Szeretettel Üdvözöllek!

Küldj üzenetet! Tollforgató Irodalmi Lap: tollforgato.lap@gmail.com http://sites.google.com/site/tollforgatoirodalmilap/ Sziasztok! Új aloldalainkat is elérhetitek már a blogunkról is! Történelmi, írástörténeti és művészeti témákban is várom alkotásaitokat, publikációitokat! Színesíthetitek a lap kinézetét elemzésekkel, nyelvészeti munkákkal is! Az oldalakra várom mindazok jelentkezését, akik szívesen vennének részt egy interaktív blog megvalósításában is.. Helyet biztosítanék politikai-filozófiai és szociológiai írásoknak, régészeti és specializált történeti munkáknak is! Sikeres alkotást kívánok mindenki számára! Keressétek lapjainkat! http://sites.google.com/site/tollforgatoirodalmilap/ https://sites.google.com/site/tollforgatomuveszetilap/home https://sites.google.com/site/tollforgatotoertenelmilap/home Kellemes olvasást és kikapcsolódást kíván : Varga Éva ( Kékrózsa Bíborvirág) főszerkesztő

Keresés ebben a blogban

2018. október 20., szombat

Bige Szabolcs Csaba: Keletről érkezett

Keletről érkezett

A birodalom keleti részéből érkezett, s mindent csodálatosnak, nagyszerűnek talált. Szűkebb hazájában jelentős embernek számított, szavának súlya volt, hallgattak rá az emberek. Munkája, elfoglaltsága, mindennapi szokásai is az átlag fölé emelték. Semmiben hiányt nem szenvedett, de valami mégis űzte, kergette, nem hagyta helyben megülni. Talán a szabadságot kergette, a kilépést a “bocskorból” – ahogy legjobb barátja nevezte ezt a megmagyarázhatatlan nyugtalanságot. Addig, addig álmodozott egy utazásról, ami más tájat, más embereket, más szokásokat, más erkölcsöket hoz elé, hogy gondolkodás nélkül megragadta az alkalmat, amikor felajánlottak neki egy hivatalos küldetést a fővárosba. Figyelmeztették, hogy nem egy könnyű útról, vidám kirándulásról van szó, mert át kell kelnie a hegyeken, a szűk völgyeken, meredek hágón, ahol, ha elakad, nem várhat segítséget senkitől, hiszen napjárásra sincs lakott település. Figyelmeztették, hogy a falvak, városok lakosai, ahol útja áthalad, barátságtalan emberek, akik gyűlölik az idegeneket, különösen a jól öltözötteket. Figyelmeztették, hogy ha el is ér a fővárosba, nem fogja fáklyásmenet várni, hanem kekeckedő tisztviselők hada. Figyelmeztették, hogy legyen nagyon óvatos, mert a naiv vidékit könnyen becsapják, félrevezetik, értékeit elcsalják, ellopják és hiába is reklamál, a hivatalos szervek meg sem hallgatják a panaszát.
Hiába volt minden jó indulatú figyelmeztetés, Árus nem hagyta eltántorítatni magát. A kitűzött időben pontosan elindult. Az utolsó percben egy útitársat is kapott, akinek egyik útközben levő városban akadt dolga. Addig legalább nem utazik egyedül. Így is marad elég vezetni valója a fővárosig. Nem volt kifogása a társaság ellen. Egy kedves, értelmes fiatal hölgy mutatkozott be neki indulás előtt.
- Vali vagyok! – nyújtotta a kezét.
- Isten hozta! – köszöntötte Árus – Azonnal indulhatunk. A csomagjait tegye a hátsó ülésre, mert a csomagtartó tele van.
Miután kikeveredtek a városi forgalomból sima útjuk volt. A kanyargós hegyi utak forgalma lassította ugyan haladásukat, de igazából meg lehettek elégedve a megtett szakaszokkal. Vali nem fukarkodott a szóval, s egész idő alatt szóval tartotta a férfit. Elmesélte, hogy kutyatenyésztéssel foglalkozik, s most is azért utazik abba városba, mert meg akar nézni egy dobermann tenyészkant.
- Tudja maga, mi az a dobermann? – szegezte hirtelen a kérdést Árusnak
- Van fogalmam róla! – nevette el magát a férfi.
- Na, mi az? – incselkedett a hölgy.
- Hírhedt munkatársai voltak a hitleri embervadászoknak, de ma már kedvtelésből tartott kutyák. Meglepően intelligensek, könnyen idomíthatók, idős korukra szeszélyesek lesznek és morcosok, néha ok nélkül agresszívek. Nos, meg van elégedve a felmondott leckével?
- Jól van, alábecsültem...
- Nem látszom kutyaszakértőnek?
- Van kutyája?
- Óriás snauzer.
- Milyen?
- Szelíd, mint egy kisbárány.
- Ez az első? – kérdezte Vali, miután lehúztak egy autós pihenőhöz.
A férfi előszedte az elemózsiás dobozt, s a csomagtartó tetején rögtönzött reggelihez terített.  Később kávét töltött egy termoszból, s csak akkor válaszolt a lánynak, a feketét kortyolgatva.
- A helyzet az, hogy első pillanatban nem tudtam, mit válaszoljak. Gyerekkoromban falun laktunk, mindenféle állatot tartottunk, és persze kutyánk is mindig volt. Miután családot alapítottam, és beköltöztünk a városba, ez az első.
- Kapta, vagy vette?
- Egyszerű kérdéseket tesz fel, de én egyikre sem tudok igen-nemmel felelni. Most is azt kell mondanom, is, is...
- Nem értem. Hogy van ez?
- Egyik vasárnap reggel – kezdte elmondani a kutya történetét Árus – a piacon ténferegtem. Igazából nem is akartam semmit sem vásárolni, csak úgy nézelődtem céltalanul. Gyerekkorom óta szeretem a piaci zsibongást. Ahogy immár éppen jönnék kifele, a járda szélén észreveszek egy kisfiút, aki előtt egy cipős dobozban öklömnyi kiskutya vinnyog. Megálltam, s lehajoltam, hogy vigasztaljam, simogassam meg a csöppséget. Valóban, ahogy a kobakját az ujjammal kicsit megcirógattam, elhallgatott.
- Vegye meg, bácsi! – szólalt meg könyörgő hangon a fiúcska.
Ránéztem a gyerekre, s annyi bizalom volt a szemében, hogy elmosolyodtam
- Magának adom ingyen, mert maga jó ember! – szólalt meg újra a gyermek.
- Miért akarod eladni, elajándékozni?
- Nem tarthatom meg...
Annyi szomorúság, bánat volt a hangjában, hogy szó nélkül elővettem a pénztárcámat, kivettem egy nagyobb címletű bankjegyet, és átnyújtottam. Félve vette el, majd amikor látta mekkora összeg, hálásan elmosolyodott.
- Nagyon szépen köszönöm! – mondta udvariasan, és zsebre tette a pénzt.
- Mit veszel rajta? – kérdeztem olyan tapintatlanul, mint ahogy egy felnőttől csak kitelik gyerekekkel szemben, de nem vette zokon.
- A kistestvéremnek egy pár cipőt! – válaszolta habozás nélkül.
Megdöbbentett ez a válasz és elszégyelltem magam. Hamar még egy másik ugyanakkora összegű pénzt vettem elő.
- Vedd csak el! – biztattam – Amit az elébb adtam nem elég a cipőre.
Erre eltette ezt is, én pedig felvettem a kiskutyát az ölembe, otthagyva a járda mellett a gyereket, aki mosolyogva integetet utánam. Nos, így történt, hogy nem is tudom igazán, vettem-e, vagy kaptam, vagy ki kapott valamit, és mit? Mikor nagyobbra nőtt a kutya, derült ki, hogy fajtiszta snauzer. Szuka, de mivel nincs törzskönyve, tenyésztésre nem ajánlott...
Visszaültek az autóba, s feltűnt, hogy a reggel fényei hirtelen megváltoztak. Felszállt a köd és kivilágosodott az égbolt. A nap még nem mutatkozott, az előtte tornyosuló hegyek eltakarták, de a fénye már felragyogott és megvilágította az ormokat. Varázslatos jelenség volt!
- Csodás! – kiáltottak fel egyszerre.
Egész további útjukra rányomta bélyegét ez a kellemes hangulat, amit a fellobbanó napfény váltott ki belőlük. Dél tájban érkeztek Vali kitűzött céljához. A lány ebédmeghívását Árus elhárította, mondván, még hosszú út áll előtte.
- Nem mondta még meg, hogy hívják a snauzert? – jegyezte meg búcsúzás helyett Vali.
- Majd, ha újra találkozunk, megmondom! Maradjon ez ok egy későbbi találkozásra – szólott és indított.
Egész délután nyomta a pedált, sötétedéskor megállt egy motelnél, és másnap hajnalban folytatta az útját. Délelőtt érkezett meg, a hivatalok még nyitva voltak, s így könnyen elrendezhette a jelentkezéssel, elhelyezkedéssel járó ügyeket. Két hónapra szólt a megbízatása, rendet akart erre az időre maga körül. Szállást egy kollégiumban kapott, ahonnan a diákok nyári szünidőre hazamentek. Ilyenkor a felszabaduló szobákat kiadják ideiglenes lakóknak. Sokan jönnek fel a birodalom minden részéből tanfolyamra, továbbképzésre, hosszabb-rövidebb megbízatások teljesítésére. Itt talált helyet magának egy kétágyas szobában Árus is. Egyelőre egyedül volt, de mondták, lehet, esetleg szobatársat is kaphat, ha szűkében lesznek a helyeknek. Nem bánta, a lényeg az volt, hogy fedél van a feje felett, és nem kerül pénzébe, mert a hivatal fizeti. Beilleszkedett hamar, legalább is eleinte úgy képzelte. Hamarosan belátta azonban, hogy ez csupán csalóka ábránd.  Egyik reggel, úgy tíz nappal megérkezése után, a nyitott ajtón keresztül kihallgatott egy beszélgetést.
- Megismerted már az új kollégát? – kérdezte egy női hang.
- Azt a kis vidéki pojácát? – szólott egy másik.
- Nem rossz fiú, de olyan vidékies, maradi! – mondta kényeskedően az első.
Árus nem akarta tovább hallgatni, s ezért csöndben tovább lépett, bement saját irodájába, ahol külön íróasztala állt az ablak előtt. Leült, s háborgását munkával akarta csillapítani, de nem sikerült, csak ott járt az esze, amiket a lányok mondtak.
Hogy én vidéki pojáca? – morgolódott magában – Én, aki tisztábban, szebben beszélem az anyanyelvünket, mint ez a sok felfuvalkodott, üresfejű népség? Én, aki megtisztelem a beszédet, s nem mondok minden mondatomban három csúnya szót, én vagyok bugris vidéki?
Sokáig ette a méreg, de végül megnyugodott, s elhatározta, nem változtat a magatartásán, szokásain, nem akar beolvadni a szürke, sekélyes gondolkodású tömegbe. Megtartja, sőt kihangsúlyozza ezután „vidékiességét”.
Így is tett. Minden tettével, mozdulatával hangsúlyozta a kulturáltságát – beszéd modora modorosságig korrekt lett, a vendéglőben, ahova az ebédjegye szólt, úgy evett, mint a legelőkelőbb arisztokraták. Feletteseivel, munkatársaival is udvariasan és csak annyit beszélt, amennyi elkerülhetetlen volt a munkája szempontjából. Így aztán barátságokat sem kötött senkivel sokáig. Szabad idejében a városban kószált, bejárta szegét-zugát. Hol gyalog, hol valamilyen városi járművel – a saját autóját megkímélte a városi forgalom „gyötrelmeitől”. Esténként pedig színházba, vagy hangversenyekre járt. Ideje engedte.
Egyik nap, mikor éppen könnyű vacsoráját fogyasztotta, mellé ereszkedett egy kalapos ember.
- J’estét! – köszönt röviden – Engedje meg, hogy bemutatkozzam!
Árus meglepetten bólintott.
- Nedelkó vagyok a messzi délről.
- Én pedig...
- Tudom! – vágott közbe a jövevény – Tudom, maga, aki keletről jött.
- Árus! – mutatkozott be mégis.
- Nem is zavarom tovább - állt fel a hívatlan vendég -, csak annyit akartam jelezni, hogy vagyunk még páran vidékiek!
- Üljön már vissza! Hova siet?
Barátság lett belőle.
Szabad idejükben ezután együtt csavarogtak a város utcáin, bámulták a forgalmat, a hivalkodó reklámokat, az embereket és persze a nőket. Igazi mély barátság természetük különbözősége miatt nem jöhetett létre. Árus magányos lélek volt, Nedelkó nyüzsgő, izgága, könnyen barátkozó. Árus két lábbal a földön járt, csak a kézzelfogható, racionális dolgokban hitt, Nedelkó a misztikus dolgokban – számára minden jelkép, minden átvitt értelmű volt. A számmisztika képezte a kedvenc hobbiját. Azt tartotta, nem véletlen, hogy neve 7 betűből áll, és hogy nevének számértéke 4, ami arra sarkallja, hogy lazán vegye a világot, és ezzel ellensúlyozza a kozmikus késztetést a zárkózottságra. Biztosra vette, hogy a hetes szám által hordozott tulajdonságoknak köszönhetően vonzódik az elvont dolgok iránt. Ezen sokat vitatkoztak, mert Árus nem fogadott el semmilyen ködös magyarázatot.
- Pedig jobb lenne, ha figyelnél a saját nevedre. Tudod a latin mondást, hogy nomen est omen!
- Persze hogy tudom! De mit akarsz a nevemmel? – tört fel benne a kíváncsiság.
- Két szám között ingadozik a nevedből kihámozható jellemed. A négyes – a betűk összege – megfontoltságodat jelzi, a hármas – neved kabbalisztikus számértéke – sikerekre vágyó titkolt, belső hajlamodat mutatja.
- Ekkora szamárságot még életemben nem hallottam! – kiáltott fel kacagva Árus.
- Csak kacagj, de én tudom, amit tudok.
Utólag már nem lehet eldönteni, hogy a számok misztikája, a véletlen, vagy Árus személyiségéből fakadó gyors reagálási készsége indította-e útjára a lavinát, de az valóban elindult.
Az irodaház boltíves kapualja alatt jól menő butik működött. Sok ember jött ment itt – ügyfelek, munkatársak, ügyes bajos dolgaik után futkosók. Mindenki lehetséges vevőnek számított, és valóban akadt is közöttük nem egy, aki belépett a divatos, kis üzlethelyiségbe. Különösen nők. És valaki, ha már bement, legtöbbször vásárolt is. Árus bár nem tartozott a butik látogatói közzé, sokszor szívesen elnézegette a kirakat kínálatát, munkája végeztével.
Azon a bizonyos napon is, úgy délután négy körül megállt a kirakat előtt, s egy tetszetős nyári inget mustrálgatott. Ahogy ott téblábol, egyszerre kivágódik az üzletajtó, és egy hosszú hajú, szőke bombázó rohan ki rajta, és utána egy langaléta sí-maszkos férfi.
„Ezt a nőt üldözik!” – futott át az agyán, s máris kinyújtotta a lábát. 
Reflex volt ez, nem tudatos cselekvés. Ha valakit üldöznek, annak segítségre van szüksége, és ha segíteni kell, akkor Árus cselekszik – hirtelen, meggondolatlanul és hatásosan. Mint most is, tudniillik a sí-maszkos végigvágódott a kapualj kövezetén és csúszott majd két métert.
A nő éppen kiért az utcára, amikor meghallotta a puffanást, hátranézett és nagyot visított, majd odarohant a földön fekvő férfihez.
- Mi történt, Bimbi? Megütötted magad? Hol fáj? 
Segített neki talpra állni, tapogatta a karját, hátát, közben egyfolytában kérdezgette, mondott neki, Bimbi így, Bimbi úgy.
Árus döbbenten nézte a jelenetet. „Na, így segítsen az ember egy olyan nőn, akit üldöznek!” – dörmögte maga elé. Ebben a pillanatban a butikos is megjelent, tolvajt kiabálva az üzlet ajtajában. Az emeddig üres kapualj hirtelen megtelt szenzációra éhes emberekkel. Egy termetes amazon lekapta a Bimbi fejéről a sí-maszkot, a tömeg meglepődve felhördült, de senki nem ismerte fel a fiatalembert. A nagy zűrzavarra megjelent két rendőr és velük egy időben a vagyonőr is.
- Végre megvagy te mákvirág – kattant a bilincs. – És te is szépségem! – fordított figyelmet a közeg a szőkeség felé, aki hasonló bánásmódban részesült, mint a társa.
Árus látva, hogy senki sem figyel rá, csöndesen elosont a tetthely közeléből.
Másnap meglepődve tapasztalta, hogy megváltozott körülötte a munkahelyi légkör. A portás hangosabban köszönt, a liftes fiú mosolyogva nyitotta ki a lift ajtaját, s a szomszéd iroda két tündére a folyosón várt rá.
- Itt jön a mi csínos szomszédunk! Micsoda férfias, bátor fickó! Üdvözöljük, üdvözöljük! - csicseregték – Jöjjön be hozzánk kicsit, mesélje el a tegnapi hőstettét. Elkapta a környék rettegett rablóját, akit hónapok óta keres a rendőrség. Még a cinkostársa is kézre került…
- Köszönöm a lelkesedésüket, de elnézésüket kérem, vár a munka. A napi robot! Hamarosan, később megbeszélhetjük ezeket a dolgokat. De az érdem a rendőrségé! – ezzel gyorsan beslisszolt az irodájába.
Munkája végeztével, ügyesen elkerülve a szomszédokkal való találkozást, letelepedett megszokott helyére a kávéházban. Itt találkozik délutánonként a barátjával.
- Megmondtam előre! – kiáltott fel Nedelkó, amikor meghallotta az előző napi történéseket.
- Mit mondtál meg előre?
- A számok nem hazudnak. Tudtam, hogy komoly dolgok fognak veled történni.
- Semmi komoly nem történt!
- Gondolj a megváltozott hangulatra a munkahelyeden! A szomszéd irodabeli lányok szívesen randiznának veled, hogy csak ezt a példát említsem.
- Nem randizom olyan lányokkal, akik bugris parasztnak tartanak!
- Jó, jó! Csak azt mondd meg, hogy mi a nevük? Hogy hívják őket?
- A szőke Yvonne, illetve röviden Ivy. A még szőkébb Ludmilla, azaz Milli. De miért kérdezed?
- Fejtsem meg a neveik számértékét, viselőjük személyiségi típusát, és várható reakcióját.
- Na, és milyen eredményre jutottál, hogy most már ismered a nevüket?
- Adj tíz percet és megmondom.
Megkapta a kért időt, addig a pincér kihozta a kávéjukat és valami kis, finom rövidet.
- Legyen ma Top Collins! – súgta a pincérnek Árus halkan, hogy ne zavarja misztikumba merült barátját.
- Nézd, ilyen rövid idő alatt nem lehet alaposabb elemzést végezni – kezdte miután letelt a megadott tíz perc és belekortyolt az italába -, annyit azonban megmondhatok, hogy Yvonne, akit Ivy néven becézel, könnyen barátkozó, nyílt szellemű ember, de ugyanakkor könnyen is veszi a dolgokat, csapongó, álhatatlan.
- Szegény! Jól lehúztad.
- Nem én, a saját neve! De mondom a másik lányt. Ő igazán hozzád való.
- Azt majd én döntöm el!
- Hallgasd meg, mindenek előtt az értékelésemet! Ne vezessen félre ez a könnyed, felszínes álca, melyet most visel. Mögötte uralkodni vágyó, erős egyén rejtőzik, aki merészen tőr célja felé, s ha néha veszít, újra kezdi.
- Figyelj ide rám, barátom Nedelkó! Nekem most nem jön be se a könnyed, se a komoly leány!
- Hátrább az agyarakkal! Láttam én már karón varjút!
- Mit akarsz, mit tegyek?
- Hagyjad a dolgokat megtörténni, de azért közben legyél udvarias a lányokkal.
Másnap reggel Árus egy kis csomag édességet vásárolt a lenti cukrászdában, s azzal állított be a szomszéd irodába. A két lány nagy ovációval fogadta, de nem voltak egyedül – egy elegáns, sudár, barna lány is ott volt velük.
- Ó, bocsánat! Nem akartam alkalmatlankodni, csak egy kis édességet hoztam, engesztelésül a tegnapi morcos viselkedésemért. Már itt sem vagyok…
- Jaj, ne siessen! – kiáltotta Ivy – Jöjjön, bemutatom a kolléganőnknek. A partnercégünk vezérigazgatójának a titkárnője.
- Árus
- Felícia
- Szép név, azt jelenti, boldog. Valóban boldog?
A lány elkacagta magát.
- Szép név, szép leány egyenlő boldogság?
- Így gondolom!
A későbbiekben Árus minden alkalmat megragadott, hogy dolga akadjon a partnercég vezérénél.  A díszes előszobában, ahol a várakozók részére kényelmes fotelszékek álltak rendelkezésre, ott ült az asztal mögött Felícia, körül véve telefonokkal, faxokkal, laptopokkal, meg mindennel, ami nélkül egy titkárnő ma már létezni sem tud. A fiatalember jól láthatóan szívesebben időzött itt az előszobában, mint bent a nagyembernél.
- Ha ezért jár ide, hogy nekem udvarolgasson, kár a gőzért! – fogadta a lány egyik nap.
- Eljönne velem vacsorázni? – kérdezte hirtelen a fiatalember.
A dolognak az lett a folytatása, hogy Árus meghosszabbíttatta itt tartózkodását, újabb feladatokat vállalva, így nyugodtan tölthette estéit a lánnyal. Nem gondolt arra, hogy hamarosan haza kell utaznia, és vége az idillnek. Szépen, lassan mélyült a barátságuk. Esténként együtt vacsoráztak, vagy elmentek valamilyen szórakozóhelyre.
Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos MUNKAKUTYA kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.
Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.
Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.
- Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
- Nem. De miért?
- Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
- Na, ne!
- A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!
Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
- Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
- És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.
Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett nincs kint a csalitoson. Szóba ereszkedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.
Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
- Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
- Képzeld!
- Az agarat úgy nevezik, hogy balsoj, vagy barzoj.
- Barzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
- Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
- Bocs! Mi az ott a kezedben?
- Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Soha sem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!
Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.
A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.
A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot. 
- Köszön! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
- Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
- Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
- Honvágy?
- Mondhatnám, úgy is…
Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
- Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
- Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
- Értelek!
- Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
- Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
- Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
- Mi … hogy … ? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Bige Szabolcs Csaba





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése