Tizenöt nap a valahai pokolban
Tizennegyedik nap a Beszkidekben
„Szótáramban nincs rá szó, hogy rekviemet, dicshimnuszt regéljek”
Ma korai kelés után érdeklődtem a háziaknál: Úgy tudom Ryglicében is van első világháborúban elhunyt katonáknak temetője. Meglepődtem, hogy a család legfiatalabbja egy ifjú hölgy válaszolt, és azon nyomban elmagyarázta, illetve lerajzolta, merre keressük. Elmondása alapján, itt is a kommunálisnak nevezett városi temetőtől 100 méterre a szántóföldön, körbe kerítve.
Gyors reggeli után, felvértezve a friss információval, tíz perc elteltével, már a temetőben voltunk. (167-es) Meglepő a terület nagysága, bár az elhantoltak számához mérten, nem kell csodálkozni rajta. 1914 decemberében elhunyt katonákat temettek el itt, szám szerint 187 osztrák-magyar harcost és 125 orosz katonát. 30 tömeg és 166 egyéni sírba. A temető terveit, mint ezen a vidéken már hozzászoktunk, itt is Heinrich Scholz építész készítette. Az 1129 m2-es területet alacsony terméskő falazat veszi körül. Bejárata, mintegy 3,5 méter magasságú terméskőből falazott boltív kétszárnyú vaskapuval. 15 óriás fa, tölgyek, kőrisek, platánok az őrzők. A nevekkel itt bajban vagyok, hiszen a betonsírkövekre csavarozott fehér zománctáblákon a feltehetően magyar nevek is németesítve jelennek meg. Ez jellemző az osztrák ezredekben szolgáló magyar katonák esetében máshol is. Ma már bizony csínján kell bánnunk a szalagjainkkal, hiszen erősen megfogyatkozott. Beosztással talán elég lesz estig. Mécsesünk van, azt lehet venni, Eszter gondoskodik a virágról, a búzatábla szélén akad bőségesen, itt fel is tölti készletünket a mai napra.
Ryglicétől keletre vettük az irányt Kowalowa felé, még nem értük el a falut, mikor jobb kézre a térképen jelöletlen, számnélküli temetőt találtunk. Bár láttunk ettől sokkal rosszabb állapotút is, de azért itt is lenne mit felújítani. Tábla, amin az információ szokott lenni sajnos itt nincs. Nevesítve nincsenek a sírkövek, tájékoztatás képpen csak annyi, hogy osztrák-magyar, vagy orosz katonákat rejt a mély. Keresztek is erről regélnek, kettős, vagy szimpla. Több kereszt is letörött a megromlott betonsírkőről. Az emlékezést itt is megejtettük, majd indultunk tovább Lubcza irányába.
A szemünk folyton a környéket, az erdősávokat figyelte, semmi jel nem mutatott arra, hogy érdemleges legyen megállnunk. Lubcza központjában balra bank, jobbra keskeny út vezet fel a templomhoz. A templomtól mintegy 150méterre a civil temető, amelynek végében egy kis szolid sírkertet ölelnek körbe a fenyőfák. A négyszögletes falazott, fehérre festett, piros cseréppel fedett oszlopok között vaskerítés betétek. A 234-es sírkert központi emlékműve, műkőből egy három méteres feszület. A temetőben mindössze négy sírkő látható, három felirata szerint orosz katonát, egy feliraton osztrák-magyar harcost aposztrofálnak. Kis csokor, kis szalag egy mécses, rövid emlékezés és indultunk tovább.
Podlesie és Visze között a határban kerestük a következő temetőt, amit a térképen bejelöltek, de sajnos nem találtuk meg. Miután az első kört bejártuk visszaérkeztünk Ryglicébe. A főtéren és környékén tettünk egy sétát, ismerkedve a területtel, majd leültünk egy árnyékban lévő padra és miközben megebédeltünk csodáltuk a tér káprázatos virágcsodáit. Keveset pihentünk, hajtott bennünket az idő, ami gyorsabban telik ma, mint máskor, indulni kellett.
A délutánra kijelölt kör jóval nagyobb teret ölel fel, mint amit ma eddig megtettünk. Először Swoszowa határában az út mellett balra egy szépen felújított temető mellett álltunk meg, táblája szerint a 32-es számozású. Hátul és oldalt u alakban terméskő falazat, előröl léckerítés és fából a kétszárnyú bejárati kapu. Johann Jáger tervei alapján épült meg 1914 év végén. a viszonylag kicsi, mindössze 142 m2-en 9 tömegsírban 8 egyéni sírgödörben 83 osztrák-magyar 1 német és 85 orosz harcos lelt végső nyugalmat. Mindannyian az 1914 decemberétől 1915 májusáig tartó harcok során estek el. Több magyar név is olvasható a fakeresztekre csavarozott táblákon. Már tapasztaltam, ilyen esetekben nehezebb az emlékezés és nehezebb a búcsú, de nem sokat habozva innen is tovább kellett állnunk.
Pár kilométeren keresztül ülnünk csak az autóba, mivel közvetlen Szerzyny előtt az út jobb oldalán megláttuk a következő temetőt, mely a 32-es számot kapta. Az építő itt is, mint az előzőnél, Johann Jáger. Az Ő tervei alapján, 447 m2-en 7 tömeg és 30 egyéni sírba 17 osztrák-magyar és 117 orosz katonát temettek. A sírkertet uniformizált, faragott terméskőkerítés veszi körül. A bejárati résznél, kétoldali kovácsoltvas korlát, egy széles árok felett átvezető hídon kelünk át, talán ez köti össze az élőket a holtakkal. Tovább négy lépcsőfokon jutunk el a szintén kovácsoltvasból való kapuig. A sírkert Hátsó és két oldalsó traktusában vannak az orosz katonák, az elülső részében egy sorban az osztrák-magyar harcosok eltemetve. Nevek nincsenek, csak feliratok, melyek mutatják, hogy mennyi és milyen nemzetiséghez tartoznak az alant nyugvók. Itt is tettük, amit kell és búcsú után folytattuk a kijelölt utunkat.
Olpiny településen, a templomtól vissza az első úton jelzi, hogy balra van a 34-es számú temető. Ennek alapján megyünk fel egy keskeny aszfaltos úton. A civil temetőt elhagyjuk, és mikor a házak is „eltűnnek”, az út szórt kövesre vált. Párszáz méter után valóban elérjük a búzatábla közepén, a jelzett temetőt, mely a közelmúltban, teljes felújításon esett keresztül. A hatalmas körszelvényű területet új terméskő falazat öleli. A szabályos kört, szabályos kiosztásban négy bástya szerű kiszögelés töri meg. Látványa: mintha egy középkori vár visszabontott falait állagmegóvó konzerválással látták volna el. Nagyon sok katonát temethettek ide a sírkövek és a keresztek tanúsága szerint, sajnos nem tudok adatot közölni. Egy kereszten magyar honvéd neve is szerepel, de jellemzően itt is csak a nemzeti hovatartozást jelenítik meg a zománcozott fehér táblákon. viszonylag hosszú időt töltöttünk itt, ami főleg keresgetéssel telt. az emlékezés rövid percei után folytattuk utunkat az ismeretlenbe, egy darabig a szórt kövesúton, majd ázott sáros, gödrökkel telt földúton.
Mindössze 250méternyi távolságot tettünk meg, az út beillett egy Ralikrossz pályának, de az út jobboldalán egy kis művelésből kivett területen, bokros, fás dzsumbujos részben megtaláltuk az egykori 35-ös számozású temetőt. Pár kődarab, két törött sírkő, régi koszorúk mécsesek látványa fogadott bennünket. Talán exhumálták a „Fiúkat” és el lettek temetve az imént meglátogatott 34-es felújított temetőbe, nem tudom a választ. Mécsest azért mi is gyújtottunk, majd visszafordultunk és hamarosan elhagytuk Olpyny térségét.
A főútvonalon Olsziny felé tartottunk, viszont az út nem a belvárost szelte ketté, hanem mintha elkerülő lenne, mintegy 200méterre párhuzamosan vitt bennünket a település központját felező úttal. Szerencsére át lehetet látni a temetőhöz, az oldalba, ahol egy traktusban volt a civil és a katonai, bár elválasztva. Itt a 113-as számot kapta a katonai sírkert, melyet Jan Szczepowsky tervei alapján építettek meg. Bejárata Terméskőből boltíves kapu, körben vaskerítés terméskő oszlopokkal. 952 m2-en 70 osztrák-magyar 20 német 82 orosz katona pihen. A temető nem régen lehetett felújítva, sírkövei nem szokványos itt Galíciában. Magyar nevekkel nem találkoztunk, csak nemzetiségi hovatartozást jelölnek a sírkövekbe ágyazott öntvénytáblán. Tettük, amit kellet, majd indultunk tovább.
Oliszynyt elhagyva az alacsonyrendű útról balra rétértünk a 980-as főútra, délkeletnek tartva elértük Binarovát. A civil temetőnek egy zugában található a 110-es számú katonai sírkert. „Mezei”, fonott drótkerítés, rozsdás csőoszlopok határolják el a „Fiúkat” a civilektől. Frissen kaszáltak a romlott, moha lepte sírkövek között. Tájékoztató tábla hiányában semmi adatot nem tudok. Egy-két vaskereszten fehér festékkel felírva az 1915-ös évszám. azért itt is megemlékeztünk, és mentünk tovább.
Negyedhétre értünk Biecsbe, állítólag itt több temető is van, ebből egyet találtunk meg. Sajnos pont egy olyat, amiben 4 osztrák-magyar és 42 orosz katona lett elhantolva. A temetőt Hans Mayr tervezte, a 108-as számozást kapta. A 6 tömeg és 20 egyéni sír található harcosok nincsenek nevesítve. Közeledett ismét az este így hamarosan búcsúznunk kellett az itt nyugvóktól.
Mivel későre jár ezért a hegyen keresztül vezető utakat választottuk, szerencsénk volt. Swietanynál tábla jelezte a 30-as számú temető hollétét. Azért annyira nem volt egyértelmű az útbaigazítás, ám a közelében pont labdáztak a gyerekekkel szüleik, akik eligazítottak bennünket. Mire elértük volna a temetőt, derültégből villámcsapás és „kidőlt a dézsa”. Nem tudtunk kiszállni az autóból, a mérhetetlen mennyiségű vízáradattól. Alkalom adódott egy kis elemózsia elfogyasztására. Mivel már nyolc óra elmúlt alig vártuk, hogy végre elálljon, vagy legalább csendesedjen. Amilyen gyorsan jött, oly gyorsan távozott. Még csepergett, amikor csizmába és esőkabátba bújtunk. Egy kicsit még ki is világosodott, mikor elértük gyalogösvényen az erdőben lévő temető bejáratát. 159 osztrák-magyar 100 orosz katona földi maradványait temették ide exhumálás után 1916-1917-ben. Mindannyian 1915. május 4-5-én zajló ütközetben költöztek el az örök hazába. A hegyoldalban, Falazott terméskőből való a kerítés Hatalmas u alakot formázva. A bejárati résznél kőoszlopok, rajtuk zsindelyfedés és acél keresztek, igen mutatós így, az oszlopok közötti léckerítés betétekkel. A sok-sok fafejfán csak nemzetiség hovatartozás olvasható ám egynek tábláján több magyar honvéd nevét is felleltük. A mai nap egészére illesztett koronát e látvány. Talán így rendeltetett. A központ emlékműnél, amit szintén terméskőből falaztak, és ami számomra az örök hazában lévő sátortetős otthon boltíves bejáratát jelképezi, ott búcsúztunk el hőseinktől.
Már tényleg későre járt, ideje szállásunkra térni, 21 óra elmúlt. E hosszú napon 184 kilométert tettünk meg, 10 temetőben látogattuk meg hőseinket; elfáradtunk, talán ismét kiérdemeltük a pihenőt.
Albert Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése