Jugoszlávia felbomlása
21 év távlatában, magyar szemmel
Jugoszlávia egy soknemzetiségű állam (államszövetség) volt. A pánszláv eszme szellemében az I. világháború után, a szerbek és a horvátok rivalizálása mellett létrejött királyságot a II. világháború majdnem teljesen megsemmisítette. A horvát származású Tito a szerb partizánok tejhatalmú vezetőjeként újra egységesítette az államot. Tito szárnyai alatt az ország szinte teljes mértékben szerb vezetésűvé vált. A szerb-horvát ellentétek lecsendesítése érdekében igyekezett eltörölni a két nép közötti különbségeket. A horvát katolicizmus és a szerb ortodoxia miatti vallási különbség csökkentését szolgálta az általános vallásellenesség, a nyelvi különbségre meg kitalálták a közös szerb-horvát nyelvet. Valójában nem is létezik két külön nyelv, csak tájszólási különbségek vannak. De ebben is az az érdekesség, hogy a magukat szerbnek nevezők közül is sokan beszélik az inkább horvátnak tulajdonított tájszólást és ez fordítva is igaz. A nemzeti hovatartozásnak inkább vallási kötődésű, és a családok által továbbörökített érzelmi alapja van. (Hasonlóan a katolikus írek és az anglikán britekhez húzó észak-írek esetéhez.)
Tito halála után az erőszakos szerb irányítású állam tagországainak politikusai a szerb uralom alóli kiszabadulást csak a szövetségi állam széthullásától, az abból való független kiszakadástól várták, ami rövidesen polgárháborúhoz vezetett.
A háború első szakaszában a szerb irányítású központi hatalom a szövetségi állam szétbomlását akarta megakadályozni. Ennek sikertelensége a szlovénok kiválásával néhány nap alatt bebizonyosodott. Innentől a szerbek célja nem a szövetség fenntartása, hanem egy Nagy-Szerbia létrehozása lett. A szerb politika álláspontja szerint a szövetségi állam széthullása után Szerbiához kell tartoznia az összes olyan területnek, ahol a szerbek élnek, akár kisebbségben is. Vagyis a szerb vezetésű szövetségi állam helyett alakuljon egy minden szerbnek otthont adó szerb nemzetállam. Ehhez tudni kell, hogy Jugoszlávia nemzetiségei az állam egész területén szinte egyenletesen szétszórva mindenhol megtalálhatóak voltak. Ezért ez a háború szerb hódító háborúvá vált, Horvátország és Bosznia egyre nagyobb területének elfoglalását célozva. Ahhoz, hogy a birtokolt és az újonnan elfoglalt terület szerb jellege megkérdőjelezhetetlen legyen, megindult a terület nemzetiségi „tisztogatása” is. De ez nem állt meg a horvát területek horvát és magyar lakosságának, valamint Bosznia muzulmán (vagyis bosnyák) lakosságának elüldözésével, és esetenként egyszerű népirtásával.
A szerb-horvát-bosnyák háborút követően, a koszovói albánok függetlenedési mozgalmára válaszul a szerbek hozzáláttak az akkor még Szerbiához tartozó Koszovó „tisztogatásához” is. Ez utóbbi kapcsán több, mint 30 ezer ott élő albán embert megöltek és ennek sokszorosát késztettek menekülésre. (A koszovói konfliktus megértéséhez tudnunk kell, hogy a szerb államiság kialakulásának kezdete a Raska és a Lim völgyek környékére esett, amely fele-fele arányban a mai Szerbia és Koszovó területére esik. A szerb királyi és egyházi hatalom központjai az ott épült erődök és erődített kolostorok voltak, amelyek a kulturális világörökség részei.)
A háború kirobbanása után magyar szélsőjobboldaliak (Csurka István vezetésével) szerették volna kihasználni az alkalmat, hogy követeljük a Vajdaság magyarok által lakott részének visszacsatolását. Ha ezt az őrültséget Antall Józsefnek nem sikerült volna blokkolnia, akkor a szerb hadsereg sem habozott volna a vajdasági magyarok irtását is beindítani.
A szerbek tehát a XIX. században még haladónak tekinthető, de a XX. században már pusztítóvá vált nemzetállami, nacionalista eszmét követték. Evvel szemben a valódi hazaszeretet alapján a szerb hazafinak az kellett volna, hogy legyen a célja, hogy azok az országok és tartományok, ahol a szerbek (is) élnek, azok békében virágozzanak minden nációjukkal együtt, és nem az, hogy szerbek irányítása alatt álljanak. Mindenkinek, a szerbeknek is egy ilyen hazaszeretet alapján kellett volna elfogadni a szövetségi állam közigazgatási egységeinek függetlenedését. Sőt, ha a szövetségi államszervezetben nem a nemzeti érzelmek alapján akartak volna az államszervezet irányításában részt venni, akkor Jugoszlávia még ma is egységesen létezne, ami minden jugoszlávnak ma is jobb lenne. Vagyis Jugoszlávia, és azon belül a szerbek tragédiájához a szerbek nemzetállami törekvése, a nacianalizmusuk vezetett.
Nekem volt alkalmam a balkáni népeket egy kicsit megismerni. Avval együtt, hogy közöttük az emberéletnek kisebb a becsülete, mint ami ma Európában elvárt, megszerettem őket a tiszta szívük, a segítőkészségük, a jóakaratuk, becsületességük és a szorgalmuk alapján – kit ezért, kit azért. Szerb kollégákkal is volt alkalmam együtt dolgozni, és róluk is csak a legjobbakat mondhatom el.
A szerbeket a jugoszláv háborúban játszott tragikusan negatív szerepük ellenére is nagyon sajnálom, mégpedig Koszovó miatt. Koszovó elvesztése számukra legalább olyan lelki trauma, mint nekünk, magyaroknak Erdély elvesztése, amibe ők se fognak tudni még 100 évig belenyugodni, és nem fogadják el, hogy az ott élő szerbeknek is az kellene, hogy az albán többségű és vezetésű Koszovó felvirágozzon.
Mindezt csak azért mondtam el, mert a történet (a maga érdekességén túl) nekünk is segíthet megérteni, mit jelenthet 100 évvel Trianon után a magyar haza, mit jelentsen nekünk a XXI. században a hazaszeretet, és hogyan álljunk a nacionalizmushoz. Vajon 100 év után nem kellene nekünk is másként gondolkodnunk az egykori Magyar Királyság széthullásáról?
Ligeti Csák
