Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2012. január 29., vasárnap

F. Dózsa Katalin: Királynék díszmagyarban

Királynék díszmagyarban. Magyar női díszruhák



Szerző: F. Dózsa Katalin

A kiegyezés után - amikor Nyugaton már frakkot vettek az urak - a férfiak díszruhája magyar maradt. Előkelő lányaink, asszonyaink is káprázatos magyar díszruhákat öltöttek. Hazaszeretet és pompakedvelés, napi divat és történelmi nosztalgia keveredik. Magyar díszruha a hazafias hölgyeken és a Habsburg-család tagjain egyaránt. Az 1867-es koronázáskor ugyanúgy, mint fél évszázaddal később az utolsón, 1916-ben, a háború kellős közepén? Mintha megállt volna az idő.

A magyar díszruha egyszerre volt megfelelő alkalmi viselet udvari gálára és egyéb ünnepélyes összejövetelekre; benne pompáztak az arisztokrácia és a birtokos köznemesség tagjai, valamint a jelentősebb hivatalt viselő középosztálybeliek is.

A 17-18. században általános magyar viseletet a hazafias érzelmekkel teli szabók alkották újra a reformkorban a történelmi hagyományokat ötvözve a napi divatformákkal. A férfiak prémmel díszített bársony mentéje, színes selyemdolmánya, testhez simuló zsinóros csizmanadrágja, tollas fövege többet megőrzött az ősi keleti hagyományokból, míg a fűzött derekú, bőszoknyás, kötényes női viselet a 16-17. századi reneszánsz, barokk módi formáit konzerválta.

Az 1867-es koronázási menet
A férfiak a koronázás, udvari bál vagy más kiemelkedő ünnepség alkalmával a színes selyem és bársony öltözéket ragyogó ékszerkészlettel - drágaköves, zománcos gombokkal, övvel, karddal, mentekötővel, süvegdísszel - viselték. A nőknek kétféle díszruhája volt, egy viszonylag egyszerűbb, a középosztálybeliek részére, illetve a kevésbé ünnepélyes alkalmakra, ez is szép selyemből, bársonyból készült, köténnyel, fátyollal. Míg az arisztokrácia számára udvari ruhaként pompázatosabb, díszesebb válfaja létezett, amelyet Girardi Tibor, a huszadik század első harmadának legelegánsabb vevőkörrel rendelkező előkelő szalonjának tulajdonosa így mutatott be: "Asszonyoknál hosszú, 3 vagy 4 méteres, hímzett vagy csipkedíszítésű alj, derék, mente, főkötő fátyollal és kötény. Leányok rövidebb, uszálynélküli szoknyát és pártát viselnek, mely gyöngyökkel van kivarrva és selyem vagy bársony szalag borul a fejre. Bőrből csak kevés cipő készült, a legtöbb arany vagy ezüst selyem szövésű, mindég a ruhához alkalmazkodik és nem egyszer a ruha kelméjéből készült."

Országszerte kedvelt Váci utcai cégek, a Monaszterly és Kuzmik, illetve az Alter és Kiss készítették elismerten a legszebb magyar díszruhákat a világon, nem csupán a honi, hanem a koronázási ünnepségekre Budára igyekvő osztrák, sőt francia, angol hölgyek számára is.

Az 1867-es koronázási menetben az ősi arisztokrata családok szinte valamennyi tagja felvonult látványos díszruhájában. Az arany- és ezüst hímzések, ékszerek csillogtak a napfényben, ragyogásukkal hirdetve a nemzet és a forradalmat egykor leverő király megbékélését. A svájci követ mégis fanyalgott: "Az egész menet minden pompája és valódi nagyvonalúsága mellett a külső szemlélő számára kissé farsangi volt - ez a darab középkor már nem igazán illik korunkba." A követnek valószínűleg nem a hölgyek pompája ellen volt kifogása, hiszen ez megszokott volt a korszakban, inkább a férfiak színessége tűnt számára furcsának. A 19. század végi közízléshez közelebb állt a fekete szövetöltöny és a fehér ing, a színes selyem legfeljebb a mellénynél és a nyakkendőnél kaphatott némi szerepet.

A milleniumi ünnepségek
A hatvanas években a neobarokk, neorokokó krinolinos divatott könnyű volt a reneszánsz, barokk formákkal egyeztetni, a hetvenes, nyolcvanas évek bonyolult, tornűrös, redőzött vonalait már kevésbé. S a hölgyek nem szívesen hordtak divatjamúlt formákat. A női díszruha háttérbe szorult, s bár a férfiak minden ünnepélyesebb alkalommal viselték szép "díszmagyarjaikat", mellettük a hölgyek legtöbbször a legfrissebb módit követték.

A díszruhák újabb csillogó korszaka a milleniumi ünnepségek idején jött el. A gyorsan változó újabb divatvonalak - csúcsos derék, óriási buggyos ujjak, uszályos bő szoknyák - ismét kedveztek a hagyományos formáknak. Nem csináltatott azonban mindenki új ruhát, hiszen egy régi családi öltözék nagy értéknek számított. Sokan az 1867-ben viselt darabot vették elő s alakították kissé át.

Erzsébet királyné - mint fia, Rudolf tragikus halála óta mindig - feketében jelent meg: "A nehéz damasztba, az óriási virágok rajza valódi jaisból van kihímezve, míg ugyancsak jaiskövek bordűrje szegélyezi az uszályt. Fekete bársony derék a felséges asszony karcsú termetén". Erzsébet megjelenése eltért a hagyományoktól, hiszen a magyar gyászruha sohasem volt fekete, a kötény és az ingváll mindig fehér volt. Kivétel csupán a szabadságharc után viselt ún. magyar gyász volt, amikor a hazájukat szerető asszonyok magyaros szabású ruhájukat fekete selyemből készítették, így fejezve ki mély bánatukat a forradalom bukása miatt. Erzsébet azonban még szeretett magyarjai kedvéért sem volt képes a lelkiállapotát legjobban kifejező fekete színtől eltérni.

A szomorú magyar királyné megjelenését a Magyar Bazár c. divatlapból idéztük, ahol megörökítették Stefánia özvegy trónörökösné ruháját is, amely galambszürke atlaszból készült s rózsák és gyöngyvirágok borították az egész szoknyát. A fátyol és a kötény, valamint a kivágást takaró fodros betét arannyal hímzett tüllből készült. A leányként és fiatalasszonyként kissé csúnyácska Stefánia, akit gyönyörű anyósa mindig háttérbe szorított, most élvezte kivirágzott asszonyi szépségét, s esze ágában sem volt nyolc éve elhunyt ura miatt feketében rejtőzni.

Koronázás 1916-ban
Az utolsó nagy alkalom a különleges díszruhák felvonultatására IV. Károly koronázása volt, 1916-ban. A legtöbb öltözéket ekkor már Girardi Tibor készítette. A nála rendelt "163 díszmagyar női ruhán - ahogy később visszaemlékezett - 320 munkás és munkásnő két turnusban, állandóan, éjjel és nappal dolgozott". Műhelyében készült Zita királyné ruhája is. A mester mintát is kapott, egy, a Pálffy-Eszterházy család által őrzött Mária Terézia korabeli díszruhát, amelynek mását kellett elkészítenie. Zita unokája, Simon főherceg emlékezése szerint a királyné életének legboldogabb napja volt a koronázás - soha gyönyörűbb ruhát nem látott. Ezt a remekbe szabott darabot Habsburg Ottó őrizte meg az utókor számára.

A férfiak közül kevesen csináltattak új öltözéket, hiszen nem is igen volt rá szükségük, majd mindenkinek volt díszruhája. Egyes családokban az ősök ruháit is elővették. A legrégibb kétségkívül Eszterházy Miklós ruhája volt, amit akkor Mátyás király mentéjének tartottak. Azóta bebizonyosodott, hogy az öltözet 16. századi, Mátyás király nem viselhette, de így is ez a legrégibb magyarországi férfi ruhadarab, melyet az Iparművészeti Múzeumban őriznek.

A hölgyek is igyekeztek a családi ereklyetárból öltözni. Zichy grófné zöld habosselyem szoknyáját a 18. században hímezték ki színes virágokkal és Andrássy Klára virágos mentéje is ebből a századból származott. Ott volt a menetben Majláth grófné díszruhája is, csak most a menye viselte, és a Monaszterly és Kuzmik utódjánál új, 18. századi csipkével díszített mente készült hozzá. Károlyi Mihályné Andrássy Katának is a történelem volt a szállítója. A Divatszalon szerint - "Élénk vörös bársony ruhája, pruszlikja, köténye, fátyola, csobolyszegélyes mentéje ragyogó 48-as emlék volt".

A Társaság című lap csak amiatt sajnálkozott, hogy "nem a fehér béke áldott idejére eshetett a koronázás, amikor az egész világ idesereglett volna, hogy megbámulja az ezer éves nemzet legnagyszerűbb történelmi aktusát. (...) Képzeljük el, ha a koronázás két-három évvel a békekötés utáni időre esik, amikor a háború sok nyomorúságát kihevertük és ellenségeinkkel is újra a régi baráti viszonyba kerültünk volna."

A nagyszerű felvonulás valóban "nem a fehér béke áldott idejére esett", hanem az emberiség addigi legszörnyűbb háborújának kellős közepére. Ez a tapintatlan pompa valóban anakronisztikus látványosság volt. Ha a svájci követ már 1867-ben kissé középkorinak találta az akkor még korántsem szokatlan fényűzést, mit gondolhattak 1916-ban a későbbi győztes hatalmak politikusai a véres harcok idején rendezett káprázatos ünnepségről?
Ajánlja a cikket ismerősének | Nyomtatható verzió | Cikk tetejére

Katus László: Volt-e demográfiai forradalom Magyarországon?


Volt-e demográfiai forradalom Magyarországon?








Szerző: Katus László







Kétszáz évvel ezelőtt Magyarországnak még több lakosa volt, mint Angliának. Azóta ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Pedig, ha azóta Magyarország népessége ugyanolyan ütemben növekedett volna, mint Angliáé, akkor most nem tízmillió, hanem tizenhétmillió állampolgár élne hazánk mai területén.







Hazánk lakossága az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent, vagyis a halálozások száma minden évben több volt, mint a születéseké, s e tendencia valószínüleg a következő években is folytatódni fog. Ez a csökkenés egészen új jelenség a magyar népesség történetében. Az ország lakosságát először a II. József által elrendelt népszámlálás mérte fel 1785 és 1787 között. A lakosság száma azóta - egészen 1980-ig - folyamatosan, hol gyorsabban, hol lassuló ütemben növekedett. (A mai országterületen 2,7 millióról 10,7 millióra, vagyis két évszázad alatt megnégyszereződött.)







Drámai átalakulás




Ezt a trendvonalat visszafelé is meghosszabbíthatjuk, legalábbis a 18. század elejéig. Az 1715. és 1720. évi összeírásokon alapuló becslések szerint akkor a történeti (1918 előtti) országterület lakossága 4 és 4,5 millió között lehetett. Ez a szám az 1785-1787-es népszámlálásig, tehát nem egészen 70 év alatt, több mint megkétszereződött, s elérte a 9,5 milliót. Az 1780-as években Magyarországnak több lakosa volt, mint Angliának. Az angol népesség növekedése azonban ezután jóval gyorsabb volt, s a 20. század elején Angliában már csaknem kétszer annyian éltek, mint Magyarországon. Ennek elsősorban az a magyarázata, hogy Angliában sokkal előbb kibontakozott és jóval nagyobb népességnövekedést eredményezett az a folyamat, amelyet demográfiai forradalomnak vagy demográfiai átmenetnek nevezünk. A "forradalom" elnevezés a változás radikális voltára, a népesedési viszonyok drámai átalakulására, az "átmenet" pedig a folyamat tartalmára utal. Ezekben az évtizedekben ment végbe az átmenet az ipari forradalom előtti agrártársadalmakra jellemző népesedési modellről a modern ipari és városi társadalmakra jellemző népesedési modellre.







Az ipari forradalom előtti hagyományos társadalmak népesedési modelljét az jellemzi - Angliában az 1750 előtti, Magyarországon pedig az 1880 előtti évek tartoznak ide -, hogy a maihoz viszonyítva mind a nyers születésik, mind a halálozási arányszám, vagyis az ezer lakosra jutó születések és halálozások száma igen magas. Angliában ezer lakosra 30-35 születés és 28-30 halálozás jut, Magyarországon 45 körüli születés és 35-40 halálozás. Az Anglia (s általában a nyugat-európai országok) és Magyarország közötti különbségek az eltérő házassági szokásokkal magyarázhatók, mivel egyik társadalomban sem volt általánosan elterjedt a házasságon belüli születéskorlátozás. Angliában és Nyugat-Európában idősebb korban házasodtak, mint nálunk. A nők általában 28-30 korukban kötöttek először házasságot, nálunk viszont 18 év körül. Nyugaton a férfiak és a nők 15-20 százaléka sohasem kötött házasságot, míg nálunk az ilyenek aránya csak 3-4 százalék volt.







Ezek a házasodási szokások nagymértékben befolyásolták a születési arányszámokat, hiszen nálunk a nők túlnyomó része a legtermékenyebb éveiben (20 és 30 között) házasságban élt, míg Nyugaton az ílyen korúak zöme nem volt még házas. Így nálunk jóval több gyermek született, mint más európai országokban, viszont a halandóság is nagyobb arányú volt. A magasabb születési arányszám ellenére tehát a természetes szaporodás nálunk sem volt több, mint Angliában, mert az újszülöttek jelentős része (kb. egyharmada) még csecsemőkorában meghalt. Az 1830-as és 40-es években Magyarországon az újszülötteknek több mint a fele nem érte meg a felnőttkort.







Népesedési katasztrófákA halálozások száma időnként igen magasra szökött, jóval meghaladta a születésekét. A rendszeresen bekövetkező népesedési katasztrófák elvitték annak a természetes szaporulatnak a nagyobb részét, amely a korábbi években felhalmozódott. A nagyarányú halálozások okai között elsősorban a járványok, az éhínségek és a háborúk szerepeltek. A gyakorlatban e három tényező többnyire egyszerre jelentkezett. A járványok közül Nyugat-Európában a 17. század végéig a pestis volt a legpusztítóbb. A 18. században a pestis helyét részben átvette a himlő és a kolera.







A nagy halandóság következtében a születéskor várható élettartam Angliában az 1740-es években 32 év, nálunk száz évvel később is csak 24 év volt. Természetesen annak, aki a csecsemő és a gyermekkor veszélyeit túlélte, s megérte a 20. életévét, már nem volt esélye, hogy 55-60 éves koráig életben marad. Ilyen körülmények között hiába született a mainál jóval több gyermek, a természetes szaporodás mégis csekély volt, általában ezer lakosra évente 3-5 fő, így 150-250 év kellett a lakosság megduplázódásához. Magyarország népessége 1720 és 1787 között több mint megkétszereződött, ami ezer lakosra évente 11-12 főnyi szaporulatot jelent, de ez elsősorban a nagyarányú bevándorlásnak és a szervezett betelepítésnek volt köszönhető, s csak felerészben a természetes szaporulatnak.







Demográfiai ollóA demográfiai átmenet több évtizedig, a legtöbb európai országban több mint egy évszázadig elhúzódó folyamat volt, s több egymást szabályosan követő szakaszban bontakozott ki. Az első szakaszban a nagy népesedési katasztrófák, a halálozási többletet mutató évek tűntek el. Angliában 1742 volt az utolsó olyan év, amikor többen haltak meg, mint ahányan születtek. Ennek az oka az volt, hogy a szigetországban a 18. században már nem terjedt a pestis; a kolera és a himlő pusztítása pedig korántsem volt a pestiséhez mérhető.







A nagy halálozási válságok eltűnése után - Angliában az 1770-es évektől kezdve - megfigyelhető a "normális" években történt halálesetek számának lassú, de tartós csökkenése is. A születések száma maradt az addigi magas szinten, sőt az ezer lakosra jutó születések száma egy ideig még némiképp emelkedett is. Ez azzal magyarázható, hogy az ipari forradalom új munkahelyeket teremtett, ami a lakosság egyre növekvő hányada számára tette lehetővé a fiatalabb korban való házasodást. A demográfiai átmenetnek ez a második szakasza a legfontosabb, mert ekkor nyílik szét az ún. "demográfiai olló". Vagyis a születések és a halálozások számát, illetve arányszámát jelző görbék közötti rés - amely a természetes szaporodást jelenti - egyre tágul.







Ez a népesedési robbanás, a demográfiai forradalom időszaka, amikor például Angliában a természetes szaporulat ezer lakos után az 1670 és 1770 közötti évi 3 főről a 19. század első negyedében 15-16-ra emelkedett. Az 1780-as évektől az első világháborúig 10 ezrelék felett maradt az évenkénti természetes szaporulat. Anglia népessége 1760 és 1910 között 6 millióról 36 millióra növekedett, vagyis 150 év alatt meghatszorozódott, míg korábban ilyen arányú gyarapodáshoz 700 évre volt szükség.







Esély az öregkorra




Az átmenet harmadik szakasza akkor következett be, amikor a hagyományos, magas születési arányszám csökkenni kezdett. Angliában ez a halálozási arányszám csökkenése után több mint száz évvel, az 1870-es években vette kezdetét. Sőt a születések száma hamarosan gyorsabb ütemben csökkent, mint a halálozásoké. A demográfiai olló tehát lassan becsukódott, s a természetes szaporodás mérséklődött. Angliában az 1870 körül még 14 ezrelékes természetes népszaporulat 1910 táján már lecsökkent 10, az 1930-as években pedig 3 ezrelékre. A népesség növekedése tehát ismét visszatért a kétszáz évvel korábbi ütemhez.







A lassuló növekedési ütem mögött azonban egészen más népesedési modell rejlik, mint 200 évvel korábban. A halálozások aránya a korábbi 30-31 ezrelékről 12 ezrelékre, a születési ráta pedig az 1740-es évek 33-34 ezrelékéről, illetve az 1805 és 1825 közötti 40-41 ezrelékről 15 ezrelékre csökkent. A modern ipari és városi társadalomban általánossá vált a házasságon belüli születéskorlátozás, a családtervezés. A halálozási arányszám süllyedése mögött pedig elsősorban a csecsemő és gyermekhalandóság minimálisra csökkenése áll. A múlt század közepén még minden száz újszülött közül 15 az első életévében meghalt, az 1930-as években már csak hat. A születéskor várható átlagos élettartam az 1740-es években csak 32 év volt, az 1930-as években pedig már 60 év. Vagyis jóval kevesebben születtek, mint 200 évvel korábban, de aki megszületett, annak most már volt esélye arra, hogy megéri az öregkort.







Késéssel és összezsúfolódva




Magyarországot a 18. században és a 19. század első háromnegyedében a hagyományos népesedési viszonyok jellemezték. A 18. század első felében még nagy pestisjárványok tizedelték a lakosságot, s - mint Európa keleti és déli felében általában - a pestist felváltó kolera pusztítása sem volt sokkal csekélyebb. Különösen 1830-31-ben, 1847-49-ben, 1855-ben, 1866-ban és 1872-73-ban szökött igen magasra a halálozások száma. 1850 és 1880 között a történeti országterületen a természetes szaporulat mindössze évi 5 ezrelék volt.







A történeti, 1918 előtti országterület népessége 1787 és 1850 között 9,5 millióról 13,2 millióra, majd 1880-ig 15,6 millióra növekedett, s 1910-ben elérte a 20,9 milliót. Míg 1850 és 1880 között a lakosság 18 százalékkal, addig a következő 30 évben már 34 százalékkal gyarapodott. Ez a gyarapodás most már teljes mértékben a természetes szaporulatnak tulajdonítható, mert ekkor már nem bevándorlási nyereség, hanem kivándorlási veszteség mutatkozott, mégpedig évente átlagosan minden ezer lakos után 2 fő (30 év alatt összesen egymilliót tett ki a kivándorlási veszteség). Ez arra mutat, hogy a demográfiai átmenet nálunk is kezdetét vette.







Az 1870-es évek közepe után Magyarországon is egymás után jelentkeztek az átmenet szakaszai, az angliaihoz képest 130 évnyi késéssel, de jóval rövidebb időre összezsúfolódva. Az 1872-73-as nagy halálozási arány (68 ezrelék) az utolsó nagyméretű járványkatasztrófát jelzi. 1873 után nálunk sincs többé halálozási többlet - kivéve természetesen a háborús éveket. A kolera visszahúzódik, s az 1880-as évek végére az újraoltás kötelezővé tételével a himlőt is sikerül legyőzni. A járványos gyermekbetegségek - elsősorban a diftéria - továbbra is sok áldozatot szednek, de arányaiban ezek meg sem közelítik a korábbi járványkatasztrófákat.







Az 1880-as években kezdetét vette a normális évek halálozásainak lassú, de tartós és visszafordíthatatlan csökkenése is. 1874 után a halálozási arány már nem emelkedett 40 ezrelék fölé, 1895-ben végérvényesen 30 ezrelék alá, 1925-ben pedig 20 ezrelék alá süllyedt. A halálozási görbe az 1960-as évek elején 10 ezrelék körüli értéknél megállapodott. A demográfiai olló tehát az 1880-as években nálunk is szétnyílt, s a természetes szaporulat ezer lakos után a korábban megfigyelt évi 5 főről 11 főre emelkedett. Olyan magas értéket, mint Angliában (15-16 ezrelék), nálunk sohasem ért el, mert az 1880-as évek végén már kezdetét vette a születések számának csökkenése is.







A születések csökkenése gyorsabbAz átmenet legfontosabb szakasza - amikor a halálozások csökkennek, a születések száma viszont marad a régi magas szinten - nálunk igen rövid ideig, alig egy évtizedig tartott, míg Angliában kb. száz évig. Az 1880-as évek végétől az első világháborúig nagyjából párhuzamosan haladt a két görbe lefelé. A háború után lassan összecsukódott az olló, mert a születések csökkenése gyorsabb volt, mint a halálozásoké. Az 1885 előtt még 45 ezrelék feletti születési arányszám 1897-ben 40 ezrelék, 1922-ben pedig 30 ezrelék alá süllyedt. Az 1930-as évek végén már 20-nál kevesebb születés jutott ezer lakosra. A második világháború után egy évtizedig ismét 20 ezrelék fölé emelkedett a születések görbéje, de 1956 után megint süllyedni kezdett. A mélypontot az 1960-as években érte el, 13-14 ezrelékkel. A demográfiai átmenet végét jelzi az, midőn az évi természetes szaporulat nálunk is 3 ezrelék körüli értékben állapodott meg, mint Angliában az 1930-as években.







A halandóság csökkenését mutatja, hogy az 1830-40-es években a születéskor várható átlagos élettartam csak 24 év volt (ugyanakkor Angliában 40 év), 1941-ben a nőknél 58, a férfiaknál 55 év, az 1960-as évek végén pedig 72, illetve 68 év. Ez elsősorban a csecsemő- és gyermekhalandóság jelentős mértékű csökkenésének köszönhető. Az 1830-40-es években 100 újszülött közül 29 az első évben, újabb 18 pedig 5 éves kora előtt meghalt, s a 10. életévet csak 47 érte el közülük. Az 1890-es évek elejéig a helyzet alig változott, utána azonban viszonylag gyors javulást figyelhetünk meg: 1940 körül már csak 13, az 1960-as években pedig 100 újszülött közül 4 halt meg az első évében. S míg 1840 körül 100 újszülött közül 17-nek volt esélye arra, hogy megéri 60. életévét, 1900-ban már 34-nek, 1968-ban pedig 77-nek.







Csak megkétszereződöttA demográfiai átmenet következményeit jól tükrözi a lakosság számámak alakulása. A mai országterület lakossága 1787-ben 2,7 millió volt, ez 1880-ig 5,3 millióra növekedett, ami évente átlagosan 7 ezrelékes gyarapodást jelent. 1880 és 1910 között ezer lakos után 12 főre emelkedett az évi népszaporulat, így a lakosság száma 1910-ben elérte a 7,6 milliót. A következő 30 évben a népszaporulat visszaesett évi 6,5 ezrelékre (1941-ben 9,3 millió lakos) majd 1941 és 1980 között 3,5 ezrelékre csökkent. A természetes szaporulat évi átlaga a mai területen1880 előtt 5,8 ezrelék volt; 1880 és 1910 között felugrott 11,5 ezrelékre, majd 1910 és 1950 között ismét csökkent 6,7, a következő évben pedig 3,6 ezrelékre. Magyarország lakossága a tetőpontot 1980-ban érte el 10,7 millióval. Azóta minden évben csökken a népesség, mert a halálozások száma felülmúlja a születésekét.







S ha válaszolni akarunk a címben feltett kérdésre, akkor azt mondhatjuk, hogy Magyarországon is lezajlott 1875 és 1960 között a demográfiai átmenet, ez azonban nem járt olyan arányú népességnövekedéssel, mint Angliában, Németországban vagy a skandináv államokban. Angliában az átmenet az 1740-es évek közepétől az 1930-as évek elejéig, tehát 185-190 évig tartott, s ezalatt a természetes népszaporulat évi átlaga 11 fő volt minden ezer lakos után. Magyarországon az átmenet feleennyi ideig sem tartott, mindössze 85 évig 1875 és 1960 között, s ezalatt a természetes szaporulat évi átlaga csak 8,5 ezrelék volt. Anglia lakossága az átmenet idején - 1745 és 1930 között - meghétszereződött, Magyarországé viszont csak megkétszereződött.







Ajánlja a cikket ismerősének | Nyomtatható verzió | Cikk tetejére

Bertényi Iván életrajza és publikációs jegyzéke

BERTÉNYI IVÁN
2005. július 11. 20:30









BERTÉNYI IVÁN (1939)
professzor emeritus, MTA doktora
Történelem Segédtudományai Tanszék

telefon: 06 1 411-6700/5299
szobaszám: I/152.

Tanulmányok:
ELTE BTK történelem - magyar nyelv és irodalom szak, levéltáros speciális képesítés, 1957–1963

Szakmai életrajz:

1963–1968 ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék: gyakornok tanársegéd
1968–1975 adjunktus
1975–1990 docens
1990-től egyetemi tanár
1999–2004 tanszékvezető
1995–2001 ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék: egyetemi tanár
1995–2001 tanszékvezető (1995—2001)
1987–1993 Keszthelyi Helikon Könyvtár: igazgató
1993–1996 Eötvös Collegium: igazgató

1963 egyetemi doktor
1971 a történelemtudomány kandidátusa
1986 a történelemtudomány doktora (MTA doktora)

1998-tól Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke
1988 Madridi Királyi Heraldikai és Genealógiai Akadémia (Real Academia Matritense de Heráldica y Genealogía): levelező tag
1970 Nemzetközi Heraldikai Akadémia (Académie internationale d’héraldique) levelező tagja
1976 Nemzetközi Heraldikai Akadémia (Académie internationale d’héraldique) rendes tagja

Szerkesztőbizottsági tagság:
1995—1998 Magyar Egyháztörténeti Vázlatok (Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség)
1996-tól Milleniumi Magyar Történelem. Források (Osiris Kiadó)

Oktatási terület:
A történelem segédtudományai (archaeográfia, címertan, kronológia, oklevéltan, paleográfia, pecséttan)
Középkori kormányzattörténet
Középkori magyar történelem

Kutatási terület:
Középkori kormányzattörténet
Középkori magyar történelem (különösen a 14. század története)
A Szent Korona története
Címertan
Pecséttan

Szakdolgozati témakörök:
A történelem segédtudományai (archaeográfia, címertan, kronológia, oklevéltan, paleográfia, pecséttan)
Középkori kormányzattörténet
Középkori magyar történelem (különösen a 14. század története)
A Szent Korona története
Címertan
Pecséttan

Főbb publikációk:

Önálló kötetek:
Szepesi Jakab országbíró. Bp., é. n. [1970]
Az országbírói intézmény története a XIV. században. Bp., 1976
A magyar korona története. Bp., 1978 (2. kiad.: 1980, 3. kiad.: 1986)
Kis magyar címertan. Bp., 1983
Magyarország az Anjouk korában. Bp., 1987
Nagy Lajos király. Bp., 1989
Magyarország rövid története. Bp., 1992 (2. kiad.: 1993, 3. kiad.: 1995, 4. kiad.: 1997, 5. kiad.: 1999, 6. kiad.: 2001) [Gyapay Gábor társszerzővel]
Új magyar címertan. Bp., 1993. (2. kiad.: 1998)
A Szent Korona története. Bp., 1996
A tizennegyedik század története. Bp., 2000 (Magyar Századok)
Szent István és öröksége. Magyarország története az államalapítástól a rendiség kialakulásáig (1000—1440). Bp., 2000 (Tudomány-Egyetem)
Magyar címertan. Bp., 2003

Könyvszerkesztés:
Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. Bp., 1980
Acta contionis heraldicae municipalis hodierniae anno 1988 in oppido Keszthely habitae. Keszthely, 1990 [Czoma László társszerkesztővel]
Genealogica et heraldica. 19. Internationaler Kongreß für genealogische und heraldische Wissenschaften (Keszthely, 2—6.10.1990). Kongreßberichte. Keszthely, 1992 [Czoma László társszerkesztővel]
A történelem segédtudományai. Bp., 1998 (A történettudomány kézikönyve I.) (2. jav. bőv. kiad.: 2001)
Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000—1526. Bp., 2000

Szent Korona a köztársaságon

Szent Korona a köztársaságon HANCZ GÁBOR - 2010.08.19. 12:31

Mi az eredete a magyar címer alkotóelemeinek? Miért lehet korona köztársasági címeren? Miért hasonlít a szlovák nemzeti jelkép a magyarra? A válaszokat Bertényi Iván történészprofesszortól, a téma legavatottabb ismerőjétől kértük.


– Az Országgyűlés húsz éve, 1990 nyarán fogadta el a Magyar Köztársaság címeréről szóló törvényt. Ön milyen szerepet játszott a háttérmunkálatokban?

– Részt vettem a vitákban, tudniillik nagy sajtópolémia alakult ki, hogy a korona nélküli – 1945 után Kossuth-címernek elnevezett – kiscímert vagy a hagyományosat válasszuk. Több cikket írtam a szent koronás címer védelmében.

Bertényi Iván
Bertényi Iván
– Milyen érvek hangoztak el egyik és másik oldalon?
– A Kossuth-címer népszerűségét növelte, hogy az 1956-os forradalom jelképe volt. Ellene szólt viszont egy érzelmi szempont: mindig nehéz idők jöttek, ha hivatalos címerré vált. Így 1849 áprilisa után a szabadságharc bukása, 1918 után a vörös- és a fehérterror, majd 1946 nyarát követően a kommunista diktatúra. A másik tábor legfőbb érve az volt, hogy a köztársaságnak nem lehet korona a címerében. Erre felvonultattam: Ausztriának, Andorrának és a legrégebbi köztársaságnak, San Marinónak is szerepel korona a címerében. Utóbbi a XIX. században helyezte rá mint a szuverenitás szimbólumát. A viták miatt húzódott 1990 nyaráig az új címer elfogadása, ezért egészen addig a Kádár-címer árnyékában élt az ország.

– A két – Rákosi- és Kádár-féle – szocialista címerrel címertanilag is volt probléma?

– A dél-amerikai gyarmatok az 1800-as évek elején szabadultak fel, és annyira haragudtak a volt gyarmattartókra, hogy tudatosan antiheraldikus, vagyis címertanilag klasszikus értelemben hibás címereket választottak: képeket ábrázoltak, de nem pajzson. Hasonló a helyzet a Rákosi-címerrel, amely, ha így nézzük, nem tekinthető címernek, hiszen nem volt címerpajzsa. A pajzson kívül alapvető alkotóelemnek fogadjuk még el a sisakdíszt, ami a XIII–XIV. században fordult elő; a magyar címer szó is sisakdíszt jelentett eredetileg. Az NDK-nak és a szovjet tagköztársaságok egy részének is antiheraldikus címere volt. A Rákosi-címer az 1936-os szovjet címert képezte le, és inkább emblémának tekinthető. A Kádár-féle címer már klasszikusan is címer, mert a közepében piros-fehér-zöld pajzsot helyeztek el. Más kérdés, hogy ennél nacionalistább címere nem volt Magyarországnak, hiszen csak annyit mond: magyar vagyok.

A Kossuth-címer.
A Kossuth-címer.

– Nézzük végig a jelenlegi címerünk alkotóelemeit! Honnan eredeztethető a kettős kereszt?
– A kettős kereszt vallási jelkép, Krisztus kínszenvedésének eszközére vezethető vissza. A hagyomány szerint Jézus feje fölé táblát tettek, amire latinul azt írták, hogy Názáreti Jézus, a zsidók királya, rövidítve I. N. R. I. Egyes bizánci ábrázolásokon ezt a táblát meghosszabbították, így jött létre a kettős kereszt, amelyet szentségtartókon ábrázoltak. Bizáncban nevelkedett III. Béla királyunk (1172–1196) hozta be hazánkba a kettős keresztet, amely 1190-től előbb pénzeken, majd pecséteken jelent meg.

– A hármas halom és a korona mikor került a kettős kereszt alá?

– Már a XIII. század végén van egy nyílt, leveles aranykorona a tövében, ami egyszerűen a királyságot jelképezhette. A hármas halom későbbi. A magyar heraldika mindig naturalista szemléletű volt, a címerek alkotói nem szerették az olyan ábrázolásokat, amelyek a valóságban nem képzelhetők el. Ennek megfelelően úgy érezték, a kettős kereszt alá kell tenni valamit, hogy ne lebegjen. A díszítőművészet már a XIV. században hármas halommá alakította az egyszeri alátétet.

– Mi a magyarázata a vörös-ezüst vágásoknak?

– A sávozat már 1202-ben megjelent Imre király aranypecsétjén. Ő Aragóniából hozott feleséget, ezért sok kutató azt vallotta – s én ma sem tartom kizártnak –, hogy az aragón „minta" utánzásáról van szó. Konstancia királynéval ugyanis aragón lovagok érkeztek, akiknek pajzsain függőleges sávozat volt, aranymezőben négy vörös sáv. Eszerint a magyar vörös-ezüst vízszintes sávozat ennek az ellenpárja lenne. Ezzel szemben az is lehet, hogy önálló magyar fejleményről van szó. Eszerint Imre király aranypecsétjén eredendően csak lemásolták a vörös posztóval borított fapajzsot, amelyet ezüstnek látszó fémpántok szilárdítottak. Így alakulhatott ki a vörössel és ezüsttel hétszer vágott pajzs.

– A Szent Korona mikor került rá a címerre?

– Csak a XVII. században, és máig vitatkoznak rajta, mennyire élethű az ábrázolása. Van ugyanakkor kutató, aki már Mátyás egyik pecsétjén is a Szent Koronát véli felfedezni.

A Magyar Köztársaság címere.
A Magyar Köztársaság címere.

– Az uralkodói címer a dinasztia vagy az ország címerének tekinthető?
– A címer kezdettől fogva mindkettőé, merthogy az ország is a királyé. Később, a Habsburgok alatt, a XVII. századtól finom megkülönböztetést jeleztek azzal, hogy betették középre a dinasztia családi címerét.

– A ma ismert címeralkotó elemek mikor jelennek meg először együtt?

– Vannak királyaink, akik a kettős keresztet, mások a sávokat használták. I. Ulászló (1440–44) alatt jön össze a kettő egy pajzsban. Mátyás alatt ugyan elképzelhető, hogy a Szent Korona került rá, viszont nem a ma ismert címerváltozatra.

– Mi köze a valósághoz annak a hagyománynak, hogy az ezüstvágások a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát, a halmok pedig a Tátrát, a Fátrát és a Mátrát szimbolizálják?

– Ezek utólag elterjedt mondák. A folyók magyarázata ismert. II. Ulászló 1496-ban címert adott Szlavóniának, amelyben egy nyest két hullámos ezüstpólya között ugrik. Megmaradt a címeres levél, amiben az olvasható, hogy a Dráváról és a Száváról van szó. Ennek a mintájára Kassa negyedik címeres levelében szerepel, hogy a négy ezüstvágás a négy folyót jelképezi. Werbőczy István, aki ott dolgozott a királyi kancelláriában, ezt a magyarázatot beírta a Hármaskönyvbe. Ennek révén köztudottá vált, a Hármaskönyvet ugyanis 1848-ig majdnem annyiszor kiadták, mint a Bibliát, államtanát és a benne szereplő Szent Korona-eszmét sokan tanulták. A halmok magyarázata hasonló. Boldogult mesterem, Kumorovicz Bernát talált egy XVI. századi, Macedo nevű portugál szerzőt, aki Magyarország címeréről azt írta, hogy az ország három nagy hegye van rajta. Ezt nevezték el a XVII. században a Tátrának, Fátrának és Mátrának, valószínűleg a folyók mintájára.

– Miért alakult úgy, hogy Szlovákia címere a kettős kereszttel és – az ugyan kék – hármas halommal a magyar címerre hasonlít?

– A magyarázat régebbre nyúlik vissza. A XIX. században, amikor a szlovák nemzeti mozgalom kezdett kibontakozni, Stur és követői azt állították, hogy a kettős kereszt szlovák jelkép. Visszaélésnek tartották, hogy a magyarok ezt használják – még a kilencvenes években is akadt olyan szlovák politikus, aki el akarta tiltani tőle a magyarokat. Egy olyan ábrázolásra hivatkoztak, amiről később, vatikáni kutatások nyomán kiderült, hogy nem kettős kereszt, hanem egy templomi zászló két keresztrúdja szerepel rajta. Ekkor egy XV. századi bécsi kanonokra hivatkozva azzal az elmélettel jöttek elő, hogy a kettős kereszt a magyarok kétszeri – Szent István alatti, majd a pogánylázadásokat követő – megtérítésére utal, ami szerintük a szláv apostolok, Cirill és Metód követői által történt – tehát így is szlovák jelképről van szó. Ennek hatására használták a kettős keresztet a két világháború közötti Csehszlovákiában a szlovák fél címereként, majd Tiso önálló állama idején is. A mai szlovák címerben szereplő kettős kereszt és hármas halom egyébként az I. (Nagy) Lajos magyar király egyik pecsétjén szereplő címerpajzs pontos mása.

Magyarország a XX. században. {V-313.} Történelem segédtudományai

{V-313.} Történelem segédtudományai


FEJEZETEK

Archontológia
Diplomatika
Genealógia
Falerisztika
Heraldika
Insigniológia
Kronológia
Metrológia
Numizmatika
Paleográfia
Szfragisztika
Történeti földrajz
Történeti ikonográfia
Vexillológia

A történelem segédtudományai olyan tudománycsoportot ölelnek fel a történettudomány részterületeként, amelynek megítélése időről időre változott, s az egyes korszakokban (a 20. századon belül) is többféle értelmezést kapott. Előtérben voltak egyes, nagy múltra visszatekintő klasszikus segédtudományok (pl. diplomatika, paleográfia, szfragisztika, heraldika, kronológia, numizmatika). Később részben ezekből váltak ki egyes újabb történeti segédtudományok (falerisztika, insigniológia, vexillológia), emellett állandó, nagyfokú differenciálódás figyelhető meg, amely sokszor vezet újabb segédtudomány kialakulásához.

Gyakori, hogy nagyon nehéz szétválasztani bizonyos történeti segédtudományokat, illetve a több helyre besorolható témaköröket. Ugyancsak gyakori, hogy egy-egy történeti segédtudomány több más történelmi segédtudománnyal, illetve más tudományágakkal, területekkel áll igen szoros kapcsolatban, átfedésben.

Szentpétery Imre 1931-ben 8 fontosabb történelmi segédtudományról írt. Az 1980-as évektől kezdődően, ugyancsak váltakozó összetételben, 15 az érdeklődés középpontjában. 1986-ban Kállay István szerkesztésében jelent meg a kézikönyvként és tankönyvként egyaránt használt A történelem segédtudományai című kötet, amely már 22-t ismertet. 1998-ban Bertényi Iván szerkesztésében jelent meg a tárgykör legújabb, összefoglaló kézikönyve A történelem segédtudományai címmel (18 fő témával).

Mindezeken túl még jó néhány történeti segédtudomány létezik. Nemzetközileg mintegy 70-80 modern segédtudományt tartanak nyilván, amelyeknek egy részét Magyarországon nem művelik (esetenként nem is nagyon ismerik). Más területeken viszont Magyarország e tudományterületek élvonalába sorolható (vezető, kezdeményező szerepkörben), illetve a nemzetközi átlag körüli színvonalon áll. A 20. század elején (a korábbi hagyományoknak megfelelően) leginkább a középkorral kapcsolatos vizsgálatok esetében művelték a történeti segédtudományokat. Ez a felfogás a század végén is érezteti hatását. A két világháború közötti időszaktól kezdődően előtérbe kerültek az újabb időszakok is, a II. világháború után pedig szélesebb körben felmerült a történeti segédtudományi kutatásoknak a 20. századra való kiterjesztése is.

A történeti segédtudományok oktatása a Pázmány Péter Tudományegyetem, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára összpontosult, ahol különböző elnevezések alatt 1777-től működik önálló tanszéke. A 20. században Oklevéltani, Oklevél- és címertani, majd Történelem segédtudományai Tanszék elnevezéssel. A tanszék élén ebben az időszakban Fejérpataky László (1895–1923), Szentpétery Imre (1923–1950), Lederer Emma (1950–1970), Sinkovics István (1970–1980), Kállay István (1980–1997), Kardos József (1997–1999), Bertényi Iván (1999–) álltak. A tanszéken történész-, levéltáros- (1949-től), illetve muzeológusképzés folyik. Az 1980-as évek második felében a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és a szegedi József Attila Tudományegyetemen is szerveztek tanszéket a történeti segédtudományok oktatására.

A történeti segédtudományok művelésére, az adott tárgykörrel foglalkozó szakemberek, illetve érdeklődők összefogására, a tárgykör népszerűsítésére stb. különféle szakmai szervezetek létesültek. A vezető szakmai szervezetet, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot 1883-ban hozták létre, s 1950-ben számolták fel, majd 1983-ban újjáalakult.

A 20. században a legkülönbözőbb szakmai folyóiratokban nyílt lehetőség a szakma kutatási eredményeinek közlésére. {V-314.} Ezek közül kiemelkedik az 1883-ban alapított Turul, amelyet 1950-ben megszüntettek, majd 1992-től ismét megjelenik. A levéltári szakfolyóiratoknak köszönhető, hogy a politikai elnyomatás idején is lehetőség nyílt a publikálásra. Fontos szerepe volt ebben az 1923-ban indult Levéltári Közleményeknek, az 1951-ben induló Levéltári Híradónak és az 1961-ben ennek örökébe lépő Levéltári Szemlének. A Levéltári Közlemények évről évre részletes bibliográfiát közölt a történeti segédtudományok tárgyköréből. 1994-ben alapították a Fons című, elsősorban történeti segédtudományi szakfolyóiratot, de a múzeumi, levéltári évkönyvek, az egyes emlékkönyvek, tanulmánykötetek, antológiák is közölnek szakcikkeket.

Egyes szakterületek művelése, a korábbihoz képest visszaesett (pl. genealógia). Az addig nagyobbrészt folyamatosan, egyenletesen művelt történeti segédtudományok döntő része rendkívül kritikus helyzetbe került az 1940-es évek második felétől. Ez alól csak néhány terület volt kivétel. Így az elsősorban a középkor kutatásában felhasznált segédtudományok (diplomatika, kronológia), illetve a numizmatika.

Döntően politikai (ideológiai) okokból, adminisztratív eszközökkel is törekedtek a történeti segédtudományok megszüntetésére, jeles művelőik túlnyomó részének kiszorítására a magyar tudományos életből. Az egyre fokozódó nyomás ellen, egyesek kísérletet tettek – nagyobbrészt eredménytelenül – egyes történeti segédtudományok a megváltozott szocialista viszonyok közötti elfogadhatóvá tételére. A szocialista korszak döntően ellenséges, diszkriminatív viszonyai között, a tudomány egyetemességének jegyében, a magyar szakemberek mindig is élvezték külföldi kollégáik szakmai támogatását. Ezért (is) kerültek magyar szakemberek fontos nemzetközi tudományos társaságokba, ahol vezető posztokat is betöltöttek. A történeti segédtudományokat sújtó nyomás az 1970-es évektől valamelyest enyhült. Az 1980-as évek elejétől pedig (még az addig nagyrészt megszüntetésre ítélt diszciplínák esetében is) megújhodásra, fejlődésre került sor.

Magyarország a XX. században. {V-313.} Történelem segédtudományai

{V-313.} Történelem segédtudományai


FEJEZETEK

Archontológia
Diplomatika
Genealógia
Falerisztika
Heraldika
Insigniológia
Kronológia
Metrológia
Numizmatika
Paleográfia
Szfragisztika
Történeti földrajz
Történeti ikonográfia
Vexillológia

A történelem segédtudományai olyan tudománycsoportot ölelnek fel a történettudomány részterületeként, amelynek megítélése időről időre változott, s az egyes korszakokban (a 20. századon belül) is többféle értelmezést kapott. Előtérben voltak egyes, nagy múltra visszatekintő klasszikus segédtudományok (pl. diplomatika, paleográfia, szfragisztika, heraldika, kronológia, numizmatika). Később részben ezekből váltak ki egyes újabb történeti segédtudományok (falerisztika, insigniológia, vexillológia), emellett állandó, nagyfokú differenciálódás figyelhető meg, amely sokszor vezet újabb segédtudomány kialakulásához.

Gyakori, hogy nagyon nehéz szétválasztani bizonyos történeti segédtudományokat, illetve a több helyre besorolható témaköröket. Ugyancsak gyakori, hogy egy-egy történeti segédtudomány több más történelmi segédtudománnyal, illetve más tudományágakkal, területekkel áll igen szoros kapcsolatban, átfedésben.

Szentpétery Imre 1931-ben 8 fontosabb történelmi segédtudományról írt. Az 1980-as évektől kezdődően, ugyancsak váltakozó összetételben, 15 az érdeklődés középpontjában. 1986-ban Kállay István szerkesztésében jelent meg a kézikönyvként és tankönyvként egyaránt használt A történelem segédtudományai című kötet, amely már 22-t ismertet. 1998-ban Bertényi Iván szerkesztésében jelent meg a tárgykör legújabb, összefoglaló kézikönyve A történelem segédtudományai címmel (18 fő témával).

Mindezeken túl még jó néhány történeti segédtudomány létezik. Nemzetközileg mintegy 70-80 modern segédtudományt tartanak nyilván, amelyeknek egy részét Magyarországon nem művelik (esetenként nem is nagyon ismerik). Más területeken viszont Magyarország e tudományterületek élvonalába sorolható (vezető, kezdeményező szerepkörben), illetve a nemzetközi átlag körüli színvonalon áll. A 20. század elején (a korábbi hagyományoknak megfelelően) leginkább a középkorral kapcsolatos vizsgálatok esetében művelték a történeti segédtudományokat. Ez a felfogás a század végén is érezteti hatását. A két világháború közötti időszaktól kezdődően előtérbe kerültek az újabb időszakok is, a II. világháború után pedig szélesebb körben felmerült a történeti segédtudományi kutatásoknak a 20. századra való kiterjesztése is.

A történeti segédtudományok oktatása a Pázmány Péter Tudományegyetem, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára összpontosult, ahol különböző elnevezések alatt 1777-től működik önálló tanszéke. A 20. században Oklevéltani, Oklevél- és címertani, majd Történelem segédtudományai Tanszék elnevezéssel. A tanszék élén ebben az időszakban Fejérpataky László (1895–1923), Szentpétery Imre (1923–1950), Lederer Emma (1950–1970), Sinkovics István (1970–1980), Kállay István (1980–1997), Kardos József (1997–1999), Bertényi Iván (1999–) álltak. A tanszéken történész-, levéltáros- (1949-től), illetve muzeológusképzés folyik. Az 1980-as évek második felében a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és a szegedi József Attila Tudományegyetemen is szerveztek tanszéket a történeti segédtudományok oktatására.

A történeti segédtudományok művelésére, az adott tárgykörrel foglalkozó szakemberek, illetve érdeklődők összefogására, a tárgykör népszerűsítésére stb. különféle szakmai szervezetek létesültek. A vezető szakmai szervezetet, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot 1883-ban hozták létre, s 1950-ben számolták fel, majd 1983-ban újjáalakult.

A 20. században a legkülönbözőbb szakmai folyóiratokban nyílt lehetőség a szakma kutatási eredményeinek közlésére. {V-314.} Ezek közül kiemelkedik az 1883-ban alapított Turul, amelyet 1950-ben megszüntettek, majd 1992-től ismét megjelenik. A levéltári szakfolyóiratoknak köszönhető, hogy a politikai elnyomatás idején is lehetőség nyílt a publikálásra. Fontos szerepe volt ebben az 1923-ban indult Levéltári Közleményeknek, az 1951-ben induló Levéltári Híradónak és az 1961-ben ennek örökébe lépő Levéltári Szemlének. A Levéltári Közlemények évről évre részletes bibliográfiát közölt a történeti segédtudományok tárgyköréből. 1994-ben alapították a Fons című, elsősorban történeti segédtudományi szakfolyóiratot, de a múzeumi, levéltári évkönyvek, az egyes emlékkönyvek, tanulmánykötetek, antológiák is közölnek szakcikkeket.

Egyes szakterületek művelése, a korábbihoz képest visszaesett (pl. genealógia). Az addig nagyobbrészt folyamatosan, egyenletesen művelt történeti segédtudományok döntő része rendkívül kritikus helyzetbe került az 1940-es évek második felétől. Ez alól csak néhány terület volt kivétel. Így az elsősorban a középkor kutatásában felhasznált segédtudományok (diplomatika, kronológia), illetve a numizmatika.

Döntően politikai (ideológiai) okokból, adminisztratív eszközökkel is törekedtek a történeti segédtudományok megszüntetésére, jeles művelőik túlnyomó részének kiszorítására a magyar tudományos életből. Az egyre fokozódó nyomás ellen, egyesek kísérletet tettek – nagyobbrészt eredménytelenül – egyes történeti segédtudományok a megváltozott szocialista viszonyok közötti elfogadhatóvá tételére. A szocialista korszak döntően ellenséges, diszkriminatív viszonyai között, a tudomány egyetemességének jegyében, a magyar szakemberek mindig is élvezték külföldi kollégáik szakmai támogatását. Ezért (is) kerültek magyar szakemberek fontos nemzetközi tudományos társaságokba, ahol vezető posztokat is betöltöttek. A történeti segédtudományokat sújtó nyomás az 1970-es évektől valamelyest enyhült. Az 1980-as évek elejétől pedig (még az addig nagyrészt megszüntetésre ítélt diszciplínák esetében is) megújhodásra, fejlődésre került sor.

Móritz Mihály - Fónod Sándor A MAGYAR KIRÁLYI 101. HONVÉD GÉPKOCSIZÓ TANEZRED A II. VILÁGHÁBORÚBAN 1941 - 1945

Tisztelt Hölgyem / Uram !






Ezúton felhívom szíves figyelmüket, alábbi megjelent hadtörténeti kiadványunkra , mely kapható a könyvesboltokban, a könyv-webáruházakban és a kiadónál.


A kötet sok, eddig sosem publikált fényképeket, névsorokat is tartalmaz. A könyv hiánypótló, mivel a II. világháború magyar utánpótlás kérdésével a hadtörténetírás eddig szerényen foglalkozott. A budapesti kiképzéstől, a galíciai, kárpátaljai frontig, a felvidéki visszavonulásig és az ausztriai "végállomásig" nyomon követhetjük az alakulatot.


Móritz Mihály - Fónod Sándor


A MAGYAR KIRÁLYI 101. HONVÉD GÉPKOCSIZÓ TANEZRED


A II. VILÁGHÁBORÚBAN


1941 - 1945


Méret B/5, Terjedelem 152 oldal, sok fotóval


ISBN 978-963-88111-7-2, Ára:2.500.- Ft





Tisztelettel Fónod Csaba ügyvezető csbook kiadó Budapest


Ismertető:


Aki veszi a fáradtságot, hogy ezt a visszaemlékezést elolvassa, nos az egy
olyan ezred életébe nyer bepillantást, melyet azért hoztak létre, hogy háború
esetén segítse az utánpótlást a hátország és a frontvonal között. Nem
kisebb feladatra született tehát, mint arra, hogy a fronton, a lövészárokban
harcoló katonának legyen ruházata, ennivalója, lőszere. Hogy ez mennyire
sikerült, nem célja eldönteni ennek a könyvnek. De egy biztos, ehhez olyan
hozzáértő katonákra volt szükség, akiknek műszaki ismerete, tehetsége
és nem utolsó sorban bátorsága megvolt ehhez. Nekik állítunk emléket.
A könyv két nagy fejezetből áll. Az elsőben a gépkocsizó ezred tiszti iskolájának,
Móritz Mihály századosnak 1944-ben kiadott és katonái között szétosztott
emlékkönyve található, változatlan formában. A második részben az
ezredhez bevonult, majd ott később zászlós lett és gépkocsizóként a frontra
került Fónod Sándor visszaemlékezése és fotói találhatók, melyek alapján
feltárulnak előttünk a gépkocsizó katonák hétköznapjai.






Raskó István - A DNS mint régészeti lelet

A DNS mint régészeti lelet

Raskó István

az MTA doktora, igazgató
MTA Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézet, Szeged
rasko  brc . hu

G. H. Wang és C. L. Lu 1981-ben beszámoltak arról, hogy sikeresen tisztítottak dezoxiribonukleinsavat egy Han-dinasztia korabeli kétezer éves múmia májából (Wang – Lu, 1981). Bár ez volt az első közlemény, amely bizonyította, hogy régészeti leletekben megőrződik az örökítőanyag szerkezete, a közlést mégsem fogadta kitörő lelkesedés a tudományos világban, miután egy kínai nyelvű folyóiratban jelent meg, amit tudvalévően nem sokan olvasnak a nyugati féltekén. Körülbelül a publikáció megjelenésének idején formálódott a Kaliforniai Egyetem Berkeley campusán az a csoport, amely Allan C. Wilson vezetésével 1984-ben a Nature hasábjain bizonyította, hogy valóban megőrződhet a DNS a múzeumi leletekben. Ők egy 140 éves, múzeumban őrzött kipusztult lófajta, a quagga bőréből rövid mitokondriális DNS-szakaszt izoláltak, és ennek segítségével elhelyezték ezt az állatfajtát a lovak és zebrák filogenetikai fáján (Higuchi et al., 1984). Nem sokkal ezután Svante Pääbo egy 2400 éves múmiából izolált ősi DNS-t (aDNS) (Pääbo, 1985).
Miért van ezeknek a tudományos eredményeknek kiemelkedő jelentőségük? Azért, mert a DNS bizonyos szerkezeti variációi alkalmazhatók genetikai rokonsági fák szerkesztésére, különböző fajok egymáshoz való rokonsági viszonyainak meghatározására, különböző embercsoportok eredetvizsgálatára, rokonsági szintjének a megállapítására. Ezek a variációk a DNS építőkövei, a nukleinsav bázisok sorrendjének a különböző változatai, amelyek különböző gének szintjén tanulmányozhatók.
Az emberi DNS különböző génlokuszait (lokusznak nevezzük azt a DNS-szakaszt, amely a klasszikus genetika szabályai szerint, mendeli öröklődésű, és egyetlen tulajdonságot határoz meg) használták ilyen célra. Ezek különböző időmélység vizsgálatát teszik lehetővé (1. táblázat).
Ma élő populációk vizsgálatánál az a szempont, hogy minél több genetikai bélyeg polimorfizmusait (polimorfizmus: egy allélből populáción belül legalább kettő van jelen) vizsgáljuk, annál pontosabb a rokonsági fok megállapítása. Ilyen alapon 620 allél (olyan variánsok, amelyek hasonlóak, de nem azonosak, és génjük ugyanazon a kromoszómán, ugyanazon a helyen található) vizsgálatával különböző kontinenseken élő néhány populáció egymástól jól elkülöníthetően jelenik meg az eltérések alapján szerkesztett gyökér nélküli rokonsági fán (Tishkoff , 2004).
A DNS-ben meglévő eltérések és azonosságok különböző mértékűek az egyedek és a populációk között. A Humán Genom Program bizonyította, hogy DNS-szekvencia szintjén minden ember 99,9 %-ban azonos. A különbségek legnagyobb része egyének között jelentkezik, sokkal kisebb rész lelhető fel a különböző kontinenseken élő őslakos populációk között. A 2. táblázat egy ilyen adatsort ismertet. Látható, hogy a vizsgált három típusú DNS-eltérés 86-90 %-a az azonos kontinensen élők között mutatható ki, s a különbségeknek csak 10-14 %-a található a különböző kontinensen élőpopulációk között.
Aki veszi a fáradságot, és összehasonlítja a régészeti leletekből izolált DNS jelenlétével kapcsolatos húsz évvel ezelőtt született közlemények üzenetét a mai publikációkkal, láthatja, hogy míg a kezdetekben abban versenyeztek a munkacsoportok, hogy kinek sikerül régebbi leletből sikeresen DNS-t izolálni, addig a mai közlemények ennek a DNS-nek populációgenetikai felhasználásával foglalkoznak.
Amikor a Jurassic Park még mindig dollármilliókat kaszált a filmvilágban, megszületett a korai verseny egyik „sikertörténete”, az a Science magazinban közölt híradás, mely szerint sikerült egy Utah államban talált 80 millió éves kréta kori dinoszauruszcsontból DNS-t izolálni (Woodward et al., 1994) (a módszerre az amerikai szabadalmi hivatal védettséget adott). A „sikerlistát” gazdagítja a miocén korabeli növényi fosszíliából és borostyánban talált növényi és rovarmaradványból izolált DNS szomorú története (Golenberg et al., 1990; Desalle et al., 1992). Ugyanis ezeket az „eredményeket” senkinek sem sikerült megismételnie, a dinoszaurusz DNS-ről pedig később kiderült, hogy sokkal inkább embertől mint dinoszaurusztól származik. Ezek a kontár kísérletek tették szükségessé azokat a ma már túlzónak tűnő kötelező kontrollokat, amelyek nélkül régészeti anyagból nyert DNS-el foglalkozó közleményt nem fogadnak el.
Miután a régészeti leletekben a különböző bomlási folyamatok eredményeként igen kevés DNS található, az ilyen kísérletek elvégzését nagyban segítette a polimeráz láncreakció alkalmazása, amely segítségével akár egyetlen DNS-szakaszból is több millió kópia állítható elő. Ennek a módszernek azonban az a veszélye, hogy bármilyen, a régészeti lelet kezelésekor rá-, illetve belekerült DNS-szakasz felsokszorozódik.
Különösen az emberi régészeti DNS-minták „modern” DNS-el való szennyeződése jelent súlyos problémát. Ezt tükrözi az a változás, amely a vizsgálatoknál alkalmazandó kontrollok számának alakulásában érzékelhető; míg 1989-ben három szempontot kellett figyelembe venni, addig 2005-ben nyolc szempontnak kellett megfelelni (Pääbo et al., 2004). Valószínűleg ezek a rigorózus kontrollok is eredményezték, hogy ma már igen kevesen foglalkoznak emberi régészeti leletek DNS vizsgálatával, sokkal kellemesebb a barlangi medve- vagy bölénycsontok vizsgálata, ahol az azonos fajból származó DNS-el történt szennyeződés lehetősége kizárható.
A szükséges oldatkontrollok mellett az aDNS jelenlétére utal az a tény, hogy az ilyen DNS általában nem ad 150 bp-nál hosszabb PCR-terméket a bekövetkezett DNS-károsodások miatt. Ezek az esetek nagy részében post mortem bekövetkezõ oxidatív károsodások, DNS-szál keresztkötések, száltörések, amelyek mértéke nem elsősorban a biológiai minta korától, hanem a lelet megtalálási helyének talajviszonyaitól függenek (3. táblázat). A gyors kiszáradás, lefagyás, magas sókoncentráció késleltethetik a károsodások kialakulását, de ilyen körülmények között is megtörténik az oxidáció, vagy a hidrolízis során bekövetkező DNS sérülés. A károsodások gyakorlatilag kizárják, hogy egymillió évnél idősebb leletből sikerüljön a DNS-kinyerés. Próbálkoztak a károsodott DNS utólagos kijavításával, ez azonban csak a DNS két szála közötti keresztkötések megszüntetésében volt eredményes.
Az aDNS molekuláris genetikai vizsgálata kiegészítheti és kiterjesztheti a régészeti eredményeket. A kiegészítés a hagyományos úton levont következtetések megerősítésében nyilvánul meg, vagy amikor a biológiai leletek nem teljesek vagy nem jól megtartottak. Erre a legjobb példa a biológiai nem meghatározása, amely antropometriai vizsgálattal meghatározható, de bajban vagyunk,ha csak egy csontdarab áll a rendelkezésünkre.
Milyen esetekben érdemes a régészetnek az ásatag DNS-t segítségül hívni? Emberi maradványok esetén ugyanazon a temetkezési helyen talált csontok vizsgálatával megadható az egyének rokonsági viszonya, két egymástól távolabbi ásatásnál talált leletekből pedig meghatározható az ott élőpopulációk rokonsági foka. Erre kizárólag a molekuláris genetikai vizsgálatok képesek! A molekuláris genetika azonban a legnagyobb segítséget az egyes népek vándorlási útvonalának azonosításában adja. Segítségével megadható egyes népek származási fája, genetikai rokonsági viszonya. Ezek a vizsgálatok tisztázták a prehistorikus Japán benépesülésének történetét, az óceániai szigetek népeinek eredetét, vagy az Újvilág humángenetikai történetét. Azokban az esetekben, amikor egy populációt viszonylag kisszámú bevándorló kulturálisan, nyelvészetileg megváltoztatott, akkor a bevándorlók azonosított csontjaiból nyert DNS-mintázatot az adott modern populációéval összehasonlítva adatokat nyerhetünk a bevándorlók genetikai jellegzetességeiről. Ezért alkalmazható a régészeti genetika a magyar etnogenezis kutatásában. Kérdés lehet, hogy hány mintát kell vizsgálni egy adott következtetés levonásához. Eddig erre vonatkozóan a nemzetközi publikációkban különböző esetszámokkal találkozhatunk. A populációgenetikai alkalmazásoknál azonban figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az egyedi DNS- mintázatok mindig egy több ezer adatot magában foglaló adatbázissal kerülnek összehasonlításra, így akár kevés estszám is informatív lehet.
Az öröklődés folyamatában a DNS-ben mutációk keletkeznek, ezért a ma élő emberek jelentősen különböznek egymástól, ezeknek a különbözőségeknek vagy polimorfizmusoknak a mértéke genetikai történetünk, rokonsági fokunk nyilvántartásaként szolgál. A mutációk előfordulási gyakorisága és populációszintű rögzülése viszont az idő függvénye, ennek következtében ezer évnél fiatalabb csontleletek DNS-mintázata nem ad lényeges különbséget a mai mintákhoz képest, ezért evolúciós kérdések az ilyen esetben nem vizsgálhatók. Ilyenkor csak a populáció egyedeinek genetikai összetételét hasonlíthatjuk össze, mint ahogy azt a magyar minták vizsgálatánál tettük.
Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy mielőtt bárki is régészeti DNS-projekthez kezd, világosan meg kell határoznia, hogy a megfogalmazott tudományos kérdést mennyiben sikerül ezzel a módszerrel megválaszolni. Meg lehet próbálkozni például Árpád-házi királyok apai ági genetikai vonalának meghatározásával, amely biztosan nagy általános érdeklődésre tarthatna számot, de a genetika tudományterületén ennek a tudományos jelentősége minimális lenne. Ezért aztán mindenkinek, aki a régészeti genetikával bármilyen szinten is foglalkozik, az erős szkepticizmust ajánljuk saját munkája értékelésekor.

Kulcsszavak: archeogenetika, genetika, őstörténet, régészet
Irodalom
Cavalli-Sforza, Luigi Luca – Menozzi, P. – Piazza, A. (1994): The History and Geography of Human Genes. Princeton University Press, Princeton
Cavalli-Sforza, Luigi Luca – Feldman, Marcus W. (2003): The Application of Molecular Genetic Approaches to the Study of Human Evolution. Nature Genetics Supplement. 33, 266–75.
Desalle, Robert – Gatesy, J., Wheeler, W., Grimaldi, D. (1992): DNA Sequences from a Fossil Termite in Oligomiocene Amber and Their Phylogenetic Implications. Science. 257, 1933–1936.
Golenberg, Edward M. – Giannasi, D. E. – Clegg, M. T. – Smiley, C. J. et al. (1990): Chloroplast DNA Sequence from a Miocene Magnolia Species. Nature. 344, 656–658.
Higuchi, Russell – Bowman, B. – Freiberger, M. – Ryder, O. A. – Wilson, A. C. (1984): DNA Sequences from the Quagga, an Extinct Member of the Horse Family. Nature. 312, 282–284.
Pääbo, Svante (1985): Molecular Cloning of Ancient Egyptian Mummy DNA. Nature. 314, 644–645.
Pääbo, Svante – Poinar, H. – Serre, D. et al. (2004): Genetic Analyses from Ancient DNA. Annual Review of Genetics. 38, 645–679.
Tishkoff, Sarah A. – Kidd, Kenneth K. (2004): Implications of Biogeography of Human Populations for “Race” and Medicine. Nature Genetics Supplement. 36, S21-27.
Wang, G. H. – Lu, C. L. (1981): Isolation and Identification of Nucleic Acids of the Liver from a Corpse from the Changssha Han Tomb. Sheng wu hua hsueh yu sheng wu wu li chin chan (Progress in Biochemistry and Biophysics). 17, 70–75.
Woodward, Scott R. – Weyand, N. J. – Bunnell, M. (1994): DNA Sequence from Cretaceous Period Bone Fragments. Science. 266, 1229–1232.


Lokusz
vizsgálható időmélység (év)


mtDNS
200 000
Y-kromoszóma
200 000
Xq13.3
500 000
β-globin
800 000
ACE
1 000 000
PDHA1
1 900 000

1. táblázat • Néhány genetikai lokusz, melynek DNS-variációit emberekben tanulmányozták (Cavalli-Sforza, 1994 után) Rövidítések: mtDNS: mitokondriális DNS, ACE: angiotenzin konvertáló enzim, PDHA1: piruvát dehidrogenáz E1  alegység





STR polimorfizmusok
RFLP
Alu polimorfizmusok




Egyének között ugyanazon
90 %
87 %
86 %
a kontinensen belül







Kontinensek között
10 %
13 %
14 %

2. táblázat • Genetikai variációk megoszlása Afrika, Ázsia, Európa populációiban (Cavalli-Sforza, 2004 alapján)



károsodás típusa
folyamat
DNS-en kifejtett hatás



száltörések
mikrobák általi lebontás
DNS mennyiségének,

elhalt sejtek nukleázai
méretének csökkenése

egyéb kémiai folyamat




oxidatív károsodás
DNS-bázis, cukorkárosodás
fragmentáció,


nukleotid-módosulás



DNS keresztkötés
DNS-en belüli és
például Maillard-termék

makromolekulák közötti


reakciók




hidrolitikus
aminocsoport-vesztés
genetikai kód megváltozása

3. táblázat • A régészeti korú DNS károsodásai (Pääbo et al., 2004) alapján


<-- Vissza a 2008/10 szám tartalomjegyzékére

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra

[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]


Bálint Csanád: A történeti genetika és az eredetkérdés(ek)1


Magyar Tudomány, 2008/10 1170. o.
Genetika és (magyar) őstörténet




A történeti genetika

és az eredetkérdés(ek)1

(A közös kutatás szükségessége és lehetőségei)




Bálint Csanád




az MTA levelező tagja, igazgató, MTA Régészeti Intézet

balint archeo . mta . hu







Mi jellemez egy népet?




Ősidők óta vizsgálják, melyek azok a vonások, amelyek egy népet jellemeznek. (A legutóbbi időkig föl sem merült a kétség, hogy ilyenek ne lennének!) Tacitust a példás történetírói szemléletén („sine ira et studio”) és e megközelítésmód régiségén túl azért kell külön megemlíteni, mert az általa fölállított kritériumok mindegyikének egy-egy modern tudományág felel meg: a „testi megjelenéssel” a történeti embertan, az „erkölcsökkel”, „életmóddal”, „szokásokkal”, „hitvilággal” a néprajz, a „nyelvvel” a nyelvtudomány, a „fegyverekkel” pedig a régészet foglalkozik. Ugyanezen szempontokat nemcsak más ókori szerzők alkalmazták (például Caesar, Cicero, Vergilius), hanem a legtöbb kora középkori is (például Sevillai Izidor, Regino); mindezt jól tudja a kérdéskörrel foglalkozó nemzetközi kutatás. Nemigen ismerik viszont Kelet-Európa, az eurázsiai szteppe számos releváns adatát, így például a Szent István király Intelmeiben leírt figyelmeztetést. Az utóbbit nálunk (aktuálpolitikai szándékokból) lassan közhellyé koptatják ugyan, mégis hasznos itt fölidéznünk. Első királyunk ui. a maga korában meglepő tisztánlátással – közvetett úton – rámutatott az etnikum, illetve politikai egység jellemzésére ősidők óta használt fogalmaknak („nyelv”, „szokás”) mind történetileg, mind tudományosan valójában irreleváns voltára: „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”, írta – azaz: már ő is tudta, hogy nem (csak) nyelv és szokás tesz egy országot azzá, ami.

Az egyes népek között olykor persze lehet jelentős különbségeket megfigyelni, már az első pillantásra, még a ruhájuktól eltekintve is, hiszen például egy svédet és egy szicíliait, egy németet és egy portugált általában ritkán lehet(ett) összetéveszteni. (Általában – mert a kivételek, amelyekkel lépten-nyomon találkozhatunk, máris elgondolkodtatóak.) Ha azonban az egymás szomszédságában élő népeket hasonlítjuk össze, akkor kiderül: külső megjelenésük, a szokásaik, ételeik alapján már nem olyan könnyű megkülönböztetni például a norvégot a dántól, a spanyolt a katalántól, nem beszélve a Kárpát-medencei és a balkáni népek még ma is igen színes forgatagáról. A 19–20. század folyamán sokfelé etnikumjelző szerephez jutott népviseletek legtöbbje valójában csak az újkorban alakult ki; korábban nem léteztek ezek a szembeötlő különbségek, mert az öltözködést más szempontok, leginkább az anyagiak irányították. Ugyanezt a genetika is megerősíti: például a hollandok és a dánok, a svájci németek és a németek, a svédek és a norvégok, a portugálok, spanyolok és olaszok e tudomány szerint sem rokonai egymásnak, miközben azt is igazolják (ami nem meglepő), hogy például a lappok és a szárdok semmilyen kapcsolatot sem mutatnak egymással. Mindennél azonban mindenki többet vár, és mindenkiben természetes várakozás él a tudomány egzaktságát illetően. Csakhogy az sem ad abszolút megoldást (e súlyos kijelentés nem a sajátom, megtárgyalása a tudományfilozófia tárgykörébe tartozik).

A bevezetésben említett cikkemben áttekintettem, hogy egyáltalán meddig terjedhet az egyes tudományok kompetenciája az etnogenezisek vizsgálatában. Példák, problémák fölvetésével törekedtem érzékeltetni: a „népnek” mint olyannak a kutatásában eleve korlátozottak a lehetőségek, az egyes tudományok kompetenciája nem abszolút érvényű, mert a „nép” nagyrészt szellemi produktum.

A nyelv először is nem etnospecifikus (de jó volna, ha ezt megértenék a finnugor [nyelvi] rokonság ellen berzenkedők!); a tévedés a német romantika nagy filozófusaitól ered (Johann Gottlieb Fichte, Johann Gottfried von Herder), ez Közép- és Kelet-Európában máig sokak gondolkodását határozza meg. A Bibliára visszavezethető szólásunk alapja („nyelvében él a nemzet”, vö. Teremtés könyve 11.6.) úgyszintén a romantika korában, sokfelé elterjedt (például a baszkoknál is). Példák sora viszont azt mutatja, hogy a nyelv tényleg messze nem kizárólagos jellemzője egy népnek: a népvándorlás kori germánok és a kora középkori szlávok sokféle dialektusa, a középkor óta kimutatható „svájci” tudatnak az anyanyelvtől független volta, az újkor óta angolul beszélő írek és walesiek esete, a mai Egyesült Államok, Kína és India számos népe, Oroszország uráli népei, a nagyon sokféle, arab nyelven beszélő és író nép stb. Ahogyan Julius Caesar Kr. e. 52-ben leírta Gallia lakóiról, hogy azok az anyanyelvükben, intézményeikben és törvényeikben különböznek egymástól, ugyanúgy a 13. századi filozófus, Roger Bacon is észrevette, hogy a franciák között a „nyelvükben és szokásaikban megdöbbentő különbségek vannak.” Egy másik lényeges jelenség a nyelvcsere. Immár annak is lassan egy évszázada, hogy a történeti nyelvészet egyik nagy alakja leírta: alig van nép, amelyik a nyelvét legalább egyszer, de általában többször is ne cserélte volna (Antoine Meillet). Sőt: éppenséggel az egynyelvűség az, ami ritkaság számba megy, a legtöbb nép ui. világszerte két nyelvet beszél, és ez alatt nem is az eredeti nyelvüket éppen elvesztőket kell érteni!

A népnév változékonysága, gyűjtőfogalom jellege a történészek körében Hérodotosz óta (Kr. e. 480) köztudott, amihez még a források íróinak – sokféle okból eredő – pontatlanságait is hozzá kell számítani, ui. a legtöbb népnevet közhelyként és mindennemű utánajárás – azaz a sokféle úton-módon kapott információ tartalmi ellenőrzése nélkül – használták, Európában és Kínában egyaránt. Így eshetett meg például, hogy 922-ben a volgai bolgárokat a náluk követségben járt Ibn Fadlan „saqlab”-nak [= ’szláv’] nevezte, a középkori források rendszerint „finnként” emlegetik a tőlük mindenben eltérő lappokat, számos olyan szteppei nép pedig „szkíta”, „hun”, „türk” stb. néven szerepel, amelyik valójában nem szkíta, hun vagy türk volt. A forrásokban olvasható népnevek valódi etnikai tartalmának feltárása speciális felkészültséget igényel: például Maurikios császár alatt (582–602) készült egy hadászati kézikönyv (Stratégikon), amelyben összekeveredtek a belső-ázsiai türkökre és a Kárpát-medencei avarokra vonatkozó leírások. Ezt nagyban fölhasználta Bölcs Leó császár, amikor 902-ben maga is írt egy kézikönyvet (Taktika), de abba már olyan adatokat is beépített, amelyek a Kárpát-medencei magyarokkal kapcsolatosak – s e három nép a forrásban egyazon népnév („türk”) alatt szerepel! Hogy melyik név éppen melyikre vonatkozik, ahhoz nem elég középgörögül olvasni tudni (az sem könnyű!); bizantinológusnak kell lenni.

A régészeti leletekkel kapcsolatban sokfelé, sokáig élt, Közép- és Kelet-Európában többnyire ma is általános az a felfogás, hogy egy-egy régészeti kultúra vagy egy-egy jellegzetes tárgytípus valamely néphez kapcsolható. Két példa a saját házunk tájáról: 1.) az Avar kaganátusban nagyon sokféle nép élt (gepidák, balkániak stb.), de a régészeti nyomukat alig tudjuk kimutatni (az észlelt különbségeknél nem tudni, hogy azok etnikai vagy egyéb indíttatásúak-e [például kézművességi vagy politikai egységek]). Ugyanakkor látnivaló: bár a kaganátus kétszázötven évnyi fennállása alatt az anyagi kultúra igen sokat változott, mindaközben annak hordozói, használói a források írói szemében „avarnak” számítottak. 2.) Még szemléletesebben mutatja ugyanezt a magyarság máskülönben sokat emlegetett kultúraváltása az államalapítás után: a 10. és 11. századi magyarországi leletanyag között oly hatalmas a különbség, hogy ha véletlenül semmit sem tudnánk a történelmi helyzetről és a régészeti hagyatékot etnospecifikusnak tekintenénk, diszkontinuitásra, azaz más-más népre lehetne gondolni – miközben mindenki tudja, hogy mindkét évszázadban ugyanarról a „magyar népről” beszélhetünk! Nagy nyomatékkal szól még a kultúra tisztán etnospecifikus jellege ellen a honfoglalókkal kapcsolatos két írásos adat is: 900 tavaszáról egy forrás arról tudósít, hogy a morvák magyarok módjára borotválják a fejüket, a bajor püspökök pedig magyar módra öltözködnek. A viselet, hajviselet etnospecifikus? Egykorú forrás mutatja, hogy már egy-két éves szomszédság után megindult a szomszédok között a (kulturális) keveredés! Külön figyeljünk föl arra is, hogy e három nép semmilyen tekintetben sem volt rokona egymásnak! (Alább a genetikai összetétellel kapcsolatban látunk majd hasonló helyzetet.)

A szellemi kultúra, hitvilág, temetkezési szokások egyes elemei gyakran előfordulnak a szomszédos – nem feltétlenül rokon! – vagy hasonló életmódot folytató népeknél is. A folklórnak számtalan olyan eleme van, ami az egész világon föllelhető, például ahol csak megél a szarvas és a sas, mindenütt megkülönböztetett tiszteletnek örvend, amit mondák, mesék nagy sokasága mutat – ezek az állatok nem egyedül a magyar hitvilág és mondakincs főszereplői; nem is mindenki (ős)magyar, akinél szarvassal vagy sassal kapcsolatos mesét jegyeztek föl! Hasonló tévedés (volt) a magyarőstörténetkutatás egyik irányzatában minduntalan a „rokon népektől” (= finnugorok) venni folklór példákat, mert az emberi kultúra egyik megnyilvánulása (nyelv) nem azonos, nem áll szükségszerű összefüggésben egy attól független másikkal (hitvilág): például az ősi germán és szláv hitvilágból nem lehetne következtetni a norvégok és a tiroliak, a mazúriai lengyelek és a rodopei bolgárok, a kasztíliaiak és az arumunok kétségbevonhatatlan nyelvi rokonságára. Nyelv és hitvilág összekapcsolásának etnogenetikai szempontból irreleváns volta megfordított irányból nézve is megmutatkozik: a ma finnugor nyelvű lappok az eredetüket tekintve nem rokonok a finnekkel, míg az ősi hitviláguk az. A nemzetközi kutatás a kulturális jelenségek vizsgálatában (ezért is) legalább fél évszázada az areális összefüggéseket tartja meghatározónak; nálunk máig kevesen figyeltek föl Hajdú Péternek ezzel foglalkozó cikkére (1975). A temetkezési szokásokat a kora középkorral foglalkozó magyar kutatás (megfelelő elemzések nélkül!) archaikusnak tartja, de amikor végre egy részletekbe menő vizsgálat készül, már egyetlen régészeti korszakon belül is változás mutatkozik. Jelentős változás a hamvasztásról az eltemetésre való áttérés, ami az európai és ázsiai népeknél egyaránt megfigyelhető (például a kelták, germánok, szlávok, türkök, kirgizek). A temetkezési szokások alapján nem különíthető el az Avariában, a 10. századi Magyarországon élt sokféle nép. A hitvilággal kapcsolatos szokások is állandó változásokon mennek keresztül.




Akkor hát a humánbiológia?




Az archaeogenetika az emberiség eredetének, a kontinensek és egyes régiók benépesítésének kutatásában egy új, az összes korábbitól független forráscsoportot képvisel, de senki ne gondolja, hogy általa az etnogenezisek kutatásához maga a bölcsek köve került volna a kezünkbe. Hitték már más biológiai tudományokról is, hogy – mivel az adataik konkrétak, a megfigyeléseik mérésekre alapulnak – a népeknek jellegzetes, netán: megkülönböztető biológiai vonásait (NB.: föl sem merült bennük, hogy ilyenek ne lennének!) objektíven ki tudják mutatni. Eszerint a „nép = biológiai jegyek”, a „mérés = objektivitás” volna. (Az is figyelemreméltó, hogy amiként a nácik a történeti embertant kívánták az ideológiájuk szolgálatába állítani, úgy ma a genetika körül is érzékelhetők politikai törekvések.)

A 20. század elején terjedt el a történeti embertan és a vércsoportok etnikai szempontú kutatása; az előbbi elsősorban Közép- és Kelet-Európában, az utóbbi világszerte. (Hanem az még az előbbinek tudománytalan alkalmazása során is nyilvánvaló volt, hogy a germán népeket is legföljebbáltalában lehetséges elkülöníteni másoktól, de részletezésre [például flamandok – bajorok] már senki sem vállalkozott!) Aztán kiderült, hogy a biológiai jegyek módosulhatnak a környezet vagy az életmód megváltozása következtében: a népek nemcsak nevet, nyelvet, kultúrát cserélhetnek, de az embertani típusuk, a testi jegyeik is lényegesen megváltozhatnak. Történeti példák: a ma török nyelvet beszélő közép-ázsiai kirgizek őseit a Kr. u. első évszázadokban a kínai források még vörös hajúakként írták le (ennek alapján őket többen indoeurópai eredetűnek tartják), a finnugor nyelvű obi-ugoroknál erőteljes mongolid jegyek figyelhetők meg, a napjainkban sokfelé megfigyelhető akcelerációról pedig mindenki tud.

A centiméterekkel mérhető testi jegyeknél jóval megbízhatóbbnak tűnt a szerológia. Az egyes vércsoportoknak, illetve azok egyes variánsai gyakoriságának népekhez kötésével az I. világháború után kezdtek el próbálkozni, ehhez a 70–80-as években sok reményt fűztek (Magyarországon: Lengyel Imre, Tauszik Tamás). Újszerű volta és a Szovjetunió belpolitikai viszonyai következtében nagy rokonszenv fogadta egy észt kutatónőnek (Karin Mark) a finnugor népek körében végzett kutatásait, de azok nem leltek folytatásra. A 80-as években a magyar kutatást és különösen a közvéleményt nagyon foglalkoztatták Macumoto Hideo (Hideo Matsumoto) – hozzánk leginkább interpretációk révén eljutott – kutatásai, de azok (ős)történeti relevanciája igen kérdéses. A japán szerológus Tauszik Tamással együttműködve (Tauszik, 1990) magyarországi mintákban 5 %-nyi mongoloid elemet figyelt meg (a későbbiekben a közös munkájukra nem hivatkozott!), csak hát az a kérdés föl sem merült benne, hogy azok egyáltalán mikor kerülhettek bele a mai magyarságba – márpedig erre a honfoglalástól 1945 tavaszáig számtalan helyzet adódhatott! Ezen kívül nem foglalkozott a mongoloid haplotípusoknak sem a többi Kárpát-medencei népnél való gyakoriságával, sem az Aranyhorda által fél évezreden át uralt területek lakóival (Moldva, Ukrajna, Dél-Oroszország) – kellő összehasonlítás nélkül ez az 5 % nem értékelhető. Néhány történeti és módszertani tájékozatlanságára Róna-Tas András mutatott rá (Róna-Tas, 1990): az „iráni” mintái mindössze két egyéntől származnak, a vizsgált „uráli népesség” valójában egy uráli kórházban vett, ismeretlen eredetű mintákat takar, a „burját” mintái történeti okból alkalmatlanok a burját etnogenezis vizsgálatára; s általában: bizonyos markerek területi sűrűsödése nem feltétlenül jelenti azok „őshazáját”. A vércsoportok etnogenetikai relevanciája valójában csekély, az egyes vércsoportok területi gyakorisága messze túlnyúlik mindenféle etnikai, nyelvi csoportosuláson, és azt földrajzi elszigeteltség és klimatikus faktorok is befolyásolhatták. Néhány példa: 1.) a „B” vércsoport gyakorisága azonos Észak- és Dél-Amerika, valamint Grönland rendkívül különböző eredetű és összetételű népességei között, 2.) a történeti és nyelvészeti adatok szerint egyértelműen norvég eredetű izlandiak vércsoportjai a skótokéhoz és írekéhez állnak közel, 3.) az egyik ázsiai Gm-marker a mai magyaroknál ugyanolyan arányban fordul elő, mint a perui kecsuáknál, egy thaiföldi csoportnál és haifaiaknál; alacsonyabban, mint a belső-ázsiai népek legtöbbjénél (az utóbbira lásd Róna-Tas). E kutatási irány mára szinte feledésbe merült, részben nyilván a kritikák következtében, de bizonyára a módszer nyilvánvaló etnogenetikai korlátai miatt is.

Az archaeogenetika születésének az tekinthető, amikor genetikusok megkíséreltek választ keresni az európai őstörténet egyik legfőbb problémájára: a kontinens újkőkori benépesülésére. Ez az út mindenképpen ígéretes, naponta olvashatunk új megfigyeléseket Délkelet-Európa és Amerika benépesülésével kapcsolatban – eltúlzott kritika, hogy kizárólag azt fedeznék föl, amit már eddig is tudtunk. Módszertanilag is lényeges eredmény, hogy egy természettudomány egy korábban csak régészetileg vagy történetileg kimutatott jelenséget, elméletet vagy éppen sejtést igazol. Újszerűeredményeket hozhat etnikai folyamatok feltárásában, de szem előtt tartandó: egy genetikai tény és annak történeti értékelése nem azonos nemű kategóriák; miként az egyes emberek testi jegyei, úgy a génjeik sem jellemeznek népeket. A genetikusok nagy része – helyesen – „populációról” ír, és jól tudja, hogy az a nyelvtől és a kultúrától független biológiai összetevőkből épül fel, s egy-egy régió lakossága – az esetleges bevándorlásoktól függetlenül is – többnyire az ott a legősibb idők óta élt népekkel keveredett. Dilettáns következtetéseket elkerülendő, szögezzük le: a genetikusokpopuláció-fogalma nem azonos a történészek nép-fogalmával.

Problematikusnak az archaeogenetika azon területét látom, amelyik etnogenetikai kérdésekkel foglalkozik, és a mai népekre vonatkoztatva von le történelmi következtetéseket, miközben nemcsak a történelmüket hagyja figyelmen kívül, hanem a társadalomtudományok alapvető kutatási módszereit is. (Például az Y-kromoszómának egyik, Belső- és Közép-Ázsia mai népei között szélesen elterjedt variánsát Dzsingisz kán leszármazottaihoz kötötték, holott nemhogy Dzsingisznek, de sem a leszármazottainak, sem az őseinek nem ismert a genetikai anyaga.) Már többféle kritika elhangzott, de azokra – tudtommal – sem az archaeogenetikusok, sem a velük együttműködő régészek nem reagáltak. Érthetetlen, hogy az elméleti kérdéseket különösen kedvelő angliai kutatásra gondolva, Colin Renfrew, a világ egyik vezető régésze, a „nép”, a „régészeti kultúra” és a „nyelv” mibenlétével és főleg: az összekapcsolásuk súlyos problematikájával foglalkozó hatalmas angol nyelvű irodalmat miért mellőzte teljes mértékben. Először a régészeti anyag és a nyelv között keresett összefüggést, aminek fogadtatása a legtöbb régész és az összes nyelvész részéről negatív volt (például: „…a provokatív Archaeology and Language …című könyv előítélettől terhelt és téves, nyelvészek és régészek kvázi egyöntetűen elutasítják” Meid, 1998, 15.), s alapvetően problematikusnak látják a két tudomány adatainak összekapcsolását. Ezt követően fordult elmélete alátámasztására a genetikához (Renfrew – Boyle, 2000), s mint Luigi Luca Cavalli-Sforza írta, „lelkesen kiállt” az ő elmélete mellett. Renfrew nagy tekintélye lényegesen hozzájárult az archaeogenetika azon irányzata megerősödéséhez, amelyik a genetikai jellemzők és a nyelv között leegyszerűsítetten feltételez kapcsolatot, s hatalmas reményeket táplál a genetika történeti relevanciáját illetően. Sajnálatos, hogy végül is ez a genetikus (1) egy régészre (2) támaszkodott a nyelvcserék (3) kérdésével kapcsolatban; akár csak egyetlen, releváns monográfia helyett.

A jelenlegi archeogenetikai kutatás figyelmen kívül hagyja a nyelvészetnek, történettudománynak, néprajznak és a régészetnek kézikönyvek, tankönyvek tucatjaiból megismerhető alaptételeit és evidenciáit:

• a „nép” történetileg változó társadalmi, nem biológiai jelenség,

• a „népek” összetétele már a történeti korokban is folyton változott (tudta ezt már a 14. századi Ibn Khaldūn is!)

• „nép” és „nyelv” nemcsak nem azonos, de a kapcsolatuk sem állandó (tudta ezt már a Kr. e. 5. századi Herodotosz is!),

• a nyelvek maguk is folyton változnak, a köztük meglevő különbségeket történeti folyamatok (is) jócskán befolyásolják,

• egy nyelv fennmaradása nem egyedül az azt beszélők létszámától függ,

• végtelen és ismeretlen azon viszonylatoknak sokfélesége és folytonos változása, amelyek az egyes nyelveket és az azokat beszélő közösségeket – amelyek nem föltétlenül tekinthetők „népnek”! – összekapcsolhatják, illetve jellemzik,

• végtelen és ismeretlen a holt nyelvek száma – egyedül a 20. században több száz nyelv kihalásáról tudunk!

• még a legrégibbnek mondott nyelvekben is megőrződtek még régebbieknek elemei („szubsztrátum”),

• végtelen és ismeretlen a nyelvcserék száma, melyek közben előfordult, hogy maga a közösség genetikailag kontinuus maradt,

• a testi jegyek, a nyelv és a kultúra nem etnospecifikusak.

Néhány módszertani alapszempont megkerülhetetlen:

• a nyelvtudomány, a régészet és a genetika adatbázisai, módszerei és kompetenciái lényegesen eltérőek. Kínálhatnak támpontokat egymásnak, de egyikük adatai, eredményei – nem lévén azonos neműek – közvetlenül nem használhatók fel a másikban,

• megkülönböztetendő az etnikai identitás (= az egyéni helyzet), az etnikai csoport (= a közösségi tudat) és az etnicitás (= történeti, nyelvi, kulturális és vallási faktorok összessége),

• megkülönböztetendő a rendelkezésre álló adatok között az „egyedi”, az „általános” és a „különös”.

Hangsúlyozom: nem vagyok elutasító. Nem gondolom, hogy az etnogenezisek vonatkozásában egy paradigma vége állna előttünk; az archaeogenetikának óriási jövője lehet, és idővel majd ugyanúgy a helyére kerül, mint mára a történeti embertan és a vércsoport-kutatás. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a nyelv- és történettudományokkal való együttműködés. Cikkem ezt szeretné érzékeltetni.



1. Nép, nyelv és gének összekapcsolása:

történetileg irreleváns




Néhány recens példa és probléma: A nagy összefoglalásokat író nyugat-európai történészek és régészek köztudottan gyakran tájékozatlanok Közép- és Kelet-Európával kapcsolatban, de a genetikusok olykor azok még egyes nyugat-európai népek őstörténete esetében is. A baszk nép és nyelv Lugi Luca Cavalli-Sforza mintapéldája volt, de közben nem tájékozódott a történelmük felől. A biológiailag letagadhatatlan egyedi jellegük részben a klimatikus viszonyoknak, de leginkább a minden tekintetben periférikus helyzetüknek újkori következménye; a baszk a római korban és a kora középkorban még nem volt önálló nép. Módszertani hiba: úgy helyezett nagy súlyt a baszkoknál végzett vércsoport vizsgálatokra, hogy közben ugyanilyeneket a velük szomszédos területeken aránytalanul kisebb számban végeztek, az pedig célzásként is megengedhetetlen, hogy a középkori baszk nyelvterületre esnek a világhírű közép-franciaországi őskőkori (Kr. e. 17–14 ezer) barlangfestmények és -rajzok. Általában is fontos figyelmeztetéssel szolgál egy baszkföldi 7–8. századi temető, melynek genetikai elemzése szerint már akkor megjelentek ott idegen etnikai elemek, köztük észak-afrikaiak is. Az egyedülálló baszk nyelv és kultúra független a hosszú ideje elkezdődött etnikai keveredésüktől.

A genetikusok a magyarok esetében tudnak arról a látszólagos ellentmondásról, hogy míg a nyelvük és eredetük nem-indoeurópai, a genetikai összetételük viszont európai, de azzal nem számolnak, hogy ez gyakori jelenség. Ugyanez a helyzet a finnek, a lappok, a balti nyelvű lettek és a török gagauzok, a Volga-vidéki oroszok, marik és tatárok esetében, és a Balkán nagyfokú nyelvi sokszínűsége (albán, szláv, görög, arumun) is nagyfokú genetikai egységességgel párosul. Meggondolandó: a dalmaták egy vaskori népből alakultak ki, akik a római korban latin nyelvűek lettek, s a 19. század óta horvátul beszélnek. Elgondolkodtató, hogy az EU19 marker a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens népességhez kapcsolja (Semino et al., 2000; Bosch et al., 2006), márpedig azt komolyan senki sem gondolná, hogy a magyarok lengyel vagy ukrán, vagy fordítva: a lengyelek és az ukránok magyar származásúak volnának. Az etnogenezis kérdéseiben a genetika korlátozott relevanciájú.

Az archaeogenetikusoknál olykor megdöbbentő tájékozatlanságokkal lehet találkozni: „Austria vs. Hungary”-t (sic!), Iránt és Indiát (!) egy-egy nyelvészeti egységnek tekintik. Tárgyalhatják együtt az újkor óta politikailag összetartozó Korzikát Franciaországgal, Szardíniát Olaszországgal, de az a szigetlakók etnogenezise szempontjából érdektelen. Gyakran írnak „jugoszlávokról” – ilyen nép nem létezett, „Orientals” mint etnikai csoport szerepeltetése pedig egyszerűen abszurdum.




2. A népek közti genetikai távolság (Fst) történetileg irreleváns




A rendszertanban és a genetikában elterjedt a relatív filogenetikai távolság mérése. Ez akkor válik vitathatóvá, amikor azt hiszik, hogy e „közelségekkel” a népességek közti kapcsolatokat lehet föltárni. Látszólag a módszer helyessége mellett szól, hogy például a „lappok” és a „szárdok” között nagy „távolság” mutatkozik, s hogy a „svájciak” és a „németek”, a „svédek” és a „norvégok”, valamint a „portugálok”, „spanyolok” és „olaszok” „közel állnak” egymáshoz. Ámde mit jelenthet az, hogy a „baszkok” + „jugoszlávok”, „görögök”, valamint „irániak” + „lappok”, „olaszok” + „németek” úgyszintén? Hogy kerülhetnek egymás „közelébe” „közép-magyarországiak” és „dél-olaszországiak”, „portugálok”, „izlandiak” és „finnek”? Sok más, genetikailag egymáshoz „közeli” nép szintén ezer kilométerekre lakik egymástól, és nyelvileg sincsen köze a többihez. A „genetikai távolság”kutatása a genetikán belül indokolt, csak nem tévesztendő szem elől: az független a nyelvi és népi rokonságtól.