Birkózás
Kiálltam a porondra, hogy megbirkózzunk. Sokáig tartott, mert nem tudtam fogást találni rajta, mindig kisiklott a kezeim közül. Próbáltam jobbról-balról, elölről-hátulról, de mindig kitért.
Nagy titkok birtokában volt, de nem sikerült feltárnom a titkait.
- Ne akard tudni a titkokat. A tudás veszélyes. A tudás pusztít, rombol. Nem embernek való!
Nem is mondott semmit, hiába győzködtem. Kértem szépen, kértem haragosan, ígértem mindent, amit csak kíván, szidtam, fenyegettem. Semmi nem használt. Szokor világtalan szemeit lehunyva válaszolgatott a kérdéseimre, de mindig valami általános bölcsességet mondott, semmi használható tényt, amiből kiderülhetne az igazság. Pedig lenne mit mondania – hosszú élete alatt tapasztalt jót is rosszat is, szépet is, csúfat is. Tíz ember sem élt át annyit, mint ő egyedül.
- Emlékezz, Szokor! Emlékezz!
- Nem, nem! Nincs emlékezet! Nincs semmi!
- Nem hiszek neked, Szokor! Az emlékeket nem lehet bezárni a palackba. Olyanok, mint a szellem, amelyik mindig kiszabadul. Beszélj! Mit lát a csukott szemed? Mit lát a fejedben, ott belül?
- Felhőket. Gomolygó, sötét felhőket. A földig ér a felhők lába, és mindent beborit a köd. Semmit sem lehet látni!
Igy birkóztunk a szavakkal, de nem jutottam előbbre sokáig. Mikor már éppen úgy tűnt, hogy nincs számára menekvés, hogy sarokba szorítottam, elővette a dobját, és mind a tíz ujját használva hallkan dobolni kezdett. Elandalított ez a dobolás, ez a zene. Elaludtam úgy látszik, mert előttem is gomolyogni kezdett a köd, hogy nem láttam át rajta, hiába erőlködtem. Aztán megláttam a lovat. Egyre tisztábban látszott, előbb csak a feje, a nyaka, s lassan az egész állat. Nagy, barna szemével engem nézett. Egy újabb ködgomoly eltakarta, de hamarosan kitisztult a kép. Ott ültem a fűben, előttem egy fiatal fiú fogta a ló kötőfékjét, és egy pálcikával csapdosta a saját lábát. A lovon egy harcos ült, talán Szokor fiatal kiadásban, vagy valaki, aki nagyon hasonló.
- Somon, felébredt Jos-bola.
- Emeld ide!
A fiú ledobta pálcáját, s lehajolt hozzám, felemelt, és a Somonnak szólított lovas kezébe adott.
Ekkor a köd újból elborított mindent, csak a gomolygó szürkeség volt körülöttem. Elhallgatott a dobszó is és kinyitottam a szememet. Ott ültünk Szokor sátra előtt, ölében a dobbal, s világtalan szemeivel mintha engem fürkészne.
- Mi volt ez? – kérdeztem döbbenten.
- Jos-bola, Jos-bola, most te emlékezz! Te magad!
I.
- Baján! Itt van a kisfiú, aki ugyan azon a napon született, mint a fiad, Tok-temür.
- Hozzátok ide!
A bolgár szolga ugrott, s leemelte a gyermeket a ló hátáról, és letette a hercegnő elé a földre. Baján hercegnő alaposan megnézte magának, még meg is forgatta, mint egy barmot a vásárban. A gyermek tűrte.
- Mi a neve a kicsi gyermeknek? – kérdezte kis idő múlva.
- Kicsi gyermek. Jos-bola! – válaszolta a lovas, aki idehozta.
- Ki az apja?
- Somon.
- Hívják ide, látni akarom!
- Itt áll előtted! - szökött le a lóról Somon.
- Úúúgy! – húzta el a szót a hercegnő. – Rámolj össze, hozd ide a sátrodat és a házad népét! Van itt a lapályon elég hely nektek is, de azt akarom, legyél a közelben.
Körülnézett az embereken, akik engedelmesen várták a magyarázatot.
- Ez a kisgyerek, ez a Jos-bola ezután a fiam társa lesz. Apród, úgy mondják a palotában. Társa, nem szolgája. Társa halálig! Te pedig, Somon, te leszel a nevelőjük. A neved ezentúl Somon-bagsi.
- Megértettem, Baján! Holnap idehurcolkodunk. Három jurtám van: egyik nekem és feleségemnek, másik a szolgáknak és a harmadik Bökénynek, a tanítványomnak és segédemnek.
- Jöjjön mind!
A lovas elvágtatott, készüljön fel a költözésre. Nem okozott gondot ez a helycsere. Meg volt annak a kialakult rendje. A kiürített jurtákat nagy, ökrök vontatta szekerekre rakják, a nemez borítót le sem veszik róla, s úgy ballagnak az új szálláshelyre. A kijelölt helyekre lerakják a nagyobb tárgyakat – kerevetet, ládákat, és ezekre helyezik a sátrat. Az apróbbakat, kisebbeket be lehetett vinni a sátornyiláson is.
Baján megelégedetten nyugtázta, hogy milyen pontosan és gyorsan teljesítettek a parancsát.
- Somon-bagsi, te átköltözöl a Tok-temür sátrába. Egész nap vigyázol rá a tanitás mellett. Hárman lesztek a jurtában – a fiam, Jos-bola és te. A szolgák vagy külön laknak, vagy a sátorra vigyáznak, és nem mozdulnak mellőle-előle.
Baján jól tudta, hogy a fia veszélyben van, a hatalmon levők és a hatalomra vágyók egyáltalán nem óhajtottak egy trónörököst. Külországokból. de belföldről is eredtek fenyegető veszélyek. Ezért a szigorú védelem. Lám, a Marestin lány is elmenekült, mikor a szíve alatt megmozdult László gyermeke. Pedig nagyhatalmú márki a szülő atyja, sőt még rokona is a királynőnek Capet ágon.
II.
A sátrak karélyán kívül állott csatlósaitól körülvéve László a mongolok nagyfejedelme, a magyarok királya. Fekete lova, a Holló, igazi királyi mén, nyugtalanul kapálta maga előtt a földet és rángatta a kötőféket, de lovasa keményen tartotta. A király egy ideig a jurtákat figyelte, az ott nyüzsgő embereket. Különösen az a jurta kötötte le a figyelmét, melynek tetején a négyszögletű, fehér zászló lobogott, jelezve, hogy lakója a kán házából való. Tekintete ezután a magasság felé fordult és meglátta a nap előtt lebegő sast. A napsugarak arany fénnyel övezték a madár égre vetülő képét. A sátor előtt kucorgó Judugar, a fő sámán is meglátta a napsugaraktól körbe vett madarat, s hallkan suttogta: „az aranysas…”
Ott körözött a sas az ég alatt, amikor Tok-temür éppen megszületett. Körzött, körzött, aztán amikor felsirt az újszülött, lecsapott és felragadott egy kígyót. Felszállt vele, majd a magasból a sátorra ejtette, ahol éppen megszületett a Turul nemzettség legifjabb sarja. Összegyűltek a sámánok, hogy derítsék ki a jelenség értelmét.
- Az ég ura megjelölte a fiát! – mondta Judugar, a fő sámán.
- Legyen erős, mint a vas, hogy teljesíthesse, amit rárótt születésekor sorsa!
- Legyen ravasz, mint a kígyó, mely megjelölte!
- Legyen bátor, mint a komondor, mely a küszöböt őrzi!
- Legyem kitartó, mint a nádi farkas, mikor őzre les.
Miután a sámánok elmondták a jókívánságaikat, Judugar igy magyarázta a jelenség értelmét.
- A kígyót a Földanya küldte, s a sas az égi hatalmak küldötte. Sorsát mutatják a jelek, lezuhan a hatalomból, mit ez a kígyó, de küzdelme eredményt hoz és ország ura lesz.
Ezután fogta a kisdedet és kivitte a sátor elé, lássa a nép is.
- Ő Kemény Vas, Tok-Temür. Az uratok lesz! – kiáltotta nagy hangon. – Tiszteljétek!
- Tok-temür, Tok-temür! – ordította a tömeg.
Judugar a feje fölé emelte, hogy mindenki szemügyre vehesse.
- Tiszteljétek kunok! Tiszteljétek, uratok lesz! – ismételte.
A király fekete csődörén lassú, büszke léptekkel közeledett és megállt a sátor előtt, leugrott a nyeregből, s a gyeplőszárat odavetette egyik csatlósának. A sámán a gyermeket átadta az apjának, aki a négy égtáj felé fordult vele.
- Föld, ég vigyázzátok lépteit! Szél, ne hozz rá kórságot! Patak, mutass neki irányt, ne tévedjen útján. Tűz, töltsd fel erővel ereit! – ezennel átnyújtotta az anyjának, aki a keblére vonta, és visszament a gyermekkel a sátorba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése