Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. október 31., vasárnap

Komár László: Húsz év múlva...

Szakmai életrajzok: Major Balázs

Major Balázs


Elérhetõségek:
levelezési cím:
Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar
Arab Tanszék
Augustineum I.em.112.
2087. Piliscsaba, Egyetem út 1.
telefon: +36 (26) 375-375/ 2818
fax: +36 (26) 374-570
e-mail: balazsmajor@hotmail.com

KUTATÁSI TERÜLET:
- A késõantik és középkori településhálózat a Kelet-Mediterráneumban
- A Közel-kelet késõantik és középkori hadiépítészete
- A szíriai tengerparti régió történeti és régészeti topográfiája
- Középkori barlangvárak
SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ
Születési ido: 1975 június 06.
Tanulmányok:
1993-2000. ELTE BTK Sémi Filológiai és Arab Tanszék (arabista diploma)
1996-2003. ELTE BTK Régészettudományi Intézet (régész diploma)
1993-2004. ELTE BTK Történeti Intézet (történész diploma)
1999-2000. Damaszkuszi Egyetem Régészeti Tanszék
2003- Cardiff University, School of History and Archaeology - PhD
Tisztségek, Tagság:
A Szíriai-Magyar Régészeti Misszió vezetoje.
Union Européenne des Arabisants et Islamisants.
Council for the British Research in the Levant.
Tanulmányutak, ösztöndíjak:
1995-1996. SZÍRIA - MÖB ösztöndíj: Damaszkuszi Arab Nyelvintézet
1997. TÖRÖKORSZÁG - CIPRUSI TÖRÖK KÖZTÁRSASÁG
-másfél hónapos kutatóút a térség bizánci, keresztes és muszlim
é pítészetének tanulmányozására
1998. KÖZTÁRSASÁGI ÖSZTÖNDÍJ
1999-2000. SZÍRIA - MÖB ösztöndíj: Damaszkuszi Egyetem Régészet Tanszék
- régészeti terepmunkák
2000. IRAK - két hetes kutatóút
2001. ALGÉRIA - két hetes kutatóút
2001. SZÍRIA - régészeti terepmunkák (1.5 hónap)
2002. SZÍRIA - régészeti terepmunkák (2.5 hónap)
2003. EGYIPTOM – MÖB kutatói ösztöndíj (2 hónap)
2003. SZÍRIA - régészeti terepmunkák (3 hónap)
2003-2004. CARDIFF UNIVERSITY (NAGY BRITANNIA)
- a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj (összesen 10 hónap) és a Scholarship Grant of Cardiff University elnyerését követoen a PhD-s tanulmányok megkezdése
2004. SZÍRIA - régészeti terepmunkák (2.5 hónap)
2005. TÖRÖKORSZÁG - kutatóút (3 hét)
2005. SZÍRIA - régészeti terepmunkák (2 hónap)
2006. SZÍRIA - régészeti terepmunkák (3 hónap)
PUBLIKÁCIÓK:
1995. Magyar Televízió Ifjúsági és Gyermekmusorok Stúdiója:
„A szíriai keresztes erodítmények” címu film forgatókönyve (20 perc musorido)
1997. Magyar Televízió Ifjúsági és Gyermekmusorok Stúdiója:
„ Lovagok városai (A Libanonban található keresztes településtípusok)” címu
film forgatókönyve (20 perc musorido)
1998. „A Kilikiai Örmény Királyság középkori hadiépítészete”
A Fovárosi Örmény Kisebbségi Önkormányzat kulturális füzete októberi és
novemberi számok (9 oldal).
1999. „Crusader Towers of the Terre de Calife”
Proceedings of the 35th Congress of Asian and North African Studies
(ICANAS), The Arabist 19-20. (p. 211-228).
2001. „Keresztes hadiépítészet a 12-13. századi Közel-Keleten”
Studia Ignatiana I. – Korok, Világképek, Egyházak (9-54. old.)
2001. „al-Malik al-Mujahid, Ruler of Homs and the Hospitallers”
The Crusades and the Military Orders, Proceeding of the Conference Titled
Expanding the Frontiers of Medieval Latin Christianity (p. 61-75).
2001. „Burj cArab, a Crusader Tower in the County of Tripoli”
The Arabist 23. (p. 171-182).
2001. „Európaiak a Közel-Keleten: a keresztes államok”
Iskolakultúra. Muszlim Muvelodéstörténeti Tanulmányok (166-186. old.)
2003. „A Levante középkori erodítései” címu kiállítás rendezése Buzás Gergellyel a
Visegrádi Mátyás Király Múzeumban.
2003. „Castles, Towers and Vaults. Second Report on the Field Surveys in the
Syrian Littoral” La Memoria 15. (p. 73-94).
2004. „In search of the 12th and 13th century rural settlement in the southern
littoral of Syria (A report of the first field surveys)”
Proceedings of the 20th Congress of the UEAI, The Arabist 26-27.
(p. 249-266).
2004. „4 Years of Archaeological Work on the Medieval Settlement Pattern of the
Syrian Coast” Exhibition in the National Museum of Damascus, Syria.
2004. „A késoantik Szíria építészeti emlékei” társszerzo Szécsi Zsolt
Helikon Kiadó (120 oldal).
2005. Magyar Televízió:
„A Késo-Antik Szíria Virágkora.” forgatókönyv
„Az Iszlám Építészet Születése.” forgatókönyv
„A Keresztesek Világa.” Forgatókönyv
„A Szíriai Remeték.” Forgatókönyv
2006. „Medieval Cave Fortifications of the Upper Orontes Valley (a preliminary
report).”
Muslim Military Architecture in Greater Syria from the Coming of Islam to
the Ottoman Period. (ed. H. Kennedy), Brill, Leiden. (p. 251-268)
2006. „Imprints of Settlement Patterns in the Rock. Preliminary Results of the Survey
in Northern Syria in 2003-2004.”
Newsletter of the Society for Medieval Mediterranean. (p. 27-34).
2006. „Az arabok az ókorban.” & „Az arab birodalom fénykora és bukása.”
História. XXVIII/3. (p. 3-5; 12-21).
2006. „A történelem lenyomatai Szíria sziklái között.”
A földgömb. XXIV/5. (p. 4-13).
2006. „A magyar keresztesek arab szemmel.” (p. 113-118; 299-301).
„A Szentföld lakói.” & „Keresztes várak a Szentföldön.” (p. XLIX-XCIII).
Magyarország és a keresztes háborúk. Szerk: Laszlovszky J., Majorossy J.,
Zsengellér J. Attraktor.
2006. „The Fortified Caves of the Jabal Wastani Region.”
Château Gaillard 22. Publications du CRAHM, Caen. (p. 251-257).
2006. „Survey of Late Antique and Medieval Rural Sites in the Region of Safita on the
Syrian Coast.”
Bulletin of the Council for the British Research in the Levant. 2006/1. (p. 44-46).
Megjelenés alatt:
1 „Crusader Settlements between the Nahr al-Kabir and the Nahr Snubar”
(in: Le Comté de Tripoli, État multi-culturel et multi-confessionnel. University of
Kaslik - Beirut)
2. „Muslim Towers of the Medieval Syrian Countryside.”
(Festschrift of prof. U. Vermeulen – Leuven, Belgium)
3. „The Medieval Rural Site of ’Asur.”
(in: Archaeology and the Crusades. Nicosia, Cyprus)
4. „Qal’at Umm Hush, a Medieval Castle in the Hill Country of Safita.”
(in: Burgen und Städte der Kreuzzugszeit im östlichen Mittelmeerraum / Castles and
Towns of the Crusader period in the Eastern Mediterranean. Berlin, Germany)
5. „Tartus”, „Safita”, „Qal’at Yahmur” and „Umm Hush”
(entries for: Ayyubid and Atabeg art in Syria. Museum with No Frontiers – EU)
6. „Tripoli” & „Chastel Blanc” - entries in the Dictionnaire des ordres militaires en
Europe au Moyen Âge. (CIHAM, Lyon)
Elokészületben:
1. „Survey Methods, Documentation Techniques and Promotional Strategies of
Lesser Scale Rural Sites in the Syrian Coast.” (Aleppo, Syria)
2. „The Charter of Armensendis 1151 – Methodology of Site Identification.”
(Ordines Militares)
3. Magyar Televízió: „A Mar Musa kolostor középkori freskói Szíriában.”
forgatókönyv
4. „Remote Sensing and GIS Integration in the Work of the Syro-Hungarian
Archaeological Mission.” (társszerzo: Bertók Gábor)
Proceedings of the 15th International Symposium on Remote Sensing and Assisting Systems - General Organization of Remote Sensing (Damascus, Syria)

5. „In Search of the Medieval Rural Settlement Pattern in the Syrian Coast. A
Multidisciplinary Approach.”
Proceedings of the 23rd Congress of the Union Européenne des Arabisants et
Islamisants (Sassari, Italy)

2010. október 24., vasárnap

Tollforgató Történelmi Lap a Facebookon is!

Sziasztok!

A Tollforgató Irodalmi Lap Történelmi része már a Facebookon is oldalt kapott a további fejlődés érdekében.
Szeretettel várom a történelmi jellegű alkotásaitokat a tollforgato.lap@hotmail.com címen, a Tollforgató Történelmi Lap címén!

Jó munkát, szép napot kívánok!

http://www.youtube.com/watch?v=QgZJiXbKqoU

Kormorán - Volt apám, volt anyám, II.

NATIVE AMERICAN INDIAN - FIRST NATION MEN

500 Nations Intro - Creation Through the Eyes of American Indians

2010. október 9., szombat

Bizarr küllemű tülkös dinoszauruszok Utahból (N. G)

Bizarr küllemű tülkös dinoszauruszok Utahból

A paleontológusok szerint egy ősi „eltűnt kontinens” két olyan új, szarvakat viselő dinoszaurusz faját fedezték fel, amelyek a legmeglepőbbek közé tartoznak, és az eddig megismert fajok között a legdíszesebbek voltak.


Az újonnan felfedezett dinoszauruszok a Triceratopsokat is magába foglalóCeratopsidák közé tartoznak. Ezek az állatok általában négy lábon járó növényevők voltak, szarvakat, valamint a fejük a fejük mögül kiemelkedő csontos redőket viseltek.

„A két dinoszaurusz közül a nagyobbnak, a Utahceratops gettyi–nek 2,3 méter hosszú volt a koponyája” – mondotta Mark Loewen, a Utah Egyetem munkatársa, a tanulmány egyik szerzője, aki emlékeztetett rá, hogy célszerű ezt az állatot összehasonlítani azokkal a dinoszauruszokkal, amelyeknek már-már „nevetségesen túlméretezett fejük van”.

„A másik új dinoszaurusz , a Kosmoceratops richardsoni, a maga hatalmas koponyájával, a harangokra és sípokra emlékeztető csontkinövések kollekciójával az eddig ismert egyik legmeghökkentőbb állat” – jelentette ki Scott Sampson, a munkacsoport vezetője, aki szintén a Utah Egyetem munkatársa.


A két újonnan felfedezett tülkös dinoszaurusz rekonstrukciója; a háttérben a tengerrel kettéválasztott egykori észak-amerikai kontinens (Illusztráció: Utahi Természettörténeti Múzeum/National Geographic)

Kozmoceratopsok fejét valósággal beborítják a szarvak: egy van az orrán, egy-egy a szemek fölött, s ugyancsak egy-egy a két pofacsúcson, néhány pedig a fejredőkön.

„Ezeknek a bizarr képződményeknek a legnagyobb része valószínűleg a ragadozók távoltartására szolgáló alattomos fegyver lehetett” – vélekedett Sampson. A szarvak viszont inkább olyan szexuális jelekként szolgálhattak, amelyek odavonzották a társakat, illetve megfélemlítették a riválisokat.


„A jéghegy csúcsa”
Mind a Utahceratops mind a Kosmoceratops számos részleges maradványát kiásták a utahi Grand Staircase-Escalante National Monument-ben, amely a valaha volt „letűnt kontinensnek”, Laramidiának az egyik lelőhelye.

A Kréta időszakban Észak-Amerika középső területei vízzel voltak elárasztva; ez a tengerelöntés mintegy 30 millió évre elválasztotta egymástól a kontinens keleti és nyugati részét. Ez idő alatt a nyugati oldal határozottan kezdett elkülönülni.

„Ha teszünk egy időutazást és visszamegyünk a Krétakorba, hajónkkal a Mexikói-öböltől elindulva, a Jeges-tengerig is elvitorlázhatunk anélkül hogy szárazföldbe ütköznénk” – nyilatkozta a National Geographic News-nak Thomas Holz, a Marylandi Egyetem gerinces paleontológus specialistája

„A valamikori Laramidia területe részben az időközben lejátszódott geológiai folyamatok következtében manapság az őslény-fossziliák egyik melegágya” –tette hozzá Holz, aki egyébként nem vett részt ebben a kutatásban. „Létrejött a Sziklás-hegység. A hegyek felgyűrődtek, az üledék pedig lemosódott a hegyekből, és egy olyan üledékes formációt alakított ki, amely eltemette ezeket a maradványokat.”

Általában, a Utahceratopsok és a Kosmoceratopsok nem mások, mint a világ bármely pontján eddig felfedezett tülkös dinoszauruszok két legújabb csoportja, és a tanulmány szerzői úgy vélik, hamarosan további új, szarvakkal ékesített fossziliát fognak kiásni. „Az új utahi teremtmények csak a jéghey csúcsa” – jelentette ki Andrew Farke, a Raymond M. Alf Pelontológiai Múzeum munkatársa, a tanulmány társszerzője. A két új fosszíliát publikáló értekezés aPLoS One folyóiratban jelent meg.


Szöveg: Rachel Kaufman/National Geographic


Kapcsolódó cikk:
Tülkös dinoszaurusz a Bakonyból

National Geographic Online



2010. szeptember 28.

National Geographic - Tíz érdekes tény a Marsról (Tudásteszt)

Tíz érdekes tény a Marsról (Tudásteszt)

A NASA 2003 augusztusában két robotgeológust küldött a Marsra, amelyek félévvel később a bolygó két tökéletesen eltérő felszínű, összetételű területén landoltak. Egy éves kutakodásuk számtalan információval gazdagította a Marsról meglévő tudásunkat. Nézzük, Ön mennyire van képben a vörös bolygóval kapcsolatban!



  
1.Milyen távol van a Mars bolygónktól?
 A két bolygó legközelebb 28 millió, legtávolabb 200 millió kilométerre van egymástól.
 A két bolygó legközelebb 56 millió, legtávolabb 400 millió kilométerre van egymástól.
 A két bolygó legközelebb 84 millió, legtávolabb 600 millió kilométerre van egymástól.
  
2.Mekkora a Mars gravitációja? Mennyivel magasabbra tudnánk felugrani ott, mint a Földön?
 A Mars gravitációja 21,5 százaléka a földinek, körülbelül ötször magasabbra tudnánk ott felugrani.
 A Mars gravitációja 37,5 százaléka a földinek, körülbelül háromszor magasabbra tudnánk ott felugrani.
 A Mars gravitációja 52,5 százaléka a földinek, körülbelül kétszer magasabbra tudnánk ott felugrani.
  
3.A Mars vékony, széndioxidból és vízgőzből álló légkörrel igen, a halálos ultraibolya sugaraktól védő ózonréteggel viszont nem rendelkezik. Mekkora sugárzással szembesülne az ember a Marson?
 A földinél kétszer-háromszor nagyobbal.
 A földinél ötször-hatszor nagyobbal.
 A földinél közel tízszer nagyobbal.
  
4.A Mars északi és déli pólussapkája földi teleszkópokkal is jól látható. A feltételezések szerint milyen anyag alkotja a pólusokat?
 Vízjég
 Szárazjég
 Metándioxid
  
5.A Mars leghatalmasabb kanyonrendszere a Valles Marineris, amelynek mélysége néhol a 7 kilométert is meghaladja. Milyen hosszú ez a völgyrendszer?
 1000 kilométer
 4000 kilométer
 8000 kilométer
  
6.A marsi vulkánok méretükben messze felülmúlják a földieket. A Naprendszer legnagyobb vulkánjaként is számon tartott Olympus Mons például egy országnyi területen, 624 kilométer szélesen terpeszkedik el. Mekkora a vulkán magassága?
 25 kilométer
 35 kilométer
 45 kilométer
  
7.A Mars két aprócska holddal, – a 27 kilométer átmérőjű Phobosszal és 15 kilométer átmérőjű Deimosszal –, rendelkezik. Hogyan keletkezett a két hold?
 Sok tudós szerint a holdak befogott kisbolygók.
 Valószínűleg egy Plútó-méretű égitest ütközött 4 milliárd éve a Marsnak, az égi kísérők a kilöködőtt anyagból keletkeztek.
 Sok tudós szerint a holdak befogott üstökösök.
  
8.Mekkora egy marsi nap és egy marsi év?
 A marsi nap 12 óra 12 perc, a marsi év pedig 413 földi nap.
 A marsi nap 18 óra 32 perc, a marsi év pedig 357 földi nap.
 A marsi nap 24 óra 37 perc, a marsi év pedig 687 földi nap.
  
9.A Földön eddig körülbelül két tucat, a Marsról származó meteoritot találtak. Ezek közül a leghíresebb az Allan Hills meteorit, amit 1984-ben találtak, és kora 4,5 milliárd év. Hol bukkantak rá a metoritra?
 Afrikában
 Grönlandon
 Az Antarktiszon
  
10.A francia és a spanyol nyelvben a hét egyik napját a bolygónak a nevét is adó Mars isten tiszteletére nevezték el. Melyik napról van szó?
 Keddről
 Csütörtökről
 Vasárnapról

  

Argentínában a feltalálók napja Bíró László születésnapjára esik

Argentínában a feltalálók napja Bíró László születésnapjára esik

Bár a szabadalmi jogot egymillió dollárért hamar eladta, a golyóstoll feltalálásáért járó tisztelet megmaradt neki.


A Bíró László által feltalált, és 1943. június 10-én szabadalmaztatott golyóstollnak természetesen voltak elődei, hiszen már a 19. század végén sokan kísérleteztek olyan íróeszköz kifejlesztésével, amely szépen ír, amelyből nem folyik ki a tinta, de ugyanakkor könnyebb lehet írni vele, mint a hagyományos tollal.

Lléteztek már tintát tartalmazó tollak, de sajnos az írás minősége igen sok kívánnivalót hagyott maga után, ráadásul még a tintát is folyton töltögetni kellett bele, mivel az pillanatok alatt kifogyott. Talán éppen ezek a pillanatok ösztönözték Bíró Lászlót arra, hogy a tollat továbbfejlessze.

Többféle legenda él arra vonatkozóan, hogy hogyan kezdett hozzá a fejlesztésekhez. Az egyik variáció szerint az ötlet akkor pattant ki a fejéből, amikor lányának a haját az osztálytársai belemártották a tintatartóba. Egy másik történet azt hangsúlyozza, hogy a gyerekek golyózása közben arra lett figyelmes, hogy a golyó a koszos vízen keresztülgurulva nyomott hagy a földön.

Bárhogyan is volt, egy biztos: sokévi kísérletezgetés után, 1938-ban testvérével, Györggyel együtt egy forgatható fejű utántöltős golyóstollat alkotott. Kezdetben rotáló golyócskát alkalmaztak, ami a speciális tintát egy kis csatorna segítségével a golyóscsapágyba viszi.

A kísérletek folytatását a második világháború kitörése félbeszakította. A háború miatt a Bíró család először Párizsban, majd Buenos Aires-ban telepedett le. Itt, Dél-Amerikában született meg benne először az az ötlet, hogy nem az eddig használt folyékony tintát kelene a tollba beletölteni, hanem egy sűrűfolyású változatát, ami nem tud olyan könnyen kifolyni a tollból. Ezután újabb hosszú kísérletek sora következett, mígnem megtalálta azt a megfelelő sűrűségű tintát és azt a svéd gyártású golyót, amire szüksége volt.

1943 nyarára készült el a ma is használatos golyóstoll, ami egy évvel később az argentin piacon is megjelent. Pár éven belül az egész világon elterjedt, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban például a maga 8 és fél dolláros árával nem éppen a legolcsóbb árunak számított. 24 órán belül mégis 10 ezer darabot adtak el belőle.

Bíró egymillió dollárért hamar eladta a szabadalmi jogot egy francia üzletembernek. Ezzel azonban dollármillióktól fosztotta meg magát – báró Marcel Bich-t viszont milliárdossá tette. Így ha mérhetetlen gazdaságban nem is lett Bíró Lászlónak osztályrésze, a golyóstoll feltalálásáért járó tisztelet megmaradt neki. Talán ezt jelzi az is, hogy Argentínában a feltalálók napja Bíró László szeptemberi születésnapjára esik.

A golyóstoll szabadalmi leírása



Kapcsolódó cikk:
Emlékérem Nobel-díjasunkról

Kun Enikő



2010. szeptember 30.

N. G. : Arad: a Maros mosta ki a vértanúk csontjait

Arad: a Maros mosta ki a vértanúk csontjait

Illegálisan használják a kamionok az aradi vértanúk földi maradványait őrző emlékmű melletti parkolót. Ám a helyzet így is jobb, mint 21 éve: akkor meg sem lehetett közelíteni a sírboltot.


„Ugyan az emberek nagy többsége azt gondolja, hogy ez az emlékmű az 1849. október 6-i kivégzések pontos helyén áll, ez tévedés: az egykori vesztőhely, azaz inkább vesztőhelyek, hiszen másutt hajtották végre a golyó általi, illetve az akasztásos ítéleteket, körülbelül ötszáz méternyire, a várárokban található” – mondta el Arad város alpolgármestere, Bognár Levente. Hozzátette: bár a kivégzett főtiszteket már 1849-ben is vértanúknak tartották, hiszen október 6-án sokan zarándokoltak el a várhoz imádkozni, a városban lévő boltokat pedig bezárták, a hivatalos (bár kezdetben inkább csak eltűrt) tiszteletükre csupán a kiegyezés után kerülhetett sor. Mivel a várárkot a város lakossága nem közelíthette meg, az ahhoz legközelebbi helyen először fát ültettek és egy keresztet helyeztek el még 1849-ben, majd 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet állított a mai emlékmű helyén. A ma is látható, csonkagúla alakú dombot és a tetején az obeliszket 1881-ben emelték.


Az egykor csupán emlékműnek épült csonkagúla azonban időközben sírbolttá vált. „Már 1912-ben rábukkantak véletlenül a várárokban két tábornok földi maradványaira. 1932-ben aztán kiöntött a Maros, a vize betört a várárokba és kimosta az egykori bitófák alapjait és a mellettük lévő sírokat” – mondta Bognár Levente. „A kivégzések után ugyanis a főtiszteket a vesztőhely mellett temették el. Ugyan néhány vértanú családja lefizette a bakót, hogy a holttesteket el tudják vinni és otthonuk közelében temethessék el, s volt, akinek a holttestét a tisztiszolgája hantolta ki, a többiek földi maradványai a helyszínen nyugodtak. Ekkor azonban tizenkét évvel Trianon után voltunk, vagyis Arad már nem magyar, hanem román város volt. Így a maradványok különböző helyekre, például köztemetői kriptákba kerültek évtizedekre.”

1974. október 6-án végre sor kerülhetett a vértanúk újratemetésére a gúla alapjánál kialakított sírboltban. Kiss Ernő és Dessewffy Arsztid kivételével – akik a szerbiai Eleméren, illetve a szlovákiai Margonyán nyugszanak – ide temették el a többi tábornok maradványait, így a tizenháromból tizenegy vértanú végső nyughelye jelenleg az emlékmű sírkamrája. A sírbolt lejáratát feliratos kőlap fedi az emlékmű oldalában.

„Középiskolai diákként szemtanúja lehettem az újratemetésnek” – tette hozzá az alpolgármester. „Sajnos azonban a későbbiekben a Ceausescu-diktatúra fokozódó nyomásában balszerencsésen alakult az emlékmű sorsa. Mivel a diktátor igyekezett elfojtani az aradi vértanúk tiszteletét és így a magyar identitás megőrzését, megesett, hogy véletlenül éppen az október 6-i megemlékezés ideje alatt tartottak autókrossz versenyt az emlékmű mellett, hogy ne lehessen hallgatni a beszédeket. A környező földeket elkerítették, két oldalról is futballpályákat alakítottak ki. 1989-re végképp elzárták az emlékművet: ekkor már nem tudtuk megközelíteni a megemlékezés napján sem a köré emelt kerítések miatt.”


Mi lett az emlékmű további sorsa? A cikk folytatása és képgaléria aműemlékem.hu magazinjában.


Műemlékem.hu

Kovács Olivér



2010. október 6.

NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET -XXIX. FEJEZET. A negyedik század szellemi műveltsége

 
 
xxvii. fejezet.Makedonia és Görögország a szent háború végéig.
 Makedonia államszervezete. Szellemi élet és közigazgatás. Epeiros egyesülése. Makedonia egyesülése. Makedon politika. Philippos jellemzése. Ujabb thessaliai hadjárat és a krokosréti csata. A pherai tyrannis bukása. Peloponnesosi zavarok. Surlódások Sparta és Megapolis közt. Phalaikos. Athén Eubulos kormánya alatt. Athén viszonya a kisázsiai szigetekhez, Rhodoshoz, (Artemisia) és a perzsákhoz. A Philippos elleni háború folytatása. Philippos thrákiai hadjárata. Olynthosi háború. Euboia elszakadása. Olynthos eleste. Az athéni ellenzék. Demosthenes. A kongresszus-politika. Phokisi zavarok. Békealkudozások. Első békekövetség; a békeszerződés. Philippos Thrákiában. Második békekövetség. Aischines és Demosthenes politikája. A Philokrates-féle béke szentesítése. A szent háború vége. Athén magatartása. Összefoglalás.
xxviii. fejezet.Görögország, Sicilia és Alsó-Italia a hellén szövetség megalakulásáig.
 Egyesülésre irányulú törekvések. Isokrates. A békepárt. Phokion. Demosthenes politikájának méltatása. A Timarchos-féle pör. Philippos terjeszkedése északon, Thessaliában és Peloponnesosban. A delosi ügy. Demosthenes peloponnesosi követsége. Hegesippos követsége. A feszültség növekedése; Philokrates és Aischines pöre. Euboia és Megara. Philippos Epeirosban; thrákiai hadjárata. Hadikészültetek Athénben, újabb szövetség. Euboia felszabadítása, a hadipárt terrorismusa Athénben. Perinthos és Byzantion ostroma. Hadüzenet. Philippos a Dunánál. A hajózásügy reformja Athénben; a theorikon felfüggesztése. Theba hangulata, Philippos helyzete. Az amphissaiak vádja Athén ellen. Athén és Theba magatartása az amphissai szent háborúban. Aischines és Demosthenes politikája. Philipppos Elateiában. Athén szövetsége Thebával. Amphissa bevétele és a chaironeiai csata. Theba megalázása. Béke Athénnel. A kis államok. Sparta. A hellén szövetség megalakulása. – Siciliai anarchia. Timoleon megbuktatja a tyrannosokat és ujjászervezi a szigetet. Alsó-Italia ez időtájt. Taras. Archidamos és epeirosi Alexandros hadjáratai.
xxix. fejezet.A negyedik század szellemi műveltsége.
 Az irodalom. Az ékesszólás. A dialogus. A rhetorika hatása az irodalomra. A dráma. A tragédia és a közép-vígjáték. Eposz, lyra. A zene önálló fejlődése. Zenészek és színészek. – Képzőművészetek. Építészet; templomok és színházak; más emlékek. Szobrászat. Skopas, Praxiteles, Lysippos. Tanagrai szobrocskák. Festőművészet, enkaustika. Apelles. Edényfestés. Rézmetszés, kőbevésés. Pénzminta-készítés. – A tudomány. Sokrates és a sokratikus iskolák. Platon rendszere. Az Akademia. Az egyes tudományágak fejlődése. Történetírás. Földrajzi ismeretek és irodalom. Csillagászat és mennyiségtan. Orvostudomány, természetrajz. Aristoteles. A Lykeion és a peripatetikus iskola. Közműveltség e korban. Nevelésügy, kivált Athénben. Athén közműveltsége és közerkölcsössége a IV. században.


XXIX. FEJEZET.
A negyedik század szellemi műveltsége.
A negyedik század első felének szellemi műveltsége az előbbi korszakban megkezdett úton halad tovább, de bizonyos, a korra és a kor irányára nézve jellemző eltérésekkel. Friss élet uralkodik minden téren, sőt annyi szellemi nagyságot tán egy korszakban sem mutathat fel Görögország, mint épen e negyedik században. Az irodalomban s általában a szellemi élet terén Athén nemcsak megtartotta uralmát, hanem mindinkább az egész görög szellemi élet középpontjává vált; a művészet terén ellenben a politikai helyzet változásaival kapcsolatban ismét inkább a keleti részek, kivált Kisázsia perzsa uralom alatt élő városai vették át a vezetést.
Az irodalom terén a sophisták fellépése óta hatalmasan fejlődésnek indult rhetorika a költészetet egészen háttérbe szorította. Kivált Athénben bizonyos rhetorikai iskolázottság szerzése a műveltség nélkülözhetetlen kellékévé vált, annyiva is inkább, mert gyakorlati haszonnal is járt egyrészt a népgyűlésen, másrészt a törvényszék előtt a sok hivatásos pörpatvarkodóval (sykophantával) szemben. Körülbelül a peloponnesosi háboru végéig a Gorgias-féle czikornyák, körmondatos, de költőies ékesszólás volt uralkodó Athénben, még pedig praktikus körben, főleg a törvényszéki ékesszólás körében alkalmazva. Gorgias befolyása világosan meglátszik Antiphon athéni rhetor stilusán, ki, egyúttal Teisiasnak rhetorikai művére és a keleti sophisták (Protagoras) dialektikájára támaszkodva, először foglalkozott mások használatára való törvényszéki beszédek irásával (az ú. n. logographiával). A gyakorlati ékesszóláshoz illőbb stilus első alkalmazása Thrasymachos rhetor nevéhez füződik, ki Gorgias sallangos antithesisei, Antiphon feszes méltósága és mindkettőjüknek költőies előadása helyében körmondatos, de a közönséges társalgó nyelvet jobban megközelítő nyelven irta beszédeit. Kritias és Andokides ezen két irány közt középen állanak; nem sophisták, nem is teremtenek semmi újat, határozott charakterük is alig van. A Thrasymachosszal kezdődő irányban halad aztán tovább, s a mindennapi élet egyszerű stilusát utánozza a második athéni logographos, a syrakusai származású Lysias (kb. 440–380 közt), egyike az ó-kor legfinomabb tapintatú emberismerőinek és stilisztáinak, a kinek ránk maradt beszédeiben azonban az egyszerű, természetes, szinte naiv előadás a legagyafúrtabb ügyvédi fogásokat leplezi. Polykrates, Lysias kortársa, az előadás tekintetében Lysiasszal hasonló irányban haladt, de nem a gyakorlati, hanem a pusztán iskolaszerű ékesszólás terén, s kivált a képtelennek látszó (paradox) tételek védelmezését kedvelte. Tanítványa, az amphipolisi Zoilos (400–330 körül) még Homerost is megtámadta iskolás beszédeiben. Ennek a Zoilosnak tanítványa volt a lampsakosi Anaximenes, korának egyik legnagyobb sophistája és rhetora, az Aristoteles-féle iratok közt ránk hagyományozott rhetorika állítólagos szerzője. Kortársaik nagyobbrészére azonban Thrasymachos és Lysias stilusa korántsem volt akkora hatással, hogy Gorgias iskoláját végkép háttérbe szoríthatta volna. Az ő iskolájából került ki az elaiai (æolisi) Alkidamas, ki az ünnepi és iskolaszerű ékesszólás terén a Gorgias-féle stilus összes tetszetős vivmányait alkalmazta, a nélkül azonban, hogy a keresettség, hatásvadászat hibájába esett volna. De Alkidamas működését is egészen homályba borította a Gorgias-féle iskola leghirnevesebb tagjának, Isokratesnek működése, ki majd egy egész századra terjedő élete folytán (436–338) előbb mint törvényszéki beszédíró (logographos), aztán mint ünnepi szónok, mint politikai iró, s mint ékesszólás-tanító a Gorgias- és a Thrasymachos-féle irányt szerencsésen egyesítő előadásával elhatározó befolyást gyakorolt a görög prózának, s azon és a latin prózán keresztül minden művelt nép prózájának fejlődésére. Politikai szempontból fennebb (456 l.) már foglalkoztunk vele és irataival. Mint szónokot a költői kitételeket kerülő, természetes nyelvezete mellett a kifejezések megválasztásának aggodalmas pontossága, a körmondatok tetszetős és arányos kikerekítése, a mondatoknak a kardal költészetére emlékeztető rhythmikus alkotása, a hangrés következetes kerülése jellemzi. Ez a rhythmikus, körmondatos stilus természetesen a hangulatnak bizonyos higgadtságát, egyformaságát feltételezi, s kizárja azt a szenvedelmes előadást, melyet a régiek, kivált Demosthenes óta az ékesszólás leghatalmasabb elemének (deinotes) tartottak; azért nem is volt alkalmas a népgyülési vagy törvényszéki beszédnemek számára, hanem csak ünnepi szónoklatok vagy épen csak olvasásra (nem előadásra) szánt politikai iratok számára. Műveinek csiszoltságáról, formai tökéletességéről fogalmat adhat magának Isokratesnek az a vallomása is, hogy Panegyrikos czímű beszédén több évig (állítólag 10, sőt 15 évig) dolgozott. Mint ékesszólás-tanítónak rendkívül sok, idegen földről való tanítványa is volt, köztük Theopompos és Ephoros történetírók, Androtion és Timotheos, Konon fia. S hatása nem szorítkozott pusztán iskolája határaira; az egész hellén világban mindenütt olvasták beszédeit, s teljes joggal állíthatta, hogy még ócsárlói sem vonhatják ki magukat befolyása alól.
Mindaz, a minek Isokrates ékesszólása még híjjával volt, a legbámulatosabb módon egyesült aztán Isokrates fiatalabb kortársának, kora, s tán minden korok legnagyobb szónokának, a paianiai Demosthenesnek (384–322) ékesszólásában. Mint Isokrates, ő is gazdag athéni gyáros fia volt, s vagyona nagyrészének elvesztése őt is, mint Isokratest, kezdetben a beszédírás jövedelmező foglalkozására kényszerítette. Tanítója az ékesszólásban a chalkisi származású athéni logographos, Isaios volt, ki általában véve Lysias nyomdokain haladt, de stilusa mégis művésziesebb, színesebb amazénál, s a mellett egyike volt kora legagyafúrtabb, legszócsavaróbb ügyvédeinek. A mellett persze Isokratestől is sokat tanult: épen olyan gonddal dolgozta ki beszédeit, mint Isokrates, és ő sem szeretett rögtönözve beszélni. De máskülönben a Demosthenes ékesszólása egészen különböző Isokratesétől, sőt ellentétes vala. Oka ennek első sorban már az is, hogy különböző téren és különböző közönség előtt működtek. Isokrates, mint tudjuk, nem volt gyakorló-szónok és államférfiú; ő az egész nemzet legműveltebb elemei számára írta politikai iratait. Demosthenes egész szereplése ellenben a heliaia és a népgyűlés proletárjai és nyárspolgárai előtt folyt le, neki közvetetlen hatásra kellett iparkodnia, s ezt csak úgy érhette el, ha leszállt közönsége szellemi színvonalára. De egyénisége is nagyon különböző Isokratesétől. A mi emennél hiányzott, a szenvedelem, a páthosz, az annyira megvolt Demosthenesben, hogy egész szónoki egyéniségének egyik legjellemzőbb vonását teszi. Rendkívüli mértékben megvolt benne az az ügyvédőben mellőzhetetlen színésztemperamentum, mely meggyőződés hijján is eltalálja a szenvedelem sajátos szavait, vagy jobban mondva, szántszándékkal felidézheti magában a czélja elérésére szükséges szenvedelmet. Tagadhatatlan, hogy ez a képesség különös könnyűséggel akkor nyilvánult Demosthenesben, ha támadnia kellett; volt egyéniségében bizonyos epés, majdnem ádáz vonás, mely egyik ránk maradt szobrának arczán is igen szembetünően felismerhető. De viszont meg kell adni, hogy Demosthenes igen ritkán sülyedt addig az aljas demagóg- és sykophanta hangig, mely az ő korában olyan közönséges volt az athéni népgyűlés és törvényszékek szószékein. Le tudott ereszkedni szükség esetén közönségének szellemi színvonalára, sőt (talán Demadest kivéve) senki sem tudott annyira a nép szája-íze szerint beszélni, mint ő: de senki sem tudta a nép lelkesedését olyan nemes, fennkölt eszmék felé irányozni, mint ő. Igaz, hogy ezekkel a nemes, fennkölt eszmékkel, Athén dicső multjával, nagyszerű emlékeivel ő is többször visszaélt, sé néha nem hozzájuk méltó czélok érdekében aknázta ki őket; igaz továbbá, hogy néha, ha czélja úgy kivánta, teljesen szakított is velük, sőt hogy többször megdöbbentően reális gondolkodású politikusnak mutatkozik: de egészben véve mégis megvolt benne a kellő bátorság, hogy a döntő perczekben nyiltan és szabadon is kifejezze meggyőződését. Egyébiránt erkölcsi egyéniségének megitélésében nem szabad elfelednünk, hogy a görög rhetorikának nagyon kevés köze volt az erkölcsösséghez, sőt, hogy az őszinteség mai napság sem a diplomaták és ügyvivők erénye. A mi pedig magát az antik értelemben vett szónoki művészetet illeti, abban Demosthenes olyan páratlanul álló mester, hogy a vele foglalkozó óriási irodalom még mai napig sem állapíthatta meg nagyságának minden tényezőjét. De sok jelessége közt a legnagyobb kétségkívül az, hogy Demosthenes, a «szenvedelmes szónok», a valóságban épen az előre megfontolt, tervszerű előadásnak, alkotásnak és elrendezésnek nagymestere, a közönségére való hatás higgadt mérlegelője, s a hatás föltételeinek legalaposabb ismerője volt. Előadása igaz, szenvedelmes, néha annyira az, hogy az indulat látszólag egészen elragadja tárgyától a szónokot, De ne higyjünk ez indulat közvetetlenségének! Akár őszintén, akár nem őszintén, mindenesetre csak ott alkalmazta, a hol az előleges, higgadt megfontolás helyénvalónak, hatásosnak igérte. Egyébiránt előadása rendesen nem is annyira szenvedelmes, mint szenvedelmet keltő; főeszközei erre az ellentétes helyzetek czélzatos szembeállításai, azok a «gonosz antithesisek», melyekre már az ó-kori rhetorok, sőt ellenfele, Aischines is felhívják figyelmünket. Feltalálása (inventiója) is külön tanulmányra érdemes: hogyan vet számot a czéljával vonatkozásban álló összes adatokkal, tényekkel, szempontokkal; hogyan aknázza ki őket, ha kedvezők; hogyan palástolgatja, agyonhallgatja, szükség esetén megczáfolja, sőt el is ferdíti, ha kedvezőtlenek. Egész nagysága, lélek- és emberismerete azonban beszédeinek elrendezésében nyilvánul, mely többnyire minden hagyományos rhetorikát meghazudtol. Kivált nagyobb beszédeinek látszólagos rendetlenségében a legkiszámítottabb, legkörmönfontabb rend uralkodik, mely arra való, hogy a gyenge pontok elrejtésével, az erősek kiemelésével, az indulatok felkeltésével és megpihentetésével észrevétlenül hálóba kerítse a gyanutlan hallgató lelkét. Beszédeinek tanulmányozása még hosszú ideig főeszköze marad ama rhetorika megismerésének, melyen antik értelemben, erkölcsi tényezőktől függetlenül, csupán a «meggyőzés művészetét» értjük.
Demosthenes kortársa és politikai ellenfele, Aischines (szül. 390.) szintén egyike a legnagyobb attikai szónokoknak. De ügyessége főképen csak előadásában nyilvánul, melynek igazi attikai báját és finomságát már a régi rhetorok is sokszor kiemelték. Épen az a tulajdonság van meg tehát benne legnagyobb mértékben, mely iránt nagy ellenfelének legkevesebb érzéke volt; viszont azonban sokkal kevesebb komoly tanulmányt tett az ékesszólás terén, semhogy más tekintetben Demosthenesszel mérkőzhetett volna. Ugyanazon kor harmadik nagy szónoka Hypereides, a hazafias pártnak Demosthenes mellett legjelentékenyebb szószólója. Ezt több ó-kori kritikus még Demosthenesnél is többre becsülte. De jogtalanul. Előadása Lysiasére emlékeztet, csakhogy körmondatosabb, művésziesebb ezénél; de nincs meg benne sem Aischines bája, sem Isokrates hangzatos arányossága, sem Demosthenes ereje. Inventio és szerkezet dolgában pedig épen oly kevéssé mérhető össze Demosthenesszel, mint akármelyik más szónok. Ezen a három nagyságon kívül Isokrates és Demosthenes kora még igen sok jelen szónokot nevelt, kiknek művei azonban nem maradtak fenn korunkig, sőt nevök is feledésbe ment. A már említett Isaioson kívül a «tíz attikai szónok» jegyzékébe (kánonjába) az alexandriai korszak még csak Lykurgost (l. 523. lap) és a korinthosi eredetű Deinarchost vette fel. Sok jelentékeny szónok, pl. Kallistratos és Demades, ki sem adták beszédeiket. Pedig ez utóbbi szónokot sokan (Theophrastos) szintén többre becsülték Demosthenesnél, kinek sok tekintetben ellentéte lehetett. A tanulmányt nála bizonyos természetes tehetség pótolta; a rögtönzés embere volt, s a hagyomány szerint egy-egy elmés mondásával nagyobb hatást keltett, mint mások hosszú, fáradságosan kieszelt beszédükkel.
A beszédbeli ékesszólással együtt fejlődött, mint prózai műforma, a párbeszéd (dialogos) is, melynek legrégibb előttünk ismeretes példája az athéniek és melosiak híres tárgyalása Thukydides történelmének ötödik könyvében. Kiművelését Sokrates iskolájának s kiváltképen Platonnak köszönhette, ki philosophiai eszméinek művészies kifejtésére használta. Kezdetben Aristoteles is alkalmazta ezt a formát, de csakhamar észrevette, hogy nem való tisztán tudományos értekezés számára; így aztán rendszeres irataiban az ellenkező túlságba esett, s a formát úgyszólván egészen elhanyagolta.
Mennyire uralkodott Athénben az V. század közepétől kezdve minden téren a rhetorika, azt nemcsak a közönséges műfajok előadása mutatja, hanem a költőieké is. Nem azt értjük ezzel, hogy Aischylos valóságos pört hoz színre «Eumenidák» cz. tragédiájában, vagy hogy Sophokles darabjaiban közönségesekké válnak a vitázó jelenetek: ezek a jelenségek csak az attikai közönség mindig meglévő szeretetét mutatják az ékesszólás iránt, s még Sophoklesnél is meglehetősen távol állanak a korszellemet átalakító sophistikától. Sophokles hőseinek módjára körülbelül Perikles beszélhetett. Hanem igenis, Euripides szóvitáinak, melyeket sokszor minden költői kényszerűség nélkül alkalmazott, már határozottan közük van a sophista rhetorikához. Valami különösen művészies szerkezetük nincs e vitázó beszédeknek, de mégis (kivált a prologosok) nem a költői képzelet termékei többé, hanem az értelmes reflexio és rhetorika bélyegét hordják magukon. A komédia szüntelenül üldözte ugyan az új művészetet, s épen Euripidest is, mint annak ismeretes hívét: de épen ez mutatja nagy hatalmát, s a vége mégis az lett a fejlődésnek, hogy a rhetorika végtére háttérbe szorította a költészetet. A negyedik század közepén a művelt körök hymnusok helyett ünnepi beszédet, bordalok és elegiák helyett bölcseleti tárgyakról való beszélgetést szerettek. Sőt a philosophia annyira ment, hogy erkölcstelensége miatt az egész addigi költészetet elvetette; Platon még Homerost sem tűrte meg a maga ideális államában.
Azonban ez a fejlődés egyelőre inkább csak Athénre nézve érvényes, s ott is csak a művelt körökre. Más városok közönsége és Athénben is a műveletlenebb néposztály megkivánta a maga költői táplálékát, s azért a drámai előadások nemcsak az egész hellén világban terjedtek folyvást, hanem Athénben is évről-évre ismétlődtek, sőt jóllehet az állami pénzzavarok meggátolták a kardalok régi fénynyel való kiállítását, egyelőre még mindig Athén maradt a drámaköltészet terén is a nemzeti művészet középpontja. Ott működtek Agathon (416 körül), Karkinos, Aphareus tragédia-költők, és kivált Astydamas, kinek 340 táján szobrot állítottak az athéni színházban. Mindezen költők, és kívülök sok más, még termékenyebbek is voltak, mint nagy előzőik; de úgyszólván teljesen Euripides befolyása alatt álltak. A közvélemény maga is igazságot szolgáltatott a nagy költőknek, mikor új daraboké mellett egyre gyakrabban kivánta meg Aischylos, Sophokles, és főkép Euripides tragédiái új színrehozatalát. Végre a chaironeiai csata után Lykurgos indítványára érczszobraikat is felállították a színházban, s darabjaikról hivatalos kiadást készítettek. Ettől kezdve a classikus tragédiák mindinkább leszorították az új tragédiákat a műsorról. A komédia is fontos változáson ment át, de olyanon, mely lehetségessé tette elterjedését és virágzását. Az ó-komédia a maga helyi vonatkozásai miatt nem terjedhetett, sőt magában Athénben sem igen érdekelte a következő nemzedékeket. Az ú. n. középső komédia most inkább Epicharmos nyomdokaiba lép. A politika mindinkább háttérbe szorul; irodalmi kérdéseket azonban még gyakran tárgyalnak a szerző, s tréfájuk legszivesebben a mythoszok, költők és bölcselkedők ellen fordul. Ravasz hetairák, elmés tányérnyalók is sürűn kezdenek szerepelni. A kardalok elmaradnak; a lyrai részeket a párbeszéd egészen elnyomja. A fejlődés már Aristophanes későbbi darabjain meglátszik; az athéni Eubulos már egészen az új irány hive, legfőbb képviselői pedig az athéni Antiphanes, továbbá a rhodosi származású Anaxandrides és az alsó-italiai Alexis.
Az epikus költészet terén ebben a korban a samosi Choirilos (Lysandros kortársa) nevéhez az az újítás fűződik, hogy nem mythoszi tárgyat választott, hanem a Xerxes-féle perzsa háborút énekelte meg. De az ő Perseis-ét csakhamar feledtette kortársának, a kolophoni Antimachosnak Thebais-a, mely ismét a mythosz köréből vette tárgyát. Antimachos nevéhez fűződik a Mimnermos-féle elégia újra feltámasztása is. Lyde czímű elégiája, melyet hőn szeretett és korán elvesztett kedvese, egy lydiai leányka emlékének szentelt, az alexandriai kor elegia-költészete számára sokáig mintául szolgált.
A sajátlagos lyrai költészetben a fejlődést e korszakban a zenének a szöveg rovására való elhatalmasodása jellemzi. Mint a zenés előadásra legalkalmasabb műfajokat, főkép a magánéneket (nomos) és újabb kardalt (dithyrambos, kyklikus karok) ápolták. A zene fejlődése, vagy bizonyos görög hagyomány szerint: «romlása» a peloponnesosi háboru idején élt melosi Melanippides működésével kezdődik; mellette a vele egyidejű mytilenei Phrynis és athéni Kinesias s a valamivel később élt kytherai Philoxenos (+380) s főkép a miletosi Timotheos (+357) a műfaj legnevezetesebb művelői. A hangszereket tökéletesítették, a mesterséges, nehezen élvezhető pindarosi rhythmusok helyett egyszerűbbeket alkalmaztak, a hangnemeket változatosabban kezelték, sőt a zenei hangfestéssel is megpróbálkoztak. A régi irány hívei épen úgy kikeltek az újítás ellen, mint napjainkban is történik; de azért az új irány diadalmaskodott, s nemsokára Timotheost és Philoxenost magukat is classikusoknak tekintették, kiknek műveit még századok mulva is előadták, sőt az iskolákban is tanulták. Egyidejűleg a szövegtelen zeneművészet is nagyot fejlődött. A fuvolázás igazi hazája Theba volt. Pronomos fuvola-dalai már Perikles idejében híresek voltak. De őt is, fiát, Oiniadast is fölülmulta a szintén thebai Antigenidas (400–360 körül), ki Philoxenos dithyrambosait kisérte fuvolája szavával, és önálló fuvoladalokat is szerzett. Ennek tanítványai közül, már Philippos és Alexandros korában, Ismenias és Timotheos váltak ki. Thebán kívül főkép a vele szomszédos Megarában és Chalkisban művelték a fuvolazenét; ott Telephanes, itt Eudoxos tettek szert nagy hírre a negyedik század vége felé. Athénben inkább a kithara (lant) játék divatozott: e hangszer legnagyobb mesterei már e század első felében Kephisodotos és Stratonikos voltak.
Az ötödik és negyedik század nagy zenészei egyszersmind előadó művészek is voltak. De szerzeményeik előadása nemcsak hivatásos énekesekre, hanem hivatásos zenészekre is szorult, kiket az izlés fejlődésével a tragédia és komédia sem nélkülözhetett. Egyidejűleg a hivatásos színészek is fellépnek, s ezentúl a költő már nem lép fel maga is, hanem csak betanítja darabját. A színészek tehetségük és játszott szerepeik jelentősége szerint három rendre (a protagonistesek, deuteragonistesek és tritagonistesek rendjére) oszlottak, s nem csupán egy-egy, hanem több szerepet játszottak azonegy darabban. A tragédiai színészek tekintélye nagyobb volt a komédiai szinészekénél, s a két szerepkört szigorúan megkülönböztették. Társadalmi helyzetük általában nem volt tekintélyes, de egyes nagyobb tehetségek már a század közepén nagy hírre tettek szert, s ettől kezdve szokássá vált az ő nevüknek felvétele is az előadásokról szóló jegyzékbe. Leghíresebb athéni tragédiai színészek a század közepén Theodoros, Neoptolemos, Aristodemos; Alexandros idejében Thessalos és Athenodoros; komikus színészek Demosthenes idejében az olynthosi Satyros és a skarpheiai Lykon.

Athena-Nike temploma
(az u. n. Nike Apteros, az 1835-i restauratio óta).
képzőművészet terén az ötödik század nagy alkotásai nem nyügözték le annyira a további fejlődést, mint a költészet terén. Ez onnan van, mert egyrészt a periklesi kor képzőművészete nem is ért még a fejlődés olyan maga fokára, mint az ugyanazon korbeli költészet, s másrészt a műtárgynak más a természete, mint a költői műnek. Emez sokszorosítható, terjeszthető, amaz ellenben helyhez van kötve, s másolata nem pótolhatja az eredetit. De ezen a téren, mint már említettük, nem Athén többé az alkotás főszékhelye. A zavaros politikai és pénzügyi viszonyok közt az athéniek újabb műalkotásokra, vagy a megkezdettek folytatására csak a Philokrates-féle béke (346) óta gondolhattak, s művészei majdnem kizárólag külföldi megbizásra dolgoznak. A művészetek hazájává a monarchikus államok, kivált Kária, Sicilia, Makedonia válnak. Sparta, kivéve az aigospotamoi csata után felállított győzelmi emlékeket, azontúl alig, Theba épen nem vesz részt a mozgalomban.

Az ephesosi Artemis-templom reconstructiója.
(Curtius után.)
Az építészet terén a templomépítés még mindig első helyen áll. Még Athén is csak a pleoponnesosi háboru vége felé fejezi be újjáépítését Athena Polias akropolisi templomának, mely az ión stilus legjelentékenyebb emléke (l. 306. lap), ugyancsak akkortájban33 kezdi meg építését és díszítését a propylaiák jobb oldalán a győzelem istennője, Athena (Nike) kis templomának, melyet korunkban (1835) a régi romokból újra összeállítottak. Delosban is új templom készül; Tegeában (395 körül) Skopas felépíti egész Peloponnesos legszebb, legnagyobb templomát a leégett régi Athene-templom helyébe. Epidaurosban Asklepiosnak emelnek templomot. De kivált Ióniában élénk a munkásság a perzsáktól lerombolt templomok újjáépítése terén. Pytheos, a Maussolleion építőmestere, Prienében pompás templomot emel Athenének. A 356-ban leégett ephesosi Artemis-templom helyébe pedig Alexandros hires építőmestere, Deinokrates olyan roppant nagy és pompás templomot épített, melyet később a hét világcsoda közé számítottak. Stilus dolgában az építés az előbbi korszak nagy mintáit követi; a korinthosi oszlopsorokat még mindig inkább csak a belső rész díszítésére alkalmazták. Érdekes kivételek az általános divat alól: a (befejezetlenül maradt) roppantakragasi templom, melyen a külső oszlopsorokat féloszlopokkal díszített fal pótolta, továbbá főkép az athéni Erechtheion (máskép Athene Polias temploma), melynél a déli csarnok tetőzetét oszlopok helyett nőalakok (korai) hordozzák. Köralakú templomokat is ebben a korszakban építettek először: így az ifjabb Polykleitos az epidaurosi «Tholost»-t, melyhez hasonló volt, csakhogy kisebb méretekben, az olympiai Philippeion. Ilyen formán építettek nehány olyan emlékművet is, mely a színi versenyekben nyert tripûsok elhelyezésére volt szánva, pl. az ú. n. Lysikrates-féle emléket Athénben (335/4), mely még mai napig is fennáll, s arról is nevezetes, hogy korinthosi stilusú. De a templomépítésen kívül a színházépítés is új feladatokat tűzött az építőmesterek elé. Legszebb színháznak e korból a Polykleitos építette epidaurosi színházat tartják, mely majdnem tökéletes épségben napjainkig is fennmaradt. Athénben is ebben az időszakban építették, s Alexandros idejében be is fejezték az akropolis déli lejtőjén lévő régi, ú. n. Dionysos-színházat, továbbá az Ilissos partján a panathenaia ünnepek versenyterét, az ú. n. Stadiont. Ekkor már néha a népgyüléseket is a színházban tartották; Megalopolisban pedig fedett épületet, az ú. n. Thersileiont, emeltek a tízezrek befogadására. A folyvást terjedő egyeduralom végtére uralkodói paloták és sirboltok készítésével is új feladatokat adott az építésnek. Híres volt kivált Archelaos pellai, és Dionysios syrakusai palotája, de leginkább az ú. n. Maussolleion, az a roppant siremlék, melyet Maussollos, Kária uralkodója maga és testvére Artemisia számára Pytheos és Satyros építőmesterek által Halikarnassosban építtetett: a hét világcsoda egyikének tartották.

Ephesosi u. n. templompénz.
(Curtius után.)

Dionysos papjának márványszéke az athéni Dionysos-szinházban.
(London, British Museum.)

Az Erechtheion az athéni Akropolison.

Az Erechtheion Karyatis- (Kora)-csarnoka
A kor szobrászata önállóban fejlődött, mint építészete. Az előbbi korszakot főleg az istenalakok typikus megalakítása jellemzi, s e téren Pheidias nagy alkotásai a következő korszakban is mintaszerűek maradtak. De hogy mennyire megrendítette a sophistika az istenekben való hitet, annak épen a kor szobrászata mutatja legszembetünőbb jelét. A chryselephantin szobrok divatjukat mulják; az új istenszobrok nem egyebek ideálisan feltüntetett embereknél. Az istennők szobrairól az utolsó lepel is lehull, némely alakítások pedig, pl. a Praxiteles Hermese, vagy «gyíkölő Apollon»-ja valóságos genreképek. Méltóság dolgában tehát nem hasonlíthatók ez alkotások Pheidiasnak és kortársainak remekeihez; de viszont felülmulják elevenség, kifejezés, báj dolgában. Új feladatokat tűzött a szobrászat elé az a mindinkább terjedő szokás, hogy nagy férfiak emlékére szobrokat emeltek nyilvános helyeken: így Athénben először Konon, aztán Timotheos, Iphikrates, Chabrias, a nagy drámaírók, idegen fejedelmek tiszteletére, Syrakusaiban Gelon és sok más kiváló férfiu, köztük Epicharmos költő tiszteletére. Így az egyéni jellemzés feladata olyan eredményre vezetett, melylyel az előbbi korszak typikus istenalakjai nem versenyezhettek. Az új irány legelső nevezetes képviselője a márványban gazdag sziget, Paros szülötte, Skopas volt. A tegeai templom építésén kívül (l. f.) 350 körül részt vett a Maussolleion díszítésében is. Leghíresebb alkotása a Nereidáktól környezett, Achilleust és Thetist ábrázoló szoborcsoportozat volt. Valószínűleg a Niobe-csoport is az ő műve, melynek római korbeli másolatát a flórenczi Uffici-ban őrzik (gypsmásolata megvan a nemzeti muzeumban is.). Athénben Kephisodotos volt az új irány első hírnevesebb mestere; az ő hírét azonban elhomályosította fiának vagy testvérének, a nagy Praxitelesnek művészete (350 körül). A kedvező szerencse eredetiben is ránk juttatott (habár, sajnos, csonka állapotban) egy híres művét, az olympiai Hera-templom számára készült Hermes-szobrot; egy még nevezetesebb alkotásáról, az ú. n. knidosi Aphroditéről csak a Vatikánban és a müncheni glyptothekában őrzött másolatai alapján itélhetünk: e szobron volt először alkalmazva az «epedő» pillantás, melyet aztán az iskola Aphrodite számára mindvégig megtartott. Számos egyéb alkotásai közül híres volt még Erosa, mely Thespiai városában volt elhelyezve. Praxitelesen kívül nevezetesebb athéni szobrászok még e korban Timotheos, Bryaxis és Leochares, kiknek művészetétől a Maussolleion amazonharczának a britt muzeumban őrzött töredékei tesznek bizonyságot; s e mestereken kívül még számos névtelen művész is élt Athénben, kiknek műveik az athéni siremlékeket még mai nap is díszítik. A szobrászat elevenebb továbbfejlődése azonban Peloponnesosból indult ki, a sikyoni Lysippostól, ki magát az argosi Polykleitos tanítványának vallotta. Ő tőle származik az új arányrendszer: a fejet kisebbre, a testet karcsúbbra mintázta az addig szokásosnál; azonkívül a részletek, kivált a hajfürtök finom kidolgozásának mestere volt. Kezdetben csak egyszerű érczműves volt, s később is majdnem kizárólag csak érczben dolgozott. Termékenysége csodálatos: állítólag 1500 szobrot készített, köztük a tarasi (tarentumi) negyven sing magasságú Zeus-szobrot. Különösen Herakles alakításával foglalkozott, s e heros későbbi alakítása az ő nyomán haladt. Reális iránya már korán az arczképmintázásra utalta, s ezen a téren ő alkotta a legtökéletesebbet. Alexandrosnak egész sor szobrát készítette el, s tőle való volt a dioni győzelmi emlék huszonöt lovasalakot ábrázoló csoportozata is, mely valószínűleg első példája a történelmi alakításnak a szobrászatban. Sokat emlegetik «Apoxyomenos»-át is, egy ifju alakját, a ki a hántóvassal tisztogatja testéről a küzdőtéren rátapadt homokot. Érdekes emlékei még e kor művészetének azok a festett agyagszobrocskák, melyekből 1870 óta igen sokat találtak kivált a Tanagra környéki sirokban, de Myrrhinában, Ephesosban, Kisázsia más helyein és Tarasban is. Az átlag csak 20 cm. nagyságú szobrok többnyire a mindennapi életből vett alakokat ábrázolnak, kalapos nőalakokat, mesterembereket, játszó gyermekeket stb. A szobrok technikája és anyaga nem mindig egészen ugyanaz, de stiljük a negyedik század második felére mutat.

A panathenai Stadion Athénben.

Az athéni Dionysos-szinház mostani állapotában.
(Fénykép után.)

Praxiteles Hermes-e.
(Olympiai lelet 1877-ből.)

Knidosi Aphrodite (Müncheni glyptotheka).
(Praxiteles eredetijének egyik másolata).

Az u. n. Farnese-féle Herakles. (Márványszobor.)
(Glykon római császárkorabeli művész műve, állítólag Lysippos eredetijének másolata. Találták 1540-ben, Rómában. Most a nápolyi muzeumban van.)
A korszak festőművészete talán még a szobrászatot is túlszárnyalta, mert könnyebben ki tudta elégíteni az időszak természetességre, finom részletezésre, jellemző alakításra irányuló törekvését. A színezést megkönnyítette a viaszfestésnek új, enkausztikus technikája: azaz a felrakott viasz-színek határainak izzó érczpálczikával való összeolvasztása. A fresko-festést mindinkább kiszorítja az igazi képfestés, mely kivált áldozati-ajándékok alakjában számtalan (sajnos, elveszett) képet halmozott össze a különböző templomokban. A nagy műalkotások megbecsüléséről ránk hagyományozott áruk tanuskodik, mely azonban sokszor valószínűleg túlozva van: így Apelles Alexandros egy arczképéért Ephesos városától állítólag 200 ezüst talentom díjat kapott. A korszak nagy festőinek sorát a thebai Aristeides nyitja meg (380–340 körül). Az ő tanítványa volt a korinthosi Euphranor, ki Athénben működött, s mint szobrász is hírnévre tett szert, s viszont Euphranoré Nikias, kit már Alexandros korában alakjainak plasztikus kidomborításáért és művészi világításáért dicsőítettek. Sikyonban a század kezdetén Eupompos valóságos festőiskolát alapított, melyet tanítványa, a 360 körül virágzott amphipolisi Pamphilos tett hírnevessé. Ez az iskola fejlesztette ki az enkausztikus technikát, s a rajz pontosságára, szabatosságára nagy gondot fordított. De minden kortársáén túltett az ó-kor legnagyobb festőművészének, a kolophoni Apellesnek művészete (356–308 körül). Ez első kiképzését hazájában, Ióniában nyerte; de onnan csakhamar Sikyonba ment Pamphilos iskolájába. Később Philippos és Alexandros udvari festője lett, s Iónia felszabadítása után Ephesosban alkotta mesterműveit, melyeket, sajnos, csak hagyományból ismerünk. Ő maga a bájt tartotta művei fővonásának, s úgy látszik, nem annyira a tartalom eszményiségére, mint inkább a forma tökéletességére törekedett. A rajztechnika és a színhatások mestere volt. Az ephesosi Artemis-templom számára a hagyomány szerint olyan Zeus-Alexandros képet festett, melynek villámszóró jobbja szinte előrenyúlt a festmény síkjából. Leghíresebb alkotása azonban a hullámokból felmerülő (Anadyomene) Aphrodite volt: ezt a képet említik az ó-kori kritikusok a báj netovábbja gyanánt, s mellette még a nymphái körében vadászó Artemist, melylyel állítólag túltett Homeros leirásán. Legnagyobb mégis mint arczképfestő volt. Kivált Alexandrost és nagyjait festette számtalan helyzetben, majd egyenkint, majd csoportosan. Ezen a téren egy kortársa vagy utóda sem érte el művészetét.

A Praxiteles-féle Hermes-szobor feje.

A trallesi Aphrodite-fej. 
Találták Trallesben, Kisázsiában. A Praxiteles-féle knidosi szobor egyik másolatának töredéke. (Berlin, magántulajdon.)

A vatikáni Apoxyomenos-szobor.
A gyakorlótér fövényét testéről lesuroló ifjút ábrázol. Lysippos eredetijének antik másolata.
A műfestés fejlődése természetesen az iparszerű edényfestésre is befolyással volt. Az V. század athéni vörös díszítményes fekete edényei helyett ott most ú. n. lekythosok készülnek, karcsu, vékony nyakú edények, fehér agyagból sokszínű ékítményekkel: ezek a görög edényfestészet legszebb termékei. Kivitelre azonban annál kevésbé voltak szánva, mert ebben a korszakban a kivitel főhelye, Alsó-Itália is önálló fejlődést mutat e téren: a fekete alapot ott megtartják ugyan, de fehér, sötétvörös, sárga díszítményekkel élénkítik. A fejlődés középpontja Tara (Tarentum); tetőpontjára azonban csak az Alexandros utáni korban jutott.
Az érczbe-metszés művészete is nagyon nekilendült; az e korszakba tartozó görög műtárgyak mintákul szolgáltak amaz etruszk tükrök és latin bronzvedrek számára, melyeket nagy számmal találtak Közép-Itália sirjaiban. Azok az aranyműves munkák pedig, melyeket Oroszország görög és skytha sirjaiban találtak, a műipar ez ágának fejlettségéről tesznek kedvező bizonyságot. A kőbevésés(glyptika) e században szintén művészi fokra ért, ámbár fejlődéséről eddig még nincs tiszta képünk: legkiválóbb mestere Pyrgokles volt, a hagyomány szerint az egyedüli művész, kinek Alexandros megengedte, hogy képét kőbe vésse. A kőbevéséssel rokon pénzverés terén majd minden görög állam nagyot haladt. Leghíresebb mesterei a siciliai Kimon és Euainetos, kik a század elején éltek: a syrakusai dekadrachmonokhoz való anyaminták (bélyegek) e nemben a görög művészet legtökéletesebb alkotásai. Némely helyen, kivált nyugaton, a művészek nevüket is rátették a tőlük készített pénzdarabokra.
E rövid ismertetésből azt látjuk, hogy a korszak összes művészeti ágai is, úgy, mint az irodalom ágai, harczban vannak a hagyománynyal és valószerűségre, természetességre törekszenek. Minden ágban élénk tevékenység uralkodik, s a negyedik század termékei általában véve teljesen kiállják a versenyt az előbbi korszak termékeivel.
Pedig most már nem a művészet volt a szellemi érdeklődés középpontja, mint Perikles korában. A negyedik század jelentősége a világtörténeti fejlődésre nézve első sorban a tudomány fejlődésén alapul.
A sophisták munkásságával kapcsolatos felvilágosodás az által, hogy megrendítette az emberi ismeret lehetőségében való naiv hitet, nagy akadályt gördített a természettudomány haladása elé, sőt általában abba a veszedelembe hozta a tudományt, hogy gyakorlati hasznosítása mellett elveszti saját méltóságát és csak alig kivivott önállóságát. Mert akármekkora különbség volt is Sokrates meg a nagy sophisták világfelfogása közt, abban a pontban megegyeztek, hogy a tárgyilagos természetismeret lehetőségében nem bíztak. Az eredmény az volt, hogy a görög philosophia egyelőre egészen elfordult a természet kutatásától, s a főérdeklődés az erkölcstan, ethika felé fordult; de az a körülmény, hogy a sophisták és Sokrates tudatára jutottak az egyén alanyi részének a világnézet alakításában, s hogy Sokrates megállapította az ismeretszerzés általános érvényű logikai útjait, a későbbi fejlődésben mégis, mélységben és kiterjedésben egyaránt, legnagyobb hasznára vált a görög tudománynak. A peloponnesosi háborutól Philippos haláláig terjedő, politikailag bomladozó korszakban teremtette meg a görög tudomány összefoglaló, nagy rendszerét, mely Demokritos és Platon kezdeményezése után főleg Aristoteles nevéhez füződik.
A fejlődés megértetéséhez szükséges azonban előbb Sokrates erkölcsi felfogásához visszatérnünk, s némi birálatot is adnunk, melytől tanainak ismertetése alkalmával (l. 322-324) egyelőre tartózkodtunk. Sokrates erkölcsi kutatásai végső eredményeikben nem igen különböztek a korabeli hagyományos erkölcsi felfogástól, sőt megerősítették azt. Arra a kérdésre: mi az erény, voltaképen feleletet sem adott, mert munkásságának egész természete szerint mindig csak egyes, különös esetekre nézve kutatta, mi a «jó», s e szerint az a konkrét jó dolog, a mire kutatásában jutott, nem volt egyéb, mint a «célszerű», azaz: a mi az illető ember czéljának legjobban megfelelt, s legboldogabbá tehette. Tény, hogy ez a hasznossági szempontja, melyet különben csak Xenophonnak talán helytelen felfogásában ismerünk, elég sok fonák következtetésre is vezette, jóllehet itt-ott tagadhatatlanul túlemelkedett a hagyományos erkölcsi felfogáson, pl. azzal a tanával (ha ugyan az övé, s nem Platoné), hogy rosszat még rossz helyébe sem szabad tenni senkivel. De nem szabad elfeledni, hogy Sokrates nemcsak philosophus volt, hanem mindenekelőtt vallásos ember is: az erény gyakorlását nem csupán hasznossága miatt követelte meg, hanem azért is, mert az erényes életet az istenek parancsolják. Hiszen szerinte az istenség jósága épen abban nyilvánul, hogy olyan parancsol az embereknek, a mi hasznos is rájuk nézve. A sokratesi tan e szerint a tudás és hit kiegyeztetésére való első kisérlet is: és sikerének titka nagyrészt épen ebben rejlik.
Sokrates maga semmit sem írt; de tanítványai, kik halála után nagyobbrészt elhagyták Athént, az egész hellén világra kiterjesztették hatását. Közülük a legöregebbek egyike az imént említett Xenophon, a történetíró volt (szül. 444 körül), ki Sokrates emlékezete czímű művében mestere életéről és tanairól ad képet, Kyros nevelkedése czimű államregényében pedig politikai nézeteit iparkodik kifejteni; de neki önálló jelentősége e téren nincs. Többi tanítványai (az ú. n. Sokratikusok) négy külön iskolát alapítottak, melyeknek tanai ugyan többnyire több közösségben állnak a sophisták és mások, mint Sokrates tanaival; de az ösztönt munkásságukhoz kétségenkívül ezek is Sokratestől vették. Eukleides Megarában alapított iskolát, melyben Sokrates ismerettanát kivált az eleaiak tanaival iparkodott megegyeztetni; nem annyira tanairól vált híressé, mint vitázó módszeréről (eristika), melylyel azokat más tanokkal szemben védelmezte. Létezőnek csupán csak a jót ismerte el, minden egyebet puszta látszatnak nyilvánított. Az elisi iskoláról, melyet Phaidon alapított, csak annyit tudunk, hogy erkölcstana megegyezett a megarai iskoláéval. A kynikos (cynicus) iskola nevét onnan kapta, hogy megalapítója, Anthistenes (szül. 444 körül) az athéni Kynosarges nevű testgyakorló helyen tartotta előadásait. Ez kivált Sokrates erénytanát fejlesztette tovább, de egyoldalulag: minden elméleti ismeretet haszontalannak nyilvánított, s kivánatosnak egyedül az erényességet tartotta. Erényességen azonban a modern felfogástól eltérőleg nemcsak az egyéni jellem erkölcsi derékségét, s az ebből eredő helyes cselekvést értette, hanem az emberi élet egész berendezését. Erényes és egyszermind bölcs az, a kiben van önuralom, a ki megveti az élet apró kényelmeit, a ki nem szorul semmire és senkire. Boldog csupán a bölcs: ment minden kényszerűségtől, törvénytől, hagyománytól, szokástól, babonától; hazája az egész világ. A kynikos bölcsnek ilyetén önelégültségét Antisthenes követői, kivált a sinopei Diogenes, annyira túlságba vitték, hogy még a legkezdetlegesebb illemszabályokkal sem törődtek, s mint ronda koldusok kóboroltak mindenfelé. Ettől kezdve a kynikos iskola elnevezését a közfelfogás a kutyát jelentő «kion» szóval hozta összefüggésbe. A Kr. utáni I. században a kynismos (cynismus) a rómaiak közt is felütötte fejét, s hosszú ideig élt tovább: még a hitehagyó Julianus császár is írt ellene két vitairatot. A kyrenei iskolát az odavaló Aristippos alapította. Ez szintén olyan egyoldalú továbbfejlesztése a Sokrates-féle erkölcsi felfogásnak, mint a kynikosoké. Aristippos is az erényt tartja egyedül kivánatosnak, de nem mint czélt, melylyel a boldogság is velejár, hanem egyenesen mint eszközt a boldogságra. A boldogság az élvezetek szakadatlan sora; következőleg, mivel az érzéki élvezeteket reakczió követi, legtöbbet az az élvezet ér, melyet az igazzal és széppel való foglalkodás okoz: bölcs csak az, a ki élvezni tud. Azonban az igazság, mint Protagoras is állította, mindig egyéni valami: mindenkire nézve az az igazság, a mit ő épen annak tart. A kynikosok és a kyreneiek igazi megalapítói az olyan értelemben vett eudaimonismosnak, mely az erényt csak mint a boldogság eszközét becsüli. A kyrenei tanok később az Epikuros iskolájában, a kynikosoké a stoikusokéban találtak mélyebb és nemesebb kifejtésre.
Volt azonban Sokratesnek egy olyan tanítványa is, ki mestere tanait, a mennyire megitélhetjük, az ő szellemében fejlsztette és mélyítette: az athéni Platon (427–347). Előkelő és gazdag család tagja volt; ifjuságában költészettel foglalkozott, s általában egész irodalmi munkássága nemcsak nagy gondolkodóra, hanem nagy költőre is vall. A bölcselkedésbe a Herakleitos iskolájába tartozó Kratylos vezette be; de csakhamar Sokrateshez csatlakozott, a kinek ettől kezdve haláláig legtehetségesebb tanítványa, halála után pedig leghivatottabb megdicsőitője volt. Mint mestere, ő is többre becsülte a hitet a tudománynál; ő is meg volt róla győződve, hogy olyan művészies és czélszerű szervezet, mint a világegyetem, művész-alkotót feltételez. (Teleologikus felfogás.) Csakhogy míg Sokrates itt megállt, s a halálon túl eső dolgok kutatását hiábavalónak tartotta, addig Platon az orphikus és pythagorasi tanok csapásán tovább haladt: elfogadta a lélek halhatatlanságának tanát, s vele minden következéseit: a léleknek a születés előtt való létezését, a bűnbeesést, a lélekvándorlást, a másvilági igazságszolgáltatást és a megváltás lehetőségét. Természetesen bizonyítékokat is keresett hite számára, s elmélkedéseiben az ismeretszerzés Sokratestől tanult módszereit (az ú. n. dialektikát) alkalmazta: de épen (kivált Phaidon cz. dialogusában olvasható) bizonyítékainak gyengesége mutatja, hogy a halhatatlanság tanához nem e bizonyítékok mögött rejlő gondolatok révén jutott. Azonban akárhogyan jutott hozzá, erkölcstani felfogásának ez a hit a Sokratesétől különböző tartalmat adott. Hogy az erény a boldogság alapja, sőt maga a boldogság, s hogy az erény főfeltétele a tudás, arról Platon is meg volt győződve: általában az antik philosophia nem is haladt túl az erénynek ilyen, a boldogsággal kapcsolatos (eudaimonistikus), felfogásán. De míg Sokrates csak a földi világra gondolt, addig Platon igazi boldogságnak csak a másvilági élet boldogságát tartotta, a földi életben pedig azt tekintette az ember főfeladatának, hogy lelkét lehetőleg megszabadítsa a test nyügétől, az érzékiség salakjától, s így előkészítse az ujjászületésre, vagy az isteni hazájába való örök visszatérésre. A bölcs nevét szerinte csak az olyan ember érdemli meg, a kinek egész valóját eltölti a valóság megismerése után való sóvárgás, vagy, a mint Platon nevezte, szerelem (eros), s nem engedi nyugodni addig, míg bizonyos tekintetben már e földön túl nem emelkedik az érzéki világ határain. Az ilyen ember mindenben nem a külső látszatot, hanem az érzékeken kívül eső valóságot szereti. Ebben áll a sokszor emlegetett és sokszor félreértett «plátói szerelem». A nagy tömeg persze Platon szerint is megelégszik olyan felfogással, mely középet tart a tudás és nemtudás között: a nagy tömeg azért boldog lehet a saját módja szerint, de az igaz bölcseséggel járó boldogságból ki van zárva.
Említettük, hogy Platon első tanítója a Herakleitos iskolájába tartozó Kratylos volt; úgy látszik, már ezen ifjukori hatás következése is volt, hogy Platon a természetbölcselet szokott kérdéseitől sem zárkózott el, mint Sokrates. Már Herakleitos is azt tanította, hogy az érzéki világ nem állandó lét, hanem folytonos mozgás, változás. Ebből a tételből Platon azt következtette, hogy az igazi létet, valóságot egy másik, természet és érzékfölötti világban kell keresni. Hogy igazi ismeretet, fogalmat csak gondolkodás útján szerezhet az ember valamiről, azt Sokrates már megállapította: Platon mármost épen ezeket a fogalmakat tartotta a dolgok igazi lényegének, a valóban létezőnek. Nála a fogalmak, vagy mint ő nevezte, az ideák, önálló, örök és változhatatlan lények, melyeknek nincsenek érzéki tulajdonságaik. Minden, a mit az érzéki világban tapasztalunk, csak utánzata, rossz visszatükrözése (eidolon) egy-egy ilyen ideának. Idea e szerint voltaképen annyi van, a hány (faj-, fogalom; de természetesen nem mind egyforma értéküek, hanem lépcsőzetet alkotnak, melynek legfelsőbb fokán a legmagasabb idea, a «jó» ideája áll, azaz: maga az istenség. Az ideák együttvéve az ideák világát, a «valódi» világot alkotják. Az érzéki világot az istenség, a teremtő (demiurgos), az ideák szerint alkotta meg az anyagból. Magának az emberi léleknek természete nincs pontosan meghatározva a rendszerben. De sorsára, viszontagságaira nézve állandók Platon nézetei. Már a születés előtt léteznie kellett, mert különben nem ismerhetne rá a látszat közepett az ideára: a megismerés nem más, mint a lélek visszaemlékezése arra, a mit testhez nem kötött állapotában tapasztalt. A testbe jutva aztán elveszti egyszerűségét, s három irányban nyilatkozik meg: a tiszta értelem, az akarat, és az érzéki vágyakozás irányában. A lélek minden irányának egy-egy sarkalatos erény felel meg. A tiszta értelmi iránynak a bölcseség (sophia), az akarati iránynak az erély vagy bátorság, férfiasság (andreia), az érzéki iránynak a mértékletesség (sophrosyne): ezekhez az erényekhez negyedikül járul az igazságosság erénye (dikaiosyne), mely a három irány helyes viszonyán, rendeltetésük betöltésén őrködik. Ez utolsó erény fölvétele azzal magyarázható, hogy a Platon-féle ethika nem annyira az egyénnek, mint inkább az egész fajnak, az emberiségnek, vagy helyesebben: a társadalomnak ideáljával foglalkozik. Nem az egyes ember boldogságát tartja szeme előtt, hanem az összességét; ezt pedig csak tökéletes berendezésű államban lehet elérni: Platon ethikája összeesik ideális államáról szóló tanával, melyet a kor politikai felfogásának rajzából már ismerünk (l. 325. lap). A három első osztály a három első sarkalatos erényen alapul, a negyedik erény a hatalomnak a három osztály közt való helyes megosztásában nyilvánul.
Platon hatása a görög gondolkodás és irodalom fejlődésére csak Homeroséval hasonlítható össze. De jelentősége nem szorítkozik pusztán a görög civilisatióra. A gyakorlati, társadalmi morállal való foglalkozása, a szép iránt való érzéke az athéni bélyeget hordja magán; de idealismusa, szárnyalása az érzékfeletti világ felé, távolról a keresztyénség útját egyengeti. Mint író, Demosthenesszel együtt, de tőle nagyon különböző jelességek alapján, a görög prózának, s így minden idők prózájának legnagyobb művésze. Valamint philosophiája az összes megelőző rendszerek önálló és eredeti összefoglalása, úgy művészete is az egész addigi irodalom jelességeinek sajátságos formában való egyesülése. Az ő mesteri kezében a dialektika drámaivá, sőt néha lyraivá, a költőies előadás bölcselkedővé, erkölcsössé, vallásossá válik. A párbeszédes előadás, a milyenné ő fejlesztette (v. ö. 484. lap), új irodalmi műformát alkot.
Platon iskolájából majd negyven évi tanítása alatt számos kiváló férfiú került ki, kiket Platon athéni iskolájának helyiségéről, az Akademos herosnak szentelt testgyakorló-kertről, közös néven Akademikusoknak neveznek. Platon halála után az u. n. régibb Akademia még teljesen azon fordulat befolyása alatt állt, melyet már Platon philosophiájának elméleti téren a Pythagoras-féle számmystika, gyakorlati téren a vallásos szinezetű erkölcsi felfogás adott. Vezetése először Platon unokaöcscsére, Speusipposra szállott, ennek halála után pedig (339) a chalkedoni Xenokratesre, a ki teljesen elmerült az iskola kezdettől fogva meglévő theologiai irányában. A következő nemzedék ismét inkább az erkölcsös kérdések vitatásával foglalkozott: fejük ekkor (314–270) az athéni Polemon volt, ennek, és legtehetségesebb tanítványának, Krantornak halála után pedig az athéni Krates. Mindezen férfiaknak a tapasztalati kutatás számos becses adatot köszönhetett, de a philosophiát egyik sem vitte előbbre: csupán Platonnak az Akademiától korán elszakadt leghiresebb tanítványa, Aristoteles volt arra hivatva, hogy a görög philosophia egész gondolati tartalmát egy nagyszerű rendszerbe fűzze; s a maga nagy egyéniségében befejezésre juttassa.
Mielőtt azonban a görög szellem ezen hatalmas alakjának ismertetésére térnénk, szükséges még egy tekintetet vetnünk a tudományos kutatás egyéb ágainak fejlődésére is. Ezek, mint tudjuk, (l. 315. lap) már az előző korszakban el kezdenek válni az addig csupán természetbölcseleti kérdésekkel foglalkozó philosophiától. A sophisták fellépésével kezdődő korban aztán sem a sophisták skeptikus felfogása, sem Sokratesnek inkább hiten alapuló, a czélszerűség szempontjával megelégedő (teleologikus) világfelfogása, sem Platonnak a Pythagoras-féle számmystikával vegyült tanai nem igen fértek meg az időközben önállóan továbbfejlődött tudományágaknak, kivált a természettudományoknak eredményeivel. Sokrates philosophiáját megérthetjük ez eredmények részletesebb ismerete nélkül is; Platonét már kevésbé; Aristoteles rendszerének megértéséhez pedig ismeretük okvetetlenül szükséges.
Így először is az Aristoteles-féle alkotmány-gyűjtemény létre nem jöhetett volna, ha a már múlt korszakban megindult alkotmánytörténeti vizsgálódás (l. 326. lap) e korszakban is tovább nem halad. Mióta Hellanikos (400 körül) megírta a maga «Atthis»-át, azóta kivált Athén történetéről és régiségeiről egész irodalom keletkezett. Legkiválóbbak voltak e nemben Kleidemosnak (370–360 körül) és Androtionnak, Demosthenes idősb kortársának művei. Ezen «Atthis»-ok forrásai az athéni levéltárban őrzött hivatalos okiratok voltak; közülök valamelyik, talán épen az Androtioné, volt Aristoteles főforrása Athén alkotmánya czimü, nem rég felfedezett művében. Hasonló művek, jóllehet inkább a következő században, bizonyosan más államokra vonatkozólag is készültek. Azonban a kor történetírása egyelőre még nem igen vall rá e részletes vizsgálódások felhasználására. Magáról Thukydidesről is tagadhatatlan, hogy előadása nagyon elmarad a saját maga felállította ideáltól, s többnyire csak a hadi eseményekre szorítkozik. Még sokkal inkább áll ez Xenophonra, ki Thukydides művét egész a mantineiai csatáig tovább folytatta: ez a műve (a Hellenika) alig egyéb, mint hiányos anyaghalmaz. Sikerültebb nála a kisebb körben mozgó Anabasis, a tizezer görög hadjáratának és visszavonulásának elbeszélése, melyet a hadiműveletek világos előadása, s a minden rhetorikát mellőző, egyszerű nyelve a maga nemében valóságos mesterművé emel. Ktesias, a knidosi Asklepios-iskola tagja, ki 415–398 körül perzsa udvari orvos volt, Assyria és Perzsia történetét írta meg elveszett munkájában, melynek nagy hatása volt a későbbi történetírásra, de Herodotosra emlékeztető kritikátlan előadásával épen nem jelzett haladást a történetírás terén. Thukydides első méltó utódja e korban Philistos volt, az ifjabb Dionysios ministere és hadvezére (l. 385., 417. lap), ki hazájának, Siciliának történetét írta meg. Az egész görög történet összefüggő előadására egyszerre két író is vállalkozott, a lampsakosi Anaximenes, Polykrates tanítványa, és a kymei Ephoros, Isokrates tanítványa. Nagyobb hírre, már csak az Isokrates-féle irány nagyobb tekintélye miatt is, Ephoros munkája jutott, mely a Heraklidák «visszatérésétől» Perinthos ostromáig (340) terjedt. Ephoros lelkiismeretesen felhasználta korának történelmi és földrajzi irodalmát, s forrásainak használatában a kritikai szellem és igazságszeretet nem vitatható el tőle, sőt a mi pl. a trójai háborúra vonatkozó felfogását illeti, az határozott haladást mutat Thukydidesé mellett, ki ezt a mondát még teljesen bizonyos történeti ténynek tekintette. Más tekintetben persze a rhetor Ephoros határozottan mögötte áll az államférfiú és hadvezér Thukydidesnek: politikai és hadi dolgok iránt nem volt akkora érzéke. Egészben véve azonban műve igen jól megfelelt közönsége követelményeinek: a régibb görög történet azontúl az Ephoros előadása szerint élt tovább a nemzeti köztudatban. Isokrates egy másik tanítványa, a chiosi Theopompos (szül. 380 körül) két nagyobb (szintén elveszett) történeti munkát írt: a Hellenikát, mely Thukydidest folytatva a knidosi csatáig ért, s a Philippikát, mely Philippos uralkodásán kívül hosszabb kitérésekben a kor egész történetére kiterjedt; mi mind a két munkát csak töredékeiből és kivonataiból ismerjük. Theopompost a régiek igen különbözően ítélték meg; annyi azonban bizonyos, hogy formailag is, tartalmilag is egyike volt a legjelentékenyebb görög történetíróknak, és nemcsak a haditörténetet, hanem a belügyeket is kellő figyelemben részesítette. Hires volt lélektani elemzéseiről, melyek terén minden előzőjét meghaladta. Kallisthenes, olynthosi származású író, Aristoteles unokaöcscse az Antalkidas-féle békétől a phokisi háborúig terjedő kor történetét írta meg, persze Philippost magasztaló szellemben. Virágos és színes stilusát kortársai nagyon szerették, a későbbi kritikusok sokat ócsárolták. Munkája bizonyosan nagy befolyással volt az Alexandros hadjárataira vonatkozó hagyomány alakulására.
A földrajzi ismeretek a Hekataiostól Nagy-Sándorig terjedő időszakban nem igen bővültek; ezen a téren csak Ázsia elfoglalása jelöl új korszakot. A földrajzi irodalom, mint kezdettől fogva, most is a történetivel kapcsolatos maradt. A csodás Indiáról először Ktesias történetíró adott félig mesés leírást. Ephoros 4. könyve Európa földrajzát foglalta magában. A negyedik század elején a sigeioni Damastes és az athéni Phileas Hekataios módjára (l. 179. lap) készült földrajzot írtak. A korszak legvégén megindúl aztán a tengeri útak irodalmi feldolgozása: de az összes e nemű munkák (u. n. paraplus-ok vagy periplus-ok) elvesztek, kivéve a Dareios Hystaspes idejében élt Skylax úti jelentéséből későbbi időben készült kivonatot. A korszak legjelentőségesebb mozzanata a mennyiségtani földrajz terén az volt, hogy Pythagoras tana a föld gömbalakjáról általánosan elterjedt, mert ezzel megvolt az alap a tudományosabb földrajz kifejlődésére. Most már meg tudták határozni a helyek földrajzi szélességét, sőt két, ugyanazon délvonalon fekvő, ismert szélességű hely távolságából a föld kerületét is számítgatták. A valóságosnál majdnem kétszerte nagyobb eredményre (400,000 stadium = 74,000 km.) jutottak ugyan, de eszközeik gyarlósága mellett ez az eredmény is bámulatos. Legtöbbet e téren az athéni Euktemon, a knidosi Eudoxos és a tarasi Archytas tettek.
A csillagászat terén, mint tudjuk (l. 315. lap) már a Pythagoras iskolája felismerte, hogy a föld saját tengelye körül forog. Ezt a tant élete vége felé Platon is elfogadta; tanítványa, a pontosi Herakleides már azt is észrevette, hogy Merkur és Venus bolygók a nap körül forognak.34 Másféle kosmikus rendszer az, mely Eudoxos knidosi csillagász nevéhez füződik: ő szerinte a föld a mindenség mozdulatlan középpontja, mely körül egymással közös középpontú gömbökön (sphaerákon) a többi égitestek minden 24 órában egyszer megfordulnak. Az állócsillagokat, mivel mozdulatlanoknak látszanak, mind a legszélső sphærába helyezte, a látszólag igen szabálytalan mozgású öt bolygó számára négy-négy sphærát, a nap és hold számára három-három sphærát, tehát összesen huszonhetet vett föl. De mivel a látszólagos szabálytalanságokat ennyi sphæra sem magyarázta meg, számukat Kallippos további hattal, Aristoteles még huszonkettővel szaporította. A csillagos égnek a most is divatos csillagképekre való osztását is főkép Eudoxosnak tulajdonítják.
A mennyiségtan fejlődése főkép a csillagászat fellendüléséhez fűződik. A sophistika ismerettagadása erre a tudományra nem lehetett hatással, mert eredményeit kétségbe nem vonhatta. Sokrates, a ki első sorban minden gyakorlati szempontból tekintett, csak arra valónak tartotta a geometriát, hogy fel lehessen segítségével mérni a földeket (a minthogy a geometria név is földmérést jelent). De már Platon, először a kyrenei Theodoros, aztán a Pythagoras-féle iskola hatása alatt, sokat foglalkozott e tudománynyal, s mint a bölcselkedésre előkészítő tanulmányt is nagyon becsülte. Ő maga különben nem sokat fejlesztett rajta; de annál többet tanítványai, az akadémiai iskola tagjai. A thasosi Leodamas állítólag az elemzőmódszer felfedezője; Theaitetos az irrationalis számokról szóló tané; Menaichmos a koczka megkétszerezésének divatos problemájával foglalkozott. A kor legkiválóbb mathematikusa azonban mégis a knidosi Eudoxos volt, ez a sokoldalu szellem; kivált az arányok tanát javította.
Az orvosi tudomány eredményeit sem rombolta le a természetbölcselet ellen irányuló skepsis; de Hippokrates hatalmas egyéniségének nyűge megakasztotta továbbfejlesztését. Tanai iskolája körében dogmaszerű tekintélylyel bírtak. Kiváló gyakorló orvost azonban sokat mutat fel a kor, nemcsak Hippokrates iskolájának (az u. n. dogmatikusoknak), hanem a vele ellentétes knidosi iskolának tagjai közül is. Amazok közül Apollonios és Dexippos, emezek közül ismét Eudoxos, és tanítványa, Chrysippos a legkiválóbbak. Az anatomia (bonczolástan) egészben véve megmaradt a Hippokrates idejebeli fokon, jóllehet Praxagoras a hagyomány szerint felismerte az ütő- és visszavezetőerek közti különbséget. Emberi hullát még most sem bonczoltak: így aztán Praxagoras még a szívből ágaztatja el az idegeket, s maga Aristoteles sem tudja, hogy az agyvelő a gondolkodás középponti szerve.
Nagyobb haladást mutat az állattan. Demokritos óta kivált az orvostudománynyal kapcsolatban sok megfigyelés halmozódott össze ezen a téren, melyeket aztán Aristoteles feldolgozott és rendszerbe is állított. A növénytani ismeretek fejlődése is főleg az orvostudományéval állott kapcsolatban; mint tudós gyógyszerkereskedőket Thrasiast és Alexiast említik. De hatottak rá a mezei gazdálkodás közben szerzett tapasztalatok is. Igazi megalapítását azonban ez a tudományfaj is csak Theophrastosnak, Aristoteles tanítványának köszönheti.
A philosophia és az egyes tudományágak ilyen fejlődési fokán lépett fel az a férfiú, ki arra volt hivatva, hogy a tapasztalati úton nyert összes ismereteket elméletileg is értékesítse, s a tudományágakat és bölcselkedést egy nagy rendszerbe egyesítse. Aristoteles Demosthenesszel ugyanegy évben (384.) született Stageiros chalkidikei városban, olyan családból, melyben az orvostudomány nemzedékről-nemzedékre öröklődött. Atyja, Nikomachos, Amyntas király udvari orvosa volt, s kezdetben valószinüleg maga Aristoteles is erre a pályára készült, de atyja halála után, 18 éves korában Athénbe ment, hogy ott rhetorikát és philosophiát tanuljon. Platonnak buzgó tanítványa lett egész a mester haláláig (347), s Isokratestől is tanult, jóllehet tanítványa a szó szoros értelmében nem volt. Platon halála után egynéhány évig Kisázsiában, majd Mytileneben tartózkodott, aztán pedig Philippos király meghivására (343) átvette az akkor 13 éves Alexandros nevelését. Azonban, mihelyt a politikai viszonyok megengedték, ismét visszatért Athénbe (335), hol akkor Xenokrates volt az Akademia feje. Ő maga akkor már annyira kinőtt a régi körből, hogy külön iskolát nyitott a Lykeion (liczeum) nevű testgyakorló helyen, melynek árnyas csarnokaiban fel-alá sétálva, társalkodva tanított. Innen az iskola neve: a sétálók (peripatetikusok) iskolája. Előadásai kétfélék voltak: külsők (exoterikusok), melyek tárgyai a rhetorika és más bevezető tudományok voltak, és belső (esoterikusok), melyekben magáról a philosophiáról volt szó. Alexandros halálakor tizenkét évi működés után az ellenséges párt embereinek vádja Athén elhagyására kényszerítette: Chalkisba menekült, hol nemsokára, ismét Demosthenesszel egyidejűleg (322), meg is halt.
Az emberi művelődés egész történetében kevés olyan alak van, kinek hatása Aristotelesével mérkőzhetnék. Munkásságának terjedelme a csodával határos; nem is magyarázható meg máskép, mint hogy tanítványait is belevonta tudós munkálataiba, melyekben nagy tanítványa, Alexandros is kétségkívül minden képzelhető segédeszközökkel gyámolította. A neki tulajdonított iratok egy része csupán tanítványai fogalmazásában maradt reánk: de mind magán hordozza a mester hatalmas szellemének bélyegét.

Aristoteles.
(Visconti szerint.)
Philosophiai rendszerében sohasem tagadta meg egészen az Akadémia hatását. Mint Platon, ő is azt tartotta, hogy a valódi tudás tárgya csak az általános lehet; de sokkal inkább ismerte a természetet, semhogy megelégedhetett volna a Platon-féle dualismussal, melyben a tiszta fogalmak érzékfölötti világa minden világos átmenet nélkül állt szemben a másik, érzéki világgal. Főfeladatát épen abban látta, hogy ezt a két világot egyesítse. E czélból mindenekelőtt a tudományos gondolkodás általános formáit és törvényeit vette vizsgálat alá. Minden tudás tapasztalaton alapul; ezekből vonja le az ember ítéletek formájában a dolgok végső okait, a legáltalánosabb elveket, melyek be nem bizonyíthatók, hanem közvetetlen bizonyításra nem szoruló lelki szemléleten alapulnak. A tudomány feladata már most az, hogy ezekből az ítéletbe foglalt általános elvekből helyes következtetések útján levezesse a különös ítéleteket: az Aristoteles-féle logika főfoglalatát épen a következtetések ezen tana teszi. Nagyjából az a logika ez, mely a középkoron át egész napjainkig érvényes maradt. Aristotelesnek ezen logikai rendszere a Platon-féle dualisztikus világfelfogásra alkalmazva már most a következő eredményre vezetett: az általános nem létezhetik a dolgokon kivűl, tőlük teljesen különválva, hanem állandóan bennük foglaltatik. Önálló létük csakis az egyes dolgoknak van. A fogalom csak a forma, mely a formátlan anyaghoz járulván, ezt valósággá formálja, úgy hogy anyag és forma, dolog és fogalom elválhatatlan kapcsolatban jelentkeznek előttünk. A létező dolgok egész sorának elején az alaktalan ősanyag, végén az anyagtalan alak, azaz: maga az istenség áll. A világot alkotó dolgok mind testek, melyek közt a különbség nem csak a mennyiségen alapul, mint az atomisták hitték, hanem a minőségen is: a minőségbeli különbséget az elemek keveredésének különböző aránya okozza. Elemeknek ő is a tüzet, levegőt, vizet, földet, s ötödikül Pythagoras módjára az æthert tartja, de nem valódi értelemben, hanem egyes jellemző tulajdonságaik szerint: a tűz meleg és száraz, a levegő meleg és nedves, a víz hideg és nedves, a föld hideg és száraz. Az æther a földön kívül létező égitestek alkotó-eleme. Az anyag alakulásában elismeri a czélszerűséget; de nem azt az emberre vonatkoztatott czélszerűséget, a melyet Sokrates és Platon látott benne, hanem olyat, mely magukban az egyes dolgokban van meg. A «nagy világban» (Makrokosmos) ez a czélszerűség a bolygórendszer berendezésében nyilvánul: hogyan képzelte ezt Eudoxos rendszere nyomán Aristoteles, arról fennebb már szóltunk. De ugyanaz a célszerűség megvan az élőlények szervezetében is. Az életet Aristoteles annak a képességnek határozza meg, mely saját magától működhetik. A növényeknek is van lelkük, mert saját maguktól élnek és szaporodnak. Az élő szervezetek keletkezését előbbi gondolkodók példájára ősnemzéssel magyarázza. A legelső, legalsóbbrendű szerves lények maguktól keletkeztek és keletkeznek: a magasabb rendű állatok csirák útján való továbbtenyészés útján jönnek létre, fokozatos fejlődésben, melyben a hím az alakadó, a nőstény az alakelfogadó szerepet játszsza. Általában az állattan is sokat köszön Aristotelesnek. Természetes rendszerbe is osztotta az állatvilágot, s a vérkeringés meglétéből vagy meg nem létéből indulva ki, összesen kilencz osztályt különböztetett meg: rendszere fővonásaiban mindenkorra érvényes maradt. A szervetlen világot egészben véve a szerves világ módjára fogja fel. Az égitesteket, sőt magukat az elemeket is bizonyos tekintetben lelkes lényeknek tartja, melyek, ha öntudatlanul is, czélszerűen működnek. Ebben a tekintetben a természetvizsgáló Aristotelesen nagyon meglátszik a sokratesi tanok befolyása.
A lélektan terén is Aristoteles az első, a ki igyekszik a lélek lényegét pontosan meghatározni. Neki a lélek nem más, mint a szervezetnek formai része, mely benne mint állandóan hathatós és ható erő működik. A növények lelkétől az állati lélek a mozgás, vágyakozás, érzés, öntudatosság functióinál fogva különbözik. Az emberi lélekben az alsóbbrendű lelkek functiói mind egyesülnek: de betetőzi őket az ész, a gondolkodásra való képesség (nûs). Az alsóbbrendű lelki functiók a szervezethez tartoznak; az ész, mint Isten ajándéka, kívülről járult hozzájuk, s egyedül csak ő halhatatlan és öröktől való. Aristoteles egész lélektani rendszerének tüzetes kifejtése nem lehet czélja e rövid áttekintésnek; csak megemlítjük, hogy tőle származik a képzettársításnak (associatio), azaz: a hasonló vagy ellentétes, térbelileg vagy időbelileg összetartozó képzetek egymásra hatásának tana.
Az erkölcstan terén Aristoteles távol tudta magát tartani a kynikos és kyrenei ethika szertelenségeitől. Ő is meg van győződve róla, hogy a legfőbb jó a boldogság, sőt megengedi, hogy boldogság megszerzésére a külső javak is szükséges mellékfeltételek: de szerinte a boldogságot nem ezeknek a javaknak élvezete adja meg, hanem csupán az eszes tevékenység-szülte belső megelégedés. Legnagyobb boldogság a tudománynyal való foglalkozással jár: egyedül ez emelheti fel az embert az istenségig. Legközelebb áll hozzá a gyakorlati tevékenység, melynek vezetésében az értelem és az akarat a főtényezők. Az erény ilyen gyakorlati értelemben a lélek azon állapota, mely helyes cselekvésre képesíti az embert. Fődolog a helyes cselekvésben: eltalálni a helyes középútat azok közt a túlságok között, melyek felé vágyaink ösztökélnek. De önmagában senki sem valósíthatja meg az erényt, tehát boldog sem lehet. Az ember természeténél fogva társas életre alkotott lény (politikon zôon). Családban és államban kell élnie. A család az állam alapja: beletartoznak a rabszolgák is, kiknek helyzetére vonatkozólag Aristoteles sem emelkedett túl a közgörög felfogáson, sőt ellenkezőleg, komolyan hitte, hogy vannak népek és emberek (pl. az összes barbárok a hellénekkel szemben), kiket már a természet rabszolga-munkára rendelt. Az államra vonatkozó elméletét Aristoteles ethikai és politikai műveiben, kivált nyolcz könyvből álló Politikájá-ban fejtette ki. Ideálja e téren nagyjából megegyezhetett a Platonéval. Szerinte is csak a művelt polgárok vannak vezetésre hivatva, a földmívelést, ipart rabszolgákkal vagy zsellérekkel végeztetné. A nevelést ő is az állam feladatának tartja. De míg az Athénben élő Platont az ottani vigasztalan alkotmány szemlélete eltérítette a valódi állapotok fegyelembevételétől, addig Aristotelest a maga gazdag tapasztalatai későbben meggyőzték arról, hogy mesterségesen semmiféle alkotmányt sem lehet életbe léptetni, hanem hogy az államformák történetileg adott viszonyoktól függnek. Így a (ránk maradt) Politiká-ban csak az állami élet alapfeltételéről és a nevelésről szól: a munka nagyobb része a fennálló államformák vizsgálatával foglalkozik. Valamennyi államformát jónak tart, ha a hatalom nem csupán csak a vezető osztály, hanem az összes polgárság érdekeit szolgálja. Kinek a kezében van a hatalom, az csak másodsorban fontos kérdés. E szerint hatféle alkotmány lehetséges; három jó, mely az összesség érdekét tartja szem előtt: királyság, aristokratia, politeia; három hibás, mely csak az uralkodó rész érdekeit szolgálja: tyrannis, oligarchia, demokratia. Hogy a valóságban ez egyes alkotmányformák közt bajos a határt megvonni, azt nagyon jól tudta: észrevette azt a nagyfontosságú politikai elvet is, hogy a hibás szervezetű alkotmányformákban épen a kormányzó elemnek áll érdekében, hogy uralmát a megfelelő helyes alkotmányformáéhoz mentül hasonlóbbá tegye. Az államjog elméletének vázlata is megvan Aristotelesnél, s munkájának épen ez a része adott legmaradandóbb értéket.
De persze még ő is nyűge alatt áll annak a korszaknak, melyet betetőz: az államot még ő is egy városnak fogja fel, s nem veszi észre, hogy már mindenfelé államszövetségek keletkeznek, melyekben a középponti kormány a városi kormányhatalom rovására mindinkább megszilárdul: nem veszi számba még a makedon hatalomnak szemeláttára való emelkedését sem. Ha hozzá veszszük ehhez a rabszolgaságtól való már ismertetett felfogását, nem tagadható, hogy tanai ezen a téren némi visszaesést jeleznek nemcsak a nagy sophisták, hanem Platon tanaival szemben is. Egyébként Aristoteles államtani rendszere roppant anyaggyűjteményen alapszik, melyet részben valószinűleg tanítványaival gyüjtetett össze. Összesen 158 görög állam alkotmányát dolgozta vagy dolgoztatta fel, egyrészt az alkotmánytörténet, másrészt a korában fennálló intézmények szempontjából, a többi közt Athénét is, melyet a kedvező szerencse a legújabb időben megmentett számunkra egyiptomi rejtekéből.
A művészet kérdései sem kerülték ki Aristoteles mindenre kiterjedő figyelmét. Szerinte a művészet általános értelemben az alakításra való képesség. Gyakorlati és utánzó művészeteket különböztet meg, melyek közül az utóbbiak az igazi művészetek. Ugyanis a művészet szerinte is, mint minden más görög bölcselkedő előtt, nem más mint utánzás (mimesis), de nem mint Platonnál, az egyes tárgyak utánzása; a művészet minden egyes tárgyban a fajbeli typust keresi, minden történetben a magasabb törvények érvényesülését látja és tünteti fel. Azért szerinte minden művészet, de kivált a költészet magasabban áll a történelemnél, közelebb áll a philosophiához, mint amaz. Czélja a művészetnek önczél: de egyúttal arra is való, hogy a képzettársítás törvénye szerint (l. 510. lap) a lélek működését elősegítő érzéseket keltsen a lélekben a maga általános eszméket visszatükröztető tárgyaival vagy cselekményeivel. Legalkalmasabb erre a czélra minden művészet közt a költészet, s a költői műfajok közt a tragédia, melynek az ő hires és sokat vitatott meghatározása szerint az a feladata, hogy a félelem és részvét felkeltése által megtisztítsa a lelket (katharsis), a mennyiben ez érzelmek lefolyásakönnyebbséget szerez az életben folyvást velük küzdő emberi léleknek. Megjegyzendő még, hogy Aristoteles a művészeteknek, mint az erkölcsösség fejlesztésére való eszközöknek is fontosságot tulajdonít.
Aristoteles rhetorikája logikájával áll kapcsolatban; két első könyve nem egyéb, mint a valószinűségen alapuló bizonyítékok megállapítása azon szempontok (topika) szerint, melyek segítségével a bizonyítékok az adott tárgyakra vonatkozólag megtalálhatók. A harmadik könyv a rhetorika nyelvi és stilisztikai oldalával foglalkozik, s a grammatika elemeit is magában foglalja. Feltünő, hogy Demosthenesre igen kevés tekintettel van e művében; ez talán onnan ered, hogy tanának alapvonalait akkor rajzolta volt meg, mikor még kizárólag Isokrates uralkodott a görög ékesszólás terén.
Aristoteles egész philosophiájában nyilvánvaló az a törekvés, hogy a tapasztalatilag felhalmozódott ismereteket az elmélet, speculatio, érdekében értékesítse. Az előbbi korszakban szétválásnak indult tudományágak és a philosophia nála egy nagy egységet alkotnak, mely csak halála után kezd ismét bomlásnak indulni. Tanítványai között egy sem volt, nem is lehetett, olyan, a ki hozzá hasonlóan az emberi ismeretek egész mezejének áttekintésére képes lett volna. Lehetetlenné tette ezt már a tudományos anyagnak az a bővítése is, mely épen Aristoteles saját munkásságának volt köszönhető.

Attikai iskolai jelenetek.
Duris festménye egy, a berlini kir. múzeumban őrzött edényen.

Testgyakorló-iskolai (palaistrai) játékok.
Duris festőnek a berlini kir. múzeumban őrzött két csészetöredékéből összeillesztve.
Hatása minden időkre kiterjed. Platon ideális világával szemben ő védelmezte meg a valóságot; ő a szószólója annak a «helyes középútnak», melyen egész gyakorlati philosophiája alapul, szemben az ideálisták egyoldalúságával, mely csupán a legmagasabbat ismeri el igaznak, jónak, és szépnek. A mértéktartás eme nyomatékos kiemelésével egyszersmind görög szellemnek is igaz képviselője: az ő «nagylelkű»-je, a milyennek Nikomachoshoz czímzett ethikájában megalkotta, körülbelül olyan alakot állít szemünk elé, a milyennek Thukydides Periklest festi. A görögök egész későbbi, u. n. alexandriai tudományossága nem egyéb, mint az ő gondolatainak továbbfűzése. Az ő az irodalomban, a mi Alexandros a politikában: betetőzője egy régi korszaknak, s kezdete egy újnak. Valamint Alexandros, úgy ő is keleten tán még hírnevesebb lett, mint a görög világban. Műveit az V–VI. században syrus és örmény nyelvre fordították; aztán a VIII. században ezekből a nyelvekből arabra, s így a mohamedán tudósok közt is alapos ismerői voltak. A nyugat azokból a latin fordításokból ismerkedett meg először vele, melyeket zsidó tudósok az arab fordításokból készítettek. Továbbterjesztését főkép Albertus Magnusnak és aquinói szt. Tamásnak köszönheti a világ: a középkori scholastikus philosophia kivált a XIII. század kezdetétől fogva rajta alapult, s így egyike lett a katholikus tanok és a pápaság alapjainak. A renaissance idején ép úgy háttérbe szorult Platon mellett, mint hajdan a keresztyén philosophia keletkezésének idején. Aristoteles philosophiája nem a lelkesedés philosophiája: a hol a szív beszél, ott Platonnak van helye; mikor az értelem uralkodik, akkor arra a philosophusra hallgat az utókor, ki a tényeket minden másnál jobban figyelte meg.
*
Aristoteles munkássága tehát a tudomány győzelmét jelenti abban a támadásban, melyet a theologia és a skepsis (kételkedés) az V. század végén a természet vizsgálata ellen intéztek. Egy egész évszázad munkássága a tényleges (positiv) ismeretek akkora tömegét gyüjtötte össze, hogy azontúl a féktelenül csapongó puszta elmélkedés is, meg a terméketlen elzárkózás, tagadás is lehetetlenné vált.
Ilyen körülmények közt a közvéleménynek a tudományhoz való viszonya is javulni kezdett. Erre mutat legalább, hogy Sokrates kivégzése óta még magában a türelmetlen, babonás Athénben sem üldözték csupán tanaik miatt a felvilágosult philosophusokat: Aristotelest, igaz, istentelenségről szóló vád alá fogták, és számkivetették: de ebben az esetben a vád tartalma csak ürügy volt. Elítélésének politikai okai voltak, mert Aristoteles államelméletének az athéni birtokos-osztály érdekeivel nagyon is megegyező elemei megszilárdították volt az athéni makedon párt állását, s így a demokrata párt felhasználta Alexandros halálát arra, hogy a makedon párton Aristoteles személyében bosszút álljon. Másrészt azonban az is tagadhatatlan, hogy tudtunkkal sem Athén, sem más görög állam ebben a korszakban sem tett semmit a tudomány érdekében. A sophisták iskolái, Isokrates és más szónokok iskolái, Demokritos abderai-, Platon akademiai-, Aristoteles lykeioni-, Antisthenes kynosargesi iskolái teljesen magánjellegű intézmények voltak, melyeket alapítóik vagy tagjaik tartottak fenn, s különben is csupán csak az ephebosok és felnőttek tanításával foglalkoztak. Az elemi nevelés intézésével e korszakban még egyáltalában nem törődtek az államok: Athénben mindössze is arra hoztak törvényt, hogy olyan fiú, kit apja nem részesített a hagyományos nevelésben, nem köteles öregségében atyját eltartani. Ez a hagyományos nevelés Athénben kétágú volt: az u. n. múzsai ág (musike) kivált az írás-olvasás, valami kevés nyelvtan és számolás tanításából, és a régi költők, főképen Homeros, Hesiodos és a gnomikusok könyv nélkül való tanulásából állott; a múzsai nevelésnek ezt a részét magán-iskoláikban az u. n. grammatistes-ek, magán-iskolamesterek vezették. Kiegészítette ezt valamivel később, de még a 13. év betöltése előtt, a szűkebb értelemben vett «musike», azaz: a lant- és fuvolajáték és ének tanítása, a mi a kitharistes dolga volt. Ugyanez vezette be a fiúkat a rhetorika és metrika elemeibe, s ez olvasta és adta elő velük a lyrikus és melikus költők műveit. A nevelés másik ága, a gymnastikai ág, megelőzte a múzsait, s rendesen már a fiú hét éves korától kezdődött, szintén házon kívül történt, az u. n. palaistrákban (birkozóiskolákban), a szülőktől díjazott mester, paidotribes felügyelete alatt. A kiképzés természetesen nem szorítkozott csupán a birkózásra, hanem a futásra, ugrásra, diskosvetésre, dárdavetésre is kiterjedt. A görög gymnastikai nevelés kellő méltatásához szükséges azt is figyelembe venni, hogy kivált a spartaiaknál, de máshol is, a megedzést is egyik főczéljának vallotta: a fiúnak hozzá kellett szoknia testi fájdalom, nélkülözés panasztalan eltüréséhez, azaz: önuralomhoz. A házon kívül való tanulással járó erkölcsi veszedelem persze épen Athénben nagyobb volt, mint bárhol a világon. Azért a tisztességes családok fiait rendesen u. n. paidagogos kisérte külső útjokban, nem mint szolga, hanem mint illemmester, kinek feladata a gyermeknek külső és belső illedelemhez való szoktatása volt; tanítást nem kivántak tőle. Hogy a gyermek a nevelésnek mind a két, illetőleg három ágában részesüljön, az csak a szülők vagyoni állapotától és jóakaratától függött. Államok szerint is nagy volt a különbség. Spartában úgyszólván csak a gymnastikát tanították, Arkadiában és Boiotiában a zenét is. Legmagasabb fokon a nevelés mégis Athénben állott: de, valamint a taníttatás teljesen a szülőktől függött, úgy a tanításra is bárki vállalkozhatott, a ki akart. A tanítók képzéséről, fizetéséről az államnak ebben a korszakban még esze ágában sem volt gondoskodni, csak némi, inkább rendőri felügyeletet tartott fenn magának az egyes iskolák felett, a mire a közerkölcsiség szempontjából kivált a peloponnesosi háborút követő korokban tagadhatatlanul nagy szükség is volt. Állami gondot az iskolázásra a köztársasági államok csak a negyedik század végétől kezdtek fordítani. A monarchikus államok uralkodói az elemi neveléssel szintén nem törődtek, de a tudományok és művészetek ápolására mégis többet tettek, mint a demokratiák. Dionysiosék és Perdikkas udvarukhoz édesgették a kor nevezetes philosophusait és művészeit; Philippos, mint tudjuk, Aristotelest hívta nevelőül fia mellé, a herakleiai Klearchos (l. 386. lap) pedig maga is Platon tanítványa volt, s ő alapította az első görög könyvtárat.
Ilyen viszonyok közt a műveltség első sorban még mindig csak a vagyonos osztályok közt terjedhetett ugyan, de azért mégsem maradhatott legalább némi hatás nélkül a közerkölcsiségre nézve sem, jóllehet ezt újabb időben épen a szellemi élet középpontjára, Athénre nézve igen jelentékeny kulturpolitikus tudósok (Schvarcz, Pöhlmann) határozottan kétségbevonták. A mi Athént illeti, az ottani közélet bizony ebben a korszakban is meglehetős vigasztalan látványt nyujt. A politikai életet a torzsalkodás, önzés, irigység, kapzsiság, rosszlelkűség mételyezte meg, a társadalmi élet terén pedig épen Athénben, s főkép e korszakban különös cynismussal mutatkoznak a görögség hagyományos erkölcsi hibái, köztük kivált bizonyos természetellenes bűnre való hajlandóság, melyre modern ember nem gondolhat a legmélyebb erkölcsi undorodás nélkül, s a melylyel mindamellett e korszak athéni költői és rhetorai a szinpadon és szószéken egyaránt nyilvánosan is foglalkoztak. Az idegen vallásos szertartások szolgálatában álló koldúspapság, s az ilyen szertartások ápolására alakult szövetkezetek (thiasosok) is mindinkább elhatalmasodtak, s bizonyosan igen kártékony befolyással voltak az athéni köznép erkölcsiségére. (L. ezekről fenn, a 320. lapon.) Kétségbevonhatatlan tény az is, hogy a polgárok régi harczi deréksége enyészőben volt, sőt hogy a hazafias kötelességek iránt való érzék is meggyengült. A peloponnesosi háború óta az athéni polgárok nem szivesen vállalkoztak külső táborozásra, vagy épenséggel tengerentúli háborúra, az önkéntes közszolgálmányok (leiturgiák) pedig annyira kimentek a divatból, hogy a század második felében adók útján kellett a trierarchiáról gondoskodni (l. minderről 426. és következő lap). A komédiaírók és kivált szónokok egyik legkedveltebb szólásmódjává válik az «ősök erényeinek», a «marathoni harczosoknak» magasztalása, hogy lelket öntsenek az «elfajult» utódokba. De, bármennyire nyilvánvalók is mindezen jelenségek Athénben, talán mégsem volna egészen igazságos eljárás az egész polgárságnak és az erkölcsi élet összes ágainak sülyedésére következtetni belőlük. Először is az athéni lakosságnak aránylag még mindig igen jelentékeny részét tette a közép-birtokosság (l. 267. lap), mely nem a városi, hanem a vidéki demosokban lakott, s ott a maga demosának jól szervezett, kisebb demokratiát képező keretében most is csendben és rendben élte le napjait (l. 194. lap). Magáról a városi lakosságról szólva pedig azt kell fontolóra vennünk, hogy a demokratiával járó ismeretes (l. 325., 424. lapon) bajok mellett az erkölcsi sülyedés vádja, a mennyiben jogosult, nem annyira a köznépet, mint inkább a vezető demagógokat illeti. De talán nem is minden téren jogosult a vád, hanem főképen csak épen a politikai és gazdasági viszonyokkal kapcsolatos erkölcsös magatartásra vonatkozólag. Ezen a téren bizony megesik, hogy valamely vívmányt más irányban áldozattal kell megfizetni. Ha valamely nép gazdasági fejlődése olyan fokra ért, melyen a hadizsákmány nem nyujthat többé kárpótlást a polgári élet megzavarásáért, akkor enyészni szokott a harczi kedv a népben (v. ö. 444. lap). Ez a jelenség az előrehaladt keleti részen, Ioniában, már korán mutatkozik, s részben oka lett a Dareios elleni fölkelés kudarczának. A peloponnesosi háború óta aztán Athénben is általánossá vált a hadiszolgálattól való idegenkedés, sőt 380-ban maga a peloponnesosi szövetség is kénytelen volt megengedni, hogy ha Hellason kívüli hadjáratról volt szó, az egyes tagok megválthassák magukat a hadiszolgálattól. További oka volt e jelenségnek a haditechnika fejlődése, mely mindinkább hivatásos katonákra szorult (l. 434. és következő lap), a milyeneknek pedig, mint tudjuk, a gazdaság és politikai bajok miatt bővében volt egész Görögország (l. 423. lap). Így Athénben is mindinkább szokásba jött, hogy zsoldosokkal intézték a háborút, s a polgárseregnek pedig vagy csupán kis töredékét mozgósították, vagy, ha az egész erőt mozgósították is, papiroson maradt az intézkedés. Azonban, akármennyire megmagyarázható is a polgárságnak a hadviselés iránt való közömbössége, rá kell mégis mutatnunk, hogy ezen egészségtelen állapotok megmaradása mindenesetre erkölcsi bajokra vezetendő vissza. A polgárságnak, vagy jobban mondva vezetőinek erkölcsi kötelessége e téren az lett volna, hogy ne kiméljen sem vért, sem pénzt, sem semmiféle áldozatot a hadiszervezetnek a kor szellemében való átalakítására, a szószék és a hadvezérség közt való ellentét (l. 435. lap) megszüntetésére. Erre azonban nem tudta magát elhatározni. A nyárspolgár-élettel járó önzésében jobb szerette a magáé helyett mások életét és vagyonát koczkáztatni, demokratikus elfogultsága pedig nem engedte meg, hogy élethoszsziglan való állami hivatalokat szervezzen a hivatásos polgár-hadvezérek és katonatisztek kiképzésének lehetővé tétele czéljából: inkább hazátlan zsoldos-vezérekre bizta a haza biztonságát és becsületét, kiknek hűségére csak a hadipénztár kiürültéig lehetett bizton számítani. Mikorára aztán a veszedelem felriasztotta tespedéséből, akkor már mitsem használt az elkésett áldozatra-készség és hősiesség: Philippos és serege elsöpörte a kortól elmaradt görög polgársereget.
Az erkölcsi életnek a politikai és gazdasági viszonyoktól függetlenebb, inkább társadalmi részére ellenben a sülyedés vádja alig alkalmazható. Az athéniek, mint emberek, e korszakban sem voltak rosszabbak, mint az előbbi korokban, sőt, a mennyiben a művelődésnek okvetetlenül javítnia kell az erkölcsiségen, valamivel tán jobbak is. A magában Athénben felhangzó sűrű panaszok, a mennyiben őszinték (mert nem mindig azok), épen az erkölcsi érzék fejlődésének jelei, melynek az illető kor maga nem szokott tudatára ébredni. A jelen kor sülyedését emlegető, s a régi korokat magasztaló hangok már Homerosnál is elég gyakoriak, Hesiodosnál közönségesek, s később, az egyéniség további fejlődésével és kiválásával mindig gyakoriabbakká válnak. Valami jogosultságuk persze mindig van a panaszoknak: hibás bennük többnyire csak az a következtetés, hogy azelőtt jobb idők jártak. Számos jel mutat arra, hogy e korszakban a közerkölcsök általában véve szelidültek, a humanitás, mennyiben az ó-korban humanitásról szó lehet, terjedt. Olyan barbárságok, mint a minők a peloponnesosi háborúban napirenden voltak, most már alig történtek; Orchomenos és Sestos példáján kívül nincs rá eset, hogy elfoglalt város lakosságát lemészárolták volna. A nők helyzete is javult. Nem szólva Platonról, ki ideális államában (persze a családi élet jelentőségének teljes félreismerésével) a férfiakkal teljesen egyforma nevelésben részesíti őket, egyes jelek azt mutatják, hogy itt-ott enyészni kezd az a durva felfogás, mely a házasélet czéljának, pusztán gyermekek nemzését tartja. De az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen jelek most is csak kivételek: rendesen most sem egyéb a házasság hozományon alapuló érdekszövetségnél s a nők közül nagyobb szerepük a társadalmi életben még mindig csupán a hetairáknak van (v. ö. 243. lap). Velük van tele az egész attikai (s ez után a római) komédia, kegyeikért versenyeznek a korszak leghíresebb tudósai, költői, művészei, államférfiai. A siciliai származású Lais, és a thespiai Phryne a görög művelődéstörténet leghirhedtebb alakjai közé tartoznak.

  1. Legújabban (1897. decz. 8.) közzétett feliratok szerint azonban már 447-ben, ugyanazon Kallikrates épitész által, ki a hosszú falakat is építette.[VISSZA]
  2. Jacobi és utána Schvarcz Gyula már Platon Törvényeiben megtalálják a föld nap körül való forgásának alapgondolatait is. (VII. k.)[VISSZA]