Albert FerencTizenöt nap a valahai pokolban Tizenharmadik nap a Beszkidekben

Tizenöt nap a valahai pokolban
Tizenharmadik nap a Beszkidekben

„Vajon mit adhatnék néktek? Főhajtás, Tisztelet, lobogó fáklya?”

     Új szállásunkon egy pihentető éjszaka utáni ébredéssel kezdődött napunk. Az idő ma is szomorkás, remélhetően a nap folyamán megszán bennünket. A reggelit elfogyasztása után nekiindultunk, hiszen ezt követelte küldetésünk. Elsődlegesen belekóstoltunk Tuchów belvárosi miliőjébe, mivel oly sok szép látnivalót kínált. Egy káprázatos bazilika, a park, s benne fantasztikus fa szobrok, művelődési ház, otthona az idegenforgalmi hivatalnak, és annak nagyszerű ajándéka: Használható turista térképp, amin a térség összes temetője külön jelzéssel van ellátva, jól jött volna előbb is! És még sorolhatnám a látnivalókat, ám hamarosan tovább álltunk.

     Mielőtt még Lowczów települést elértük volna, az út jobb oldalán nem elrejtve láttuk meg a 169-es számú sírkertet. Kerítése terméskőalapzat falazott oszlopokkal, közöttük vasból valóak az elemek. Kapu előtt az útbaigazító tábla, mely közli a vándorral: Heinrich Scholz építész tervei alapján építették ki 160 m2-en.  1 tömegsírban és 22 egyéni sírgödörben 16 osztrák-magyar és 12 orosz harcos lelt végső pihenő helyet 1914-1915-ben. A temetőre, középen egy tölgy, jobb oldalon egy hárs, jobb sarkában elől egy fenyő és balszélén az akácos borít árnyékot, oly annyira, hogy ettől mohosak a leöregedett sírkövek, melyek tábláiról a nevek már az enyészeté lettek. Szemben, a falazott posztamensen egy rozsda rágta acél feszület, mint központi emlékmű, erre helyeztük mécsesünket és kicsiny mezei virágcsokrunkat, a darabka nemzetiszínű szalagunkkal.

     Hamarosan egy jelzésre, balra befordultunk e tábla szerint 800 méterre megtaláljuk a 171-es számú temetőt. Na, ez az út bevitt minket az erdőbe, a szó legszorosabb értelmében. Közben több kanyar, elágazás következett, ám sehol nem irányítottak tovább, az esőzések folytán az út elégé felázott, és ilyen körülmények között ismét feladtam a keresést. Térképünk szerint ebben a térségben kellett volna lennie a 158-159-171-es temetőknek. Nagy nehezen kikecmeregtünk az erdei sárból, és aszfaltos úton kezdtük újból a keresgélést. Néhány kilométer (3.2) megtétele után, az út jobboldalán feltűnt a frissen felújított 159-es számú temető, Meszna-Opacka településhez tartozón. Itt is Heinrich Scholz építész tette le kézjegyét. 288 m2-en 11 közös sírban 32 egyéni sírban 31 osztrák-magyar és 69 orosz katona csontjai porladnak. Az új kerítés friss lakkozása kirívó e borongós időben. A központ emlékműve szintén fából ácsolt kereszt, kör és négyzetbe foglalt díszítéssel, mely egyben merevítést is ad számára. Új sírköveket kaptak a „Fiúk”; látható, tapintható a gondoskodás.

     Jó érzéssel hagytuk magunk mögött e szépen rendbe rakott kicsiny sírkertet. Utunk következő állomása, egy közeli katolikus templom, majd annak megtekintése után, attól mintegy másfél kilométerre, tábla útbaigazítása alapján, balra az erdőben 80 méternyi földút megtétele után egy fenyves ligetben, a 158-as számú temetőre leltünk. Hangulatos, ódon, igazi százéves temető. Központban a keresztre feszített Jézus, mintha itt adná életét a világ bűneiért. A föld beterítve mohával a sírokon kúszótuják, páfrányok, örökzöldek és virágok. Körbe léckerítés, a bejárati fronton lengyel zászló lengedez. A tömegsírok és egyéni hantok betonszegélybe ágyazottak. 3 tömeg és 27 egyéni sírban 27 osztrák-magyar harcos és 10 orosz katona pihen, miután e pokol elrabolta életüket. Jó érzés volt e nyugalmat árasztó környezetben emlékezni rájuk.

     Ismét kitérőt tettünk egy fél óra erejéig, hiszen „utunkat állta” egy csodálatos kis fatemplom. Épp bezárni készült a „templomszolga”, a fiatal hölgy nagy örömmel invitált bennünket egy látogatásra. Megindult a diskurzus, Magyarul, lengyelül, oroszul, angolul, németül, Végül sikerült megismernünk a templom történetét ott, Zawada falucskában. Kifejezte háláját, miután az emlékkönyvbe beírtunk. Fájlalta nagyon, hogy ide nem igen járnak külföldiek, annak meg különösen örül, hogy magyaroknak is megmutathatta a térség gyöngyszemét.

     Tarnowiec településnél jelezte térképünk a 180-as számú temetőt, lazán elmentünk mellette, majd mikor visszafordultunk, mert bizonyára elkerülte figyelmünket, rátaláltunk. Jó hogy nem verte ki a szemünket, hiszen még kápolna is van benn. A 977es főúton az Ul. Tarnowska 62 számú házzal szemben, szomszédságában egy iskola. A temetőben, 2 tömegsírban 35 egyéni sírban 7 osztrák-magyar és 34 orosz katona holtestét temették el 1915 tavaszán. Körben alacsony terméskőkerítés a bejárati kapuval szemben rögtön a kis kápolna. A központi emlékmű egy fából ácsolt feszület, rajta félkör alakú csipkézett u profilú testes vaslemezdíszítés. Bízom benne, hogy a temetőkertet helyi lakosság gondozza, hiszen látható a folyamatosan munkálkodó szorgos kezek munkája, örömmel nyugtáztuk.

      Tarnów városba értünk, melynek területén és környezetében 10 katonai temető van jelölve, mégis vakon indultunk neki a keresésnek, hiszen település térképünk nem volt. Nagy nehezen sikerült egyet fellelni, a véletlennek köszönhetően, hiszen az útról csak egy hatalmas parkot láttunk, közepén egy frissen megépített emlékművel. Semmi jel nem utalt temetői mivoltára. Már megszoktam, ami gyanús ott meg kell állni, hátha…! Ismét „jó lóra” tettünk. Bár csak akkor jöttük rá. amikor az emlékműtől nem messzire felfedeztem az egyetlen keresztet, melyen szlovén szalagot lebegtetett a szellő, majd a távolban még egy sírkövet tetején a máltai kereszttel. Szinte futva közelítettem felé, nem hiába. Az egyetlen betonsírkő, rajta a fehér zománctábla, melyen hat magyar név olvasható. Nem szégyellem, immáron sokadjára csordul ki a könny szemeimből. „Megjöttünk Fiúk, nem vagytok elfelejtve!” Szakadt ki belőlem fennhangon.
Megsimogattam a táblát, félméternyi nemzetiszínű szalagot kötöttem fel a máltai keresztre. Eszterem a mezei virágból kötött kis csokrát elhelyezte a sírkövön, majd az egyetlen piros, fehér, zöld gyertyánkat, ami idáig várt arra, hogy méltó helyre kerüljön, most meggyújtottam. Igazi lelki katarzist éreztem, amit szavakkal nem tudok leírni. Nehéz szívvel vettünk búcsút a mai nap utolsó temetőjétől. Mikor kijöttünk pontosítottuk a helyszínt: Ul. Krzyska 2/A és az Ul. Spitalna találkozásánál lelhető fel.

     Ismét eljárt az idő, elindultunk szállásunk felé. Reggel jól bevéstem magamnak a környéket, mikor hol kell befordulnunk a főútról. Sajnos hazafelé már más irányból közelítettük meg Ryglicét, így megint este későn, (mikor a sötét már kezdte beborítani a tájat,) értünk szállásunkra. Igyekeztünk minél előbb ágyba bújni, merthogy másnap időben kellett indulnunk, hiszen az utolsó lehetőségünk adódott arra, hogy a környéket bejárjuk.

                                                                                                    Albert Ferenc