Tizenöt nap a valahai pokolban
Tizenötödik nap a Beszkidekben
„Ti mind a hazáért adtátok Hősként… apai, s fiúi véretek.”
Mondják: „Egyszer minden jónak, minden rossznak vége szakad.” Sajnos, vége lett e szívet, torkot szorongató, fizikai megpróbáltatásokkal teletűzdelt galíciai zarándokutunknak is. Korán reggel keltünk. A csomagjaink összerendezését követően, az eltelt napok „káoszát”, nagyolva elrendeztük az autóba, majd bepakoltunk. Hogy, s hogy nem kevesebb helyünk volt, mint tizenöt nappal előtte az indulásnál, azért befértünk még mi is. Bekopogtunk a háziakhoz, akik mint szorgalmas népség, minden nap időben ébredtek, hogy rendezni tudják ügyes-bajos dolgaikat, tudva mi a kötelességük. Illedelmesen megköszönve a hozzánk való segítőkész magatartásukat, kedvességüket, a pihenést nyújtó szállást, és elbúcsúztunk.
Hazafelé menetre úgy választottam meg az utat, hogy most nem Dujava-hágó, Zboró felé, hanem a Duklai-hágó, Felsőkomárnok irányába menő úton hagyjuk el a „Poklok földjét”. Néha-néha megálltunk nézelődni, csodálni a lengyel nép épülő, szépülő javait, amit élni akarásuk, fáradhatatlan munka intenzitásuk tett azzá, ami most elismerő szavakat érdemel. Az elmúl keserves évszázadok alatt megböjtölték, megszenvedték a környező nagyhatalmak agresszív önkényuralmát. Megérdemlik a szabadságot, ami részükről sok-sok véráldozatot követelt.
Megérkeztünk Dukla központjába. A kéttornyú temploma és a civil temetője között a kőkerítés mellett egy út vezet a baloldalban lévő hősök temetőjéhez. A második világháború egyik legnagyobb ütközete zajlott a környéken 1944, szeptember 8 és október 28-a között. A szembenálló felek embervesztesége, mintegy 200.000 fő, oroszok, csehszlovákok, németek és magyarok. A helyszín magával hozta, hogy lengyel áldozatai is voltak szép számban a csatáknak. Itt a duklai, második világháborús temetőben, főleg orosz, csehszlovák, lengyel hősök lettek eltemetve, a számozott parcellák tanúsága szerint, ám a 11-es traktusba magyar honvédeket is elhantoltak. Az óriási temető, egy díszkert tanulmány is lehetne, oly míves a kialakítása. Központi emlékműve: Egy elesett szovjet katona, kezében egyenesen feltartva a sarlót és kalapácsot címerként viselő szovjet zászlót. E káprázat közvetlen szomszédságában, jóval szerényebb az első világháború hősi halottjainak helyet biztosító terület. Központi emlékműve egy szürkére festett, itt-ott rozsdás, 6/4”-os csőből hegesztett feszület. A provizórikus sírokon szürke, vasbetonból öntött keresztek sokasága áll „csatarendben”. A kontraszt lesújtó, és fájdalmas. Nem tudom mi a különbség nemzet és elesett katona között, talán: Hős és Hősebb? Hm… Nekünk viszont egyformák, és így is jártunk el. Minden sírkertben az vezérelte tettünket, mikor az emlékezés és a kegyeleti aktus következett, hogy a „Halott katona nem ellenség”, ezt az érvem már megemlítettem, és vallom mindenkor.
Miután magukra hagytuk: a Fiúkat, Apákat, a háború ártatlan áldozatait, bevettük a város főterét. Megszemléltük kéttornyú templomát kívül, belül, az előtte nyújtózó tér csodálatos, virágos parkját, a város patrónusának 1929-ben állított szobrát. Tovább menve, II. János Pál szobrát, amint áldását adja a vele szemben talapzaton álló mezítlábas szerzetesre. A történetet egy márványtáblába vésetten olvashatja a látogató, már, ha tud lengyelül. Nekünk ez nem adatott meg. A szürke, nyálkás időjárásban, nem a leg ideálisabb arcát mutatta a környék, de ettől már sétáltunk cudarabb időben is.
A nézelődést befejeztük és indultunk tovább, hamarosan a hágót magunk mögött tudva, az egykori Magyarország területére értünk. Az érzelmeim egész más húrokat pengetnek minden ilyen esetben, mikor Nagy Magyarország határköveit hagyom el, akár kifelé, akár befelé utazom. Szívem keserű melódiát játszik és eltelik egy kis idő, míg újra regenerálódom.
Felsőhunkóc (Hunkovce) határába érve, az út jobb oldalán egy szépen „megkomponált”, rendezett, karbantartott temető, hivalkodón csalt parkolójába. Nem szándékoztam már sehol nézelődni, de nem tagadhatom meg önmagam. A temető a második világháborúban, e-környékbeli harcokban életüket vesztett német katonák porhüvelyéknek ad végső nyughelyet, míg lelkük az örökhaza megbecsülését élvezik. Bizonyára mind a háromezren a Duklai ütközet részesei voltak. Ezen hatalmas temető, a német precizitás mintaképe. A kerítés, a bejárat, az egyen márványkeresztek mértani pontossággal való sorakoztatása. Az egyenes, a merőleges és az átlós sorokba belenézve, egy kereszt sem lóg ki, se jobbra, se ballra, bár mennyire akarna „szálkát” találni az emberi szem. A sírkertet 1995-ben szentelték fel.
Miután a temetőt elhagytuk egy parkolóban elfogyasztottuk az előre elkészített szendvicseinket, kései ebéd gyanánt, majd folytatva tovább a zarándok utunk hazafelé vezető szakaszát. Délután átléptük az „átkos trianoni határt”, azaz megérkeztünk csonka hazánkba. A fáradságot megsokszorozta a lelki teher, ami ránk rakódott ebben a tizenöt napban.
Miként említettem az elején, ez időszak alatt megtettünk 2770 kilométert, készítettem 4040 db fotót, 293 db 10-30 másodperces filmsnittet. Az anyag feldolgozása még várat magára, bizonyára egy fotókkal teletűzdelt könyv anyagát fogja képezni.
Beszámolóm mindennapját verseimből való idézettel kezdtem, most szintén idézettel zárom:
„Honvédek, huszárok, elporladtak rég;
sírjukon fű sarjad, némán pislant a mécs,
e fájdalmas képek stigmaként belénk égtek.
Ily rettenetet, nem felejthet gyarló földi lélek!”
Albert Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése