Nap, Hold, Csillag megszabadítása
Népmese
Túl az Óperenciás-tengeren, túl az üveghegyeken, az ökörle- gelőkön is túl, éppen a világ végén élt egy konok király. Ennek a konok királynak három gyönyörű szép leánya volt. Az egyiket Hívták Napnak, a másikat hívták Holdnak, a legkisebbet pedig hívták Csillagnak. A három leánynak más dolga nem volt, mint hogy ők gondoskodtak a világosságról. Nap világított reggeltől alkonyatig, éjjel Hold világított, alkonyattól holdkeltéig pedig a kicsi Csillag.
Volt a konok királynak egy juhos gazdája, s a juhos gazdá- nak három derék fia. Illésnek hívták a legnagyobbat, Péternek a középsőt, Áronnak a legkisebbet. Ez a három legény beleszere- tett a három királykisasszonyba. Hogy, hogy nem, a legények is megtetszettek a királykisasszonyoknak. Addig kedveskedtek egymással, míg a legnagyobb királylány azt mondta a legidő- sebb legénynek, hogy vagy az ő felesége lesz, vagy senkié. Ezt mondta Hold is a középső legénynek, s ezt mondta Csillag is a legkisebbiknek.
Nem volt más hátra, mint a leánykérés. A három legény fel- öltötte ünneplő ruháját, s bekopogtatott illendőképpen a konok királyhoz.
- Mit akartok legények? - kérdezte a király barátságosan.
- Felséges királyatyánk lányait akarjuk feleségül - felelte Illés.
Alig hallotta meg a kérdést a konok király, homloka mindjárt ráncba szaladt. Csattogott, pattogott dühösen, hogy nem pisz- kos juhászbojtároknak nevelte ő a lányait. Királyleányoknak ki- rályi palotában a helye, nem birkák mellett az esztenában. Hiá- ba kérlelte a három leány, hiába sírt, könyörgött, a király nem engedett. Megbizonyította, hogy nem oktalanul ment híre a konokságának.
Mit tehetett a három bojtárlegény, elköszönt, s megindult nagy búsan kifelé a palotából. Az útjuk a trágyadomb mellett vitt. A trágyadombon egy pókos lábú, göthös csikó heverészett. Olyan szomorú sovány volt, hogy minden csigolyája külön-külön látszott. Mikor Illés arra ment, a csikó nyöszörögve megszólalt :
- Adj egy villa szénát!
Megsajnálta Illés a csikót, s odavetett eléje egy villa szénát.
A csikó megette, aztán így szólt Péterhez :
- Hozz egy rocska vizet!
Péter szíve is megesett a szenvedő állaton. Nem restellte a fáradtságot, megitatta egy rocska vízzel. Utoljára a csikó Áron- hoz szólt : - Csutakolj meg!
Áron tüstént hozzálátott a csutakoláshoz. Hol csutakolt, hol meg csodálkozott. Mert ilyen csutakolásban még soha része nem volt. Mikor a lábát csutakolta, a csikó lába kiegyenesedett, nem volt pókos többé. Mikor a hátát, a háta egyenesedett ki. Nem volt göthös többé. Olyan szép ló vált belőle a csutakolás végeztével, hogy a királyi ménesben nem akadt hozzá fogható.
- Jó tettért jóval fizetek - mondta akkor a csikó.
Hármat toppantott, s a földről nagy hirtelen kinőtt három kicsi vessző. Nem közönséges vessző azonban, hanem sújtó vesz- sző, aminek az a tulajdonsága, hogy a legerősebb ellenséget is leveri a lábáról.
Mindegyik legény elvett egy-egy vesszőt. Aztán a csikó me- gint toppantott hármat, s a levegőből előlibegett három kicsi kendő. Az egyik megpihent Illés karján, a másik megpihent Pé- ter karján, a harmadik megpihent Áron karján.
A csikó okosan elmagyarázta, hogy minden kendőben száz ember ereje van. S ha a legények olyan hatalmas ellenséggel hadakoznak, kit a sújtó vessző el nem pusztít, törülközzenek meg a kendőben, s bizonyosan győzedelmeskednek. Búcsúzó- ul a csikó fölnyihogott, s villámgyorsan eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A három legény szomorúan hazament. Volt ugyan sújtóvesz- szőjük, erőszaporító kicsi kendőjük, de menyasszonyuk nem volt, s ők éppen arra vágytak. Mire a karámhoz értek, már alko- nyodott. A két idősebb testvér lefeküdt, mert Áronon volt az őr- ködés sora.
Áron leült a karám sarkába, ahogy napról napra szokta, s az eget leste. Telt az idő, múlt az idő, de Csillag csak nem tűnt föl az égen. Áron sóhajtott, mert nagyon szerette volna látni szerel- mesét, ha már feleségül nem adta az apja. De aztán leszállott az éjszaka, s eljött Péter, hogy az öccsét fölváltsa. Ő is sóhajto- zott, ő is hiába. Telt az idő, múlt az idő, de Hold sem hágott föl az égre. Pétert Illés váltotta föl az őrködésben. Keletnek fordul- va várt, várakozott, hogy az ég alja megszínesedjék. De haszta- lan várt, az irgalmatlan sötétség meg sem lebbent.
Illés fölrázta a két öccsét, s tanakodni kezdtek, ugyan bizony mi baja eshetett Napnak, Holdnak meg a kicsi Csillagnak. Úgy végezték, hogy elmennek a konok királyhoz, s őt kérdezik meg a lányai felől.
Három napig tartott, míg a szuroksötétben elbotorkáltak a ki- rályi palotába. Ott aztán megtudták, hogy Napot a huszonnégy fejű sárkány ragadta el, Holdat a tizenkét fejű, Csillagot a hétfe- jű.
- No - mondta Illés -, mi is megszabadítjuk felséges király- atyánk leányait, de jutalmul a kezüket kérjük.
Nem azért volt konok a király, hogy az akaratát megmásítsa. - Inkább sohasem lássam őket, minthogy bojtárné legyen belőlük – ezt mondta a király, s haragosan dobbantott.
De ha ő dobbantott, Illés kétakkorát dobbantott.
- Ha nem adja szépszerivel - felelte Illés -, elvesszük erővel.
A tetejében még a királyságát is felosztjuk magunk között, mert mi vagyunk a földkerekség leghatalmasabb bojtárjai.
- Majd adok én nektek királyságot! – kiabált a konok király, s a kardja után kapkodott. Még szerencse, hogy a sötétségben nem találta.
A három legény pedig útnak eredt. Az orruk végét sem lát- ták, nemhogy a lábuk alá nézhettek volna. Botorkáltak, mint a vakok, s olyan lassan haladtak, hogy tíz nap alatt tettek meg egynapi járóföldet.
A tizedik napon Illés fölsóhajtott :
- Ekkora sötétségben bajos dolog sárkányra lelni - mondta.
- Majd csak rájuk találunk valahogy - felelt Péter.
Megint mentek egynapi járóföldet, megint tíz nap alatt. Ekkor meg Pétert fogta el a csüggedés.
- Bajos dolog sárkányra lelni ekkora sötétségben - mondta. - Majd csak rájuk találunk valahogy - biztatta két bátyját Áron.
Mentek tovább lankadatlan. A tizedik napon a három legény egyszerre megállott. Halovány derengést láttak, mintha a mesz- szeségben egy kicsiny csillagocska világítana.
- Az én kedvesem világít ott - mondta Áron, s megindult, hogy a sárkánnyal megvívjon. Ment a derengés iránt, s nemso- kára elért egy nagy rézhídra. Amint a hídra rálépett, száz réz- harang kondult meg. A nagy zengedelem csak akkor halt el, mi- kor megjelent a hétfejű sárkány.
- Mit keresel te itt - kérdezte a sárkány -, ahol a madárnak sincs helye?
- Téged kereslek, hogy megvívjak veled – felelte Áron. Vette a kicsi vesszőt, rásújtott a sárkányra. A csúnya állat azon nyomban elterült, azt sem tudta hol a feje, holott hét volt neki. Látta Áron, hogy a sárkány nem pusztult el, megtörülkö- zött hát gyorsan az erőszaporító kendőben. Derékon kapta a sárkányt, s úgy földhöz teremtette, hogy menten szörnyethalt.
Akkor levágta mind a hét fejét.
Csillag csak ezt várta. Leszaladt a várból, belevetette magát Áron karjába, s így szólt :
- Én a tied, te az enyém, ásó, kapa válasszon el egymástól. Gyorsabban haladtak, mert Csillag világított. Jó ideje mentek már, mikor ezüstös fényt pillantottak meg a fák között.
- Az én kedvesem világít ott - szólalt meg Péter, s megindult, hogy a sárkánnyal megvívjon. A derengés iránt lépegetett, s nemsokára elért az ezüsthídra. Alig tette rá a lábát, megkondult száz ezüstharang. A nagy zengedelem csak akkor csitult el, mikor megjelent a tizenkét fejű sárkány. Haragosan jött, tüzet okádott mind a tizenkét fejéből.
- Hát te mit keresel itt, hol a madárnak nincsen helye? - kér- dezte a sárkány.
- Én téged, hogy megvívjak veled - felelte Péter. Fogta a ki- csi vesszőt, megsújtotta vele a sárkányt. Az undokságos szörny tüstént elvágódott a földön. De már iparkodott is, hogy talpra álljon. Péter gyorsan megtörülközött erőszaporító kendőben, derékon ragadta a sárkányt, s földhöz teremtette. Nagyot nyek- kent a sárkány, s tizenkét felé lehelte ki a lelkét.
Hold csak ezt várta. Leszaladt a várból, belevetette magát Péter karjába, s így szólt :
- Én a tied, te az enyém, ásó, kapa válasszon el egymástól. Most még gyorsabban haladtak. Útjukat Csillag és Hold ügyesen megvilágította. El is értek hamarosan az aranyhíd elé.
A híd mögött pirosas fény csillogott.
- Az én kedvesem világít ott - kiáltott föl Illés, s futott, hogy a sárkánnyal megvívjon. A piros fény kalauzolta. Csakhamar megkondult száz aranyharang, ami arról tudósított, hogy Illés rálépett az aranyhídra. A nagy zengedelem csak akkor némult el, amikor lángok között megjelent a huszonnégy fejű sárkány. - Mit keresel itt, hol a madárnak sincsen helye? - kérdezte a sárkány.
- Jöttem, hogy megvívjak veled - felelte Illés. Kapta a kicsi vesszőt, rácsapott vele a sárkányra. A förtelmes szörnyeteg lebukott a földre. De csak félig, már tápászkodott is, hogy rá- vesse magát Illésre. Amaz ügyesen megtörülközött az erősza- porító kendőben, bátran átnyalábolta a sárkányt a derekánál, megforgatta, földhöz rittyentette. El is pusztult a sárkány egy- szeribe.
Erre várt csak a Nap. Mindjárt rohant le a várból, belevetette magát Illés karjába, így szólt :
- Én a tied, te az enyém, ásó, kapa válasszon el egymástól.
Abban a szempillantásban elárasztotta a világosság a földet. Boldogok voltak az emberek, boldogok az erdő-mező vadjai, boldogok a fák, a virágok. Most tapasztalták csak igazán, mek- kora áldás a fény, s milyen nyomorú az élet az örökös vakság- ban.
A három legény feleségül vette a három királykisasszonyt. Azóta is boldogan élnek. Aki nem hiszi, nézzen az égre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése