oltár mögött — jártunk takarítani a templomot gyerekként, még felnőttkorban is, karácsonykor, húsvétkor nagyobb takarítás volt — hogy két ember csak lapjával tud elmenni egymás mellett. Nem hogy ott huszonhárom ember, Grősszel huszonnégy az oltár mögött, ahol nincs hely ...”

A per augusztus 10-én délben zárult az ítélethirdetéssel: Az 1951. Biz. 0015/2/5. szám alatt született ítélet a következő büntetéseket tartalmazta:

Szvitek János: életfogytiglani börtön, Szvitek István: halálbüntetés, Jandó Ferenc: halálbüntetés, Vilcsek Emil: tizenhárom évi börtön, Szvitek Ferenc: nyolcévi börtön, Benedek László: tizennégy évi börtön, Szvercsek István: hétévi börtön Csapó Sándor: életfogytiglani börtön, Kovács Antal: tizenhárom évi börtön, Szvercsek János: hétévi börtön, Kapás József: tízévi börtön, Oláh Ferenc: tizenegy évi börtön Szántai István: tízévi börtön, Seres Artúr: tizenhárom évi börtön, Ellenbacher Károly: tizenkét évi börtön, Jandó József: tízévi börtön, Barta István: tizenkét évi börtön, Szántai János: tízévi börtön, Nagy Sándor: tízévi börtön.

Mellékbüntetésként valamennyi vádlottnál teljes vagyonelkobzás, továbbá a másod- és harmadrendű vádlottak kivételével mindenkinél tíz évnyi közügyektől és ötévnyi nyilvános helyek látogatásától való eltiltás szerepelt. Az elítéltek egyikük kivételével fellebbezést nyújtottak be. 1951. október 2-án a vádlottak jelenléte nélkül megtartották a másodfokú tárgyalást a Legfelsőbb Bíróságon, de – természetesen – a bíróság a fellebbezéseket elutasította, s az ítéleteket helybenhagyta. A jogerős ítélet kihirdetése után még néhány napra mindenkit visszavittek a Markó utcai fogdába, de a halálra ítélteket már elkülönítették. Szeptember elején a börtönbüntetéses rabokat vonattal átszállították Szobra, majd innen indultak el gyalog, szoros kísérettel Márianosztra felé. A két halálraítélt a Kozma utcai börtönbe került. 1951. október 23-án reggel fél hétkor dr. Király Gyula tanácsvezető bíró, dr. Pécsvárady László jegyzőkönyvvezető, Bánkuti Antal, az Országos Büntetőintézet vezetője, dr. Kelemen Endre orvos szakértő és még két személy jelenlétében Bogár János ítéletvégrehajtó a halálbüntetést végrehajtotta. A hozzátartozók eközben próbáltak híreket szerezni szeretteikről, de csak félinformációk jutottak el hozzájuk: például a sülyi mozihelyiségben összehívtak a kommunisták egy gyűlést, és kihirdették, megfélemlítés alapján, hogy Jandó Ferencet és Szvitek István kivégezték. Az elítéltek tehát Márianosztrán kezdték meg büntetéseik letöltését, ahol különböző műhelyekbe kerültek munkára. A két életfogytiglanra ítélt rabot elvitték innen, a többiek hosszú évekre ennek a börtönnek a foglyai maradtak. 1953-ban már rövid, ötperces beszélőket engedélyeztek a hozzátartozóknak is. 1954-tol jobban szétszóródtak a rabok, a különböző kegyelmi kérvényekből és szabadulólevelekből lehet tudni, hogy egy részük Várpalotára, a helyi szénbányákba került, s aztán onnan szabadult.

1956-tól megkezdődtek a szabadlábra helyezések. „Szabadlábon” persze már nem élhették a régi életüket: „… [a sülyi tanácsházán] Akkor már talán el is mehetek, mindent tudnak.« »Nem.« Ilyen konokul mondta: »Megkövetelem, hogy az ügyről egy szót se. Mert ha akár pozitív, akár negatív módon visszajönnek valami jelzések, hogy önök beszéltek, akkor visszakerülnek oda. Ezt jegyezze meg!« »Megjegyeztem. Elmehetek?« »Még mindig nem. Vegye tudomásul (sírva mentem haza!), hogy maguk a mi rendszerünkben sohasem lesznek emberszámba véve, maguk csak termelőeszközök. S ha azt akarják, hogy befogadjuk magukat miközénk, maguknak sokkal többet kell tenniük, mint bárki másnak.« Féltek tőlünk az emberek. Aztán megszoktuk, nem is mentem sehova. Korábban szerettem a focimeccseket, nem voltam játékos, szurkoló voltam. A kocsmába, egy-egy korsó sörre vasárnap délutánonként eljártam, jól éreztem magam azelőtt. De bezzeg ettől kezdve oda se mentem. Miért ítéltek el 19 ártatlan embert? Nos, ezeknek a pereknek már általában semmi közük nem volt a főperhez, annak vádlottjaihoz, csak az ÁVH-s koncepció teremtett kapcsolatot közöttük. Általában a kihallgatások során felmerült nevek alapján alakult ki a harmadik réteg perjegyzéke. A harmadik szint a kisemberek szintje. A kuláknak minősítettek, a gondolkodók, akik talán meg mertek szólalni, vagy csak olyan emberek, akik kisebb-nagyobb közösségen belül valakiknek számítottak és figyeltek rájuk. A Tápió vidékén volt egy kisközösség, amely élte az életét, ahogyan már évszázadok óta, s volt a hatalom a maga törvényeivel, az ÁVH a maga eszközeivel, amely ugyancsak tette a dolgát. S e két elem itt és így találkozott. Még szűkebben: Szvitek István és Jandó Ferenc valóban politizált, be lehetett őket szervezni (mármint korábban, még a Horthy-rendszerben), mert nagy bizonyossággal nem mérték fel a rendszer kíméletlenségét és hatékonyságát a más véleményen levőkkel szemben. Talán nem is sejtették, hogy ami egy demokráciában építőkő, az az 1950-es évek Magyarországán népellenes bűntett. A személyükön keresztül támadták, de a társadalmi státusuk miatt tartóztatták le őket. Munkás, iparos, paraszt. Másként gondolkodó, hangadó vagy kulák. A faluban valakiknek számítanak. Ez az a pont, ahol nemcsak Sülysápot, de a környéket, a Tápió vidékét is meg lehetett törni.

Álljon ez a cikk itt emlékül, Sülysápon, október 23. kapcsán azoknak az embereknek, akiknek az életét egy kíméletlen, elnyomó rendszer próbálta összetörni.

Hál' Istennek, van kire büszkének lennünk!

A NAP, HOLD, CSILLAGOK TOLLFORGATÓ ONLINE LAPCSOPORT - SZEGEDI KÖZÉLETI KÁVÉHÁZ KÖZÖS RENDEZVÉNYÉNEK NÉVADÓ MESÉJE

Nap, Hold, Csillag megszabadítása

Népmese





Túl az Óperenciás-tengeren, túl az üveghegyeken, az ökörle- gelőkön is túl, éppen a világ végén élt egy konok király. Ennek a konok királynak három gyönyörű szép leánya volt. Az egyiket Hívták Napnak, a másikat hívták Holdnak, a legkisebbet pedig hívták Csillagnak. A három leánynak más dolga nem volt, mint hogy ők gondoskodtak a világosságról. Nap világított reggeltől alkonyatig, éjjel Hold világított, alkonyattól holdkeltéig pedig a kicsi Csillag.

Volt a konok királynak egy juhos gazdája, s a juhos gazdá- nak három derék fia. Illésnek hívták a legnagyobbat, Péternek a középsőt, Áronnak a legkisebbet. Ez a három legény beleszere- tett a három királykisasszonyba. Hogy, hogy nem, a legények is megtetszettek a királykisasszonyoknak. Addig kedveskedtek egymással, míg a legnagyobb királylány azt mondta a legidő- sebb legénynek, hogy vagy az ő felesége lesz, vagy senkié. Ezt mondta Hold is a középső legénynek, s ezt mondta Csillag is a legkisebbiknek.

Nem volt más hátra, mint a leánykérés. A három legény fel- öltötte ünneplő ruháját, s bekopogtatott illendőképpen a konok királyhoz.

- Mit akartok legények? - kérdezte a király barátságosan.

- Felséges királyatyánk lányait akarjuk feleségül - felelte Illés.

Alig hallotta meg a kérdést a konok király, homloka mindjárt ráncba szaladt. Csattogott, pattogott dühösen, hogy nem pisz- kos juhászbojtároknak nevelte ő a lányait. Királyleányoknak ki- rályi palotában a helye, nem birkák mellett az esztenában. Hiá- ba kérlelte a három leány, hiába sírt, könyörgött, a király nem engedett. Megbizonyította, hogy nem oktalanul ment híre a konokságának.

Mit tehetett a három bojtárlegény, elköszönt, s megindult nagy búsan kifelé a palotából. Az útjuk a trágyadomb mellett vitt. A trágyadombon egy pókos lábú, göthös csikó heverészett. Olyan szomorú sovány volt, hogy minden csigolyája külön-külön látszott. Mikor Illés arra ment, a csikó nyöszörögve megszólalt :

- Adj egy villa szénát!

Megsajnálta Illés a csikót, s odavetett eléje egy villa szénát.

A csikó megette, aztán így szólt Péterhez :

- Hozz egy rocska vizet!

Péter szíve is megesett a szenvedő állaton. Nem restellte a fáradtságot, megitatta egy rocska vízzel. Utoljára a csikó Áron- hoz szólt : - Csutakolj meg!

Áron tüstént hozzálátott a csutakoláshoz. Hol csutakolt, hol meg csodálkozott. Mert ilyen csutakolásban még soha része nem volt. Mikor a lábát csutakolta, a csikó lába kiegyenesedett, nem volt pókos többé. Mikor a hátát, a háta egyenesedett ki. Nem volt göthös többé. Olyan szép ló vált belőle a csutakolás végeztével, hogy a királyi ménesben nem akadt hozzá fogható.

- Jó tettért jóval fizetek - mondta akkor a csikó.

Hármat toppantott, s a földről nagy hirtelen kinőtt három kicsi vessző. Nem közönséges vessző azonban, hanem sújtó vesz- sző, aminek az a tulajdonsága, hogy a legerősebb ellenséget is leveri a lábáról.

Mindegyik legény elvett egy-egy vesszőt. Aztán a csikó me- gint toppantott hármat, s a levegőből előlibegett három kicsi kendő. Az egyik megpihent Illés karján, a másik megpihent Pé- ter karján, a harmadik megpihent Áron karján.

A csikó okosan elmagyarázta, hogy minden kendőben száz ember ereje van. S ha a legények olyan hatalmas ellenséggel hadakoznak, kit a sújtó vessző el nem pusztít, törülközzenek meg a kendőben, s bizonyosan győzedelmeskednek. Búcsúzó- ul a csikó fölnyihogott, s villámgyorsan eltűnt, mintha ott sem lett volna.

A három legény szomorúan hazament. Volt ugyan sújtóvesz- szőjük, erőszaporító kicsi kendőjük, de menyasszonyuk nem volt, s ők éppen arra vágytak. Mire a karámhoz értek, már alko- nyodott. A két idősebb testvér lefeküdt, mert Áronon volt az őr- ködés sora.

Áron leült a karám sarkába, ahogy napról napra szokta, s az eget leste. Telt az idő, múlt az idő, de Csillag csak nem tűnt föl az égen. Áron sóhajtott, mert nagyon szerette volna látni szerel- mesét, ha már feleségül nem adta az apja. De aztán leszállott az éjszaka, s eljött Péter, hogy az öccsét fölváltsa. Ő is sóhajto- zott, ő is hiába. Telt az idő, múlt az idő, de Hold sem hágott föl az égre. Pétert Illés váltotta föl az őrködésben. Keletnek fordul- va várt, várakozott, hogy az ég alja megszínesedjék. De haszta- lan várt, az irgalmatlan sötétség meg sem lebbent.

Illés fölrázta a két öccsét, s tanakodni kezdtek, ugyan bizony mi baja eshetett Napnak, Holdnak meg a kicsi Csillagnak. Úgy végezték, hogy elmennek a konok királyhoz, s őt kérdezik meg a lányai felől.

Három napig tartott, míg a szuroksötétben elbotorkáltak a ki- rályi palotába. Ott aztán megtudták, hogy Napot a huszonnégy fejű sárkány ragadta el, Holdat a tizenkét fejű, Csillagot a hétfe- jű.

- No - mondta Illés -, mi is megszabadítjuk felséges király- atyánk leányait, de jutalmul a kezüket kérjük.

Nem azért volt konok a király, hogy az akaratát megmásítsa. - Inkább sohasem lássam őket, minthogy bojtárné legyen belőlük – ezt mondta a király, s haragosan dobbantott.

De ha ő dobbantott, Illés kétakkorát dobbantott.

- Ha nem adja szépszerivel - felelte Illés -, elvesszük erővel.

A tetejében még a királyságát is felosztjuk magunk között, mert mi vagyunk a földkerekség leghatalmasabb bojtárjai.

- Majd adok én nektek királyságot! – kiabált a konok király, s a kardja után kapkodott. Még szerencse, hogy a sötétségben nem találta.

A három legény pedig útnak eredt. Az orruk végét sem lát- ták, nemhogy a lábuk alá nézhettek volna. Botorkáltak, mint a vakok, s olyan lassan haladtak, hogy tíz nap alatt tettek meg egynapi járóföldet.

A tizedik napon Illés fölsóhajtott :

- Ekkora sötétségben bajos dolog sárkányra lelni - mondta.

- Majd csak rájuk találunk valahogy - felelt Péter.

Megint mentek egynapi járóföldet, megint tíz nap alatt. Ekkor meg Pétert fogta el a csüggedés.

- Bajos dolog sárkányra lelni ekkora sötétségben - mondta. - Majd csak rájuk találunk valahogy - biztatta két bátyját Áron.

Mentek tovább lankadatlan. A tizedik napon a három legény egyszerre megállott. Halovány derengést láttak, mintha a mesz- szeségben egy kicsiny csillagocska világítana.

- Az én kedvesem világít ott - mondta Áron, s megindult, hogy a sárkánnyal megvívjon. Ment a derengés iránt, s nemso- kára elért egy nagy rézhídra. Amint a hídra rálépett, száz réz- harang kondult meg. A nagy zengedelem csak akkor halt el, mi- kor megjelent a hétfejű sárkány.

- Mit keresel te itt - kérdezte a sárkány -, ahol a madárnak sincs helye?

- Téged kereslek, hogy megvívjak veled – felelte Áron. Vette a kicsi vesszőt, rásújtott a sárkányra. A csúnya állat azon nyomban elterült, azt sem tudta hol a feje, holott hét volt neki. Látta Áron, hogy a sárkány nem pusztult el, megtörülkö- zött hát gyorsan az erőszaporító kendőben. Derékon kapta a sárkányt, s úgy földhöz teremtette, hogy menten szörnyethalt.

Akkor levágta mind a hét fejét.

Csillag csak ezt várta. Leszaladt a várból, belevetette magát Áron karjába, s így szólt :

- Én a tied, te az enyém, ásó, kapa válasszon el egymástól. Gyorsabban haladtak, mert Csillag világított. Jó ideje mentek már, mikor ezüstös fényt pillantottak meg a fák között.

- Az én kedvesem világít ott - szólalt meg Péter, s megindult, hogy a sárkánnyal megvívjon. A derengés iránt lépegetett, s nemsokára elért az ezüsthídra. Alig tette rá a lábát, megkondult száz ezüstharang. A nagy zengedelem csak akkor csitult el, mikor megjelent a tizenkét fejű sárkány. Haragosan jött, tüzet okádott mind a tizenkét fejéből.

- Hát te mit keresel itt, hol a madárnak nincsen helye? - kér- dezte a sárkány.

- Én téged, hogy megvívjak veled - felelte Péter. Fogta a ki- csi vesszőt, megsújtotta vele a sárkányt. Az undokságos szörny tüstént elvágódott a földön. De már iparkodott is, hogy talpra álljon. Péter gyorsan megtörülközött erőszaporító kendőben, derékon ragadta a sárkányt, s földhöz teremtette. Nagyot nyek- kent a sárkány, s tizenkét felé lehelte ki a lelkét.

Hold csak ezt várta. Leszaladt a várból, belevetette magát Péter karjába, s így szólt :

- Én a tied, te az enyém, ásó, kapa válasszon el egymástól. Most még gyorsabban haladtak. Útjukat Csillag és Hold ügyesen megvilágította. El is értek hamarosan az aranyhíd elé.

A híd mögött pirosas fény csillogott.

- Az én kedvesem világít ott - kiáltott föl Illés, s futott, hogy a sárkánnyal megvívjon. A piros fény kalauzolta. Csakhamar megkondult száz aranyharang, ami arról tudósított, hogy Illés rálépett az aranyhídra. A nagy zengedelem csak akkor némult el, amikor lángok között megjelent a huszonnégy fejű sárkány. - Mit keresel itt, hol a madárnak sincsen helye? - kérdezte a sárkány.

- Jöttem, hogy megvívjak veled - felelte Illés. Kapta a kicsi vesszőt, rácsapott vele a sárkányra. A förtelmes szörnyeteg lebukott a földre. De csak félig, már tápászkodott is, hogy rá- vesse magát Illésre. Amaz ügyesen megtörülközött az erősza- porító kendőben, bátran átnyalábolta a sárkányt a derekánál, megforgatta, földhöz rittyentette. El is pusztult a sárkány egy- szeribe.

Erre várt csak a Nap. Mindjárt rohant le a várból, belevetette magát Illés karjába, így szólt :

- Én a tied, te az enyém, ásó, kapa válasszon el egymástól.

Abban a szempillantásban elárasztotta a világosság a földet. Boldogok voltak az emberek, boldogok az erdő-mező vadjai, boldogok a fák, a virágok. Most tapasztalták csak igazán, mek- kora áldás a fény, s milyen nyomorú az élet az örökös vakság- ban.

A három legény feleségül vette a három királykisasszonyt. Azóta is boldogan élnek. Aki nem hiszi, nézzen az égre.

Nap, Hold, Csillagok 2. rész - Tollforgató Online Lapcsoport - Szegedi Közéleti Kávéház közös rendezvény - közös mű

Nap, Hold, Csillagok 2. rész

- Tollforgató Online Lapcsoport -

Szegedi Közéleti Kávéház

közös rendezvény - közös mű







A rendezvény ötletgazdájaként, és háziasszonyaként szeretném meghirdetni a játékot december 5-ére, a Nap, Hold, Csillagok rendezvényünk második fordulójára, második rendezvényére.


Röviden ismertetném is a feladatot. A rendezvényre érkezők majd részt vesznek egy közös mű létrehozásában. A megkezdett cím fejenként egy mondattal folytatható.


A rendezvény végén pedig a közös mű felolvasásra kerül, és felkerül a honlapokra, blogokra, valamint leadom a Szegedi Közéleti Kávéház programfüzetébe is, közlésre.




Mikulás nap előestéjén, amikor a Mikulás “hivatalosan” (december ötödikéről hatodikára virradó éjszakán) érkezik.

Idézem a következő adatokat:



Miklós halálának napja

Az igazi “Mikulás nap”, vagyis Miklós napja viszont december 6.


Ez a nap a IV. században élt Szent Miklós püspök halálának évfordulója.


A szentek esetében ez egyben a mennyei újjászületés napja, s ezzel máris visszatérhet az emelkedett, ünnepi hangulatunk.

Miklós (a későbbi Szent Miklós) életéről nem rendelkezünk történeti hitelességű forrással.

Alakját a szentek legendáit összefoglaló Legenda Aureából ismerjük, amely a XIII. században keletkezett.

Miklós Kis-Ázsiában látta meg a napvilágot 260-270 táján, feltehetően egy rendkívül jómódú családban.


A feljegyzések, adatok alapján viszont Miklóst a világi hívságoknál már gyermekként is sokkal jobban vonzotta az aszkétizmus.


Szülei meglehetősen korán meghaltak. Ezt követően a püspöki hivatalt viselő nagybátyja gyámsága alá került.


Innentől, ettől a fordulóponttól kezdve egyértelmű volt, hogy egyházi pályára lép.


Isteni jelre választották a mai Törökországban fekvő Demre (az akkor még Myra) városának püspökévé.








Miután püspök lett, hivatalát 52 esztendeig töltötte be.





Bőkezűsége, igazságérzete, jósága messze tette valójában messze földön híressé.




343. december 6-án hunyt el.



A legenda szerint aranyat dobott be az ablakon, feltámasztotta a halottat.

Ezekhez a Szent Miklós nagylelkűségéhez és kedvességéhez fűződő történetekhez kapcsolódóan, ezeknek nyomán alakult ki a Mikulás-kultusz, mint népszokás.


A Mikulás a Miklós név cseh és szlovák alakja.


Az előzőekben említett forrásunk, a legenda Aurea Miklósnak is számos csodás cselekedetét sorolja fel.



Idézem a mű részletét, amely ide vonatkozik:




"Szent Miklós püspök





[december 6.]





http://mek.oszk.hu/04600/04626/html/legenda0003.html



A Miklós (Nicolaus) név a nicos, azaz ‚győzelem’ és a laos, azaz ‚nép’ szóból ered. A Miklós név tehát annyi, mint a ‚nép (vagyis a nép között elterjedt hitvány bűnök) fölötti győzelem’, vagy a ‚nép győzelme’, mivel életével és tanításával sok népnek bizonyította, hogyan lehet a vétkek és bűnök fölött győzedelmeskedni. Vagy pedig a nicos, azaz ‚győzelem’ és a ‚dicséret’ szóból mintegy ‚győzelmes dicséret’; vagy a ragyogás (nitor), és a laos, azaz ‚nép’ szavakból, mintegy a ‚nép ragyogása’. Mindaz megvolt ugyanis őbenne, ami ragyogást és tisztaságot ad, hiszen Ambrus szerint megtisztít az Isten szava, megtisztít az igaz bűnvallás, megtisztít a szent gondolkodás, megtisztít a jóban munkálkodás. Legendáját az argoszi mesterek írták meg. Isidorus szerint Argosz görögországi város, ahonnan a görögöket általánosan argosziaknak nevezik. Más helyütt az is olvasható, hogy Metód pátriárka görögül írta meg a legendát és János ákonus fordította latinra, számos részlettel kiegészítve.

Miklós, Patera városának polgára gazdag és szent életű szülőktõl származott. Apját Epiphanesnak, anyját pedig Johannának hívták. Gyermekük viruló ifjúkorukban született meg, s azután már nem is éltek házaséletet. A gyermek első nap, fürösztés közben egyenesen megállt a mosdóteknőben. Ráadásul szerdán és pénteken csak egyszer szopott. Fölserdülvén nem vett részt az ifjak szórakozásaiban, inkább a templom küszöbét koptatta. Amit ott a Szentírásból megértett, emlékezetében őrizte. Szülei elhaltával azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani.

Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelmébõl élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.


Nem sok idő múltán Isten szolgája hasonlóan cselekedett. A szomszéd ismét megtalálta az aranyat, és hangos ujjongásban tört ki. Föltette magában, ezentúl virraszt, hogy megtudja, ki volt segítségére szükségében. Néhány nap múlva Miklós kétszer annyi aranyat dobott a házba. Az ember fölébredt a zajra, a menekülő nyomába eredt, és ilyen szókkal szólította meg: „Állj csak meg, hadd lássalak, ki vagy!” Utolérte és fölismerte. Majd földre borulva meg akarta csókolni a lábát, amit õ elutasított, s szavát vette, hogy míg él, nem árulja el.


Myra városában meghalt a püspök. Összegyűltek a püspökök, hogy gondoskodjanak az egyház utódlásáról. Volt közöttük egy nagy tekintélynek örvendő püspök, s az õ véleményétől függött a többiek döntése is. Arra intette társait, hogy kitartóan böjtöljenek és imádkozzanak. Azon éjjel hangot hallott, hogy virradatkor figyelje a templom kapuját: akit először lát belépni a templomba, s akinek a neve Miklós, azt szentelje püspökké. A jelenést föltárta a többiek előtt, s figyelmeztette őket, hogy mindannyian állhatatosan imádkozzanak, míg õ a kapu előtt vigyáz. Csodálatos módon virradatkor, isteni indíttatásra, mindenki előtt ott sietett Miklós. A püspök megragadta, és azt mondta neki: „Mi a neved?” Õ pedig, a galambszelídségű ifjú, meghajtott fővel válaszolt: „Miklós, szentséged szolgája.” Erre a templomba vezették, s bár igen erősen ellenkezett, a püspöki székbe ültették. Õ pedig ugyanazt az alázatosságot és komoly erkölcsöt követte minden dologban, mint azelőtt. Az éjszakákat imádságban virrasztotta át, testét sanyargatta, az asszonyok társaságától távol tartotta magát, alázatos volt az emberek szolgálatában, hathatós a szólásban, serény a buzdításban, szigorú a dorgálásban.


Azt tartja a hagyomány, mint ahogy valamelyik krónikában is olvasható, hogy Miklós részt vett a niceai zsinaton.

Egy napon egynémely hajósok nagy veszedelembe kerültek, és könnyek között így imádkoztak: „Miklós, Isten szolgája, ha igaz, amit rólad hallottunk, hadd tapasztaljuk meg mi is!” Legott megjelent valaki az õ képében, mondván: „Íme, itt vagyok, hívtatok engem.” Segített nekik megigazítani a vitorlarudakat és hajóköteleket, és a vihar is rögtön elült. Mikor aztán eljutottak templomába, minden jelzés nélkül fölismerték, pedig azelőtt soha nem látták. Akkor Istennek és Miklós püspöknek is hálákat adtak szabadulásukért, õ pedig intette a hajósokat, hogy menekülésüket az isteni irgalomnak és hitüknek, ne pedig az õ érdemeinek tulajdonítsák.


Egyszer Szent Miklós egész tartományát éhínség sújtotta, úgyhogy mindenütt elfogyott az élelem. Isten embere hallván, hogy búzával megrakott hajók kötöttek ki, rögtön odasietett, és kérlelte a hajósokat, ha többel nem, hajónként csak száz mérő gabonával segítsenek az éhínségtől elcsigázott embereken. Azok így válaszoltak: „Nem merjük megtenni, atyánk, mert lemérték Alexandriában, s hiánytalanul kell a császár csűrjeibe szállítanunk.” A Szent így válaszolt nékik: „Tegyétek csak, amit mondok, és Isten erejében ígérem néktek, hogy nem lesz károtok a királyi számtartónál.” Így is tettek, és ugyanazt a mennyiséget adták át a császár hivatalnokainak, amelyet Alexandriában fölvettek. Elhíresztelték a csodát, és nagy dicsérettel magasztalták szolgájában Istent. A gabonát pedig kinek-kinek szükséglete szerint osztotta szét Isten embere, úgyhogy az csudamód két éven át nemcsak hogy szükségleteiket elégítette ki, hanem bőségesen maradt vetőmagnak is.


Azon a vidéken hajdan a bálványoknak szolgáltak, s különösképpen az istentelen Diana képmását tisztelte a nép. Egészen Isten emberének idejéig szolgált némely paraszt a mondott kárhozatos kultusznak, és egy Dianának szentelt fa alatt bizonyos pogány rítusokat gyakoroltak. Isten embere az említett rítust a tartomány egész határából kiűzte, a fát pedig kivágatta. Megdühödött rá az ősi Ellenség, s valamilyen kagylóolajat készített, amely természetellenesen, vízben és kövekben is ég. Magát egy jámbor asszony képére átváltoztatva, odahajózott egynémely emberekhez, akik az Isten emberéhez tartottak a tengeren, s így szólt hozzájuk: „Szívesen mennék veletek Isten szentjéhez, de nem tudok. Kérlek, vigyétek ezt az olajat az õ templomához, és az én emlékezetemre kenjétek meg vele pitvarának falait.” Ezzel eltűnt. Íme, feltűnik egy másik csónak, benne tisztes személyek, s köztük egy Miklóshoz nagyon hasonló ember, aki így szólt hozzájuk: „Hajh, mit mondott és mit adott nektek ez az asszony?” A hajósok pedig mindent szép sorjában elbeszéltek. Kiknek õ: „Ez az a szégyentelen Diana! S hogy ti magatok is lássátok, igazat mondok, öntsétek az olajat a vízbe!” Mikor beleöntötték, hatalmas tűz gyúlt a tengeren, s láthatták, hogy a természet ellenére sokáig lángol a vízben. Isten emberéhez érvén ezt mondták neki: „Valóban te vagy az, aki nékünk a tengeren megjelentél, s minket az ördög csapdájából kimentettél.”


Ugyanaz idő tájt valamelyik nép föllázadt a római uralom ellen. A császár három főemberét, Nepotianust, Ursust és Apiliót küldte ellenük. Mikor az ellenszél miatt partra szálltak az Andriai-tenger melletti Myra kikötőjében,* Szent Miklós meghívta őket vendégségbe, mert el akarta érni, hogy hadi népüket tartsák vissza a rablástól, amit a vásárokban szoktak művelni. Míg a Szent a vendégekkel időzött, a helytartó, akit megvesztegettek, három ártatlan katonát le akart fejeztetni. Mikor a püspök ennek hírét vette, kéne a főembereket, hogy vele együtt siessenek oda. A vesztőhelyen már ott térdepeltek az elítélt katonák, szemük be volt kötve, és a hóhér fölemelte kardját, Miklóst megszállta a buzgóság, és bátran a hóhérra vetette magát, kardját kicsavarta a kezéből, és messzire hajította. Az ártatlanokat pedig eloldotta, és sértetlenül vitte magával. A helytartó palotájához sietett, s a bezárt kapukat erőnek erejével kinyittatta. A helytartó elébe ment, és üdvözölte. Köszönését megvetéssel fogadta a szent, és azt mondta: „Te Isten ellensége, te törvényszegő, milyen vakmerő vagy, hogy arcunkba merészelsz nézni, mikor oly roppant bűnt követtél el?” Nagyon megdorgálta, s miután az megbánta bűnét, a főemberek kérésére megbocsátott neki.




Miklós áldását véve, a császár főemberei folytatták útjukat, s vérontás nélkül leigázták az ellenséget. Visszatérve a császár nagy tisztelettel fogadta őket. Némelyek azonban, szerencséjüket megirigyelvén, kérleléssel és megvesztegetéssel rávették a császár prefektusát, hogy vádolja be őket felségárulás címén. Mikor a császárnak följelentette őket, az uralkodó éktelen dühbe gurult, s tömlöcbe vettette a főembereket, és minden vizsgálatot mellőzve megparancsolta, hogy még az éjjel végezzék ki őket. Az őrök elmondták, mi vár rájuk. Azok megszaggatták ruhájukat, s keservesen jajveszékelni kezdtek. Akkor egyiküknek, mégpedig Nepotianusnak eszébe jutott, hogy a három ártatlant hogyan szabadította meg Szent Miklós. Társait is buzdította, hogy kérjék az õ oltalmát. Imádságukra Szent Miklós azon az éjszakán megjelent Constantinus császárnak, ezt mondván: Miért fogattad le azt a három főembert ily jogtalanul, s miért adod őket a halálra, mikor nem is vétkesek? Serkenj föl, siess, és minél előbb bocsáttasd őket szabadon! Ha nem teszed, imádkozom Istenhez, hogy támasszon ellened háborút, és abban te magad is ess el, és légy a vadállatok eledele!” Erre a császár: „Ki vagy te, hogy éjnek idején palotámba hatolva így merészelsz szólani?” Kinek amaz: „Én vagyok Miklós, Myra városának püspöke.”





A prefektust is hasonlóan, látásban megfélemlítette, ezt mondván: „Te megveszekedett gonosz, értelmedben romlott és szívtelen alak, mién vagy bűnrészes az ártatlanok halálában? Szedd a lábad és igyekezz, hogy kiszabadítsd őket! Ha nem teszed, a testedet férgek fogják ellepni, és házad hamarosan a földdel lesz egyenlő.” Kinek az: „Ki vagy te, hogy ilyenekkel fenyegetsz minket?” „Tudd meg – szólt –, hogy én Miklós vagyok, Myra városának püspöke.” Fölébredvén mindketten elmondják a másiknak álmukat, és rögtön küldenek a bebörtönzöttekért. A császár így szólt hozzájuk: „Milyen bűbájossághoz értetek, hogy ilyen álmokkal játszotok velünk?” Amazok azt felelték, hogy ők nem varázslók, máskülönben pedig nem szolgáltak rá a halálos ítéletre. Akkor a császár: „Ismertek egy embert, akinek neve Miklós?” Azok a nevet hallván, kezüket az ég felé emelték, s kénék Istent, hogy Szent Miklós érdemei által szabadítsa ki őket a jelen veszedelemből. Mikor a császár a szent püspök egész életét és csodáit megismerte tőlük, így szólt hozzájuk: „Menjetek és adjatok hálát Istennek, aki az õ könyörgésére meghallgatott titeket! De a mi nevünkben is vigyetek neki ajándékot, kérvén, hogy ezentúl ne fenyegessen engem, hanem értem és országomért buzgón könyörögjön az Úrhoz!” Néhány nap múlva az említett férfiak Isten emberének lába elé borultak, mondván: „Valóban Isten szolgája, s valóban Krisztus tisztelője és szeretője vagy.” S miután mindent sorjában elmeséltek neki, az kezét az ég felé emelve nagy hálát adott az Istennek, s ellátva bölcs tanácsokkal, hazaküldte a főembereket.





Mikor pedig az Úr magához akarta venni, kérte az Urat, hogy küldje el angyalait, és fejét meghajtva látta, hogy angyalok jöttek érte. A „Tebenned bíztam, Uram” kezdetű zsoltárt (30,2) mondta, egészen a „kezeidbe ajánlom lelkemet” (30,6) szavakig, s az Úr 343. évében kiadta lelkét, miközben mennyei énekszó hangzott. Egy márványsírba temették, és fejénél olajforrás, lábánál vízforrás fakadt, s mindmáig szent olaj izzad tagjaiból, mely sokak egészségét visszaadta.





Püspöki székében egy jámbor ember követte, akit azonban irigyei elűztek. Miután kiebrudalták, megállt az olaj folyása, de aztán visszahívták a püspököt, s rögtön elkezdett csepegni az olaj.





Sok idő múltán a törökök elpusztították Myra városát, negyvenhét, Bariba való katona azonban odasietett, s négy szerzetest maguk mellé véve, fölnyitották Szent Miklós sírját, és olajban úszó csontjait Bari városába vitték az Úr 1087. esztendejében.





Egy ember pénzt vett kölcsön egy zsidótól, és mivel más kezese nem volt, megesküdött Szent Miklós oltárára, hogy amilyen gyorsan tudja, visszaadja. Már sokáig nála volt a pénz, végül a zsidó visszakövetelte, de amaz állította, hogy régen visszaadta. A zsidó bíróság elé viszi adósát, akit megesketnek. Az egy kivájt botot vitt magával, tört arannyal töltve, mintha azzal segítené magát a mozgásban. Mintegy az eskühöz készülődve, átadta a botot a zsidónak, hogy tartsa addig. Esküdött, hogy többet is visszaadott, mint amennyivel tanozott. Az eskü után visszakérte a botját, és a zsidó, mit sem sejtve a furfangról, visszaadta neki. Hazatérőben a csalárd adóst egy útkereszteződésnél elnyomta az álom. Nagy sebességgel arra jött egy kocsi, és eltaposta. A bot is kettétört, és kifolyt belőle az arany. A zsidó ennek hallatára odasietett, és rájött a fortélyra. Sokan azt tanácsolták neki, hogy vegye magához az aranyat, de õ vonakodott, mondván, hogy csak akkor fogadja el, ha a halott, Szent Miklós érdemeire, föltámad. Azt is hozzátette, ha így lesz, fölveszi a keresztséget és keresztény lesz. A halott rögtön föltámadt, és a zsidó Krisztus nevében megkeresztelkedett.





Egy másik zsidó, látva Szent Miklós csodatévő hatalmát, megcsináltatta a képmását, és elhelyezte a házában, s mikor messzebbre utazott, dolgait e fenyegetéssel bízta rá: „Miklós, minden jószágomat a te őrizetedre bízom, s ha nem vigyázol mindenre, korbácsütésekkel veszek elégtételt.” Egy alkalommal messze földön tartózkodott, s ez alatt tolvajok jöttek, mindenét elrabolták, csupán a képmást hagyták meg. A zsidó pedig hazatérvén és látván, hogy kirabolták, ilyen és ehhez hasonló szavakkal szólítja meg a képmást: „Miklós uram, nemde azért vettelek házamba, hogy javaimat megőrizzed a tolvajoktól? Miért nem tetted meg, miért nem akadályoztad meg a rablókat? Ezért hát kegyetlenül megkínozlak, és te fogsz lakolni a rablók helyett. Így kárpótolom veszteségeimet a te gyötrelmeiddel, és a rád mért korbácsütésekkel hűtöm le dühömet.” Fogja a képmást, kegyetlenül ütlegeli, durván megkorbácsolja. Csodálatos, bámulatra méltó dolog: mikor a tolvajok éppen a rablott holmin osztozkodtak, Isten szentje, mintha csak õ kapta volna az ütlegeket, megjelent nékik, s ilyen és ehhez hasonló szavakat szólt: „Miért korbácsolnak engem oly kegyetlenül tihelyettetek? Miért ütlegelnek engem oly gonoszul? Miért kell annyi kínzást elszenvednem? Íme, hogy kéklik a testem! Íme, hogy piroslik kifolyt véremtől! Szedjétek a lábatokat, és amit elhoztatok, mind adjátok vissza, máskülönben a mindenható Isten haragja tombol rajtatok, gazságotok közhírré tétetik, és mindőtök akasztófán végzi.” Azok így feleltek: „Ki vagy te, hogy így beszélsz velünk?” pedig: „Miklós vagyok, Jézus Krisztus szolgája, akit egy zsidó a javai miatt, melyeket tőle elraboltatok, kegyetlenül megkínzott.” Megrémülve sietnek a zsidóhoz, elmondják neki a csodát. Õ is megerősíti, mit művelt a képmással, Mindent visszaadnak, s a rablók a becsület útjára térnek, a zsidó pedig az Üdvözítő hitére.





Egy ember, iskolás fia iránti szeretetéből, minden évben ünnepélyesen ülte meg Szent Miklós ünnepét. Egy alkalommal a fiú apja nagy lakomát készített, és sok klerikust meghívott. Eljött az ördög is a kapuhoz, és zarándok képében alamizsnát kért. Az apa gyorsan megparancsolta a fiának, hogy adjon neki alamizsnát. A fiú siet, de a vándornak hűlt helyét találja. Utánaered, s mikor egy keresztútra ér, az ördög megragadja a fiút és megfojtja. Az apa ezt hallván, jajveszékelni kezdett, hazavitte a holttestet, fölravatalozta a szobában, és fájdalmában kiáltozni kezdett, ezt mondván: „Drága fiam, mi történt veled? Szent Miklós, ez a jutalma a tisztelemek, amelyet mind ez ideig irántad tanúsítottam?” S mikor ilyeneket és ehhez hasonlókat mondott, a gyermek, mintha csak álomból ébredne, kinyitotta szemét, és talpra ugrott.





Egy nemes ember arra kérte Szent Miklóst, hogy esdjen neki fiút az Úrtól. Azt ígérte, hogy fiát templomába vezeti, és egy aranyserleget ajánl föl néki. Megszületik a fiú, föl is serdül. Ekkor az apa elkészítteti a serleget, mivel azonban igen megtetszett neki, saját céljaira kezdi használni, és egy másik, ugyanolyan értékű serleget készíttet. Miközben Szent Miklós temploma felé hajóznak, az apa vizet hozat a fiával abban a serlegben, melyet először csináltatott. A fiú meríteni akart a serleggel, beleesett a tengerbe, és azon nyomban eltűnt. Az apa keservesen siratta, mindazonáltal teljesíteni akarta fogadalmát. Elérkezett Szent Miklós oltárához, s mikor föl akarta ajánlani a második serleget, leesett az oltárról, mintha valaki ledobta volna. Fölemelte a serleget és ismét az oltárra helyezte, de az újra leesett, mint amit még messzebbre hajítottak. Mindenki ámult ezen a nagy csodán, s íme, a gyermek épen, egészségesen jött oda, kezében az első serleggel. Mindenki előtt elbeszélte, hogy mikor a tengerbe esett, rögtön ott termett Szent Miklós, és épségben megőrizte. Apja pedig megörülvén, mindkét serleget fölajánlotta a szentnek.





Egy gazdag embernek Szent Miklós érdemei által fia született, akit az Adeodatus (Isten-adta) névre kereszteltetett. Isten szentjének kápolnát építtetett a házában, s minden évben nagy ünnepélyességgel ülte meg ünnepét. Az a hely pedig az agarénusok földje mellett feküdt. Adeodatust egy alkalommal elfogják az agarénusok, és királyuk szolgálatára hurcolják. A következő évben, éppen mikor a fiú apja áhítatosan ülte Szent Miklós ünnepét, a fiú egy értékes serleget tartván a király előtt állt, és eszébe jutott elfogatása, szüleinek fájdalma és az öröm, mely házukat ezen a napon be szokta tölteni. Mélyen felsóhajtott. Mikor a király a sóhaj okát fenyegetéssel kicsikarta belőle, így szólt a fiúhoz: „Tehet a te Miklósod, amit akar, te itt maradsz velünk.” Hirtelen szélvihar támadt, és az egész házat megrázta. A gyermek a serleggel együtt eltűnt, és mindenki nagy örömére annak a templomnak a kapuja előtt találta magát, ahol szülei az ünnepet ülték.





Máshol azt olvassuk, hogy az említett ifjú Normandiából való volt, és a tengeren átkelve, a szultán elfogatja, és gyakran megvereti. Szent Miklós ünnepén is megverette, s a fiú tömlöcbe zárva sírdogált a szabadulásra gondolva és arra az örömre, melyet e napon szoktak érezni a szülei. Hirtelen elaludt, és fölébredvén apja kápolnájában találta magát."





(fordította: Déri Balázs)











A kép forrása: https://mult-kor.hu/ki-volt-az-igazi-szent-miklos-20181206








Miklós, mint a gyermekek segítője





Miklóst a hagyományok és ránk maradt adatok szerint már életében szentnek tartották.


Ő volt, és ő jelenleg is a keleti egyház máig legnagyobb tiszteletben tartott szentje.


Miklós Nyugati kultusza később kezdett elterjedni, elsősorban akkor, amikor a XI. században ereklyéit a szeldzsuk török hódítás elől Itáliába mentették .




Tiszteletéhez kapcsolódóan el kell mondanunk, hogy a késő középkor óta Miklós püspököt a tizennégy segítő szent közé sorolják. Azóta már számtalan templom, társulat és foglalkozás patrónusa, elsősorban a diákoké és a gyerekeké.



A későbbiekben ebből a hagyományból és tiszteletből alakult ki a Mikulás alakja is.


Bár a ma is szokásban levő Mikulás-napi ajándékozás részben új keletű, ténylegesen a XIX században alakult ki. Ez gyakorlatilag egy városi eredetű szokás volt, amelynek elterjedésében a gyáriparnak is komoly szerep jutott.

Maga a Mikulás elnevezés nyelvészeti megközelítésben cseh eredetű szó.

A Télapó elnevezés ezek után pedig elsősorban szovjet (orosz) hatásra terjedt el.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a népek hagyományaiban, szokásaiban valójában a téli ünnepek ajándékozó lényeinek már sokkal korábbi hagyományai vannak. Ezek többnyire részben szerencsét hozó, ajándékozó, részben ijesztő, démonikus lények.


Ha saját népünk hagyományait elemezzük, akkor el kell mondanunk, hogy a magyar paraszti hagyományban is ismert volt a Mikulás-járás.





Ennek során megfigyelhetjük, hogy Miklós püspök kíséretével együtt szinte kivétel nélkül betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak. A megjelenése során vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti meg őket.


A hagyomány szerint sokszor nem is ő, hanem inkább a kíséretében lévő ördög, azaz krampusz büntet.


Egy XVIII. századi forrás is megemlíti, hogy Miklós napján a papnak öltözött Mikulás teljes kíséretével, a ministránsokkal, a harangozóval, az ördöggel sorra járta a fonóházakat és gyóntatta az ott összegyűlt lányokat, menyecskéket.


A Mikulás-járásnak megvolt a szokásosan hagyományos "koreográfiája" is.




Miklós, a „pap” többnyire a szoba közepén leült egy székre.


Körülötte helyezkedett el egész kísérete, akik közül az ördög (Krampusz, kisördög(ök) esetleg az asztal alá bújt(ak).



A litánia-paródia elhangzása után a harangozó egymás után szólította ki a lányokat és a menyecskéket, hogy végezzék el a karácsonyi gyónást.


Ezek során a pap különböző tréfás kérdéseket tett fel a gyónást végzőnek.






Viszont aki a kérdésre nem felelt, azt elvitte az ördög.




Látjuk, hogy az emberi fantázia és a szórakozás gyakorlatilag határtalan....



Ezek fényében kívánok mindenkinek jó Mikulás-várást, hiszen az ünnep nem csak a gyermekeké!




Forrásként használt cikkek:





https://24.hu/elet-stilus/2016/12/05/ma-este-vagy-holnap-reggel-jon-a-mikulas/





https://mult-kor.hu/ki-volt-az-igazi-szent-miklos-20181206





http://mek.oszk.hu/04600/04626/html/legenda0003.html

A Szegedi Közéleti Kávéház 2019. évi decemberi programja