Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2014. július 2., szerda

Id Szávai Márton : Falusi kisgazdaságok gyümölcstermesztése Etéd és Énlaka térségében

Id. Szávai Márton Falusi kisgazdaságok gyümölcstermesztése Etéd és Énlaka térségében A földművelésen alapuló termelő gazdálkodás egyik kiegészítő ágazata a gyümölcsészet. A velejáró telepítési, termelési és felhasználási munkálatok folyamatának ismerete nemcsak a szorosan vett szakmai szempontokból bír nagy jelentőséggel, hanem kultúrtörténeti vetülete is figyelemre méltó. Jelen áttekintés a Küsmöd és Gagy patakok forrásvidékén elhelyezkedő térség gyümölcstermesztési hagyományait taglalja, különös tekintettel az Énlakán és Etéden gyűjtött adatokra. E térség keleti határvonala a Küsmödi Kő, Siklódi Kő és a Firtos-tető hegyláncolata. Délen a két Küküllő vízválasztó dombjai. Magába foglalja Etéd község öt faluját: Etédet, Küsmödöt, Siklódot, Kőrispatakot és Énlakát. A közigazgatási területen kívül esik: Firtosváralja, Firtosmartonos, Atyha és Szolokma. A szántóföldek talajának termékenysége közepes minőségűnek mondható. Gabona- és gyümölcstermesztésre alkalmas. Etéd és a Kőrispatak kivételével 3 ha-nál nagyobb sík területet nem lehet találni. A kaszálók nagy része vegyes táptartalmú szénát terem. A termőtalajok regenerációját a régi hármashatári gazdálkodás idején legeltetéssel, kosaraztatással, trágyázással végezték. A termőföldek állapotát az erőszakkal létrehozott kollektív gazdaság a sok vegyszerezés, műtrágyázás és gyomirtó, növényvédő szerek alkalmazása által eléggé lerontotta. Etéd és a Kőrispatak kivételével tagosítatlanul kerültek vissza a tulajdonosaikhoz, akiknek jó részük már városi lakos lett: nem foglalkoznak mezőgazdasággal. A régi gazdák közül akik még élnek, nagyon megöregedtek. A földek legtöbb része műveletlenül marad. Énlakán több mint 500 ha szántóból még 10 ha sincs művelve. A falvak néptelenednek. Árutermelésből – a tejeladás kivételével – már nem lehet még említést sem tenni. A meglévő régi gyümölcsfák még teremnek némi felesleget, de a határban már nem ültet – egy-két ritka kivételt leszámítva – senki újakat. A nagybani árutermelés térhódítása versenyképtelenné teszi a kisárutermelést; a kisgazdálkodás is arra a sorsra jutott, mint a hagyományos kismesterségek: a tárgyi eszközeiket már csak a múzeumok gyűjtik. A 20. század közepéig a gyümölcsészet nyomai markánsan meghatározták a határ- és településképet. Beültették az udvarokat, csűrkerteket gyümölcsfákkal, és a házakhoz tartozó telken helyet kapott egy kis gyümölcsös is. Ez a falukép jellemző volt az egész Székelyföldre. Az udvarokra korán termő fákat ültettek, mindig olyan helyre, ahol nem gátolta a ki- és bejárást. A lakóház közvetlen környezetében ültetett fák közül a leggyakoribbak a körték közül a sárga, a mezvackor és a búzávalérő. Almák közül a nyári, piros, eperalma és a vajas. Ezek kivétel nélkül korán érő gyümölcsök; tartósításra, tárolásra nem alkalmasak – szezonális étkezés fontos alapanyagai. A csűrkertbe kerültek a csonthéjasok: dió, szilva és meggy. A veteményes kertbe „cserjés” ribizli, egres és málna. A távolabbi kertekben, vagy külön a gyümölcstermesztésre használt „tanórokokban” az elraktározásra, feldolgozásra és eladásra való gyümölcsöt termő fák kerültek. Legnagyobb arányban almát és szilvát termesztettek. Az 1870-es évek idején a filoxéra pusztítása és az ezt kísérő agrárválság okán a gyümölcstermesztés felértékelődött. Annak ellenére, hogy a vidéknek nem volt vasúti szállítási lehetősége, a gyümölcsösök száma és területi nagysága erőteljes növekedésnek indult. Ez az 1940-es évekig tartott. A telepített gyümölcsösök – falvak belterületét kinőve – kikerültek a határba. A lekerített és betelepített gyümölcsösöket „tanóroknak” nevezték. Etéden Gagyi Samu 1910-ben írja a Tükördarabok című könyvébe: „ Most azonban kezdik a sűrű építkezések miatt apadó csűröskertekből kiszoruló gyümölcsfák helyett, az újak ültetését a határon is. Ami jele annak, hogy belátták a gyümölcstermelésnek gazdasági fontosságát és előnyeit.” Énlakán 1896-ban már annyi volt a tanórok, hogy a Közbirtokosság korlátozta azok további bővítését. Az április 4-i gyűlésükön kimondták:”…hol tanorok nem találtatik, ott tanorokot csinálni nem szabad, mivel gátolja a nyomásos gazdasági rendet.” 1905. április 16-án hozott határozatukban leszögezik:”Senki a nyomásba törvénytelenül kertet nem csinálhat, mert azt…széthányják. „Természetesen ennek oka lehetett az elsődlegesnek tekintett állattartás legelőigénye:” A gyűlés az ügyet megfontolván egyhangú határozattal kimondja a tanórokok csinálásának tilalmát, hogy mivel a marha állomány annyira elszaporodott, hogy alig fér meg rajta (a legelőn) legelni”. A tanórokok elszaporodásával egy olyan mennyiségű gyümölcsfelesleg keletkezett, amelyet már eladásra szekerekkel szállítottak a piacokra. A gyümölcsfák állományát ki-ki magának szerezte be, vagy oltatta be a mezőn kapott vadcsemetét, amit a gyümölcsösbe telepített. Az őshonos fajták terjedtek el, és nemesedtek a maguk sokféle változatosságukban. A jobb fajták keresettebbségük okán sok helyre eljutottak. Bereczki Máté 1870-ben közzétett tanulmányában javasolja: „…nem sok fajtát termelni, hanem amelyek sokat eremnek, és szépen fejlődnek.” Az oltás speciális szakértelmet kívánt: e szakértelem elsajátításához nagymértékben hozzájárultak a helyi oktatási intézmények is. A gyümölcstermesztés szakszerűségét 1890-ben állami irányítás eszközeivel támogatták. 1894-ben a XII. T.C. elrendelte a korszerű faiskolák létesítését. Az elemi iskolák mellett már ez előtt is léteztek csemetekertek. Etéden 1877-ben létesítettek faiskolát: „…a tanulók…az ünnepélyes alkalommal nyert pénzüket összerakták, s így 1 Ft 90kr-ért 2 oltó bicskot szereztek.. A községi faiskolának korszerű kezelését a gyümölcstermelés érdekében sürgetem évek óta, hogy ne az államtól várják a gyümölcsoltványokat, hanem maguk termeljék.” Énlakán a közbirtokossági jegyzókönyvekben 1888-ban találjuk az első faiskolára vonatkozó feljegyzést. Az Iskolakert ( így nevezik ma is) kerítésének felújítására 1909-ben a Közbirtokosság 37 Ft-ot biztosított, valamint vállalta a fenntartásának összes költségét, de a kezelését az iskolára bízta. A gyümölcsterjesztés fejlesztését célzó állami intézkedések Darányi Ignác első földművelési minisztersége idején a közbirtokossági területekre is kiterjedtek. Az 1905. november 12-i énlaki falugyűlésen a bíró ismerteti, hogy Tömlec Cseréjén, ahol a Közbirtokosság területe van, „ki kell takarítani a 400 drb diófanak likat kell ásni. … a kopár területek hatóságilag kezeltetnek…” Az ültetéssel az énlakiak nem siettek: 1906. április 24-én „csakhamar kitűnik, hogy a gyűlésnek bizonyos része felszólamlást tészen, hogy nem megyünk belé, mert később megtörténhetik, az, hogy az állam kezet tesz rea és elveszi a birtokosságtól.” Végül úgy határoztak, hogy „… rájöttünk azon tudatra, hogy így is úgy is bármi történjék is, de muszáj elültetni.” A fák eltüntetéséért járó pénzösszeget felették, és az iskolának adták taneszközök vásárlására. A M. Kir. Erdő Gondnokság 607/ 1912. sz. rendelete szerint a Közbirtokosságok kötelesek csemetekertet létesíteni, körülkeríteni, és szakszerűen gondozni. Az énlakiak is kaptak felszólítást, de itt már működött csemetekert. Léte nyomon követhető: 1924 –ig, nyugdíjazásáig Nagy Ferenc tanító felügyelte. Ekkor a kerítés felújításáért 3 évre bérbe adták Demeter Mihálynak. A 3 év letelte után újra visszakerült az iskolához és fennmaradt a kollektív gazdaság mealakulásáig. Etéden a Demény-kertben volt és ellátta a falut oltvánnyal. 1944-ig működött. Jelentősége abból is látszik, hogy csaknem minden határrészben létesítettek ekkor tanórokot. Összterületük a két világháború közötti időben elérte a 100 ha-t is. 1934-ben Gyerkes Mihály vezetésével gyümölcstermelési tanfolyamot szerveztek, igen népes résztvevővel. Kialakult egyfajta specializálódás is: például Siklódon cseresznyét termeltek leginkább. A vidéken ekkor terjedtek el az új, behozott fajták. A legjobban kedvelt fajta lett a jonatán alma. A batul, a pónik és a nyári almák továbbra is népszerűek voltak, de a többi régi fajta termesztése háttérbe szorult. Lassan az új fajták kerültek többségbe. Régi fajták a 60 évnél öregebb fákon maradtak meg. Sok régi fajta talán örökre elveszett a mezei hagyásfákkal együtt, amelyek nagyobb megbecsülést érdemeltek volna. A saját szükségletre termelt gyümölcs egy részét pincékben tárolták, a többit feldolgozták lekvárnak, befőttnek, ecetnek, aszalványnak. A szilvából lekvárt és aszalványt készítettek (és egy részéből pálinkát). A füstős aszalókba egyszerre több véka gyümölcsöt kellett megaszalni. Két típusát ismerjük: a katlanos és az árkos aszalót. Mindkettőben a füsttel szárították a gyümölcsöt. A katlanosban függőlegesen, az árkosban vízszintesen vezették a füstöt. A tűz nem érhette az aszalni kívánt gyümölcsöt,. Az aszaló árka elérhette az 5 m-t is. Teljes hosszúságában aszalólészával volt lefedve, amelyre az aszalni való gyümölcsöt helyzeték. Ezt fedték, bélelték deszkával. Az árok mélységét a gyümölcs mennyisége határozta meg. A tűzhely az árok szádájánál égett, amit lapos kővel fedtek le, hogy a füst csak a szelelő nyílásokon keresztül távozhasson. A katlanos típus is ezen a technikán alapult, annyi különbséggel, hogy kisebb mennyiséget lehetett vele aszalni, és a füst útját a katlanon keresztül vezették függőleges irányban. Az aszalólészákat fűzfavesszőből fonták. Ismerünk m ás aszaló technikát is: a cérnára fűzött és napon szárított almaszeleteket bagolytüdőnek nevezték. Az ecetet is maguk készítették almából és vackorból (vadkörtéből). Az erre a célra készített botókával (fabottal) megtörték, kádba rakták és felöntötték vízzel, ameddig ellepte. Vászonnal letakarták a kádat és 2-3 nap után ízletes ital lett belőle, amit csűgörnek neveztek. Amikor ez erjedésnek indult, leszűrték és hordóba töltöttek, ahol 6 hétig érlelték. A fák gondozásának fontos kelléke volt az oltóviasz és a házilag készített fakenőcsök. Az oltóviasz 30 dekagramm fenyőszurokból, 6 deka méhviaszból, 3 deka lenmagolajból, és egy fél deci spirituszból készült. Fakenőcsöt a nagyobb ágak levágott sebeire kentek:1 rész agyag, 1 rész friss marhatrágya, kevés mész, kevés vér és kevés marhaszőr keverékéből állították össze. A vadkár ellen is védekeztek. Őzek és szarvasok ellen hatásos védelemnek bizonyult az, hogy a fák ágaira faggyúba mártott rongycsíkokat rögzítettek. A madarak riasztására cserregtetőket készítettek, a fára kolompot akasztottak – a kifeszített zsinór két végére kötött vékony deszka, a szél mozgatását felfogva, folyamatosan kongatta. Egy másik megoldást is hallottam: levágott állatok gégecsövét csontkeményre szárítva, gyűrűkre felvágva két faág közé egy szál drótra fűztek fel. Ez odacsalogatta a sasokat és más ragadozó madarakat és ezért ezekkel „őriztették” a gyümölcsöt. Ezelőtt 20 évvel a még megtalálható, fellelhető őshonos alma- és körtefajtákat sikerült összegyűjtenem: Helyi almafajták: Algyógyi (Gyógyi) Apró édes Batul (nagy, sárga, zöld, fehér, szeges batul) Boralma Csíkos Doroncsos Eper (nyári és őszi eper) Fanyar Fehér Fehérbokor alma Fejedelmi Kálvil Leány Leves Mocskotár mosolygó Nyári piros Ordos Páris (zsírospáris, rózsa páris, hosszú szűrú páris) Piros tök Pónik (zöld és sárga, zergő, vajas, nyári piros, puha, folytós, cigány) Savanyú Segesvári Selyem Sikolai Sóvári Sűműrűcs Szeges (szeges mosolygó, kemény bordás) Tányér (fekete tányér, jeges tányér, szász tányér) Üveg Váradi Később honosult almafajták: Aranypármen Asztraháni piros Bojken Bőr Brassai Budai Domokos, tartós Gusztáv Citrom Drapdur Jonatán Klár Mádai kormos Masánszki Piros arany Renet Sámpány Sándor cár Sárga szépvirágú Török Bálint Helyi körtefajták: Borsos Bőr Búzával érő Császár Darázs Erdei vaj Fojtós Fontos Fűszeres Kabala Kancsócs Kecskecsicsű Köldökes Lószar Mesei Mézvackor Mocskotár Moldvai Nyakas Piros oldalú Pirosbelű Sárga Sós Téli kerek Téli zöld Tinúorrú Torzsátlan Zabbal érő Később honosult körtefajták Bécs diadala Boksz kobakja Diel vaj Esperes Füge Klapp kedveltje Klerzsó Kongresszus emléke Őszi narans Őszi vaj Pap Pergament Serres Oliver Vilmos A nevek vidékenként változnak – és nem mindig jelölik ugyanazt a fajtát; ugyanazt a fajtát nevezheti k másképpen is -, ezért ez le is határolta a gyűjtés területét. Hogy gyakorlati haszna mi lehet? Hozzájárulhat a genetikai soikszínűség megőrzése mellett a gyümölcsfogyasztás már-már elfelejtett változatásságának felfedezéséhez, az ökológiai szempontrendszer érvényesítését hangsúlyozó biotermesztés népszerűsítéséhez, a hagyományainkban rejlő értékek ismeretének szélesítéséhez. Lehetőségek vannak most is a megújulásra, csak ki kellene használni: Énlakán még a háztáji gyümölcs kertjére sem kért senki EU-s támogatást, pedig azt lehetett volna 30 árnál kisebb területre is. Irodalom: Énlaka Község Közbirtokosságának Jegyzőkönyvei 1886-1929 GAGYI Samu 1910. Tükördarabok. Szováta NAGY-TÓTH Ferenc 1998 Régi Erdélyi Almák. Kolozsvár 2006 Régi erdélyi körték és más gyümölcsök. Kolozsvár TARCSAFALVI PÁLFFY Aladár 1904 Etéd község története. Székelykeresztúr

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése