Bakonyi Ervin:
Borzalom Nem olvastam e témával kapcsolatos könyvet, ilyen filmet eleve meg sem nézek, mert az erőszak, mint olyan, messze áll tőlem. Mindig azt vallottam, aki ehhez folyamodik, annál valami gond van a csontgolyóban. Kíváncsi lennék, hogy a mai orvostudomány vajon milyen szintre emelkedett a nyak feletti uradalom megismerésében. Még a tudatlan ember is tudja, hogy amit ember tesz, annak sugallata innen származik. Ha nem tudja megszabni kitöréseit, annak általában rossz következményei lesznek. Saját magára, vagy környezetére.
Ma fél hatkor fel kellett kelnem, mert olyan álmom volt, ami hihetetlennek tűnt, de valamiért részese lettem. Főleg azért rémisztő, mert századokkal vitt hátra az időben. Utólag nem kívánom senkinek ezt a képsort, amibe agyam tudtom nélkül bevitt. Az álom idejével sem vagyok tisztába. Lehet, fél órát sem tartott az egész, ám annyira felzaklatott, hogy egy érzékem riadót fújt és a borzalmat elmetszette akár egy szike. Heves szívdobogásra ébredtem. Halántékomon a véráram lüktetett, a fejem nehéz és kusza volt.
A történet ie. 56-ba vitt el Avaris városába, a despotizmus korába, a sok istent imádók egyik földjére. Tisztán láttam a házakat, embereket, terelő állatokat. Terményeiket áruló állukig takart ruhájú és fejüket sálszerűen betekert kereskedőket, ég felé kapaszkodó templomokat, bőrmellényű lándzsás, kardos katonákat, ahogy a vásári tömegben hangos beszéddel kószáltak. Akár egy helytörténeti dokumentumfilmben, vagy Jézusról szóló TV-ben vetített filmben. Nem utópia ez. Benne voltam. Gerincvelőmig rettegtem a látottaktól. A várost irányító despota család és gazdaggá tett kiszolgálóinak kénye kedvére a lakosság ki volt téve az állandó létbizonytalanságnak. A váltakozó adók, a háborúskodások terhei, családok megkurtítása nyomorba sodorták a porban élőket, amíg mások medencés belvárosi házukban fegyveresekkel körbe véve élvezték a luxus megannyi előnyeit. A szomszédos területek vezetőivel nem volt mindig egyetértés. Villongások szabdalták a lelkek erdejét. Kereskedelmi karavánokat fosztogattak. Hiába a fegyveres védelem, valamit mindig lecsíptek a konvojból. A mezőgazdasági termékek, fűszerek, kelmék, illó anyagok a nőknek, mind kecsegtető volt egy csapatnak, hogy rajta üssön a homokdűnéken közlekedőkön. Katona és zsiványból akkor is kifogyhatatlan mennyiség volt. A szegény ezt is bevállalta a napi betevőért, a mesésnek vélt sarcért. Ha a sereg elhagyta a várost, a visszahagyott kis létszámú katonaság nem volt megfelelő a védelemre, az egyszerű emberek nem sok jóra számíthattak. Nem lehetett tudni, mikor tőr be egy rabló csapat, vagy a szomszéd uralkodó harácsra éhes seregének kémlelői. A területek között nomád csapatok kóboroltak, akik kilesték mikor hová lehet lecsapni, fosztogatni, mint a jelen időben, csak most nincsenek hordák, csak klikkek.
Én egy másik városból jöttem (Pelusium) teveháton egy csoporttal, hogy távoli rokonomat találkozzam. Azonos helyen szálltunk meg a külvárosban, kevés fűmagért. A bőséges, de egyszerű ebéd után felkerestem a rokont otthonába. Beszélgetés után sétálni indultunk a bűzös utcák rengetegében. Fal mellett jártunk, nehogy valami meglepjen. Csatorna híján az emberek konyhai és egyéb szemeteiket az utcára hányták. Se szó, se beszéd, jött a nyakleves, néha a gané. Akkor még nem volt vízcsap, lavór, vagy vízóra. Legfeljebb Debóra. Ahogy a módosabb kerület felé értünk, egyre több emberrel találkoztunk. Egyik kis utcáról kifordulva egy nagy térre érkeztünk, ahol terményeiket, kelméiket, ékszereket, és illó anyagokat kínáltak. A nagy forróság miatt beburkolóztak ruháikba. A Nap örökös tüze ellen csak így lehetett védekezni. A vastag anyag magába szívta a verejtéket. Ilyenkor keveset isznak a cserépből, mert gyorsul a kicsapódás. Nem mindenkinek sikerült árnyékos helyet találni. A jobb helyekért már hajnalban verekedni szoktak, néha a termény látta kárát a nagy hevületnek, akaratosságnak. Akkora volt a zsivaj, akár egy Colosseumban. Ki-ki a magáét kiabálta, volt, aki kézmozgással is kísérte. Néhol a sétálók grabancát is elkapták, hogy álljon meg, vegyen tőle valamit. Senki sem akart estig itt időzni. Az árusok ilyenkor családostul jönnek. Porontyaik ott szaladgáltak a letett szőnyegek, kordék és sátrak között. Ordítozva, jajongva, s ha elesett, vagy elkapták a grabancát, mert kézbe kapott egy fügét. Képtelenség a látottakat a kedves olvasó elé úgy leírni, ahogy én a belső szememmel láttam és részese voltam. De e pár sor tanúbizonyság arra, milyen élet folyt ebben az időben és milyen viszonyok közt éltek az emberek. A tömegben fellelhetőek voltak a város bőrmellényes katonái ki lándzsával, ki karddal, akik felügyelték a tömeget és a tolvajokat kiemelték. Az már biztos, hogy este nem áfonyás pizzát eszik otthon, ha csak nem kóborlegény, aki kint él a városon kívül, és csak a betevő miatt lopakodik a rendes emberek közé. A forróság miatt egy sátorhoz léptünk és az árnyékban tartott hűsítő folyadékból kértünk két csuporral. Amíg így nézelődtünk a megszokott zsivaj egyszer csak átváltott másra. Kiabálások hallatszottak innen, onnan. Emberek rohantak a térre, nem ügyelve az előttük levőkre, terményekre, taposva, gázolva mindent a tér másik felé rohantak jajveszékelve.
- Megint itt vannak! Megint itt vannak! – hajtogatták egyre.
Aki itt élt, az tudta mit jelent e kijelentés. Nem jót! Borzalmat. Percekig némán álltunk és figyeltük ezt az esztelen futkosást, ami pánikká dagadt.
Az egyik futót grabancánál fogva magamhoz rántottam. Majd elestem a lendülettől.
- Mi történt? Mi ez a kavarodás?
- Maga idegen?
- Igen! Ma érkeztem. Mi a baj?
- Ez nem baj, ez borzalom. Majd maga is megtapasztalja, ha nem szedi a lábát nyaka közé. Rablók törtek be a városba és fosztogatnak. Fiatal nőket gyaláznak, s ami a házban érték, viszik. Dúlnak, törnek. Júniusban is volt ilyen. Ahogy kivonulnak csapataink, egy héten velük valaki mindig betör, és mérhetetlen pusztítást visz végbe. Aki ellenszegül, életével adózik. Családomból két ember odalett. A sógor és hét éves fia, mert apját merte védeni.
Mire ezt ellihegte, már szaladt is tovább a legközelebbi sikátorba. Mi is követtük. Nem akartuk a hordát megvárni. Az egyik bemélyedésnél felmásztunk egy alacsonyabb ház sima tetejére, s azon keresztül ugráltunk a szomszédos házakon egy eldugottabb hely felé. Fentről kivehetőbb volt merre az ellen. Hasalva vártuk a nem vártat. Ha nem emelkedünk fel, megúszhatjuk. Nem beszélgettünk, nehogy eláruljon bennünket. Ám amit innen láttunk, az megdermesztette bennünk a vért. Más azt hallani és más az, amit önnön szemével lát az ember. A kíméletlen gyilkolás folyamatát leírni képtelenség. A düh és a hányinger majd szétfeszítette mellkasomat. és a tehetetlenség vulkánként bugyogott bennem. Városomban ilyen nem történt egyszer sem. Igaz, a tenger közelében vagyunk, átláthatóbb a terep. Erős az őrség, és a vezető nem harácsol. Kisebbek az adók. Neki és családjának elegendő az, amit beszed tőlünk és a vásározóktól, kalmároktól. Nem vágyik a másikéra. Nem háborúskodik szomszédjaival. A vagyonát templomok építésére, a kultúra épülésére, fejlesztésére, iskolákra költi. Könyvtára pergamenekkel és írott kőtáblákkal van tele. Okos emberekkel veszi körül magát. A nép gazdagodik, a kereskedelem fejlődik, sok karavánt indít a többi városállam felé.
Ilyet, ami itt van, csak hallomásból ismertünk. Nagyon szomorú. Akkor, amikor békességben lehetne élni, védekezni kell idegenek orv támadásaitól. Még jóformán ki sem pihentük lelki fáradalmainkat, az idegenek megjelentek a szétrugdosott, összetört téren, ahol a szétrugdosott magok, gyümölcsök levükben áztak, a kelmék szétdobálva, maszatos lábbal tiporva, rongyként siratták elszalasztott jövőjüket. A tányérok sosem lesznek velük tele, a kelméből nem lesz ruha. A női hiúság lábbal lett tiporva. Az idegenek helybélieket tereltek maguk előtt, s a korbácsok sűrűn lecsaptak testükre. Ezzel is noszogatva őket, hogy gyorsabban haladjanak. A zsiványok közül egyesek lehajoltak és a még sértetlen anyagokból gúlát raktak és pokrócokba kötötték. Ezt is a foglyokkal cipeltették. Akinek eljárt a szája az megregulázták. Később, ahogy kezdett a tér megtelni, olyat vettünk észre, amit még a fantáziám sem tudna kiötleni. Emberek görnyedtek keresztfával, akár a Jézus korában. Legtöbbjük több sebből vérzett, megroggyantak. A korbács ilyenkor újra lecsapott. Aki már a földön feküdt és szemhéja is feladta a harcot, azt rákötötték a keresztre és a többiekkel felállíttatták. Másokkal vermet ásattak és abba állították be mind azokat a kereszteket, amelyen az egykor élő emberek teste már zsákként nehezedett. Az elgyötört foglyokkal bedöngölték az üreget. Borzalmas volt nézni, ahogy a folydogáló vér vékony patak csíkokat képez testrészeiken. Egy-egy ideg még mozgást színlelt, az alsó ajak a fejével leesett mellükre. Pár órával ezelőtt még egy szabad ember volt valamennyi. Nem tudni, hogy került a barmok fogságában. Otthonában törtek-e rá, a földjén ténykedett, a fazekasságot gyakorolta, vagy épp valahová igyekezett az utcán. Amíg a látottakon szörnyülködtünk, a fülünk ismerős hangokat hallott az egyik városkapu felől. Okarina és aulos hangszerek éles hangjai terítették be a város feletti légteret. Ezek szerint valaki értesíthette az elvonuló hadtestet a szörnyűségről, s most ezekkel a sípokkal jelzik, hogy elkezdődött a betolakodók kiűzése. A hangok egyre közelítettek. Arcunkra a szabadulás és az öröm forróságot és megnyugvást adott nekünk, s mind azoknak, akik ezt hallhatták. A betolakodók a téren levőket bosszúból kardélre hányták, és a szerzett kincseikkel az ellenkező oldali kapu felé menekültek. Volt aki mindent eldobott keze ügyéből, csak bőrét mentse. Amikor végre az első várost felszabadítók megjelentek a szomszédos utcákból, csak akkor mertünk felülni és elszörnyülködni mindazon, amit láttunk, s ami a szemünk előtt hevert vérben, mocsokban, pozdorjaként. Drámai és siralmas volt a látvány. Sok ember és család sínylette meg a hadsereg kivonulását. és szomorú könnyeket hullattak az elesettekért és a gyenge véderő önfeláldozó mártíromságáért. Aki nem veszett oda, az sérüléseivel volt elfoglalva. Az orvosoknak annyi feladatot adott ez a kivonulás, hogy a város évekig nem heveri ki ezt a tragédiát.
Napokkal később, amikor visszamentem városomba, ismerőseim tátott szájjal és sajnálkozással hallgatták elbeszélésem. E történeteket kőtáblák és papirusz tekercsek őrzik, már ami megmaradt belőlük az idő folyamán. A mai emberek tankönyvei csupán annyit említ meg, hogy voltak háborúk, villogások és rabló hordák. Egyedül a Levéltárban ténykedők olvashatnak a régmúlt időkről, későbbi történetírók leírásaiból. Ám ez sem említi meg olyan élethűen mindazt, ami abban a korban és később is megtett ember az emberrel szemben. E korból azonban ránk maradtak a háborúskodások, faji és politikai gyűlölködések. Arcunk, a divat, technika, tudomány, művészet mind-mind változik, ám ami a fejünkben lakozik, mármint a kis ördög, az ma is ott motoszkál és izgat minket a rossz cselekvésre.
2019.05.08.
