Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. november 29., hétfő

A korona és a pengő tündöklésének és bukásának évei

A korona és a pengő tündöklésének és bukásának évei


FEJEZETEK

Pénzintézetek az értékálló és az inflálódó korona éveiben

A 20. századra kiépült a tőkés Magyarország bank- és hitelrendszere. A bankrendszeren belül egyaránt megtalálhatók voltak a klasszikus kereskedelmi banki funkciókat ellátó pénzintézetek, továbbá a takarékpénztárak, a hitelszövetkezetek, a földhitelintézetek. A 20. század első éveit a pénzintézet alapítási kedv növekedése jellemezte, hiszen 1901 és 1905 között nemcsak sorra nyíltak a nagy budapesti hitelintézetek fiókjai a vidéki városokban, hanem mellettük a fővárosban 11, a vidéki centrumokban 96 új bank és takarékpénztár kezdte meg működését. A hazai bankrendszer jellemző vonása lett az erős központosítottság és a kismértékű specializáció, amely abban is tükröződött, hogy a hitelintézetek és a takarékpénztárak mindegyike csaknem valamennyi pénzintézeti üzletággal foglalkozott. {II-656.} Ugyanakkor az is szembeötlő volt, hogy a helyi hiteligényeket és pénzügyi szolgáltatásokat ellátó kisebb takarékpénztárak, hitelszövetkezetek száma bővült igazán dinamikusan.
72. táblázat. A hitelintézetek számának alakulása, 1900–1947
ÉvBank és
takarékpénztár
FöldhitelintézetHitelszövetkezetEgyütt
az 1940-es év adatait módosítja az, hogy tartalmazza a terület-visszacsatolások
következtében Magyarországhoz került intézeteket is.
19009871016262623
19051183925793771
19101639329414583
19131838431915033
19161803431124919
1921740313382081
1925831312102044
1930711311301844
1935586310961685
1940*595214962093
1945400210371439
194723229811225
További meghatározó tényezője lett a magyarországi pénzintézeti rendszernek a külföldi tőkerészesedés viszonylag magas aránya, a bankok és az ipari vállalatok közötti közvetlen kapcsolatépítés kiterjedtsége, a hitelintézeti befolyásnak a gazdaság minden területén való érvényesülése. A bankok és az iparvállalatok összefonódása nemcsak a pénzintézetek által nyújtott hitelekre, a részvényjegyzésekben és kibocsátásokban való részvételre korlátozódott, hanem gyakorta kiegészültek személyi és tulajdonosi kapcsolatokkal is. A hazai bányák, iparvállalatok, gőzmalmok részvényeiből a magyarországi pénzintézetek 1900-ban 20 380 millió korona értékben részesedtek, míg az I. világháborút megelőző utolsó békeévben az ilyen típusú részvénypakettjük több mint négyszeresére, 88 911 millió koronára emelkedett. A magyarországi pénzintézetek ezen túlmenően a dinamikusan fejlődő közlekedési vállalkozások terén is meghatározó erővel jelentek meg. A bankok befolyása, tőkeereje, a személyi és gazdasági összefonódások elsősorban a kor nyolc legnagyobb pénzintézetére koncentrálódtak, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankra, a Magyar Általános Hitelbankra, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesületre, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bankra, a Magyar Jelzálog Hitelbankra, a Magyar Földhitelintézetre, a Magyar Bank és Kereskedelmi Részvénytársaságra, valamint a Hazai Bankra. A pénzintézetek – elsősorban azok, amelyek tőkeereje ezt lehetővé tette – az Osztrák–Magyar Monarchia viszonyai közepette ezer szállal fonódtak egybe a Lajtán túli hitelszervezettel.
Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt. részvénye, Budapest, 1895
Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt. részvénye, Budapest, 1895
Budai Izr. Hitközség részvénye, Budapest, 1907
Budai Izr. Hitközség részvénye, Budapest, 1907
Lloyd Bank Rt. részvénye, Budapest, 1923
Lloyd Bank Rt. részvénye, Budapest, 1923
Chinoin Gyógyszer és Vegyészeti Termékek Gyára Rt. részvénye, Budapest, 1926
Chinoin Gyógyszer és Vegyészeti Termékek Gyára Rt. részvénye, Budapest, 1926
Az osztrák pénzintézeteknek az ügyfelekkel szembeni minimális feltételeket rögzítő egyezményét mintának tekintve lépett életbe 1908. augusztus 10-én 32 részvénytársasági és magánbank részvételével a Bankközi Megállapodás. Az egyezmény rögzítette azokat a minimális feltételeket, amelyeket a pénzintézetek ügyleteik egyrésze során ügyfeleikkel szemben kötelesek voltak alkalmazni. A rögzített kondícióknál kedvezőtlenebbeket az ügyfeleknek fel lehetett ajánlani, kedvezőbbeket nem. A kartell jellegű megállapodás megsértését szankcionálták. A Bankközi Megállapodás mellett az osztrák és a magyar bankok egyrésze között külön kartell jellegű szerződés is létrejött, amely a Monarchia felbomlásával érvényét vesztette.
A stabil korona valuta következtében gyorsan szélesedő tőkék azonban nem voltak elegendőek a hazai gazdaság hiteligényeinek a kielégítéséhez, ezért a honi pénzintézetek külföldi források bevonására törekedtek. Az így kialakuló pénzügyi összefonódások következményeként az 1900-ban és 1907-ben kirobbant pénzügyi válságok a hazai hitelintézeteket is érintették. Szintén a tőkefelhalmozás szűkös mértékének tudható be, hogy az öt legnagyobb bank között – amelyek ez idő tájt a hitelszervezet tőkéjének több mint a felét ellenőrizték –, csak egy található – a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület –, amely elsősorban a belső akkumuláció útján erősödött meg. Ugyanakkor a Magyar Általános Hitelbank és a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank döntően a külföldi tőkések befektetéseire épült, de a többi pénzintézet is számottevő mértékben vett igénybe külhoni forrásokat. A századfordulót követően a banktőke koncentrációja jellemző, míg az I. világháború éveitől fúziók formájában előtérbe nyomult a pénzintézetek centralizációja. Ennek révén különösen a Magyar Általános Hitelbank és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank befolyása erősödött {II-657.} meg. A 20. század elejétől a legnagyobb tőkeerejű bankok emellett arra törekedtek, hogy mind szélesebb körben kiépítsék fővárosi és vidéki – egyes esetekben külföldi – fiókhálózatukat.
A 20. század elején a bankok, a takarékpénztárak, és a hitelszövetkezetek száma egyaránt lendületesen nőtt. A pénzintézetek számának szélesedése az I. világháború éveiben megállt, majd megindult fokozatos visszaesésük. Az I. világháborút követően az új határok között lényegében ugyanannyi hitelintézet dolgozott, mint ugyanezen a területen 1915-ben. Az 1920-as évek első felében a pénzintézetek száma még emelkedett, majd 1925-től újból fokozatosan csökkent.
A hitelintézetek együttes alaptőkéje 1900-ban 576,278 millió koronát tett ki. Az együttes alaptőke az 1920-as évek derekáig fokozatosan bővült, igaz ebben az I. világháború éveitől egyre inkább meghatározó szerepet játszott a korona gyorsuló, majd vágtató inflációja. Az alaptőkét emellett jelentős mértékben kiegészítették a pénzintézetek tartalékalapjai. Az I. világháború utáni területi veszteségek súlyos károkat okoztak a pénzügyi szektornak is, mert a felhalmozott tőke, a tartalékvagyon, a betétállomány számottevő része a kialakuló új államok intézeteihez került. Ezt jól tükrözte, hogy míg az I. világháború végén a pénzintézetek saját tőkéje 2281 millió koronára rúgott, a trianoni határok közül ebből csak 1517 millió maradt. Az idegen tőke vonatkozásában a veszteség szintén jelentős (12 723 millió koronából 967 millió korona maradt). A saját tőkének az idegen tőkéhez viszonyított aránya az I. világháború kirobbanásáig a megfelelőnek tekinthető 20% körül hullámzott, majd fokozatosan csökkent.
73. táblázat. A hitelintézetek alaptőkéjének alakulása, 1900–1947
ÉvBank és takarékpénztárFöldhitelintézetHitelszövetkezet
Az adatok 1900–1925 között koronára, 1930–1945 között pengőre, 1947-ben forintra vonatkoztak.
Az 1940-es év adatai tartalmazzák a visszacsatolt területeken működő pénzintézetek számait is.
1940–1947 között a bankok, takarékpénztárak és a földhitelintézetek adatai együtt szerepelnek.
1900410 13638 080128 062
1905487 27954 700181 154
19101 005 906200236 518
19131 395 9389 200258 901
19161 461 4849 200339 204
19214 158 652474 239. .
19252 720 264 900212 046 70016 300
1930411 16116 46533 621
1935510 17516 48130 631
1940581 954. .42 563
19451 846 783. .78 512
1947259 300. .. .
A 20. század első évtizedeiben a pénzintézetek forrásgyűjtésében fontos szerepet töltöttek be a takarékbetétek, noha idegen tőkén belüli arányuk elmaradt más európai országok mögött. A takarékbetét-állomány 1900-ban 1 664,543 millió koronát, egy évtized múlva 3234,828 millió koronát, míg az utolsó békeévben 3613, 009 millió koronát tett ki. Az I. világháború éveiben a takarékbetét-állomány növekedése – javarészt az infláció következtében – lendületesebb lett.
A pénzintézetek aktív üzletágai között meghatározó helyet töltöttek be a jelzálogkölcsönök, amelyek a hosszú lejáratú hitelezés egyik kedvelt formáját jelentették. Értékük 1900-ban 1 637 866 millió koronára rúgott, és 1913-ig 3641 666 millió koronára emelkedett. A jelzálogkölcsönzés forrását a koronában és az idegen pénznemekben (francia és svájci frankban, font sterlingben) kibocsátott záloglevelek, községi kötvények eladása biztosította. Az I. világháború alatt és után kibontakozó infláció azonban visszavetette a hosszú lejáratú hitelezésnek ezt a formáját is, mert mind gyakoribbá vált a felvett kölcsönök idő előtti visszafizetése, {II-658.} miközben a piacon lévő záloglevelek visszaváltásának lassúbb üteme – az idegen pénznemre szólóak esetében pedig a kamatfizetés és a törlesztés elmaradása – a kibocsátó intézetekre rótt súlyos terheket. Hasonló tendencia figyelhető meg a váltóleszámítolásnál is, amely elsősorban a rövid lejáratú kereskedelmi hitelezés legfontosabb formáját jelentette.
A 20. század első évtizedeiben a hitelintézeteknél is kibontakozott a tőkekoncentráció. Ez nemcsak abban tükröződött, hogy a 17 legalább 10 millió korona saját tőkéjű bank birtokolta az összes hitelintézet saját tőkéjének több mint harmadát, hanem abban is, hogy bizonyos üzletágak – a jelzálogkölcsönzés, a folyószámla-vezetés – szinte kizárólag az üzletkörükbe tartozott. A tőkekoncentráció folyamatának nem mondott ellent az, hogy elsősorban vidéken, évről évre számos kis tőkeerejű, hatósugarú pénzintézet jött létre. A tőkekoncentráció sajátos formája lett a fiókintézetek körének a kiépítése, az affiliációs – leánybanki – hálózat létrehozása. E téren a 15 budapesti nagybank erőfölénye egyértelműen és határozottan megmutatkozott. Ezt a folyamatot a számok oldaláról jól tükrözte, hogy míg a századfordulón a nagybankok együttesen 22 fiókintézettel és 4 affiliált intézettel rendelkeztek, addig egy évtized múlva ezek száma elérte a 62-t (emellett külföldön még 6 fiókintézet dolgozott), az affiliációk száma pedig 51-re (külföldön 12-re) bővült. Mindezzel együtt is a magyarországi bankok koncentrációja elmaradt a fejlettebb gazdaságú európai államok mögött. Hazai sajátosság, hogy a tőkekoncentráció folyamatában a pénzintézetek egyesülése más európai országokhoz képest szintén kisebb jelentőségű maradt.
A pénzintézetek sorában sajátos feladatkörük, működésük miatt külön szükséges szólni a földhitelintézetekről, amelyek Magyarországon altruista alapon tevékenykedtek. A 20. század elején három földhitelintézet dolgozott. Az 1863-ban alakított Magyar Földhitelintézet – amely elsősorban a nagybirtokok számára nyújtott hosszú lejáratú {II-659.} hiteleket –, az 1880-ban létrejött Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete – amelyik a kisebb területen gazdálkodók részére folyósított hosszú lejáratú kölcsönöket –, illetve az 1898-ban életre hívott Országos Központi Hitelszövetkezet, amely szintén a kisbirtokosok hitelforrásait bővítette. A három intézet, továbbá az állam részvételével 1911-ben megalakult a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége, amely elsősorban a parcellázási tevékenységet segítette hosszú futamidejű kölcsöneivel. A hosszú lejáratú, földre alapozott jelzáloghitelezés és az annak forrásait biztosító hazai és külföldi záloglevél-kibocsátás a korona inflációja idején összeomlott.

A bankok és a takarékpénztárak érdekképviselete

A magyarországi pénzintézetek vezetői között az informális kapcsolatok mellett a 20. század elején teret nyert az önálló érdekérvényesítő, érdekképviseleti szervezet létrehozásának a gondolata. Elsőként 1903-ban a Magyarországi Pénzintézetek Országos Szövetsége jött létre vidéki hitelintézetek részvételével (tagjai közé a nagybankok nem léptek be.) Tevékenysége elsősorban a hitelszférát érintő jogszabályok véleményezésére, banktechnikai problémák megoldására, a bankári kérdések megvitatására koncentrálódott. 1918 végén a tagság zöme beolvadt a Pénzintézetek Országos Egyesületébe.
A Pénzintézetek Országos Egyesülete rivális szervezetként alakult meg 1910-ben. Feladatköre a pénzintézeti tevékenység átfogó tanulmányozása mellett elsősorban az egységes, standardizált banki ügyvitel és mérleg kialakítására, a tisztviselők szakmai képzésére, nyugdíjbiztosításuk megteremtésére koncentrálódott. Tagjai sorában a kisebb tőkeerejű vidéki pénzintézetek domináltak, taglétszáma 1918 végén 563. 1928. február 14-én a Pénzintézetek Országos Egyesülete beolvadt a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületébe.

Az aranyalapú fizetőeszköz: a korona

A bankok és takarékpénztárak elszámolásaikat, hiteleiket, betéteiket és más pénzügyi műveleteiket a 20. század első negyedében koronában bonyolították. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén az 1899. évi XXXVI. tc. alapján 1900. január 1-jétől a korona lett a törvényes fizetőeszköz. A koronaértéket az 1892. évi XVII. tc. állapította meg, kimondva, hogy az új fizetőeszköz aranyalapú valuta, ahol a forgalomban lévő pénzmennyiség legalább 40%-át nemesfémekkel és értékálló devizákkal kell fedezni. A korona fémpénzei ennek megfelelően nemcsak nikkelből és bronzból lettek kiverve, hanem aranyból és ezüstből is. Az osztrák értékű forintról a koronára való átállás az ezüst egy forintos kivételével (ez 1927-ig forgalomban maradt) 1910-ben zárult le.
20 koronás bankjegy elő- és hátoldala, 1900
20 koronás bankjegy elő- és hátoldala, 1900
Az I. világháború kirobbanásakor felfüggesztették a forgalomban lévő pénz 40%-os fedezettségét, valamint az Osztrák–Magyar Banknak azt a kötelezettségét, hogy gondoskodjon a korona más aranyalapú valutákkal szembeni értékállóságáról. Az állam növekvő háborús kiadásait a bankóprés gyorsuló működtetésével egyenlítette ki, amely egyértelműen az infláció mind lendületesebbé válásához vezetett. A forgalomban lévő pénz mennyisége a háborús évek során több mint 13-szorosára nőtt.
5 koronás postatakarékpénztári jegy, 1919
5 koronás postatakarékpénztári jegy, 1919
1000 koronás államjegy, 1920
1000 koronás államjegy, 1920
Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását követően a tovább gyorsuló infláció jeleként mind nagyobb címletű bankjegyek kerültek forgalomba, és 1923-ban kiadták az 1 millió koronás papírpénzt is. A bankok számára kérdésként merült fel, hogy inflációs viszonyok közepette milyen formában fogadjanak el értékálló betéteket. Az inflációs korona pótlására, kiváltására több ötlet {II-660.} is született és valósult meg, így a búzaértékre szóló betétek, a takarékkorona, és a valutabetétek. Az igazi megoldást azonban csak a pénz stabilizációja jelenthette. A Népszövetségi kölcsönhöz kapcsolódó szanálási törvénycsomag megvalósításának részeként 1924-ben rögzített árfolyammal sikerült stabilizálni a korona értékét, majd az 1925. évi XXXV. tc. értelmében 1927. január 1-jétől a koronát a pengő váltotta fel (1 pengő = 12 500 papírkorona, 1 aranykorona = 17 000 papírkorona).

A tőzsde

A bankári tevékenységet számos területen segítette az 1864-ben alakult Budapesti Áru- és Értéktőzsde működése is. Igazgatását a tőzsdetanács látta el. A tőzsdén az I. világháború kirobbanásáig méreteiben, jelentőségében az árutőzsde töltötte be a meghatározó szerepet fejlett határidőpiacával, amely arra épült, hogy a kor Magyarországának mezőgazdasági termelése Közép-Európában jelentékeny gazdasági tényező volt.
A háborús időszakban a tőzsde működése gyakorlatilag szünetelt, és amikor újra folytatta tevékenységét, a kötött gabonaforgalom miatt az árutőzsde már másodrendűvé vált. A két világháború közötti években elsősorban az értéktőzsde virágzott, bár az 1931-es pénzügyi válságot követően a részvények tőzsdei forgalma hosszabb időszakokra szünetelt. Az újabb világégést követően a kötött gazdálkodás viszonyai között a tőzsde valódi szerepét már nem tudta kifejteni, és az államosítások után 1948. március 31-én feloszlott.

A bankok bankja és a Pénzintézeti Központ

Az 1878-ban alakult Osztrák–Magyar Bank látta el a Monarchia jegybanki feladatait. Vezetésében a két állam képviselői paritásos alapon vettek részt, szabadalmát 10 évenként megújították. A 20. század elején a bank 210 millió aranykoronás részvénytőkéjéből 35% külföldiek kezében található. Ez az arány a későbbiekben 25%-ra mérséklődött. A jegybank ezekben az években tudatos devizapolitikával növelte nemesfémkészleteit.
Az I. világháború éveiben a központi bank is részt vett a háborús kiadások fedezetének előteremtésében, kezelte az 1914 őszén felállított hadipénztárakat, vezette az 1916-ban megszervezett Devizaközpontot. Szabadalma a Monarchia széthullását követően lejárt, és a háborút lezáró békeszerződések alapján a központi bankot felszámolták. Feladatkörének ellátására 1921. augusztus 1-jén megkezdte munkáját a Magyar királyi Állami Jegyintézet, amely a Magyar Nemzeti Bank megalakulásával 1924-ben megszűnt.
A hitelszervezet ellenőrzésének okán merült fel 1915-ben a Pénzintézeti Központ megalakításának gondolata, és öltött testet a következő évben. Az 1916. évi XIV. tc. alapján szövetkezeti formában megalakuló Pénzintézeti Központ közvetett eszközökkel ellenőrizte és szabályozta a hazai hitelintézetek alapítását, működését, ügykezelését. Feladatkörébe tartozott az állam és a pénzintézetek közötti kapcsolatok javítása, a gazdaságilag megrendült hitelintézetek támogatása.
Az 1926. évi XIII. tc. alapján a Pénzintézeti Központ feladatköre kiszélesedett a tagjainál tartott rendszeres felülvizsgálatokkal, szükség esetén számukra hitelt nyújthatott, elősegíthette ügyvitelük korszerűsítését. A Pénzintézeti Központ tagjait alaptőkéjük nagysága alapján három kúriába (csoportba) sorolta. Az 1920. évi XXXVII. tc. értelmében a bankszerű ügyletek egyrészét kizárólag a Pénzintézeti Központ tagjai láthatták el.

Pénzintézetek a csonka Magyarországon

A trianoni békeszerződés és az infláció {II-661.} következményeként a pénzintézetek az ipari vállalatoknál, vállalkozásoknál jelentékenyebb veszteségeket szenvedtek el. Az új határok között a történelmi Magyarország területén működő hitelintézetek 37,7%-a maradt. Ezek kezelték az I. világháború előtti pénzintézetek saját tőkéjének 70,1%-át, idegen tőkéjének pedig 79,1%-át. A súlyos veszteségek megjelentek a bankok és takarékpénztárak 1925. január 1-jei pengő értékű nyitómérlegeiben is, amelyek szerint a 15 budapesti nagybank saját tőkéje 1913-hoz képest 5,8–37,4%-ra süllyedt. A vidéki hitelintézetek esetében a kép valamelyest kedvezőbbnek bizonyult, mert esetükben a saját tőke csupán 22,9–67,4%-ra csökkent. A magyarországi pénzintézetek tehát a háborús vereség forgatagából szervezeti kereteik alapjainak megőrzésével, de megfogyatkozott tőkeerővel, betétállománnyal és ügyfélkörrel kerültek ki. Miután az ügyfél- és a pénzforgalom is jelentékenyen visszaesett, elkerülhetetlenné vált a pénzintézetek racionalizálása. Ennek megvalósulása egybefonódott az 1920-as évek elejétől kibontakozó bankellenes hangulattal, amelynek hullámverései még a minisztertanács üléseit is elérték. A racionalizálás ténylegesen az 1920–1930-as években alig-alig haladt előre, bár az újabb háborús konfliktus kirobbanásáig a nyolc fővárosi nagybank további, mintegy másfél száz hitelintézetet vont érdekeltségi körébe.
A nagybankok körén belül megőrizte vezető szerepét a Magyar Általános Hitelbank – a korszak legerősebb pénzintézete – és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. Az érdekeltségi körükbe tartozó intézetekkel együtt a magyar bankrendszer tőkeerejének mintegy harmadát uralták. Mellettük a bankszektor meghatározó szereplője a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, az Angol-Magyar Bank (korábban: Magyar Bank és Kereskedelmi Részvénytársaság), a Magyar–Olasz Bank, a Belvárosi Takarékpénztár és a Magyar Országos Központi Takarékpénztár lett. A két világháború között tovább szélesedett a bankok ipari érdekeltségi köre. Míg 1913-ban a pénzintézetek a magyar ipar 47%-át vonták érdekeltségi körükbe, addig 1938-ban már 72%-át.
A bankok által kezelt összes tőke értéke az 1926. évi 2,5 milliárd pengőről az évtized végére 5,7 milliárd pengőre emelkedett. A következő években – jórészt a gazdasági válság következményeként – az idegen tőke mértéke alig változott, míg a saját tőke 1937-ig lassan bővült, majd csökkenni kezdett. A pénzintézetek saját tőkéjén belül nőtt a jegyzett, de be nem fizetett részvénytőke aránya. Így összességében a két világháború között a bankok és a takarékpénztárak saját tőkéi, valamint a mérséklődő tartalékaik mindig elmaradtak az 1913 előtti szinttől.
A takarékbetétek állománya 1930-ig gyors ütemben emelkedett, de a pénzügyi válságot követően jelentékenyen csökkent. 1934-től ismételt, de kissé hullámzó emelkedés kezdődött a megtakarításoknál. Az 1920–1930-as években gyorsan nőtt a visszleszámítolt váltók mennyisége, míg a záloglevél-állomány és ehhez kapcsolódva a jelzálogkölcsönzés csak a pénzügyi válság kirobbanásáig szélesedett. Hasonló tendencia jellemezte a kötvények piacát is. A folyószámla-betétek 1929-ben érték el legmagasabb értéküket. Csökkenésük különösen 1931 nyarától szembeötlő. Ismételt emelkedésük csak 1937-től, a gazdaság újabb lassú fellendülését követően indult meg. A bankszektor jövedelmei elsősorban a kamatbevételekből származtak, annak dacára, hogy a periódus során az átlagos kamatszint és a kamatmarzs (a betéti és hitelkamat közötti különbség) fokozatosan mérséklődött. A bankszektor működésére, tevékenységére vonatkozó pénzügyi adatok az {II-662.}1936-tól ismételten meginduló, majd az 1941-től mindjobban gyorsuló infláció miatt nominálisan szép emelkedést mutattak, miközben valóságos értékük csökkent. A bankrendszer eredményeit a terület-visszacsatolások pozitív irányban módosították, hiszen ezek következményeként emelkedett a pénzintézetek száma, növekedett az ügyfélforgalma, bővült tőkeerejük, szélesedett tevékenységük hatóköre.

A bankközi megállapodás

A Monarchia felbomlását követően 1919. január 30-án 28 pénzintézet újból megteremtette a bankközi megállapodás korábban már működött rendszerét, amellyel ismételten rögzítették az ügyfelekkel szemben alkalmazható minimális üzleti feltételeket néhány fontos tevékenységi területen (betéti kamatok, jutalékok stb.). Az egyezmény feltételeit az évtizedek során többször módosították, a hatókörét változtatták, de érvényét mindvégig megőrizték. Az egyezmények – amelyek kétségkívül kartell jellegűek voltak –, a pénzintézetek közötti verseny korlátozását jelentették a banki ügyletek egyes – igen fontos – területein, de nem szüntették meg a hitelintézetek közötti piaci versengést. A második világégést követően az új piaci viszonyok között a bankközi megállapodás fokozatosan elvesztette jelentőségét, és megszűnt.

A magyar jegybank

A Magyar Nemzeti Bank 1924. június 24-én kezdte meg működését 30 millió aranykorona részvénytőkével. A részvénytulajdonosok sorában egyaránt megtalálható volt a magyar állam (34,4%), a bankok, az iparvállalatok és a befektetők. A Magyar Nemzeti Bank – amelynek élén elnök, főtanács és végrehajtó bizottság állt – hatáskörébe utalták a folyószámla- és a bizományi üzleteket, a lombardhitelezést. Feladatává tették a nemesfém-felvásárlást, a külföldi bankjegyek forgalmának bonyolítását. Az I. világháború tapasztalatai alapján a Magyar Nemzeti Banknál az infláció megelőzése, a bankóprés működtetésének meggátlása érdekében korlátozták az állami, a törvényhatósági és az önkormányzati hitelfelvétel lehetőségét. Ezt a korlátozást azonban 1938-ban törölték.

A gazdasági válság következményei

A Németországban, majd Ausztriában 1931-ben kirobbant pénzügyi válság hamarosan elérte Magyarországot is. A minisztertanács, hogy megelőzze a hazai pénzügyi viszonyok összeomlását, 1931. július 14–16-ra teljes bankzárlatot rendelt el, illetve a részvények árfolyama zuhanásának megakadályozására bezáratta a tőzsdét. A bankzárlatot július 17-én ugyan feloldották, azonban a pénzforgalomban szigorú korlátozásokat tartottak fenn. A külföldi fizetési forgalmat a Magyar Nemzeti Bank kezében összpontosították, és ezzel lényegében ismét bevezették a kötött devizagazdálkodást.
A pengő értékének garantálására létrehozták a Magyar Szavatossági Bankot, kiadták az aranypengőről szóló rendeletet, részleges transzfermoratóriumot hirdettek. Utóbbi értelmében a külföldi tartozások fizetése fejében az adósnak a külföldi hitelezők számlájára kellett pengőben adósságát törlesztenie. Hamarosan gazdavédelmi (adósvédelmi) rendszabályok is életbe léptek, amelyek keretében megtiltották a meghatározott jövedelemmel nem rendelkezők tartozásának közadók módjára való behajtását, továbbá a rövid lejáratú mezőgazdasági hiteleket hosszú lejáratúakká alakították át, illetve bizonyos tartozásokat az állam vállalt magára.

Földhitelintézetek, jelzálog-hitelezés

Néhány évi szünet után a pengő megjelenését követően újra lendületet vett a föld alapú jelzálog-hitelezés és a hozzá {II-663.} kapcsolódó záloglevél-kibocsátás. A záloglevelek a hazai tőkeszegénység miatt zömmel a külföldi pénzpiacokon – dollárban (aranydollárban), font sterlingben (arany font sterlingben), francia frankban – kerültek kibocsátásra és eladásra. Az 1929-es gazdasági, majd az 1931-es pénzügyi válság következtében azonban a felvett hitelek törlesztése akadozott – ennek rendezésére állami lépések is történtek –, majd a külföldi kifizetések korlátozása miatt gyakorlatilag a záloglevelek piacra dobása is megszűnt, leállítva ezzel a hosszabb lejáratú földalapú hitelezést. A földhitelintézetek gazdasági problémáinak rendezésére 1936-ban felállították az Országos Földhitelintézetet, amely teljes körűen magába olvasztotta a Kisbirtokosok Országos Szövetségét, illetve részlegesen a Magyar Földhitelintézetet.

A bankok és a takarékpénztárak közös intézményei

A pénzintézetek az üzleti kockázatok csökkentése, a kötelezettségvállalások stabilabb megalapozása, valamint egyes feladataik racionálisabb ellátása érdekében közös tulajdonú intézeteket is létrehoztak. Ezek sorában az első jelentősebb intézményt, a Budapesti Giro- és Pénztáregylet Részvénytársaságot 1893-ban alapította 13 fővárosi hitelintézet és a Budapesti Bankegyesület. Tevékenysége középpontjába a budapesti bankok pénzforgalmának gyorsítása és tőzsdei ügyleteinek megkötése, lebonyolítása került. A klíring rendszerű elszámolások alkalmazásával elősegítette a készpénzkímélő forgalom elterjedését. Ennek jelentőségét jól mutatta, hogy a klíringforgalom a századfordulón az ügyletek 40%-ára, az 1930-as években 85–90%-ára terjedt ki. Az 1930–1940-es években tevékenysége többször veszteségesnek bizonyult. A II. világháborút követően a hagyományos tőzsdei forgalom háttérbe szorulása, majd az államosítások következtében eredeti tevékenységi köre fokozatosan eltűnt, ezt azonban pótolta Áruhitel Irodája fellendülése. A szervezet eljutott az önfinanszírozás határára, amikor 1949-ben működését megszüntették.
A Pénzintézeti Központ és 6 bank 1925 júliusában a fuvardíjak elszámolásának meggyorsítására megalapította a Fuvarhitelintézet Részvénytársaságot. Ennél sokkalta nagyobb hatókörrel rendelkezett a jelzálog-hitelezés forrását biztosító külföldi záloglevél-kibocsátást bonyolító Magyar Pénzintézeteknek Záloglevél-kibocsátó Szövetkezete létrehozása 1926 márciusában, illetve a Magyar Jelzálogintézeteknek Szövetkezete életre hívása 1927 novemberében. Mindkét szervezet alapítói azok a bankok voltak, amelyek üzleti kockázatuk mérséklése és megosztása érdekében a szövetkezeteken keresztül bonyolították le a záloglevelek piacra dobását.
A gazdasági és pénzügyi válság kirobbanásakor, a hitelintézetek olyan közös intézményeket hívtak életre, amelyek révén enyhíthették a recessziónak és a nyomában járó krízisnek a bankszférára gyakorolt negatív hatásait. Ilyen jellegű intézmény volt a 11 bank részvételével 1930 januárjában megalakított Magyar Investment Részvénytársaság, amelynek feladata a tőzsdére bevezetett értékpapírok árzuhanásának a megakadályozása lett. Az új szervezet azonban nem váltotta be a működéséhez fűzött reményeket, és nem tudta megakadályozni a hazai értékpapírok értékvesztését sem itthon, sem külföldön.
A Pénzintézeti Központ kezdeményezésére alakult meg 1931 nyarán hitelintézetek és iparvállalatok részvételével a Magyar Szavatossági Bank. Célja az lett, hogy hitelnyújtással enyhítse a pénzintézetek likviditási gondjait, és ezzel elősegítse megőrizni a bankrendszer stabilitását. A jelzáloggal biztosított kölcsönök visszafizetésének – a mezőgazdasági teherrendezésnek {II-664.} – lebonyolítására szervezték át a fővárosi bankok által korábban alkalmi feladatok ellátására életre hívott Magyar Pénzügyi Szindikátust. A szindikátus kötvénykibocsátással, a gazdaadósságok rendezéséről szóló jogszabályok anyagi alapjának a garantálásával elősegítette a mezőgazdasági hitelek törlesztését.
A magyar állam által kibocsátott kincstári jegyek, államkölcsönök pénzpiaci elhelyezését segítette elő az 1933 áprilisában alakult Hitelintézetek Szövetkezete, és az 1938 decemberében létrejött Magyar Pénz és Tőkepiac Szabályozására Alakult Intézet Részvénytársaság. Mindkét új intézmény célja az lett, hogy az államkölcsönök refinanszírozásával elejét vegyék a pénzintézetek stabilitása megingásának, helyzetük esetleges megrendülésének. A Hitelintézetek Szövetkezete az állami kincstári jegyek elhelyezésével munkáját befejezte. A Magyar Pénz és Tőkepiac Szabályozására Alakult Intézet Részvénytársaságtól a bankok és a takarékpénztárak a II. világháború végéig jelentős hiteleket vettek fel, amelyeket azután az értékét vesztett pengőben törlesztettek.

A TÉBE

A Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének szervezése 1918. november közepén kezdődött budapesti pénzintézetek részvételével. A szervezet 1919. január 23-án alakult meg érdekérvényesítő és érdekképviseleti céllal, 23 taggal. Munkája középpontjába a készülő jogszabályok véleményezése, a banki ügyintézés egységesítése, az összehasonlító mérlegkészítés garantálása, a tisztviselők szakmai képzése és továbbképzése került. A szervezet munkáját a vezérigazgatói értekezletek és az előkészítő bizottsági tanácskozások irányították.
A Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete 1928-ban magába olvasztotta a Pénzintézetek Országos Egyesületét. Ekkor taglétszáma 393-ra nőtt, és 1943-ig nem is változott. A II. világháborút követően munkáját 1945 tavaszán újraindította, de a kötött gazdálkodás viszonyai közepette tényleges működési hatóköre fokozatosan zsugorodott. A nagybankok magyar tulajdonú részvényeinek {II-665.}államosítását követően tevékenysége formálissá vált, és 1948 októberében megszűnt.

A pengő tündöklése és bukása

Az 1924. évi V. tc. 1. §-a a bankjegyek kibocsátásának jogát a Magyar Nemzeti Bankra ruházta. A bankjegyek nyomását a Pénzjegynyomda, a fém- és a váltópénzek verését a Magyar királyi Állami Pénzverő végezte. Az 1925. évi XXXV. tc. értelmében megteremtett pengő és fillér fedezeti arányát (a nemesfémek, és 50%-ig a devizakészlet beszámításával) kezdetben 20%-ban rögzítették, amelyet ötéves periódusokban 33 1/3%-ra kellett emelni. Ez a tervezettnél hamarabb sikerült, mert 1930. július 31-én a fedezeti arány elérte az 51%-ot. Ezt követően azonban a fedezeti arány a gazdasági és pénzügyi válság következményeként romlott.
5 pengős bankjegy, 1926
5 pengős bankjegy, 1926
100 pengős bankjegy, 1930
100 pengős bankjegy, 1930
10 pengős bankjegy, 1944
10 pengős bankjegy, 1944
1 millió milpengős bankjegy, 1946
1 millió milpengős bankjegy, 1946
A pengő aranyalapú pénz volt, átváltási kötelezettség nélkül. Az első pengők 1926. december 27-én kerültek forgalomba. Kezdetben a legnagyobb címlet a 100 pengős volt, majd az 1930-as évek végétől ismét jelentkező infláció jeleként megjelentek a nagyobb címletek is. Az infláció a háborús években egyre gyorsuló ütemre váltott és 1945 tavaszától a világtörténelem legnagyobb mértékű értékcsökkenését produkálta. 1939. augusztus 26-tól a stabilizációig – 1946. augusztus 1-jéig – az árak Magyarországon 399 623 quadrillióra emelkedtek. 1946. július végén a forgalomban lévő bankjegyek értéke együttesen csupán 600 ezer dollárt tett ki.

A Pengő története... (1926-1946)

A Pengő története... (1926-1946)


 
    Az első világháború (1914-1918) több évig tartó harcai rengeteg értelmetlen megpróbaltatást, pusztítást okoztak. Óriási veszteségekkel kellett számolnia minden résztvevő országnak. A gazdasági élet súlyos zavarainak felszámolására, az összeomlott gazdaságok újraélesztésére az 1918 novemberében megkötött fegyverszüneti egyezmények, s az ezt követő Párizs-környéki békeszerződések nyomán nyílt lehetőség.
    A háború befejeződött, de az Osztrák-Magyar Monarchia nem élte túl. Területén három új többnemzetiségű nemzeti állam született. Magyarország is új határok közé szorult, új feltételekkel, új lehetősegekkel (Trianon, 1920. június 4.). A Monarchia felbomlásával a megalakult ún. utódállamoknak az élet minden területét önállóan kellett megszervezni, intézkedni jobb-rosszabb körülmények közepette.
    Magyarországon az 1918 vegén és 1919 folyamán lezajlott forradalmak többféle megoldást próbáltak a magyar gazdasag új alapokra helyezésére, a szükséges társadalmi változások levezetésére. Végül is a polgári demokratikus átalakulás felemás módon ment végbe a Horthy Miklós vezette ellenforradalmi rendszerben, névlegesen a Magyar Királyságban.
    Az utódállamok nem rendelkeztek természetesen saját pénzzel sem. Saját valutát kellett teremteniük, s önállóan kellett megoldaniuk a pénzek készítését is.
    Magyarország ebből a szempontból is különösen nehéz helyzetbe került, hiszen a megszűnt Osztrák-Magyar Bank rohamosan értéktelenedő pénzei mellett pénzverdénk, Körmöcbánya is határainkon kívülre került. Tehát új pénzt, valutát kellett teremteni, s előállításukhoz létrehozni a technikai feltételeket.
 
Pénzügyi helyzet a pengő megjelenése előtt
    A megbuktatott magyarországi Tanácsköztársaság örökébe lépő elenforradalmi kormány igen nehéz kül- és belpolitikai körülmények között kezdte meg működését. A háború befejezése óta egyre rohamosabb léptekkel nőtt az infláció. A termeléskiesés, általános visszaesése, az állami bevételek csökkenése szám szerint és értékben egyaránt, a közigazgatás szervezetlensége mind csak növelték a gazdasági nehézségeket.
    1919. december 31-én lejárt az Osztrák-Magyar Bank szabadalma, amelyet az utódállamok már nem is újítottak meg. A bank aranykészletét felosztották. A szervezeti változások, intézményi rendszer kiepítése ideje alatt továbbra is a korona-fillér pénzrendszer és pénzei maradtak érvényben. Magy-arországon mind a fém-, mind a papírpénz utánpótlására szükségintézkedéseket hoztak, ideiglenes megoldásokat találtak, amelyek azonban egyúttal a leendő új pénz és az előállításukhoz szükséges új intézmények alapjául is szolgáltak.
    A jegybank szerepét Budapesten az Osztrák-Magyar Bank Magyar Ügyvitele vette át 1920. január 1-től. 100-10.000 koronás címletű államjegyeket hozott forgalomba. A még forgalomban lévő OMB bankjegyeit 1920. március 18. - április 25. között Magyarország felülbélyegzéssel látták el (a többi utódállamban ugyanígy jártak el más-más időpontban). 1921. augusztus 1-től az eddigi jegybank helyett az Állami Jegyintézet kezdte meg működését. A Jegyintézet már kifejezetten inflációs intézmény volt, papírpénz-kibocsátási jogát nem korlátozták nemesfémfedezetre szóló megkötések.
    A vészes aprópénzhiány enyhítésére a Pénzügyminisztérium 1920-ban elrendelte, hogy verjenek 12 millió darab 20 filléres és 3 millió darab 10 filléres vaspénzt. Tekintettel arra, hogy ebben az időben még pénzkibocsátási joga nem volt, így a régi, körmöcbányai verőtöveket használták fel, de 1920-as 1921-es évszámmal.
    A Körmöcbányai pénzverde felszereléseinek és nyersanyagkészletének egy részét még 1918 végén a magyar kormány intézkedése révén Budapestre költöztették. Így 1920-ban az elrendelt pénzverést öt, Körmöcbányáról származó pénzverőgép munkába állításával ideiglenes jelleggel meg lehetett kezdeni. A gépeket először a csepeli Weiss Manfréd Gyár egyik műhelyében próbálták ki, majd az Államvasutak Kőbányai úti Gépgyárának udvari, három egymásba nyíló termében állították fel. Itt kezdtek napi 200 ezer darab vaspénzt verni, amelyhez Weiss Manfréd csepeli gyárából szállították a nyersanyagot. (Világ, 1920. január 30.)

A pengő megteremtése
    Az ország zilált pénzügyi helyzetét 1924-ben hosszas diplomáciai tárgyalások után külföldi, nepszövetségi kölcsön felhasználásával kívánták stabilizálni. Ennek egyik feltétele a bonyolult háborús jóvátétel, hitelezési és kölcsönzési feltételek tisztázása mellett az államtól független, önálló jegybank létrehozása volt.
    1924. június 24-én megkezdte működését a Magyar Nemzeti Bank. A magyar állam a bankjegy kibocsátasának kizárólagos jogát 1924. június 24-től 1943. december 31-ig terjedő időre a Magyar Nemzeti Bankra (MNB) ruházta a létesítéséről és szabadalmáról szóló 1924:V.tc.1. §. alapján. Ezt a jogot az 1938:XXV.tc.l. §.-ával 1963. december 31-ig meghosszabbították.
    A bankjegykibocsátás lebonyolításának egyszerűsítése érdekében a Pénzjegynyomda az MNB nyomdája lett. Erről tanúskodik az V. kerületi elöljáróság 1925. december 21-én kiállított iparigazolványa. A gyári jellegű nyomdai ipar gyakorlására engedélyezett üzem feladata volt a bankjegyek előállítása és számozása, valamint néhány kereskedelmi és más számozott nyomtatvány készítése. (K.J.: Hogyan készül a papírpénz? Tolnai Világlapja, 1926. 4. Sz. 25-26.)
    A fémpénzekkel kapcsolatban az MNB feladata csupán a forgalomba hozatal volt. A fémpénzek kibocsátása továbbra is a pénzügyminisztérium kezében maradt. 1925. júniusában megbízták Reich Gusztáv műépítészt a pénzverdéhez szükséges tervezési és építési munkák elvégzésével. Eddig a pénzügyminisztérium  szervezetén belül létezett a Magyar Királyi Állami Pénzverő. Az új üzem kialakításának munkálatait a Hungária krt. 349. Sz. (ma Üllői út) alatti huszárlaktanya körül már augusztus 2-án elkezdték. Az építkezéshez 25-30 milliárd korona fedezetet biztosítottak. A laktanya épületeit a benne levő lakások miatt a Pénverde csak fokozatosan foglalhatta el irodái számára.
    A pénzverés technikai részének elhelyezésére új épületeket építettek a legkorszerűbb biztonsági és tűzbiztonsági rendszabályok figyelembevételével. A felszerelés magvát a körmöcbányai gépek alkották, de a korszerűsítés érdekében Németországból új gépeket is rendeltek. A szakemberek Körmöcbányáról és más régi üzemekből verbuválódtak. (Tőzsdei Kurir, 1925. november 20.)
    Hosszas tárgyalások után a valutaszanáláshoz kért népszövetségi kölcsön rendelkezésre állt, természetesen megfelelő biztosítékokkal. Meg kellett teremteni az államháztartás egyensúlyát, megfékezni az inflációt, stabilizálni a pénz értékét. A magyar képviselőház 1924. április 18-án elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely szerint a külföldi kölcsön felvételével Magyarországon pénzreformot hajtanak végre. (ORMOS M.: Az 1924. évi magyar államkölcsön)

A pengő kibocsátása
    A gazdasági alapok és lehetőségek megteremtése után heves viták folytak arról is, hogy mi legyen az új pénz neve és milyen legyen a külső megjelenése.
    Az elnevezés kérdésében kibontakozó sajtópolémiában hangot kapott a közvélemény is. Új pénznévként felmerült a máriástól a tallérig sok más, addigi pénztörténetünkben előfordult régi magyar pénz elnevezése. Az MNB memorandumban fordult a pénzügyminiszterhez, s bár nem kívánta eldönteni a vitát, de szakszerű érveléssel a végul is elfogadott pengőt és fillért javasolta (ZIMMERMANN L.: Az új magyar pénzegység)
    Ugyanekkor felhívták a figyelmet az új pénz megjelenésének esztétikai fontosságára, nemzeti kultúrát is hordozó szerepére. A Magyar Iparművészet c. művészeti folyóirat (1925. 176.) nehezményezi, hogy a papírpénzek tervezését az MNB csak szűk körű pályázat útján zándékozik megoldani. A részvételre felszólított hét művész közül még így is csak hárman nyújtották be terveiket. Végül a zsűrizést a Pénzügyminisztérium, az MNB és a nyomda szakemberein kívül a Képzőművészeti Tanács küldötteivel közösen végezték el. Egyöntetű tetszéssel fogadták Helbing Ferenc iparművészeti iskolai tanár rajzait.
    A fémpénzek tervezése több nehézséggel és bonyodalommal járt. A törvény ugyanis előírta a nemesfémből verendő pénzek elő- és hátlapi rajzát. A leírt elképzelés megformálasára négy neves művészt kért fel a Pénzügyminisztérum. (Magyar Iparművészet, 1926. 45.) A négy művész: Beck Ö. Fülöp, Berán Lajos, Reményi József és Telcs Ede volt. Teljes egészében egyikük mintáját sem fogadták el, hanem motívumaik felhasználásával a végső megvalósítást a pénzverde vésnökeire bizták.
    Nyilvános pályázatot csak a nikkelből és bronzból készítendő váltópénz tervezésére hírdettek. A különböző címletekre beérkezett 72 pályamű közül ifj. Pálinkás János, szigorló épitész műveit ítélték a legjobbnak. A zsűri döntése elég furcsa volt, hiszen Pálinkás mindegyik tételnél a második helyezést érte el, mégis ő lett a nyertes pl. Szántó Gergely, Tóth Gyulaszobrászművészek előtt. Igaz, így a váltópénzsorozat egy kéztől származó, egységes jellegű lett. Újból fellángoltak a viták 1929-ben, amikor újabb címletű pénzek, új kétpengős ill. ötpengős ezüstpénz kibocsátását határozták el. (Pesti Hírlap, 1929. január 23.; Magyarság, 1929. április 4.)
    A pengő értékről és az ezzel összefüggő rendelkezésekről szóló 1925. évi XXXV.tc. (XI. 21.) értelmében 1927. január 1-től a korona érték helyébe pengő érték lépett. Az új pénzérték aranyérték volt átváltási kötelezettség nélkül, számolási egysége a pengő (P) amelynek századrésze a fillér (f).
    A fenti tc. értelmében 1 pengő 0,26315789 g finomaranynak felel meg. Ezek alapján az előző pénzrendszer korona értékének átváltási aránya: 12.500 korona = 1 pengő. Az MNB Áj. 96/XII-1926. sz. hírdetménye szerint (Budapesti Közlöny, 1926. 192. sz.) a pengő érték népszerűsítése céljából, valamint az új számításra való átmenet megkönnyítése érdekében 1926. augusztus 25-től az 1000 korona és ennél nagyobb névértékű államjegyek egy részét PENGŐ értékjelzéssel felülnyomva hozta forgalomba a következők szerint:
  1.000.000 korona = 80 pengő   25.000 korona =  2 pengő
     500.000 korona = 40 pengő   10.000 korona = 80 fillér
     100.000 korona =   8 pengő     5.000 korona = 40 fillér
       50.000 korona =   4 pengő     1.000 korona =   8 fillér
    A felülnyomás megfelelő értékszáma az előoldal keretlécének közepén lévő magyar címerre került, alatta a PENGŐ, ill. a FILLÉR szó. A felülnyomott értékjelzés betűkkel kiírva az előoldal középső mezejében lévő szöveg alatti szabad részen olvasható. A felülnyomas az 50.000 és az 5.000 koronáson zöld, a többi értéken piros színű. A felülnyomott és a felülnyomás nélküli államjegy egyformán törvényes fizetőeszköz volt.
    Az új, immár B.P. verdejelű, pengő értékű érmék verését 1926. március 1-én az 50 filléresek verésével kezdték meg. (Tolnai Világlapja, 1926. 51. sz. 12-15.) Az első pengő értékű pénzeket 1926. december 27-én hozták forgalomba.
    Rövidesen érvényesült az a törekvés, hogy Budapest is nemzetközi rangú pénzverdével rendelkezzen. 1930-ban már több millió darab különféle anyagú érmét vertek Bulgáriának, és Egyiptomnak. (KŐSZEGI T.: Magyar verdékben készült külföldi pénzekről)

Adópengő - adójegy
    Az infláció üteme a második világháború befejezése után egyre gyorsabb lett. Egymás után jelentek meg az új, mindíg nagyobb címletű bankjegyek. Az 1945 decemberében végrehajtott 75%-os vagyondézsma, a pénzek bélyeggel való ellátása csak ideig-óráig lassította a pénz értéktelenedését.
    A magyar kormány kénytelen volt újabb intézkedést hozni. A 11.600/1945. M.E. sz. rendelettel 1946. január 1-től bevezették az adópengőt mint számolási egységet. Az adópengő és a "sima pengő" közötti értékarányt naponként állapították meg az emelkedő árszínvonal alapján és hírdették ki az adópengő következő napra érvényes értékét. A kétféle pengő közötti arány 1946. január 1-6-ig 1:1 volt. Mivel az árak fél nap alatt, később már órák alatt is emelkedtek, így mindenkinek célszerű volt délutánonként a bankba vinni "sima pengő" készletét, mert azt másnap az adópengő új árfolyama alapján ismét felvehette "sima pengőben".
    Eleinte csak a bankbetétek, hitelek és adóbevételek szóltak adópengőre. A mindennapi adás-vételek, bolti árak, munkabérek megállapítása, fizetése "sima pengőben" történtek. 1946 májusában a "sima pengő" bankjegyeket már egyre kevesebb helyen fogadták el.
    A kormány 1946. május 18-án megjelent 5.600/1946. M.E. sz. újabb rendeletével bevezették az ún. adójegyek forgalmát. A rendelet értelmében május 30-tól az adópengőben kivetett közadók lerovásának megkönnyítése céljából a pengő törvényes fizetési eszközzel való fizetés helyett egyes közadókat adópengő adójegy beszolgáltatása útján kellett leróni.
    Az adópengő adójegy kéthavi lejáratú adópengőre szóló utalvány volt, amely a lejárat napjával az államkincstár megtérítési kötelezettsége nélkül érvényét vesztette.
    A június 7-i 5.970/1946. M.E. sz. rendelet szerint a fentiek alapján kibocsátott és forgalomban levő adójegyek 1946. június 23-tól a közadók kiegyenlítésén kívül egyes közüzemi díjak, továbbá az állam és egyéb közületek, valamint az ezek üzemei által nyújtott szolgáltatások és egyéb forgalmazott termékek, végül a közellátás kereteiben hatósági áron kiszolgáltatott termékek ellenértékének kiegyenlítésére is felhasználhatók voltak. Június 23-tól az állam is minden kifizetését adópengőben teljesítette. Így az adópengő inflálódása is felgyorsult.
    A július 8-án megjelent 2.240/1946. PM. Sz. rendelettel megszűntették a "sima pengő" fizetőeszköz szerepét és az adópengő vált törvényes pénzzé. A "sima pengő" kibocsátása és forgalma tehát gyakorlatilag megszűnt. Ettől függetlenül a pengő és adópengő értékarányát egészen július 27-ig naponta közölték.
    A minisztertanács már májusban tárgyalta a stabil pénz megteremtésének szükségességét. Május 21-én elfogadták az értékálló pénz bevezetéséről szóló törvényjavaslatot. 1946. július 27-én jelent meg a 9.000/1946. M.E. sz. rendelet, amelynek értelmében a pengő helyébe a forint pénzegység, pénzrendszer lép:
    1 forint = 4 x 1029 pengő = 200 millió adópengő
    A július 29-én megjelent 8.640/1946. M.E. sz. rendelet módosította az adópengő érvényességi idejét. Ezek szerint az adójegyek 1946. szeptember 30-ig forgalomban maradtak s fizetésképpen mindenki köteles volt elfogadni.

Vörös Hadsereg Parancsnoksága
    A genfi és a hágai (1899, 1906) nemzetközi háborús egyezmények még az első világháború előtt foglalkoztak a hadműveletekkel felmerülő minden lehetséges jogi kérdéssel. A rengeteg probléma között foglalkoztak pl. a hadifogoly, vagy a megszállt területeken való berendezkedés kérdésével.
    A nemzetközi egyezmények szerint a hadműveleti ill. megszállt területen a hadseregek ellátására a szükséges javakért, szolgáltatásokért készpénzzel vagy elismervénnyel kellett fizetni. A fizetés egyik lehetséges módja az erre a célra készített pénz alkalmazása. (KUPA M.: Felszabadulásunk pénzei)
    A második világháborúban a nyugat felé nyomuló Vörös Hadsereg is a nemzetközi szerződések értelmében a Parancsnokságuk által készített és kibocsátott pengő értékű papírpénzeket hozott forgalomba. A szovjet Arcvonal Politikai Osztálya a magyar lakosság számára röplapokon és plakátokon adja tudtul 2. sz. parancsát, amely szerint: "…Magyarország területén a magyar pengőn kívül szabad forgalomvan van a Szovjet Katonai Parancsnokság áltat kibocsájtott pengő is. A fent amlített pénznemek árfolyama a következő: egy hadipengő egyenlő egy magyar pengővel.
    2. Minden állampolgár, minden hatóság, ipari és kereskedelmi vállalat köteles ezeket a pénznemeket elfogadni megtartva azokat az árakat, amelyek érvényben voltak akkor, amikor a Vörös Hadsereg csapatai Magyarország területére léptek"
    A Vöröshadsereg Parancsnoksága kibocsátású papírpénzek 1946. február 28-ig voltak forgalomban.
 

Felhasznált irodalom:
Leányfalusi Károly - Nagy Ádám: Magyarország fém- és papírpénzei; A Pengő pénzrendszer 1926-1946