Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. június 30., szerda

Klubajánló - In memoriam - elhunyt bölcsészeink, oktatóink emlékére

Klubajánló - In memoriam - elhunyt bölcsészeink, oktatóink emlékére
Szia,

Én már tag vagyok a In memoriam - elhunyt bölcsészeink, oktatóink emlékére klubban. Ha van kedved, csatlakozz te is!

/pages/community/comdata.jsp?cID=2648225

2010. június 29., kedd

Jún. 29

1456. június 29.

III. Calixtus pápa közös imár buzdít

III. Calixtus pápa kihirdette `Imabulláját`, amelyben elrendelte: minden templomban mondjanak imát a pogányok ellen, délben pedig háromszor kongassák meg a harangokat, amellyel `jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak`. A déli harangszó elrendelésére a pápát végső kétségbeesése sarkallta. A megválasztása óta eltelt egy évben szinte kizárólag a Konstantinápoly visszafoglalására indítandó keresztes hadjárat tervével foglalkozott. Európa uralkodóinak közömbössége miatt azonban vállalkozása kudarcba fulladt. Az Imabulla kiadása után néhány nappal, a II. Mehmed szultán közel százezres serege megkezdte Nándorfehérvár ostromát. Nem állja meg a helyét, tehát a közhiedelem, miszerint a déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékére szól. A tévedés alapja az volt, hogy Európa városaiba szinte egyszerre érkezett meg a győzelem híre és a korábbi pápai felszólítás. Mindenesetre a déli harangszó ez időtől általános lett Európában. A nándorfehérvári diadal emlékére egyébként Calixtus pápa új rendelkezést hozott: augusztus 6-át, az Úr színeváltozásának napját ünneppé nyilvánította. (E napon értesült a pápa a győzelemről.)

Sarlósejtes vérszegénységben hunyhatott el Tutanhamon 2010. június 24. 15:09 Discovery News, MTI

A legújabb elképzelések szerint sarlósejtes anémiában (vérszegénységben) hunyt el Tutanhamon - állítják német tudósok, elvetve annak a februárban közzétett egyiptomi kutatásnak az eredményeit, amely a maláriát jelölte meg az ifjú fáraó halálának okaként.





A trópusi betegségekkel foglalkozó hamburgi Bernhard Nocht Intézet kutatói a Journal of the American Medical Association (JAMA) legfrissebb számában tették közzé eredményeiket.
A sarlósejtes vérszegénység genetikai rendellenesség, amelynek hátterében a humán 11. kromoszóma rövid karjában történő pontmutáció áll. Ennek következtében károsodik a vörösvértestekben (erythrocytákban) az oxigén szállításáért felelős hemoglobinmolekula. Rendellenes az ilyen sejtek membránja is, a vértestek sarlóalakúak, sérülékenyek, kiszűrődnek a lépben, és élettartamuk jelentősen lerövidül.
Emellett a sarlóalakú vörösvérsejtek hajlamosak összetapadni az erekben, elzárva a vékonyka kapillárisokat. Ez nagyon erős ízületi-, csont-, hasi és mellkasi fájdalmakat idézhet elő, továbbá jellemzőek a különféle szervekben kialakuló infarktusok. A tünetek kora gyermekkortól jelentkezhetnek, a serdülőkort elérve a lép gyakran már olyan mértékben károsodik, hogy működésképtelenné is válhat. Az e betegségben szenvedők fogékonyabbak a tüdőgyulladásra és más megbetegedésekre is, amelyek gátolhatják a vörösvértestképzést, súlyosbítva ezáltal a vérszegénységet.
Tutanhamon, aki i.e. 1333 és 1324 között uralkodott a Nílus-menti birodalomban, igen fiatalon, mindössze 19 évesen hunyt el. Korai halála rengeteg találgatásra adott okot, sokan a gyilkosság lehetőségét sem zárták ki. Az egyiptomi kutatók, akik DNS-teszteket végeztek, és komputeres tomográfiai vizsgálatnak (CT) is alávetették Tutanhamon múmiáját, elutasították a gyilkosság elméletét: arra a következtetésre jutottak, hogy az egyiptomi uralkodó maláriában hunyt el, miután elesett, és súlyosan megsérült.
Ám a német kutatók, akik elsősorban a fáraó lábdeformitásait vizsgálták, úgy vélik, hogy az elváltozásokat a sarlósejtes vérszegénység okozhatta."Megkérdőjelezzük az egyiptomi genetikai vizsgálat megbízhatóságát, és ennélfogva a kutatás végső konklúzióit is" - hangsúlyozzák a Bernhard Nocht Intézet tudósai. Mint kifejtik, a radiológiai tünetek megfelelnek a sarlósejtes anémia jellegzetes csontelváltozásainak. E kórképet kiváltó génmutáció kimutatható az egyiptomi oázisok lakóinak 9-22 százalékánál.
A hamburgi kutatók további DNS-vizsgálatokat szorgalmaznak, hogy végre kiderüljön Tutanhamon halálának pontos oka.

A Colosseum, ahogy még sosem láttad 2010. június 28. 08:39 MTI

A Colosseum, ahogy még sosem láttad

2010. június 28. 08:39 MTI

Az újságírók már végigjárhatták, a nagyközönségnek pedig augusztusban nyitják meg a római Colosseum eddig sohase látott részeit. Újdonság az is, hogy szeptemberig az ókori műemlék éjszaka is látogatható.



A Colosseum, ahogy még sohase láttad - ezt az elnevezést kapta a közel kétezer éves amfiteátrum eddigi turista útvonalának augusztusra tervezett bővítése. Látogatható lesz az ókori aréna alatti rész és a Colosseum nézőterének legmagasabb, harmadik emelete is.
Az egykori színpad alá rejtett, több szintes földalatti folyosórendszerbe 10-12 fős csoportokban, idegenvezetővel engedik be a látogatókat. Lifttel viszik le őket a Colosseum mélyébe. Belépni csak kötelező internetes helyfoglalással lehet. Az aréna alatt azt lehet majd látni, ami innen az előadások alatt a színpadra került az emelőszerkezetek segítségével.
A nézők szeme elől rejtve maradt alagsorban összesen nyolcvan emelőt tudtak egyszerre működtetni: a díszleteket, gépeket és a vadállatokat emelték a színpadra. A népnek cirkuszi szórakozást kínáló létesítményhez külön víztározó tartozott, innen árasztották el a színpadot a vízi csatákhoz. A turisták megtekinthetik majd azt a 19. század végén talált bejáratot is, amelyen keresztül az elefántokat és rinocéroszokat beterelték.
Az amfiteátrumnak erre a részére a nagyközönség negyven év óta nem léphetett be, utoljára a hetvenes években nyitották meg, akkor is csak rövid időre. Az egykori nézőtérnek is csak a második emeletéig lehetett feljutni: augusztustól azonban az 1930-as évek óta lezárt harmadik emeletről is élvezhető lesz az elipszis alakú Colosseum csodálatos látványa.
"Az aréna alatt és az emeleten a bejárható területnek egyelőre egyharmadát nyitjuk meg, de ez csak a kezdet" - ígérte a Colosseum igazgatónője, Rossella Rea. Az újonnan hozzáférhető részek látogatása drágább lesz a mostani 9 eurós belépőjegynél, de még nem tudni, hogy mennyivel. A Colosseum nyári kínálatához tartozik, hogy szeptemberig - hetente két napon, kedden és szombaton - este is látogatható lesz 21 és 24 óra között. Az esti megvilágításban még varázslatosabb látványt nyújt a létesítmény, ám az online helyfoglalás ebben az esetben is tanácsos.

Szent Péter börtönében ásnak a régészek 2010. június 29. 08:56 The Daily Telegraph

Szent Péter börtönében ásnak a régészek

2010. június 29. 08:56 The Daily Telegraph


Az olasz régészek azzal kapcsolatban keresnek bizonyítékokat Róma alatt, hogy Szent Pétert tényleg azon a helyen börtönözték be keresztre feszítése előtt, ahol később templomot építettek ennek emlékére.


A hagyomány szerint a Mamertinus börtönben őrizték Szent Pétert és Szent Pált, akiket Nero utasítására zártak ide. Cellájukban később egy forrás tört fel, amelynek vizével megkeresztelték őreiket és fogolytársaikat is. Pétert 64-ben aztán keresztre feszítették, és temetési helyén építették fel a róla elnevezett bazilikát.
Rabságuk helyét a középkor óta tisztelik, és a régészek a hónapok óta tartó ásatások során talált freskók és más leletek alapján biztosnak tartják, hogy ott már a hetedik században is Szent Péterre emlékezhettek. A római régészeti hivatal munkatársa, Dr. Patrizia Fortini szerint a helyet legkésőbb a hetedik században alakították át börtönből kultuszhellyé. Erre nagyon gyorsan került sor, hiszen ott a nyolcadik században már egy templom állt. Szerinte nagyon jó lenne valamilyen közvetlen régészeti anyagot is találni azzal kapcsolatban, hogy ez Szent Péter börtöne lehetett, bár ez igencsak valószerűtlen.
A történészek szerint a földalatti labirintust az i.e. 5. században, Servius Tuliius uralkodása alatt alakították ki. A börtön kétszintes volt, és az alsóba csak a felsőben kialakított nyílásokon keresztül lehetett leereszkedni. A rómaiak korábban itt őrizték legnagyobb ellenfeleiket, így Vercingetorix is itt kapott helyet kivégzése előtt. Egyes foglyokat halálra éheztettek, és az ő testüket később a Cloaca Maximába dobták. A 17. században aztán egy reneszánsz templomot építettek a börtön fölé, amely még ma is áll, és amelynek belsejében márványtábla emlékeztet arra, hogy azt Szent Péter és Pál egykori cellájára emelték. 

Megtalálták III. Amenhotep gigantikus gránitszobrát

Megtalálták III. Amenhotep gigantikus gránitszobrát
Luxorban találtak rá a III. Amenhotep fáraó fejét ábrázoló nagy méretű vörösgránit-szoborra. A lelet jelentőségét jól mutatja, hogy személyesen az egyiptomi kulturális miniszter tájékoztatta a közvéleményt a sikerről.
A két és fél méter magas, finoman csiszolt szobor tökéletes állapotban bukkant elő, amit Hourig Sourouzian, a feltárást vezető régészprofesszor is kiemelt. Az uralkodót Felső-Egyiptom koronájával ábrázolták. A Nílus nyugati partján, az ókori Théba területén végzett ásatások tíz éve tartanak III. Amenhotep egykori, azóta lebontott temetési temploma körzetében. Ezalatt 84 vörösgránit-szobortöredék bukkant elő, valószínűleg annak a szobornak a darabjai, amelynek a fejét most megtalálták. A régészek a szobortöredékek és a jó állapotban megmaradt fej összeillesztését tervezik.
II. Amenhotep a XVIII. dinasztia egyik legjelentősebb uralkodója volt a Kr. e. XIV. század első felében. A trónon fia, a később eretneknek kikiáltott IV. Amenhotep (Ehnaton) követte, aki Aton, a nap jelképezte isten monoteista hitét és széles körű reformokat próbált bevezetni a birodalomban - sikertelenül.

Tóth István György - Csángó hétköznapok a 17. században. Tudósítás a külső magyarokról (Rubicon)

Csángó hétköznapok a 17. században. Tudósítás a külső magyarokról
Szerző: Tóth István György
A moldvai csángó-magyarok életéről a 17. század elejétől vannak alaposabb ismereteink, ekkor ugyanis Rómában felfigyelt rájuk a katolikus egyház újonnan alapított missziós központja, a Propaganda Fide. Míg korábban csak krónikák és oklevelek utalásai szóltak róluk, most részletes jelentésekből és beadványokból ismerhetjük meg mindennapjaikat.
Ragadozó farkasok
A moldvai katolikusokhoz, akiknek legnagyobb része magyar, kisebb része szász volt, Róma éppen úgy misszionáriusokat küldött, mint az újonnan felfedezett földrészek bennszülötteihez. A mohamedán törökök vazallus államában, a görögkeleti vallású románok tengerében kis szigetekben élő katolikusoknak valóban igen nagy szükségük volt a missziókra, hiszen alig törődött velük valaki. A moldvai püspökök, mivel korábben e tartomány a lengyel király hűbére volt, általában lengyelek voltak, akik azonban szegény és veszedelmes egyházmegyéjüket alig látogatták, akkor is - ahogy a bákói katolikusok panaszolták egy levelükben - "nem mint igaz pásztorok, hanem mint ragadozó farkasok jöttek", és a mozdítható értékeket összecsomagolva, mihamarabb sorsukra hagyták a csángókat s visszautaztak Lengyelországba.
A moldvai csángó-magyaroknak nemcsak püspökeik, de papjuk sem nagyon volt: egyrészt alig akadt megfelelően képzett ember, másrészt a nép túlságosan szegény volt ahhoz, hogy a papokat eltartsa. Ahogy 1631-ben a csángók elöljárói írták, "nincsenek papjaik, mivel nem találhatnak, de ha találnának is, szegénységük miatt nem táplálhatnák". A római missziós központ igyekezett segíteni: szerzetes misszionáriusokat küldtek, nagyobbrészt ferenceseket, kisebbrészt jezsuitákat.
A jezsuitákat hatalmas ambíciók fűtötték a hittérítésben, több vajdával tárgyaltak, át akarták őket téríteni a görögkeleti vallásról a katolikusra, és Moldvát szerették volna további misszióik bázisává tenni. Jellemző módon kezdte egy jezsuita hittérítő a moldvai magyarokról szóló jelentését: "Moldváról írok, ahonnan Tatárországba, mely viszont a kínai birodalommal határos, könnyű az átjutás". A jezsuiták kitűnő iskolát tartottak fenn a fővárosban, Jászvásárban (Iasi), de a falvak népével kevesek törődtek. A ferencesek kevésbé voltak képzettek, de ők együtt éltek a csángó-magyar parasztokkal, és ha feltűntek a tatárok, híveikkel együtt menekültek az erdőkbe és a hegyekbe.
Gondot jelentett azonban, hogy a ferences szerzetesek nem a moldvai magyarok közül kerültek ki, hanem Róma legtöbbször olaszokat, máskor dalmátokat és bosnyákokat küldött Moldvába, akik nem beszéltek magyarul. Ahogy 1646-ban a jászvásári katolikusok gyűlésén elmondták, az olasz misszionáriusok "nagyon szívesen meghallgatják a gyónást akár magyarul, akár románul, ámbár egy szó nem sok, annyit sem értenek belőle". Mások tolmáccsal gyóntattak, ami feltétlenül hatékonyabb módszer volt, bár a gyónási titokkal nehezen összeegyeztethető. Ezért, amikor 1646-ban a vizitáló érsek a tatrosi csángókhoz egy olasz szerzetest akart küldeni, azok zajongva tiltakoztak: "ne csavargó szerzetest, hanem saját nyelvünkön szóló papok rendeljen ide, aki minket és gyerekeinket a saját nyelvünkön oktathat".
Tanító diákok, lányrabló férfiak
Így aztán érthető, hogy a moldvai csángók az olasz hittérítőkkel szemben ragaszkodtak a soraikból kikerült "diákokhoz", akik ugyan nem voltak felszentelve, de tudtak magyarul. A diákok, nevükkel ellentétben, nem tanultak, hanem éppenséggel ők tanították imákra és a templomi énekekre, a híveket, ezenkívül eskettek, kereszteltek, temettek.
A 17. században a magyarországi török hódoltságban is hasonlóképpen felszentelés nélkül bizonyos papi funkciókat ellátó katolikus férfiak működtek, őket licenciátusnak nevezték. Ilyen papot helyettesítő, laikus személyek voltak a diákok is a moldvai magyarok között, ők voltak a csángók egyetlen értelmisége. A jelentésekből kiderül, hogy a diákok őrizték a templomokat, az ünnepeken harangoztak, a közös énekeket és az imát vezették. Az ő gondjuk volt az is, hogy egyáltalán mikor van valamely egyházi ünnep. A katolikus böjtök és ünnepek számon tartása a görögkeleti román környezetben élő falvakban, ahol persze kalendárium sem volt, nem kis feladatot jelentett. Sok helyen a csángó nép - írta megrovóan Deodatus szófiai püspök - "úgy él, mint az állatok, anélkül, hogy tudná az ünnepnapokat és a böjtöket".
Voltak azonban, akik kihasználták a papok hiányát: a misszionáriusok visszatérő panasza, hogy Moldvában a leányrablás dívik - a férfiak az erdőkbe, mezőkre elhagyatott helyekre viszik a lányokat és ott paráználkodnak velük, mivel az esküvőt pap híján amúgy is lehetetlennek tartják. A csángók megrögzött szokása, háborodtak fel a hittérítők, hogy eltaszítják megunt feleségüket, és a harmadik-negyedik, sőt néha a hetedik asszonnyal élnek együtt, s hasonlóképpen cselekszenek a nők is. Más esetekben a feleségüket elhagyó katolikus csángók azzal zsarolták meg a plébánosokat, hogy ha nem adja össze őket új választottjukkal, felveszik a görögkeleti vallást, és a pópánál esküsznek meg.
Halottvidítás és ördögűzés
A moldvai csángók hiedelmeiről is a misszionáriusok jelentéseiből értesülük. 1645-ben a jezsuiták beszámolójából kiderül, hogy a katolikus magyarok igencsak pogányízű szertartásokat tartottak: húsvétkor a halottak sírja felett nagy lakomákat rendeztek és vad táncokat roptak, férfiak és nők vegyesen, mert hitük szerint az a túlvilágon senyvedő lelkeket felvidítja. A jezsuiták megpróbálták leszoktatni erről a csángókat, de sikertelenül, így keresztény jelleget adtak ennek a lakomának: nem a síroknál, hanem valamelyik háznál ettek-ittak, és eközben a jezsuita szerzetes a halálról és a túlvilágról beszélt nekik.
A csángók, akárcsak a moldvai románok, ismerték és gyakorolták az ördögűzést. Egy férfit megbabonázott a szeretője és megszállottan üvöltött. A kalugyerek - görögkeleti szerzetesek - nekirontottak a szerencsétlennek, botokkal igyekeztek kiverni belőle az ördögöt, ám tudományukkal felsültek, a férfi tovább üvöltözött. Másnap ezért a jezsuitákhoz vitték, akik nem husángokkal, hanem szép szóval és imával kezelték, s egy óra leforgása alatt kiűzték belőle a démont - írja alig leplezett büszkeséggel a jezsuiták beszámolója, majd tudósít egy másik esetről. Egy katolikus csángó nem akart elmenni a húsvéti nagymisére, hanem dolga után indult, ám ekkor társai legnagyobb megdöbbenésére "ruháit levetve hol üvöltözött, hol bőgött, hol vonyított, hol futni, hol repülni látszott - jaj, jaj, sárkányok falnak fel, farkasok, medvék, vaddisznók, kígyók harapdálnak" - kiabálta. "A román nép mindenki másnál jobban hisz a babonákban és a varázslásokban, s a köztük élő magyarokat is megfertőzték" - írja a persze magyar származású jezsuita. A csángók előhívták javasasszonyukat, aki előbb varázsénekeket mormolt, majd keményebb eszközökhöz folyamodott: "Tüzes vassal süttette írtóztató módon a megszállott oldalát és ágyékát". Meggyógyítani a szerencsétlen embert - emeli ki a jelentés - megint csak a szerzetesek imáival sikerült.
A jezsuiták beszámolója természetesen nem néprajzi tanulmány, célja nem volt más, mint bizonyítani az itteni szerzetesek hatásos működését, de mégis rávilágít a csángó-magyarok hiedelmeire. Úgy gondolták, hogy a sírokon vigadva felvidíthatják halottaikat, hittek abban, hogy az ördög emberekbe költözik és onnan kiűzhető. Volt a csángóknak javasasszonya is, aki varázsigéivel feltehetően nemcsak a démonoktól, hanem a betegségektől is igyekezett megszabadítani a parasztokat.
A harmat is mézillatú
A hittérítők elsősorban a lelkek gondozásával törődtek, de a beszámolókból fény derül a csángók gazdálkodására is. Visszatérő fordulatuk, hogy Moldva földje rendkívül termékeny. Az egyik faluban ugyan panaszkodtak a csángók, hogy ezen a terméketlen földön semmi sem terem meg, később azonban bevallották, hogy a nyelvüket nem értő olasz papot akarták elriasztani.
Közelebb állhatott az igazsághoz Beke Pál jezsuita szerzetes 1644-ben kelt jelentése, mely szerint a moldvai talaj mind az erdélyinél, mint a magyarországinál jobban terem, ezért lakói ellustultak, mert a föld szinte művelés nélkül is gazdag termést ad. A csángóknál ismeretlen volt az őszi szántás, tavasszal szántottak és vetettek, bár ez inkább ásásnak, mintsem szántásnak nevezhető - figyeli meg a magyar szerzetes a moldvaiaknak a magyarországinál elmaradottabb technikáját. A parasztok júliusban aratnak rozst, zabot és tiszta szemű, jó búzát. Mindenekelőtt azonban kölest termesztenek, amelyből polentát sütnek, ezt a román szájnak igen ízletes, mások számára azonban szinte ehetetlen lepényt. Moldvában kitűnő bor készül, de isznak mustot és sört is. A csángók pompás lovakat és nagy termetű ökröket tenyésztenek. A kies hegyekben bőven találhatók vadállatok és madarak, van mit vadászni, a halak bősége pedig egyszerűen hihetetlen. A méz itt olyan bőségben található, hogy a hajnali harmat is mézillatú - áradozik Beke Pál.
A paradicsomi állapotokat tükröző jelentés persze azért készült, hogy a szegény és veszedelmes tartománytól óvakodó jezsuitákat rávegye a misszióra. Ha nem is hihetjük, hogy a csángó parasztok szinte a Kánaánban éltek, akko ris érzékletes lírást kaptunk a moldvai mezőgazdaságról, amelyet más forrásaink is alátámasztanak. 1677-ben összeírták a bákói plébános javait: a juhokon, teheneken és sertéseken kívül 42 méhkas tartozott a templom gazdaságához, búza, rozs, lencse és borsó termett a földjén, túrót, sajtot, vajat és nem kevesebb, mint 60 csöbörnyi bort találtak nála. A bákói püspök 1663-ban hozzájárult, hogy a moldvai plébánosok akár kimérve, akár hordószámra eladhassák borukat.
Alma, körte, szilva, dió, őszibarack terem itt nagy mennyiségben, dicsérte Deodatus szófiai püspök is a csángó falvak gyümölcseit, csak a Törökországban megszokott "tengeri", azaz déli gyümölcsöket hiányolta. A püspök szakértő módjára írt a borvidékekről is: a legjobb bort a Kutnár környéki szőlőből készítik, míg a fővárosban, Jászvásáron "a borok kicsit savanykásak, a kenyér azonban nem rossz, főleg amit a magyarok sütnek".
Szegénységben és rémületben
Virágzó mezőgazdaságról számolnak be a misszionáriusok, és mégis, a kolduló rendhez tartozó szerzetesek ismételten figyelmeztetik elöljáróikat, hogy itt nincs kitől koldulni, a nép oly szegény, hogy az erdei bogyókat szopogatja. Háborúk pusztították újra és újra a tartományt, török és tatár hadak döntötték nyomorba a csángó fakvak lakóit.
A 17. századi csángó hétköznapokhoz hozzátartozott a háború rettenete: öldöklő tatárok, felgyújtott falvak, hegyekbe menekülő parasztok. A háborúk megtizedelték a moldvai magyar népességet is. A csángók az erdőkbe, hegyekbe, barlangokba menekültek, s ott rejtőzködve "valóságos telepeket építettek", azzal táplálkoztak, amit az erdőkben találtak. 1653-ban egy szerzetes arról tudósít, hogy több mint fél évet töltött a rengetegben a tatárok és kozákok elől odamenekült csángókkal, s az erdei tisztáson felállított sátorban misézett. "Moldvában bőven terem mindenfajta élelem, lakói mégis szegénységben és rémületben élnek" a török, tatár és kozák betörések miatt, összegezte a ferences misszió, főnöke a tartomány helyzetét, minden háború után újra kellett építeni a falvakat, újrakezdeni a földművelést.
Oktalanságban élnek
"Mü az Moldova országban, Bákó városában lakozó katolikusok, mind az környüllevő magyarsággal együtt, leborult orcával könyörgünk, méltóztassék kiáltásunkra füleiteket lefüggeszteni", mert "az oláh nemzetség között lelkipásztor nélkül szűkölködünk sok üldőktől fogvást" - mint egy segélykiáltás, olyan a bákói magyarok 1653-ban kelt levele a római bíborosokhoz. Róma kevés misszionáriust tudott küldeni, és azok között is akadt nem egy, aki csak azért vállalkozott erre a kényelmetlen és veszélyes feladatra, mert máshol már nem tűrték meg. "Az mely misszionários barátokot az Szent Gyülekezet ide küldött, - nem úgy viselik magokat, az mint az regula kávénná, hanem részegesek, asszonyember után járók, rut fertelmes élötet viselnek" - írták 1671-ben a szabófalviak, kérve, hogy megfelelő papot kaphassanak, mivel "az mü életünk hasonló az oktalan barmokhoz, kik soha Istent dicsirni nem tudják, hanem csak az oktalanságban élnek".
A jelentések tele vannak panasszal a misszionáriusok alkalmatlanságáról, s bár sok vádat a féltékenység és a szerzetesrendek közötti vetélkedés szült, bizonyára nemcsak szentéletű férfiak indultak Moldvába, hogy megosszák a csángókkal a nélkülözést, és ha kell, együtt fussanak velük a tatárok elől. Mégis ezeknek a katolikus misszionáriusoknak és a műveletlen, de magyarul beszélő diákoknak volt köszönhető, hogy a csángó-magyarok nem olvadtak bele a környező görögkeleti románokba, hanem fennmaradt katolikus, és ezzel magyar öntudatuk.

Németh György: Ganümédész nyomában. Fiúszerelem, homoszexualitás az ókori Athénban (Rubicon)

Ganümédész nyomában. Fiúszerelem, homoszexualitás az ókori Athénban
Szerző: Németh György
Amikor Zeusz, az istenek királya beleszeretett Ganümédészbe, sas képében szállt a földre, hogy kielégítse vágyait. Zeusz ilyesféle földi kicsapongásai – felesége, Héra őszinte bosszúságára – mindennaposak voltak, ez az eset azonban különbözött a többitől: az elcsábított Ganümédész ugyanis fiú volt. A fiúszerelem tehát még az olümposzi istenek számára sem volt ismeretlen, noha kivételnek számított. Annál különösebb, hogy Athén történetében volt olyan időszak, amikor bizonyos társadalmi rétegek számára éppen ez a kivétel jelentett bevett gyakorlatot, s a nőkkel való érintkezést valamiféle szükséges rossznak tekintették: eszköznek, amelynek segítségével törvényes utódokat lehetett nemzeni. Vajon miért alakult ki az a szemlélet, amely a homoszexualitást a heteroszexuális kapcsolatnál magasabbra értékelte?
Kr. e. 416 januárjában – ha hihetünk Platónnak – Agathón, a fiatal és jóképű drámaíró házában összegyűlt Athén szellemi életének színe-java, hogy megünnepelje a házigazda első győzelmét a tragédiák versenyén. A lakomán, szakítva az évszázados hagyományokkal, nem pusztán ettek-ittak, mulatoztak, énekeltek és fuvoláslányokkal szórakoztak a meghívottak, hanem elhatározták, hogy valamennyien tartanak egy-egy magasztaló szónoklatot a szerelemről. A platóni írásban megörökített hat szónoklat közül mindegyik foglalkozik a fiúszerelemmel, s ez annál is meglepőbb, mivel a férfiak és nők közötti szerelmet mindössze hárman említik. A komédiaíró Arisztophanész kis meséjében egyenrangúként ábrázolta a férfiak és nők, férfiak és férfiak, valamint nők és nők kapcsolatát. A többiek pedig, ha egyáltalán megemlékeztek a heteroszexualitásról, azt a Közönséges Aphrodité (Aphrodité Pandémosz) művének tartották, míg a fiúszerelmet az Égi Aphrodité (Aphrodité Urania) adományaként dicsérték. Érvelésükben az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy a homoszexualitás nem pusztán a nemi vágy kiélésére szolgáló testi kapcsolat, hanem egy-egy felnőtt férfi (erasztész) és egy serdülő fiú (erómenosz) lelki vonzódása, összefonódása, amelynek révén az ifjú az általa csodált férfitól apránként megtanulja, mi a helyes viselkedés felnőtt férfiak társaságában, milyen erényeket kell elérnie, hogy az állam megbecsült polgára lehessen, s a műveltség megszerzésének útján is megteszi a legfontosabb lépéseket. A kérdés mármost az, hogy vajon ezek a szempontok milyen szerepet játszottak, ha játszottak egyáltalán, a férfiak és nők kapcsolatában?
Házasság, szerelem
Athénban nem ismerték az állami oktatást, minden polgár maga szervezte meg gyermekei neveltetését, amely a legtöbb esetben aligha jelentett többet, mint a betűvetés elsajátíttatását. Az írás-olvasás mégis sokkal elterjedtebb volt az athéniak körében, mint, mondjuk, a 19. századi Magyarországon. Az a polgár ugyanis, aki nem tudta elolvasni az Agorán vagy más nyilvános helyen fölállított kőtáblákon, sztéléken nyilvánosságra hozott törvényeket és népgyűlési határozatokat, önmagát rekesztette ki a politikai életből, s polgártársaitól megkapta a gúnyos idiotész, vagyis “magánéletbe visszahúzódó ember” minősítést. A szó későbbi fejlődéstörténete bizonyítja, hogy ez az ítélet nem lehetett különösebben hízelgő. A polgárok hajnaltól délig dolgoztak saját műhelyükben vagy birtokukon, délben szunyókáltak egy kicsit, majd délutántól a sötétség beálltáig nyilvános helyeken, az Agora oszlopcsarnokaiban vagy a tornacsarnokokban töltötték az időt, beszélgettek, politizáltak, s megismerték egymástól, valamint a távoli vidékekről Athénba sereglett idegenektől a világ dolgait. A népgyűlések, ünnepek, lakomák, színházi előadások és sportversenyek szintén seregnyi közös élménnyel, beszédtémával szolgáltak. A nők azonban a legtöbb ilyesféle eseményről ki voltak zárva, s tanulni is csak kevés lánynak volt lehetősége.
Az előkelőbb és gazdagabb családok leányai-asszonyai egész életüket apjuk, később pedig férjük házában töltötték rokon asszonyok és rabszolganők társaságában. A görög férfiak féltékenyen őrködtek asszonyuk erkölcsei fölött, mivel biztosítani akarták, hogy törvényes örökösük valóban tőlük, ne pedig a család valamelyik barátjától származzék. Ez a bezártság, információ- és élményszegény életmód alakította a nők életét, sajátos hagyományait és korlátozott ismeretanyagát. Elzárták őket a férfiak ünnepeitől? Lettek hát saját ünnepeik, mint például a Theszmophoria, ahová a férfiak nem tehették be a lábukat. A görög nők nevelésében a háztartási ismeretek, gyereknevelés, szövés-fonás elsajátíttatásán volt a hangsúly. A férfiak világának durvasága és erőszakossága csak a háborúk során vagy az esténként hazatérő, lakomákon elázott férj személyében hatolt be körükbe. Mit kezdhetett egymással egy ilyenformán nevelt férfi és asszony – a gyermekek létrehozásán kívül? Ami a férjnek fontos volt az életben, azt feleségével nemigen oszthatta meg, hiszen ehhez hiányoztak az asszony ismeretei. De a nők sajátos problémái – a gyermek betegsége, a házi rabszolgák viselt dolgai, az asszonyok civódásai – sem jelentettek férjük számára különösebben érdekes beszédtémát. Ha a szerelmet két ember testi és lelki kapcsolataként fogjuk föl – mint ahogy ezt maguk a görögök is tették –, úgy férj és feleség között ez nehezen alakulhatott ki. Még azokban az államokban is, ahol a lányok valamiféle szervezett nevelésben részesültek, mint például Spártában és a leszboszi Mütilénében, ezt a férfiak világától hermetikusan elzárt közegben kapták meg, s így nem csoda, hogy virágzott körükben a szerelemnek az a formája, amely – Szapphó működése folytán – éppen Leszboszról kapta a nevét. A házasság számukra a gondtalan leányélet végét jelentette, ezért búcsúztak a leendő asszonyok siratóénekekkel lányságuktól.
A két nem ilyesféle, intézményesített elszakítása a férfiak számára sem jelentett különösebb örömöt, noha éppen ők hozták létre generációk során ezt a természetellenes állapotot. A szerelmet annak lelki kiteljesedésével együtt saját feleségüktől nem kaphatták meg. Az olcsóbb prostituáltak (pornék) vagy rabszolganők “szolgáltatásai” sem jelenthettek kiutat, mivel ezeknek az asszonyoknak egy része még görögül sem tudott, műveltségük szintjéről nem is beszélve. Voltak természetesen magasan képzett örömlányok, hetairák is, akik a legjobb körökben forogtak, a város politikai és szellemi életének fontosabb szereplőit a lehető legközelebbről ismerték, s lakomákon akár vitába is szállhattak velük, ám egy velük töltött éjszakát csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak, a tartós kapcsolat megvásárlása pedig még ennél is borsosabb összegbe került. Az már más kérdés, hogy a vásárolt szerelem milyen mértékben pótolhatta az igazit. Ennek ellenére nem lehetett véletlen, hogy Periklész, miután megismerkedett a szép, művelt és szellemes Aszpasziával, elvált feleségétől, és elvette a milétoszi szépasszonyt, aki attól kezdve hűségben és szerelemben élt a nagy politikussal. Periklész szerencséje kivételesnek mondható. A legtöbb athéni férfi számára nem tűnt járható útnak feleségül venni egy volt hetairát, ami egyébként is seregnyi kockázattal járt, mivel éppen Periklész szavaztatta meg azt a polgárjogi törvényt, amelynek értelmében a nem athéni asszonytól származó gyerekek nem kaphatták meg az athéni polgárjogot. Ez alól természetesen saját fiai sem jelentettek kivételt. Az, hogy végül mégiscsak megkapták a polgárjogot, Periklész hatalmas tekintélyét bizonyítja. A többi művelt és a testi szerelemnél többre vágyó polgár számára azonban csak egyetlen út maradt: a homoszexualitás. A Lakoma szónokai az eltorzult társadalmi viszonyokból fakadó szükségből kovácsoltak erényt.
A gazdasági homoszexualitás
Hiba lenne azt gondolni, hogy a platóni modell a görög homoszexualitás minden megnyilvánulási formájára alkalmazható. Az egyszerűbb emberek körében a föntebb vázolt problémák jobbára ismeretlenek voltak. Nem azért, mert ők nem vágytak lelki partnerre feleségük személyében, hanem azért, mert a parasztok és parasztasszonyok, piaci árusok és kofák élményanyagában és műveltségében nem voltak akkora különbségek, mint a társadalmi elithez tartozó férfiak és nők esetében. A parasztasszony éppúgy részt vett a falusi munkákban, mint a férje, a kofa pedig a férfiak mellett árult a piacon. A hétköznapi élettől nem voltak, nem is lehettek olyan módon elzárva, mint az arisztokraták asszonyai. Azt hihetnénk, hogy ennek következtében a homoszexualitás az arisztokrácia belügye volt, amelyet a hétköznapi ember éppolyan távolról szemlélt, mint az arisztokraták által tenyésztett lovak versenyét. Forrásaink természetesen kevesebbet írnak a kisember világáról, mint a politikusok és művészek életéről, annyi azonban e kevésből is kitűnik, hogy a férfiak egymás közötti kapcsolata a szegényebb rétegek körében sem volt ismeretlen. Ám ennek okai egészen másutt keresendők, mint a társadalmi elit esetében.
A kisbirtokos parasztság szerény földecskéje legföljebb egy négytagú család eltartását tette lehetővé. Görög szokás szerint azonban az apa halála után a legtöbb államban egyenlően osztották föl az örökséget fiai között. Az ily módon szétaprózódott birtok már egy kisebb családot sem tudott eltartani. Az archaikus korban így alakulhatott ki relatív túlnépesedés, amely görögök százezreit kényszerítette új haza keresésére: ezt a kirajzást hívjuk nagy görög gyarmatosításnak. Természetesen nem mindenki vállalkozott szívesen a városalapítás kalandjára. A családok megpróbálták saját szintjükön megoldani a feszítő problémát. A legkézenfekvőbb megoldás a más társadalmakban is jól ismert egykézés volt. A boióthiai parasztköltő, Hésziodosz a Kr. e. 7. században azt ajánlotta, hogy egy családban csak egy gyerek legyen, méghozzá fiú. A gyerekszám csökkentésekor azonban a görögök olyan brutális eszközöket is igénybe vettek, mint a gyerekek kitétele (gondoljunk csak a kitett gyermek gyakori irodalmi motívumára) vagy a leánygyerekek eladása a városi nyilvánosházaknak.
A születések számát kezdetleges módszerekkel próbálták kordában tartani. Hésziodosz tankölteménye azt javasolja, hogy a fiú 30 esztendős kora előtt ne hozzon a házhoz feleséget, néhány évtized múlva Szolón már a 35 éves kort tartja megfelelőbbnek. Ha figyelembe vesszük a viszonylag alacsony átlagéletkort, egy 35 éves férfi már meglett embernek számított. A cél nyilvánvaló volt: minél később alapít valaki családot, annál kisebb lesz megszülető gyermekeinek száma. Csakhogy a házasságon kívüli nemi kapcsolatot szigorúan büntették, a házasságtörőt pedig, akit más feleségének társaságában rajtakaptak, a helyszínen meg lehetett ölni. Könnyen belátható, hogy mindazok az ifjak, akik anyagi okoknál fogva kénytelenek voltak elodázni a családalapítást, s éppen szegénységük miatt a prostitúció igénybevétele sem jelenthetett számukra tartós megoldást, kb. 16 és 30–35 éves koruk között szinte rákényszerültek a homoszexualitásra. Talán éppen erre céloz Arisztotelész, amikor azt írja: a krétaiak, “hogy ne legyen annyi gyerekük, megengedték a férfiak egymással való nemi érintkezését”.
Beavatási homoszexualitás
Az is meglehet azonban, hogy Arisztotelész odavetett megjegyzése egy egészen másfajta intézményre utal, amelyet “beavatási homoszexualitásnak” nevezhetünk. E szokás emlékét több görög szerző is megőrizte; legrészletesebben Sztrabón ír róla. Az Augustus-kori szerző ősi krétai szokásnak tartja az ifjak elrablását. A szerelmes férfi három-négy nappal előbb bejelenti a hozzátartozóknak, hogy el akarja rabolni a kiszemelt fiút. A családtagok nem rejtik el az ifjút, s az elrablót is csak tessék-lássék üldözik, mert igazából örülnek, hogy ilyen megtiszteltetés érte őket. Az elrabló két hónapig élhet együtt a fiúval. Együtt laknak és együtt vadásznak, majd a két hónap elteltével a férfi egy hadiköpenyt, egy ökröt és egy kupát ajándékoz a fiúnak. Ezeket az ajándékokat törvény írta elő, de természetesen értékesebb adományokkal is el lehetett halmozni a szeretett fiút. Az ökröt Zeusznak kellett föláldozni, s az áldozati lakomából az elrabló és kísérői is részesültek. A közös vadászat, a hadiköpeny és a kupa mind-mind a férfiak világába való beavatás kellékei. A vadászat a régi, talán még törzsi vadászhagyományokra emlékeztet, a hadiköpeny a katonáskodásra, a kupa pedig a férfiak asztaltársaságára, amely Krétán legalább olyan fontos szerepet játszott, mint Spártában. A jelenség, ha nem is elrablással egybekötve, Spártában is természetes volt. Olyannyira, hogy az állam vezetői, az ephoroszok megbüntették azt, akinek nem volt ilyen kapcsolata. A beavatási homoszexualitás, pontosabban paederasztia tehát egy sorsfordulóhoz kötött rítus, amely a fiúgyermeket átvezeti a nők világából, ti. az anya közegéből a férfiak világába, a vadászok és harcosok közösségébe. Platón úgy tartotta, hogy az a legjobb hadsereg, ahol a katonák egymás szeretői, mivel a szeretője szeme láttára mindegyikük számára nagy szégyen lenne pajzsukat elhajítva megfutamodni. Ezt az elméletet a thébaiak Szent Phalanxa a gyakorlatban is megvalósította.
A görög beavatási paederasztia ősi voltáról és elterjedtségéről heves vita folyik napjainkban. A vita egyik tárgya az a több tucat sziklafelirat, amelyet Théra szigetén, Apollón szentélye és az ifjak tornacsarnoka között fedeztek föl. A feliratok tartalma egyértelmű:
“Pheidippidasz szeretkezett”;
“Timagorasz és Empherész és én szeretkez[tünk];
“[Apollón] Delphiniosnál, Krimón itt szeretkezett [Amotiónnal], Bathüklész fiával, [...] testvérével”.
A szentély közelsége és egyes feliratok Apollónra való hivatkozása folytán több kutató egyértelműen beavatási paederasztia emlékét látja ezekben a szövegekben, mások azonban azt állítják, hogy mi sem idegenebb egy görög szentélytől, mint az ilyesféle “gyakorlat”, s a feliratok keletkezését kielégítően magyarázza az ugyancsak közel lévő tornacsarnok. A tornacsarnokokban meztelenül gyakorlatozó ifjak látványa ugyanis valósággal vonzotta magához a városbeli homoszexuálisokat, akik itt választották ki jövendőbeli partnerüket. A spártai tornacsarnokok istene pedig nem volt más, mint Erósz. A görög világban különben is gyakoriak az ilyen témájú feliratok. Thaszosz szigetén nemrég került elő 57 hasonló felirat a Kr. e. 4. századból:
“Aétész szép, széparcú, édes boldog;
Aétész csillagorcájú;
Anthipposz széparcú;
Hérophón arany;
Müiszkoszom, édes.”
Ezek a sziklába karcolt vallomások feltehetőleg egy közeli erőd katonáinak és az ott kiképzett ifjaknak (ephéboszoknak) a hétköznapjaiba engednek bepillantást. A görögök, mint láttuk, nyíltan, sőt egyes esetekben büszkén vállalták homoszexuális kapcsolataikat, de mélyen megvetették és a törvény szigorával üldözték a homoszexuális prostitúciót.
A homoszexuális prostitúció
Míg egy hetaira, vagyis kvalifikált női prostituált számára még a legmagasabb körökbe való fölemelkedés és betagozódás sem volt lehetetlen, a prostitúcióra vetemedő szabad születésű ifjút kizárták az állampolgári jogok gyakorlásából, nem szólalhatott föl a népgyűlésen, nem viselhetett semmiféle hivatalt, nem tehette be a lábát a szentélyekbe, s ha a törvényt megszegte, életével lakolt. Az athéni törvényhozók látszólag kétféle mércével mértek: mások esetében megtorolták azt, amit a maguk számára megengedhetőnek tartottak. Ez azonban nem így volt. A tolerált homoszexualitás ugyanis alapvetően különbözött a homoszexuális prostitúciótól. Egyrészt nyilvánvaló volt, hogy mind a “platóni”, mind a “gazdasági”, mind pedig a “beavatási” homoszexualitás voltaképpen biszexualitást jelentett: a polgár eleget tett az állam vele szemben támasztott igényének, hogy házasságot kössön és utódot hozzon létre. Ez ugyanis elengedhetetlen volt a polisz fönnmaradásához. Másrészt egy férfi és egy serdülő fiú időleges kapcsolatáról volt szól, amelynek eredményeképpen az ifjú a polisz hasznos polgárává vált. Harmadrészt e kapcsolatok nem pusztán a nemi vágy kielégítésére irányultak, hanem részint ritualizált, részint pedig gazdaságilag vagy társadalmilag kívánatosnak talált célok elérését szolgálták. A homoszexuális prostitúció azonban a görögök szemében a férfi és férfi közötti magasabb rendű kapcsolatot leszállította a férfi–nő kapcsolat alacsonyabb rangjára.
A föntebb fölvázolt három tolerált paederasztia-típus természetesen nem mindig és mindenhol jelent meg ennyire tisztán elkülöníthető formában. A “platóni” paederasztiát például sokan a “beavatási” homoszexualitás továbbfejlesztett változatának tekintik, hiszen ahogy a krétai ifjút bevezetik a vadászok és harcosok világába, ugyanígy vezeti be az erasztész az athéni erómenoszt a művelt polgárok közé. Másik oldalról viszont a “gazdasági” homoszexualitásnak is vannak beavatási aspektusai, hiszen a paraszt-polgárból éppúgy a polisz nehézfegyverzetű katonája lesz, mint a közepes vagyonnal rendelkező városlakóból. Ha a “beavatási” homoszexualitás valóban ősi hagyományra vezethető vissza, akkor ennek a parasztok világában éppúgy jelen kellett lennie, mint a magasabb társadalmi rétegek közegében. Egy azonban bizonyos: a görögök által elfogadhatónak tartott, sőt általánosan gyakorolt paederasztia mellett az ettől eltérő, pusztán a nemi vágy kielégítését szolgáló homoszexualitás megvetést és egyértelmű társadalmi elutasítást váltott ki.

F. Dózsa Katalin - A magyar ruha feltámadása. Népviselet és napi divat a harmincas években (Rubicon)

A magyar ruha feltámadása. Népviselet és napi divat a harmincas években
Szerző: F. Dózsa Katalin
A nemzeti viselet igénye eredetileg a 19. századi hazafias gondolkodás jellemzője, ám a 20. században is kísérleteztek a régi magyar ruhák forma- és motívumkincsének felélesztésével. A trianoni trauma különösen felerősítette a hazafiság viselettel történő kifejezésének igényét. A harmincas években öltözködési mozgalom indult a nagyvilág divatjának magyarosítása érdekében, melynek képviselői az addig alig ismert népviselet formáit és díszítéseit kívánták a napi divattal egyeztetni. A ruhatervezők azonban csak a női divatot tudták – időlegesen – megújítani, a férfiak ruházata ellenállt a kísérletező kedvnek.
Magyarországon a 19. század végén fordult az „úri közönség" figyelme a népművészet felé. 1881-ben a budapesti Vigadóban rendezett Nőiparkiállításon mutatták be azokat a kalotaszegi hímzéseket, amelyeket Gyarmathy Zsigáné, a bánffyhunyadi takarékpénztár igazgatójának felesége gyűjtött össze. A kalotaszegi asszonyok hímzései az 1885-ben rendezett országos ipari kiállításon már nagy sikert arattak. Az egyre növekvő érdeklődés kiterjedt más tájegységek mintakincsére is: a Felvidéken például Hollósy Mária gyűjtötte össze a régi varrott emlékeket, a millenniumi kiállításon pedig a matyó hímzések kerültek a figyelem középpontjába.
A népi hímzés és viselet lassan bekerült a divatba. A 19. század végén a vidéki nyaralók verandáját, ebédlőjét magyaros bútorokkal, párnákkal, függönyökkel rendezték be, és az úriasszonyok, leányok falusi nyaralásuk alkalmával szívesen öltöztek a környék népviseletébe. Ám valószínűleg furcsának találták volna az ötletet, hogy otthon is abban járjanak, vagy a népviselet valamely darabját beolvasszák ruhatárukba.
Az az elgondolás, hogy a népviseletet az úri divatban is fel lehet használni, 1906–1908 körül, az egyébként elvetélt Tulipán-mozgalom egyetlen sikeres ötleteként vetődött fel. Ekkor kezdtek népi szabásformákat a női divatba adaptálni, s népies motívumokkal hímzett női blúzokat konfekcionálni. Egyre többen kívánták a gyakorlatba átültetni Körösfői Kriesh Aladár elméletét, miszerint a korszak egészségtelen és kényelmetlen női divatját a népviselet segítségével kell megreformálni. A magyaros divat egyik úttörő tervezője Undi Mariska – a gödöllői művésztelep tagja – volt, ruháit a népviselet megnemesített és logikussá fejlesztett változatainak tartották. Ez a népies divathullám azonban az első világháború végére elhalt.
A hagyományos magyar viselet felélesztése a háborús vereség és a területi veszteségek után újból napirendre került – a megcsonkított országban a sértett nemzet önérzetét kívánták visszaadni. 1920-ban a Nőiszabók Országos Szövetsége írt ki pályázatot magyaros ruhákra, de az ötlet ekkor még nem aratott nagy sikert. A kislányokat viszont szívesen öltöztették magyaros ünneplőbe, fehér, buggyos ujjú blúzba, piros selyem fűzött mellénykébe, fehér, húzott szoknyába, alul nemzetiszín csíkkal, a fiúkat pedig zsinóros mellénybe, nadrágba. A húszas évek közepétől az iskolai egyenruhák is magyaros szabásúak voltak.
A magyar viselet elterjesztésének két élharcosa volt. Az egyik az Operaház jelmeztervezője, Szunyoghné (később Zsindelyné) Tüdős Klára, aki 1933 júniusában az Ipartestületben tartott előadást A nagyvilág divatjának magyarosítása címmel. A másik Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár, aki 1933-ban a Társadalmi Egyesületek Szövetsége (TESZ) keretében pályázatot hirdetett magyar gyárak anyagából készülő ruhákra: „az európai stílusú viseletet akarjuk magyaros viseletté alakítani." A divatverseny óriási sikert aratott, több mint 200 kitűnő modell érkezett be. Ferenczy 1934-ben megalakította a Magyar Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságát, melynek nevében évről évre nagy sikerrel megismételte a pályázatot.
Ferenczy Ferenc kezdeményezése nem csupán a magyar ruha iránti keresletet lendítette fel, de a magyar divattervezés színvonalát is. Az egymás után megrendezett pályázatok, divatbemutatók teret és lehetőséget adtak az önálló tervezéshez, s főleg biztosították a tehetséges művészek számára a sajtónyilvánosságot. A pályázatokon részt vevők összetétele heterogén volt. Egy részük már előzőleg is foglalkozott divattervezéssel, mint Edvi Illés Panni, Tedesco Juci, Csernák Anna Réka, M. Konkoly Thege Ilona. Mások, például a Népipariskola Tanára, Fries Erzsébet vagy Haranghy Erzsébet, Farnadi Feigl Ilona itt kaptak igazi lehetőséget képességeik kibontatkoztatására, s így megalapozták a magyar divattervezést. Díjat kaptak egyes magyar szabók is, mint például Girardi Géza és Meyer Margit. Végül részt vett a két elismert jelmeztervezőnő, Nagyajtay Teréz és Tüdős Klára.
A megújított magyar női viselet hazánkban széles körű társadalmi elismerést aratott. A harmincas évek végére az elegáns divatdámák, az „úri középosztály" főleg keresztény hölgyeinek ruhatárában egy-két magyaros ruha, blúz, kosztüm vagy más feltétlenül kellett hogy legyen, hiszen az estélyi ruhától a teniszruháig mindenféle ruhadarab készülhetett magyaros ízlésben. A szegényebb asszonyoknak is volt legalább egy magyar blúzuk, rátétes díszű táskájuk. A Női Divat című lap 1935-ben már azt jelentette, hogy „illetékes helyről nyert értesülése szerint a Kormányzó Úr Főméltósága magas színe előtt magyar ünneplő ruhában bármely alkalommal úgy férfi, mint nő megjelenhet".
Nem becsülhető le a magyaros divat külföldi sikere sem. 1935-ben a legújabb párizsi szabócsillag, Elsa Schiaparelli is felfigyelt a magyar hímzések szépségére, és Budapestre jött, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjteményét tanulmányozza. Az 1934–35-ös divatbemutatókon Párizsban is huszáros, zsinóros díszű kosztümöket mutattak be. „A magyar ötlet, magyar jelleg valahogy kijutott Párizsba, hogy onnét diadalmasan meghódítsa a világot, s visszatérjen újra hozzánk és sikere legyen, mert hát hiszen Párizsból jött" – írta Farnadi Ilonka a Muskátliban. A Femina című francia divatlap 1935. októberi címlapján pedig Budapest a téli divat egyik központjaként szerepelt.
Mi az oka ennek a külső és belső sikernek? Elsősorban az, hogy Ferenczyék a népi kultúra és a nemzetközi ízlés összehangolására törekedtek: „minden túlzástól, minden exotikumtól mentes, életteljes, modern, a külföldivel versenyképes és versenyt haladó magyar divatot" akartak létrehozni, mint azt Ferenczy 1934-ben megfogalmazta.
„A ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre" – árulta el sikerének titkát Tüdős Klára 1937-ben, amiből az is kiderül, hogy a divat nem lehet a szó politikai értelmében „nemzeti", csupán megújulhat, egyénivé válhat a népi mintakincs felhasználásával. A siker másik titka a megfelelő időpont kiválasztása volt. A harmincas évek elején ugyanis a párizsi vezető divatcégek is érdeklődve fordultak a különböző népek viselete felé: „a színeket és formákat a tervezők, a szabók éppoly előszeretettel keresik a népművészet ősi kincsei között, amilyen szeretettel fogadják ezeket a népi eredetű modelleket a nők Párizsban, Londonban, Amerikában és Budapesten" – tudósított az új irányzatról 1936-ban a Pesti Hírlap divatlapja.
A Bajcsy-Zsilinszky Endre baráti köréhez tartozó Ferenczyt visszaemlékezései szerint Hitler hatalomra jutása késztette egy németellenes, a reformkorihoz hasonló ruhamozgalom elindítására. A siker azonban főleg a női divat terén volt átütő.
Ennek oka, hogy nem a már meglehetősen elkoptatott történelmi viseletet kívánták leporolni, hanem az addig alig ismert népviselet formáit, díszítéseit próbálták a napi divattal egyeztetni. Ez nem volt nehéz, hiszen a matyó vagy kalocsai hímzés virágai beleolvadtak az art deco ornamentikába.
A férfiak öltözeténél nem sikerült a „nemzetesítés". A tervezők ugyanis nem tudtak mást tenni, mint a modern szabású zakókat, pantallókat zsinórozással díszíteni, amire ráillett Jókai Mór kiegyezéskori keverék ruházatra tett humoros megjegyzése: „pisli ungarisch, pisli deutsch" (kisit magyar, kisit német). A magas, álló galléros, keményített mellű atillát végképp senki nem akarta felvenni, mert kényelmetlennek találták, hiszen merev volt és meleg. „Lealázó érzés, hogy a magyar kész életet áldozni a hazáért, de azonkívül a legkisebb kényelmetlenséget is elviselni a legszentebb nemzeti érdekek érdekében nem hajlandó" – bosszankodott Ferenczy harcostársa, az ismert festő, Glatz Oszkár 1942 januárjában a Muskátli című kézimunkaújság hasábjain. De hát még Bajcsy-Zsilinszky Endre is csak akkor vette fel magyaros szabású öltönyét, ha a parlamentben kívánt felszólalni.
„Az az elgondolás, hogy mindenki magyaros ruhában járjon, éppen olyan túlzás, mintha azt hívánnánk, hogy ezentúl csak paprikáscsirkét, gulyást, töltöttkáposztát, szóval csak magyaros ételeket együnk" – berzenkedett 1936-ban a Magyar Divatipar című divatlap az új hullám ellen. A legpontosabban Muhits Sándor fogalmazta meg 1944 márciusában a magyaros férfiviselettel szembeni ellenérzést: „Te jó Isten! Hogy néznék én ki, mint nemes Veszprém vármegye szülötte, »a` la insurgens« szabott darócruhába bújtatott lottyadt termetemmel, karakánul vállamra vetett veszprémi cifraszűrrel ropnám a Lambeth-walk-ot." Muhits ezért azt javasolta, hogy ez egyenruhák szabásában érvényesüljön a magyaros jelleg. Ezt az ötletet – sajnos – már előzőleg is felkarolta több szélsőjobboldali szervezet.
A magyaros öltözködési mozgalom ugyanis a harmincas évek végétől felerősödő jobbratolódással párhuzamosan egyre inkább politikai színezetet kapott. 1938 körül kezdett kicsúzsni Ferenczy kezéből az irányítás, s az eredetileg civil mozgalom kormányzati vezetés alá került. A Magyar Királyi Operaházban 1938. április 2-án megtartott divatbemutató rendezőbizottságának vezetője Bornemissza Gézáné, az iparügyi miniszter „szép és divatos öltözködésben elöl járó" felesége volt. 1939-ben a Baross Szövetség Női Tábora rendezte a ruhakiállítást, amelyen már csak keresztény szabók vehettek részt.
A magyar ruhamozgalom németellenes iránya háttérbe szorult, és szélsőséges fajvédő érzelmek kifejezője lett. Ennek eredményeként a magyar viselet soviniszta, fasiszta bélyeget kapott – méltatlanul, hiszen nem tehetett arról, hogy a nemzeti, történeti hagyományokat embertelen eszmék szolgálatába állították.

Katus László : Várúrnők és apácák. Nemesasszonyok a középkorban (Rubicon)

Várúrnők és apácák. Nemesasszonyok a középkorban
Szerző: Katus László
A nyugat-európai feudális társadalomban a kiváltságos osztály (lovagok, nemesség) leányai részére két életút kínálkozott: vagy megházasodtak és várúrnők lettek, vagy kolostorba vonultak és apácaként élték le az életüket. A legtöbb nemesasszony mindkét életformát átélte: leánykorában egy részük kolostorban nevelkedett, majd megházasodva várúrnőként élt férje mellett; megözvegyülve „felvette a fátylat”, s kolostorban, apácaként fejezte be életét. Voltak szép számmal olyanok is, akik tudatosan vállalták Krisztus jegyesének állapotát, és szűzen vonultak kolostorba.
A nemescsaládok leányainak nevelése többnyire nem otthon történt, hanem a hűbérúr udvarában vagy valamelyik női kolostorban. Nemcsak sajátos „női” tevékenységekre (varrás, szövés, hímzés) oktatták őket, hanem – egyes korabeli források szerint a fiúknál alaposabb – szellemi képzésben is részesültek, megtanulták a hét szabad művészet elemeit: írni-olvasni, énekeket előadni, színes történeteket mesélni, s elsajátították a latin nyelvet is.
Várúrnők
A legtöbb középkori szokásjog szerint a lány 12 éves korában vált nagykorúvá, vagyis a házasságra alkalmassá. A legtöbben 14 éves korukban már ténylegesen házasságban éltek, valamely vár, lovagi háztartás, „familia” úrnői, azaz dámák (dame) voltak. A korán házasodó úrnő 20 éves kora táján már többgyermekes anya volt, 30 éves kora körül pedig már nagymama, s igen gyakran özvegy – hacsak időközben nem halt bele valamelyik szülésbe.
Milyen volt a középkori nemesasszony helyzete a házasságban? A francia történészek egyöntetű véleménye szerint szabadabb volt, mint az újkorban (amikor örökös kiskorúságra ítéltetett, s apja, majd férje gyámsága alatt állt), szélesebb jogképességgel és nagyobb cselekvőképességgel rendelkezett, mint a 16. századtól a 20. századig bármikor. Javaival, vagyonával nagyobb mértékben rendelkezhetett, nagyobb gazdasági szabadságot élvezett. Házassága alatt férje kezelte javait, de nagyobb tranzakciót csak felesége jóváhagyásával hajthatott végre, s annak örökségét, valamint az özvegyi ellátmányt véglegesen nem idegeníthette el. Ahogy Vincent de Beauvais 13. századi enciklopédiaszerző kifejezte: a feleség se nem úrnője, se nem szolgálója férjének, hanem társa (nec domina, nec ancilla, sed socia). A különböző adományozásokról kiállított oklevelekben rendszerint együtt szerepel férj és feleség.
A lovagvárakban többnyire igyekeztek a férfiak és a nők életterét elválasztani egymástól. A nők számára fenntartott rész volt az úrnő igazi birodalma: itt éltek vele együtt kiskorú gyermekei, leányai, valamint a várúr hűbéreseinek, papjainak az udvarban nevelkedő leányai, a szolgálók, s előkelőbb családok esetében az udvarban élő nemesasszonyok. A várúrnő elsődleges feladata az utódok, örökösök biztosításán kívül a reprezentálás volt: ünnepségek, jeles események, vendégek fogadása alkalmával fényes ruhában pompázni – leányaival, női kíséretével együtt – férje oldalán. Az úrnő dolga volt a szorosan vett háztartás irányítása: gondoskodás az élelemről, ruházatról, a szolganép felügyelete. Rendszerint ő adta férjhez a szolgálólányokat, jobbágylányokat.
Speciális feladata volt az uradalomban élő asszonyok, lányok védelme. Egy penitenciáskönyv azt ajánlja, hogy a dámák szüntelenül járjanak közben férjüknél a birtokon élő alattvalók érdekében, mert „senki sem tudja náluk jobban meglágyítani egy férfi szívét”, mégpedig az ágyban „ölelésekkel és simogatásokkal”. Lambert családi krónikája el is mesél egy esetet, amikor egy házasulandó lány, akin a gróf emberei egy megszégyenítő járandóságot akartak behajtani, a grófnéhoz fordult. A grófné, mikor leszállt az éj, „átölelte férjét”, és a „megpuhított” gróf meghallgatta a kérést, s eltörölte ezt a méltatlan adót.
A várúrnőre akkor hárult igazán sokféle feladat és felelősség, amikor férje nem volt otthon. S ez volt a gyakoribb eset, mert a lovagok hol hadakoztak valahol, hol hűbéruruk vagy a király udvarában időztek, hol lovagi tornákon szórakoztak vagy felvették a keresztet, s hosszabb időre elmentek a Szentföldre, ahol esetleg fogságba estek. Ilyenkor az úrnő minden tekintetben helyettesítette férjét, még olyan teendők terén is, amelyek egyébként nem tartoztak a nőkre, vagy éppenséggel tilos volt számukra. Ezek közé tartozott a parancsolás és büntetés joga, mert ez fegyverfogással járt, ez pedig nőnek elvileg tilos volt. De ha ezt a hatalmat (fiörökös hiányában) a nő örökölte, s férje az ő nevében gyakorolta, akkor általában az asszony jelen volt férje mellett.
A férj távolléte idején az úrnő kezelte az uradalmat, irányította a gazdálkodást, ellenőrizte az intézőket, ő tartotta karban a várat, szükség esetén meg is védte azt, s nemegyszer kellett fegyverrel védekeznie az agresszív szomszédokkal szemben. Férje nevében jogi aktusokat is kezdeményezhetett, adásvételi szerződéseket írhatott alá, birtokügyekben pereskedhetett. Ha férje hűbérúr volt, akkor fogadhatta a hűbéresek homagiumát. Ha férje fogságba esett, rendszerint ő gyűjtötte össze a váltságdíjat, ő tárgyalt szabadon bocsátása feltételeiről. Ha pedig férje meghalt, ő volt végrendeletének végrehajtója. Tudunk olyan asszonyokról, akik páncélinget húztak, kardot fogtak és lovon harcoltak a feudális anarchia csetepatéiban, mint Montforti Izabella, sőt olyanokról is, akik seregeket vezettek, háborút viseltek, mint Matild, Hódító Vilmos unokája, I. Henrik angol király leánya, V. Henrik császár özvegye, II. Plantagenet Henrik angol király édesanyja. Voltak olyanok, akik a nagypolitikában játszottak irányító szerepet, mint Matild toscanai grófnő, VII. Gergely és utódainak egyik legfőbb szövetségese az invesztitúraharcban, vagy a kiskorú fiaik nevében régensként országokat kormányzó asszonyok, mint Theophano, III. Ottó német-római császár, Ágnes, IV. Henrik vagy Kasztíliai Blanka, IX. Lajos francia király édesanyja.
Georges Duby, aki több száz középkori nemes úrnő életútját próbálta kihámozni a korabeli források szűkszavú híradásaiból, szemléletesen így jellemzi e nők életkörülményeit: „Aki valóságos képet akar kapni arról, milyen volt a nők élete akkor és ott, annak figyelembe kell vennie a háborúk és a színlelt háborúk, a lovagi tornák állandó közelségét, oda kell képzelnie melléjük vagy tíz heves, lovát táncoltató, páncélját tisztogató, csatakos, lószerszám- és húgyszagú férfit, akik több figyelmet szentelnek lovaiknak, mint a nőknek; a nőknek, akik a veszedelem tetőfokán a várba bezárva nyugtalankodtak, olykor arra kényszerítve, hogy egyedül kezeljenek egy-egy vereséget, és maguk induljanak útra, hogy előteremtsék a szomszédoktól a váltságdíjhoz szükséges dénárokat, és ugyancsak ők kaptak szemrehányást, ha nem tudták ügyesen kialkudni a fogságban lévő hitves kiszabadulását. Rosszul mérjük fel az úrnő valódi hatalmát, ha elfelejtjük, hogy férje legtöbbször másfelé lovagolt, és elérhetetlen volt. Igaz, hogy ilyenkor a nemesasszonyok szabadabban éltek, de nagy felelősség nyomta a vállukat, és ahogy akkor mondták, »vigasztalanul«, egyedül, támasz nélkül, ki voltak szolgáltatva saját gyengeségeiknek.”
De valóban gyengék voltak? Egyetérthetünk a jeles francia történésznővel, Régine Pernoud-val, aki könyvet írt a katedrálisok korának asszonyairól: „ha olvassuk e kor krónikáit, és elmerülünk a feudális civilizáció első századai történetének részleteiben, akkor szinte kényszerítően kínálkozik egy észrevétel, az asszonyok legtöbbjének erőteljes személyisége hímnemű partnereikkel szemben.”
Apácák és apátnők
Nem minden nemeslány ment férjhez. Nem mindenki számára akadt megfelelő parti. A hűbérjog szigorúan előírta a hűbérbirtok oszthatatlanságát, ezért a másod-, harmadszülött fiatal lovagok zöme nem köthetett házasságot, legföljebb akkor, ha sikerült olyan hűbérurat találnia, aki birtokot adott neki, s hozzáadta saját vagy valamelyik vazallusának lányát. Különösen az ezredforduló után kibontakozó demográfiai robbanás idején hemzsegett Nyugat-Európa a nőtlen fiatal férfiaktól és a pártában maradt lányoktól. Ez utóbbiak egy része arra is vállalkozott, hogy valamely előkelő lovag ágyasa legyen, de legtöbbjük számára nem volt más lehetőség, mint felvenni a fátylat, azaz kolostorba vonulni. Ugyancsak kolostorban fejezte be életét az özvegyen maradt nemesasszonyok zöme is, továbbá azok, akiket férjük eltaszított vagy valamilyen ürüggyel (rendszerint rokonság címén) elvált tőlük. Végül szép számmal akadtak olyan házaspárok is, aki egy idő után közös megegyezéssel különváltak, s mindketten kolostorba vonultak. A 11. században Hugo clunyi apát kolostort alapított azon házas nők számára, akiknek férje – részben az ő rábeszélésére – beállt a híres burgundiai monostor szerzetesei közé.
Női monostorokkal találkozunk már a szerzetesség kialakulásának kezdetén. A 4. századi Egyiptomban az első szerzetesi közösségek alapítója, Pachomiosz házat épített – a férfimonostor mellett – Mária húga és társnői számára. A 6. században Nyugaton is megjelentek az apácakolostorok. 513-ban Caesarius, Arles püspöke regulát is szerkesztett a helybeli Szent János-monostorban közös életet élő szüzek számára, akiknek élén húga állt. A 6. századtól kezdve nagy számban alapítottak női monostorokat a frank és angolszász királyok, majd a 10. századtól a német uralkodók is, valamint az ő példájukat követve országaik előkelő nemzetségei, családjai, elsősorban saját nőrokonaik számára.
Ezek a közösségek általában Szent Benedek regulája szerint éltek, az apácák által választott, de időnként az alapító család által kijelölt apátnő (abbatissa) vagy kisebb kolostorokban perjelnő (priorissa) vezetése alatt. Ez a regula pontosan megszabta a napi tevékenység ritmusát, időbeosztását: közös imádság váltakozott szellemi munkával (olvasás, másolás), fizikai munkával és pihenéssel. A szerzetesnők között semmiféle különbségtétel nem volt, senkinek nem lehetett személyes tulajdona, egyforma ruhában jártak, közös hálóteremben aludtak, közösen étkeztek. Az apácák szinte kivétel nélkül nemesi származású hölgyek voltak. Szegényebbek nemigen kerülhettek be, legfeljebb a szolgálók közé, mert a belépéskor jelentős hozományt kellett adni a kolostor javára. A kolostorok egyébként jelentős vagyonnal: földbirtokkal, uradalmakkal, jobbágyokkal rendelkeztek. Idővel gyakorlattá vált, hogy a fizikai munkákat alacsonyabb származású „laikus nővérek” (conversae) végezték.
A női kolostorok alapításának virágkora a 12. században következett be, midőn az új szerzetesrendek – főleg a ciszterciták, a premontreiek és az ágostonos rendek – nagy számban fogadtak be nőket a soraikba. Százával létesültek új női kolostorok, mégsem tudták kielégíteni a növekvő igényeket. E kolostorok feladata, mint egy korabeli írás kifejti, hogy „olyan helyekké legyenek, ahol érett asszonyok, akik belefáradtak a házasság szabadosságaiba, megtisztulhassanak múltbeli tévelygéseiktől, és méltókká váljanak arra, hogy elnyerjék Krisztus ölelését. A házasságtól megszabadult nemesasszonyok választották ezt a helyet, annál türelmesebben nyugodva bele a házasság örömeinek elvesztésébe, mivel ráébredtek, hogy milyen rövidek és szomorúsággal teltek annak gyönyörei”. A női kolostorok számának gyors növekedése idővel visszahatást szült a férfi szerzetesek körében. A 12. század végén a premontrei rend egyetemes káptalanja úgy határozott, hogy „mostantól kezdve több nővért nem veszünk fel”.
A női kolostorok sajátos változatát képviselték az ún. kettős monostorok, ahol egymás mellett vagy egy épületegyüttesben (rendszerint a templom két oldalán) volt elhelyezve egy női és egy férfiszerzetes-ház. A férfi szerzetesek feladata ebben az esetben az apácák lelki gondozása és a kolostoregyüttes anyagi szükségleteinek ellátása volt, ám a női monostorba nem léphettek be. Nagyon sok kettős monostor létesült a frank és az angolszász királyságok területén a 6–8. században. Ezek élén az apácák által választott apátnő állt, akinek a férfi szerzetesek is engedelmességgel tartoztak. A kettős monostorok a 9. században eltűntek, majd a 11. században jelentek meg újra. Ekkor már ritka a kettős monostorokban a női vezetés, többnyire férfi apátok és perjelek álltak az intézmények élén. Kivételt képezett Franciaországban a fontevrault-i közösség. Alapítója Robert d’Arbrissel (†1117) nagy hatású vándorprédikátor volt, aki nagyszámú követőjét és tanítványát – akik közt többségben voltak a nők – 1099-től kettős monostorokban telepítette le. Az anyakolostor Fontevrault-ban négy monostorból állt, három a nők, egy a férfiak számára. Mivel a rend az alapító szándéka szerint a nőkért, a nők számára létesült, végrendelete értelmében minden kettős monostor élén apátnő, illetve perjelnő állt, mégpedig olyan, aki nem szűz, hanem élt már házasságban, vagyis özvegy. A kezdeményezésnek nagy sikere volt: a 12. század közepén 5 ezerre becsülték a közösség tagjainak számát. Fontevrault első apátnője egy előkelő fiatal özvegy volt, Petronille de Craon, Chemillé urának felesége, aki 20 éves korában megözvegyült, belépett a kolostorba, s 22 évesen apátnő lett. Ő 35 évig állt a közösség élén. Utódává 1149-ben Anjou Matildot választották, V. Fulko gróf (1131 és 1143 között jeruzsálemi király) leányát, Plantagenet II. Henrik angol király nagynénjét, az angol trónörökös özvegyét, aki akkor már 29 éve, 15 éves kora óta volt a kolostor lakója.
A női kolostorok és a kettős kolostorok – különösen a 7. és a 10. század között – koruk vallási és kulturális életének fontos, a férfikolostorokkal egyenrangú, nemegyszer azokat túlszárnyaló jelentőségű központjai voltak. Ilyen volt az angolszász királyságokban a 7. században Whitby kettős kolostora Hilda apátnő vezetése alatt, frank területen a 6. században Poitiers kettős kolostora, ahová Radegonda királyné vonult vissza özvegységében. Ennek a kolostornak volt lakója a középkor egyik legnagyobb himnuszköltője, Venantius Fortunatus is. Északi frank területen a 7. században Bathilda királyné vonult vissza az általa alapított chelles-i kolostorba, amelynek száz évvel később Gizella, Nagy Károly nővére lett az apátnője. A kiemelkedő női kolostorok és apátnők sora a 10. században a Német Királyságban folytatódott, ahol I. Madarász Henrik felesége, Matild alapította Quedlinburg monostorát, s ugyancsak a királyi család egyik nőtagja állt a gandersheimi kolostor élén. Ezekben a kolostorokban a fiatal apácák komoly oktatásban részesültek, nem csak latinul tanultak meg jól, hanem görögül is. A Német-római Császárságot megalapító Nagy Ottó még latinul sem tudott, de az unokahúga által vezetett kolostorban nevelkedő előkelő lánykák üres óráikban szívesen olvasták Terentius vígjátékait, s az ő kezükbe kívánt keresztényibb szellemű olvasmányokat adni a gandersheimi apáca, Hrotswitha, midőn Terentiust utánzó drámákat, valamint verses legendákat írt.
E kolostorok és apátnőik nemcsak koruk kulturális életében játszottak kiemelkedő szerepet. A legtöbb kolostor jelentős földbirtokkal, uradalmakkal, jobbágycsaládok százaival rendelkezett, ezek irányítása is az apátnő feladata volt. Végül, de nem utolsósorban, ezek az apátnők – családi kapcsolataik és monostoruk tekintélye révén – befolyást gyakoroltak a politikára is.
R. W. Southern, a kiváló angol medievista és egyháztörténész így jellemzi e kora középkori kolostorok apátnőit: „Parancsoló természetű, félelmetes hölgyek voltak, nem feledkeztek meg róla, hogy az uralkodó osztályhoz tartoznak. Apácakolostoraikhoz általában férfi szerzetesek közösségeit csatolták, hogy ezek kiszolgáltassák a szentségeket, és a világi adminisztráció szükséges teendőit elvégezzék, s az előkelő apátnő olyan szellemben kormányozta az egész szervezetet, mint aki hozzászokott a parancsoláshoz. A sötét középkor e hölgyeinek nevéhez néhány kiemelkedő vallásos és irodalmi alkotás fűződik, de ragyogó függetlenségük nem tartott sokáig. Ahogy a társadalom szervezettebbé vált és egyházi vonatkozásban megszilárdult, előtérbe került a férfiuralom szükségessége.”
A férfiuralom megvalósítása a gyakorlatban nem volt könnyű dolog. A cisztercita rend vezetői például a 12. század végén és a 13. században kemény küzdelmet vívtak a spanyolországi arisztokratikus monostorok apátnőivel, akik teljes függetlenséget élveztek, s nem sokat törődtek az egyetemes káptalan határozataival. A pápa is megbotránkozva értesült róla, hogy ezek az apátnők prédikálnak a szószékről, gyóntatják apácáikat. Hiába próbálták korlátozni a női kolostorok számát, azok gomba módra szaporodtak, s német nyelvterületen, Németalföldön és az Ibér-félszigeten többszörösen meghaladták a férfiakét. A rendi vezetés hasztalan próbálta az apácákat a férfi apátok fennhatósága alá kényszeríteni. Az apácakolostorokban zavargások törtek ki, s végül is az egyetemes káptalan kénytelen volt visszavonni, illetve enyhíteni a női kolostorok szabadságát korlátozó rendelkezéseket.
Érthető tehát, hogy számos nemesi származású, előkelő hölgy úgy érezte, hogy kolostorba lépve, majd idővel annak élére kerülve nagyobb szabadságot élvez, több lehetőséggel, mozgástérrel bír – ma azt mondanánk, hogy inkább „megvalósíthatja önmagát” –, mint házasságban, várúrnőként, ahol – elvi egyenjogúság ide, társi viszony oda – mégiscsak alá volt rendelve férjének.
Az apácák jelentős része nem a tökéletességre törekedve lépett kolostorba, hanem azért, mert nem kínálkozott számára más alternatíva. Természetesen igen sokan voltak – és számuk a 12–13. században egyre növekedett –, akik teljes meggyőződéssel és odaadással vállalták a Krisztusnak szentelt szüzek életét. Közülük kerültek ki a kor nagy női szentjei (pl. IV. Béla leánya, Szent Margit) vagy kiemelkedő misztikus írói (Bingeni Hildegard, Magdeburgi Mechtild, Hackeborni Mechtild, Nagy Szent Gertrúd). Voltak azonban, elsősorban az előkelő özvegyek között, akik a kolostort valamiféle menedéknek tekintették, ahol – ha szerényebb körülmények között is – folytathatják korábbi életvitelüket. Ők szolgálóik, udvaruk nemesasszonyai kíséretében vonultak be a monostorba, látogatókat fogadtak s kijárogattak. Bár a regulák előírták a klauzúrát, a kolostor teljes elzárását a külvilágtól, a legtöbb kolostorban ezt nem vették szigorúan. Mivel e téren egyre több visszásság mutatkozott, VIII. Bonifác pápa 1298-ban kötelezővé tette minden kolostorban a szigorú klauzúrát. Ennek azonban nem volt tartós hatása. A késő középkorban gyakran találunk arra is utalást, hogy a kolostorokban divatos ruhákban jártak, ékszereket viseltek, kutyákat, majmokat tartottak, táncoltak s egyéb világias szokásoknak hódoltak. Mindez nagyban aláásta a kolostori fegyelmet.
Kettős életforma
A világi életben forgolódó várúrnő és a világtól elvonult apáca kettős életformájának jellegzetes példáival találkozunk Anjou grófjainak családjában a 12. században. IV. Fulko gróf első házasságából (volt vagy fél tucat) született leánya, Ermengarde a kor jellegzetes előkelő asszonya volt, kapcsolatban állt, levelezett a század vezető szellemeivel, Robert Arbrissellel, Szent Bernáttal, a jeles költő, Marbod rennes-i püspök pedig verses levélben magasztalta testi és lelki szépségét.
Ermengarde első férje, Vilmos, Poitiers grófja, Aquitania hercege (†1127), a híres trubadúr – az első, akinek versei fennmaradtak – volt. A kicsapongó természetű, botrányos szerelmeiről hírhedt férj egy idő után eltaszította feleségét, s elvette Toulouse-i Philippát. Ermengarde-ot újra férjhez adták, ezúttal Bretagne hercegéhez, Alain Fergant-hoz. Miután gyermekeik felnőttek, a herceg Bretagne-t legidősebb fiára, III. Conanra hagyva beállt szerzetesnek, Ermengarde pedig felvette a fátylat, és bevonult Fontevrault-ba.
Hamarosan érdekes társaság verődött össze a kolostorban. 1114-ben megjelent mostohaanyja, apja 5. felesége, a hírhedt Montforti Bertráda (a nevezetes Montfort grófok családjából), aki miatt 1095-ben a clermonti zsinaton maga II. Orbán pápa vetette egyházi átok alá a francia királyt, I. Fülöpöt. A király ugyanis eltaszította első feleségét, Flandriai Bertát, s feleségül vette hűbéresének, Anjou grófjának feleségét, Bertrádát, aki ráadásul még rokona is volt, tehát nemcsak házasságtörésről volt szó, hanem vérfertőzésről (incestus) is. Az újdonsült pár nem zavartatta magát emiatt, sőt idővel az egykori férj is megbékült a helyzettel, mert 1106-ban Fulko gróf Angersben vendégül látta a királyt és Bertrádát. Fülöp király két év múlva meghalt, s Bertráda – mintha mi sem történt volna – visszatért Fulkóhoz. Ez a Bertráda vette fel a fátylat 1114-ben Fontevrault-ban, s a következő évben maga az alapító, Robert iktatta be egy másik kolostor perjelnői tisztébe. Megtérésének őszinteségére látszik utalni egy korabeli krónika híradása, amely szerint teste, amely még mindig „fiatalos volt, s megőrizte teljes szépségét”, nem bírta a szigorú aszkézist, és Bertráda hamarosan belehalt a szerzetesi élet megpróbáltatásaiba.
Bertráda nem jött egyedül Fontevrault-ba. Vele volt húga, Izabella is, aki szintén felvette a fátylat, miután férje, Raoul de Toesny – aki Hastingsnél Hódító Vilmos zászlóvivője volt, s mint ilyen látható a híres bayeux-i kárpiton – meghalt. Izabellát egyébként a korabeli források az ókori amazonokkal hasonlítják össze, mert nem átallott páncélinget ölteni és lovon harcba szállni, midőn egy szomszédos grófnővel folytatott elfajult szóváltása a két család három évig tartó háborúskodásához vezetett.
A következő évben, 1115-ben kérte felvételét a kolostorba Philippa, akit Aquitániai Vilmos Ermengarde eltaszítása után vett feleségül. Ő is megunta a jeles trubadúr kalandozásait (akinek egyébként hat gyermeket szült), s beállt apácának. Követte őt leánya, Audéarde is.
1120-ban érkezett Ermengarde unokahúga, Matild, V. Fulko gróf (majd 1131 és 1143 között jeruzsálemi király) leánya, Plantagenet II. Henrik angol király nagynénje. Az ő sorsa is a korra jellemzően alakult: 11 éves korában lépett be a kolostorba, de néhány hónap múlva apja kihozta onnan, mert eljegyezte Vilmos angol trónörökössel, I. Henrik fiával. Az 1118-ban történt házasságkötéskor Matild 13, férje 16 éves volt. Az ifjú férj két év múlva kíséretével együtt hajótörés áldozata lett, s a 15 éves özvegy most már végérvényesen visszatért Fontevrault-ba, ahol 1149-ben, 44 éves korában apátnővé választották.
Matild visszajövetelét azonban Ermengarde nem várta meg. 1119-ben két haláleset nyomán úgy gondolta, hogy ideje visszatérni a világba. Ebben az évben ugyanis meghalt második férje, a bretagne-i herceg, akivel együtt vonultak kolostorba, s ugyanekkor távozott az élők sorából első férjének második felesége, Philippa is. Ekkor Ermengarde a reimsi zsinat előtt bepanaszolta Vilmos herceget, amiért elhagyta őt. Az akció nem járt sikerrel: a herceg nem fogadta őt vissza. Egyelőre a kolostorba sem volt kedve visszamenni, hanem néhány évig fia, III. Conan bretagne-i herceg udvarában élt.
Hamarosan megismerkedett a kor nagy hatású egyházi szónokával, a cisztercita rend felvirágoztatójával, Clairvaux-i Szent Bernáttal, s az ő hatására ezúttal egy cisztercita kolostorba lépett be, sőt magánvagyonából maga is alapított monostort. Közben féltestvére, V. Fulko gróf 1131-ben Jeruzsálem királya lett, s az ő hívására 1132-ben néhány cisztercita apáca kíséretében a Szentföldre ment. Három évig élt ott, majd hazatérve abba a redoni kolostorba vonult vissza, ahol második férje, Alain herceg utolsó éveit töltötte. Midőn 1147-ben meghalt, férje mellé temették el.