Az iszlám vallás
Vallási törvények és a dogmatika
A római jog hatására kialakult a vallástörvények rendszere. Ezek a törvények határozták meg, s határozzák meg nagyrészt ma is a mindennapi életet, alapjuk a Korán és a Hadísz. (A muzulmánoknál nincsenek európai értelemben vett polgári törvények, csak vallástörvények.) A vallástörvények tudománya (fih) Mohamed halála után nem sokkal már kialakult. Jól képzett jogtudósok vizsgálták a Koránt és illették kritikával a Hadíszt, ezzel mintegy kanonizálva azokat. A fih egymásnak eltérő irányzatú képviselői azonban elméleteik alátámasztására akár új hadíszokat is teremtettek, ezt Mohamed szavaival vélték igazolva látni: "Ami jót vala mondanak, azt én magam mondtam" /Goldziher (1912), 49/. A fih az Abbászidák alatt az államérdekek kiszolgálójává, a teokratikus hatalom megalapozójává vált. Ekkor lesz a törvény államérdekből, ami a Próféta és az Omajjádák alatt volt, központi államüggyé. A vallástörvények áthatották az élet minden területét, de nem az élet megnehezítését szolgálták: "Tudomány az, ha megengedünk, korlátozásoknak bárki könnyen találja módját" - mondta Szufján al-Tauri, a jeles jogtudós /Goldziher (1912), 64/.
Az eltérő jogértelmezések következménye a madzsáhib, tehát a különféle irányzatok, rítusok megléte. (Ezek nem szekták!) Az irányzatok, habár módfelett különböző nézeteket vallottak, elismerték egymást, mint akik ugyanazon alapszövegből, a Koránból indultak ki. A mai napig is meglévő négy irányzat:
1. Sáfihita (Afrikában terjedt el)
2. Anaszita (Törökország)
3. Halefita (Közép-Ázsia, India; ez a legelterjedtebb)
4. Hanbalita (szétszórva; ez a legtürelmetlenebb és a legradikálisabb, nem annyira népszerű)
Eltértek egymástól például a szesztilalom mértékének meghatározásában, a nősülés kötelezővé tételében vallott nézeteik.
Egy bizonyos idő múlva a kanonikus szövegeket már szőrszálhasogató módon elemezték, senkit sem érdeklő kérdéseket tettek fel, például: "Mily örökösödési jog illet meg egy ötödízigleni ősatyát egy gyermektelenül elhalt ötödízű unoka hagyatékával szemben?" /Goldziher (1912), 73/. A vallásjogtudósok elszakadtak a társadalom széles rétegétől, és kizárólag az uralkodói udvarokban fitogtatták éles elméjüket. Velük szemben lép fel majd a szúfizmus, de erről majd később.
Korán
Iszlám harcosok
1. A murdzsia (halogatók) irányzat szerint a hit a fontos és nem a cselekedet, s ezek milyenségét majd Isten dönti el a Végítéletkor. Tagadták az igaz hit fokozatainak létét, a hit szerintük nem mennyiségi kérdés. Ez volt a legmérsékeltebb irányzat, az Omajjádák hódító világias jellegű politikájuk miatt őket támogatták.
2. Halidák (jámborok) azon a véleményen voltak, hogy az állam teokratikus jellegű, igy csak igaz cselekedeteket végző emberek irányíthatják Isten akaratából, és erre csak a Próféta leszármazottai képesek.
3. Karasidzsiták azt vallották, hogy a cselekedetek meghatározzák a hit milyenségét, aki bűnt követ el, azt ki kell zárni a vallásból. Ez utóbbi két irányzat szemben állt az Omajjádákkal, mert azok szerintük bűnben kormányoznak.
A másik probléma a szabad akarat kérdése ( ld. 2. fejezet ), amely nyugati hatásra merült fel a VII. században. Két nézet állt szemben egymással: a kadariták és a dzsabriták.
Az előbbiek a kadar, sorsmeghatározás szóból kapták nevüket, ők elismerik a szabad akaratot. Az utóbbiak a dzsabr, a vak kényszerűség hívei voltak, és tagadták a szabad akarat létét. Ez utóbbi felfogás főleg a széles tömegek között volt elterjedt, és őket támogatta a hatalom is, hiszen a predesztináció az ő uralmukat támasztotta alá, azt mintegy Isten által elrendeltnek beállítva.
A X. századtól létrejött még két irányzat, a máturida és az asarida (neveiket alapítóikról kapták), melyek valamelyest áthidalták az ortodoxok és a mutaziliták közötti űrt. Az attributum-vita végülis az inkvizicióig fajult, abban a kérdésben, hogy Isten kinyilatkoztatása (a Bibliában Ige, görögül Logosz) és így a Korán örök-e vagy sem. Ekkor a mutaziliták voltak hatalmon, és azt vallották, hogy "a ki nem mutazilita, az nem mondható hívőnek" /Goldziher (1912), 123/. Túlzott racionalizmusukban a köznépet már nem tekintették hívőnek, sőt a dzsihádot az arabokra is ki akarták terjeszteni. Ők voltak az első igazi vallási fanatikusok az iszlámban. A XI. századtól a már említett asarida irányzat került hatalomra. Ennek alapítója Abu Hasszan al-Asari eredetileg mutazilita volt, majd élesen szembefordult azzal. Irányzata később mégis közvetítő szerepet játszott az ortodoxok és a mutaziliták között. Kedvezményeket tett a népi hiedelmek irányába, mikor elismerte Isten antropomorf jellegét, de kikötötték, hogy annak testrészei mások, mint az emberéi. Szembeszállt ugyan a túlzott racionalizmussal, de megköveteli híveitől a nazart, Isten elmélkedés útján való keresését, és elítéli a vak hitet (taklid). Kevéssé volt kritikus a Koránnal és a Hadísszal. Megtagadták az arisztotelészi filozófia szerepét a vallásban, és ezzel az ortodoxiát támogatták /Goldziher (1912), 141/.
z iszlám vallás
A szekták
A szektásodás alapja politikai ok volt: ki legyen Mohamed utóda, s egyáltalán mi, ki döntse el az utód személyét. Mikor megválasztják Abu Bakrt, e döntés következtében alakul ki a két új szekta /Goldziher (1981), 827/:
1. káridzsiták (kivonulók). Ők az új vezető, a kalifa megválasztásának módja miatt tiltakoztak. Szerintük nem néhány embernek, hanem a széles vallásos közösségnek kell szabadon megválasztania új vezetőjét, mert csak ez biztosítja az uralkodó "isteni jogát". Véleményük szerint uralkodó lehet bárki, akit a nép cselekedetei alapján megválaszt. Ma is létező szekta, bár a szektán belüli megosztottság miatt nincs jelentős befolyásuk /Goldziher (1912), 202/.
2. Síiták. Ők Ali , Mohamed unokaöccse, Fatima férje pártján álltak a választásnál. Szerintük az iszlám vezetője nem a kalifa, hanem a vallásiasabb értelmű imám, kinek hatalmát a Prófétától való leszármazottsága biztosítja. Ezt a formáját a trónutódlásnak Allah által jóváhagyottnak tartották. Szerintük (szúfi hatásra) Alira Mohamed titkos tanításokat hagyott, ezért kellett volna neki és leszármazottjainak uralkodniuk a birodalomban, csak őt és utódait illeti meg a kalifák által is használt "a hívők uralkodója" cím. Sajátosságuk a szunnitákkal szemben, hogy vannak mártírjaik, szinte az ezek iránt érzett gyász és szomorúság tartja össze a szektát, összejöveteleiken gyakran bemutatják azok szenvedését.
Az imám hatalma erősen teokratikus, személye szent. Csodákra képesek Mohameddel való vérségi kapcsolatuk miatt. Az imám személyének feltétlen elismerése, s ellenségeinek megtagadása minden hívő kötelessége, ez a síitáknál az öt alappillér kiegészítő hatodik pillére /Goldziher (1912), 214/. A kalifa bjrói, közigazgatási, jogi hatalma mellé az imámok a vallás fölötti irányítást is bevezetik, ők "a Próféta hitvallásának örökösei". Az imám a későbbiekben, mint az Isten inkarnációja jelenik meg, csalhatatlan és tévedhetetlen (hasonló felfogás, mint ami VII.Gergely pápa /1073-1085/ dictatus Papae- jával jelentkezett a katolicizmusban), ő Isten munkájának biztosítéka a Földön. Egy XIX. századi síita vallástudós szerint az imám személye "... the Golden link between God and man" /Goldziher (1912), 222/ (...az Arany kapocs Isten és ember között). A síitáknál megjelenik a megváltó-képzet, a "rejtőző Imám" (Mahdi) alakjában, ki egyszer eltűnt a Földről, de majd visszatér aranykort hozva az emberiségnek. A Mahdi személyéről természetesen különböző nézetek alakultak ki.
A síiták két jelentősebb felekezetre oszlanak:
- Zejditák (nevüket alapítójukról kapták). Eszményük a tevékeny harcos imámság intézménye, elvetik az imámok természetfelettiségét.
- Iszmailiták. Az imámok természetfelettiségét, a világszellemre való hatásukat hirdetik. A világtörténelmet hét nagy ciklusra osztják, melyeket mindig egy "beszélő" (nátik) neve fémjelez pl. Noé, Jézus, Mohamed. Ezeket a ciklusokat a "beszélők" műveit megszilárdító hét személy köti össze. Ezzel az eszmével megfosztották Mohamedet az egyik legfontosabbnak tartott jelzőjétől, hogy ő "a világ pecsétje", tehát az utolsó próféta, ez élesen ellentmond a szunnáknak. A szent szövegeknek ők is allegorikus értelmet tulajdonítanak, mely két részre osztható, egy belső (bátin) és egy külső (záhir) értelemre. Az imám hatalmát ők szinte korlátlannak nyilvánítják, és a vallási türelmetlenség is náluk fejlődik ki a leginkább.
A síiták és a szunniták közötti két legfontosabb dogmatikai különbség, hogy a síiták elismerik az időszakos házasságot és lehetővé teszik a vallási vélekedések szabad eltitkolását /Eliade III. (1996), 102/.
Végül szeretném ismertetni három alapvetően elterjedt tévedés cáfolatát a síiták tanaival kapcsolatban:
a) a síiták nem vetik el a szunnát, hisz nekik is jelentős szunna-irodalmuk van.
b) A síiták nem egy iráni eredetű szekta, hanem arab, bár igaz, hogy iráni területeken a legelterjedtebb.
c) A síita eszméket sokan liberálisabbnak gondolják a "megcsontosodott" szunnita hagyománnyal szemben, de ez nem igaz, gondolkodásuk sokkal dogmatikusabb /Goldziher (1912), 240-244/.
- Zejditák (nevüket alapítójukról kapták). Eszményük a tevékeny harcos imámság intézménye, elvetik az imámok természetfelettiségét.
- Iszmailiták. Az imámok természetfelettiségét, a világszellemre való hatásukat hirdetik. A világtörténelmet hét nagy ciklusra osztják, melyeket mindig egy "beszélő" (nátik) neve fémjelez pl. Noé, Jézus, Mohamed. Ezeket a ciklusokat a "beszélők" műveit megszilárdító hét személy köti össze. Ezzel az eszmével megfosztották Mohamedet az egyik legfontosabbnak tartott jelzőjétől, hogy ő "a világ pecsétje", tehát az utolsó próféta, ez élesen ellentmond a szunnáknak. A szent szövegeknek ők is allegorikus értelmet tulajdonítanak, mely két részre osztható, egy belső (bátin) és egy külső (záhir) értelemre. Az imám hatalmát ők szinte korlátlannak nyilvánítják, és a vallási türelmetlenség is náluk fejlődik ki a leginkább.
A síiták és a szunniták közötti két legfontosabb dogmatikai különbség, hogy a síiták elismerik az időszakos házasságot és lehetővé teszik a vallási vélekedések szabad eltitkolását /Eliade III. (1996), 102/.
Végül szeretném ismertetni három alapvetően elterjedt tévedés cáfolatát a síiták tanaival kapcsolatban:
a) a síiták nem vetik el a szunnát, hisz nekik is jelentős szunna-irodalmuk van.
b) A síiták nem egy iráni eredetű szekta, hanem arab, bár igaz, hogy iráni területeken a legelterjedtebb.
c) A síita eszméket sokan liberálisabbnak gondolják a "megcsontosodott" szunnita hagyománnyal szemben, de ez nem igaz, gondolkodásuk sokkal dogmatikusabb /Goldziher (1912), 240-244/.
Az iszlám vallás
Szúfizmus, al-Gazáli
ellenességével nem értett egyet. Az iszlám térhódításával együtt járó szíriai, babiloni, egyiptomi hatással már az Omajjádok alatt megjelentek Irakban az álidok, az első iszlám aszkéták, akik Isten áhítatos szolgálatának szentelték életüket, a világi dolgoktól - a harc kivételével - elfordultak, amely viszont szorosan hozzátartozott az iszlámhoz. Később léptek fel a nusszák, akik magukat fakírnak, azaz vagyontalannak nevezték. Túlzásba vitték az iszlám vallás- és erkölcstanát, sokszor böjtöltek, sőt nemegyszer vegetáriánus életmódot folytattak (indiai hatás), a liturgiát nem a naponta meghatározott időpontokban, hanem folyamatosan minél többször végezték, magukat teljesen az isteni gondviselésre bízták. Semmibevették az individuális szemléletet és az emberek véleményét /Goldziher (1912),159-161/. Ezek a jellemzők valószínűleg keresztény hatásra alakultak ki, a szerzetesektől vették át egyébként a darócruha viselésének szokását, melynek arab neve szúf, valószínűleg innen ered későbbi nevük, a szúfi is.
A szúfizmus a plótinoszi neoplatonikus és indiai elveket vallott:
"Tisztulj meg a Magad minden tulajdonságától
Hogy ragyogó mivoltodat tisztán szemlélhesd."
/ Dzsebál aldin Rúmi /
A szúfi teljesen kizárja a külvilágot, és kizárólag az Isten iránt érzett szerelemnek él, kinek fényétől megmárosodik. A szúfi létcélja az individuum feloldása Istenben, az Isten iránt érzett szerelem (mahabba) által. A szúfivá válás három szakasza Ibrahim ibn Adham szerint:"1. Lemondani a világról; 2. lemondani annak öröméről, hogy tudjuk, elhagytuk a világot; 3. oly teljesen átérezni: a világra semmi szükség, hogy többé rá se nézzünk" / Eliade III. (l996),106/.
A világi lét csak látszat, Isten a valóság.
Indiai hatásra a szúfi misztika kibővül, a buddhista "nemes ösvény" eszméjével, amelyet tarika, út néven vesznek át. Ez az ember tökéletessé válásának lépcsőfokait határozza meg. Indiából veszik át az olvasó használatát is a IX.századtól. A 770-es évektől egyéb küklsőségeket vesznek fel, pl. kivonulnak a társadalomból és monostorokban, külön erre a célra épített házakban gyűlnek össze, hogy kontemplatív életet élhessenek.
A szúfizmus nem volt soha egységes (ez egyébként az iszlám általános jellemzője), kölső és belső hatások folyamatosan alakították. Eltérő irányzatai voltak a törvényes iszlámmal való kapcsolattartás tekintetében is: a) a nomisztikusok, tehát a törvénnyel élők; b) az anomisztikusok, tehát a törvény nélkül élők. A nomisztikus irányzat az inkvizíció hatására közeledett az ortodoxokhoz. Szembeszálltak a mutazilitákkal, mert szerintük Istent nem lehet spekuláció útján megismerni, hanem csak az intuíció vagy a szerelem segítségével. Az értelem helyére az érzelmet helyezték, és ebben az Isten iránti szerelemben akarták feloldani és így egyesíteni az összes vallást.
"Volt idő, midőn zokon vettem társamtól, ha az ő vallása nem volt közel az enyémhez;
Most azonban szívem befogad minden formát: legelőt a gazelláknak, kolostort a barátoknak,
Templom a bálványoknak, Kaba a zarándokoknak, a thórá táblái és a Korán szent könyve.
Egyedül a szeretet az én vallásom, s bármerre fordulnak nyerges állatjai, mindenütt csak ez az
én vallásom, az én hitem."
/Muhje aldin ibn Arabi/
Az ortodoxok is közelettek a szúfizmus felé, e mozgalom legfőbb alakja al-Gazáli (megh.1111). Maga is jogtudós volt, de elfordult attól, és visszavonult a Nirám al-Mulk által alapított bagdadi akadémiai állásából. A vallástudományok újjáélesztése c. munkájával szembeszállt a kalám skolasztikájával és a fih szőrszálhasogatásával, és megszabadította ezektől az iszlámot. Helyükre a szúfita elveket emeli: a vallást mindenkinek egyénileg kell átélnie, az nem spekulációk tárgya. A vallásos élet központi motívumává az istenszeretetet tette. Munkássága elismeréseként az utókortól megkapta "a vallás életre ébresztője" (muhje aldin) jelzőt. A mutaziliták türelmetlenségével szemben a szúfiták türelmességét terjeszti el: "...aki a vallás alapjait vallja, az hívőnek ismerendő el, s a dogma, s a rítus részleteiben való eltérés ... nem elég ok arra, hogy valakit eretnekké (káfír) bélyegezzenek" /Goldziher (1912), 196/. Ez volt a szúfizmus legjelentősebb hatása az iszlám egészére. Al-Gazáli alatt nyerte el az iszlám vallás a mai formáját /Goldziher (1981), 819/.
Az iszlám vallás
Szúfizmus, al-Gazáli
ellenességével nem értett egyet. Az iszlám térhódításával együtt járó szíriai, babiloni, egyiptomi hatással már az Omajjádok alatt megjelentek Irakban az álidok, az első iszlám aszkéták, akik Isten áhítatos szolgálatának szentelték életüket, a világi dolgoktól - a harc kivételével - elfordultak, amely viszont szorosan hozzátartozott az iszlámhoz. Később léptek fel a nusszák, akik magukat fakírnak, azaz vagyontalannak nevezték. Túlzásba vitték az iszlám vallás- és erkölcstanát, sokszor böjtöltek, sőt nemegyszer vegetáriánus életmódot folytattak (indiai hatás), a liturgiát nem a naponta meghatározott időpontokban, hanem folyamatosan minél többször végezték, magukat teljesen az isteni gondviselésre bízták. Semmibevették az individuális szemléletet és az emberek véleményét /Goldziher (1912),159-161/. Ezek a jellemzők valószínűleg keresztény hatásra alakultak ki, a szerzetesektől vették át egyébként a darócruha viselésének szokását, melynek arab neve szúf, valószínűleg innen ered későbbi nevük, a szúfi is.
A szúfizmus a plótinoszi neoplatonikus és indiai elveket vallott:
"Tisztulj meg a Magad minden tulajdonságától
Hogy ragyogó mivoltodat tisztán szemlélhesd."
/ Dzsebál aldin Rúmi /
A szúfi teljesen kizárja a külvilágot, és kizárólag az Isten iránt érzett szerelemnek él, kinek fényétől megmárosodik. A szúfi létcélja az individuum feloldása Istenben, az Isten iránt érzett szerelem (mahabba) által. A szúfivá válás három szakasza Ibrahim ibn Adham szerint:"1. Lemondani a világról; 2. lemondani annak öröméről, hogy tudjuk, elhagytuk a világot; 3. oly teljesen átérezni: a világra semmi szükség, hogy többé rá se nézzünk" / Eliade III. (l996),106/.
A világi lét csak látszat, Isten a valóság.
Indiai hatásra a szúfi misztika kibővül, a buddhista "nemes ösvény" eszméjével, amelyet tarika, út néven vesznek át. Ez az ember tökéletessé válásának lépcsőfokait határozza meg. Indiából veszik át az olvasó használatát is a IX.századtól. A 770-es évektől egyéb küklsőségeket vesznek fel, pl. kivonulnak a társadalomból és monostorokban, külön erre a célra épített házakban gyűlnek össze, hogy kontemplatív életet élhessenek.
A szúfizmus nem volt soha egységes (ez egyébként az iszlám általános jellemzője), kölső és belső hatások folyamatosan alakították. Eltérő irányzatai voltak a törvényes iszlámmal való kapcsolattartás tekintetében is: a) a nomisztikusok, tehát a törvénnyel élők; b) az anomisztikusok, tehát a törvény nélkül élők. A nomisztikus irányzat az inkvizíció hatására közeledett az ortodoxokhoz. Szembeszálltak a mutazilitákkal, mert szerintük Istent nem lehet spekuláció útján megismerni, hanem csak az intuíció vagy a szerelem segítségével. Az értelem helyére az érzelmet helyezték, és ebben az Isten iránti szerelemben akarták feloldani és így egyesíteni az összes vallást.
"Volt idő, midőn zokon vettem társamtól, ha az ő vallása nem volt közel az enyémhez;
Most azonban szívem befogad minden formát: legelőt a gazelláknak, kolostort a barátoknak,
Templom a bálványoknak, Kaba a zarándokoknak, a thórá táblái és a Korán szent könyve.
Egyedül a szeretet az én vallásom, s bármerre fordulnak nyerges állatjai, mindenütt csak ez az
én vallásom, az én hitem."
/Muhje aldin ibn Arabi/
Az ortodoxok is közelettek a szúfizmus felé, e mozgalom legfőbb alakja al-Gazáli (megh.1111). Maga is jogtudós volt, de elfordult attól, és visszavonult a Nirám al-Mulk által alapított bagdadi akadémiai állásából. A vallástudományok újjáélesztése c. munkájával szembeszállt a kalám skolasztikájával és a fih szőrszálhasogatásával, és megszabadította ezektől az iszlámot. Helyükre a szúfita elveket emeli: a vallást mindenkinek egyénileg kell átélnie, az nem spekulációk tárgya. A vallásos élet központi motívumává az istenszeretetet tette. Munkássága elismeréseként az utókortól megkapta "a vallás életre ébresztője" (muhje aldin) jelzőt. A mutaziliták türelmetlenségével szemben a szúfiták türelmességét terjeszti el: "...aki a vallás alapjait vallja, az hívőnek ismerendő el, s a dogma, s a rítus részleteiben való eltérés ... nem elég ok arra, hogy valakit eretnekké (káfír) bélyegezzenek" /Goldziher (1912), 196/. Ez volt a szúfizmus legjelentősebb hatása az iszlám egészére. Al-Gazáli alatt nyerte el az iszlám vallás a mai formáját /Goldziher (1981), 819/.
Az iszlám vallás
Bibliográfia
2. Feldolgozások:
Mircea Eliade, (l996): Vallási hiedelmek és eszmék története, III.kötet. Bp.
/57-73; 99-126/
Goldziher Ignác, (1912): Előadások az iszlámról. Bp.
Goldziher Ignác, (1981): Az iszlám kultúrája. Bp. /775-847/
Varga Zsigmond, (l932): Általános vallástörténet, II.kötet. Debrecen /405-492/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése