Lövey Varga Éva
Leszármazás - Kutatás és régészet - CsaládkutatásSokk
Tanulás és kutatás 1.
Annak idején a Tapló naplóval kezdtem... gyerekként. Felnőve kicsit másra koncentrálva nem volt már időm naplózni, bár kétségtelen, hogy itt keringenek a gondolatok meg teendők a fejemben. S képzeleten felüli adatmennyiséget dolgoztam fel és alkottam meg. Általában sosem foglalkoztam a visszaélőkkel. Csak a munkaköreim szintjének megfelelően, vagy a családi határok szerint. Kétségtelen, sok mindent tanultam, sok mindennel foglalkoztam már gyerekként. Beleértve a saját családfa kutatását is, valamint pár kutató életének kutatását.
Ma sem értem, hogy miért, de már akkor, gyerekként ki kellett engem menteni a támadók kezéből, holott szinte senkivel nem volt időm beszélgetni, beszélni. Viszont elevenen és logikusan gondolkodtam, és igyekeztem mindennél több tudást magamba szívni, azt tervezve, hogy sok gyermekem lesz, és szeretném én tanítani őket, minél több dologra.
Kétségtelen, hogy csupán egy kis faluból származom az ország Észak-Keleten levő legészakibb részéből, amely a nagy fejlesztések után lassan visszahanyatlott a politikai szelek és a kereskedelmi útirányok megfordulásaival. Sosem voltam elveszett gyerek, de mindig megkínlódtam a vezetői szerep után a kommunikálni valójában nem tudó társakkal, felnőttekkel is. A helyzet talán máig változatlannak lenne tekinthető, ha nem másként fogná fel az ember, vagy nem más céljai lennének. Már akkor elhatároztam, hogy ezeket a dolgokat másként kellene tenni, és másoknak is máshogyan kellene élnie ahhoz, hogy a világ megváltozzon. S ezeket nem a felnőttekkel, a gyerekekkel kell megtanítani először. Nem csak az dominált, hogy találkozhattam olyan nagy tanárokkal, mint Dr. Jane Goodall, vagy
David Attenborough, vagy sok más kiemelkedő tehetséggel. Egy ideig talán még szégyelltem is, hogy tehetségesnek tartottak, s a bántások és megalázások elől a könyvek és versenyek világába, vagy talán az utazásokba, beszélgetésekbe menekültem. Sok tanárral és emberrel utaztam együtt, rendkívüli embereket megismerve. Sajnálom, hogy mégsem voltam kitartó, és nem naplózhattam az eseményeket. Még jobban sajnálom, hogy rengeteget loptak tőlem, és gyakran feljelentések helyett inkább az elhagyhattam maradt meg, meg a csinálhatok mást helyette... Sajnos töménytelen anyag maradt újrafeldolgozatlan, vagy használhatatlan. Éppen ezért a mostani évekkel megelégelve mindent, valóban a közlések mellett döntöttem.
A nagyszüleim nekem is megélték, átélték a háborúkat. Gyerekként nagymama, nagyapa mellett pihenve, dolgozva a beszélgetéseket, meséket unszoltam. Sokáig emlékeztem ezekre a beszámolókra, sajnos ma már a haláluk után jócskán megfakultak az én emlékeim is.
Nem azért, mert el akartam felejteni, bár, kétségtelenül voltak olyan dolgok, melyek feledése előnyösebbnek tűnt akkor. De na már tudjuk, tudom, hogy az emberi elme nem úgy működik.
A leszármazások kutatásai nem csak a falvak, városok helytörténeteinek megismerésével, a geológiai és biológiai, ökológiai érdeklődéssel is együtt járt.
Ezeket alapból növelte a tanárok ösztönzésén kívül a szülői pedagógia, nevelés is. Nem csak pedagógus lehet jó nevelő, a szülői zsenialitás sokszor javíthatja a pedagógiai, akár az orvosi, jogi és társadalmi hibákat. Apukám szakmái ellenére is oktató volt. Nem csak vezetést, gépjárműoktatást végzett. Nagyon sok gyermeket (unokatestvéreimet is, szomszédokat, ismerősöket) tanított velünk, mellettünk, utánunk, mint pedagógus édesanyám is. Akkor még presztízskérdés volt, hogy óvónő vagy tanító, tanár ember -e az illető pedagógus. Zseniális tudású és lelkű szüleim voltak, anyukám édesapám elhunyta után is bizonyította ezt. Talán ma is presztízskérdés a különbség, ma is az maradt, de kétségtelenül egyre nőnek és torlódnak a társadami hibák. Az emberek többsége nem szeret a szülőkről beszélni, pedig kell, és illik. A világ, a világunk változik. A Föld éppolyan módon, mint a belső világunk.
Kétségtelen, olykor ágyút lehetett a fülem mellett sütögetni, akkor sem hallottam semmit, ha akartam olvasás, tanulás közben. Annyira oda tudtam koncentrálni, hogy minél hamarabb elsajátítsam amit kell, és hozzá olvashassak, kereshessek még más dolgokat, s persze ezeket a gyakorlatban is megnézhessem, megtehessem, elsajátíthassam. S egyben másoknak is tovább adhassam.
Sok mindenről szeretnék beszámolni, hogy mások (akár azóta felnőve, megöregedvén) ugyanúgy tanulhassanak, tanuljanak belőle.
Az évek elteltek. Lassan nagymama korba érek én is. De sajnos gyermekem nem született (vagy más visszaélés történt).
Viszont, egy idő után az embernek mégis megjelennek a kiáltó jelek az életében: elég volt ezekből!
S ha már nyilvános volt élete, munkája, legyen magyarázat valahol mindenre.
Mivel lassan már mindenek ellenére tanácstalan lettem, úgy gondolom, talán mások okosabbak nálam, s magyarázattal tudnak nekem, a négy fal közé bújó végtelen utazgatónak szolgálni, olyan kérdésekben, amire még sok szakmával sem tudok választ adni kommunikációk nélkül.
Tehát mindenfelé döntöttem. Utazzunk együtt a múltba, jövőbe, hogy megoldhassuk a problémákat, melyeket többnyire maga az ember alkot meg önmaga számára....
Szeged, 2021. május 08. 20:53.
Ma sem értem, hogy miért, de már akkor, gyerekként ki kellett engem menteni a támadók kezéből, holott szinte senkivel nem volt időm beszélgetni, beszélni. Viszont elevenen és logikusan gondolkodtam, és igyekeztem mindennél több tudást magamba szívni, azt tervezve, hogy sok gyermekem lesz, és szeretném én tanítani őket, minél több dologra.
Kétségtelen, hogy csupán egy kis faluból származom az ország Észak-Keleten levő legészakibb részéből, amely a nagy fejlesztések után lassan visszahanyatlott a politikai szelek és a kereskedelmi útirányok megfordulásaival. Sosem voltam elveszett gyerek, de mindig megkínlódtam a vezetői szerep után a kommunikálni valójában nem tudó társakkal, felnőttekkel is. A helyzet talán máig változatlannak lenne tekinthető, ha nem másként fogná fel az ember, vagy nem más céljai lennének. Már akkor elhatároztam, hogy ezeket a dolgokat másként kellene tenni, és másoknak is máshogyan kellene élnie ahhoz, hogy a világ megváltozzon. S ezeket nem a felnőttekkel, a gyerekekkel kell megtanítani először. Nem csak az dominált, hogy találkozhattam olyan nagy tanárokkal, mint Dr. Jane Goodall, vagy
David Attenborough, vagy sok más kiemelkedő tehetséggel. Egy ideig talán még szégyelltem is, hogy tehetségesnek tartottak, s a bántások és megalázások elől a könyvek és versenyek világába, vagy talán az utazásokba, beszélgetésekbe menekültem. Sok tanárral és emberrel utaztam együtt, rendkívüli embereket megismerve. Sajnálom, hogy mégsem voltam kitartó, és nem naplózhattam az eseményeket. Még jobban sajnálom, hogy rengeteget loptak tőlem, és gyakran feljelentések helyett inkább az elhagyhattam maradt meg, meg a csinálhatok mást helyette... Sajnos töménytelen anyag maradt újrafeldolgozatlan, vagy használhatatlan. Éppen ezért a mostani évekkel megelégelve mindent, valóban a közlések mellett döntöttem.
A nagyszüleim nekem is megélték, átélték a háborúkat. Gyerekként nagymama, nagyapa mellett pihenve, dolgozva a beszélgetéseket, meséket unszoltam. Sokáig emlékeztem ezekre a beszámolókra, sajnos ma már a haláluk után jócskán megfakultak az én emlékeim is.
Nem azért, mert el akartam felejteni, bár, kétségtelenül voltak olyan dolgok, melyek feledése előnyösebbnek tűnt akkor. De na már tudjuk, tudom, hogy az emberi elme nem úgy működik.
A leszármazások kutatásai nem csak a falvak, városok helytörténeteinek megismerésével, a geológiai és biológiai, ökológiai érdeklődéssel is együtt járt.
Ezeket alapból növelte a tanárok ösztönzésén kívül a szülői pedagógia, nevelés is. Nem csak pedagógus lehet jó nevelő, a szülői zsenialitás sokszor javíthatja a pedagógiai, akár az orvosi, jogi és társadalmi hibákat. Apukám szakmái ellenére is oktató volt. Nem csak vezetést, gépjárműoktatást végzett. Nagyon sok gyermeket (unokatestvéreimet is, szomszédokat, ismerősöket) tanított velünk, mellettünk, utánunk, mint pedagógus édesanyám is. Akkor még presztízskérdés volt, hogy óvónő vagy tanító, tanár ember -e az illető pedagógus. Zseniális tudású és lelkű szüleim voltak, anyukám édesapám elhunyta után is bizonyította ezt. Talán ma is presztízskérdés a különbség, ma is az maradt, de kétségtelenül egyre nőnek és torlódnak a társadami hibák. Az emberek többsége nem szeret a szülőkről beszélni, pedig kell, és illik. A világ, a világunk változik. A Föld éppolyan módon, mint a belső világunk.
Kétségtelen, olykor ágyút lehetett a fülem mellett sütögetni, akkor sem hallottam semmit, ha akartam olvasás, tanulás közben. Annyira oda tudtam koncentrálni, hogy minél hamarabb elsajátítsam amit kell, és hozzá olvashassak, kereshessek még más dolgokat, s persze ezeket a gyakorlatban is megnézhessem, megtehessem, elsajátíthassam. S egyben másoknak is tovább adhassam.
Sok mindenről szeretnék beszámolni, hogy mások (akár azóta felnőve, megöregedvén) ugyanúgy tanulhassanak, tanuljanak belőle.
Az évek elteltek. Lassan nagymama korba érek én is. De sajnos gyermekem nem született (vagy más visszaélés történt).
Viszont, egy idő után az embernek mégis megjelennek a kiáltó jelek az életében: elég volt ezekből!
S ha már nyilvános volt élete, munkája, legyen magyarázat valahol mindenre.
Mivel lassan már mindenek ellenére tanácstalan lettem, úgy gondolom, talán mások okosabbak nálam, s magyarázattal tudnak nekem, a négy fal közé bújó végtelen utazgatónak szolgálni, olyan kérdésekben, amire még sok szakmával sem tudok választ adni kommunikációk nélkül.
Tehát mindenfelé döntöttem. Utazzunk együtt a múltba, jövőbe, hogy megoldhassuk a problémákat, melyeket többnyire maga az ember alkot meg önmaga számára....
Szeged, 2021. május 08. 20:53.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése