Albert Ferenc: Tizenöt nap a valahai pokolban Harmadik nap: az Alacsony-Beszkidekben - „Fagyos a tél, ágyú zenél, akna robban, hús cafatban”

Tizenöt nap a valahai pokolban
Harmadik nap: az Alacsony-Beszkidekben

„Fagyos a tél, ágyú zenél, akna robban, hús cafatban”

     A harmadik nap reggelén morózus időre ébredtünk. A Nap, hajnali köntösét még le sem vetette, sétára indult a hegyeken túli tájakon. Tán restellet néki felkapaszkodni a hegygerincek magasára. Az „időjósok” nem sok jóval kecsegtették a magunkfajta zarándokot, ám minket keményfából faragtak; így nem félve az időjárás szeszélyeitől elindultunk ismét. Ösztökélt bennünket a tudat, hogy hajdan katonáink sem „strandidőben” küzdöttek meg az ellennel. Ha kellett teljes felszereléssel hátukon erőltetett menetben járták ezeket a hegyeket, vagy éppen áztak, fáztak a lövészárkok fenekén. Ellenséges golyó és akna záporban, Nap hevétől perzselten, hóban, fagyban és sárban, étlen, szomjan, teljesítették esküjükben foglaltakat. Nekünk hogyan árthatna egy kis eső?

     Hamarosan elértük az első temetőt, Ropa város központjában a templom melletti civil temető egy elkerített szegletében. A 72-es számot viselő katonai sírkertet, mint a környéken már több ily létesítményt szintén Hans Mayr tervezte. 1914-ben ide 31 osztrák-magyar harcost és 6 orosz katonát temettek el, 6 közös és 16 egyéni sírban. A kis sírkert szépen gondozott, Központi emlékműve egy hatalmas fából ácsolt feszület a már ismert félkör alakú fogazott lemezborítással. Minden egyes sírhantot jelölő öntvény vaskereszten, egyen koszorúval emlékeznek az elhunyt hősökre. Megható a látvány. Mi is elhelyeztük kis mohakoszorúnkat és mécsest gyújtva tisztelegtünk a hősök hantjainál. A kis város főterén egy kis feszültség oldó sétát tettünk, megcsodáltuk az ortodox templomot, a virágkompozíciókkal díszelgő parkot, az ódon kövekkel ácsingózó kastélyszerű épület környezetében kiállított miniatűr fatemplom „skanzent”. A környezetet díszítő faszobrokat, stb. majd mivel eleredt ismét autóba szálltunk.

    Következő állomásunk Wawrzka falu. A 128-as számú temetőt csak kérdezősködés után leltük meg. Ide kívánkozik: segítőkész lakossággal találkoztunk mindenhol, itt például a kisbolt tulajdonosa, felajánlotta, hogy jön előttünk az autójával és követve őt megmutatja, hol találjuk meg a keresett célpontot. Nem fogadtuk el, hiszen világos és egyértelmű volt útbaigazítása. A kis temető, a falu feletti magaslat platóján egy nyírfaligettel ölelten, szinte hívogatott a szépen megmunkált termőterület közepén. Sajnos elhanyagolt, a kerítés csöveit megette az enyészet, a meglévő nagyon hiányos. Központi emlékműve szintén fából ácsolt feszület, a jellegzetes fogazott lemezborítással. Mindössze két öntöttvas kereszt utal az itt nyugvókra, az egyik kettős a másik derékba törött szimpla; következtetés képpen, e terület osztrák-magyar és orosz katonák pihenő helyéül szolgál, immár elmúlt száz éve. Az eső még nem állt el.

     Sokat nem időztünk, és hamarosan Florynka határában kutakodtunk, itt a keresett temetőt nem találtuk; egy helybeli biciklis útbaigazítására egy ismeretlen, ortodox temetőben kötöttünk ki, ahol 1947-es valamely eseményhez kötődő sírhantokra leltünk. Tovább folytattuk hát utunkat.

     Binczarowa településre érve, a templom tőszomszédságában, a civíl temetőben elkülönített területen találtuk meg a 127-es számú temetőt. Ide 60 osztrák-magyar és 60 orosz harcost temettek tömegsírokba 1914-ben. A terméskő falazat előtt, a teljes területet betonlapok fedik, mint valami két óriás kriptát, vagy csonttemetőt. Föléjük magasodik a hatalmas fa feszület, és a vaslemezből vágott 1914-es giga évszám. Elhelyeztük koszorúnkat és mécsesünket, majd búcsúztunk.

     Grybow városában kissé elidőztünk, csábító volt a főtér, és egy korhű középkori rekonstruált vár,( Stara Baste) igazi turisztikai látványosság. Nehezen, de rátaláltunk a település szélén az út menti erdősávba elbujtatott gazos, 129-es számú temetőkertre. A pár darab öntvény kereszt elárulja, hogy osztrák-magyar és orosz katonák pihennek itt is, sanyarú sorsra ítélve a derékig érő elburjánzott növényzet takarja hantjaikat.

     Grybow központjától pár száz méterre az ulice Cmentarna hozzávetőleges közepén a civil temető fölött jól elhatárolt részben terül el a 130-as számot viselő nagykiterjedésű katonai temető, melynek terveit Hans Mayr készítette 1916-ban. Ide a környékbeli harcok során, 1914-1915-ben életüket vesztett katonákat temették exhumálás után 1917 és 1918-ban. 643 osztrák-magyar, 51 német és 27 orosz katona lelt örök békét itt a fák árnyékában, közöttük sok-sok magyar honvéd.

     Stróze település ismét feladta a leckét, nagy nehezen a határban egy művelésbe vett területen, búza és egyéb kultúr-növényzet között, félve a bent ragadástól tettem meg kb. 300 métert autóval a többi 100-at gyalog, míg elértük a 131-es számú temetőt. A központi emlékművet a közelmúltban újították fel a tábla feliratának rekonstrukciója még nem készült el, így rajta nincs elérhető adat. A sírok betongyámjaiból kiágaskodó öntvénykeresztek között nem találtunk kettős keresztet, pedig nem csak osztrák-magyar katonák pihennek a hatalmas tölgyek és nyírfák alatt. Hogy mennyien? 35 tömegsírban, 23 egyéni sírban, 114 harcos. Azaz 95 osztrák-magyar, 11 német, 8 orosz katona. A fáma szerint 1915 tavaszán érte őket utol a végzet. Több adatom egyelőre nincs, viszont utólag rájöttem, hogy a másik oldalról földúton megközelíthető, bár eléggé rejtélyesen.

     Gorlice településen a térség egyik legnagyobb katonai sírkertje a 91-es számot viseli. A temető terveit Emil Ladwieg, a bejárati kápolnát Gusztáv Ludvig tervezte. Hatalmas területen, gigantikus emlékmű, vaskos beton sírkövek; rajtuk, öntöttvas táblákon a nevek. 425 osztrák-magyar, 140 német és 287 orosz katona pihen ezen a területen, hatalmas fák árnyékában.
Befogadta őket 161 tömegsír és 140 egyéni sírgödör. Számos magyar honvéd nevét böngészhetjük az öntvényeken.

     Egy csatolt városrészben, Gorlice-Sokól nevezetű faluban, a civil temetőtől mintegy 150 méterre lévő katonai temetőhöz vezető utat nem találtuk meg. Így szó szoros értelemben: zuhogó esővel nehezítve, árkon, bokron, kaszálón átverekedve magunkat, találtuk meg a 88-as számú, viszonylag nagy kiterjedésű katonai sírkertet. A körbefalazott területet erősen felverte a növényzet, legalább egy kaszálást megérdemelne. Mint már megannyi temetőt, ezt is Hans Mayr tervei alapján építettek ki. 20 osztrák-magyar harcost és 100 orosz katonát temettek ide, 8 tömegsírba, 20 sorsírba, és 21 egyéni sírgödörbe. Központi emlékműve egy nagy vasbetonkereszt, a temetőben szórt alakzatban betontuskókba ágyazott vaskeresztek láthatók.

     Mai utolsó állomásunk Gorlickie-Bijecska falu, ott a 98-as számú temetőt találtuk meg. Ide csak orosz katonákat temettek, akik 1915-ben dúló harcok közepette haltak meg. A 254 harcost valószínűleg több közös sírba hantolták, a kettős keresztek tanúsága szerint. Ma 9 temetőt találtunk, a megtett út 117 km.

     Mozgalmas és eredményes napot zártunk. Az eső sokszor hátráltatta tevékenységünket, ám egy percre sem szegte kedvünket. Minden temetőben elhelyeztük apró mohakoszorúnkat, mécsest gyújtottunk, és imádkoztunk a hősök lelki üdvéért. Nem tettünk kivételt, hiszen tudvalévő: A halott katona nem ellenség! Lelki gyötrődésben hajtottuk álomra fejünket, reménykedve a fizikai és lelki pihenés jótevő hatásában, tudván holnap egy másik „főhadiszállásra” költözünk.

                                                                                                    Albert Ferenc

Ropa

Ropa

Wawzrka

Wawzrka

Binczarowa

Binczarowa 

Gribow

Gribow

Gribow

Gibow

Gribow

Gribow

Gribow

Stróze

Stróze

Stróze

Gorlice

Gorlice

Gorlice

Gorlice- Sokól

Gorlice- Sokól

Gorlice- Biecska

Tizenöt nap a valahai pokolban Második nap: az Alacsony-Beszkidekben

„Jött a parancs: Zubbony, bakancs, vár rád baka Galícia!”

Másnap reggelre a víz felszínt és a hegy derekát tejfehér pára takarta, a látvány magáért beszélt. A hegyek mögött ágaskodó nap besütött a szobánkba, sugarai jól eső melegséggel cirógattak. A sovány reggelit hosszú kávéval fejeztük be, amit az erkélyen kortyolgattunk, miközben figyeltük miként falja fel a Nap, a tó fölötti párafelhőt. Ám nem üdülni jöttünk, így hamarosan nyakunkba vettük a terepet.

     Mint említettem nem csak a temetőket járjuk be, hanem az utunkat szegélyező egyéb látnivalókra is kíváncsiak vagyunk. Így esett, hogy kezdésnek pont egy e tájra jellegzetes fatemplomot, és annak környezetét szemléltünk meg tüzetesen Uscie Gorliczkie település központjában.

     A következő kis faluban, (Kwiaton) szintén a fatemplom kapta a főszerepet, itt pont miséztek. Meglepő, a templom megtelt hívekkel, ezért a kint reked sokaság hangszórókon keresztül hallgatta a liturgiát.

    Hosszú eredménytelen autózás vette kezdetét, az előző napi útlezárásos kudarc ismét kísértett, így más irányban kellett kutatnunk. A jelzések szerint több temetőt is kellett volna érintenünk, de nem találtuk meg őket. Végre siker koronázta kitartásunkat. Több kilométeres cudar földutat letudva, Czamet falu határában egy fákkal ölelt területen találtunk rá az 53-as számú temetőre, melyben 316 orosz és 61 osztrák-magyar katonát hantoltak el 1915-ben. A sírkertet szegélyező kerítés düledezőben; u alakzata kirohadt, hiányos, alig látható egy – két fából való fejfa. Nevek hiányában csak az ismertetőtábla feliratára tudunk hagyatkozni. A központi fakeresztre kötöztük koszorúnkat, és a kövezetre helyezett mécses pislogó fényénél búcsúztunk el a hősöktől. A temető tervét itt is Dusán Jurkovics készítette.

    A következő megállónk Jasionka településen volt; itt megszemléltük a templomot, és vele szemben az út másik oldalán egy 19-20. századi temetőt. Tovább menve Krzywa falu vonzáskörzetében egy II. világháborúban elesett lengyel repülősöknek állított emlékművet csodáltunk meg. Beérve a kis településre, jellegzetes fatemplomát és a civil temetőjét néztük át tüzetesen. Hideg ebédünket az autó motorháztetejéről költöttük el, majd indultunk tovább. Ismét egy templomban kötöttük ki Leszcyzyny településen és a mellette elterülő civil temetőben. Azért fontos benézni a település kommunálisnak nevezett temetőiben, mert sok helyen egy körülzárt, jól elhatárolt területre temették hajdan az elhunyt katonákat. Jellegzetes: a körbezárt tér terméskő oszlopait vaskos láncok kötik össze, vagy vascsövek.  A lekerítést ölelő fák hatalmas lombkoronája vetít árnyékot a területre. Általában tölgyek, platánok, kőrisek, de néha akadnak fenyők, akácosok, nyírfaligetek is. Sajnálattal vettük tudomásul, katonasírokat itt nem találtunk.

     Tovább vettük az irányt immár Szymbark felé. A városban két sírkertet is felleltünk, egyet a település civil temetőjében a fentebb említett formában lekerített részben. A 74-es számot viselő temetőt Hans Mayr tervezte 1915-ben. 45 osztrák-magyar, 28 német, 5 orosz katonát temettek itt el, 12 közös sírban és 36 egyéni sírban. Csak német katonák vannak nevesítve, magyar és egyéb nemzetiségű neveket nem találtunk. A központi emlékmű: egy vascsőből hegesztett nagy kereszt; erre kötöttük az emlékezés koszorúját, majd a tövében meggyújtott mécses előtt mondtunk hálaimát az elesettek lelki üdvéért.

     Következő állomás Szymbark település szélén, a 28-as számú főúton található. Egy magaslat, lejtős oldalában fákkal, bokrokkal szegélyezett, faragott terméskő falazattal körbe vett szép kialakítású kis temető. Létrehozásával szintén Hans Mayr lett megbízva 1915-ben. Ide 28 osztrák-magyar harcost és négy orosz katonát temettek, 9 közös és 14 egyéni sírba. Nevesítés egy kereszten sem található. A központi keresztet itt is csőből hegesztették össze, ami az egyéni sírok fölé magasodik. Mivel a fő keresztet teljesen elhalmozták, virágokkal, mécsesekkel, így mi egy öntvény-sírkeresztre kötöttük a nemzetiszínű szalaggal díszített kis moha koszorúnkat, és alatta gyújtottuk lángra mécsesünket. A hálaadás itt sem maradhatott el. A főút szűnni nem akaró monoton zajában pihenő hősöktől ilyetén búcsúzva folytattuk utunkat.

      A 977-es útról letérve kerestük meg Mecina-Wielka települést, mejnek központjában a templommal szembeni oldalon lévő civiltemetőben találtunk rá a 82-es számú katonai sírkertre. A temető 1915-ben Hans Mayr tervei alapján létesült. Ide 25 osztrák-magyar katona és 71 orosz katona földi maradványait temették. A központi emlékmű egy fából ácsolt kereszt; a kiszögelések félkör alakú szegéjt kaptak, rajta fogazással kialakított lemezborítás látható. Ilyen megoldással is több helyen találkoztunk. A nagy keresztre erősítettük moha koszorúnkat és a tövében meggyújtottuk mécsesünket. Rövid imával, búcsúztunk el innen is.

     A 977es útnak további szakaszát időközben megnyitották, bár még tartott az „őrület”, vasárnap délután lévén véget ért az autóverseny, így eljutottunk Malastów határába. Megálltunk a 60-as számú temetőnél, 2017-ben itt is megejtettük a főhajtást, de akkor már erősen sötétedett. Most világosban vettük szemügyre a viszonylagosan nagy területet elfoglaló sírkertet. A tábla tanúsága szerint ez a terület Magura-Przelec Malastowka térsége. A temető Dusan Jurkovics tervei alapján lett kialakítva. 1915-ben ide 171 osztrák-magyar katonát temettek 4 tömegsírba és 63 egyéni sírgödörbe. Magyar nevek több fejfán is olvashatóak. Szépen karbantartott, igazi temetőkert; a fás, ligetes környezet méltó pihenést biztosít az elhunyt hősök számára. A központi emlékmű, fatemplom szerű kis kápolnára hasonlít. Koszorúnkat és mécsesünket ide helyeztük az elmaradhatatlan imával magukra hagytuk a békében nyugvó hősöket.

     A mai napon öt temetőt látogattunk meg, körmünkre égett az este, így elindultunk szállásunkra. A reggeli indulásunk óta 185 megtett kilométer után szerencsésen megérkeztünk. Nem kellett egyikünket sem ringatni, az éjszakai álom hamar hatalmába kerített mind kettőnket.

                                                                                                  Albert Ferenc

      

       

    

Albert Ferenc: Tizenöt nap a valahai pokolban Tízedik nap a Beszkidekben

Tizenöt nap a valahai pokolban
Tízedik nap a Beszkidekben

„Kérdi Fiad: Uram mondjad, e szörnyűséget miért hagytad?”

      A tízedik nap reggelén, ébredés utáni első ténykedésünk, a „szocreál” rozsdamarta erkélyünkről szemügyre vettük Bobowa település főterét, ugyanis az esti érkezésünk kissé késeire, és zűrösre sikeredett. Fáradtan, erőtlenül nem volt kedvünk a nézelődéshez. Megállapítható, hogy az egyetlen értékelhető valami ezen a szálláshelyen az a fantasztikus panoráma, és a szépen megújult, ám még is a régmúltat megidéző főtér. Reggelizés követően, bizony nem korán, hiszen már a „lusták” is felébredtek elindultunk fellelni a környéket.

     Hamarosan Podole-Górowa településre értünk. A 975-ös útra, balra fordulva Gródek nad Dunajcem felé, a település végét jelző táblánál a község civil temetője mellett, külön lekerítve találtuk meg a katonai temetőt. Számozás és egyéb eligazító tábla hiányában konkrét adatokat nem tudok említeni. A kis sírkert éppen felújítás alatt van, az öntvénykeresztek tanúsága szerint csak osztrák-magyar katonákat temettek ide. Mint építési terület, nem a legszebb látvány, de amikor elkészül, bizonyára méltó emlékhelye lesz a hősöknek.

     Következő állomásunk, Palesnica. Civil temetőjében a templom melletti domboldalon jobbra kell felmenni. A bejárattól 80 méterre baloldalon a 296-os számú temetőben 460 m2-en 67 osztrák-magyar harcost temettek el 2014 év végén. Tíz tömeg és 21 egyéni sír őrzi a porhüvelyeket. Több magyar honvéd neve is olvasható a fehér zománctáblákon. Nem maradhatott el a kegyeleti főhajtásunk.

    Tovább araszoltunk kocsival mintegy száz métert, hiszen újólag itt a 975-ös úton található, most balkéz felé eső, szintén civiltemetőben találtuk meg a 295-ös katonai sírkertet. Sajnos, ismét leszakadt az ég; ezért várni kellett, míg elcsendesedik, vagy megáll. Ez utóbbi jött be, így gumicsizmát és esőkabátot öltve mentünk be a sírkertbe. Itt 293 m2-en öt tömegsírban és 14 egyéniben összesen 46 osztrák-magyar és 15 oroszkatona pihenhet. Kicsit elhagyatottan, térdig érő gazban ácsorognak a moha lepte sírkövek. Több odafigyelést érdemelnének a „Fiúk”! Az elmaradhatatlan virágcsokor, (mit Eszterem szorgalmasan kötöget, pótolva a készletet) továbbá a nemzetiszínű szalagocskánk, (ami erősen fogyóban) és a mécses itt is elhelyezésre kerül. Egy rövidke imával búcsúztunk.

     Most egy „lazító” kikapcsolódó kirándulást teszünk Roznów város alatti Jezioro-Roznowskie (tó) északi csücskénél. Városi temető feletti keresztút stációit megcsodáltuk, továbbá egy várromot szemléltünk meg, majd egy kúriát és a szabadtéri színpadot. A Dunajec folyón átívelő hídon tovább a 75-ös úton ismét csábított egy várnak a látványa, (Zamek Tropsztyn) amit pár nappal ezelőtt lakattal zártak el előlünk, meglepetésre, most nyitva volt a kapuja, igaz csak kívülről, de most nézelődhettük. Hamarján előkerültek az építők és szép szóval, kitanácsoltak bennünket az építési területről. Lesétáltunk a vízpartra ismét egy kis sétával összekapcsolt nézelődés után folytattuk az utat, tovább a 75-ös úton.

     Zaklaczyn közelében balkéz felől a domboldalban egy templom mellett, annak jobb oldalánál az öreg temetőben találtuk meg a következő háborús sírkertet. Szépen gondozott, környezetben alusszák örök álmukat itt a hősök. Tábla itt sincs, így nem tudni mennyien lehetnek. Egy biztos, elárulják a keresztek, hogy osztrák-magyar és orosz katonákat rejt a mély. A már jól megszokott liturgiát követve távozunk, hogy másutt is a halott katonáink nyughelyeinél tegyük tiszteletünket.

     Miután távoztunk, a 980-as útról ismét a hegynek vettük az irányt, egy lapos tetejű abc-nél balra fordulva.  Gwozdziec településnél fent a hegytetőn, makadám úton, az erdő rejtekén találtunk rá a 290-es számú temetőre. Valójában e terület már Charzewice közigazgatásához tartozik. A sírkertet kettévágja az út, így jobbra és balra is találunk sírokat. A temetőt Robert Motka tervei alapján építették ki 1543 m2-en. Az 1914 decemberében zajló harcokban elhunytak közül 109 osztrák-magyar és 52 orosz harcost temettek el, 9 tömeg és 46 egyéni sírba. Méltósággal őrködik a temető felső végében felépített 12 terméskő pilonra támaszkodón égbetörő, falazott obeliszk. Tetejét és alsó részét körben egy-egy műkő feszület uralja, jelképezve a temetőben keresztények alusszák örök álmukat. Természetesen megfigyelhető az egyensúlyra való törekvés, hiszen szimpla és kettős kereszt is helyet kapott a pilonok ölelésében. Itt is volt hol emlékeznünk az eső szemetelése ellenére.

     Ezek után, a hegyen keresztül immár visszafordulva ismét kereszteztük Zaklacynt, majd a 980-as útról Fascicowát elhagyva, a Luslawicei elágazás után kellett befordulnunk jobbra egy földúton. Innen, mint egy 300 méterre a magasfeszültségi trafó oszlopától pár méterre van a 292-es számú temető, a szántóföld kellős közepén, veteménnyel körbevéve. Ezt a sírkertet is Robert Motka tervezte. 548 m2-en öt tömeg és kettő egyéni sírban 30 osztrák-magyar és 43 orosz harcost temettek el, 1914 év végén. Valójában a sírok már nem mutatják rajzolatukat, egy pár moha belakta sírkő, mint utalás, rajtuk a szokványos öntvénykereszt. A kerítés viszonylagos, falaszott oszlopok között vasláncok határolják körbe a nyugalom szigetét. A bejárat vaskapuja, még ha rozsdamart is, de működőképes. Hamarosan itt kellett hagyjuk a mélység foglyait, és folytatni a küldetést.

     Későre jár, de még a hazafelé vezető úton Bogonowice közelében, a 977-es útmentén megálltunk a 138-as számú temetőnél. A temető hivalkodó, hiszen 2 tölgy és 4 hárs vigyázza az itt nyugvók örök álmát. A kialakításában, mintha egy elfektetett csonka gúla képét látnánk. Az alsó két sarkában kőből épített zsindelyfedésű kúp látható. A terveket, Jan Szczepkowski építész készítette. 824 m2-en 11 tömeg és 35 egyéni sírban, 63 osztrák-magyar 29 német és 10 orosz katonát temettek el. A központi emlékmű egy téglafalazat zsindelyfedéssel, bele ágyazottan egy több méteres műkő feszület. A domboldal teraszos kialakításán kaptak sírhelyeket az elhunyt hősök. Nehezen olvashatók a betonba vésett nevek, de találni köztük magyar honvéd nevét is. Ide 1915 tavaszán elhunytak kerültek. Igen itt is méltón emlékeztünk, majd folytattuk tovább utunkat.

     Valójában már a véletlen műve, hogy Zborowicze település civil temetőjére bukkantunk, mikor a 977-es úton közeledtünk szállásunk felé. A város temploma mögött a hegyoldalban, a temető bejáratával szemben, a végében balkézre kínálta magát a 135-ös számú katonai sírkert, mely Anton Müller tervei alapján létesült. 290 m2-en 6 tömeg és 22 egyéni sírgödörbe 23 osztrák-magyar, 49 német és 2 orosz katonát temettek, mindannyian 1915 májusában vesztették életüket. Több magyar név is olvasható a sírköveken. Álmukat egy hatalmas tölgy és körbe testes akácfák vigyázzák. A központi emlékmű, egy téglafalazatú piedesztál, rajta műkő feszület. A sírok egy némelyikében vegyesen, nemzetiségükre való tekintet nélkül, békén megférnek a porhüvelyek.
Tisztes főhajtással, halk imával vettünk búcsút az itt nyugvóktól és hamarosan megtértünk Bobowai szállásunkra. Ma 138 kilométert tettünk meg, és nyolc temetőben tisztelegtünk az elhunyt hősök sírjainál.

                                                                                                   Albert Ferenc

       

Albert FerencTizenöt nap a valahai pokolban Tizenharmadik nap a Beszkidekben

Tizenöt nap a valahai pokolban
Tizenharmadik nap a Beszkidekben

„Vajon mit adhatnék néktek? Főhajtás, Tisztelet, lobogó fáklya?”

     Új szállásunkon egy pihentető éjszaka utáni ébredéssel kezdődött napunk. Az idő ma is szomorkás, remélhetően a nap folyamán megszán bennünket. A reggelit elfogyasztása után nekiindultunk, hiszen ezt követelte küldetésünk. Elsődlegesen belekóstoltunk Tuchów belvárosi miliőjébe, mivel oly sok szép látnivalót kínált. Egy káprázatos bazilika, a park, s benne fantasztikus fa szobrok, művelődési ház, otthona az idegenforgalmi hivatalnak, és annak nagyszerű ajándéka: Használható turista térképp, amin a térség összes temetője külön jelzéssel van ellátva, jól jött volna előbb is! És még sorolhatnám a látnivalókat, ám hamarosan tovább álltunk.

     Mielőtt még Lowczów települést elértük volna, az út jobb oldalán nem elrejtve láttuk meg a 169-es számú sírkertet. Kerítése terméskőalapzat falazott oszlopokkal, közöttük vasból valóak az elemek. Kapu előtt az útbaigazító tábla, mely közli a vándorral: Heinrich Scholz építész tervei alapján építették ki 160 m2-en.  1 tömegsírban és 22 egyéni sírgödörben 16 osztrák-magyar és 12 orosz harcos lelt végső pihenő helyet 1914-1915-ben. A temetőre, középen egy tölgy, jobb oldalon egy hárs, jobb sarkában elől egy fenyő és balszélén az akácos borít árnyékot, oly annyira, hogy ettől mohosak a leöregedett sírkövek, melyek tábláiról a nevek már az enyészeté lettek. Szemben, a falazott posztamensen egy rozsda rágta acél feszület, mint központi emlékmű, erre helyeztük mécsesünket és kicsiny mezei virágcsokrunkat, a darabka nemzetiszínű szalagunkkal.

     Hamarosan egy jelzésre, balra befordultunk e tábla szerint 800 méterre megtaláljuk a 171-es számú temetőt. Na, ez az út bevitt minket az erdőbe, a szó legszorosabb értelmében. Közben több kanyar, elágazás következett, ám sehol nem irányítottak tovább, az esőzések folytán az út elégé felázott, és ilyen körülmények között ismét feladtam a keresést. Térképünk szerint ebben a térségben kellett volna lennie a 158-159-171-es temetőknek. Nagy nehezen kikecmeregtünk az erdei sárból, és aszfaltos úton kezdtük újból a keresgélést. Néhány kilométer (3.2) megtétele után, az út jobboldalán feltűnt a frissen felújított 159-es számú temető, Meszna-Opacka településhez tartozón. Itt is Heinrich Scholz építész tette le kézjegyét. 288 m2-en 11 közös sírban 32 egyéni sírban 31 osztrák-magyar és 69 orosz katona csontjai porladnak. Az új kerítés friss lakkozása kirívó e borongós időben. A központ emlékműve szintén fából ácsolt kereszt, kör és négyzetbe foglalt díszítéssel, mely egyben merevítést is ad számára. Új sírköveket kaptak a „Fiúk”; látható, tapintható a gondoskodás.

     Jó érzéssel hagytuk magunk mögött e szépen rendbe rakott kicsiny sírkertet. Utunk következő állomása, egy közeli katolikus templom, majd annak megtekintése után, attól mintegy másfél kilométerre, tábla útbaigazítása alapján, balra az erdőben 80 méternyi földút megtétele után egy fenyves ligetben, a 158-as számú temetőre leltünk. Hangulatos, ódon, igazi százéves temető. Központban a keresztre feszített Jézus, mintha itt adná életét a világ bűneiért. A föld beterítve mohával a sírokon kúszótuják, páfrányok, örökzöldek és virágok. Körbe léckerítés, a bejárati fronton lengyel zászló lengedez. A tömegsírok és egyéni hantok betonszegélybe ágyazottak. 3 tömeg és 27 egyéni sírban 27 osztrák-magyar harcos és 10 orosz katona pihen, miután e pokol elrabolta életüket. Jó érzés volt e nyugalmat árasztó környezetben emlékezni rájuk.

     Ismét kitérőt tettünk egy fél óra erejéig, hiszen „utunkat állta” egy csodálatos kis fatemplom. Épp bezárni készült a „templomszolga”, a fiatal hölgy nagy örömmel invitált bennünket egy látogatásra. Megindult a diskurzus, Magyarul, lengyelül, oroszul, angolul, németül, Végül sikerült megismernünk a templom történetét ott, Zawada falucskában. Kifejezte háláját, miután az emlékkönyvbe beírtunk. Fájlalta nagyon, hogy ide nem igen járnak külföldiek, annak meg különösen örül, hogy magyaroknak is megmutathatta a térség gyöngyszemét.

     Tarnowiec településnél jelezte térképünk a 180-as számú temetőt, lazán elmentünk mellette, majd mikor visszafordultunk, mert bizonyára elkerülte figyelmünket, rátaláltunk. Jó hogy nem verte ki a szemünket, hiszen még kápolna is van benn. A 977es főúton az Ul. Tarnowska 62 számú házzal szemben, szomszédságában egy iskola. A temetőben, 2 tömegsírban 35 egyéni sírban 7 osztrák-magyar és 34 orosz katona holtestét temették el 1915 tavaszán. Körben alacsony terméskőkerítés a bejárati kapuval szemben rögtön a kis kápolna. A központi emlékmű egy fából ácsolt feszület, rajta félkör alakú csipkézett u profilú testes vaslemezdíszítés. Bízom benne, hogy a temetőkertet helyi lakosság gondozza, hiszen látható a folyamatosan munkálkodó szorgos kezek munkája, örömmel nyugtáztuk.

      Tarnów városba értünk, melynek területén és környezetében 10 katonai temető van jelölve, mégis vakon indultunk neki a keresésnek, hiszen település térképünk nem volt. Nagy nehezen sikerült egyet fellelni, a véletlennek köszönhetően, hiszen az útról csak egy hatalmas parkot láttunk, közepén egy frissen megépített emlékművel. Semmi jel nem utalt temetői mivoltára. Már megszoktam, ami gyanús ott meg kell állni, hátha…! Ismét „jó lóra” tettünk. Bár csak akkor jöttük rá. amikor az emlékműtől nem messzire felfedeztem az egyetlen keresztet, melyen szlovén szalagot lebegtetett a szellő, majd a távolban még egy sírkövet tetején a máltai kereszttel. Szinte futva közelítettem felé, nem hiába. Az egyetlen betonsírkő, rajta a fehér zománctábla, melyen hat magyar név olvasható. Nem szégyellem, immáron sokadjára csordul ki a könny szemeimből. „Megjöttünk Fiúk, nem vagytok elfelejtve!” Szakadt ki belőlem fennhangon.
Megsimogattam a táblát, félméternyi nemzetiszínű szalagot kötöttem fel a máltai keresztre. Eszterem a mezei virágból kötött kis csokrát elhelyezte a sírkövön, majd az egyetlen piros, fehér, zöld gyertyánkat, ami idáig várt arra, hogy méltó helyre kerüljön, most meggyújtottam. Igazi lelki katarzist éreztem, amit szavakkal nem tudok leírni. Nehéz szívvel vettünk búcsút a mai nap utolsó temetőjétől. Mikor kijöttünk pontosítottuk a helyszínt: Ul. Krzyska 2/A és az Ul. Spitalna találkozásánál lelhető fel.

     Ismét eljárt az idő, elindultunk szállásunk felé. Reggel jól bevéstem magamnak a környéket, mikor hol kell befordulnunk a főútról. Sajnos hazafelé már más irányból közelítettük meg Ryglicét, így megint este későn, (mikor a sötét már kezdte beborítani a tájat,) értünk szállásunkra. Igyekeztünk minél előbb ágyba bújni, merthogy másnap időben kellett indulnunk, hiszen az utolsó lehetőségünk adódott arra, hogy a környéket bejárjuk.

                                                                                                    Albert Ferenc