Tizenöt nap a valahai pokolban - Kilencedik nap a Beszkidekben

Tizenöt nap a valahai pokolban
Kilencedik nap a Beszkidekben 
„Állok csendben, szegem fejem, néma könnyem törölgetem.”

Ezen a reggelen ismét nem lettünk kegyeltjei a nagy égnek. A tegnapi esőáztatta ruháink sajnos még nem teljesen száradtak meg, így ruhatárunk mélyén kellett kutakodnunk. Kesergésre, várakozásra nincs időnk, ma ismét költözünk is, így reggeli után hamarosan elindultunk az ismeretlenbe.

Első megállónkat Laskowa településnél ejtettük meg. A város katolikus temploma a főúttól jobbra esett, fehérsége kirítt az esőpermet szürkeségéből. Mellette, nagy ívű jobb kanyarulatú út vezet fel az „öreg temetőhöz. Mintegy százötven méter megtétele után, a nagykapu bejáratot elhagyva, közvetlen a jobb oldali kerítés mellett egy kiskapun juthatunk be a hősök sírjaihoz. Tekintettel a múltra, kívülről is meg lehet közelíteni az egykoron direkt bejáratán, a temetőtől jobbra eső fenyvesek közötti párméternyi gyalogösvényen. Ma egy hatalmas tölgy lomkoronája ad árnyékot a sírok mélyén pihenő harcosoknak. A 358-as számot viselő temetőben osztrák-magyar, és orosz katonák porhüvelyeit hantolták el az 1914 decemberében dúló csaták után. Szám szerint mennyit, arról itt nem szól a fáma, azaz nem tudok pontos adatokat adni a kereszteken lévő információ tudatában sem. Becslésem szerint: mintegy százhúsz katona, fele monarchia béli, másik fele Orosz kozák. Szerény „liturgiát” követően búcsúztunk a nyugvó hősöktől.

Ezt követően, megéheztünk, az autónk megszomjazott, így egy benzinkútnál megkapta mindenki a neki járó legmegfelelőbb energia utánpótlást.

Közben az eső abbahagyta a szemetelést mikor megérkeztünk Sczyrzyc /nyelvtörő/ nevezetű kisvárosba. Egy útkereszteződésben fedeztük fel a szerény, ám rendezet kis sírkertet, egy kis kápolnával az előterében. Hatalmas fák vetnek árnyékot a közelmúltban megújított sírkövekre, és az alant pihenőkre. A 362-es számú temetőben osztrák-magyar és orosz hősök pihennek. Jobb híján, egy műkőből való síremlékre kötöttük kicsiny szalagunkat és Eszterem keze munkáját dicsérő formás mezei virágcsokrot, mécsesünk fénye pedig adjon világosságot számukra az örök hazában.

Róttuk utunkat tovább, a 964-es számozású főúton, mikor is Wisniowa település határában, egy kis kápolna vonta magára figyelmünket a fő út bal oldalán, éppen szemben egy családi házzal, melynek homlokzatán a 470-es szám olvasható. A kis sírkertet hórihorgas platánok vigyázzák, melyeknek árnyékában feltehetően osztrák-magyar katonák pihennek. A mohos, öreg sírköveken, Galíciában jellegzetes máltai öntvénykereszt, rajta u alakban a babérdíszítés árulkodik a nemzetiségi hovatartozásukra. Az 1914. decemberi ütközetben hősi halált szenvedettek lélekszámát megbecsülni nem tudom. A számukra kijáró tisztes főhajtás, virágcsokor elhelyezése és a mécses gyújtást követően tovább róttuk az előre kijelölt utat.

Kasina Wielka városka a télisport kedvelőit, vagyis a síelés szerelmeseit elégíti ki a köröttes hegyi pályák változatos miliőjével. Az egyik ilyen sífelvonó közelségében leltük meg a 364-es számú katonai temetőt, egy valamikori vasútállomás tőszomszédságában. A síneket részben felszedték, az épület mellett parkolnak autóikkal a felvonóhoz igyekvők. A temető szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg a parkolótól vissza, mintegy 50-70 méterre egy mélyedésben. Sajnos a jelzőtábláját megtakarja a burjánzó növényzet. A sírkert központi emlékműve, a Szlovéniában gyakori, terméskőből falazott gúlaformát öltve hirdeti a dicsőséget. A sírkövekbe ágyazott öntvénykeresztek árulkodnak arról, hogy ide: osztrák-magyar, német és orosz hősöket temettek az 1914-es év végén zajló csatározásokat követően. Az elmaradhatatlan kis csokrunkat, a kis nemzetiszínű szalagunkat és mécsesünket elhelyezve, rövid imával búcsúztunk.
Kasina Wielkát magunk mögött tudva, a 964-es útról balra fordulva a 28-as főúton folytattuk utunkat egészen Tymbarkig. A város főterétől nem messze a civil temetőtől jobbra jelzi egy tábla a bejáratot. „Öböl” áll rendelkezésre a parkoláshoz, innen nem messzire található a 365-ös számú katonai sírkert. Kocsival nem lehet bemenni, de mintegy 60 méter megtétele után elénk tárul az erdőben elrejtett, teraszos kialakítású szépen gondozott temető. Bizonyára nem régen újították meg a sírokat, a faragott díszítésű fejfákat, melyeknek látványától ismét hevesebben ver a szív. Olvasva a magyar neveket, erőteljesebben patakzik a könny. Végre az eső szemetelése már ismét abbamaradt, így tüzetesen végigjárhattuk a sírokat, és nagyobb odafigyeléssel olvastuk a fehér zománctáblák feliratait. A központi emlékmű: fából ácsolt fakereszt, ízléses faragott díszítést kapott. Felette félkör alakzatban, szintén fából való csipkézett kialakítású borítás, mely jellemző a Galíciai katonai temetők feszületeinek megmunkálására. A kegyeletet megejtve folytattuk tovább utunkat.

Mai utolsó állomásunk Limanova azaz a Jablonieci hegyplató 624 méteres fennsíkja, itt látogatható a 368-as számot viselő katonai temető, a Jablonieczka és a Walecznych utak találkozásánál. E temetőben is most másodjára járunk. A városközponttól néhány kilométerre lévő magaslaton találjuk meg a sorsdöntő csata hőseinek temetőjét. Történt mind ez 1914. december havában. Az orosz csapatok Krakkó városának bekerítését és elfoglalását tűzték ki célul, nem beszélve arról, hogy a hadművelet során egyes magyar városok is veszélybe kerültek. A már-már sikeres hadműveletet a magyar 9-es Nádasdi huszárezred, Ottmár Muhr ezredes parancsnokkal az élen akadályozta meg, az első világháború legnagyobb hőstettét hajtva ezzel végre. A temető, eső áztatta talaján könnyes szemmel szemlélem a sírok fejfáinak feliratát. Idézem a felidézhetetlen múltat, mikor a hős vezért követve huszárai, életüket nem féltve, némán indulnak rohamra a sötétség ölelésében, szuronnyal és puskatussal ritkítva a muszkát. Ám oda a vezér és oda a sok huszár, de a csata győzelemmel zárult. Ennek elismeréseként, a parancsnok hősi halálának színhelyén ma kápolna és mauzóleuma áll. Egy gömbben végződő prizma alakú oszlopon a következő felirat olvasható: „1914. december 11-12-én ezredes urukkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére”. E szavak szerzője Molnár Ferenc író, /Pál utcai fiúk/ aki haditudósítóként tanúja volt a sorsfordító események sorozatának.

Eljárt az idő elindultunk új szállásunk felé Bobowába. A szálláshely elfoglalása kis bonyodalommal járt, ám a nyelvi nehézségeken túljutva megoldódott. A mai napon megtettünk 225 kilométert és bejártunk hat temetőt. Ezek után egész este nem tudtam szabadulni a látottak rám nehezedő súlyától. Isteni irgalom, vagy talán büntetés e sok értelmetlenül elfecsérelt élet? Csak az Úr tudja rá a választ.

Albert Ferenc