"Lost" Language Found on Back of 400-Year-Old Letter Native Peruvian language rediscovered in remains of church.

"Lost" Language Found on Back of 400-Year-Old Letter

Native Peruvian language rediscovered in remains of church.

Translations scribbled on the back of a Spanish author's letter.

Photograph courtesy Jeffrey Quil

Brian Handwerk

for National Geographic News

Published August 27, 2010

Notes on the back of a 400-year-old letter have revealed a previously unknown language once spoken by indigenous peoples of northern Peru, an archaeologist says.

Penned by an unknown Spanish author and lost for four centuries, the battered piece of paper was pulled from the ruins of an ancient Spanish colonial church in 2008.

But a team of scientists and linguists has only recently revealed the importance of the words written on the flip side of the letter.

The early 17th-century author had translated Spanish numbers—uno, dos, tres—and Arabic numerals into a mysterious language never seen by modern scholars.

(Related: "'Lost' Languages to Be Resurrected by Computers"?)

"Even though [the letter] doesn't tell us a whole lot, it does tell us about a language that is very different from anything we've ever known—and it suggests that there may be a lot more out there," said project leader Jeffrey Quilter, an archaeologist at Harvard’s Peabody Museum of Archaeology and Ethnology.

"Lost" Language One of Two Already Known?

The newfound native language may have borrowed from Quechua, a language still spoken by indigenous peoples of Peru, Quilter said.

But it was clearly a unique tongue, and likely one of two known only by the mention of their names in contemporary texts: Quingnam and Pescadora—"language of the fishers."

Some scholars suggest the two are in fact the same tongue that had been misidentified as distinct languages by early Spanish scribes.

(Related: "Languages Racing to Extinction in Five Global 'Hotspots.'")

Also, the writings include translated numbers, which means that the lost language's numerical system was a ten-based, or decimal system—like English.

While the Inca used a ten-based system, many other cultures did not: the Maya, for example, used a base of 20, according to Quilter.

Church Misfortune is Archaeologist's Gain

The letter was found during excavations of the Magdalena de Cao Viejo church at the  El Brujo Archaeological Complex in northern Peru. (The National Geographic Society, which owns National Geographic News, has sponsored fieldwork at the site in the past.)

(Related: "Ancient 'Lost City' Discovered in Peru, Official Claims.")

The church served a nearby town once inhabited by indigenous people forcibly relocated to the site by Spaniards, probably for purposes of conversion to Christianity, Quilter said.

The tantalizing fragment is just one of hundreds of historic papers recovered at the site, which has been well preserved by the extremely arid climate—and also by the church's collapse, Quilter added.

"Archaeologists live on other people's misfortunes," Quilter said.

The Spanish colonialists "had the misfortune of having the church collapse—we think probably in the mid-to-late 17th century—which trapped the library or office where they kept their papers."

Language Hints at Diversity of Cultures

Finding the new language at Magdalena de Cao Viejo helps to reinforce the rich diversity of cultures found in early colonial Americas, Quilter said.

"You know that Chinese curse, 'may you live in interesting times'—well that was an extremely interesting time," he said.

“We often think of a confrontation of Spanish and Native Americans, but in almost every location, from Massachusetts to Peru, it was a confrontation of a much more diverse group of people."

For instance, colonialists from many parts of Europe were grouped into "the Spanish," and in the Americas there were many people who spoke different languages and had different customs, he noted.

"it really shows how rich and diverse that world was."

Discovery of the lost language is described in the September issue of the journal American Anthropologist.

The Earth

[Glitterfy.com - *Glitter Photos*]

Vikidál Gyula - Kérdések

Dura-Europos: Crossroad of Cultures

Dura-Europos: Crossroad of Cultures

August 11, 2010

by Carly Silver

A Lost Civilization of the Ancient Middle East

In 1920, British soldiers digging trenches near the Euphrates River came across ancient wall paintings. In the sands of eastern Syria, they uncovered the remains of the ancient town of Dura-Europos. Located on the Euphrates River, the long-buried settlement was ruled successively by the Macedonians, Parthians, and Romans until its destruction in A.D. 256. Today, the site is known for its buildings, including the world’s oldest church, one of the earliest synagogues ever found, and numerous Greco-Roman temples.

The Roman god Mithras, as seen in his temple at Dura (Carly Silver at Yale University Art Gallery)	A view of Dura from the air (Yale University Art Gallery)

Covering about 180 acres, Dura-Europos was founded around 300 B.C. Scholars like Lisa Brody, associate curator for ancient art at the Yale University Art Gallery, which houses many artifacts from the site, affectionately call it by its original name of “Dura.” The town was built by Nicanor, a general of Seleucus I, one of Alexander the Great’s successors who took power in this region after the Macedonian king’s death. In his Parthian Stations, the geographer Isidore of Charax, who probably lived under the early Roman emperors, calls it “the city of Dura Nicanoris, founded by the Macedonians, also called by the Greeks ‘Europus.’”

Brody says, “James Henry Breasted, the American archaeologist, happened to be in Syria at the time.” After analyzing and writing about the finds at Dura, Breasted delivered a lecture about the work at the French Academy of Inscriptions and Letters. As a result, the French became involved in the excavations, which also caught the eye of Yale professor Mikhail Rostovtzeff.

Heirs to Alexander the Great, the Seleucids established a Greek agora, or market center complete with varied stalls, in Dura. (Yale University Art Gallery)

“Rostovtzeff got Yale’s endorsement and approval to enter into this collaboration with the French and began excavations in the late 1920s,” says Brody. After ten seasons of excavations, the Americans and Syrians divided the artifacts that had been recovered between them equally, with the Syrians getting the first pick, a typical practice for the time. The Syrians chose the excavated synagogue, with Yale receiving other artifacts, including the wall paintings from both the Christian building and temple of Mithras. “Most of the objects are either in Damascus or Yale,” adds Brody. “There are a few things in Paris that were found before the Yale excavations began.”

Dura’s location was ideal because it was both defensible and near a major water source. “It is high above the Euphrates River, where there is a slight bend, and it’s also very well protected because it’s a very steep drop down to the river,” notes Susan Downey, a professor of art history at the University of California, Los Angeles, who has been involved at excavations at Dura since 1988. “There are two deep wadis [valleys] on either side of the site, so the only part that is all that vulnerable is the desert side.”

The city was a strategic location for the Seleucids, the heirs to Seleucus I’s Eurasian empire, which, at its height, extended from Pergamum on the Aegean coast of Asia Minor to Bactria in modern Afghanistan. “The reason the Seleucids planted [Dura] where they did was because it was exactly halfway between their two capitals, so it’s right in the middle of their empire,” says Simon James, a University of Leicester specialist in Dura’s military archaeology. “It’s the strategic road station in the middle of the Seleucid Empire.” The military nature of Dura-Europos is reflected in its Macedonian founders, who were, according to James, “retired soldiers” planted in the area to “gradually establish a city.”

“Dura” comes from “duru,” which means “fortress” in Aramaic; however, in Caravan Cities (1932), Rostovtzeff finds the word’s origins in Assyrian. The Greeks called the site “Europos,” a reference to Seleucus I’s Macedonian birthplace. The hyphenated name is a modern combination. The Seleucid government mirrored others throughout the Greek world. An official called thestrategos was in charge of the military forces in Dura, but later came to be a civil governor; the office became hereditary. Along with the strategos was the epistates, whom James describes as a “royal overseer” for the Seleucids.

A Combination of Cultures

Over time, Dura’s local population merged with the Greek settlers to create an eclectic identity. With each succeeding conquest, by the Parthians, Romans, and, finally, the Sasanians, Dura added more layers to its cultural heritage. “There was a mix, first of all, of the Greek settlers, but then the local population [was] Aramaic,” notes Downey.

This mix of populations is reflected in the site’s sacred architecture. Citizens from nearby Palmyra, an important trade center, built a temple to their gods at Dura; this sanctuary is datable from a dedicatory inscription from the 30s B.C. Residents of Dura built a variety of temples, including one to Zeus Kyrios, an amalgamation of Near Eastern and Greek deities. “The people who built the Temple of Zeus Kyrios…came from a place called Anah, which is down the river—we know this because of the inscription. So, a number of different people moved into this city and the pantheon itself is very mixed,” adds Downey.

Temple of the Babylonian god Bel at Dura (Wikimedia Commons)

Other shrines are dedicated to Greco-Syrian hybrid gods. Yale’s Rostovsteff identified a temple of Nanaia—possibly a variant of “Nana,” the Sumerian goddess of the moon—with Artemis, Greek goddess of the hunt and the moon. A temple to another local goddess, Azzanathkona—which relates to the aforementioned village of Anah, also called “Anath”—also relates to Artemis, based on an inscription added in the mid-2nd century when the temple was expanded. “There are a lot of different populations who worship varying forms of the same god,” observes Downey.

The conflux of cultures is evident in the variety and construction of the temples. Some temples “don’t have a form like that [which is] normal in the Greek and Roman world,” says Downey. Brody concurs: “We see things in the sculpture, images of gods that are familiar to us from Greece and Rome—like Heracles, Aphrodite, Hermes—represented sometimes in a foreign or eastern way, an influence from the Near East or Palmyra.”

Even the temple architecture is a local product. Brody adds that “the temples themselves tend to use eastern architectural form, even when worshiping Greek and Roman gods.” Downey describes this local temple form as one with a walled courtyard with rooms, including chapels, around it. The sanctuary of the god, or naos, was off to one side. This temple form shows an architectural independence from the Romans, even if Roman gods were worshiped in temple precincts.

Parthians to Romans

In 113 B.C., the Parthians, a people that originated in northeastern Iran and expanded outward, took the city from the Seleucids. They remained in control for several centuries, minus a brief Roman interlude from A.D. 116 to 118, after which they resumed power. The Parthians maintained a similar governmental system to that of the Seleucids. The titles of strategos and epistatescontinued to appear in inscriptions of the late first century B.C. By this time, the strategos, formerly a military official, was the “head of a city order that was drawn from the big, relatively wealthy families who [saw] themselves as Greek” and continued to dominate local politics, says James. During this time, Dura “becomes kind of a frontier-ish town, or at least a city which is towards the western edge of the Parthian Empire.” James observes that there is little evidence for how the military functioned in the Parthian period.

This fresco of personified victory comes from the Parthian reign over Dura. (Yale University Art Gallery)

In the 160s, the Parthians’ westward movement threatened Rome’s border along the Euphrates. The Roman emperor, Lucius Verus, led his forces to Syria to push back the enemy. In 165, he captured Dura and made it a Roman city. He established a permanent military garrison there, which included archers from nearby Palmyra.

At Dura, the Roman military commander likely had political authority in addition to his martial responsibilities. He stationed his garrison within the city itself, located in the northwest corner of the city. Yale archaeologists noted that a wall separated the military section from the rest of the city; the buildings inside this subsection of Dura were distinctly Roman and ranged in function from an amphitheater to military barracks.

Citizens added their names in Greek graffiti on the Palmyrene Gate at Dura. (Yale University Art Gallery)

The invaders presented themselves as comrades freeing Dura from the Parthian yoke. They saw Dura as a Greek city and portrayed the city’s future under Roman rule as a “self-governing community under one of the freedom-loving peoples of the Roman Empire” that could essentially “rule [their] own affairs as long as [they] pay their taxes and, basically, say nice things about the emperor,” says James.

The Roman invaders kept the aristocratic status quo in control of the city. In previous years, the offices of the strategos and epistates “got rolled into one,” he adds, “and that double office continues through, until, at least, the early Roman period.” At the same time, the garrison commander would have wielded control over the “gates and walls” and probably political power, as well, he adds.

Dura, strategically placed on the Euphrates, became part of the Romans’ larger view for the Near East. “When the Romans seize Dura, they also seize territory well downstream from it, so it becomes sort of the regional capital for the stretch of the river the Romans control,” observes James. In general, “it’s the regional capital for this chunk of the linear oasis of the Euphrates,” though not as large as nearby Palmyra. “Dura was used as a forward base for aggressive operations into Iraq, as it now is, so it was a place to operate from.”

This synagogue wall painting shows Mordechai and Esther, biblical heroes who rescued the Jews from the wrath of the evil Persian Haman. (Yale University Art Gallery)

The Synagogue, Church, and Mithraeum

Two of the most interesting finds at Dura were a synagogue and house church, both constructed under Roman rule. The introduction of Judaism and Christianity may be attributed to the army, says James. “This is a time when things like Christianity, also, and Jewish communities are spreading all over the place, along trade routes and the communication networks. It may be that they came in in the baggage of the Roman military, perhaps.”

Despite centuries of abandonment, these buildings are in remarkably good condition. When Dura was besieged in the mid-third century, local soldiers built an earthen embankment to defend the city’s west side. When it collapsed, it buried the buildings along the western wall, including the church and synagogue, and protected them from the ravages of time and weather.

Dating from the end of the second century, the synagogue is the “earliest synagogue we know of, except for the ones in Israel,” according to Downey. Originally part of a house, the synagogue also had a “Hall of Assembly,” which may have contained a Torah niche. Interestingly, no artifacts, except for a small papyrus fragment, were found in the synagogue. The assumption, Downey says, “is that the people who worshiped there knew that the city was under siege and they took things, like the Torah rolls…out with them when and if they left the city.” The synagogue was renovated in the mid-3rd century; the remains from this era are the ones seen today. At the time of its construction, the synagogue was enlarged at the expense of the house; another residence was added on for extra space.

Here, the prophet Samuel anoints David as King of Israel. (Yale University Art Gallery)

“The synagogue has very elaborate paintings,” says Downey. These wall paintings include depictions of biblical figures like Moses, Aaron, and Esther. Dura’s synagogue boasts more elaborate construction and decoration than other local temples. “It’s a much bigger building [and] much more elaborately decorated” than the Mithraeum and Christian building, says Brody. The synagogue’s palette of greens and yellows differs from those in the other religious houses and features “a much wider range of colors” than they do.

The Christian house church was built in around 241. Inside is the earliest known baptismal font. The paintings, all found in the baptistery, depict common biblical scenes of both the Old and New Testaments: Jesus walking on water, the Good Shepherd, David and Goliath, and others. While the exact reason for its location in a house is unknown, perhaps it is all the Christians could afford.

“It’s possible that the house belonged to somebody who either was a Christian or became a Christian,” adds Downey. It is also possible that “the house belonged to somebody who either was a Christian or became a Christian and that’s why [it] had that form,” she observes. “It’s not nearly in as good shape as the synagogue. The Christian chapel is much smaller, so it is a reasonable assumption that there weren’t that many Christians in the city and the paintings are, on the whole, of much less quality.”

A reconstruction of the font and registers of the baptistry (Yale University Art Gallery)

The Christian building is located “right underneath one of the wall towers,” says James. “Clearly, the garrison knew these guys were there,” he says. “The implications, such as we have, are of a sort of multi-ethnic complex society.” However, Brody says that “the evidence suggests that that was [more of an] underground religious community.” Their place of worship “was a house converted into a meeting-place,” she adds, indicating that “the Christian community was still, at that time, persecuted.”

Another prominent temple was the Mithraeum, home of mystery cult honoring a sun god, Mithras, who attained prominence in the second century. This temple’s founding attested from a Palmyrene inscription from about A.D. 168-169. The building has the typical form of a Mithraeum: a long room with benches on either side. Reliefs of the god would be located in a cult niche at the end of the hall. These reliefs depicted Mithras killing a bull.

Downey notes that few other temples of Mithras have been found in Syria, leading scholars to believe that the cult must have been imported from elsewhere. Not so coincidentally, the Mithraeum here was built in a place that, in 165, became occupied by a Roman army encampment. “The people who built it have Semitic names, but some of them may have served in the Roman army in Europe and learned about Mithras,” confirms Downey. In one wall painting in the Mithraeum, Mithras rides a horse and carries a bow and arrow, a depiction reminiscent of the soldiers stationed in Dura, who were archers from Palmyra.

Wall paintings from the Christian building and the Mithraeum are currently in storage at Yale. “Now that they’ve been out of the ground for decades, the colors have started to fade and details have started to be lost,” says Brody. The original plaster on the church walls contains salts that “migrate outward” when not in a climate-controlled environment. Because of these salts and the unstable shellac put on the paintings to preserve them when they were first excavated, the artwork has deteriorated. They “lost so much detail and so much vibrancy of the color that they are not what people expect to see and they are almost non-exhibitable” for the gallery, she adds.

Christ walks on water in one of the baptistry’s wall paintings. (Yale University Art Gallery)	Wall painting of Women at the Tomb of Christ from the baptistry (Carly Silver at Yale University Art Gallery)

To prep the paintings for an upcoming traveling exhibition, Yale conservators are retouching the artwork with reversible paints. To make image look as they had in antiquity, conservators reference photographs taken at the original excavation site. The newly vibrant colors will show the audience a more accurate version of “what these paintings looked like in antiquity,” says Brody.

In her work at Yale, Brody has found similarities between the Mithraeum and the Christian building. Besides the fact that “they’re both houses that were converted into religious buildings,” they are also “oriented on a central niche area, with decoration in an arch shape around it and then on the walls.” Both buildings share a similar color palette of earth tones, like red, black, white, and gray. “I would not be at all surprised or shocked if someone told me the same artists were working on both buildings,” she adds.

Dura’s Last Days

In A.D. 194, Emperor Septimius Severus divided the province of Syria to limit the power of its previously rebellious governors. As a result, Dura became part of the new province of Syria Coele. In its later years, it also attained the status of a Roman colonia, which, by the third century, was what James calls an “honorary title for an important town.” He suggests that the “Roman authorities wanted to present Dura as an important city of the Roman province.” That sense of unity would have helped the Romans rally Dura against the increasing power of the Sasanians, the heirs to the Parthians, in the east. “It’s only with the arrival of the Sasanian Persians in the last few years of its life that it really is a frontier fortress [when] it’s facing into the danger of attack,” says James.

This inscription stone in Mithras’s Dura temple mentions the Roman Emperor Septimius Severus. (Yale University Art Gallery)

In 253-254, Shapur I of the Sasanian Empire attacked the city, destroying it two years later. The conflict brought out an early example of chemical warfare. Underneath a city wall, archaeologists found tunnels in which the Romans and Sasanians waged war. James concluded that the Sasanians prepared a trap for the Roman soldiers, lighting torches of sulfur and pitch to release a poisonous smoke as the enemy entered a tunnel directly above. The rising sulfur dioxide would have rendered the Roman soldiers unconscious; in their panic, those still awake would be blocked by their fallen comrades.

James calls the idea of releasing poisonous smoke “a little-recognized, probably little-practiced, but quite widely known, aspect of Greek siege warfare.” Developed in the last centuries B.C., “the full range of these siege techniques were known to the Romans, who also used them.” At Dura, though, the Sasanians proved to be masters of this Greco-Roman technique, which James says they, too, knew from early in their own history.

Mithras, dressed as a Palmyrene archer, at the hunt in a wall painting from Dura’s Mithraeum (Carly Silver at Yale University Art Gallery)

Through such tactics, Shapur I took Dura and destroyed it. Why would the Sasanians want to ruin the city? “We don’t really know,” Downey admits. “They just didn’t want Dura; they just wanted it not to be there or not to be inhabited.” James theorizes that the back-and-forth conquering of Dura angered the Sasanians, especially after the Romans retook the city and fortified it in 254, defying the Sasanians. Shapur attacked soon after for “partly punitive” reasons, he says, with the mindset of “We took the city, it rejected us; therefore, we’re going to destroy it.” They similarly razed and destroyed “another former buffer city,” Hatra, in 240, when it defied them.

After destroying Dura, Shapur would have deported many of its citizens. “One of the things the Sasanians went in for was biblical-style mass deportations, rather along the lines of Sennacherib,” the Assyrian king who moved large populations of Jews at his will in the Bible, James adds. The Sasanians acted similarly in 240 with Hatra. James describes this move as a “terror tactic.” After Dura was destroyed in the struggle between the Sasanians and Romans, there would be no need to repopulate it: its place in the region’s political dynamic had been taken by other cities.

Taken in the 1930s, this original excavation photo depicts an archway in Dura’s Mithraeum. (Yale University Art Gallery)

The razing ironically preserved many of the city’s greatest artifacts underneath the rubble. Dura’s finds remained intact partially “because, after it was destroyed by the Sasanians in 256, it was never reinhabited for whatever reason and, so, the desert sand just blew in,” Downey says. If the city had been reinhabited, the dry sands might have not preserved the finds. Because of additional defense constructions, the area filled in “and never reopened until the excavations started.” Adds James, “There’s no need to reoccupy Dura after its destruction, which, of course, is good news for archaeologists, because it means, to be able to get that [normally], we’d [have] a modern town on top of it.”

Dura Today

Dura is far from abandoned now, though, with excavation continuing through to the present day. “There are current excavations going on at the site, a French-Syrian expedition under the direction of archaeologist Pierre Leriche,” says Brody. Leriche is focusing “on the city plan and the fortifications,” with the help of Jennifer Baird of the University of London at Birkbeck. Baird is attempting to reconstruct daily life at Dura by “looking at the artifacts and the assemblages and what they can tell about daily life,” adds Brody.

If Dura was neither a large city or nor outstandingly rich in the ancient world, why is it so important to archaeologists? Of course, the remarkable condition of its finds attracts much attention. The vast array of temples, ranging from polytheistic to monotheistic, are vast; its paintings and sculptures are beautiful. Others see Dura as a remarkable representation of daily town life in the ancient world. “The attraction of Dura is that it was not vastly important the way a city like Antioch was…it’s not anywhere near the scale of something like Damascus or Jerusalem,” notes James. He adds that “a lot of people say there was no such thing as a typical town in antiquity because they’re all highly diverse, but it’s [Dura] a medium-sized town, rather than a great city. Probably, there were [sic] larger number of cities that were, sort of, Dura-scale, rather than these vast metropolises.”

Carly Silver is a junior at Barnard College, Columbia University, in New York City. A religion major, she is concentrating on ancient belief systems and their effects on modern monotheism.

• References

Prof. Dr. Visy Zsolt - Nándorfehérvár nemzeti emléknap lehetne

Magyar szentek

Magyar szentek

Magyar szentek és boldogok

Szentek
Árpád-házi Szent István király (967/969/975 - 1038)
Szent István király a magyar szentek sorában az első helyen áll. Apostoli szent királyunk teremtette meg Magyarországot mint szuverén, független államot, s ő vezette be a magyarságot a keresztény népek közösségébe, kijelölve országának helyét és útját is a keresztény Európában.
Vajk néven látta meg a napvilágot, Géza nagyfejedelem egyetlen fiaként. Legfiatalabb éveit még pogányságban töltötte, de 973-ban, mások szerint 974-ben, apja megkereszteltette fiát, aki a keresztségben az István nevet kapta az első keresztény vértanú után. A hagyomány szerint Szent Adalbert keresztelte és bérmálta az ifjú Vajkot, tanítója is ő volt, s ő közvetített az István és Gizella bajor hercegnő között 995-ben létrejövő házasságban is.
Apja Istvánt jelölte ki utódjául, de a nagyfejedelem halála után meg kellett küzdenie idősebb rokonával, Koppánnyal a főhatalomért. 1000-ben II. Szilveszter pápától koronát és áldást kért. Az államszervezet létrehozása után nagy erővel látott hozzá a térítés munkájához. A tíz egyházmegye létrehozásán kívül apátságokat emelt az ország nyugati részén. Nevéhez fűződik több bencés apátság megalapítása is. Bár István Rómához igazodott, minden vallási kérdésben nagyfokú türelemmel viseltetett a görög rítus iránt is - a bazilita monostorok zavartalanul működhettek uralkodása alatt. 1018 körül megnyitotta az utat a jeruzsálemi zarándokok előtt, Jeruzsálemben bencés kolostort, Rómában zarándokházat, Bizáncban templomot építetett a magyar zarándokoknak.
Élete végére mind a két trónörököst, Ottót és Szent Imrét elvesztette, így nőági rokonát, Orseolo Pétert tette meg utódjának. Szent István király tisztában volt felelősségével és annak jelentőségével, hogy hatalmát Istentől kapta. Ennek jele volt, hogy évente egyszer a templomban letette az uralkodói hatalmát, mintegy visszaadva azt Istennek.
1038-ban halt meg Szűz Mária mennybemenetelének napján, miután halálos ágyán felajánlotta az országot a Szentséges Szűznek. Testét a székesfehérvári koronázási bazilikában helyezték el.
Kultusza már I. András alatt nagy volt, I. László király avatatta szentté 1083-ban, fiával Imrével, Gellért püspökkel, valamint Zoerard-András és Benedek remetékkel együtt. 1686-ban Buda visszafoglalásakor az egész Egyházra kiterjesztették ünneplését. A világegyház augusztus 16-án ünnepli, a magyar egyház augusztus 20-án mint Magyarország fővédőszentjét, amihez a Szent Jobb ereklye tisztelete is kapcsolódik.
Ünnepe: augusztus 20.
Prágai Szent Adalbert (956 - 997)
A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ba n otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának a bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el.
Ünnepe: április 23.
Szent Bonifác (? - kb. 1007)
Valószínűleg cseh származású volt, Szent Asztrikkal jött Magyarországra. Ő lett a pannonhalmi bencés kolostor apátja. 1004 körül Alsó-Magyarországon térített a pogány magyarok között. Halálával kapcsolatban nem tisztázott teljesen, hogy magyar pogányok, vagy külhoniak által szenvedett vértanúságot. Tiszteletét a középkori bencések terjesztették el.
Ünnepe: november 13.
Zoborhegyi Szent Zoerard-András (? - kb. 1010) és Zoborhegyi Szent Benedek (? - kb.1013)
Boldog Mór írta meg a két híres zoborhegyi remete történetét, akiket az első magyar szenteknek tekinthetünk. Zoerard-András és tanítványa, Benedek az isztriai Pola környékéről származtak. Nyitra városába kerültek ahol a Szkalka-hegy barlangjában folytattak remete életet. A legenda szerint ,,Zosimos apát szabályait követték", azaz a korai keleti kereszténység szigorú, de bensőséges szellemében élték mindennapjaikat. Válogatott sanyargatásokkal gyötörték testüket, hogy lelkük minél tisztábban szállhasson Isten felé. Fejük fölé például abroncsot tettek, amelyre négy követ helyeztek, hogy el ne aludjanak imádkozás közben. Barlangjukat tüskékkel bélelték ki.
András halála után Benedek még három évig élt, amikor rátámadtak a rablók és megölték. Testét a Vágba hajították, ahol egy évig feküdt. A teste tökéletes épségben volt még ekkor is. A remeték kultusza hamar elterjedt a Felvidéken. Az 1020-as években már ebbe kapcsolódott bele Mór, amikor megírta legendájukat.
Ünnepük: július 17.
Szent Asztrik (? - 1036/39)
Eredeti neve Radla volt, így a kutatók cseh vagy horvát származást tulajdonítanak neki. Magdeburgban együtt tanult Szent Adalberttel, 992-995 között pedig ő látta el a brewnomi apát tisztségét. Egy évvel később Adalberttel együtt jött Magyarországra, ahol a pannonhalmi ncés kolostor apátja lett. 999-ben Szent István t küldte Rómába II. Szilveszter pápához követségbe. Ő hozta el a koronát Istvánnak, valamint az apostoli áldást és a keresztet is a koronázáshoz Magyarországra. A pannonhalmi kolostor az ő közbenjárására kapta meg ugyanazokat a jogokat, mint Montecassino. Életében az apáti cím mellet kalocsai püspök, esztergomi érsek, illetve később kalocsai érsek lett. Szent hírében halt meg Kalocsán. Több híres legenda fűződik a nevéhez. Kiemelkedik közülük egy halott feltámasztása, de nevezetes arról is, hogy a magyar érsek szó az ő nevéből származik.
Ünnepe: november 13.
Szent Beszteréd, Szent Beneta, Szent Bőd (? - 1046)
Szent Gellért vértanútársai voltak. Beszteréd nyitrai-, Szent Bőd (Buldus) egri-, Szent Beneta veszprémi püspök volt. Életükről sajnos szinte semmit sem tudunk, csak vértanúságukról, amit Szent Gellért mellet szenvedtek el. Szent Bődöt megkövezték és ledöfték, Szent Beszterédet halálosan megsebezték úgy, hogy harmadnap belehalt a sebeibe. Tiszteletük a középkorban elterjedt volt Szent Gellértével együtt, Szent Beszteréd tisztelete az esztergomi főegyházmegyében különösen élénk volt egészen a XX. századig.
Ünnepük: november 14.
Szent Gellért (kb. 980 - 1046)
Velencei gazdag patrícius család sarja az egyik legismertebb magyar szentünk. Apja a Szentföldön halt meg, a kisfiút pedig a szerzetesekhez adták, s a velencei bencés Szent György-monostor apátja lett. A Szentföldre indult, de egy vihar miatt Isztriában kötött ki. Innen Pécsre, majd Székesfehérvárra került, ahol Szent Istvánnal és Szent Imre herceggel is közeli kapcsolatban állt, s a ,,liliomos szent hercegnek" később ő lett a tanítója. Majdnem tíz évig remetéskedett a Bakonyban, ahol több művet is írt, amelyekből sajnos csak egy maradt ránk, a Deliberatio.
Szent István 1030-ban Gellértre bízta a csanádi püspökség vezetését. István halála után megtagadta a szolgálatot Aba Sámuelnek, s megjövendölte bukását, a pogánylázadást és a saját vértanúhalálát is egyben. Az 1046-os pogánylázadás alkalmával jóslata beigazolódott: több társával egy taligán a mélybe taszították, ahol szörnyethaltak. 1083-ban Szent László avatatta szentté. Maradványait Csanádra vitték, ahol nagy kultusz alakult ki körülötte, több csodát is feljegyeztek a sírjánál.
Ünnepe: szeptember 24.
Árpád-házi Szent Imre herceg (kb. 1007 - 1031)
Szent István király és Boldog Gizella királyné másodszülött fiú gyermeke a keresztségben apai nagybátyjától kapta a Henricus-Emericus nevet, amiből magyarosan Imre lett. A szent Árpád-házi herceg bátyja, Ottó korai halála után trónörökös lett. Tanítóról szülei Szent Gellért személyében gondoskodtak, akitől a hét év szorgalmas tanulás alatt nem csak a középkori iskolafokozatokat sajátította el, de megtanult latinul és valószínűleg egy kicsit németül is. Isten - Imre imáit meghallgatva - a legkedvesebb áldozatnak a szüzességet jelölte meg, amit Imre boldogan ajánlott fel.
A tanulás befejezése után a szülei hitves után néztek, de a kiválasztott személyét és nemzetiségét nem ismerjük. Szent Imre házasságkötése után részt vett az ország dolgaiban, ő lett az ország nyugati részein letelepedett ruszok parancsnoka, valamint aktívan részt vett apja hadjárataiban. Egyes történészek azt is valószínűnek tartják, hogy ő nyerte meg II. Konrád ellen a győri csatát.
Éjjelente gyakran kilesték, hogy odaadóan zsoltárokat énekelt, vagy sokáig a feszület előtt térdepelve imádkozott. Apja neki írta a híres Intelmeket, melyben a nyugati mintájú királytükröket követve uralkodási tanácsokkal látja el az ifjú Imre herceget. Szent István az itt írottak szerint is benne látta életművének folytatóját. Ezt bizonyítja, hogy 1031-ben királlyá akarta koronáztatni. A koronázási előkészületek közben jött a fájdalmas hír: Szent Imre herceget vadászat közben egy vadkan halálra sebezte.
Imréről valószínűleg még apja életében elhíresült szentsége, amelyet a következő évtizedek csak egyre erősebben tápláltak, így 1083-ban Szent László király az apát és fiát együtt emelte oltárra. Tisztelete a mai napig töretlen, örök példaképe a magyarságnak, kiváltképp a magyar ifjúságnak.
Ünnepe: november 5.
Árpád-házi Szent László király (kb. 1040 - 1095)
Szent László - Szent István mellett - a magyar uralkodói eszmény egyik legtökéletesebb kifejezője, a kereszténység következetes védelmezője és terjesztője, aki a legkeményebb csatában is tudott nemeslelkű lenni, s akiről egyszerre mondták, hogy "lovagkirály" és hogy "szent". Atyjának, I. Béla királynak a vitézséget, míg anyjának, a lengyel Richezának a vallásos lelkületet köszönhette.
László még hercegként tért haza lengyel száműzetéséből, hogy bátyját, Gézát támogassa I. Salamon király ellen, biztosítva maguknak ezzel a dukátust.László herceg Salamon uralkodása alatt a kerlési csatában tüntette ki magát először, amikor a betörő fekete kunokat sikeresen kiverte az országból és még az egyik menekülő kun vezértől is visszaszerezte az elrabolt magyar leányt. Ez a hőstette még életében nagy dicsfénnyel övezte fel t. A pártoskodásban még többször is Géza mellé állt a harcban, amíg uralomra nem segítette. Bátyja halála után,1077-ben lett a király.
Uralkodása alatt egyaránt törekedett az ország külső és belső gyarapodására, valamint annak egységére is. A királyságába betörő besenyőket, úzokat, kunokat többször is kiűzte, nem egyszer felkínálva nekik a lehetőséget, hogy térjenek keresztény hitre és telepedjenek le. 1091-ben birtokba vette Horvátországot és az egykori Moesia egyik részét dinasztikus jogon, lévén az özvegy horvát királyné a testvére volt, s László segítségét kérte. Sűrű háborúzásai okán s a legtöbb csoda a hadakozó királyt kísérte: üldöző ellenség elől menekülve a szikla meghasad előtte, éhező katonái táplálására szarvasbikák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, ellensége elé dobott pénzei kővé változnak stb.
László a magyar egyházat, ahol tudta, erősítette, több apátság és püspökség alapítása fűződik a nevéhez, uralkodása idejében tudott csak elterjedni a káptalani és a főesperesi szervezet is. Adományaival buzgón segítette a templomokat. 1083-ban ő avatatta szentté István királyt, fiát Imre herceget, Gellért püspököt, valamint Zoerard-Andrást és Benedek zoborhegyi remetéket. Neve komolyan felmerült a készülődő I. keresztes hadjárat egyik vezéreként, amit az 1095. július 29-én bekövetkezett halála hiúsított meg.
Testét először Somogyváron, később Váradon helyezték nyugalomra. Itt évszázadokon keresztül töretlen volt a kultusza, nem csak a gyógyulni vágyók jöttek ide, de sokan vitás ügyeiket is itt intézték el, a szent sírjánál, illetve itt tettek többen is fogadalmi esküt. Szent László király halála után többször is megjelent népe között és csodát tett ott, ahol a legnagyobb volt a szükség. Magyar katonáknak pedig a tömegei mentek csatába "Szent László, segíts!" felkiáltással egészen a II. világháborúig.
Ünnepe: június 27.
Skóciai Szent Margit (1047 - 1093)
Szent Margit 1047-ben született Reskán. Atyját, a száműzött trónörököst 1057-ben hazahívták, így vitte magával feleségét Ágotát, s gyermekeit is, akik itt születtek: Krisztinát, Edgárt és Margitot. Edmundot hazatérte után megtették királynak, de néhány év múlva meghalt. A halála után támadt trónviszályban rövid ideig fia, Edgár uralkodott, de Hódító Vilmos hadai elől menekülnie kellett Skóciába.
Skóciában "Véreskezű" Malcolm uralkodott ebben az időben, aki kegyetlen irtó hadjáratot folytatott atyja gyilkosa, Macbeth hívei ellen. Malcolm megkérte Margit kezét, amire anyja bíztatására igen mondott. Margit királyné megváltoztatta az udvar durva szokásait. Ő hivatta össze a skót egyház zsinatát, ahol teológiai kérdésekhez is hozzászólt. Sok templomot és kolostort emeltetett, s nevéhez fűzik az irtó hadjárat befejezését is. Szent Margit minden angol királynő anyja lett azáltal, hogy leánya, Matild Hódító Vilmos fiához, I. Henrikhez ment feleségül. Halála után szinte azonnal szentként kezdték tisztelni, ünnepélyes szentté avatása 1261-ben történt. Maradványait a reformáció alatt Spanyolországba menekítették, ma az Escorialban nyugszanak.
Ünnepe: november 16.
Árpád-házi Szent Piroska (1080 - 1143)
Szent László és a sváb származású Adelhaid királyné leánya, aki apja halála után sokáig Könyves Kálmán király udvarában élt. 1105-ben jegyezte el a bizánci trónörökös, Ioannés Komménos. A házasság megkötéséhez át kellett térni Piroskának az orthodox hitre, amelyben az Irén nevet kapta. Szent László leánya jó császárnő és hűséges, segítő hitves lett, aki buzgó és lelkiismeretes az állam ügyeiben, mégsem harácsoló, mint ahogy oly sokan az elődjei közül. A keresztény hit igazságait szemmel tartotta mindenkor. Férjével ő alapította a konstantinápolyi Pantokrator monostort, mozaikképét pedig a Hagia Sophia őrzi a mai napig. Sűrűn fogadott szentföldi zarándokokat, küldötteket magyar földről, soha nem fordított hátat a hazájának, többször közvetített a Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom között. Halála után az orthodox egyházban szentté avatták.
Ünnepe: augusztus 13.
Szent Dávid (1084 - 1153)
A Szent István rokonságából külföldre került, magyar származású Skóciai Szent Margitnak a fia. A különböző csoportok között zajló, többnyire igen véres trónharcoknak köszönhetően csak negyven évesen lett övé egész Skócia. Hűségesküt fogadott Matildának, a saját unokahúgának, aki az angol trón örököse lett, Matildot azonban elűzték, ezért az országa függetlenségét meg tudta tartani. A skót egyház szervezetében külön hierarchiát hozott létre uralkodása alatt, valamint helyreállította a glasgow-i püspökséget és négy új püspökséget is létrehozott. Ezen kívül számtalan kolostort alapított. Formálisan ugyan nem avatták szentté, népe és a skót egyház azonban a mai napig akként tiszteli és a "jó király" névvel illeti.
Prágai Szent Ágnes (1205 - 1282)
III. Béla király leányának, Konstancának és I. Ottokár cseh királynak a leánya. Első vőlegénye, Henrik sziléziai herceg fiatalon meghalt. Apja három tekintélyes jegyest is szerzett neki, köztük az özvegy II. Frigyes császárt, amikor azonban Ottokár váratlanul meghalt, Ágnes felbontotta eljegyzését a császárral és a prágai szegénynegyedbe költözött, ahol ferences szellemben szerzetesi közösséget hozott létre néhány társával. Levelezett Szent Klárával, aki öt nővért küldött neki Assisiből. Ágnes példája nagy hatású volt, több cseh arisztokrata leány követte a példáját. Jótékonykodó cselekedeteivel hamar népszerűvé vált. Tisztelete halála után nem sokkal kialakult Csehországban és Magyarországon egyaránt.
II. János Pál pápa avatta szentté 1989. november 12-én.
Ünnepe: június 8.
Árpád-házi Szent Erzsébet (1207 - 1231)
Sárospatakon született 1207-ben. Szülei II. András magyar király és Meráni Gertrúd voltak. Apja Moráviai Hermann türingiai grófnak szánta feleségül, ezért gyermekkorától Türingiában nevelkedett, ahol sok negatív élmény érte. 1216-ban meghalt a még gyermek jegyese, ezért a másodszülött Lajossal kelt egybe 1221-ben, aki jól viselte Erzsébet hosszú és szigorú böjtjeit, élénk temperamentumát, önmegtartóztatását és a gyakori jótékonykodásait. Házasságukból három gyermek született: Hermann, Zsófia és Gertrúd. 1227-ben meghalt Lajos az V. keresztes hadjáratban. Erzsébet ekkor visszavonult Eisenbachba, ahol a ferences szerzetes, Marburgi Konrád lett a lelki vezetője. Ahogy a legendája mondja: "Itt lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról...", maradék vagyonából menhelyet alapított a szegényeknek, ahol társaival nagy odaadással ápolta őket egészen haláláig.
1235-ben megtörtént szentté avatása, hiszen még életében elhíresült szentsége. A kanonizáció után maga II. Frigyes tette rá császári koronáját, amikor az oltárra helyezték. Tisztelete és kultuszhelye a világ minden részén hamar elterjedt és azóta is töretlen.
Ünnepe: november 19.
Árpád-házi Szent Kinga (1224 - 1292)
IV. Béla királyunk leánya tizenöt évesen lett lengyel királyné Boleszláv krakkói herceg hitveseként, miután férjét királlyá választották. A királyi pár örökös tisztasági fogadalmat fogadott Kinga hatására és kifejezett kérésére. Szent Kinga nagy mértékben hozzájárult az ország gyarapításához, hozományát (40.000 aranymárka) a tatárok elleni védelemre szánta. Az 1241-42-es tatárjárás után a királyné több adománnyal is hozzájárult az újjáépítéshez. 1249-ben hazalátogatott, hogy atyja segítségét kérje Lengyelország számára. Körútja során a máramarosi sóbányában kérte atyját, hogy adjon sótömböket a lengyelek számára. Atyja ezt a kérését teljesítette, s Kinga a birtokbavétel jeléül az aknába dobta a gyűrűjét, amelyet két évvel később találtak meg a lengyelországi Wielickában, amikor megnyitották az ottani aknát.
Kinga sok templomot, kolostort építtetett, valamint gondoskodott felszerelésükről is, ezek közül talán a legjelentősebb az Ószandecban alapított ferences kolostor, amely Közép-Európa kulturális központjává nőtte ki magát. Férje halála után klarissza apáca lett, a temetésen már aző ruhájukban jelent meg. Vagyonát szétosztotta a szegények között, s visszavonult az ószandeci kolostorba, ahol perjelnővé választották. Élete hátralevő részét az imaélet elmélyítése, illetve a folyamatos alamizsnálkodás és betegápolás kísérte végig. 1292-ben halt meg. 1690-ben boldoggá avatták, majd 1999-ben II. János Pál pápa szentté avatta.
Ünnepe: július 24.
Árpád-házi Szent Margit (1242 - 1270)
Édesapja IV. Béla, a "második honalapító", édesanyja Laszkarisz Mária bizánci hercegnő volt. Amikor a királyi pár a tatár seregek elől menekült, a szülők végső szükségükben a születendő gyermeket Istennek ajánlották, hogy segítse őket a tatárok elleni küzdelmükben. A legendaírók ezért Margit felajánlásával látják igazolva a tatárok kivonulását az országból, illetve a nagykán halálát.
Szent Margitot már három évesen átadták a veszprémi domonkos nővéreknek, ahol a Katalin-kolostorban Margit nevelője Boldog Ilona és Olimpyades nővér volt, akiktől a, misztikus jámborságot, Szűz Mária bensőséges szeretetét, a szenvedő Krisztus iránti teljes odaadást, valamint az állandó vezeklő szellemet tanulta. Béla király leánya számára kolostort építtetett a Nyulak szigetén. Itt tette le a fogadalmat 1254-ben Szent Margit.
A 12 éves leány teljesen tudatában volt annak, hogy mire kötelezi az eskü. Kétszer is lett volna lehetősége, hogy Rómától felmentését kérje szent fogadalma alól - két nagy politikai előnyökkel járó házasság miatt -, ám Margit mindkettőt határozottan visszautasította.
Elsődleges volt számára, hogy mennyei Hitvese előtt megfeleljen, ezért tartotta meg a szigorú szabályokat, sanyargatta magát és ápolta legnyomorúságosabb betegeket. Nem szerette, ha királylányként kezelték. Isten megajándékozta a jövendőmondás tudományával, amellyel atyját is segítette diplomáciai gondjaiban. Amikor úgy érezte, hogy élete végéhez közeledik, megjósolta halála óráját is. 1270. január 18-án halt meg annak a tudatnak a derűjével az arcán, hogy odaát már várja mennybéli jegyese.
Szentté avatását már 1276-ban elkezdték, amire csak 1943-ban került sor.
Ünnepe: január 18.
Szent Toulouse-i Lajos (1275 - 1297)
V. István magyar király, Mária nevű leányának, aki szicilíai királynő lett, volt a fia Lajos. A királyi udvar- atyja szabadon engedése fejében - túszul adta Lajost Barcelonába 1288 és 1295 között. Itt elhatározta, hogy végképp szakít a világi élettel és belépett a ferences rendbe. Hamar kiváló teológussá vált, aminek köszönhetően Toulouse érseke lett. Már életében szentként tisztelték, ezért halála után viszonylag hamar, 1317-ben oltárra is emelték. Ezt még megélhette anyja is.
Ünnepe: augusztus 19.
Portugáliai Szent Erzsébet (1277 - 1336)
Árpád-házi Szent Erzsébet másodfokú unokahúga, II. Endre király dédunokája, nevét a szentté avatott nagynénjéről kapta. Apja, Aragóniai Péter király, a portugál trón várományosához, Déneshez, adta feleségül, akivel a házassága nem volt zavartalan. Férje gyakori kicsapongásait Erzsébet alázatos szívvel tűrte, s folyamatosan imádkozott a férje megtéréséért, sőt odáig is elment jóságában, hogy a király törvénytelen gyermekeit is szeretettel nevelte. Akkor sem hagyta el férjét, amikor az egy távoli faluba száműzte. A halálos ágyán a király magához rendelte feleségét, aki szorgalmasan ápolta, s elérte, hogy súlyos bűneit teljesen megbánva hagyta el a földi életet.
Özvegyként Erzsébet szétosztotta vagyonát a szegények és a kolostorok között, ő maga pedig belépett a ferences harmadrendiek közé. A halálos ágyán az örökfogadalmat is letette, azért csak ekkor, mert korábban akadályozta volna a jótékonykodásban a szegénységi fogadalom. Sírjánál folyamatosak voltak a csodás gyógyulások. VIII. Orbán pápa 1626-ban avatta szentté.
Ünnepe: július 4.
Szent Hedvig (1373 - 1399)
Nagy Lajos magyar és lengyel király leányát négy éves korában Habsburg Vilmossal jegyezték el, mivel neki szánták a magyar trónt is. De a király halála után a trón Máriára szállt, ezért Hedvigé lett a lengyel trón. A lengyelek nem akarták Habsburg Vilmost királyukként, ezért elűzték. Az országot azonban keletről a pogány litvánok serege fenyegette, így kapóra jött, amikor fejedelmük, Jagelló László 1386-ban házasságkötési ajánlattal jelentkezett Hedvig udvarában, ami persze feltételezte ő és népe áttérését a keresztény hitre. Hedvig ebben Isten akaratát látta, s beleegyezett az új házasságba azzal a feltétellel, hogy a Szentszék kimondja előző házassága érvénytelenségét. Ez meg is történt, sőt IX. Bonifác pápa elfogadta a keresztszülői felkérést is a királyi pártól.
Szent Hedvig lett a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója, aki az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta férje meglehetősen világias, erőszakos módszereivel szemben. Szorgalmazta, hogy az áttérni nem akaróknak ne vegyék el a jószágaikat, hangsúlyozva, hogy: "Ha vissza is adtuk javaikat, ki fogja visszaadni elsírt könnyeiket?..." Szorgalmazta a meggyőzés elvét a kereszteléseknél, illetve a litván papság kiművelését. Prágában 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára is. Krakkóban noviciátust alapított, és elérte a pápánál a teológiai fakultás megindítását.
Szentség hírében halt meg 1399-ben. Közeli szenttéavatását a lengyelek annyira biztosra vették, hogy a krakkói Wavel katedrális oltára alá temették, nem a kriptába, ahová a királyokat szokták. Bár a kanonizáció még sokáig váratott magára, töretlen volt tisztelete, s mindenhol szentek társaságában, szentként ábrázolták. Szentté azonban csak 1997-ben avatta II. János Pál pápa, aki korábban még bíborosként a boldoggáavatásán is szorgoskodott.
Ünnepe: július 18.
Kapisztrán Szent János (1386 - 1456)
Apja német származású volt, de ő már a dél-itáliai Capestrano városában született. Jogot tanult, fiatalon Perugia bírája, majd kormányzója lett, s minden jel arra mutatott, hogy szép világi karriert fog befutni, amikor is egy háborúban fogságba esett. A tömlöcben értelmetlennek tartotta az egész eddigi életét, ezért kiszabadulása után a ferences rend szigorúbb irányzatához csatlakozott. Úgy gondolta, hogy Istennek tervei vannak vele.
Fáradhatatlanul hirdette a pápaság krisztusi alapítását, az ún. "láthatatlan Egyház" létét, a hit, és az Egyház egységét, valamint felemelte a szavát a különféle eretnekségek ellen is, különösen a huszitizmus ellen. Az útjait sok gyógyulás kísérte és nagyhatású szónoklataira sokan hagyták ott az eretnek szektákat, illetve álltak be a ferences harmadrendbe.
Kapisztrán Szent János a frankfurti birodalmi gyűlésen szólalt fel először Magyarországért, kiemelve, hogy a nyugati kereszténységnek segítenie kellene ezt az országot, mert így Európát is védelmezik. 1452-ben látogatott először hazánkba. A következő évben Bizánc elesett, mivel egy szövetséges hadsereg létrehozása nem sikerült, III. Calixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett meg, amelynek megszervezése, Carvajal bíborosra és Kapisztrán Szent Jánosra várt. 1456. április 15-én indult el Budáról a had, amely Hunyadi János seregével egyesülve kivívta a híres nándorfehérvári diadalt. III. Calixtus pápa még a hadjárat ideje alatt elrendelte a déli harangozást és az Úrangyala elimádkozását Magyarország győzelméért Kapisztrán Szent János még abban az évben, október 23-án meghalt. 1622-ben boldoggá, 1690-ben pedig szentté avatták.
Ünnepe: október 23.
Kassai vértanúk 
Szent Márk (1588 - 1619), Szent Menyhért (1584 - 1619), Szent István (1582 - 1619) 
Márk horvát származású volt, Kizeracban (Kőrös) született. Családi neve valószínűleg Stepinac. A zágrábi egyházmegye papnövendékeként került Rómába, ahol pappá szentelték. Miután hazatért Pázmány Péter érsekprímás figyelt fel rá, és a nagyszombati papnevelő intézetbe helyezte elöljárónak. Pár éven belül esztergomi kanonok, valamint komáromi főesperes lett..
A galíciai Grodekből származó Menyhért lengyel családban született. Gimnáziumi tanulmányait Bécsben végezte, majd 1603-ban belépett a jezsuita rendbe. 1614-ben kinevezték a Szent Vencel kollégium igazgatójává. 1618-tól Kassán volt tábori lelkész, a helyőrség szláv és német katonái között.
István az ősi Pongráczok sarja, akik már a XIII. századtól jelentős nemesi családnak számítottak Észak-Magyarországon. Középfokú tanulmányait Kolozsvárottt végezte a jezsuita kollégiumban. 1602-ben belépett a jezsuitákhoz. A renden belül kollégiumi tanár illetve hitszónoki funkciót töltött be. 1618-ban került Kassára, e protestáns városba, a katolikus egyházközség lelkipásztorának, illetve tábori lelkésznek.
Rákóczi György hajdúi 1619. szeptember 3-án Kassa város falai alá vonultak, s az igazi ostrom megkezdése előtt egy szerződésben ígéretet tettek arra, hogy a katolikusoknak nem esik bántódásuk, hogyha átadják ellenállás nélkül a várost. A katolikus fővezér Dóczi András a városi vezetés és protestáns többségű lakosság miatt nem tartotta megtarthatónak a várost, ezért szeptember 5-én bevonulhattak Rákócziék. Első rendeletük alapján Dóczit bilincsbe verve Erdélybe hurcolták, a három papot pedig szigorú házi őrizetben tartották. Két napig éheztették őket, majd Rákóczi hittagadásra szólította fel őket, mire Pongrácz István így válaszolt: "Úgy látszik az ördög ábrázatát viseled, mert annak feladata az embereket Krisztustól és az Anyaszentegyháztól elszakítani. Távozz hazugságaiddal, te csalárd ember!" Szent Márknak felajánlották, hogy a káptalan széplaki uradalmát megkaphatja, ha áttér, de ő ezt visszautasította. Amikor pedig felajánlották neki, hogy áttérésével az életét mentheti meg, ezt vágta vallatói szemébe: "Inkább kívánok ezerszer meghalni, mintsem, hogy ezzel az elhajlással hitemet és lelkemet pokolra vessem!'" Ezek után mindhárman térdre borultak és a Te Deum-ot kezdték énekelni. A vallatók megzavarodtak és elmentek. Éjféltájban azonban visszatértek, és miután kegyetlenül megkínozták mindhármukat, Menyhértet és Márkot lefejezték és egy szennygödörbe dobták a tetemeket. Istvánról azt hitték, hogy már a kínzásokba belehalt, ezért a másik két vértanútársa mellé dobták. A sekrestyés Eperjessy István figyelt fel István nyögéseire a házában, de nem merte elhagyni otthonát, s a közelben sem volt senki, aki segíthetett volna. Így hosszú szenvedés után István is belehalt a sérüléseibe.
Boldoggáavatásukat 1628-ban kezdeményezte Pázmány Péter bíboros, de ez csak 1905-ben következhetett be. A három kassai vértanút 1996-ban avatta szentté II. János Pál pápa.
Ünnepük: szeptember 7.

Magyar boldogok
Boldog Sebestyén (? - 1007)
Sebestyén Szent Asztrik társaként jött Magyarországra, itt Szent Márton kolostorában lett szerzetes. Szent István király őt tette meg első esztergomi érseknek, kedvessége, műveltsége és erényessége miatt. A király személyesen is ismerte és kedvelte őt. Három évre elvesztette szeme világát, ezalatt Szent Asztrik lett az érsek helyette. Ebben is megmutatkozott bölcsessége: nem a puszta tisztséget tartotta fontosnak, hanem hogy nyája jó pásztort kapjon. Amikor három év múlva Isten újra visszaadta a szeme világát, a király kérésére újra visszavette a tisztséget, amelyet egészen haláláig viselt.
Ünnepe: november 13.
Magyarországi Boldog Gizella (kb. 980 - 1050/60)
IV Henrik bajor herceg leánya, a "magyarországi" melléknevet kapta a legendairodalomban, ugyanis ő lett Szent István király felesége, s így Magyarország első királynéja. Még mint nagyfejedelemné költözött Veszprémbe. A veszprémi püspökséget ő látta el "szükséges holmival, valamint sokféle ruházattal is", ahogyan Hartvik püspök írta. Mivel az uralkodófeleségek reprezentációs feladatához tartozott az oltárterítők és miseruhák elkészítése, így a koronázó palást elkészítésén való szorgoskodást is Gizellának tulajdonítja a magyar történetírói hagyomány. Gizellát Szent István uralkodásában társának nyilvánította. Két fiúgyermekről (Ottó illetve Szent Imre) és két leánygyermekről (Ágota és Hedvig) tudunk biztosan. Szent István halála után, mind Orseolo Péter, mind Aba Sámuel méltatlanul bánt vele, ezért visszatért bajor földre. Itt a passaui monostor apátnőjeként élte le hátralévő éveit.
Ünnepe: május 7.
Pécsi Boldog Mór (kb. 1000 - kb. 1070)
Mór származásáról szinte semmit sem tudunk. Nagyon fiatalon lett bencés szerzetes Pannonhalmán. 1036-ban került Pécsre, ahol ő fejezte be Szent Péter tiszteletére emelt székesegyház építését. Ekkor írta meg Szent Zoerard-András és Szent Benedek zoborhegyi remeték történetét. Amikor Szent István és Szent Imre Pécsett jártak, a király pécsi püspöknek nevezte ki, miután különböző próbáknak vetette alá. Nevéhez fűződik I. Salamon király és Géza herceg egyszeri kibékítése, illetve Szent Zoerard-András vezeklőövének egy darabját is ő adta át megőrzésre Géza hercegnek.
Ünnepe: október 25.
Magyar Boldog Pál (kb. 1180 - 1241)
Pontosan sajnos nem tudjuk, hol született Pál, csak annyit, hogy magyar volt és fiatal korában Bolognában tanult, ahol később a kánonjog professzora lett. Amikor Szent Domonkos szónoklatot tartott a városban, belépett a domonkosok rendjébe. 1221-ben Boldog Szádok és másik három társa kíséretében a domonkos rendet ők hozták Magyarországra.
Szerte az országban nagyhatású szónoklatot tartott. Győr városában három előkelő ifjú is kérte a felvételét a rendbe beszédének hatására. Itt és Veszprémben is ő alapította meg a domonkos konventet. Ezután a kunok közé ment téríteni, ahol a második útján megtérítette két vezérüket Brutust és Bibrechet embereivel együtt. A kunok között sikeresen hirdette az igét egészen a tatárjárásig. A tatárok a dúlás alatt több társával együtt egy templomba üldözték, ahol megölték őket. Halála után a "kunok apostola" néven kezdték emlegetni, s több helyen is szentként tisztelték.
Ünnepe: február 10.
Esztergomi Boldog Özséb (kb. 1200-1270)
Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok alapítója. Esztergomban született, s itt is járt iskolába a Szent István által alapított káptalanba. Szegény, hallgatag, komoly ifjú volt, aki kedvelte a magányt. Szülei egyetértésével pappá szentelték, s hamar híres lett arról, hogy mély átszellemültséggel, áhítattal mutatta be naponta a szentmisét, ami akkor szokatlan volt. Papi jövedelmét szétosztotta a szegények között, s minden szabadidejét az olvasásnak és az írásnak szentelte. Művei sajnos nem maradtak fent, de feljegyezték róluk, hogy "olyan filozófiát tanított, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki".
Az Esztergom környékén élő sok remete gyakran betért a városba, s ott hamar Özséb háza lett az egyik legkedveltebb pihenőhelyük. A gyakori látogatások mellet a tatárjárás lehetett még ösztökélő erő Özséb számára, hogy remete legyen. Úgy gondolta, hogy kortársainak szüksége van a példaadásra, az engesztelésre és a vezeklésre.
Az újjáépítés után lemondott a kanonokságról, javait szétosztotta a rászorulók között és Váncsai István érsek engedélyével 1246-ban remeteségbe vonult.
Szántó környéki híres hármas barlangja alatt, a forrás mellé letűzte a szent keresztet, s felírta rá jelmondatát: "Keresztben az üdvösség" Egy látomás hatására egyesíteni szerette volna a szétszóródott remetéket, ezért sorba járta az országban a nagyobb remetetelepeket. Ezután Rómába ment, hogy a szerzetalapításhoz elnyerje a Szentszék jóváhagyását. Itt pártfogásába vette Aquinói Szent Tamás, így nem sokára IV. Orbán pápa jóváhagyta a rendet, melynek ideiglenes szabályaival Pál veszprémi püspököt bízta meg. Boldog Özséb a rendet Remete Szent Pál oltalma alá helyezte. A rend első tartományfőnöke Özséb lett. 1270-ben halt meg a pilisszentkereszti monostorban, ajkán Jézus Krisztus és Szűz Mária nevével. A rend a végleges egyházi jóváhagyást 1308-ban kapta meg.
Ünnepe: január 20.
Magyar Boldog Ilona (1200/1220 - kb. 1270)
Kisgyermekkorától a dominikánus apácák között élt Veszprémben, valószínűleg itt nevelője volt Árpád-házi Szent Margitnak is. Életéről nem sokat tudunk. Krisztus sebeit viselte magán. Ezt nővértársai eskü alatt is vallották. Eredményesen imádkozott a betegek gyógyulásáért és megjósolta a tatárok betörését az országba. Az öt stigma halála előtt begyógyult. Sírjánál, mely a török megszállás alatt teljesen elpusztult, folyamatosak voltak a gyógyulások.
Ünnepe: november 13.
Boldog Szalome (1211-1268)
Szalome lengyel származású, Leszek krakkói herceg leánya volt, akit eljegyeztek II. András magyar király fiával, Kálmánnal. Közös megállapodással szüzességi fogadalmat tettek. Szalome az éjszakákat imádságban és virrasztásban töltötte. Magas rangjuk ellenére mindketten egyszerű ruhákat hordtak, Szalome kétszeres vagy háromszoros vezeklőövvel is felövezte magát a kísértések ellen. Kálmán a tatárok elleni harcában meghalt, s Szalome visszatért Lengyelországba, ahol belépett az ószandeci klarisszákhoz. Templomot és kolostort alapított a ferencesek és a klarisszák számára Zawichostban. Később ide költözött, majd innen a tatárok elől menekülve Skalaba ment, ahol egy új kolostort alapított. Engedelmességével kitűnt a többiek közül, áhítatos imái, s szigorú aszketikus élete miatt mindenki tisztelte. Ahogyan azt korábban megjósolta 1268. december 15-én halt meg. Az ágya mellet imádkozó apácatársai Szalome lelkét csillagként látták az égbe szállni. Tiszteletét 1672 óta engedélyezi az Egyház.
Ünnepe: november 17.
Boldog Bánfi Buzád (? - 1243)
A hatalmas Bánfi nemzetségből származottNéhány évvel bánná való kinevezése után, 1233-ban tisztségét, vagyonát hátrahagyva beállt domonkos szerzetesnek. A tatárjárás ideje alatt nem akart elmenekülni, vigasztalni és segíteni akarta a nyáját. A sebesülteket ápolta, testi és lelki táplálékot nyújtott nekik, majd amikor a tatár hordák körbekerítették a falut, ahol híveivel tartózkodott, kénytelenek voltak a templomba menekülni. Míg a kaput döngették, ő kitárt karral imádkozott az oltár előtt "felajánlva magát egészen elégő áldozatul", ahogyan a legendája írja. A tatárok lefejezték és lándzsájukkal többször átszúrták a testét. Halála után az őt gyászoló testvéreknek elragadtatásukban megjelent, és szólt is hozzájuk.
Ünnepe: november 13.
Boldog Szádok és vértanútársai (? - 1260)
A legenda szerint Szádok zágrábi prior volt, innen indult Itáliába tanulni, ahonnan Szent Domonkos hatására Boldog Pállal együtt jött Magyarországra, hogy a domonkos rendet letelepítsék itt is. Szádokot magyarországi sikeressége miatt Lengyelországba is hívták, ahol szandomíri priorrá nevezték ki. Az 1260-as Lengyelországot sújtó tatár támadás folyamán a sereg ezt a várost is elérte, s amikor betörték a kapukat Szádok és negyvennyolc társa a Szent Jakab templomba menekült. Itt a tatárok rájuk törték az ajtót és lemészárolták a Salve Reginát énekelő szerzeteseket. A mai napig a domonkosok haldokló testvérük ágyánál tiszteletből és megemlékezésből ezt éneklik. Tiszteletüket VII. Piusz pápa hagyta jóvá 1807-ben.
Ünnepük: június 2.
Boldog Magyar István és Boldog Szász Konrád vértanúk (? - kb. 1288)
Mindketten ferences szerzetesek és misszionáriusok voltak a Fekete-tenger keleti partján. Az itt élő népet a IV-VI. század körül ugyan megkeresztelték, de egy jelentős részük újra a pogány vallást kezdte követni. Istvánt és Konrádot prédikálás közben ölték meg, s így nyerték el a vértanúság koronáját.
Ünnepük: április 5.
Boldog Gertrúd (1227-1297)
Gertrúd, Árpád-házi Szent Erzsébet és Türingiai Lajos őrgróf harmadik gyermeke volt. Édesanyja tanította imádkozni, s ő küldte még kisgyermekként az altenburgi premontrei apácákhoz kolostorba. Gertrúd 21 évesen lett apátnő. Hamar kitűnt szorgalmával, irgalmas cselekedetivel, önmegtagadásával, erkölcsös életével. Mindig azt nézte, hogy másokért mit tehet. Templomot emeltetett a Boldogságos Szűz Mária és Szent Mihály főangyal tiszteletére, valamint egy külön kórházat építetett a szegények és a betegek számára a kolostor mellett. Isten megajándékozta a profétálás képességével is. Ahogy írja a legendája: "szent halállal halt meg." A kolostor már 1311-ben megkapta Gertrúd tiszteletének engedélyezését, amit 1729-ben az egész premontrei rendre kiterjesztettek.
Ünnepe: augusztus 13.
Árpád-házi Boldog Jolánta (1235/39-1298)
IV. Béla magyar király leánya. Nagynénjei Árpád-házi Szent Erzsébet és Prágai Szent Ágnes, nővére Árpád-házi Szent Kinga, húga Árpád-házi Szent Margit. Öt évesen a karakkói hercegi udvarba került, nővére Szent Kinga nevelte. 1256-ban ment férjhez a kaliszi és gneznói herceghez, Jámbor Boleszlávhoz, aki a tanácsadói alaptalan pletykáira hallgatva elhidegült a feleségétől. Jolánta azonban türte ezt, és amikor férje csatába indult, mindig imádkozott érte. 1279-ben megözvegyült, ezért visszatért Kinga nővéréhez, akivel - miután testvére is megözvegyült - együtt beléptek az ószandeci kolostorba. Kinga halála után visszatért az általa alapított kolostorba. Maga gondozta a legsúlyosabb és legvisszataszítóbb betegeket. Ahogyan előre megjósolta, 1298 március 6-án halt meg. A sírját a zarándokok sűrűn látogatták, s mivel folyamatosak voltak a csodás gyógyulások, egyre sürgetőbb lett Jolánta boldoggáavatása. A pápa hozzájárulásával Lengyelország és a ferences rend patrónája lett a XIX. században.
Ünnepe: június 15.
Boldog Csák Móric (kb. 1270-1336)
Csák Demeter fia, gazdag, nemes családból származott, sokáig úgy gondolták,hogy a Csáki család leszármazottja. 1301-ben feleségül vette Aba Katalint, Aba Amádé leányát. A fiatal házasok kölcsönösen tisztelték és szerették egymást és közös megállapodással tisztasági fogadalmat tettek. 1304-ben, hogy teljesen Istennek tetsző életet éljenek, bevonultak a nyulak-szigeti domonkos kolostorba. Aba nádor Móricban örökösét látta, kiragadta hát a kolostorból, s mivel Móric nem volt hajlandó visszatérni a világi életbe, ezért több mint fél éven keresztül fogva tartotta. Kiszabadulva a börtönből Móric visszament a Nyulak szigetére, ahonnan a barátok Bolognába küldték, tartva a nádor haragjától. Bolognából Móric már felszentelt papként tért vissza. Életét csodák kisérték: többször megfigyelték, hogy szokatlan fény ragyogja körül. Így volt ez akkor is, amikor a váci templomba zárt ajtón keresztül ment be, hogy imádkozhasson. Egész életében szigorú aszkézisben élt, húst nem evett és vezeklőövet hordott. Győrött halt meg és ott is temették el 1336. március 20-án. 1494-ben boldoggá avatták.
Ünnepe: március 20.
Árpád-házi Boldog Erzsébet özvegy (kb. 1260 - kb. 1320)
V. István király leánya volt, aki a Nyulak szigetén a domonkos apácák kolostorában nevelkedett. 1287-ben feleségül adták Roseberg Zania (Zanis) cseh főúrhoz, valószínűleg akarata ellenére, mert ő nagynénje, Szent Margit példáját követve teljesen Istennek szentelt életet szeretett volna élni. Férje halála után Milánóba ment testvéréhez, Máriához, ahol élete hátralévő részét visszavonultságban töltötte a legnagyobb alázatosságra törekedve. A legendája így ír utolsó éveiről: "Minél inkább megalázta magát, annál kedvesebb volt Mennyei Jegyese előtt. Földi korona helyett mennyei koronára lett méltó...'" Szentség hírében halt meg 1320 körül.
Ünnepe: november 13.
Árpád-házi Boldog Erzsébet szűz (1292/94 - 1336/38)
Az utolsó Árpád-házi király, III. András és a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő leánya. A király egyetlen gyermeke volt, mert annak második házasságából, mely Habsburg Ágnessel köttetett, nem származott utód, így lett Erzsébet a magyarok "utolsó aranygallyacskája". Apja halála után önként vonult a svájci Töss domonkos apácái közé, visszautasítva kérőjét, Habsburg Henriket.
Szigorú vezeklő életet élt, mindent szívesen megtett, amire csak kérték. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte, s teljesen megfosztotta magát a mulandó, földi javaktól. Egy rossz, foltozott ruhában járt, s a legtöbbször fel sem fedte kilétét, csak annyit mondott, mikor a neve után érdeklődtek: "Erzsébet nővér Budáról." Bár teste rosszul viselte a szenvedéseket, ő alázatos szívvel tűrte. Élete utolsó éveiben lebénult és több fekély is borította. Teljesen elhagyatva és elfelejtve halt meg. Amikor sírját később felnyitották, testét teljes épségben találták meg. Bár sírja a svájci vallásháborúk alatt megsemmisült, a sír fedőlapját a mai napig őrzik Zürichben.
Ünnepe: november 13.
Boldog Magyar István (? - 1334)
István Nagyváradon született, s még fiatalon a ferences rend tagja lett. Szentjánosban fogságba esett, ahonnan csak nagy nehézségek árán tudott elszökni. A Volga-menti Szelitrenoje városába ment, ahol megtagadta hitét, s muszlim lett. Nemsokára azonban szörnyű lekiismeretfurdalást érzett, s ezért megtagadta a muszlim hitet, amiért máglyára küldték. A tűz azonban kétszer is csodálatos módon kialudt alatta, ezért karddal és lándzsával brutálisan kivégezték. Vértanúsága helyén később csodálatos gyógyulások történtek, ezért viszonylag hamar elhíresült a története.
Ünnepe: november 13.
Boldog Eskandeli Máté (? - XIV. sz. első fele)
Eskandeli Máté egyszerű polgári származású férfiként született, s Budán élt. Miután megismerte az Evangélium világosságából származó Igazságot, hátat fordított addigi életének, és zarándokútra ment Jeruzsálembe, ahol a Sion hegyén szigorú aszketikus életet élt több éven keresztül. Istennel eltelve otthagyta remetelakát és apostolkodásba kezdett. A pogányok térítésében egészen Indiáig jutott. Itt néhány hónap után tovább indult, s Japánig jutott, ami a kor technikai körülményeit figyelembe véve hatalmas teljesítmény. Japánban több évet is térítéssel töltött, szép sikerrel, ami azért is figyelemreméltó, mert a prédikációit saját anyanyelvén, magyarul tartotta. Néhány zen szerzetes azonban féltékenységből és türelmetlenségből megölette, így elnyerte a vértanúság dicső koronáját. Emlékét az ottani keresztények a mai napig tisztelettel őrzik.
Ünnepe: november 13.
Boldog Magyar Antal (ferences) (XIV. sz. első fele - 1398)
Antal magyar származású volt, aki az 1350-es szentévben Rómába zarándokolt. Itt belépett a ferences rendbe, s elzarándokolt Assisibe, Szent Ferenc sírjához, hogy elnyerje Porciunkula búcsúját. Amikor visszatérőben súlyosan megbetegedett, Foligno kórházában kezdték ápolni. Betegsége ideje alatt fogadalmat tett, hogyha Isten meggyógyítja, akkor a kórházban marad és ápolnja a rászorulókat. Antal hű volt a fogadalmához, áldozatosan, nagy alázattal ápolta a betegeket és az elhagyatottakat. Folignoban halt meg 1398. május 13-án, testét a kórház kápolnájában helyezték el. 1608-ban, amikor felnyitották a sírt, a testét épségben találták. Nemesebb koporsóba tették, s a templom főoltárára helyezték, hogy mindenki tisztelhesse. A sírnál sok csoda és gyógyulás történt.
Ünnepe: november 13.
Boldog Magyar Antal (kármelita) (? - kb.1462)
Antal születésének körülményeiről és gyermekéveiről csak annyit tudunk, hogy már egészen fiatalon belépett a kármelita rendbe. A törökök közé ment, hogy hirdesse az Evangéliumot. Egy, a török sereg által megszállt városban, amikor elfogták, megostorozták, megkövezték majd a város elé vitték, hogy máglyán elégessék. Teste azonban teljesen ép maradt a máglya kihunyása után is, a tűz nem ártott neki, ezért lefejezték. A kármelita szentek és boldogok névsorában halálának évét 1462-re teszik.
Ünnepe: szeptember 4.
Boldog Báthory László (? - 1484)
Itáliában és Franciaországban végezte iskoláit. Hazatérte után katonáival aktívan részt vett Hunyadi János oldalán a török elleni harcokban, s élte a főurak korabeli szokványos életét. V. László uralkodása alatt a pálos rendbe lépett be. Itt hamar kitűnt buzgóságával, alázatosságával és aszketikus életével. Saját remetelakában, a Nagyháb-hegyen, egy barlangban elkészítette az első majdnem teljes magyar nyelvű bibliafordítást. A kötet Mátyás király saját könyvtárában is helyet kapott, később azonban eltűnt, akárcsak a latinból fordított Szentek élete című munkája is. Élete utolsó időszakában visszatért a kolostori életbe. Megromlott egészsége ellenére folytatta az aszketikus és áhítatos életet.
Ünnepe: február 27.
Boldog Temesvári Pelbárt (kb. 1435 - 1504)
Temesváron született Pelbárt, egyetemre már Krakkóba járt, s lengyel földön lépett be az obszerváns ferences rendbe. Nagy hírű hitszónok lett belőle, beszédeiben a Boldogságos Szűz iránti tiszteletre buzdította a hívőket, ezért is készítette el paptársainak, könyvét a Stelláriumot. A lengyelországi 1480-as pestisjárvány alatt többször is megbetegedett, de az éjjel-nappal Szűz Máriához intézett imái nyomán meggyógyult. Magyarországra már mint a Stellárium híres szerzője tért vissza. Könyve és beszédei olyan népszerűek voltak, hogy megírta a három részből álló beszédgyűjteményét is, a Pomeriumot. Tanári munkásságának gyümölcse azExpositio (zsoltárok és énekek) és az Aureum rosarium (hittételek taglalása). Kéziratait Hagenauban többször is kiadták. Tanításaival az erkölcsi visszaéléseket ostorozta.
Ünnepe: május 27.
Boldog Batthyány-Strattmann László (1870 - 1931)
A honfoglalás koráig visszanyúló magyar főnemesi család sarja. A családból több egyházfejedelem, törökverő hős, államférfi és politikus vált ismertté.
László tíz éves korától a jezsuiták kalksburgi, majd kalocsai intézetében nevelkedett. 1890-ben érettségizett, utána a bécsi Gazdasági Akadémián, majd a Rudolphiana Tudományegyetem kémia szakán tanult. 1896-ban bölcsészdoktorrá, az orvosi kar elvégzése után, 1900- ban orvosdoktorrá avatták. Orvosi pályáját sebészként kezdte meg. 1898. november 14-én feleségül vette Coreth Mária Teréziát.
1901-ben az atyjától kapott köpcsényi uradalom kastélya mellett húsz- , később harmincágyas kórházat rendezett be szegény betegek számára. Kórházat létesített a körmendi kastélyában is, s kora legmodernebb gyógyászati eszközeivel szerelte föl. Kórházaiban főleg szemműtéteket végzett. A szegényeket ingyen kezelte, látta el orvossággal, a nincsteleneket pedig ruhával és pénzzel is támogatta. Életében mintegy 30.000 szemműtétet végzett. A saját költségén segítőtársakat, orvosokat, ápolónőket fogadott. Mindez fölemésztette vagyona nagy részét, az állam mégis a teljes vagyona után vetette ki az adót, amit ő - utánajárásra nem lévén ideje - meg is fizetett.
Az első világháború alatt a bevonult köpcsényi orvos teendőit is ellátta. Legfőbb segítsége a felesége volt. 11 gyermekük közül a szent életű Ödön 21 éves korában meghalt.
1907-től haláláig naponta elimádkozta latinul Szűz Mária kis zsolozsmáját, családjával együtt szentmisét hallgatott, este rózsafüzért imádkozott. 1916-ban feleségével, Ödön fiával s sógornőjével belépett a ferences harmadrendbe. Operáció előtt és alatt mindig imádkozott, s gondoskodott betegei lelki gondozásáról is. Távozásukkor egy-egy vallásos kiadványt vagy szentképre nyomtatott imádságot adott a kezükbe.
Több magas kitüntetést kapott, de legkedvesebb kincse a Mária kongregációs érme volt, melyet halálos ágyán László fiára bízott. Németújváron temették el a ferences templom alatti családi sírboltban. II. János Pál pápa 2003. március 23-án Rómában boldoggá avatta.
http://batthyany.katolikus.hu
Ünnepe: január 22.
Boldog Károly király (1887-1922)
Boldog Károly osztrák császár és magyar apostoli király a Duna-menti Persenbeuban született 1887. augusztus 17-én. Édesapja a Habsburg-Lotharingiai dinasztiából származó Ottó Ferenc József főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász főhercegnő volt. Édesanyja egészen kicsi kora óta mélyen vallásos nevelésben részesítette Károlyt. Apját 1893-ban Sopronba rendelték, ahová Károly is követte. Itteni hitoktatója külön feljegyezte, hogy nagyon jószívű, nyílt, jámbor, szerény és lelkiismeretes.
Károly nagyon fiatalon kezdte meg katonai karrierjét: nem volt még 16 éves, amikor 1903. szeptember 1-jén kinevezték az I. ulánusezred hadnagyává. 1907-ben nagykorúvá lépett elő, s két saját szárnysegédet kapott. Ők rendszeresen beszámoltak arról, hogy Károly főherceg nem vetette bele magát a nagyvilági életbe. Felnőtt férfiként is rendszeresen az imádkozott és a katolikus vallási ájtatosságokat sem mulasztotta volna el.
1911. október 21-én Schwarzau várában feleségül vette Bourbon-Pármai Zita hercegnőt. Házasságukat Isten nyolc gyermekkel áldotta meg. Károly távol, vidéki helyőrségeken élt egészen a tragikus 1914-es szarajevói merényletig, amikor meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Károly szerényen, ugyanakkor nagy komolysággal fogadta a hírt, amely szerint ő lett a trón várományosa a tragédia után. Komolyan készült az Osztrák-Magyar Monarchia vezetésére, érezte, hogy hatalmas az elvárás vele szemben, ezért mindenekelőtt a Monarchia működésében jelentkező problémák okait igyekezett megkeresni.
Ferenc József császár 1916. november 21-én bekövetkezett halála az I. világháború kellős közepén érte a 29 esztendős fiatal Károlyt. Saját elhatározásából tette le a magyar királyok igazságosság és béke esküjét Budapesten a koronázási ünnepségen, hogy ezzel is jelezze: teljes értékű magyar, nemzeti király, aki Isten akaratából uralkodik népei felett. Ő volt az egyedüli a háborús hatalmak államfői közül, aki teljes mértékben követte XV. Benedek pápa béketörekvéseit. A lelkét átható mély katolikus hitből fakadó békevágya nem talált meghallgatásra.
A front összeomlása maga után vonta a Monarchia összeomlását is. Károly király nem mondott le a trónról, hite szerint ugyanis nem mondhatott le, mert ezt a jogát és kötelességét Istentől kapta, de visszavonult az uralkodástól meg nem határozott ideig. 1921-ben két ízben megpróbálta visszaállítani Magyarországon a törvényes királyságot. Második kísérlete után fogolynak nyilvánították és feleségével együtt Madeira szigetére száműzték.
A nyirkos és hideg lakhely következtében Károly király tüdőgyulladást kapott, amelyben szíve fölmondta a szolgálatot. Családtagjai visszaemlékezése szerint a gyors lebetegedésben közrejátszott az a sokk is, amelyet a restaurációs kísérletek kudarca okozott. A halálos ágyán igazi nagy, népei iránt felelős uralkodóként viselte a sorsát; rendszeresen imádkozott és minden ízében a katolikus vallási doktrínát követte, hogy lelke eggyé váljon a Teremtővel. Utolsó szavai is erről tanúskodnak: "Megváltóm, legyen meg a Te akaratod. Jézus szentséges Szíve, benned bízom. Jézus, Mária, József..." 1922. április 1-jén hunyt el, földi maradványait a Hegyi Miasszonyunk szentélyben helyezték végső nyugalomra. Koporsóját 1994-ben felnyitották, s testét épen találták. Közbenjárásával csodás gyógyulások következtek be. II. János Pál pápa 2004. október 3-án Károly király avatta boldoggá Rómában.
Ünnepe: október 21.
Boldog Apor Vilmos (1892-1945)
Ősi székely arisztokrata család sarja. Ötödik gyermekként látta meg a napvilágot, iskolába a híres kalksburgi és kalocsai jezsuita gimnáziumokba járt. Már itt megérett benne az elhatározás, hogy pap lesz. 1915-ben szentelték pappá Szent Bertalan ünnepén. Főpásztora Gyulára küldte káplánnak, de volt lelkész egy katonai vonaton és volt dogmatikatanár is. 1918-ban Gyulán lett plébános, ahol hamar népszerűvé vált szorgalmas és lelkiismeretes munkájával, amit a hívek között végzett.
Híveivel 1919-ben a proletárdiktatúra idején felvonult, amikor a kommunista helyi önkormányzat betiltotta a hittanórákat. Az akció sikeres volt - a hittant engedélyezték a belvárosi iskolában. A román megszállás alatt túszokat ejtett a megszálló román hadsereg. Apor Vilmos, hívei megkeresésére, egyenesen Bukarestbe utazott Mária királynéhoz, ahol elérte a foglyok kiszabadítását.
A fiatal plébános 1918-20 közötti zűrzavaros idők után plébániai újságot indított, majd megalakította a Katolikus Akciót és népmissziót is szervezett a városban. 1924-ben már az Alföldi Katolikus Naggyűlést szervezte, amelyre Schoppa pápai nunciust is meghívta. Közben végezte a hitoktatást Gyulán és látogatta a templom nélküli külvárosi szegény negyedeket. Ekkor kapta a "szegények plébánosa" nevet, ugyanis híres volt jótékonykodásairól: elajándékozta a plébánia étkészletét és gyakorlatilag minden pénzét, de még két pár cipőjéből a jobbikat is. Letelepítette a Szociális Missziós Társulatot, s megalapította azok intézményeit (iskola, napközi, népkonyha, szeretetház, stb.) is.
1941-ben iktatták be Győr 72. püspökének. Apor püspök szorgalmazta a kishaszon-bérletek kialakítását a püspöki földbirtokon. Bizalmas utasítást adott a főespereseknek az igények felmérésére, de Serédi Jusztinián hercegprímás komolyan figyelmeztette ezért.
1942-ben a zsidótörvények által érintett katolikusok védelmére létrejött Magyar Szentkereszt Egyesület védnöke lett, ezen túlmenően minden üldözött jogaiért bátran kiállt: sürgette a püspöki kar tiltakozó körlevelét a gettósítás ellen is.
Apor Vilmos maga a püspöki palota pincéjében menekülteket rejtegetett. A német egységek kivonulása után a pincébe lányokat és asszonyokat bújtatott el a szovjet hadsereg katonáinak közismert erőszakoskodásai elöl. Amikor ez kiderült, a szovjet katonák a pincébe törtek be, ahol azonban Apor püspök a testével próbálta megvédeni a menekülteket, amiért három lövéssel súlyosan megsebesítették. A lányok és az asszonyok megmenekültek, a püspököt kórházba szállították, ahol három nap múlva, húsvéthétfőn meghalt. Halottas ágyán gyilkosainak megbocsátott. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1997. november 9-én.
Ünnepe: április 2.
Boldog Salkaházi Sára (1899 - 1944)
Sára 1899. május 11-én született. Iskoláit a tanítónői diploma megszerzéséig Kassán végezte. Fiús temperamentumú, határozott fellépésű, erős akaratú gyermek volt. Az első világháború után megéli a nagy szegénységet és elégedetlenséget, látja a frontról hazaérkező sebesült katonákat, szembesül az 1918-1919-es kommunista forradalom visszáságaival.
Szülővárosa közéletében élénken részt vesz, tárcáiban, novelláiban frissen reagál az eseményekre. Hamar elsajátítja azt a szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatja. 1926-ban jelenik meg első novelláskötete Fekete furulya címmel.
1927-ben ismerkedik meg a Kassán letelepedő, az ősi szerzetesi eszményt modern formában követő Szociális Testvérek Társaságával, amelyet Slachta Margit alapított 1923-ban Magyarországon. 1928-ban elvégzi az általuk szervezett szociális és népjóléti tanfolyamot, és lélekben egyre közelebb kerül a Társaság szelleméhez. 1929-ben elfogadják jelentkezését a Szociális Testvérek Társaságába. Ebben a Szent Benedek lelkiségét követő, szentlelkes, a szociális ínséget szenvedők felé forduló közösségben Salkaházi Sára kibontakoztathatja írói, szociális, szervezői, pedagógiai adottságait. Februárban megkezdheti a noviciátust a szegvári házban. Első fogadalmát 1930 pünkösdjén teszi le Szegváron. Jelmondata: "Alleluja!"
1932 őszén áthelyezik Komáromba, ahol irányítja a karitász munkát, emellett gyermekkonyhára felügyel, heti huszonhat órában hitoktat, szerkeszti a Katholikus Nő című folyóiratot, kegytárgyüzletet vezet, felügyel a szegények menházában, családokat látogat. 1934-től megbízzák a szlovenszkói magyar nők szervezésével. Eszterházy Lujzával létrehozzák a Katholikus Nőszövetséget -, Sára 1937-ig a mozgalom országos vezetője.
1940 pünkösdjén leteheti örökfogadalmát. Új jelmondata: "Alleluja! Ecce ego, mitte me!" (Íme itt vagyok, engem küldj!) Nevét 1942-ben - amikor a németbarátság következtében sokan visszaveszik eredeti német nevüket - Salkaházira magyarosíttatja.
Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága minden eszközzel küzd az országot elárasztó nemzetiszocialista métely ellen. Ez komoly veszélyekkel jár, amit a testvérek tudatosan vállalnak.
1941 februárjától a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője és a mozgalom lapjának szerkesztője. Három évig dolgozik itt, ez idő alatt öt új otthont alapít közel háromszáz férőhellyel. Elkezdi az első magyar Munkásnő Főiskola építését. Egyre jobban ég benne a vágy, hogy felajánlhassa életét "azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be." Az engedélyt megkapja, és az életfelajánlás - teljes titoktartással - a központi és a kerületi elöljáró jelenlétében 1943 szeptember végén vagy október elején megtörténik a budapesti anyaház Szentlélek kápolnájában.
1943-ban Árpád-házi Boldog Margitot a szentek sorába iktatják. Az 1944-es ünnepségsorozat keretében március 19-én Budapesten az Erkel Színházban előadják Salkaházi Sára Fény és illat című, Szent Margitról szóló misztérium játékát, mely az Isten- és emberszeretet hősies apoteózisa.
A szociális testvérek kivették részüket az üldözöttek menekítéséből. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük közel száz személy szerint Sára testvérnek. A Társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt hamis papírokkal felszerelt bújtatottakkal.
1944. december 27-én a nyilasok körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Kikerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hatukat - mezítelenre vetkőztetve - a jeges Dunába lőtték Budapesten, a Szabadság-híd lábánál. A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta életfelajánlását, vértanúsága betejesedett.
Az antifasiszta és zsidómentő akciókban kockázatokat vállaló szociális testvérek közül senkinek nem történt bántódása, a világháború pusztításai következtében egyetlen testvér sem vesztette életét.
Ünnepe: május 11.
Boldog Romzsa Teodor (1911 - 1947)
Északkelet-Magyarországon, Kárpátalján, Nagybocskón született. Tanulmányait Rómában végezte, 1936-ban szentelték pappá. 1944-ben pedig püspökké, a szovjet bevonuláskor már ő állt a Munkácsi Egyházmegye élén. A püspök környezetével együtt tiltakozott az ellen, hogy egyházmegyéjét beolvasszák az Orosz Ortodox Egyházba. Az egyházát bátran védelmező, a beolvasztási kísérletnek ellenálló Romzsa Teodor ellen az államvédelmi hatóság apparátusa először merényletet hajtott végre, majd a súlyosan sebesült főpapot a kórházban megmérgezte.
Ünnepe: október 31.

Magyar tiszteletreméltóak, akiknek folyamatban van a boldoggáavatásuk
Bódi Mária Magdolna (1921 - 1945)
Bogdánffy Szilárd (1911 - 1953)
Bogner Mária Margit (1905-1933)
Brenner János (1931-1957)
Csepellényi György (1626-1674)
Kaszap István (1916 - 1935)
Kelemen Didák (1683 - 1744)
Dr. Kucsera Ferenc (1892 - 1919)
P. Marcell Marton Boldizsár (1887 - 1966)
Márton Áron (1896 - 1980)
Mindszenty József hercegprímás (1892-1975)
Scheffler János (1887 - 1952)
Torma János (1914 - 1937)

A Szentek Lexikona (Dunakönyv Kiadó Budapest, 1994),
illetve A szentek élete I-II. (Szent István Társulat Budapest, 1989)
valamint az Új Ember hetilap archívumának anyagai alapján a legendárium eredeti változatát készítette:
Pánczél Hegedűs János.