LIGETI CSÁK:
Milyen országban szeretnénk élni?
Bevezetés
Az emberek (választópolgárok) többségét a stabil megélhetési lehetőség érdekli, és csak nagyon keveseket izgat a jogegyenlőség, a törvényesség – csak ha épp minket érint hátrányosan a törvénytelenség. Az emberek elfogadják (hisz mindig így volt), hogy a húsosfazékhoz közelebb állóknak több jut, valami nekünk is csöppen valami. Kit izgat a sajtószabadság? Hisz az interneten (facebookon) mindenki elmondhatja a véleményét, és még mindig létezik független, vagy ellenzéki szemléletű újság, amit elvileg bárki elérhet. Kit érdekel, hogy ez a nyomtatott sajtónak csak 1-2 százaléka, és hogy a hatalmas közpénzzel finanszírozott közmédia kormánypárti, hisz onnan kapja a pénzt. Az izgága ellenzéki politikusok és tényfeltáró újságírók, csak mindig zűrt és bajt csinálnak. Legyen nyugalom, maradjon legalább úgy minden, ahogy van.
Én azon kevesek közé tartozom, akik ezt másképp gondolják és meggyőződéssel vallják.
A társadalom és a benne élők jóléte nagyon fontos, de annak hosszútávú biztosítása alapvetően a társadalom alapvető politikai, jogi és gazdasági berendezkedésétől függ. Olyan kérdésektől, amit a választópolgárok jelentős része meg sem ért. A választópolgárok felszínes kérdésekkel nagyszerűen befolyásolhatók, de az „írástudó” politikusok felelőssége, hogy evvel hogyan él vagy visszaél.
Diktatúra vagy demokrácia
Az egyszemélyi vezetés nagy előnye annak egyszerűsége, kiszámíthatósága, a döntéshozatal gyorsasága, és így az irányítás szerencsés esetben sokkal hatékonyabb lehet. Mindehhez csak az kell, hogy az egyszemélyi vezető nagyon okos, tisztességes, vagyis „jó király” legyen. Ha a király éppen nem jó, az pech: vagy ki kell várni a halálát, vagy forradalommal, polgárháborúval meg kell dönteni a hatalmát, ami közül az egyik rosszabb, mint a másik. A fejlett világ ezt a problémát a parlamenti demokratikus rendszer hosszú (évszázados) és küzdelmes „kiizzadásával” oldotta meg. Ennek fontos része az is, hogy az emberek megtanulták és magukévá tették a demokratikus alapelveket, és azok betartásához ragaszkodtak. Ez a folyamat a fejlődő világban és a tőlünk Keletre eső ázsiai országokban még el sem kezdődött, és nálunk is csak ennek morzsái láthatók.
Persze sehol nincs a világon tökéletes demokrácia, és diktatúrának is sok változata van, némelyeknél a demokrácia formális jegyeit is igyekeznek felmutatni, bár az a lényegen semmit sem változtat.
Magyarország földrajzilag és politikailag is egy kényes határponton fekszik a nyugati demokrácia és a keleti autokratikus szemléletű rendszerek között. Nem csak a világháború utáni kommunista rendszer volt távol a demokráciától, hanem Horthy rendszere is. Ugyan formálisan mindig létezett egy parlament, de érdemi funkció nélkül.
A rendszerváltozáskor Antall József tökéletesen látta a magyar demokrácia hiányát, de azt remélte, hogy a politikai és jogi rendszernek a demokratikus követelmények szerinti kialakításával elindíthatja a hiányzó társadalmi tudat kialakítását is, és így csatlakozhatunk a nyugati demokratikus világ értékrendjéhez. Ez 20 éven keresztül működőképesnek bizonyult, az egymást váltó kormányok csak apróságokat rontottak a rendszeren, de a lényeg stabilnak mutatkozott. A nagy és viharos gyorsasággal végrehajtott változás 2010-ben történt, aminek végső lezárásának ma lehetünk tanúi.
Valójában a 2010-es változás előkészítése korábban kezdődött a Fidesz pártszervezetének diktatórikussá való átalakításával. Orbánnak sikerült egy olyan abszolút egyszemélyű vezetésű szervezetet kialakítania, ahol minden döntés, különösen a személyi döntések csakis az ő kezébe került. Evvel megkérdőjelezhetetlenné tette a pártfegyelmet, és ezen belül a parlamenti frakciófegyelmet. Innentől a párt parlamenti képviselőinek már nem önálló gondolkodó politikusok, hanem csakis a pártelnök döntésinek végrehajtóivá kellettek válniuk. Vagyis ezáltal a parlamenti demokrácia alapelvének ellenkezője érvényesült: nem a parlament, a felelősen gondolkodó képviselők fóruma ellenőrzi az általa megválasztott miniszterelnököt és kormányt, hanem a miniszterelnök irányítja a parlamentet. Ez a parlament teljes kiiktatását jelentő rendeleti irányításhoz képest csak annyi különbséget jelent, hogy a miniszterelnök által kitalált törvényeket és törvénymódosításokat a parlament formálisan megvitathatja, ami egy kicsi (de folyamatosan szűkülő) lehetőséget ad az ellenzéki vélemények nyilvánosságra kerüléséhez, de a parlamenti „vita” a döntést soha nem befolyásolja. A járványra hivatkozva hozott rendkívüli állapot ezt a csöppnyi ellenzéki tiltakozás lehetőségét is tovább korlátozta.
A magyar politikai helyzet megítélésének fő kérdése, hogy demokráciában akarunk-e élni, vagy egyszemélyű vezetésű országban. Ha ez utóbbiban, akkor vajon a vezetőnk „jó király”? Én demokratikus országban szeretnék élni.
A jogállami követelmények
Az én laikus értelmezésem szerint a jogállamiság legfőbb követelménye a jogbiztonság (stabil törvényesség) és jogegyenlőség, valamint a véleményszabadság. Ez utóbbi magába foglalja a sajtószabadságot, ami egyben az információ közlésében és elérésében való jogegyenlőséget jelent, de ide tartozik a vallásszabadság is.
A törvényesség, a jogbiztonság és jogegyenlőség fontos eszköze a nyugati demokráciákban a hatalmi ágak függetlensége, egyrészt a végrehajtó hatalom (a kormány) és a törvényhozó hatalom (a parlament) önállósága, de még inkább az igazságszolgáltatás függetlensége a végrehajtó hatalomtól. Az igazságszolgáltatásnak csakis a törvényeknek kell megfelelniük.
A jogbiztonság követelménye szerint a törvényeket hosszú távra kell elfogadni és rögzíteni, és nem szabad egy-egy (párt)politikai érdek és cél kedvéért hirtelen megváltoztatni. A stabil jogbiztonságot szolgálhatja a széleskörű politikai és társadalmi konszenzussal elfogadott alkotmány, és egy erős jogosultságú, politikai pártoktól független tagokból álló alkotmánybíróság is.
Látjuk, hogy a hatalmi ágak függetlenségét Orbán felszámolta, és ma minden közhatalmi ág az ő személyes kívánságai és döntései szerint működik. Ettől ugyan elvileg még egy „jó királyt” elképzelve lehetne jogegyenlőség, ha Orbán ezt parancsolná az igazságszolgáltatásnak (mindenek előtt a főügyész barátjának), de látjuk, hogy ez nem így történik. Bár a kisemberekre nézve igyekeznek a törvények egységes betartását megkövetelni, de a lojalitás alapján a hatalom közelébe befogadottak számára ez nem igaz. Ott az új arisztokrácia megerősítését szolgáló, és államilag szervezett és védett korrupció a meghatározó. Ebből a védett körből csak valami túl nyilvános botránnyal, vagy a lojalitás felmondásával lehet kiesni.
A véleményszabadság legtöbbet emlegetett része a sajtószabadság. Ez sokkal több, mint az, hogy a kormányellenes vélemények valahol megjelenhetnek-e vagy sem. Ez az információk és különböző vélemények közlési és hozzáférési esélyegyenlőségét jelenti, ami összefügg a jogegyenlőség kérdésével is. Ennek egyik kulcspontja a közpénzen fenntartott „közmédia” párt- és politikafüggetlensége. Felügyeletét részben minden párttól messze álló szakembereknek, illetve a kormánypártok és az ellenzék azonos súlyú részvételével kell megoldani. Tudjuk, hogy az üzleti alapon működő médiák finanszírozását nagyrészt a reklámok adják. Ennek megfelelően a kormányzatnak a költségvetésből finanszírozott (és fölöslegesen őrült nagy) reklámjait tilos lenne csakis a kormánnyal szimpatizáló médiáknak adni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a korrupciós technikákkal meggazdagított új arisztokratákkal felvásároltatták az írott sajtó 90%-át, és azt mind a kormánypropaganda eszközévé tették. Itt is sok dolga lenne egy „jó királynak”, ha önkényuralma fenntartása mellet akarna sajtószabadságot biztosítani.
A sajtószabadságnak fontos szerepe van a közintézmények törvényes működésének felügyeletében is – az oknyomozó újságírók munkájának köszönhetően. Ez persze nem pótolhatja az igazságszolgáltatás függetlenségét, a problémák nyilvánossá tétele mind a gazdasági, mind a politikai a korrupcióval szemben visszatartó erővel bírhat.
A véleményszabadság másik fontos eleme az, hogy senkit ne érhessen sérelem a véleménye kimondásáért és fenntartásáért. Persze könnyű találni a fejlett nyugaton is számtalan rossz példát, de nem annyit, mint nálunk, és tőlünk keletebbre.
A véleményszabadság magába foglalja a vallásszabadságot is, aminek egyik alapja a felvilágosodás óta a fejlett világban alapelvként elfogadott szekularizáció: az egyházak és az állam függetlensége. Ezt ugyan a kommunista rendszer nemcsak megvalósította, de kegyetlen vallásüldözésbe fordította, ami másik oldalról még inkább a vallásszabadság tagadása volt. A rendszerváltozáskor ez ugyan végre helyére került, de 2010 óta egyre több ponton látszik az állam és néhány egyház összejátszása, a szekularizáció felszámolása. Ma már egyre több ember (és intézmény, iskola, stb) nem meggyőződésből, hanem anyagi érdekből igyekszik valamelyik támogatott egyházhoz csatlakozni, ha nem akar hátrányba kerülni.
Én olyan országban szeretnék élni, ahol a jogegyenlőség, a jogbiztonság és a véleményszabadság érvényesül.
Hatékony és tisztességes piacgazdaság
A történelem már a Római Birodalom óta számtalanszor bebizonyította, hogy a gazdasági versenynek állami túlszabályozással való kiiktatása, vagy akár csak erős korlátozása a gazdaság fejlődését lelassítja, vagy akár lebénítja. Például Diocletianus az infláció megtörésére bevezetett ár-maximumokkal még helyenként éhínséget is előidéző áruhiányt okozott, ami elindította a birodalom gazdasági megállíthatatlan meggyengülését. Hasonló központi árszabályozás okozta az 1755-es lisszaboni földrengés után a portugál birodalom gazdasági meggyengülését, amitől birtokainak nagy részét is elvesztette. De közismert a szovjet típusú szocialista gazdaság központi irányítású rendszere, ami a mi Kádár rendszerünk gazdasági tönkremenetelét is eredményezte.
A gazdaság, és ezen belül különösen a technológia fejlődését a szellem és tehetség szabad versenye segíti, ami a piacgazdaságban valósítható meg. A piac, mint a gazdálkodás ösztönzője csak egy tisztességes piacfelügyelet mellett működhet hatékonyan. A piacfelügyeletnek a versenykorlátozó korrupt összejátszásokat, karteleket kell kiszűrnie, anélkül, hogy a magát a tisztességes versenyt korlátozza. A piacot érintő állami szerepvállalásnak lényegében csak a versenyfelügyeletre kell korlátozódnia. Különösen fontos, hogy a közbeszerzéseknél is csak a tisztességes verseny segítse a tehetségesek érvényesülését, és soha nem a személyes és politikai kapcsolat és a lojalitás alapján, vagyis korrupt módon lehessen nyerni.
Az Orbán-rendszer kedvezményezettjei mára a piaci verseny elkerülésével hatalmas gazdasági vagyonra tettek szert, aminek működtetése is ki lett vonva a verseny alól, vagyis épp olyan, mint a szocialista gazdaságban az állami felügyeletű gazdaság volt. Arról pedig már tudjuk, hogy az a nemzetközi hatékonysági versenyben a lassú, de biztos lemaradást eredményezi.
A jogállamiság segíti a tisztességes piacgazdaság hatékony működését, sőt, megköveteli azt. Ezt annak ellenére érdemes rögzíteni, hogy néhány keletázsiai országban (különösen Kínában) a diktatúrák mellett is látunk időszakonként hatékonyan fejlődő gazdaságot. De csak ott és akkor, ha a politikai elnyomás nem terjedt ki az uralkodó körök piaci versenytől független meggazdagítására. Mivel ez csak az épp uralkodó diktátor egyéni habitusától függ, a rendszer nem garantálja a pozitív folyamat hosszútávú fenntarthatóságát. A virágzó piacgazdaság hosszútávú fenntartását a jogállamiság garantálhatja.
Én jogállami keretek között és tisztességes versenyfelügyelettel működő piacgazdaságot fenntartó országban szeretnék élni.
Külpolitikai orientáció és nemzetbiztonság
Egy ország, ha nem önálló nagyhatalom, akkor a biztonságát nem a fegyverzete, hanem a barátai jelentik. Ezért is volt különös jelentősége annak, hogy amikor sikerült kiszabadulnunk az oroszok elnyomó felügyelete alól. Akkor Antall József által elindított és megalapozott külpolitikai folyamattal (kezdetben csak tagjelöltként, majd teljes jogú tagként) bekerültünk a NATO védőszárny alá és az Európai Unióba. A NATO kapcsolatunknak, majd tagságunknak volt köszönhető, hogy sikerült kimaradnunk a délszláv háborúból, csupán a NATO gépeknek kellett átmeneti bázist biztosítanunk. (Bár a szélsőjobbosok a háborút kihasználva próbáltak akciót indítani a Vajdaság magyarlakta területeinek visszacsatolására, amivel mégis belekeveredtünk volna a kölcsönös öldöklésbe, de ezt Antallnak sikerült leállítania.)
Az elmúlt 30 évben sokat változott a világ. A korábbi egyeduralkodó USA mellett nagyhatalommá vált Kína, és legalábbis katonai szempontból ismét nagyhatalmi pozícióra törekszik Oroszország. Ugyanakkor a Trump Amerikájának átmenetileg még a NATO-beli szerepe és az EU-val való kapcsolata is ingadozóvá vált, amit most Biden elnök igyekszik helyreállítani. Ilyen körülmények között egyesekben már felmerült, hogy vajon melyik nagyhatalom védelmében bízzunk. Ha csak az erőviszonyokat nézzük, akkor katonailag továbbra is az USA (és ennek függvényében a NATO) a legerősebb. Gazdasági hatalom szempontból az EU a legnagyobb (főleg, ha jól szervezett államszövetség lenne) őt követi az USA, és csak messze utána Kína (a hatalmas népessége ellenére).
A megfelelő barát választásánál más szempontok is vannak: az értékazonosság, az azonos, vagy nagyon hasonló értékrend és kultúra. E vonatkozásban továbbra is első királyunk választását tarjuk helyesnek és követendőnek, vagyis a nyugateurópai (és északatlanti) demokráciát és emberi szabadságot.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Orosz Birodalom akár a cári időkben, akár a szovjet diktatúra időszakban, és ugyanígy most újra ébredező putyini önkényuralmi rendszer is környező népek leigázására törekszik.
Kína a növekvő gazdasági hatalmát újabban pénzügyi eszközökkel történő gyarmatosítással igyekszik kiterjeszteni, már nem csak Ázsiában, de Afrikában és Dél-Amerikában is, sőt, már a balkáni országok után minket is célba vett. Saját országán belüli kegyetlen diktatórikus eszközöket alkalmaz, ahol az átnevelő táborok helyenként már a népirtás szintjét érik el. Például módszeresen üldözik a velünk ősi kulturális kapcsolatba hozható többmilliós ujgur lakosságot.
Persze oda kell figyelni a kisebb súlyú partnerekre is. Vajon a keresztény örményekkel szembeni korábbi népirtó, és a 20 millió (ebből 6-8 millió törökországi) kurdok önállóságát fegyverrel megakadályozó törökök lennének az érdekazonosság szerint partnerünk? Vagy az ugyancsak az örményeket gyilkoló azeriek?
Ha belegondolunk a 30 évi változással előállt új partner-lehetőségekbe, akkor még inkább az északatlanti és nyugateurópai kötödésünk megerősítésére kell törekednünk. Magyarországnak mind a gazdasági, mind a katonai nemzetbiztonsági érdeke az Európai Unióhoz köti, aminek (ma még) teljes jogú, vagyis a döntéshozatalban is részt vevő tagja vagyunk. Egy évszázadok óta mindig valamilyen külső hatalom által megszállt ország állampolgáraként kiemelt jelentősége van annak, hogy az EU nem megszálló, hanem bennünket aktív közreműködőként befogadó államszövetség.
Én olyan országban szeretnék élni, amelyik továbbra is az EU tagja, remélve, hogy azon belül a szuverenitásunkat egyre nagyobb mértékben az unió tagországaival közösen gyakoroljuk. Evvel szemben az elmúlt 10 évben különösen aggasztó dolgok történtek: Magyarország egyre jobban kerékkötővé vált az EU-ban, és olyannyira megbízhatatlanná vált a NATO-ban, hogy kérdés, meddig maradhatunk védelmük alatt.
