Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2012. április 15., vasárnap

Tóth J. Zoltán A halálbüntetés az ókori Keleten (id.)

Tóth J. Zoltán
A halálbüntetés az ókori Keleten





         A halálbüntetés az ókori államok legtöbbjében ún. „rendes büntetés” („poena ordinaria”) volt, vagyis azt jogellenes cselekedetek széles körében alkalmazták: az életellenes bűncselekményeken kívül tipikusan a vagyon elleni bűncselekményeket, az uralkodó érdekei elleni bűncselekményeket, a nemi és az erkölcsi jellegű bűntetteket, a vallás elleni bűncselekményeket és az okkultizmus bizonyos formáit általában véve mindenütt halállal büntették, mégpedig válogatottan kegyetlen módokon. Ezenkívül közös sajátosságuk az ókori jogrendszereknek, hogy a vallási és a világi szabályok még nem voltak egyértelműen elválasztva egymástól: a „világi” szabályok megsértésének gyakran voltak vallási szankciói; de ez fordítva is igaz volt: a vallási parancsok megszegésének is léteztek jogi következményei (természetesen a vallási „büntetések” mellett). Ezenkívül a magánjog és a büntetőjog szétválasztása is kezdetleges volt: sok, ma a magánjog körébe tartozónak tekintett magatartást szankcionáltak mai értelemben vett „büntetőjogi” eszközökkel, így az „öröklési jogi”, „családi jogi” vagy „kötelmi jogi” szabályok megsértését gyakran büntették különböző testi és megszégyenítő büntetésekkel, jobb esetben pénzbüntetéssel. A büntető jellegű ókori normákra egységesen jellemző továbbá (a halálbüntetés gyakori alkalmazása mellett) a tálió és a tükörbüntetések elvének érvényesítése,[1] az egyéb testi büntetések preferálása, az istenítéletek alkalmazása (ez alól az egyik nagy kivétel a Kínai Birodalom) és a börtönbüntetés hiánya vagy korlátozott mértékű igénybe vétele. Ez utóbbi egyébként azzal magyarázható, hogy az ókori jog az emberek életének minden egyes szegmensét részletesen szabályozta, gyakori volt még a szabadok körében is a tényleges személyi függőség, és az uralkodók is nem ritkán saját személyes tulajdonukként rendelkeztek az emberekkel, ilyen körülmények között pedig a szabadság viszonylagos volt, ezért az nem számított értéknek, megvonása tehát nem jelentett valódi hátrányt, annak nem volt valódi büntetés jellege.
         A különböző bűncselekmények megtorlására a legtöbb ókori és kora középkori jog legsúlyosabb büntetésként tehát az elkövető halálát rendelte el, bár az alkalmazás mértéke természetesen jogrendszerenként (és azon belül is korszakonként) változott. Például míg a Drakón előtti Athénban elsősorban a magánbosszú érvényesült, azaz szinte minden bűncselekményt (ideértve a gyilkosságot is) a sértett fél családjának volt joga megtorolni,[2] és csak az államot direkt módon fenyegető bűntetteket (például a hazaárulást vagy az ellenség támogatását) szankcionálta közvetlenül a közösség, addig Drakón i. e. 621-ben szinte minden bűncselekményre állami megtorlásként halálbüntetést írt elő, Szolón pedig e szankció alkalmazási körét i. e. 594-ben a társadalmi nyugtalanság megfékezése érdekében a gyilkosságra és a hazaárulásra korlátozta. Az athéni végrehajtási mód perverz furcsasága volt egyébként, hogy az elítélt maga kellett, hogy kiigya a méregpoharat; ez tehát inkább öngyilkosságra kötelezés volt, mintsem a szó hagyományos értelmében vett kivégzés.[3] Történeti feljegyzések szerint szintén a halálbüntetés volt a legfőbb szankció Egyiptomban, az Asszír Birodalomban, Babilonban, Kínában, Indiában, Izraelben és Júdában, a Római Birodalomban, Arábiában és Perzsiában is.
         A Szászánida-kori Perzsiában[4] például margarzán, azaz halálos bűnnek minősült a gyilkosság, az útonállás, a házasságtörés, a megrontás,[5] a szodómia, az ártó varázslás, zoroasztriánus rabszolga hitetlennek való eladása,[6] ha a nő egy bizonyos életkorig nem ment férjhez, ha a feleség nem teljesítette hitvesi vagy a fiú fiúi kötelességeit, ha az apa megtagadta a fiát, ha a gyám a hatalmával visszaélt és a gyámoltat szándékosan megkárosította, valamint a vallási vétkek. Ez utóbbi csoport rengeteg konkrét magatartást ölelt fel: a legsúlyosabbnak tartott hitehagyás, vagyis a zoroasztriánus vallásról egy másik (tipikusan a muszlim) vallásra való áttérés mellett idetartoztak mindazok a cselekmények is, amelyek valamilyen módon „tisztátalanságot” eredményeztek, például a „kutya által nem látott”[7] holttest megérintése vagy (akár eszközökkel történő) megmozdítása, a holttesthez tűz érintése, a holttest vízbe dobása vagy a folyóban meglátott holttest ki nem húzása.[8] A végrehajtási mód a lefejezés volt, amelyet a rad bírósága szabott ki. A radnak mérlegelési joga nem volt; ha a bűn bebizonyosodott, az előírt büntetés alól menekülni nem lehetett.[9] A valódi büntetésnek azonban nem a világi szankció minősült, hanem az, hogy aki margarzán bűnt követett el, annak lelke a pokolba került. Ezt elkerülendő, a bűnt megbánással és a földi büntetés elviselésével (a halálos ítéletbe való belenyugvással) jóvá lehetett tenni, de aki két vagy több ilyen bűncselekményt követett el, az nem menekülhetett a pokoltól, mert „...az embert ... csak egy alkalommal lehet lefejezni.”[10]
         Azon ókori jogrendszerek közül, amelyekből egyáltalán írott források maradtak ránk, a következőkben a mezopotámiai törvénykönyvekkel és ezeken belül is különösen Hammurapi törvényeivel, az ind jogot híven reprezentáló Manu törvényeivel, valamint az ókori és kora középkori császári-birodalmi kínai joggal foglalkozom. A továbbiakban a kronológiától eltekintve ebben a sorrendben ismertetem e jogrendszerek halálbüntetésre vonatkozó szabályait, részben azért, mert a kronológiai rend amúgy is csak viszonylagos (mind a mezopotámiai, mind az indiai, mind a kínai jog ezer évnél is hosszabb /esetenként több ezer éves/ időszakot fog át, ezért e jogrendszerek fejlődése időben részben egymást átfedi), másrészt pedig azért is, mert logikailag így ésszerűbb.



A babiloni jog – Hammurapi törvényei


         Mezopotámia már az Óbabiloni Birodalom Hammurapi (i. e. 1792-1750) általi megalapítása előtt is igen fejlett gazdasággal, kultúrával és társadalmi élettel rendelkezett, így az ezeket szabályozó jog is már viszonylag fejlettnek volt mondható. Már az egymástól elszigetelt sumér városállamok is bírtak ahhoz hasonló jogszabálygyűjteményekkel, mint amilyet Hammurapi is összeállíttatott, ám ezek nem, vagy csak rendkívül töredékesen maradtak ránk, tartalmukra pedig jórészt csak későbbi írásos feljegyzések beszámolóiból következtethetünk. Az első ilyen, általunk ismert törvénykönyv Lagas királyának, Urgakinának a törvénytára volt i. e. 2350 körül. Ennek tartalma közvetlenül nem ismert, valószínű azonban, hogy – legalábbis részben – mintául szolgálhatott a későbbi hasonló gyűjtemények számára, ezért annak alapvető jellemzőire következtetni lehet. Ennek alapján (és a kor szokásait ismerve) bizonyosnak tekinthető, hogy a bűncselekmények két legfontosabb szankciója a halálbüntetés, illetve a pénzbüntetés volt, valószínűleg azonban már ekkor ismerték a száműzetést és a rabszolgaságba taszítást is. Két bűncselekményről biztosan tudjuk, hogy Urgakina halállal rendelte büntetni: ez pedig a rablás és a nő részéről elkövetett házasságtörés volt: őket egy későbbi irat szerint olyan kövekkel kellett halálra kövezni, amelyre felírták bűneiket. A következő sumér törvénykönyv Ur városából származik és i. e. 2050 körül keletkezett. Ez Ur-Nammu törvénykönyve, amelyből csak öt rendelkezést ismerünk: ezek közül három testi sértések különböző fajtáira (csonttörés, láb- és orrlevágás) változó mértékű pénzbüntetéseket ír elő, a másik kettő pedig a rabszolga törvény szerinti urának való visszaadásáról, illetve a vízpróba általi istenítélet végrehajtási módjáról rendelkezik, valószínűleg azonban ez a gyűjtemény is ismerte a halálbüntetés, a száműzés és a rabszolgává tétel szankcióit. Ugyanez mondható el Isin királyának, Lipit-Istarnak az i. e. XX. század közepéről származó törvénykönyvéről, illetve az i. e. XX. vagy XIX. században keletkezett esnunnai törvényekről is. Ez utóbbiak 1945-ben és 1949-ben kerültek elő egy ásatás során, és ez a két felfedezett tábla két konkrét bűntett esetében írja elő a halálbüntetést, nevezetesen az éjszaka tetten ért tolvajra és a házasságtörő nőre vonatkozóan.
         E törvények mellett azonban rengeteg (több száz) bírósági jegyzőkönyvi tábla (ditilla) is fennmaradt, amelyekből sok értékes információhoz juthatunk az Óbabiloni Birodalom kora előtti városállami jogok jellegzetességeiről. Ilyen például az, hogy az igazságszolgáltatás és a kultikus tevékenység nem különült el egymástól; mivel a bűntettek nagyrészt egyben vallási vétkek is voltak, ezért az ítélkezést az ensi (a város főpapja és egyben kormányzója) felügyelte, magát az eseti jogszolgáltatást pedig az abuddában (bírói iskolában) kiképzett, ám ettől eltekintve laikus bírák (mai szóhasználattal: esküdtbírák) végezték. Az abudda templomi intézmény volt, ahol a leendő bírókat papok tanították, sőt maga az ítélkezés is szakrális helyen, a templomban volt. A halálbüntetés ebben az időben (is) rendes büntetésnek számított, amit gyilkosságra, vallás elleni vétkekre, az állammal és a templommal szembeni bűntettekre és rabszolgák által elkövetett cselekményekre szabtak ki, de természetesen városállamról városállamra egyéb bűnöket is ezzel toroltak meg. A büntetés céljának az elrettentést, a félelem keltését tartották, amely hozzájárul a kezdetleges államiság meszilárdításához és az uralkodó hatalmának fenntartásához, ezáltal pedig a társadalom együttmaradáshoz és fejlődéséhez.
         Ami azonban az ókori Mezopotámia jogát mégiscsak a leginkább jellemzi, és amelyből erre nézve a legtöbb információt megismerhetjük, az Hammurapi törvénykönyve. A mitológia szerint Hammurapi, Babilónia királya a főistentől, Marduktól megkapta az „igazság pálcáját”, mellyel szert tett a törvényalkotó és a bírói hatalomra. E hatalmával élve megalkotta máig is híres törvénykönyvét, melyet dioritoszlopokra vésetett, és ezeket a birodalom nagyobb városainak templomaiban, valamint Marduk babiloni főtemplomában állíttatta fel, hogy minden szabad ember láthassa és olvashassa azokat a szabályokat, amik rá vonatkoznak.[11] Ez a gyűjtemény azonban – közkeletű nevével ellentétben – valószínűleg csak kis részben tartalmazott valódi törvényeket, vagyis tudatos jogalkotással létrehozott, előre lefektetett absztrakt jogi normákat, ehelyett nagyrészt az addigi szokásjogi szabályokat foglalta össze, illetve az ezen szokásjogi szabályokon alapuló, konkrét ügyeket eldöntő bírói ítéleteket tartalmazott, e normák tehát meglehetősen kazuisztikus jellegűek. Magát a törvénykönyvet – az általános tévhiedelemmel szemben – döntően nem büntetőjogi, hanem magánjogi (és kisebb részben közigazgatási) jellegű szabályok alkotják, melyek a különböző, a társadalom szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bíró foglalkozásoktól (katona, hajós, orvos, építőmester, földmunkás, béres, marhapásztor) kezdve az adásvételen, bérleten, pénzkölcsönön, letéten, megbízáson, kamaton és zálogon keresztül a személyállapotig, házasságig, válásig, örökbe fogadásig, öröklésig és kitagadásig az életviszonyok számos fontos szegmensére kiterjednek. A büntetőjogi jellegű szabályok a ránk maradt 282 paragrafusnak mindössze harmadát-negyedét teszik ki;[12] ezek egy jó része egy meghatározott jogellenes cselekményre csupán pénzbüntetést ír elő, 48 bűncselekménynek viszont komoly szankciói vannak. Ezek közül Hammurapi testi büntetéssel 14, míg halálbüntetéssel 34 bűntettet sújtott.
         Jogtörténeti jelentőségére tekintettel a testi büntetések közül kiemelkedik a tálió vagy más szóval forbát[13] elvének és az ún. tükörbüntetéseknek az alkalmazása, amelyek nemcsak a mezopotámiai, hanem az általunk eddig ismert valamennyi jogrendszer közül itt jelentek meg elsőként, és amelyek a zsidó, az iszlám és a római jogra való hatásukon keresztül az egész világ további jogfejlődését alapjaiban meghatározták.[14] Ennek ellenére magában a Törvénykönyvben a tálió elve mindössze három paragrafusban jelenik meg, amelyek a szem elpusztítását, a csonttörést és a fog kiütését rendelték hasonló sérelem okozásával büntetni: „Ha egy awélum („szabad ember”) awélum fiának szemét elpusztította: pusztítsák el az ő szemét.” [196. szakasz]; „Ha awélum csontját törte el: törjék el az ő csontját.” [197. szakasz]; „Haawélum vele egyenrangú awélum fogát ütötte ki: üssék ki az ő fogát.” [200. szakasz].[15] A táliótól meg kell különböztetni a tükörbüntetéseket, amelyek esetében szankcióként nem azt a testrészt kell elpusztítani, amelynek sérelmét az elkövető okozta, hanem azt, amellyel a bűncselekményt elkövette.[16] Ilyen jellegű büntetést Hammurapi öt esetben ír elő: egyrészt ha valaki megtagadja (nevelő)apját vagy (nevelő)anyját, nyelvét ki kell vágni;[17] másrészt ha valaki megüti apját,[18] ha az orvos műtét közben valakinek a halálát okozza vagy szemét elpusztítja,[19] ha egy borbély a rabszolgáról ura tudta nélkül a rabszolgajelet eltávolítja,[20] valamint ha a földmunkás a rá bízott vetőmagot vagy takarmányt ellopja,[21] az ilyenek kezét le kell vágni. Ezeken kívül Hammurapi még hat esetben ír elő testi büntetéseket: ha valaki nevelőszüleit megtagadva vér szerinti apjához költözik, szemét ki kell vájni;[22] ha egy szoptatós dajkára bízott gyermek meghal, és ő azt egy másik csecsemővel helyettesíti, mellét le kell vágni;[23] ha egy szabad egy magasabb rangú személyt arcon ütött, meg kell korbácsolni;[24] ha egy rabszolga egy szabadot arcul csapott, fülét le kell vágni;[25] ha egy földmunkás úgy vállalta el egy föld bér fejében történő megművelését, hogy arra nem képes,[26] marhákkal kell őt a szántóföldön végigvonszoltatni;[27] végül ha egy rabszolga urát megtagadja, fülét le kell vágni.[28] [29]
         Ami a halálbüntetést illeti, azt különböző formákban 34 cselekményre írja elő a Törvénykönyv; a leggyakrabban (nyolc esetben) tulajdon elleni, illetve (hat esetben) nemi bűncselekményekre rendeli ezt a szankciót kiszabni. A vagyon elleni bűncselekmények közül két szakasz (a 8.[30] és 25.) kifejezetten a lopást, négy (a 6., 7., 9. és 10.) a lopást és az orgazdaságot,[31] egy (a 21.) a betörést,[32] egy másik (a 22.) pedig a rablást[33] szankcionálja. Ezek közül a 25. szakasz egy speciális helyzetre speciális, tálió-szerű büntetést ír elő, amikor kijelenti, hogy „ha egy awélum házában tűz üt ki, egy awélum, aki oltásra jött, a ház gazdájának holmijára vetette szemét, és a ház gazdájának holmiját elvette magának: ez az awélum ugyanebbe a tűzbe vettessék.”[34] Emellett fejlett jogérzékről, illetve a realitások ismeretéről tesz tanúbizonyságot a 9. és 10. szakasz is, amelyek előírják, hogy ha két fél között vita támad, hogy egy adott dolog kié, akkor mindkettőnek tanúkat kell előállítania, akik bizonyítják, hogy az, akinél a dolog most van, szabályszerű adásvételi szerződés útján jutott annak a birtokába, illetve hogy az, aki a dolgot magáénak vallja, csakugyan birtokolta azt. Ha mindketten igazolni tudják állításukat, akkor a Törvénykönyv szerint a tolvaj (vagy legalábbis az orgazda) nem lehet más, csak az a személy, akitől a jelenlegi birtokos azt megvásárolta;[35] ha pedig a mostani birtokos nem tudja az adásvételről szóló okirattal és az azt hitelesítő szerződési tanúkkal igazolni, hogy azt csakugyan jogszerűen vette, akkor bizonyára ő a tolvaj (vagy legalábbis az orgazda). (Ha a dolgot magáénak valló nem tud olyan tanúkat előhozni, akik bizonyítják, hogy az adott értéktárgy tényleg az övé, akkor ő hamis vádban lesz bűnös.) E szabályok jelentősége túlmutat önmagukon, ugyanis ezen rendelkezések léte azt is bizonyítja, hogy az Óbabiloni Birodalomban már igen fejlett szerződési jogi kultúra és általánosan elterjedt írásbeliség volt; minden magánjogi ügyletet szerződésbe kellett foglalni, és ha ilyen írásos bizonyíték az ügylet megtörténtéről, valamint a szerződés megkötésénél közreműködő tanú nem volt, akkor vélelmezni kellett, hogy ilyen kontraktus a felek között egyáltalán nem is létezett.
         A hat szexuális bűntett közül kettő (a 129. és 133. szakasz) a házasságtörésre, kettő (a 155. és 157.) a vérfertőzésre, egy (a 130.) a nemi erőszakra, egy (a 143.) pedig  a házastársi kötelezettség elmulasztására vonatkozik. Ezek szerint ha egy férfi egy házas nővel paráználkodik, akkor mindkettejüket vízbe kell fojtani, feltéve, hogy a megcsalt férj ezt kívánja;[36] ugyanezt kell tenni azzal a nővel, aki hadifogságban levő urát elhagyta, noha a férjnek még volt elég vagyona, amiből a nő meg tudott volna élni,[37] és azzal az apával is, aki saját menyével paráználkodik;[38] ellenben ha egy férfi az anyjával paráználkodik, el kell őket égetni;[39] ha valaki egy eljegyzett leányt megerőszakol,[40] a férfit meg kell ölni;[41] ha pedig egy nő elhanyagolta férjét és nem teljesítette hitvesi kötelezettségeit, őt szintén vízbe kell fojtani.[42] A nemi bűncselekmények mellett súlyos bűnnek számított a rabszolga megszöktetése és az ezzel kapcsolatos összes egyéb deliktum is, hiszen a termelés tetemes részben a rabszolgamunkán nyugodott (olyannyira, hogy nemcsak a magánszemélyeknek, hanem az államnak és az egyháznak is voltak rabszolgái). Hammurapi ezzel kapcsolatban négy konkrét magatartást nyilvánított halállal büntetendőnek: magának a rabszolgának a megszöktetését (15. szakasz),[43] annak elrejtését (16. szakasz)[44] és jogosulatlan (gazdája tudta nélküli) magánál tartását (19. szakasz),[45] valamint a rabszolgajel borbéllyal való, a gazda tudta nélküli levágatását (227. szakasz),[46] amely utóbbi cselekmény alkalmas volt arra, hogy a rabszolga beazonosíthatatlanná váljon, és így kibújjon urával szembeni kötelezettségei teljesítése alól.
         Természetesen a gyilkosság szintén halállal volt büntetendő, bár magáról az előre kitervelt, szándékos emberölésről – feltehetőleg a büntetés nyilvánvaló és mindenki által közismert volta miatt – a Törvénykönyv csak áttételesen szól, a bérgyilkosság kapcsán (amikor is a férjét megölető asszonyt szintén halálra kellett ítélni);[47] emellett azonban Hammurapi kifejezetten rendelkezik a halált okozó testi sértésről és a gondatlanságból elkövetett emberölésről, e törvényhelyekben pedig a tálió elvéhez való sajátos, a végletekig eltúlzott ragaszkodás figyelhető meg. Ez abban nyilvánul meg, hogy ha valaki nem egy teljes jogú (önjogú) szabad személyt (vagyis egy awélumot), hanem annak lányát (és – a kevesebbről a többre való következtetés maximájának felhasználásával – valószínűleg fiát is) úgy üti meg, hogy annak halálát okozza, akkor nem az elkövetőt magát, hanem annak lányát (fiát) kell halálra ítélni.[48] Ugyanez a helyzet a gondatlan emberölés esetében: ha egy építőmester hanyagságból úgy építi fel egy szabad személy házát, hogy az összedől, és ezzel annak fia halálát okozza, akkor az építőmester fiát kell kivégezni.[49] (Ha azonban a ház magát az awélumot temeti maga alá és öli meg, akkor már az építőmester a saját életével felel.)[50]
         Halállal kellett büntetni továbbá a hamis vádat (rágalmazást), illetve a hamis tanúzást, amennyiben az illető egy másik, vele azonos jogállású személyt olyan bűncselekménnyel vádolt meg, amely, ha igaznak bizonyult volna, halálbüntetést vont volna maga után.[51] Ez is a tálió elvének egyfajta alkalmazása, mely azonban nemcsak itt, hanem a többi ókori jogrendszerben is megjelenik; és nemcsak azokban, amelyek Hammurapi törvényeire épülnek, illetve – legalábbis részben – abból eredeztethetők (például a zsidó és az arab jogban), hanem a babilóniai jogfejlődéstől független jogrendszerekben (például az ind és a kínai jogban) is. Szintén halálbüntetés járt a hadi kötelezettséggel kapcsolatos bűntettekért, vagyis azért, ha egy katona a hadba vonulási kötelezettségének nem tett eleget, hanem mást küldött maga helyett;[52] ha a toborzótiszt olyan személyt szerződtetett katonának, aki arra alkalmatlan volt, avagy elfogadta azt, hogy az arra kötelezett katona másvalakit küldjön saját maga helyett;[53] illetve ha a toborzótiszt a katonával szemben egyéb visszaéléseket követett el.[54] Halálbüntetés járt végül egy szabad ember fiának elrablásáért (pontosabban annak rabszolgasorba taszításáért),[55] az adósrabszolga[56] megöléséért,[57] a csalásért vagy hamis mérésért,[58] a feljelentési kötelezettség elmulasztásáért (aki ugyanis bármilyen bűncselekményről tudomást szerzett, azt jelentenie kellett a hatóságnak),[59] valamint halálra kellett ítélni azt a papnőt is, aki erkölcsileg elítélendő dolgot tett és ezáltal tisztátalanná vált.[60]
        


A kínai jog


         A kínai fejedelemségek és az azok egyesítésével létrejövő kínai császárság büntetőjogáról már az időszámításunk előtti időkből több írásos forrással rendelkezünk. E források elsősorban irodalmi művek, és csak másodsorban kifejezetten jogi szövegek; ezekből is levonható azonban az a következtetés, miszerint a kínai jog széles körben ismerte és alkalmazta a halálbüntetést. Az egységes kínai állam kialakulása előtt, az ún. Zhou-korból (kb. i. e. XI-III. század) származik a Dalok könyve (Shijing), az Írások könyve (Shujing), a Törvények könyve (Fajing), a Zhou-ház szertartásai (Zhouli) című alkotás, valamint ebből a korszakból, az i. e. IV. századból valók Shang Yang részlegesen ránk maradt törvényei. Az egyesítés korából, vagyis a Qin (Csin) dinasztia korából (i. e. 221-206) szintén értékes forrásokkal rendelkezünk: ezek az ún. shuihudi iratok,[61] amelyek Qin állam törvényeinek egy részét tartalmazzák. A Qin-beli törvények eszmeiségükben és valószínűleg részletszabályaikban is Shang Yang törvényein, illetve a legizmus filozófiáján alapulnak, amelyeket Qin korábbi uralkodója, a többi kínai fejedelemséget leigázó és a birodalmat egyesítő Qin Shi Huangdi[62] terjesztett ki az egész birodalomra. Mivel Kínában a hagyománytisztelet igen fontos értéknek számít, ezért e törvények a későbbi korokban is csaknem változatlan formában tovább éltek, egészen a császárság 1911-es bukásáig, jó okunk van tehát feltételezni, hogy azok a kínai történelem döntő részében hatályos szabályoknak minősültek. Nem véletlen tehát, hogy a Han-korból (i. e. 206–i. sz. 220) vagy a Tang-korszakból (i. sz. 618-907) ránk maradt törvények is hasonló rendelkezéseket tartalmaznak.
         E rendelkezések közös jellemzője, hogy azok kiemelt szerepet tulajdonítanak az állami hatalomnak, ezért a közösségi (állami) érdekeket az egyéni érdekek elébe helyezik. A közigazgatás működése igen aprólékosan kimódolt, az adók beszedése, a kereskedelem ellenőrzése és az igazságszolgáltatás részletesen szabályozott. Ugyanez igaz a bűnök és büntetések rendszerére is: minden lehetséges büntetendő magatartás egyesével meg van nevezve, az enyhítő és súlyosító körülmények részletesen fel vannak sorolva, mérlegelésre, „kreatív” szabályalkalmazásra nincs lehetőség. További jellemzője az ókori kínai jognak, hogy (a fentiek értelmében) a közigazgatási és a büntetőjogi szabályok nem válnak el egymástól (tartalmukban és szervezetileg is összefonódnak: a bíráskodást és az adószedést ugyanaz a hivatalnok intézi); a magánjog háttérbe szorul, ezért a központi kormányzat annak szabályozását a helyi közösségekre és a szokásokra hagyja; nincsenek istenítéletek, a bíráskodás rendkívül racionális; a bizonyítási eszközök közül kiemelt szerepet játszanak az írott dokumentumok, a tárgyi bizonyítékok és a tanúk, de ezek hiányában a felek esküje is elfogadható; végül büntető ügyekben szükség van a vádlott beismerő vallomására, ezért a kínvallatás megengedett (de csak akkor, ha egyéb bizonyítékok már a vádlott ellen szólnak).
         Ami a büntetéseket illeti, azok nyolcfélék lehettek: halálbüntetés, testi és megszégyenítő büntetések (az orr, a láb és a nemi szerv levágása, bambuszcsíkkal való botozás, megbélyegzés az arcon vagy a homlokon, a haj és a szakáll leborotválása), száműzés,[63] rabszolgává tétel, kényszermunka,[64] pénzbüntetés, a hivatalnok elmozdítása hivatalából és/vagy a nemesi rangtól (jue) történő megfosztás,[65] valamint megrovás (sui). A halálbüntetésnek több fajtája van: a leggyakoribb ezek közül a „lefejezés a piacon” (qi shi) büntetése, amelynek – a korra jellemző módon – elrettentő erőt tulajdonítottak, ezenkívül létezett a „sima” lefejezés (lu), a derékban kettévágás (yao zhan), az élve eltemetés (kengsheng mai), a darabokra vágás (zhe), a kocsikkal széttépés (che lie), a bordák kitépése (chou xie), az üstben megfőzés (huo peng), a vízbe fojtás (sha shui zhong), valamint a „lefejezés és a fej felfüggesztése egy póznára” büntetése (xiao shou). Volt továbbá két speciális büntetési fajta is: az ún. „öt büntetés” (wu xing) és kollektív büntetésként a „nemzetség kiirtása harmadíziglen” (yi san zu).[66] Az előbbi – ahogy a neve is mutatja – öt büntetést foglalt magába: az arc vagy homlok megbélyegzését (tetoválását), az orr levágását, a láb levágását, a kasztrációt[67] és a halálbüntetést. Nem tudjuk biztosan, de valószínűleg ezek nem önálló büntetések voltak, hanem egyetlen szankciót jelentettek, így a wu xing kapcsán egyfajta minősített, kínzással egybekötött halálbüntetéssel állunk szemben. Ami pedig a yi san zu-t illeti, azt az uralkodóval szembeni bűncselekmények elkövetőivel szemben szabták ki, az ilyen tetteket ugyanis olyan fokban veszélyesnek ítélték és annyira elítélendőnek tartották, hogy a gonoszt „gyökerestől” ki akarták irtani. (Erre a sorsra jutott i. e. 208-ban például Qin Shi Huangdi főminisztere, a legista filozófus Li Si és családja is.) Megint csak nem tudjuk pontosan, hogy az elkövető mely hozzátartozóit kellett még a tettesen kívül kivégezni, de valószínűleg szüleiről, testvéreiről, feleségéről és gyerekeiről lehetett szó. Az is elképzelhető, hogy a gyerekek közül csak a nagykorúakra vonatkozott ez a büntetés, mivel a serdülőkort még el nem értektől nem volt elvárható, hogy a bűncselekmény tervezéséről tudomást szerezzenek és attól a leendő elkövetőt eltántorítsák. Az viszont szinte biztos, hogy egyéb hátrányok a család többi tagját (nagyszülőket, unokákat, nagynéniket, nagybácsikat stb.) is érték, például vagyonukat elkobozták és/vagy száműzetésbe kellett vonulniuk.
         A kollektív felelősségre nem ez az egyetlen példa Kínában: a már említett Qin Shi Huangdi császár például a birodalom területét körzetekre, a körzeteket járásokra, a járásokat pedig ötcsaládos egységekre (baojia) osztotta. Ez utóbbiak legfőbb funkciója az volt, hogy a család és a családtagok iránt érzett szolidaritás érzését felhasználva megelőzze a bűncselekmények elkövetését. Ha ugyanis valaki bűntettet követett el, nemcsak őt magát, hanem az öt család minden tagját megbüntették azért, mert habár valószínűleg tudtak a tervezgetett bűntettről, mégsem jelentették azt fel. Ennek következtében aki nem akarta, hogy saját maga miatt családtagjai is szenvedjenek, az nem adta bűnözésre a fejét, hátránya viszont az lett, hogy az egymással rossz viszonyban álló családok tagjai elkezdték egymást feljelentgetni akkor is, ha a másik semmilyen bűncselekményt nem tervezett. Ezért a Qin-, majd a Han-korszak után, a legizmus ideológiájának térvesztésével visszatértek az eredeti konfuciánus elvekhez és az egyéni felelősségen alapuló büntetési rendszerhez, sőt a magánbosszút is újra engedélyezték, illetve bizonyos esetekben egyenesen kötelezővé tették.[68]
         Mint említettük, a bűnök és büntetések rendszere részletesen szabályozva volt, és a törvény által előzetesen meghatározott büntetési tételektől nem lehetett eltekinteni. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ugyanaz a bűncselekmény minden elkövető esetében pontosan ugyanazt a büntetést vonta volna maga után, mivel a jog előre meghatározta azt a személyi kört is, amely enyhébb vagy súlyosabb elbírálásban kellett, hogy részesüljön. Így például minél magasabb szinten állt valaki a hivatali hierarchiában vagy minél nagyobb nemesi címmel rendelkezett, annál enyhébb volt a büntetése (egyes kisebb vétségek büntetését pedig pénzzel vagy a rangról való lemondással meg is válthatta), míg például a rabszolgák esetében az általánosnál súlyosabb büntetési tételek érvényesültek. Ez azonban a kiszámíthatóságot és a „jogbiztonságot” nem sértette, mert mindez előre rögzítve volt, így mindenki pontosan ismerte a rá és a másokra vonatkozó szabályokat. Voltak azonban bizonyos bűncselekmények, amelyeket annyira elítélendőnek tartottak, hogy azok megvalósítása esetén a halálbüntetést nem lehetett elkerülni: ez volt „az utálat tíz tárgya”. Idetartoztak az állam és a császár személye elleni bűncselekmények, a vallással szembeni bűntettek, egyes szexuális deliktumok (például vérfertőzés) vagy a szülők megölése. Mindezeket ugyanis úgy tekintették, mint amelyek vagy az állam alapjait ássák alá, vagy az isteni világrendet[69] bontják meg, és amelyeket ezért eltűrni és megtorlatlanul hagyni nem lehet. További jellemzője volt a kínai büntetőjognak, hogy a büntetés meghatározásakor nemcsak az elkövető, hanem az áldozat személyét is figyelembe vette; megkülönböztette a szándékos és a gondatlan elkövetési magatartást és ez utóbbit enyhébben büntette; a felbujtót ugyanúgy büntetni rendelte, mint a tettest. Ezenkívül egyes bűncselekményeknél (például a rablásnál) a csoportos elkövetés súlyosabb büntetést vont maga után, lehetőség volt viszont közkegyelemre, amivel a császárok rendszeresen éltek is. A büntetés célja a megsértett egyensúly, a bűn által felborult világrend eszmei visszaállítása volt, ami a bűnnel arányos (bár igen súlyos, gyakran kegyetlen) büntetésekkel volt megvalósítható. A halálbüntetés – csakúgy, mint a legtöbb ókori jogrendszerben – rendes büntetés volt, amelyet bűncselekmények széles (bár korszakonként eltérő mértékű) körére alkalmaztak, többek között az utálat tíz tárgyára, a szülők bántalmazására, az állami tulajdon szándékos rongálására vagy állami javak ellopására, illetve a hamis vádra akkor, ha a bevádolt halálbüntetést kaphatott volna, ha a vád igaznak bizonyul. A halálos ítéleteket egyébként mindig fel kellett küldeni a császárhoz jóváhagyás végett, anélkül tehát senkit nem lehetett kivégezni, hogy az uralkodó (illetve rendszerint annak egy erre szolgáló hivatala) abba bele ne egyezett volna.
         A kínai jog (legalábbis a közigazgatási és a vele egybefonódott büntetőjog) tehát igen fejlett volt, részletes előírásokat tartalmazott a büntetendő magatartások meghatározására nézve, és az előre rögzítettség alapján alkalmas volt arra, hogy a kínai filozófia és a kínai társadalom által igen nagyra értékelt elveket, a kiszámíthatóságot és az előre láthatóságot biztosítsa. Valószínűleg a Kínai Birodalom volt az ókori jogrendszerek közül az az állam, ahol a törvények uralma (azok minden kegyetlensége dacára is) a lehető legteljesebben megvalósult.



Az ind jog – Manu törvényei


         Manu törvénykönyve az ókor egyik leghíresebb jogszabálygyűjteménye, ugyanakkor a hindu vallás megismerésének az egyik legjelentősebb forrása is egyben, mely a világi előírásokon kívül nagyobb részben a brahmanizmus, kisebb részben a hinduizmus főbb vallási parancsait is tartalmazza.[70] Keletkezésének idejére vonatkozóan nincsenek pontos információink; maga a mű feltehetőleg valamikor az i. e. II. századtól az i. sz. II. századig terjedő időszakban jött létre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maguk a szabályok is ugyanekkor keletkeztek volna, azok valószínűleg jóval régebbiek; kialakulásuk egészen a védikus korig (az i. e. III. évezredig) nyúlik vissza. A Manu törvénykönyvében található előírások tehát egy folyamatos, mintegy két-két és fél évezredes fejlődés termékei, amelyeknek pusztán az írásba foglalása (illetve talán azok kiegészítése és rendszerezése) történt a fenti időintervallumban.
         Maga a törvénykönyv azonban kezdetben egyáltalán nem volt az összes hindura kötelező, általános érvényű gyűjtemény, sőt a saját korában még csak egyedinek sem volt mondható. Ebben az időben (az európai időszámítás kezdete körül) ugyanis számos védaiskola létezett, amelyek a legfelső kasztba, a papi kasztba tartozóbráhmanok vallási képzését látták el az ősi szent vallási iratok, a védák alapján, és amelyek ezen tanítás megkönnyítésére összefoglalták a védák vallási előírásait, az ítélkezésük során azokat értelmező és magyarázó tudós bráhmanok mint bírók által hozott eseti döntéseket, illetve a kialakult és általánosan bevett szokásokat. Manu törvénykönyve nem volt más, mint az egyik ilyen védaiskolának, a manaváknak oktatási célokat szolgáló gyűjteménye, amely mellett rengeteg más törvénygyűjtemény is létezett. Ami miatt mégis különös jelentőségre tett szert, az egyrészt az, hogy mind tartalmi teljességében, mind rendszerezettségében, mind irodalmi értékében (ld. később) kiemelkedett a többi közül, másrészt pedig az, hogy ezek következtében ezt mint a hindu vallás hiteles forrását kezdték használni, és az idők során az egyszerű hinduk úgy tekintettek rá, mint a vallási előírások autentikus lelőhelyére. Nem véletlen, hogy a hindu jog a középkorban és az újkorban Manu törvényeire épült, és hogy bizonyos jogi szabályai még a XX. században, az indiai angol gyarmati uralom idején is (formálisan is) hatályban voltak, India elmaradott vidéki területeinek szokásjoga (amely sokszor fontosabb, és erőteljesebben érvényesül, mint a hivatalosan érvényben levő állami jog) pedig még ma, a XXI. században is döntően ezen a törvénykönyvön alapul.
         Manu törvénykönyve, a Manava dharmasásztra tehát eredetileg pusztán egy védaiskola belső használatra szánt parancsgyűjteménye volt, hatálya ezért a tanítványokon túlra nem is terjedt ki. Az általánosan elterjedt tévhittel ellentétben az iskola nem a mitológiai Manuról, Brahma isten fiáról kapta a nevét, hanem alapítójáról, egy Manu nevű emberről. Manu tehát valóságos, élő személy volt, és a törvénykönyv összeállítása feltehetőleg már az ő idején megkezdődött (és talán be is fejeződött). Ez az összefoglaló mű volt a Manava dharmaszútra, melyben a „dharma” szó (amely Dharmának, az Igazság istennőjének nevéből vált köznévvé) egyszerre jelent „igazságot”, „jogot”, illetve „törvényt”, a „szútra” szó pedig a mű prózai formájára utal. Ezt a prózai művet alakították át később (az i. e. II. és az i. sz. II. század közötti időintervallumban) verses formájúvá (fennmaradását is részben ezen irodalmi értékének köszönheti – ld. fent); ez a lírikus törvénygyűjtemény lett aManava dharmasásztra (ahol a „sásztra” szó a verses formát jelenti). Manu törvényei kizárólag ebben a formában maradtak ránk; a szútra (az eredeti forrás, amely asásztra előtt, vagyis az i.e. II. századnál korábban kellett, hogy keletkezzen – feltehetőleg valamikor az i. e. 600. és az i. e. 200. év között jött létre) elveszett. Éppen ezért nem tudhatjuk biztosan, de a szöveg logikai ellentmondásaiból gyaníthatjuk, hogy az eredeti törvényekhez képest a sásztrában több olyan utólagos betoldás és kiegészítés is szerepel, amely a szútrában még nem volt benne.
         Manu törvénykönyve egy diffúz tartalmú mű, melynek 12 fejezetében keverednek a vallási előírások, a hétköznapi szokások és a jogi normák; ám ez utóbbiak nagy többsége (részben vallási jellegű szankcióik ellenére) mégis viszonylag jól elkülönül az egyéb fajtájú leírásoktól és rendelkezésektől. Tévhit, hogy ez a törvénykönyv (pontosabban annak jogi része) az ókor „legvéresebb” jogi kódexe lett volna. Az igaz, hogy sok bűncselekményre írt elő halálbüntetést, és az is, hogy ezeknek változatos és meglehetősen brutális formáit ismerte, azonban e törvények semmivel nem voltak kegyetlenebbek, mint az ókor más országainak és népeinek büntető jogszabályai. Akár az írásba foglalt jogszabályokat, akár pedig a különböző népek szokásait nézzük, azt kell, hogy mondjuk, hogy ezek kegyetlenségükben semmivel sem maradtak el Manu törvényei mögött, sőt ezek közül jó néhány brutalitásában meg is előzte azt. Ez abból is látható, hogy Manu törvényei – sok más ókori törvénykönyvvel ellentétben – a különböző bűncselekményekre nem halálbüntetést írtak elő (azt csak néhány, az akkori társadalom és a bráhman vallás által különösen súlyosnak tartott bűncselekmény esetében alkalmazták – bár ekkor kétségkívül kegyetlen végrehajtási módokkal találkozunk), hanem pénzbüntetést. Bráhmanokkalszemben pedig (bármilyen bűncselekményt követtek is el) egyáltalán nem lehetett halálbüntetést kiszabni; őket legfeljebb (vagyonuk elkobzása mellett vagy a nélkül) száműzni lehetett.
         Manu törvénykönyve azonban természetesen elsősorban nem a fentiek miatt tekinthető – a kor viszonyaihoz képest – fejlett jogi kódexnek, hanem legfőképpen azért, mert szabályai többé-kevésbé már rendszerezettek. Manu például különbséget tesz a büntetőjog és a polgári jog között, ez utóbbin belül pedig elkülönülten foglalkozik a családokra és a házasságra, illetve az örökösödés módjára és mértékére vonatkozó szabályokkal (azaz ismeri a családi jogot és az öröklési jogot), emellett pedig tartalmaz a közigazgatás szervezeti felépítésére, az adókra és a vámokra, illetve a mértékekre vonatkozó rendelkezéseket is (megtalálhatóak tehát benne többek között a közigazgatási jog és a pénzügyi jog csírái is). Ezenkívül a büntető és a polgári jog esetében eljárási és végrehajtási szabályokkal is találkozhatunk, ezek azonban nem különülnek el az anyagi jogi rendelkezésektől, hanem azoknak szerves részét képezik. Másodsorban pedig azért tekinthetők Manu törvényei viszonylag fejletteknek, mert a ma létező jogintézmények közül igen sok már ebben a törvénykönyvben megtalálható.[71]
         Ami a büntetőjogot illeti, az Manunál – mint említettük – nem volt „véresebb”, mint a többi ókori ország törvényei és szokásai, és sok bűncselekményre csak pénzbüntetés (illetve száműzetés) kiszabását rendelte el, de „természetesen” széles körben szabályozta a halálbüntetést is, sőt azt több esetben kizárólagos szankcióként írta elő (gyakran még magánjogi jellegű jogsértések esetén is), illetve annak különböző (általában igen kegyetlen) végrehajtási módjait ismerte. Ezenkívül ha valaki a vele szemben kiszabott pénzbüntetést nem tudta megfizetni, azt szintén ki kellett végezni; végül pedig a testi és megszégyenítő büntetéseknek úgyszintén változatos módozatait szabályozta.
         Manu törvényeinek a kifejezetten a jogi szabályokról szóló VIII. és IX. fejezetén kívül “A király kötelességei” címet viselő VII. fejezete, illetve a halálos főbűnöket (mahapataka) felsoroló, “Adakozás. Bűnbocsánat. Vezeklés.” című XI. fejezete is tartalmaz büntetőjogi jellegű rendelkezéseket (bár ez utóbbi inkább csak a főbűnöket elkövető személyek vallási bűnhődéséről szól).[72] A VII. fejezetben Manu a király legfőbb kötelességévé a büntetést teszi: mivel a büntetés kormányozza az egész világot és az tartja féken a gonoszokat, ezért a király elsődleges feladata az, hogy „igazságosan büntesse meg azokat, akik igazságtalanul cselekszenek”.[73] A király nem más, mint maga a Büntetés; ez pedig „helyesen alkalmazva boldoggá teszi … az egész emberiséget”.[74] „Ha [ugyanis] a király nem büntetné szüntelenül azokat, akik reászolgálnak, akkor akárcsak a nyárson a halat, úgy sütnék meg az erősebbek a gyengéket. … Az egész világot a büntetés tartja féken… A merre a … Büntetés jár és elpusztítja a gonoszokat, ott az emberek békében élnek…”[75]
         Manu szerint tehát a büntetésnek „igazságosnak” kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a bírónak (vagy a királynak) a büntetést az elkövetett bűn nagyságához kell igazítania (arányosság elve);[76] figyelembe kell vennie azt, hogy első bűntényesről vagy visszaesőről van-e szó;[77] a büntetés kiszabása során értékelnie kell a bűncselekmény célját (a célzatot) és az idő múlását (ez utóbbit mint enyhítő körülményt);[78] továbbá figyelembe kell vennie és érvényesítenie kell a büntetés célját. A büntetés célja részben az elrettentés,[79] részben pedig a prevenció[80] (mégpedig elsősorban a speciális prevenció, tehát főként annak megakadályozása, hogy maga az elkövető újabb bűncselekményt valósíthasson meg – a halálbüntetés és a testi büntetések léte jórészt ezt a célt szolgálja).
         A Törvénykönyv a büntetések négy fajtáját ismeri: a pénzbüntetést („pénzbírságot”), a száműzetést, a szabadságvesztést és a testi büntetéseket. Ezek közül a szabadságvesztés a legkevésbé tipikus; bár a Törvénykönyv megemlíti ezt a fajta szankciót,[81] ám egyetlen konkrét bűncselekmény esetében sem írja elő. Joggal feltételezhető tehát, hogy a szabadságvesztés kivételes büntetési nem volt – ahogyan a többi ókori (és középkori) állam döntő többségében is. Ezzel szemben a leggyakrabban alkalmazott büntetések a „testi büntetések”. E kategóriába tartoztak Manunál a mai értelemben felfogott testi büntetéseken (azaz a testcsonkításon és a megbélyegzésen) kívül a megszégyenítő büntetések (például fej leborotválása, pellengérre állítás) és maga a halálbüntetés is. Ez utóbbi néha önállóan, néha pedig testi büntetésként került szabályozásra, vagyis bizonyos bűncselekményeknek kizárólagos, más bűncselekményeknek pedig alternatív szankciója volt.[82]
         A pénzbüntetés (pénzbírság) az egyik leggyakrabban előforduló szankció Manu törvénykönyvében; mind a polgári jogi jellegű jogsértések nagy része (például a hamis tanúzás[83] legtöbb esete vagy a különböző típusú szerződésszegések döntő hányada), mind az enyhébb megítélés alá eső bűncselekmények (például kisebb értékű lopás, rongálás, kuruzslás, köztisztasági szabályok megsértése) e szankcióval vannak fenyegetve. A száműzetést egyrészt akkor kell alkalmazni (vagyonelkobzással vagy a nélkül), ha valaki az előbbieknél nagyobb súlyú bűncselekményt, illetve egy adott kisebb súlyú bűncselekményt egy alsóbb kasztú követ el, másrészt akkor, ha egy, egyébként halálbüntetéssel fenyegetett bűntettet egy bráhman követ el (hiszen őt – személyi sérthetetlensége okán – nem lehetett sem /mai értelemben vett/ testi, sem /egyetlen kivétellel/[84] megszégyenítő, sem pedig halálbüntetéssel sújtani).
         Kisebb részben alkalmazásának gyakorisága, nagyobb részben azonban súlyossága miatt (hiszen a gyakori alkalmazás a pénzbüntetésre még inkább igaz) a legfontosabb szankció Manu törvénykönyvében a testi büntetés volt. Mint említettük, Manunál a „testi büntetések” fogalomkörébe nemcsak a megcsonkítások és a megbélyegzések tartoztak, hanem a megszégyenítő büntetések és maga a halálbüntetés is. A középkortól kezdve általánosan elterjedt terminológia alapján azonban mi most kettéválasztjuk a „testi büntetéseket”, mégpedig egyrészt a ma használatos (szó szerinti) értelemben felfogott testi (és megszégyenítő) büntetésekre, másrészt a halálbüntetésre (vagyis azon szankciókra, amelyek kifejezetten halálbüntetést írnak elő, valamint amelyek a „testi büntetés” körében a szó szerint felfogott testi büntetésen túl /a helyett vagy a mellett/ a halálra ítélést /mint a „testi büntetés” egy súlyosbított formáját/ is lehetővé teszik).
         A testi büntetések főbb fajtáit a VIII. fejezet 124-125. pontja tartalmazza: „Tíz helyét a büntetésnek nevezte meg Manu …: az ivarszervet, a hasat, a nyelvet, a két kezet, a két lábat ötödik helyen, továbbá a szemet, az orrot, meg a két fület, a vagyont, úgyszintén az egész testet.”[85] Manu tehát sajátos módon az egész vagyonra kiterjedő pénzbüntetést is a testi büntetések közé sorolta (valószínűleg azért, mert akitől mindenét elvették, az testileg is nyomorogni /éhezni, fázni, szenvedni/ kényszerült), illetve – ahogy arról már többször szó volt – idesorolta az egész testet érintő büntetést, azaz a halálbüntetést is. A testi büntetések körében Manunál – a legtöbb ókori (és középkori) ország jogrendszerével ellentétben – nem a tálió, hanem a tükörbüntetések elve érvényesült, vagyis a Törvénykönyv nem azon testrész megbüntetését rendelte el, amely testrésznek az elkövető a sérelmét okozta, hanem azét, amellyel a bűncselekményt elkövette: „Amelyik tagjával éppen megsérti az alsó kaszthoz tartozó ember a legmagasabb kaszthoz tartozókat, ugyanaz a tagja levágandó; ez Manu rendelése.” (M. VIII. 279.)[86] Illetve: „Aszerint, hogy melyik tagjával követ el valaki lopást az emberek közt, annak az embernek éppen azt a tagját vegye el a fejedelem…” (M. VIII. 334.)
         Ami konkrétan a halálbüntetést illeti, annak Manu többféle végrehajtási módját ismerte. Ezek közé tartozott például a karóba húzás, a vízbe fojtás, a száraz fűből rakott tűzben való megégetés, az elefántokkal agyontapostatás, a kutyákkal szétszaggatás, az izzó vaságyon elégetés vagy az „egyszerű” lefejezés. Már néhány, mai felfogásunk szerint magánjogi jellegű jogsértésért is halálbüntetés járt.[87] Halálra kellett ítélni a sikkasztót[88] és a csalót,[89] továbbá azt a tolvajt is, aki gabonából, avagy aranyból, ezüstből, drága ruhákból és más efféle értéktárgyakból egy bizonyos mennyiségnél többet lop, illetve aki drágakövet lop vagy embert rabol.[90] Halál járt a házasságtörés (22. cím) főbenjáró eseteiért is. Ezek közé tartozott már az is, ha egy idegen ember másnak a feleségét egy falun kívüli helyen (például erdőben) megszólította, ha valaki más feleségének ajándékot adott, ékszerét vagy ruháját megérintette,[91] ezekben az esetekben ugyanis a férfi részéről a házasságtörési szándékot vélelmezni kellett. A házasságtörés tényleges megtörténtét pedig mindkét fél részéről akkor is vélelmezni kellett, ha egy férfit másnak a feleségével egy fekvőhelyen találtak, illetve ha a férfi a nőt vagy a nő a férfit „meg nem engedett helyen” érintette meg.[92] Annak a nem bráhman férfinak is halál járt, aki ugyan nem követett el házasságtörést, de egy bráhman kaszthoz tartozó leánnyal közösült,[93] illetve annak a súdra férfinak is, aki vájsaksatrija vagy bráhman asszonnyal (például özveggyel) szeretkezett.[94] A kasztkeveredésnek tehát (amennyiben a férfi volt az alacsonyabb, a nő pedig a magasabb kasztú) minden formáját tiltotta Manu, és halállal rendelte azt büntetni.[95] Kegyetlen végrehajtási módot rendelt a Törvénykönyv mindazok számára, akik bármilyen tényleges házasságtörést követtek el, erről tanúskodik a VIII. fejezet 371-372. pontja: „Amelyik pedig megcsalja a férjét … azt kutyákkal [szakíttassa szét és] falassa fel a király egy olyan helyen, melyet sokan látogatnak; a férfi-bűnöst pedig égesse meg izzó vaságyon; és [a hóhérok] folyton helyezzenek alája fahasábokat; ott égjen meg a gonosztevő.”[96]
         Mérlegelés nélkül halálra kellett ítélni a Törvénykönyv értelmében azokat, aki „hivatali bűncselekményeket” követtek el. Ilyennek minősült a királyi rendeletek hamisítása, a király főemberei közt egyenetlenség szítása, asszonyok, gyermekek vagy bráhman-papok megölése, illetve a hazaárulás.[97] Halállal kellett büntetni azt a katonát is, aki rablótámadás esetén nem avatkozott közbe és nem nyújtott segítséget a bajba jutottaknak;[98] azt, aki a királytól lopott;[99] aki betört egy királyi raktárba, katonai szertárba vagy templomi kincstárba, avagy királyi elefántokat, lovakat vagy kocsikat lopott;[100] aki ellenszegült a király parancsának vagy a király ellenségeit ellene bujtogatta;[101] aki valamely tó vizét (a nyári szárazság idején) lefolyatta;[102] illetve „minden gaz közül a legártalmasabbat”, azt, aki aranyat hamisított.[103] Ez utóbbi azért volt különösen kiemelt súlyú bűncselekmény, mert ha a pénzhamisító nagy mennyiségű hamis pénzt hozott volna forgalomba, azzal tönkretehette volna a kereskedelmet, alapjaiban megingathatta volna az általános csereeszközbe vetett bizalmat, ezzel pedig alááshatta volna az (egyébként virágzó) gazdaság egészének működését, ami végső soron a társadalom összeomlásához (például felkelésekhez, lázadásokhoz) is vezethetett volna.
         E bűncselekményeken (lopás, csalás, sikkasztás, pénzhamisítás stb.) kívül a Törvénykönyv már ismerte (külön nevesítette és szabályozta) a betöréses lopást,[104] a zsebtolvajlást,[105] illetve a bűnpártolást és az orgazdaságot[106] (valamennyire halálbüntetést írva elő), megkülönböztette egymástól a lopást és a rablást,[107] ismerte a jogos védelem („önvédelem”) fogalmát és ebben a helyzetben még egy bráhman megölését is jogszerűnek ismerte el,[108] nem tartotta bűncselekménynek (lopásnak) azt, ha valaki egy senki tulajdonában nem álló dolgot vett magához (uratlan dolog birtokba vétele),[109] továbbá a bűncselekmények felderítése és a bűnözők elfogása céljából lehetővé tette agent provocateur-ök alkalmazását is.[110] A szankcióknak mai szemmel nézve kegyetlen mivoltától és a kasztok közötti vallási alapú jogegyenlőtlenségtől[111] eltekintve tehát a büntetőjog fejlettnek volt mondható, hiszen a ma is létező jogintézmények, fogalmi elhatárolások és büntetőjogi elvek egy része (a büntetés céljának értékelése, a proporcionalitás elve, az ártatlanság vélelme,[112] a lopás és a rablás megkülönböztetése, a különböző bűncselekmények viszonylag kifinomult elhatárolása, az „önvédelem” mint jogellenességet kizáró ok elismerése stb.) már Manu törvénykönyvében megtalálható volt.



Felhasznált irodalom


1.     Bakóczi Antal: Az emberölés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984
2.     Csemegi Károly művei. Franklin-Társulat, Budapest, 1904
3.     Dezső Csaba: Az ókori Irán. In: Jany János (szerk.): Szemelvények az ókori Kelet jogforrásaiból. Válogatás az ókori Irán, India és Kína jogemlékeiből. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003, 9-48. o.
4.     Doleschall Alfréd: Halálbüntetés. In: Márkus Rezső (szerk.): Magyar Jogi Lexikon, III. kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1900
5.     Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. Budapest, 1933
6.     Firon András: Káinbélyeg. Nyugdíjazzuk-e végleg a hóhért? Panoráma Kiadó, Budapest, 1991
7.     Gönczi Katalin – Horváth Pál – Stipta István – Zlinszky János: Egyetemes jogtörténet. Nemzeti Tankönyvkadó, Budapest, 1997
8.     Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986
9.     Hatvani Tamás – Géczi Zoltán: Kínzások és kivégzések története. Vagabund Kiadó, Kecskemét, 2002
10. Innes, Brian: A kínzás és kínvallatás története. Canissa Kiadó, Nagykanizsa, 2001
11. Jany János: Az ókori India. In: Jany János (szerk.): Szemelvények az ókori Kelet jogforrásaiból. Válogatás az ókori Irán, India és Kína jogemlékeiből. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003, 49-98. o.
12. Lyons, Lewis: A büntetés története. Magyar Könyvklub, Budapest, 2005
13. Manu törvényei. (Szanszkritból ford.: Büchler Pál). Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztályának kiadványai, VI. füzet. Ajtai K. Albert Könyvnyomdája, Kolozsvár, 1915
14. Nemere István: A kivégzések története. Alexandra Kiadó
15. Salát Gergely: A kínai Qin állam törvényei. In: Jany János (szerk.): Szemelvények az ókori Kelet jogforrásaiból. Válogatás az ókori Irán, India és Kína jogemlékeiből. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003, 99-140. o.
16. Salát Gergely: Büntetőjog az ókori Kínában. Qin állam törvényei a shuihudi leletek alapján. Balassi Kiadó, Budapest, 2003
17. Szathmáry Béla: A zsidó jog alapjai. Századvég – LUX, Budapest, 2003
18. Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről. Halálbüntetést Ellenzők Ligája, 1990
19. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés az ókorban. Jogelméleti Szemle, 2004/4. szám
20. Tóth J. Zoltán: Az abolicionizmus mint világtendencia. Themis, 2005. december, 138-146. o.


[1] A tálió elvének alkalmazása esetében ugyanolyan sérelmet kell okozni az elkövetőnek, mint amilyen sérelmet ő okozott az áldozatának; míg a tükörbüntetés azon testrészre vonatkozik, amellyel a tettes a cselekményt megvalósította. (Egy egyszerű példa a kétfajta elv megkülönböztetésére: ha valaki egy másik személyt oly módon üt meg, hogy a bántalmazás következtében kifolyik a szeme, akkor a tálió elve szerint a bántalmazót is meg kell vakítani (ld.: “szemet szemért …”), a tükörbüntetés elve alapján viszont azt a testrészét kell megbüntetni, amellyel a sérelmet okozta, vagyis példánkban a kezét kell levágni.)
[2] Ebben az esetben az állami közreműködés pusztán a tárgyalás levezénylésére korlátozódott. Ez annyit jelentett, hogy a sértett fél vagy családja kérésére indult meg az eljárás, majd a bíróság előtt megtörtént a bizonyítás, és amennyiben a vádlottat az állami bíróság bűnösnek találta, átadta őt a sértett fél családjának. A bosszú végrehajtása tehát a magánfelek kezében maradt, és a bosszúról való lemondás (akár pénzbeli kompenzáció ellenében, akár a nélkül) is kizárólag az ő döntésükön (megegyezésükön) múlott. Az i. e. VIII-VII. században tehát az állami büntető hatalom kizárólagossága még nem alakult ki Athénban.
[3] Szemléletesen írja le e végrehajtási mód menetét Platón: Szókratész halála c. művében.
[4] Perzsia vagy Irán ókori története négy szakaszra osztható: az Akhaimenida Birodalomra (i. e. 559-333), a Szeleukida Birodalomra vagy más néven a hellenizmus korára (i. e. 301-164), a párthusok uralmára (kb. i. e. 250–i. sz. 224) és a Szászánida Birodalomra (i. sz. 224-643). Ezek közül csak ez utóbbiból rendelkezünk írott jogforrásokkal, bár valószínű, hogy a korábbi korszakokban is hasonló jellegű büntetőjogi rendelkezések érvényesültek.
[5] A (jobb kifejezés híján) általam „megrontásnak” nevezett bűncselekmény azt jelentette, hogy egy férfi házasságot ígérve közösült egy felnőtt (12. életévét betöltött) nővel, ezzel elhálással házasságot kötve vele, de a házassági ajándékot, ami pedig a házasság törvényi előfeltétele, utóbb mégsem adta ki. Ez pedig két okból is elítélendő volt: egyrészt elvette valakinek a szüzességét, anélkül, hogy nőül vette volna, így őt más férfi valószínűleg már soha többé nem akarta feleségül venni, másrészt anélkül közösült egy nővel, hogy arra ténylegesen joga lett volna (hiszen utóbb a férfi hibájából a házasság mégsem jött létre), ez a házasságon kívüli nemi kapcsolat pedig paráználkodásnak minősült.
[6] E cselekmény már önmagában is bűn, de a tiltás túlmutat magán a magatartáson: ebben az esetben ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy a rabszolgára új ura a saját vallását kényszeríti rá. Ekkor a perzsa jog szerint mind az eladónak, mind a vevőnek vállalnia kell a felelősséget minden olyan bűncselekményért, amelyet az áttért rabszolga követ el, és mivel a hitehagyás önmagában is halálos bűn, ezért a felek a zoroasztriánus rabszolga eladásával, illetve megvételével önmagában is margarzánok, azaz „halálra méltók”.
[7] Az, hogy a holttestet „meg kellett mutatni a kutyának”, eredetileg arra szolgált, hogy a halál beálltában bizonyosak lehessenek, mivel a kutya az emberénél finomabb érzékszervekkel rendelkezik, ezért jobban képes megkülönböztetni az élőt a holttól. Azt azonban, hogy a kutya pontosan hogyan jelezte azt, hogy a test halott, nem tudjuk.
[8] Ezek azért minősültek bűnnek, mert a holttest tisztátalan, a tűz és a víz pedig szent, éltető elemek, amelyek tisztaságát (az isteni haragot elkerülendő) mindenképpen meg kell őrizni.
[9] Ez a büntetés természetesen nemcsak (sőt nem elsősorban) halál lehetett, hanem pénzbüntetés is, amelyet az enyhébb vallási bűntettekért szabtak ki, de ismerte a perzsa jog a testi és megszégyenítő büntetéseket, sőt (testi sértések esetén) a vérdíj intézményét is.
[10] Dezső Csaba: Az ókori Irán. In: Jany János (szerk.): Szemelvények az ókori Kelet jogforrásaiból. Válogatás az ókori Irán, India és Kína jogemlékeiből. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003, 46. o.
[11] Ezen kőoszlopok közül egy maradt ránk, melyet francia régészek tártak fel 1901-ben, és amely ma a párizsi Louvre-ban látható. E kőoszlop 2,2 méter magas, és ebbe vésték ékírással, akkád nyelven Hammurapi király törvényeit.
[12] A pontos arány megadása azért nem lehetséges, mert néhány szabály esetében a büntető és a magánjog egymással keveredik, előfordul ugyanis, hogy bizonyos, kereskedelmet vagy öröklést szabályozó paragrafusoknak büntetőjogi jellegű szankciói vannak.
[13] A tálió és a forbát szinonimák: mindkettő viszonzást, megtorlást jelent. A „talio” és a „forbat” is latin eredetű szó, a büntetőjogi büntetésekre alkalmazott jelentése pedig: a bűnös által okozott baj, rosszcselekedet ugyanazon rosszcselekedettel való viszonzása a bűnössel szemben.
[14] Bár a tálió elve Hammurapinál jelent meg elsőként, és ez a törvénykönyv mind a szemet elpusztító, mind a fogat kiütő személy azonos módon történő megbüntetéséről szól, ezen elv leghíresebb megfogalmazása („szemet szemért, fogat fogért”) mégsem innen, hanem a Bibliából ered: „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.” [2 Móz. 21, 24.25.]
[15] A Hammurapi törvényeiből vett idézetek Dávid Antal fordításai. In: Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986
[16] Egy egyszerű példa a kétfajta elv megkülönböztetésére: ha valaki egy másik személyt oly módon üt meg, hogy a bántalmazás következtében kifolyik a szeme, akkor a tálió elve szerint a bántalmazót is meg kell vakítani, a tükörbüntetés elve alapján viszont azt a testrészét kell megbüntetni, amellyel a sérelmet okozta, vagyis példánkban a kezét kell levágni.
[17] „Ha girseqúm fia vagy akár zikrum fia nevelőapjának vagy nevelőanyjának azt mondja: <>, <>: nyelvét vágják ki.” [192. szakasz]
[18] „Ha egy fiú apját megütötte: kezét vágják le.” [195. szakasz]
[19] „Ha az orvos awélum-on bronzkésével nehéz sebet ejtvén, az awélum halálát okozta, vagy pedig egy awélum szemtályogát bronzkésével megnyitván, az awélum szemét elpusztította: kezét vágják le.” [218. szakasz]
[20] „Ha egy borbély a rabszolga gazdája [tudta] nélkül a rabszolgajelet úgy levágta, hogy [a rabszolga] kinyomozhatatlanná válik: ennek a borbélynak kezét vágják le.” [226. szakasz]
[21] „Ha egy awélum földje felügyeletére egy awélum-ot bérelvén, takarmányt bízott rá, szarvasmarhát adott a gondjaira, és földje megművelésére szerződtette őt, ha ez az awélum a vetőmagot és takarmányt ellopván, [azt] kezén találják: keze fejét vágják le.” [253. szakasz]
[22] „Ha girseqúm fia vagy zikrum fia megtudakolván [nemző] apja házát s nevelőapját vagy nevelőanyját meggyűlölvén [nemző]apja házába költözik: szemét vájják ki.” [193. szakasz]
[23] „Ha egy awélum fiát szoptatós dajkának adván, ez a fiú a szoptatós dajka kezén meghalt, s a szoptatós dajka [a fiú] apja és anyja [tudta] nélkül más fiút szerződtetett: bizonyítsanak rá [a dajkára], és mert [a meghalt fiú] apja és anyja [tudta] nélkül más fiút szerződtetett, mellét vágják le.” [194. szakasz]
[24] „Ha egy awélum nála rangosabb awélum arcát megütöttet: a nyilvánosság előtt hatvanat vágjanak rá ökörbőr korbáccsal.” [202. szakasz]
[25] „Ha egy awélum rabszolgája awélum fiának arcát megütötte: [a rabszolga] fülét vágják le.” [205. szakasz]
[26] Ez azért számított bűnnek, mert a mezőgazdasági művelésre alkalmas földterületek korlátozott számban álltak rendelkezésre, ezért a parlagon hagyott föld nemcsak a tulajdonosnak, hanem az államnak és az egész társadalomnak is károkat okozott, már csak azért is, mert a meg nem termelt gabonából adót szedni sem lehetett.
[27] „Ha kötelezettségének megfelelni nem képes: szarvasmarhákkal vonszoltassák őt végig ugyane szántóföldön.” [256. szakasz]
[28] „Ha egy rabszolga gazdájának ezt mondta: <>: gazdája rábizonyítván, hogy az ő rabszolgája, [a rabszolgának] vágja le a fülét.” [282. szakasz]
[29] Látható tehát, hogy a tálió, a tükörbüntetések és az egyéb testi büntetések összesen kilencféle szankciót jelentettek: ezek közül a kézlevágás volt a legtöbb, összesen négy jogellenes magatartás (195., 218., 226 és 253. szakasz) megtorlása; a szemkivájást és a füllevágást két-két cselekményre (193. és 196., illetve 205. és 282. szakasz) rendelte Hammurapi alkalmazni; végül egy-egy büntetendő cselekedet szankciója volt a nyelvkivágás (192. szakasz), a mell-levágás (194. szakasz), a csonttörés (197. szakasz), a fogkiütés (200. szakasz), a nyilvános megkorbácsolás (202. szakasz) és a marhákkal vonszoltatás (256. szakasz).
[30] „Ha egy awélum akár szarvasmarhát, akár juhot, akár szamarat, akár disznót vagy akár hajót lopott, ha az az istené, ha az a Palotáé: harmincszorosan adja vissza; ha az muskénum-é, tízszeresen térítse vissza; ha a tolvajnak adnivalója nincs: ölessék meg.” [8. szakasz] „Ha egy awélum akár ezüstöt, akár aranyat, akár rabszolgát, akár rabszolganőt, akár szarvasmarhát, akár juhot, akár szamarat vagy akár bármi néven nevezhető dolgot awélum fiának vagy awélumrabszolgájának kezéből tanúk vagy szerződés nélkül megvásárolt, vagy akár megőrzésre átvett: az illető awélum tolvaj, ölessék meg.” [7. szakasz] „Ha egy awélum, akinek holmija eltűnt, eltűnt holmiját egy awélum kezében fogja el, és ez az awélum, akinek az eltűnt holmi a kezében elfogatott, azt állítja: <>, és az eltűnt holmi gazdája is azt állítja: <>, és a vásárló az eladót, aki [a holmit] eladta neki, valamint a tanúkat, akik előtt vásárolt, [valóban] előállította, az eltűnt holmi gazdája pedig eltűnt holmiját ismerő tanúkat állított elő, a bírák ezek kijelentéseit vizsgálják meg, s aztán a tanúk, akik előtt a vásárlás történt, nemkülönben az eltűnt holmit ismerő tanúk is tudomásukat az isten előtt jelentsék ki: ez esetben az eladó a tolvaj; ölessék meg; az eltűnt holmi gazdája eltűnt holmiját vegye vissza, a vásárló az eladó házából a pénzt, amelyet lefizetett, vegye vissza.” [9. szakasz] „Ha a vásárló az eladót, aki [a holmit] eladta neki, valamint a tanúkat, akik előtt vásárolt, nem állítja elő, az eltűnt holmi gazdája pedig eltűnt holmiját ismerő tanúkat állít elő: a vásárló a tolvaj; ölessék meg, s az eltűnt holmi gazdája eltűnt holmiját vegye vissza.” [10. szakasz]
[31] Ha egy awélum az isten vagy a palota tulajdonát ellopta: ez az awélum ölessék meg; ugyanúgy: az, aki a lopott holmit kezéből átvette, ölessék meg.” [6. szakasz]
[32] „Ha egy awélum egy házon rést nyitott: e rés előtt öljék őt meg, és hantolják el.”
[33] Ha egy awélum rablást követvén el, elfogatott: ez az awélum ölessék meg.”
[34] A római jog – mint majd látni fogjuk – kísértetiesen hasonló büntetést írt elő, csak éppen nem a tolvaj, hanem a gyújtogató vonatkozásában.
[35] Természetesen az eladó szintén igazolhatja, hogy ő a dolgot jogszerűen valaki mástól vásárolta, és ez utóbbi ugyanígy, egészen addig, amíg el nem jutunk addig a személyig, aki ilyen jogszerű ügyletet már nem tud bizonyítani, vagyis (vélelmezhetően) magáig a tolvajig.
[36] „Ha egy awélum felesége más férfival fektében éretett: megkötözve vessék őket a vízbe. Ha az asszony ura életben hagyja feleségét, a király is életben fogja hagyni [szolgáját].” [129. szakasz]
[37] „Ha egy awélum hadifogságba esvén házában van ennivaló: [fel]esége, [míg fér]je [távol va]n, [test]ét [őriz]ze meg, és [másnak házá]ba [ne költöz]zék be. Ha az illető nő [tes]tét nem őrizte meg, hanem másnak házába költözött be: erre a nőre bizonyítsanak rá, s azután vessék őt a vízbe.” [133. szakasz]
[38] „Ha egy awélum, fia számára menyasszonyt választván, fia [a nőt] megismerte, utóbb pedig ő maga [az awélum] feküdt [a nő] ölébe, és így rajtakapattak: az illető awélum-ot kötözzék meg, és a vízbe vessék őt.” [155. szakasz]
[39] „Ha egy awélum atyja [halála] után anyja ölébe feküdt: mindkettejüket égessék el.” [157. szakasz]
[40] Az „eljegyzett leányt” azért védi jobban a törvény, mint a hajadont, mert Babilóniában a lányt ugyanúgy adásvétel útján vásárolták meg annak addigi kvázi tulajdonosától, az apjától, mint bármely vagyontárgyat; ha viszont a lány nem volt szűz, maga az adásvétel is meghiúsult, mert a leendő férj ilyenkor visszalépett az ügylettől.
[41] „Ha egy awélum egy awélum feleségén, aki férjét még nem ismervén, atyja házában lakik, erőszakot tett, és a nő ölében fekve érték őt, ez az awélum ölessék meg, a nő pedig mentessék fel.” [130. szakasz]
[42] „Ha [a nő] nem volt gondos, eljárogatott, házát szétszórta, és férjét megkevesbítette: ezt az asszonyt vessék vízbe.” [143. szakasz]
[43] „Ha egy awélum akár a palota rabszolgáját, akár a palota rabszolganőjét, akár muskénum rabszolgáját, akár muskénum rabszolganőjét a városkapun kivezette: ölessék meg.”
[44] „Ha egy awélum a szökött rabszolgát vagy rabszolganőt, amelyik a palotáé vagy muskénum-é, házában rejtegetvén a nágirum („felügyelő, helytartó”) kihirdetésére nem vezette elő: e ház gazdája ölessék meg.”
[45] „Ha ezt a rabszolgát házában magánál tartotta, s utóbb a rabszolga az ő birtokában találtatott, ez az awélum ölessék meg.”
[46] „Ha egy awélum kényszerítette a borbélyt, s az a rabszolgajelet úgy levágta, hogy [a rabszolga] kinyomozhatatlanná válik: az illető awélum-ot öljék meg, és kapuja előtt akasszák fel, a borbély pedig esküdjék meg: <>, s ez alapon mentessék fel.”
[47] „Ha egy awélum felesége más férfi miatt férjét megölette: ezt az asszonyt húzzák karóba.” [153. szakasz]
[48] „Ha ez a nő meghalt, [a megütő] leányát öljék meg.” [210. szakasz]
[49] Hasonló rendelkezéssel találkozhatunk a 116. szakaszban is, ahol a családfő által adósrabszolgaságba adott fiú megölése esetén nem az őt megölő ideiglenes urát, hanem annak fiát kell kivégezni.
[50] „Ha egy építőmester egy awélum-nak házat épített, de munkáját nem készítette el szilárdul, úgy, hogy a ház, amelyet épített, összedőlt, s a ház gazdáját megölte: az illető építőmester ölessék meg.” [229. szakasz] „Ha a ház gazdájának fiát ölte meg: az illető építőmester fiát öljék meg.” [230. szakasz]
[51] „Ha awélum awélum-ot bevádolván, gyilkosság vádját emelte ellene, de rá nem bizonyította: vádlója ölessék meg.” [1. szakasz] „Ha awélum varázslás vádját emelte awélum ellen, de rá nem bizonyította: az, aki ellen a varázslás vádja emeltetett, folyam[próbá]ra menjen, s a folyóba merüljön, és ha a folyó elragadta őt: vádlója vegye birtokba házát; ha pedig ezt az awélum-ot a folyó tisztázta, úgy, hogy épen maradt: az, aki ellene a varázslás vádját emelte, ölessék meg, aki pedig a folyóba merült, vádlója házát vegye [birtokba].” [2. szakasz] „Ha egy awélum ítélkezés alkalmával bűntett ügyében való tanúskodás céljából megjelenvén, megtett kijelentéseit nem bizonyította: ha ez az ügy főbenjáró ügy: az illető awélum ölessék meg.” [3. szakasz] „Ha az eltűnt holmi gazdája eltűnt holmiját ismerő tanúkat nem állít elő: gonosztevő, s mivel rágalmat hozott forgalomba, ölessék meg.” [11. szakasz]
[52] „Ha egy rédúm vagy akár egy báirum (különböző fegyvernemű katonák), akinek a király útjára menetele elrendeltetett, nem ment el, vagy akár béren fogadottat bérelvén, maga helyett küldte el: akár rédúm vagy akár báirum az illető, ölessék meg, és akit béren fogadott, az vegye át házát.” [26. szakasz]
[53] „Ha akár dékúm (toborzótiszt) vagy akár labattúm (altiszt, a dékúm alárendeltje) alkalmatlan katonát felvett, vagy akár a király útjára béren fogadott helyettest elfogadott és kiküldött: az illető dékúm vagy akár labattúm ölessék meg.” [33. szakasz]
[54] „Ha akár dékúm, akár labattúm egy rédúm tulajdonát elvette, egy rédúm-ot megkárosított, egy rédúm-ot bérbe adott, egy rédúm-ot per alkalmával hatalmasnak kiszolgáltatott, a juttatást, amelyet a király egy rédúm-nak adott, elvette: az illető dékúm vagy labattúm ölessék meg.” [34. szakasz]
[55] „Ha egy awélum egy awélum kiskorú fiát ellopta: ölesék meg.” [14. szakasz]
[56] A rabszolgaságnak az Óbabiloni Birodalomban (keletkezésétől függően) négy fajtája volt: rabszolgává lehetett válni rabszolga apától való születéssel (szabad férfi és rabszolga nő gyermekét azonban törvényesíteni lehetett); hadifogságba eséssel; bűncselekmény elkövetésével (ilyenkor a bűntettet elkövető vagy áldozatát, illetve annak családját, vagy az államot magát kényszerült meghatározott ideig szolgálni); és az adósság meg nem fizetésével (amely utóbbi – lévén, hogy a magán- és a büntetőjog még nem különült el teljesen egymástól, hiszen sok magánjogi jogsértésnek büntetőjogi jellegű szankciója volt – az előbbi esettel rokonítható). Az adósrabszolga a többi rabszolgához képest privilegizált helyzetben volt, mivel csak bizonyos ideig, főszabály szerint három évig tartozott urának szolgálni, a negyedik évben fel kellett őt szabadítani. Ezenkívül voltak jogai is, nem pusztán dologként kezelték őket; ezek közé tartozott az is, hogy nem lehetett őket megölni.
[57] „Ha a zálog elzálogolója házában ütlegelés vagy rossz bánásmód következtében halt meg: a zálog gazdája kereskedőjére bizonyítson rá, s ez esetben ha [a zálog] awélum fia [volt], [a kereskedő] fiát öljék meg; ha [az illető] awélumrabszolgája [volt], 1/3 manúm ezüstöt fizessen, s ezenkívül minden néven nevezendő dologban, amit csak adott, vesztes legyen.” [116. szakasz]
[58] „Ha egy kocsmárosnő a sör ára fejében gabonát nem fogadott el, ellenben nagy súlyban pénzt fogadott el, s ezenfelül a sör árát a gabona árára csökkentette: erre a kocsmárosnőre bizonyítsanak rá, s azután vessék őt vízbe.” [108. szakasz] A „kocsmárosnő” és a „sör” természetesen csak példák; mint ahogy Hammurapi sok egyéb törvényhelyében sem feltétlenül csak az ott megnevezett konkrét dolgokra vonatkozik az adott rendelkezés, úgy az itt megnevezett szituáció is csak egy minta, amelyet valószínűleg mindenféle egyéb csalásra vagy szándékos becsapásra is érteni és alkalmazni kellett.
[59] „Ha egy kocsmárosnő, gonosztevők szervezkedvén házában, ezeket a gonosztevőket le nem tartóztatta, és a palotához nem kísérte be: ez a kocsmárosnő ölessék meg.” [109. szakasz] Az előbbi esethez hasonlóan a „kocsmárosnő” csak egy példa; a szöveg valószínűleg egy konkrét eset kapcsán meghozott ítélet alapján keletkezett.
[60] „Ha egy nadítum [vagy] entum papnő, aki nem lakik kolostorban, kocsmát nyitott, vagy pedig sörért kocsmába belépett: az ilyen nőszemélyt égessék meg.” [110. szakasz]
[61] A shuihudi leleteket, több mint 1100 teleírt bambusztekercset 1975-ben találták meg a Hubei tartományi Shuihudinál egy sírban, amely valószínűleg egy kishivatalnoké lehetett, és a tekercsek ezért feltehetőleg azokat a törvényeket és előírásokat tartalmazták, amelyekkel ez a hivatalnok az életében foglalkozhatott, és amelyekre ezért feltehetőleg a túlvilágon ellátandó munkája során is szüksége lehetett.
[62] „Qin (azaz Kína) első császára”, rövidítve Qin Shihuang; eredetei neve Ying Zheng volt.
[63] A száműzetés büntetése kínai formájának érdekessége, hogy az nem külföldre, hanem a Birodalom egy távoli területére történt; a távolság a bűncselekmény súlyától függött, lehetett 2 000, 2 500 vagy 3 000  (egy  körülbelül 415 méternek felel meg).
[64] A kényszermunkának is több fajtája volt: a legsúlyosabb férfiak esetében a falépítés (chengdan), nők esetében pedig a gabonaőrlés (chong) volt, amely öt évig tartott. Eggyel enyhébb fokozatot jelentett a rőzsegyűjtés (guixin), illetve rizsrostálás (baican), amelyek 3 évig tartottak; ezt követte a közrabszolgává (lichen) vagy közrabszolganővé (liqie) tétel, amely szolgálat szintén három évet vett el az arra ítélt életéből; ez utóbbiak pontos tartalma azonban nem ismert. Végül negyedik fokozatként létezett a két évig tartó sikou („őr”) és ötödik fokozatként az egyéves tartamú hou („vigyázó”), ám konkrétan e büntetések mibenlétét sem ismerjük.
[65] A hivatali cím és a nemesi rang Kínában elvileg különálló kategóriákat jelentett; míg a hivatalokat az arra egyfajta versenyvizsga keretében kiválasztott, legrátermettebb emberek töltötték be, addig a nemesi címeket főszabály szerint katonai hőstettekkel (egészen pontosan ellenséges fejek levágásával) lehetett kiérdemelni, bár természetesen az uralkodónak tett különböző egyéb szolgálatok is alkalmassá tehettek valakit ilyen rangok megszerzésére. Mindez azt is jelentette, hogy azok egymástól függetlenek voltak; a hivatali pozícióból való eltávolítás nem vonta maga után a nemesség elvesztését, míg a rangtól szintén meg lehetett valakit fosztani önálló büntetésként is, sőt a rangról való (ideiglenes vagy végleges) lemondás felajánlásával a közeli rokonok által elkövetett enyhébb bűncselekmények büntetését is meg lehetett váltani.
[66] Ezenkívül említést kell tennünk még a halálbüntetés egy (szó szerint) „legendás” fajtájáról, a ling chi („ezer vágás halála” vagy „hosszadalmas halál”) büntetéséről. Eszerint a hóhér apró vágások sokasával addig darabolta volna az elítélt különböző testrészeit, amíg az bele nem hal. Valószínűleg azonban ez csak egy, európai utazók által terjesztett romantikus elképzelés, amelyet ha tényleg alkalmaztak is Kínában, az nem lehetett több néhány vágásnál.
[67] Nőknél a kasztráció megfelelője az „elzárás a palotában” elnevezésű büntetés volt, amely valószínűleg ugyancsak valamilyen nemiszerv-csonkító szankció lehetett, mivel a „gong” szó a kínai nyelvben nemcsak palotát, hanem női hüvelyt is jelent.
[68] Ez volt a helyzet például akkor, ha egy megölt férfinak nagykorú fia volt; ekkor a fiúnak törvény által előírt kötelessége volt a gyilkost saját magának megbüntetni, az állam által előírt halálbüntetést vele szemben végrehajtani, vagyis bosszút állni rajta. Nem lehet azonban elégszer hangsúlyozni, hogy ez nem önkényes megtorlás volt, mint Európában, hanem törvényi felhatalmazáson (sőt előíráson) alapuló, legitim aktus.
[69] Az isteni világrend, a yin és yang harmóniája, a természet egyensúlya a konfucianizmus számára alapvető fontosságú dolgok, melyek az emberek földi ügyei felett állnak, és amelyeket emiatt nem szabad megbolygatni. Ebben annyira hittek, hogy még a kivégzéseket is csak ősszel és télen lehetett végrehajtani, vagyis a hanyatlás és a halál évszakaiban; ha nem így tettek volna, hitük szerint felborult volna a világ egyensúlya. (A kivégzésre várókat egyébként tömlöcökben tartották fogva; ezeket azonban helytelen lenne börtönöknek nevezni, mivel itt az ítéletre és a kivégzésre várókat nem büntetésként őrizték, ezek a tömlöcök tehát pusztán a szökés megakadályozására szolgáltak.)
[70] Sőt mennyiségileg ez utóbbi jellegű előírások vannak többségben.
[71] Az eljárási szabályok közül különösen is részletesen foglakozik a Törvénykönyv a tanúzásra vonatkozó rendelkezésekkel. Ennek keretében többek között előírja mind a megjelenési, mind az igazmondási kötelezettséget, rendelkezik a tanúk meghallgatásának módjáról, a tanúbizonyítást kizáró okokról (ezek elsősorban fizikai okok, de Manu már ismeri az elfogultságot is mint kizáró okot), a tanúk számáról, a tanúvallomás mint bizonyíték bíró általi mérlegeléséről, az igazmondási kötelezettségre és a hamis tanúzás következményeire való figyelmeztetésről. Az egyéb eljárási szabályok körében rendelkezik Manu a bírói tisztség betöltésének feltételeiről (például bíró csak bráhman, illetve maga a király lehet), a törvényszék megalakulásáról, az ítélkezés alapjául felhasználható jogforrásokról (idetartoznak a védák mellett például az egyes országrészek és kasztok szokásai vagy a különböző testületek sajátos szabályai), a bíró kötelezettségeiről (a bíró legyen pártatlan, igazságos és lelkiismeretes) és a tárgyalás menetére vonatkozó szabályokról, illetve tételesen felsorolja a perek alapjául szolgáló (egyébként már az anyagi jog körébe tartozó) egyes jogcímeket. Az anyagi jogi jogintézmények közül kiemelkedő fontosságot tulajdonít a Törvénykönyv a családi jogi és az öröklési jogi normáknak. Az előbbiek körében a két legfontosabb szabály az, hogy a nők mindig valamely férfi hatalma alatt állnak (felettük apjuk, férjük vagy gyermekeik gyámkodnak), illetve hogy a gyermek mindig a férjé, mivel a házasságban a férfi a fontosabb fél. Ezenkívül a IX. fejezet 46. pontja kimondja a válás tilalmát („sem eladás, sem pedig elhagyás által nem választható el a feleség a férjétől”), azonban a férfi bizonyos esetekben (kivételesen) mégis elhagyhatja a nőt; a 29. cím pedig a leány férjhez adására vonatkozóan tartalmaz rendelkezéseket (például hogy a leendő férjnek a lány apja részére egy bizonyos pénzösszeget, ún. „vődíjat” kell fizetnie). A legérdekesebb családi jogi jogintézmény azonban kétségtelenül a niyoga, amely magyarul „nemzőhelyettesítést” jelent, tartalmilag pedig nem más, mint a mózesi törvényekből ismert levirátus (sógorházasság) intézménye. Eszerint ha a férjnek nincs a feleségétől törvényes fiúgyermeke, akkor az illető halála után annak testvére (tehát a feleség sógora), ha pedig a volt férjnek fivére sincs, akkor a más házasságából származó fiúgyermeke nemzhet a volt férj utódának biztosítása céljából egyetlen (de csak egyetlen) fiút. Kivételesen azonban, ha a nemzőképtelenség egyértelműen megállapítható, akkor a niyoga gyakorlására már a férj életében (!) lehetőség van. A niyoga intézményéhez tartozik továbbá az a szabály is, hogy ha a vőlegény (aki már szóban eljegyzett egy leányt) még a törvényes házasságkötés előtt meghal, akkor ezt a leányt az elhunyt vőlegény fivére kell, hogy feleségül vegye. Különös figyelmet érdemel az öröklési jogi jogintézmények szabályozása is, amely a kor viszonyaihoz képest igen fejlett és részletes, különböző rendelkezések vonatkoznak például az apa és az anya vagyonára, a lemenők és a más rokonok általi öröklésre, a leány öröklésére vagy a helyettes örökösökre. Ezeken túl Manu törvényei ismerik az osztályra bocsátást, az ági vagyont, a hagyományt, illetve az öröklésből való kiesés különböző okait, köztük az érdemtelenséget, a kitagadást és az öröklésről való lemondást. Biztosítja a Törvénykönyv az örökbe fogadott fiúnak is az örökléshez való jogát, rendelkezik továbbá arról, hogy örökösök hiányában a király örököl; nagy fogyatékossága azonban, hogy a végrendeleti öröklést egyáltalában nem ismeri. Hasonló fejlettségről árulkodnak a polgári jog egyéb szabályai is, hiszen nagyon sok ma is létező jogintézmény már Manunál megtalálható volt. A teljesség igénye nélkül: szabályozta a Törvénykönyv például az adásvételt, a letétet, a nem tulajdonostól való tulajdonszerzést, a szerződésszegést (köztük az adósság és a munkabér meg nem fizetését külön is), a szomszédjogi vitákat („határpereket”), a játékból vagy fogadásból eredő követeléseket vagy a kincslelet jogi helyzetét. Ismerte a kölcsönügyletet, a saját tulajdon visszaszerzése érdekében pedig megengedte a jogos önhatalmat. Ismerte mind a kamat és a kamatláb, mind pedig a kamatos kamat („kerék-kamat”) és az uzsora fogalmát; előbbi vonatkozásában – a hitelező kasztjától függően eltérő mértékben – maximálta a jogszerűen kiköthető kamat mértékét, a kamatos kamatot és az uzsorát pedig tiltotta. Rendelkezett a jogügyletek érvénytelenségének (semmisségének) különböző okairól: így érvénytelen Manu szerint az a szerződés, amelyet arra nem alkalmas személy kötött, amely a törvényekkel, a vallással vagy a szokásokkal ellenkezik, amelyet erőszak hatására kötöttek meg; érvénytelen továbbá a színlelt szerződés. Ismerte Manu a szerződési biztosítékokat, például a zálogot és a kezességet is (de csak a kézizálogot és a készfizető kezességet, az egyéb formákat még nem). Rendelkezett a Törvénykönyv arról, hogy a zálog és a kamat kizárja egymást (ez talán még a mai jogrendszerekben megtalálhatónál is fejlettebb szabály volt), kimondta továbbá azt, hogy az adósságot részletfizetéssel is lehet törleszteni, illetve hogy a pervesztes az adósság lerovásán túl még (az állam javára) bírságot is kell, hogy fizessen. (Ez utóbbi célja feltehetőleg az eljárással kapcsolatos költségek biztosítása volt, e jogintézmény tehát a mai eljárási illetékekkel áll rokonságban.) Ismerte továbbá Manu az elbirtoklás intézményét, mégpedig ugyanolyan tartalommal, mint amivel az ma is bír (sőt még az elbirtoklási időt is éppen tíz évben állapította meg /!/); a szívességből engedett használat jogát; a haszonkölcsönt; a bizományt; a kötelem alól valamely külső, elháríthatatlan ok következtében való mentesülést (vis maior); illetve az olyan adósságot, amelynek megfizetését nem lehet bírói úton követelni (naturalis obligatio – idetartoztak például a játékból vagy fogadásból eredő követelések, illetve az ún. „kocsmahitel”). Szabályozta a Törvénykönyv a letétet (bár itt még keveredtek egymással a mai értelemben vett letét és a felelős őrzés szabályai) és az ajándékozást is (e körben pedig már lehetőséget biztosított az ajándék visszakövetelésére is az ajándékozás alapjául szolgáló feltétel meghiúsulása esetén). Rendelkezett munkajogi jellegű szabályokról (amelyekbe szintén keveredtek egyéb /részben vállalkozási, részben megbízási szerződésekre jellemző/ elemek), szabályozta továbbá a szerződésszegés következményeit is. Összességében tehát Manu törvényeinek polgári jogi része a kor viszonyaihoz képest igen fejlettnek volt mondható, hiszen a mai jogrendszerekre jellemző szabályoknak egy meglehetősen nagy része már e törvénykönyvben fellelhető volt.
[72] A négy halálos főbűn: egy bráhman megölése; egy bizonyos fajta szeszes ital („sura”) fogyasztása; a guru feleségével elkövetett házasságtörés; lopás egy bráhmantól. Az ilyen bűnöket (illetve azok egy részét) ki lehet engesztelni; ekkor az elkövető megtisztul a bűntől, és nem kerül (legalábbis ezen bűn miatt) a pokolba, illetve nem egy alacsonyabb rendű életformában születik újjá. Az engesztelés elvégzése (a vallási megtisztulás) azonban gyakran maga is halálos következménnyel jár. Ha például egy bráhman egy másik bráhmantól aranyat lopott, úgy tisztulhat meg, ha a király a saját botjával agyonüti őt. Aki guruja feleségével szeretkezett, annak vagy le kell vágnia a saját ivarszervét, majd el kell indulnia délnyugati irányban, és addig kell mennie, amíg holtan össze nem esik, vagy bűnének bevallása után önként izzó vaságyra kell feküdnie. A szándékos bráhmanölést nem lehet kiengesztelni, a vétlent viszont igen, mégpedig úgy, hogy az ilyen embernek 12 évig az erdőben kell élnie és koldulnia kell. A bráhmanok szeszes italt egyáltalán nem ihatnak, a többi kaszthoz tartozók pedig csak bizonyos fajtákat; aki ezt a tilalmat megszegi, az addig kell, hogy forró pálinkát, tehénvizeletet, vizet, tejet vagy vajat igyon, amíg bele nem hal. A többi, nem halálos bűnöket is ki lehet engesztelni, ennek legfőbb módja a védák folyamatos tanulmányozása, illetve egy bráhman vagy egy tehén életének megmentése. Aki ugyanis megmenti egy bráhman vagy egy tehén életét, vagy saját életét áldozza azokért, az minden bűntől (még a halálos bűnöktől is) megszabadul. A magyar nyelvű idézetek Büchler Pál fordításai (Manu törvényei. Ford.: Büchler Pál. Kolozsvár-Budapest, 1915.)
[73] Büchler 90. o.
[74] Uo.
[75] Uo.
[76] „… tekintetbe véve a [vétkes] képességét s a bűn nagyságát, úgy szabja ki [a bíró] a büntetést a büntetendőkre.” (M. VIII. 126.) „… olyan büntetést szabjon a király, amely a [bűnös] vagyonával és vétkességével arányos.” (M. IX. 262.)
[77] „Először [enyhe] szóval büntessen; ezután szigorú szóval, harmadik esetben anyagi bírsággal, ezután pedig testi büntetéssel.” (M. VIII. 129.)
[78] „… A király mérlegelje az időt és a célt, s úgy szabja meg a büntetést.” (M. VIII. 324.) „Azt, aki földművelési eszközöket, fegyvereket, [kész] orvosságokat lop, [a fejedelem] úgy részesítse büntetésben, hogy kideríti [a lopás vagy használat] idejét és [a lopott holmi] célját.” (M. IX. 293.)
[79] „Ha pedig valaki, aki nem tartozik a felső kasztokhoz, készakarva [testi] sértést követ el egy bráhman ellen, azt a fejedelem fenyítse meg különféle testi büntetések módjaival, még pedig olyanokkal, melyek irtózatot keltenek.” (M. IX. 248.) „Mert hát bizony büntetés nélkül nem lehet a földön titokban bújkáló gonoszlelkű tolvajoknak gaztetteit lehetetlenné tenni.” (M. IX. 263.)
[80] „Aszerint, hogy melyik tagjával követ el valaki lopást az emberek közt, annak az embernek éppen azt a tagját vegye el a fejedelem azon célból, hogy [ama bűnt] megakadályozza.” (M. VIII. 334.)
[81] „A gonosz embert háromféle eljárással fékezze meg [a király] teljes erejéből: bezárással, bilincsekbe veréssel és különféle testi büntetéssel.” (M. VIII. 310.)
[82] A Törvénykönyv terminológiai rendezetlensége erre vezethető vissza: általában ahol „halálbüntetésről” (vagy annak egy bizonyos végrehajtási módjáról) van szó, ott a halálbüntetés szó szerint értendő, ahol pedig Manu „testi büntetést” ír elő, ott a bírónak (a körülmények mérlegelése alapján) lehetősége van mind a mai értelemben vett testi (azaz testcsonkító és/vagy megszégyenítő) büntetést, mind pedig halálbüntetést kiszabni.
[83] A tanúzásra vonatkozó szabályok (például az igazmondási kötelezettség) megsértése még nem büntetőjogi, hanem magánjogi jellegű jogsértés volt.
[84] „A megborotválás [a fejen] van rendelve a bráhman részére halállal végződő büntetés helyett …” (M. VIII. 379.)
[85] Manu törvénykönyve azonban e testrészek megbüntetésén túl egyéb testi büntetéseket is ismert. Megbélyegzés járt például azért, ha egy súdra ugyanarra az ülésre kívánt ülni, ahol már egy magasabb kasztú ült, ha valaki másnak a feleségével házasságtörést követett el (már amennyiben nem járt érte eleve halálbüntetés), vagy azért is, ha valaki megölt egy bráhmant, lopott, szeszes italt ivott, vagy gurujának (atyjának vagy tanítójának) feleségével hált (bár ezen esetekben a megbélyegzés rendszerint csak megelőzte, és nem helyettesítette a halálbüntetést). Annak a súdrának, aki egy felsőbb kaszthoz tartozó személyt szidalmazott, ki kellett vágni a nyelvét; ha egy súdra egy bráhmant durva módon gyalázott, egy tíz ujjnyi hosszú izzó vasszeget kellett a szájába szúrni; ha pedig ki merte oktatni a bráhman papot vallási kötelességeiről, forró olajat kellett a szájába és a fülébe önteni. Két ujját kellett levágni annak a férfinak, aki erőszakot követett el egy leányon (vagy a halálbüntetés helyett, vagy pusztán annak végrehajtása előtt); azt a leányt, aki megrontott egy másik leányt, meg kellett vesszőzni; ha pedig egy asszony rontott meg egy leányt, akkor két ujját le kellett vágni, fejét meg kellett borotválni, és szamárháton végig kellett őt vinni így a városon. Ismerte a Törvénykönyv a pellengér-szerű megszégyenítő büntetéseket is (ezeket „börtönöknek” nevezve el), ám ilyen büntetést egyetlen konkrét bűncselekmény szankciójaként sem írt elő. A VIII. fejezet 125. pontjában felsorolt „hagyományos” testi büntetés járt továbbá a feleség, a fiú, a rabszolga, a tanítvány vagy az édes fivér túlzott mértékű(!) megfenyítéséért, a kisebb értékre elkövetett tolvajlásért, tehenek vagy más állatok ellopásáért és a meddő tehén orrcimpáinak átfúrásáért, szerencsejátékok űzéséért, a bráhman súdra általi bántalmazásáért,[85] a tolvajok szerszámainak elrejtéséért, bizonyos vallási kötelezettségek durva megsértéséért, illetve romlott vetőmag árusításáért, a mások által elvetett vetőmag felszedéséért és a határjelzők elrontásáért.
[86] Ezt a szabályt Manu a továbbiakban részletezi és egyértelművé teszi: “Ha valaki a kezét emeli fel, vagy egy botot, az megérdemli, hogy a kezét levágják; ha valaki a lábával rúg haragjában, az megérdemli, hogy a lábát levágják.” (M. VIII. 2801.) “Hogyha [az alsóbbrendű] megvetésből leköpi [a magasabb rangút], a király vágassa le annak mind a két ajakát; ha levizeli, a tagját; ha szelet ereszt reá, a végbelét; ha a hajánál fogva rángatja, habozás nélkül vágassa le mindkét kezét; úgyszintén ha a lábánál, a szakállánál, vagy a nyakánál, vagy a heréjénél fogva.” (M. VIII. 282-283.)
[87] Halál járt például azoknak, aki az özvegyek tulajdonát elvették (M. VIII. 29.), vagy akik a náluk elhelyezett letétet nem adták vissza (M. VIII. 191.).
[88] „Az elveszett, de őrizetébe átvett tulajdont bízza alkalmas emberek gondjára; akiket pedig azután lopáson kap rajta, azokat elefánttal tapostassa agyon.” (M. VIII. 34.)
[89] „Az az ember pedig, aki hamis ürügy alatt veszi magához másnak a tulajdonát, a [bűn-]társával együtt a testi büntetés különböző fajaival nyilvánosan [megkínzandó, sőt még] ki [is] végzendő.” (M. VIII. 193.)
[90] M. VIII. 320., 321. és 323.
[91] M. VIII. 356-357.
[92] M. VIII. 357-358.
[93] M. VIII. 366.
[94] M. VIII. 374. és 377.
[95] Ld. még: M. VIII. 382.!
[96] Természetesen mindez a bráhmanokra nem vonatkozott; ilyen esetben legfeljebb a fejüket lehetett megborotválni, vagy száműzni lehetett őket.  (M. VIII. 379-380.)
[97] M. IX. 232.
[98] M. IX. 272.
[99] M. IX. 275.
[100] M. IX. 280.
[101] M. IX. 275.
[102] M. IX. 279.
[103] M. IX. 292.
[104] „Amely tolvajok pedig falat törnek át és éjnek idején követnek el lopást, azoknak a király vágassa le mindkét kezüket és azután húzassa őket hegyes karóba.” (M. IX. 276.)
[105] „A zsebtolvajnak pedig vágassa le a két ujját az első elítélés alkalmával, a másodiknál az [egyik] kezét és [egyik] lábát, a harmadiknál pedig méltó [a tolvaj] a halálra.” (M. IX. 277.)
[106] „Akik tüzet adnak [a tolvajnak], akik eledelt adnak, úgyszintén akik a fegyvereit elrejtve tartják s akik a lopott holmi orgazdái: azokat pusztítsa el a fejedelem éppen úgy, mint a tolvajokat.” (M. IX. 278.)
[107] „Az a tett, melyet valaki [ezen tárgyakra nézve a tulajdonos] jelenlétében erőszakosan követett el, legyen rablás; amelyet a távollétében [követett el], legyen lopás …” (M. VIII. 332.)
[108] „… önvédelemből … aki az igazság alapján öl, az nem követ el bűnt. Legyen az akár [valakinek] a tanítója, akár gyermek vagy öreg ember, akár pedig bráhman, bármekkora tudós is [az illető], ha gyilkosság céljából közeledik [valakihez], azt megölheti [a megtámadott] habozás nélkül. A gyilkolni akaró megölése által nem háramlik a megölőre semmiféle bűn … mert [ilyenkor csak] erőszak veri vissza az erőszakot.” (M. VIII. 349-351.)
[109] „Erdei fákról gyökeret, vagy gyümölcsöt [venni], úgyszintén tűzgyújtáshoz való fát, valamint füvet tehenek etetéséhez: erről Manu azt mondotta, hogy nem lopás.” (M. VIII. 339.)
[110] „Olyan ügyes [kémekkel], kik azelőtt [maguk is] tolvajok voltak, s akik [azután] ezeknek a társai lettek és követték őket, s akik jól ismerik a különféle fogásaikat: kutassa ki [a király a tolvajokat] és ösztönözze őket [a bűnre]. (M. IX. 267.)
[111] Az ókori Indiában (mint az ókori államok mindegyikében) nyílt jogegyenlőtlenség uralkodott. E jogegyenlőtlenséget azonban akkor teljesen természetesnek, mondhatni az élet velejárójának tartották, Indiában nem kis részben éppen azért, mert a vallás szabályai ezt írták elő. A vallást akkoriban megkérdőjelezni nem lehetett, így általában maguk az alávetettek is elfogadták a számukra hátrányos előírásokat. A vallási alapú nyílt jogegyenlőtlenség Manu törvénykönyvében leginkább abban mutatkozott meg, hogy a bráhman kaszthoz tartozókat – bármit is követtek el – sem halálbüntetéssel, sem testi büntetéssel nem lehetett sújtani, legfeljebb (megszégyenítő büntetésként) a fejüket lehetett megborotválni, továbbá száműzni lehetett őket, illetve pénzbüntetésre (esetleg teljes vagyonuk elkobzására) lehetett őket ítélni. (Ld.: M. VIII. 125. és 379-380.!)
[112] „Ne ítélje el az igazságos király a tolvajt [halálra], ha nincs nála a lopott holmi; de ha nála van a lopott holmi és a [lopásnál használt] szerszámok, akkor ítélje halálra habozás nélkül.” (M. IX. 270.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése