Folklór 3.
NÉPSZOKÁS, NÉPHIT, NÉPI VALLÁSOSSÁG
FEJEZETEK
BALASSA IVÁN
† BODROGI TIBOR
DOMONKOS OTTÓ
† DÖMÖTÖR TEKLA
GUNDA BÉLA
HOFER TAMÁS
OROSZ ISTVÁN
† TAKÁCS LAJOS
† TÁLASI ISTVÁN
VARGYAS LAJOS
† BODROGI TIBOR
DOMONKOS OTTÓ
† DÖMÖTÖR TEKLA
GUNDA BÉLA
HOFER TAMÁS
OROSZ ISTVÁN
† TAKÁCS LAJOS
† TÁLASI ISTVÁN
VARGYAS LAJOS
A kötet szerzői
BÁRTH JÁNOS, BARTHA ELEK, †DÖMÖTÖR TEKLA, GYÖRGYI ERZSÉBET, HOPPÁL MIHÁLY,
KAPROS MÁRTA, KÓSA LÁSZLÓ, KUN ERNŐ, PÓCS ÉVA, SZABÓ LÁSZLÓ, SZIGETI JENŐ,
TÁRAI ZSUZSANNA, UJVÁRY ZOLTÁN
BÁRTH JÁNOS, BARTHA ELEK, †DÖMÖTÖR TEKLA, GYÖRGYI ERZSÉBET, HOPPÁL MIHÁLY,
KAPROS MÁRTA, KÓSA LÁSZLÓ, KUN ERNŐ, PÓCS ÉVA, SZABÓ LÁSZLÓ, SZIGETI JENŐ,
TÁRAI ZSUZSANNA, UJVÁRY ZOLTÁN
TERMÉSZETFELETTI LÉNYEK
FEJEZETEK
A magyar néphit természetfeletti lényei nem egy működő vallási rendszer hierarchikus rendben elhelyezkedő alakjai. Nem rekonstruálható a közelmúltbeli adatokból egy valamikori rendszer sem, noha feltehető velük kapcsolatban bizonyos ősvallási elemek továbbélése is. A keresztény vallás felvétele szétrombolta az addig működő (bár nyilván azelőtt is állandóan változó) szisztémát, úgy, hogy részint magába olvasztotta, részint helyettesítette a keresztény vallás lényeivel. A legfőbb lény a keresztény Isten lett, az embert segítő-óvó szerepeket pedig nagymértékben a szentek, Krisztus és Szűz Mária töltötték be a magyar középkor századai óta. A keresztény vallás szemszögéből nézve a vallás rendszerén kívül eső lények nem létező fogalmak, a beléjük vetett hit üldözendő {7-544.} babona volt. A hiedelemrendszer szempontjából azonban e lények bizonyos mértékig együttműködtek a vallás természetfeletti lényeivel: az utóbbiak inkább a pozitív, az előbbiek inkább a negatív szerepeket töltötték be, magukba olvasztották az azokhoz tartozó tulajdonságok egy részét.
A keresztény Isten lett a világ ura: a legfőbb teremtő, óvó-segítő és irányító-igazságszolgáltató lény. Mind az istenhit, mind a hivatalos, egyház által előírt kultusz gyakorlása sok egyéb, részint kereszténység előtti, részint középkori laikus és apokrif, paraliturgikus hagyományt is megőrzött. A magyarság kereszténység előtti „legfőbb lényének” nyomait kereste a kutatás az „él még a magyarok Istene” és hasonló kifejezésekben (Róheim 1954: 62; a magyar istennyila szó manysi párhuzamai alapján), de nem jutott megalapozott eredményekre. Magának az Isten szónak az etimológiája is bizonytalan (iráni vagy finnugor, esetleg belső keletkezésű magyar; Pais 1975: 283–299).
Istenhez mint teremtő lényhez is fűződnek dogmán kívül eső, illetve apokrif hagyományok. A világ teremtéséről szóló eredetmondák szerint Isten az ördöggel vagy Noéval, Szent Péterrel kettesben teremtette a világot, az állatokat, növényeket. A második személy demiurgoszként működik közre; az ördög csak nevében a középkori egyház Sátánja. Isten és ördög teremtő kettőse a kereszténységnél fejletlenebb vallási rendszerre utal (Vargyas 1978: 26; Dömötör T. 1974a: 82). A világ tengerből felhozott homokból való teremtésével (Bosnyák S. 1969) kapcsolatban nyilvánvaló egyezéseket mutattak ki obi-ugor teremtésmondákkal (Kálmány 1893c; Hoppál 1975b: 216), azonban észak-amerikai, valamint balkáni, orosz, kis-ázsiai párhuzamok kérdésessé teszik az esetleges közvetlen „ősvallási” örökséget (Zolotarjov 1980). A gazdag bolgár párhuzamanyag esetleg bogumil vagy más dualisztikus vallás, illetve szekta közvetítette hagyománykincsre utal (Nagy I. 1979).
Isten mint igazságosztó lény népies vonásokkal gazdagodott a mindennapi élet viselkedésszabályozó előírásaiban és tilalmaiban, és egyéb szentenciaszerű folklórműfajokban: szólásokban, közmondásokban. Ezekben mint az adott közösség erkölcsi normáit és viselkedésszabályozó hiedelmeit hitelesítő, büntető lény jelenik meg. Isten bajelhárító, oltalmazó funkciói elsősorban a hivatalos egyházi kultuszon belül érvényesültek. Emellett azonban a paraszti mágia, a gyakran keresztény imák formáját öltőráolvasások az oltalmazó Istent egy mágikus úton befolyásolható, az ember mindennapi problémáinak megoldására kényszeríthető szellemlény vonásaival ruházzák fel.
Az óvó és bajelhárító, Istenhez közvetítő funkciók nagy részét a keresztény szentek töltötték be. Mint Klaniczay Gábor összefoglalja: „A szentek kiemelkedő jelentőségű tagjai annak a közvetítő láncolatnak, amit a középkori egyház az életben boldogulni, haláluk után pedig üdvözülni kívánó emberek és az üdvözülés, a boldogság feltételezett forrása, az isteni kegyelem közé iktatott. Szentek közvetítettek az ügyes-bajos dolgokban: ember és ember, ember és természet, ember és Isten között. Igazságot szolgáltattak, bő termést biztosítottak, közbenjártak az elhunyt hozzátartozók lelkiüdvéért és szavatolták az evilági élet legfontosabb egyezségeit, hatalmait. Amellett a közvetítő szerep mellett, amit a középkori hívők tulajdonítottak a szenteknek, a történettudomány fényt derített a szentkultusz egy valósabb, kulturális természetű közvetítő funkciójára is. A kereszténységet megelőző hiedelmek, kultuszok, termékenységrítusok keresztény vallásgyakorlatba illesztésére a szentkultusz volt az egyik legjobban használható eszköz. A szentek legendái összeegyeztethetővé tettek keresztény morált és pogány mondákat, a szentek ünnepei az egyház irányítása alá helyezték az év termelési tevékenységeit és az {7-545.} egyéni, közösségi élet legfőbb időpontjait kísérő szertartásokat, a szentek csodatevő ereklyéi kielégítették a mágikus természetű vallási szolgáltatás iránti laikus igényeket, a háborúban győzelmet, a fogságból szabadulást, a betegségben gyógyulást hoztak” (Klaniczay 1981: 273).
Mindez Szűz Mária néphitbeli szerepére is vonatkozik: a középkor vége óta egyre növekvő hivatalos kultuszával párhuzamosan a „népi” kultusz is egyre erőteljesebb lett. Sőt Közép-Európa több helyén, így Magyarországon is minden más szent kultuszát felülmúlta. Általános, „minden bajban segítő” vonásai mellett betegek, utazók patrónusa, betegek gyógyítója, és anyjával, Szent Annával együtt a szülő nők pártfogója is volt. Termékenységkultusszal kapcsolatos vonásai és a kultuszába olvadt kereszténység előtti hagyományok a naptári ünnepeihez kapcsolódó rítusokban és mágiában őrződtek meg (Sarlós Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasszony névnapjain és a többi Mária-napon). A Boldogasszony, Nagyboldogasszony (Szent Anna) elnevezésekben „ősvallási” asszonyalakot sejtett a kutatás, amire elsősorban szülőnő-patrónus szerepe adta az indítékot. Főleg a Dél-Alföld katolikus falvaiban volt a Szülő Boldogasszonynak laikus kultusza: a hiedelmek szerint ő őrzi a szülés közben az asszonyokat, a szülő nők ágyát. Itt a gyermekágyat Boldogasszony ágyának nevezik; a terhes és meddő nők a szerencsés gyermekáldás érdekében böjtöt fogadtak neki (Kálmány 1885; Bálint S. 1977). Ennek hátterében nagy valószínűséggel feltételezhető egy asszonyokat pártfogoló lény egyes vonásainak Mária és Szent Anna alakjába való beolvadása.
A keresztény vallás egyetlen „negatív” lénye, az ördög szintén több népi természetfeletti lény negatív vonásait olvasztotta magába; nemcsak a magyarság, hanem minden keresztény nép világképében (Röhrich 1966). Ő maga sem volt „pogány” előzmények nélküli: az ókori keleti és hellenisztikus démonhit sok vonását őrizte az egyház Sátánra vonatkozó tanítása és démonűző gyakorlata. A középkori egyház dualisztikus világképe mintegy pozitív és negatív – isteni és ördögi – pólusra rendezte a hiedelemalakok kapcsolatait: gyakorlatilag minden negatív hiedelemlényt ördögnek vagy ördöginek minősített, akik az Istennel, istenivel, szentekkel álltak szemben. A késő középkor és barokk kor satanisztikus ideológiáját prédikációk, hitvitairatok és a boszorkányperek vádjai egyaránt terjesztették (Summers 1956). Az ördöggel szövetkező boszorkányokon kívül a 16–17. századi egyházi források szerint minden, ami az egyház részéről „babonának” minősült, az „ördög műve” volt, a néphit természetfeletti lényei az ördög szövetségeseivé lettek. E folyamat legközismertebb példája Bornemisza Péter Ördögi kísértetek (1578) c. műve. A szerző szemében, aki „Rajtam történt dolgok” címen beszéli el az ördöggel kapcsolatos kalandjait, a ráolvasás, a békacsonttal történő szerelmi varázslás, és „gonosz lélek hajigálódása” egyaránt az ördög műve, de a forgószélben vagy a lidérc személyében is az ördög jelenik meg. Az egyház e törekvése nagy hatással volt a néphitre: a rosszindulatú hiedelemlények részben az ördögre cserélődtek fel. Így jött létre a tehénrontó ördög, a kereszteletlen gyereket kicserélő ördög, az utasokat a vízbe lerántó ördög hiedelemalakja. A néphit személytelen „rossz”, „rontás” fogalma is gyakran konkretizálódott az ördög személyében. Bizonyos szerepkörökben állandósult is az „ördög” elnevezés: ördögszerető mint lúdvérc, ördög mint kincsőrző szellem, vagy mint az ördöngösök segítőszelleme. Mindezeknek az alakoknak az elnevezésen kívül nem sok kapcsolatuk van a keresztény egyház ördögével. Elsődlegesen az egyház ördögalakjával kapcsolatosak azonban a boszorkányhiedelmek ördögre utaló elemei, mint például a szövetségkötés az ördöggel. A boszorkányperek jegyzőkönyveiben a keresztény ördög {7-546.} 13–15. századtól ismert tulajdonságai, a szarv, pata, kénköves bűz is megjelennek, a lóláb a lúdvérc és az ördögszerető hiedelemalakjának is állandó jellemzője lett. Az ördöggel való „helyettesítés” még a közelmúltban is megfigyelhető volt, egyéni használatban is, ha egy negatív hiedelemszerep megfelelő, hagyományosan használt szereplőjét nem ismerték. Az egyházi ördögűzés késői visszhangjaként az ördög mint betegségokozó lény is ismert volt a közelmúltban.
E folyamatok eredményeképpen a hiedelemalakok és a vallás természetfeletti lényei mint pozitív és negatív fél működtek egy rendszerben, egymással is sok szálon összefonódva. Mindemellett a magyar néphit természetfeletti lényeire kevéssé jellemzőek az egyértelműen negatív (vagy pozitív) funkciók. Legtöbbjük magatartása mintegy ambivalens az emberi világ felé, sokszor bizonyos csereviszonyban van vele: ellátás, kielégítés, áldozati gesztusok, „szövetség” fejében valamit nyújt az emberi világnak és nem sérti meg határait.
A magyar néphit feltűnő jelenségének tartotta a kutatás, hogy milyen szegényesek a természetfeletti lények alakváltozatai Közép- és Délkelet-Európa környező térségének minden népcsoportjához képest (Dömötör T. 1981: 74). Nincs okunk feltételezni, hogy a kereszténység felvétele előtt is így lett volna. Nyilvánvalóan minden nép vallási rendszere mindig teljes volt olyan értelemben, hogy a „szükséges” – létfontosságú funkciókat betöltő – felsőbb lényekkel és azok kultuszával rendelkezett. Ezenkívül mindig őrzött sok idejétmúlt, eleven gyakorlati funkcióját, szükségességét már elvesztett hagyományt is. A magyarságnál azonban teljesebbnek látszik a szakítás a régi, kereszténység előtti mitikus lényekkel, mint európai nyelvszomszédainknál. A magyarázatot valószínűleg az adja, hogy a keresztény vallás felvétele döntő környezeti és életforma-változásokkal esett egybe a magyarságnál; a hiedelemlények funkcióvesztésének következtében előállott „üres” szerepek, az új vagy még szükséges funkciók betöltéséhez legkézenfekvőbb volt az új vallási rendszer. Volt „hely” a keresztény vallás felsőbb lényeinek, másrészt a magyarságba olvadt vagy vele kapcsolatban lévő szomszédos szláv, germán, majd román népcsoportok keresztény vallás mellett is őrzött lényeinek. A magyar néphit természetfeletti lényei lényegében – kevés kivételtől eltekintve – a környező népek hiedelemvilágából ismert lények olykor szegényesebb változatai, olykor azok egy-egy tulajdonságának gazdag, színes kontaminációi. Bizonyos tulajdonságok gyakran nem egy sajátos, egyéni arcú hiedelemalakot jellemeznek, hanem a „rosszak”, a „rontás”, vagy pedig a keresztény ördög gyűjtőfogalma alá csoportosulnak. A természetfeletti lények számát az a folyamat is csökkentette, amelynek során szellemlények tulajdonságai, a rájuk vonatkozó hiedelmek emberi alakokra, elsősorban a boszorkányra ruházódtak át.
A közelmúltban felgyorsult a hiedelmek kihalásának folyamata. A természetfeletti lényekbe vetett hit és a velük kapcsolatos elhárító, megelőző, gyógyító mágia, áldozati és egyéb kapcsolatteremtő rítusok a jelenben már leginkább csak hiedelemszövegekből következtethetők ki. Az élménytörténetek vagy memoratok velük kapcsolatos egyéni élményeket mondanak el. Ameddig élt a beléjük vetett hit és a rájuk vonatkozó hagyományos tudásanyag, az ember bizonyos helyzetekben, felfokozott lelkiállapotban (félelem, váratlan baj) vagy álomban bizonyos jelenségeket, a hirtelen zajokat, fényeket, sötétben megjelenő állatokat sokszor értelmezett természetfeletti lények megjelenéseként, velük való találkozásként. A hiedelemmondák általánosabb szinten közlik a rájuk vonatkozó hagyományos ismeretanyagot, tudósítanak tevékenységükről, az emberi világgal való összeütközéseikről, kapcsolataikról. Ez a hagyományos ismeretanyag egy-egy lény {7-547.} hiedelemköre. E hiedelemkörök különböző eredetű, korú alkotóelemekből tevődnek össze, és nagyon sokszor nem egyazon lény eredeti sajátságaira vonatkoznak. Vannak a természetfeletti lényeknek olyan általános jellemvonásaik, amelyek szinte mindegyikük sajátságaiként megjelenhetnek a róluk szóló szövegekben; más vonások nem mindegyikre jellemzőek, de több lény közös tulajdonságai. A közös vonások a nem emberi, természetfölötti világhoz való tartozásukat, az emberrel való szembenállásukat fejezik ki. Ilyen a metamorfózis képessége: állattá változás, láthatatlanná válás, hirtelen megjelenés, váratlan eltűnés, a repülés és a tüzes alakban, fényjelenség formájában való megjelenés (Erdész 1958; Zentai T. 1972). Mindegyik jellemvonás szinte minden nép vallási rendszerében, mitológiájában univerzális jelképe az emberi világtól különböző, azzal szemben álló „természetfölöttinek”. Hasonlóképpen általános jellemzőjük, hogy az emberi világot körülvevő, attól jelképes határvonalakkal elválasztott természetfeletti térben és az „emberi” időből „kieső”, természetfeletti időben élnek, működnek, jelennek meg az embernek; a rájuk vonatkozó hiedelmek archaikus tér- és időszemlélet maradványait őrzik.
Általános jellemzőiken kívül sajátos szerepeiknek megfelelő egyéni vonásaik vannak. E szerepek – és maguk a hiedelemalakok – legalábbis az elmúlt másfélszáz év gyűjtéseiből származó adatok szerint nem élesen elhatároltak, és nem alkotnak hierarchikus rendet. Általában azonban jellemző, hogy egy-egy kisebb tájegység, egy-egy faluközösség helyi hiedelemrendszere tartalmazott néhány negatív funkciójú természetfeletti lényt, és esetlegesen bizonyos pozitív funkciójú lényeket. Néhány negatív szerep betöltésére föltétlenül szükség volt, bizonyos egyéni szerencsétlenségek, feszültségek, válsághelyzetek magyarázatára-megoldására, noha a negatív szerepek elsőrendű és legfontosabb hordozója egy-egy közösség életében (legalábbis az újkor századaiban) nem szellemlény, hanem az élő boszorkány személye volt, aki több rosszindulatú szellemlény tulajdonságait olvasztotta magába. Jellemző, amit a közelmúltban a gyimesi csángók mondtak saját természetfeletti lényeikről: „Ez is rossz szellem, mint a boszorkány, kísértet, csak az egyik boszorkányként tudja kifejezni, a másik lidércként, de mind alvilági” (Salamon 1975: 87). A boszorkány mellett minden negatív indulatú természetfeletti lény (és ember által betöltött negatív hiedelemszerep) mellékes fontosságúnak, esetlegesnek látszik, kivéve a visszajáró halottak-kísértetek ambivalens alakjait, akiknek a jelenkor néphitében is fontos funkciójuk van: az élők–holtak közt a haláleset felborította egyensúlyt helyreállító szerepük egyelőre megingathatatlannak látszik. (A természetfeletti lényekről összefoglalóan: Szendrey Zs. 1914, 1938a; Pócs 1979a; Fejős 1981; Bihari 1980: 23–53; Dömötör T. 1981: 71–74.)
KÍSÉRTET
A magyar néphit kísértete tágabb értelemben meghatározatlan „szellemlény”: a természetfeletti világ képviselője, aki a természetfeletti lények általános vonásaival rendelkezik: alakváltozás, láthatatlanság, repülés, tüzes alakban való megjelenés, hirtelen eltűnés, váratlan felbukkanás képessége, a „rossz” órákban (éjjel, éjfél, dél; „két karácsony köze”) és „rossz” helyeken (keresztút, mezsgye) való megjelenés. A kísértetek mintegy magukba sűrítik, reprezentálják a természetfeletti lények összes közös jellemvonását, az emberi világtól való elkülönülést, az emberekkel való szembenállást megtestesítő legfontosabb tulajdonságokat. Külső megjelenésük az állatalaktól (ló, macska, kutya, disznó, {7-548.} tyúk stb.) a tüzes lényekig és a sajátos „hiányokkal” vagy különleges öltözékkel, felszereléssel rendelkező emberalakig bármilyen lehet. Egy karancskeszi (Nógrád m.) kísértet például „rézgombos fekete köpönyeg”-et viselő, fej nélküli, csak állal rendelkező emberként jelent meg egy vele való találkozást elbeszélő élménytörténet szerint.
Ez az általános kísértetalak hiedelemmondákban hagyományozódott, amelyek az ember „megkísértéséről”, a vele való találkozásról, a tőle való megmenekülésről vagy egyszerűen a kísértet ijedtséget okozó megjelenéséről, majd eltűnéséről tudósítanak. Máskor arról, hogy az emberi és természetfeletti „térfél” határát az ember vagy a kísértet átlépi, ezért találkozik a kísértettel, majd megszabadul tőle a másik fél illetékességi területének elhagyásakor. Egy jellegzetes, a közelmúltban Gyimesben feljegyzett kísértettörténet: „Olyant hallottam, hogy ment az úton, s csak ment utána egy fekete macska, s ment utána, s csak nyávogott, s egyszer csak nagyobb lett, s nagyobb lett, s egyszer hát egy nagy ember lett belőle. S a másik esett kétségbe. S majd mikor odaért, hogy egy folyóvízen ő átment, akkor a más a vízen erről maradott. S azt úgy nevezték, hogy kísértet” (Bosnyák S. 1982: 92).
E kísértetnek a természetfeletti világ reprezentálásán kívül semmilyen sajátos funkciója nincsen; éppen ez az általánosság különbözteti meg a néphit bármely egyéb természetfeletti lényétől. A funkciótlanság következtében „eredetéről” nem beszélhetünk; hasonló kísértetalakok egész Európa néphitében ismertek, mindig jelen voltak a hiedelemvilág határozott szerepeket betöltő szellemlényei mellett. Csoportjuk nem mindig választható el élesen a szűkebb értelemben vett kísértet alakjától.
Szűkebb értelemben a kísértet a meghaltak sírjukban nyugodni nem tudó vagy a túlvilágra még el nem jutott lelke. A továbbiakban a kísértet szót ilyen értelemben használjuk. A visszajáró halottal ellentétben családi kapcsolatokkal nem rendelkező, személytelen „közösségi” lény, noha alakja gyakran egybemosódik az individuális visszajárókkal, mint ezt például az Ormánságban ismert kísértetalakokat leíró Zentai Tünde (1974) is megállapította.
A kísértetelképzelések mögött a halállal „felborult egyensúlynak”, az élők–holtak közti „csereviszonynak”, egyensúly-helyreállítási törekvésnek egy olyan vonatkozása van, amely szerint az evilágon bűnt elkövetetteknek haláluk után vezekelniük kell. Nem juthatnak véglegesen a túlvilágra, a holtak közösségébe, míg le nem róják tartozásukat az élők közössége felé, míg valaki az élők közül „meg nem váltja” őket. Mint K. Thomas írja (a reformáció kori Angliáról): ezek „az általános erkölcsi normák szankciói voltak” (1971: 602).
A kísértet – személytelen, közösségi jellegének megfelelően – a közösség ellen életében elkövetett vétségért bűnhődik, vagy nem a közösség normái szerint halt meg (és ezért nem temették el szabályszerűen): öngyilkos lett, vízbe fulladt, gyilkosság áldozata lett („nem a maga halálában halt meg”), átok következtében halt meg, hamisan esküdött (ezért nem veszi be a föld), anyja szándékosan elvetélte, vagy kereszteletlenül halt meg; kirabolta a templomot; mint pap ellopta a templom zászlóját, mint jegyző hamisított, mint mérnök „rosszul mérte” a földet (pl. egy fekete-Körös-völgyi adat: valaki selyemzászlót ígért a templomnak, de azt nem adta meg). Személytelensége ellenére köthette a néphit a kísértet alakját egy meghatározott, múltban élt közéleti személyhez is („mátészalkai pap”). Míg vétkét le nem vezekli, közterületeken bolyong: a határban, temetőben, utcán, téren. Nem nyughat sírjában, a „halottak óráiban” kijön sírjából. A vezeklés gyakran meghatározott időre szól: az öngyilkosé, míg újabb öngyilkos fel nem váltja, az elátkozotté az átok {7-549.} idejére (általában hét év), a kereszteletlen gyereké, míg meg nem keresztelik. A kísértet lelkét jócselekedettel vagy imával, például Miatyánk elmondásával is meg lehet váltani. Ennek megtörténtekor végleg távozhat a túlvilágra. Az „életben elkövetett bűn” motívuma révén a kísértet-fogalomnak van egy „nem tiszta – Isten ellen való – ördögi” vonatkozása is, mint erre a rossz lélek elnevezés és a kísértetmondákból ismert vallásos védekező módszerek (fohász, keresztvetés) utalnak.
Megjelenési formái: emberalak (a halott „testi mivoltában”), állatalak (ló, tyúk, disznó, kutya), tüzes alak (tüzes ember vagy lángnyelvek: pl. egy somogyi adat szerint a temetőben egyes síroknál lángnyelvek vannak, amelyek a bűnös szívekből nőnek), emberalakját többé-kevésbé elvesztett homályos lény (pl. imbolygó, fehér lepedős alak: ilyenek jönnek ki egy nagyszalontai adat szerint a sírokból éjjel), valamilyen sajátos ember- vagy állatalak: fejetlen barát, állatlan ló, csontváz, koponya, kocsi (ló és utas nélkül), magától guruló kocsikerék. Jellemző rájuk az alakváltozás képessége, nagyságuk változtatása, a láthatatlanság, hirtelen eltűnés-megjelenés, gyakran a repülés; a földi tér és idő törvényei nem érvényesek rájuk. A néphit szokásos „természetfölötti” időpontjaiban, időszakaiban jelennek meg: éjjel, éjfélkor, ritkábban délben, karácsony éjszakáján, Luca–karácsony közt vagy a karácsonyi tizenkettedben. Például egy nógrádsipeki adat szerint karácsony és vízkereszt közt „a rossz lélek mind szabadon van”. Ezekben az időszakokban megjelenési helyeiket ők birtokolják; az ember számára ezek ilyenkor tilosak. Az állat és ember alakú kísértetre sajátos szín is jellemző lehet: leggyakrabban fehér, ritkábban fekete vagy veres. A láthatatlan kísértet megnyilvánulásai: nagy súly (ránehezedik az emberre, nem tud tőle menni a kocsi), jellegzetes hangok (röfögés, ugatás, kotkodácsolás, dübörgő lópaták, szekérzörgés, edénycsörömpölés, maguktól elmozduló, padlásról ledobált tárgyak). Utóbbi tevékenységhez egy sajátos kísértetfigura kapcsolódik: a „hajingáló kísértet”, akit már Bornemisza is e néven említ, de szórványosan 20. századi feljegyzésekből is ismert, például: „…Kinn a hidasháznál valakik dobálódtak, de nem lehetett látni üket. Mindönkit eltaláltak, aki odament…” (Szava, Baranya m.; Zentai T. 1974: 303). Mindenfajta kísértetre jellemző az emberek ijesztése, tévútra csalogatása, de sohasem okoznak kárt, nem viselkednek az emberrel szemben ellenségesen. Csapatosan vonuló kísértetekről több mondatípus szól: „kísértetek vonulása”, „halottak miséje”; háborúban elesett katonák vonulása, kardokkal „vagdalkozása”. Csapatosan vonulnak az éjjel (karácsony éjjel) körmenetet járó kísértetek is.
A kísértetek gyakran egy-egy konkrét helyhez, nevezetes közterülethez, építményhez kapcsolódnak. Ilyen Szatmárban a csengeri kastélydomb asszonya, vagy Zalában, a novaji erdőben a volt pálosok zárdája helyén megjelenő fejetlen barátok. Az ecsedi vár gonosz szelleme 1607-ben állítólag követ hajigált az emberekre, összecserélte az ételeket stb. Ezek az alakok, mint egy hely „saját” kísértetei, nem választhatók el élesen a helyek szellemeitől.
A kísértet alakja elképzelt, „átélt” találkozásokat elbeszélő szövegekben hagyományozódott: a memoratok és hiedelemmondák az emberi és természetfölötti világ találkozásának, összeütközésének egy eseményét mondják el, leggyakrabban a következő felépítésben: valamilyen jelenséget kísértetként értelmeznek, a kísértettől megijednek, elhárító cselekménnyel elűzik, eltüntetik, követelését teljesítik, szükségletét kielégítik. Ennek következtében meg is szűnhet „kísértet” mivolta – például végleg eltávozik a túlvilágra. Az elűző gesztusokat (pl. bal kézzel megütni, csizmáról kapart sarat tenni a puska töltetébe és úgy lelőni) és szövegeket a tényleges gyakorlatban is alkalmazták. Legáltalánosabb {7-550.} a „minden lélek dicséri az Urat” formula használata, amitől a kísértet eltűnik. (A mondai megfogalmazásokban általában így felel: „Én is dicsérném, ha lehetne”, majd elmondja vezeklése okát). A megszólítás a rá kiszabott átok leteltét is jelentheti. Az ördög említésével is el lehetett küldeni, például: „Ördög vigyen vissza, ahonnan jöttél.” Előfordultak általános rontáselhárító gesztusok is.
A kísértethit egyik gyökere – a visszajáró halottakhoz hasonlóan – a rendkívüli természeti jelenségek, félelmet, ijedtséget keltő váratlan, szokatlan élmények vagy „normális” események szokatlan időpontban, helyen való átélésének értelmezésére irányuló törekvés (pl. a hiedelemmondák gyakori, kísértetként magyarázott lénye: éjjel az utcán váratlanul megjelenő disznó vagy kotlóstyúk), alapja pedig – szintén a „visszajárók”-ba vetett hittel egyezően – a lélek halál utáni továbbélésének hite. Mindkét tényező általános emberi, régtől fogva adott. Ezért a kísértet alakja lényegében egyező módon ismert Európa minden népénél – a különböző „helyi” kísértetek inkább csak külsőségekben megnyilvánuló különbségeivel (Róheim 1925: 85–88; Tokarjev 1957: 36–40; Klintberg 1968; Körner 1970). Az egyetlen számottevő különbség a magyar néphit kísértete és európai szomszédaink hasonló lényei között, hogy nálunk csak igen kevéssé ismertek a „halotti időkben” – elsősorban a téli napforduló idején, karácsony és vízkereszt között – csapatosan megjelenő vezeklő lelkek („kereszteletlenek”) hiedelmei. Ezeket a nálunk rosszaknak, karácsonyi rosszaknak nevezett kísérteteket német nyelvű és szláv nyelvszomszédainknál egyaránt eleven hiedelmek övezik a mai napig; annak az archaikus, általános indoeurópai nézetnek megfelelően, hogy az év elején a halottak, ősök lelkei felkeresik az emberek közösségeit.
Az egész magyar nyelvterületen fellelhető kísértet-fogalmon belül sajátos kísértetalakok is ismertek voltak, amelyek megjelenési formájuk vagy sajátos halálnemük, vétkük révén „specializálódtak”.
LIDÉRCFÉNY
A lidérccel csak a neve közös. A bolygótűz, lámpás, gyertya neveken is ismert imbolygó, eltűnő-fellobbanó láng a kísértet egyik leggyakoribb megjelenési formája. Zalában gyertyás néven ember alakú kísértet égő ujjának tartották. Hasonló volt a Hanság egykori mocsárvilágában ismert ördög gyertyája is. Mindenütt az éjjel, nedves mocsaras helyeken látható fényjelenségekhez kapcsolódott, ennek „magyarázata” volt. Ez az oka általános elterjedtségének és egyöntetűségének.
Az időszakonkénti „fellobbanás” jelensége rokonítja ezt a kísértetalakot a kincsjelző lángokkal és a kincsőrző szellemekkel. Ilyen összetett hiedelemlény a Csík megyei gyertyástündér; vagy például egy Somogy megyei adat szerint lidérc nevű fény őrzi a kincset és csalogatja oda az embereket. Gyöngyösi hiedelem szerint a lidérc(láng) alatt kincs van elásva. Európa sok területén (német, holland, szláv, finn adatok) a magyarságnál tapasztaltnál intenzívebb kapcsolatai vannak ennek a jelenségnek a kereszteletlen gyerek lelkével (ami gyakran egyúttal kincsjelző láng is, csakúgy, mint a magyar nyelvterületen). (Domanovszky 1957; Pentikäinen 1968; Pócs 1980b.)
{7-551.} TÜZES EMBER
Az előbbihez hasonlóan a kísértet általános megjelenési formája egész Európában. Csakúgy, mint a lidércláng, a mocsaras területeken látható fényjelenségekhez kapcsolódik. Nálunk – valamint Közép- és Nyugat-Európa sok pontján – elsősorban a földet rosszul mérő „mérnök” vagy földmérő halál utáni vezekléseként értelmezik e lényt és sajátos tevékenységét. Ezt tüzes mérnök, tüzes indzsellér, tüzes matyikus (= matematikus) elnevezéssel is kifejezik. Az északkeleti területeken gyertyás néven is ismert. Valamilyen vonatkozását a magyar nyelvterület egészén számon tartották. Leggazdagabb hiedelemmonda-anyag az Alföldön fűződött hozzá, de a múlt századi folyamszabályozások, -lecsapolások után alakja itt is elhalványodott. Ember alakú kísértet, aki tűzből van, vagy szórja a tüzet, tűz kíséri, lámpást visz; például egy karancskeszi (Nógrád m.) adat szerint: „…Sok rét volt, egész a tarnóci kertek alatt is rét volt. Ott jártak a tüzes emberek. Semmit nem csináltak, csak nagyon cikárzottak. Olyan nehéz volt a kocsi alatta, hogy a ló megizzadt” (Pócs É. gy.). – Ez a lény éjszakánként a határban vagy a gáton bolyong, gyakran láncot húz maga után. A földet méri, míg le nem vezekelte bűnét. Az éjjel kintjárókat követi, nem lehet őt utolérni, ránehezedik a kocsikra, a gyalogosok vállára, ijesztgeti őket. Némely adat szerint megégeti a közelébe kerülőt (Győr: kezét a vállára téve; Szaján, Torontál m.: „rossz szél éri”, és megég az odamerészkedő). Ismert a Dunántúl több pontján a magától mozgó lámpa alakjában elképzelt, lámpás nevű tüzes kísértet is.
Ezekkel az alakokkal kapcsolatban kevesebb elhárító gesztus ismert, mint általában a kísértetek vonatkozásában (legáltalánosabb az a hit volt, hogy káromkodással el lehet őket küldeni). Talán a belé vetett hit halványulásaként értékelhető, hogy gyakori szereplője ál-hiedelemmondáknak, amelyek „lelepleződéséről” szólnak; vagyis az először kísértetnek hitt fényjelenségről kiderül, hogy nem az, hanem például mozgó kerékpár lámpája.
ELVETÉLT GYEREK
A magzat megölése mint kísértet „keletkezéséhez” vezető bűncselekmény Európa minden népénél ismert: vagy a gyerek, vagy az anya, vagy mindkettőjük vezeklését vonja maga után (Pentikäinen 1968). A magyar kísértethiedelmekben mind az elvetélt gyerekek, mind az anya kísértetalakja megjelenik, mint ezt Gémes Balázsnak a témára vonatkozó gazdag adatanyaga bizonyítja (1975). Az elvetélt gyerekek lelkei egyes hiedelmek szerint éjjel hazajárnak sírni, haldokláskor megjelennek anyjuknak, akinek karjára kell őket vennie; ritkábban a sírjában fekvő halott anyához járnak szopni (és lerágják húsát). Szórványos adatok szerint lidércfény alakú kísértet lesz az elvetélt gyerekek lelkéből (pl. sírjuk minden hét évben fellángol). Csak hiedelemmondák szereplőjeként ismert a gyermekei elvetéléséért bűnhődő anya kísértetalakja: az éjjel pásztortűznél, favágók tüzénél melegedőknek fázó asszonyként megjelenő lélek addig bolyong, míg elhajtott magzatait meg nem eszi, és gyermekeit, akiket „megevett”, fehér egér alakjában ki nem öklendezi; vagy amíg annyi jót nem cselekedett, ahány gyermeket elvetélt. A „fehér egér” motívum valószínűleg összefügg a testtől elszakadó „árnyéklélek” hasonló megjelenési formájával, vagyis az egerek az elvetélt gyerekek lelkei, akik már a vezeklés leteltével – megszabadulva – a túlvilágra juthatnak.
{7-552.} KERESZTELETLEN GYEREK
Kísértetalakjának „átmeneti” állapota hasonló az elvetélt gyerekéhez. J. Pentikäinen (1979) mindkettőt a „státus nélkül elhunytak” közé sorolja: meghaltak, mielőtt a keresztelés révén helyüket elnyerhették volna az élők társadalmában. A keresztelés hiányából következően a „halottak társadalmába” befogadó temetési szertartásban sem részesültek. Ezért sem az élőkhöz, sem a holtakhoz nem tartoznak igazán, átmeneti állapotban vannak. Magyar adataink szerint lelkük – kísértetként – rendkívüli temetkezési helyükön (temetőárok, temető kerítése melletti félreeső hely), ritkábban az eresz alatt, a ház körül éjszakánként síró láthatatlan lényként vagy lidércláng (kékes láng sírja fölött, töltésen bolyongó fény) alakjában jelenik meg. Megjelenése alkalomszerű (hozzátartozói „találkoznak vele”), vagy rendszeres időközönként (hétévenként) észlelhető. Nem nyughat sírjában, nem juthat a túlvilágra (a purgatóriumban – a limbusban –, vagy az „örök sötétségben” kell tartózkodnia), míg meg nem keresztelik, egyes adatok szerint hét évig, vagy az utolsó ítéletig. Göcseji hit szerint Keresztelő Szent János kereszteli meg az utolsó ítélet napján a Jordánban. E nézetek a halotti rítusok valóságos gyakorlatában is tükröződnek; a temetéskor mellé tett pénzt is úgy magyarázták, hogy a túlvilágra vezető útján tudjon vámot fizetni, vagy Keresztelő Szent Jánosnak meg tudja fizetni a keresztelés díját. Néhol, szintén a túlvilági keresztelőhöz, szenteltvizet tettek mellé eltemetésekor.
A kereszteletlen gyerek lelkével való találkozásra és „megkeresztelésére” vonatkozó hiedelemmondák országosan elterjedtek voltak, különösen a katolikus vallású falvakban, de „keresztelés” a valóságban is előfordult a kísértetalakkal való képzelt találkozás esetén. Általában valamilyen ruhadarabot: kötényt, zsebkendőt vagy erre a célra előkészített keresztelőinget dobtak neki oda, és azt megöntözték vízzel vagy szenteltvízzel; matyókra vonatkozó adat szerint e szavakkal: „Én téged megkeresztellek az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében; ha fiú vagy, Ádám légy, ha lány vagy, Éva légy!” A bolyongásra ítélt lélek „felszabadul”: a mennybe jut. Elterjedt hit volt, hogy halála hetedik évfordulóján jelenik meg és sír; ilyenkor a fent említett fiktív találkozás nélkül is megkeresztelhették, például a sírja fölött saját anyja. Esetleg keresztelőruhát ásott le a család e napon sírjába. A kereszteletlen gyereket saját anyjához kapcsolódó vonásai kiemelik a „közösségi”, személytelen kísértetalakok közül, és részben a személyes-családi visszajáró halottak körébe utalják. A keresztelésnek mint a közösségbe fogadás aktusának a mellőzése viszont a közösség normái elleni vétek: ezért közösségi lény is ez a hiedelemalak. A vezeklése alól való feloldást a közösség bármely olyan tagja is elvégezheti, aki kereszteletlen gyerek lelkeként értelmezett jelenséggel „találkozott”.
Mivel mind a kísértethiedelmek általános vonásai, mind a keresztény egyház keresztelési szertartása – úgy is, mint a közösségbe fogadás aktusa és úgy is, mint a katolikus egyház tanítása szerint az üdvözülés előfeltétele (a megkereszteletlen embert kvázi az ördög tartja megszállva) – egységesek és általánosan elterjedtek voltak a keresztény Európában, a kereszteletlen gyerekre vonatkozó fenti hiedelmek is nagyon hasonlóak. Ugyanakkor majdnem teljesen hiányoznak a magyarság hiedelemvilágából azok a hiedelmek, amelyek szerint a kereszteletlenül meghaltak olyan természetfeletti lényekké válnak, akik a kísértet átmeneti állapotával szemben örökre a természetfeletti szférához tartoznak, mint a közép- és kelet-európai „kereszteletlen” démonok (amelyek kereszteletlenül meghaltak lelkéből lettek), vagy a délszláv és román emberfarkas kereszteletlenül meghaltakból égitestfaló lényekké váló alakjai (vukodlak, vîrkolac). A magyarságnak {7-553.} csak néhány csoportja ismerte a kereszteletlen gyerekből váló égitestfaló lényt: Erdély több helyén (Kalotaszeg, Alsó-Fehér m., Aranyosszék) úgy tartották, hogy a nap- és holdfogyatkozást ez okozza.
TERMÉSZETI SZELLEMEK
Olyan természetfeletti lények, amelyek valamely természeti hellyel, jelenséggel szoros kapcsolatban vannak, ott tartózkodnak, tevékenységük, hatáskörük, esetleg uralkodói fennhatóságuk arra terjed ki. A magyar néphitben kevés nyomuk van; ezek általában átvételek nyelvszomszédainktól, meglehetősen „későn” ahhoz, hogy igazán meghonosodhassanak, mint ezt már Róheim Géza megállapította (1925: 100–107), összefoglalván a magyar természeti szellemek adatait. Minden szomszédunk – lényegében egész Európa – ismer természeti szellemeket, csakúgy, mint nyelvrokonaink. Különösen az erdei szellemek igen sokfélék: „vadember”, „vad asszony” a német nyelvterületen, „erdők anyja”, „erdők ura”, „erdei asszony” és egyéb erdei lények minden szláv népnél és a románoknál (Mannhardt 1876–1877; Harva 1913; Paulson 1961; Hultkranz 1961). Feltehetően voltak a honfoglaló magyarságnak is természeti szellemei, de nem tudunk sajátosan magyar vonások fennmaradásáról. A magyar néphit erdei- és víziszellemszerű lényeire egyaránt jellemzőek az általános európai vonások: a természet – emberi világtól elkülönülő – világában élnek, a természet, az állatvilág jegyeit viselik, állatias külsővel rendelkeznek. A rájuk vonatkozó hiedelmekben az emberi és a természetfeletti világ, a kultúra és a természet ellentéte fejeződik ki. Az erdőbe, a vízbe: a természetbe csalogatják az embert, ugyanakkor az ember a kultúra tárgyaival szelídíti őket magához; máskor kiengesztelő, áldozati jellegű gesztusokkal közeledik hozzájuk. Mindez általános, minden nép hasonló hiedelemlényeire jellemző vonásuk.
ERDEI LÉNYEK
A magyar néphit gyér számú rájuk vonatkozó adata szerint különböznek mind nemükben, mind elnevezésükben, mind jellemvonásaikban. Leghatározottabb az erdélyi vadöreg, vadember, valamint vadleány alakja. Előbbi nagy szakállú, szőrös öreg, az „erdő és a vadak felett őrködött”. Az emberekkel szemben ambivalens magatartású, de inkább ellenséges. Megbünteti az őt bosszantókat, vele tiszteletlenül beszélőket (Kalotaszeg, Gyimes). Élelemért elvégzi a favágók munkáját. A vadleány, erdei leány, víg leány szép, hosszú hajú, meztelenül járó lány, teste olykor szőrös, körme hosszú, állati karomhoz hasonló; az erdőben él, nincs tűzhelye, nem süt kenyeret. Előre megérzi és megjósolja az időjárást: ha jó idő van, szomorú, sír, mert tudja, hogy rossz idő lesz (és fordítva). Magatartása szintén ambivalens az emberek irányában: hiedelemmondái szerint bosszút állhat az őt bosszantókon, de az emberek maguk közé csalogatják, „elfogása” után házhoz szelídítik, tejet, ruhát adnak neki, csizmát tesznek ki, amit felhúz meztelen lábára. Odahozott gyerekét is civilizálják: megmosdatják, a szőrtől leborotválják.
Az Erdélyből többször közölt, fában lakó szellemre, „erdők anyjára” vonatkozó adatok általában nem magyarokhoz, hanem románokhoz kapcsolhatók; mint ahogy a hasonló északkelet-magyarországi adatok is többnyire a valamikori magyarországi nemzetiségektől {7-554.} (ruszinoktól) származnak (Lajtha 1941; Gunda 1956; Salamon 1975; Ferenczi I. 1960a). A magyar néphit e „hiányát” jelzi az is, hogy ismert néhány olyan ráolvasástípus, amelynek délszláv, román, német párhuzamai erdei, hegyi szellemeknek, „erdők anyjának” adják át, „kiabálják ki” a betegséget, a magyar szövegek viszont boszorkányhoz, szépasszonyhoz – a magyar néphit létező hiedelemlényeihez – szólnak. Ugyanez a helyzet a betegséget „fának átadó” ráolvasásokkal, amelyeket Európa több pontján (pl. francia, német adatok szerint) a fának „áldozatot adó” cselekmények kísérnek. A magyar népi gyógyászatban ez a gyakorlat a megszemélyesített fának elküldő-átadó jelképes gesztusokban nyilvánul meg.
VÍZILÉNYEK
A víziszellemszerű lények adatanyaga gazdagabb, bár e lények egyike sem egységes és körülhatárolható; ezeknek egy-egy tulajdonságára is csak szórványadatok és egymástól eltérő hiedelemmondai motívumok mutatnak. Az adatok háromféle alak köré csoportosulnak.
A férfialak gyakran merev, holttest alakjában megjelenő, vízen úszkáló lény, aki a vízbefúltakból lett (vízőrző, vízivó, hordófejű ember, meredttestű, holtember, fullasztó). A vízen dolgozó emberekkel – halászokkal, molnárokkal – szemben rosszindulatú: Csongrád megyei adatok szerint megköti a csónakot, elissza a malom alól a vizet. Sokszor hirtelen a csónakban terem, vagy felveszik a csónakba. Ha bántják, elsüllyeszti a csónakot (Duna, Tisza és Maros mente). Olyan lényre is utal mondai adat, amely víz alatti palotájába húzza le a fürdőzőket, ha megzavarják, például követ dobnak rá (süvöltő; Tápé, Csongrád m). A halászok hálóját kioldja (lásd: „Oldjam-e vagy kössem” mondatípus). Az embereket a vízbe csalogatja, vízbe fojtja, megkergeti, ijeszti. Külseje sokszor borzalmat keltő: fekete arcú, szőrös testű, hosszú görbe keze van, néha meztelen. Általában hulla- vagy démonszerű, akkor is, ha nem kimondottan holttest a megjelenési formája. Előfordul hal alakjában is (a kifogott hal megszólal).
Legtöbb monda-adat a pirossapkás emberre vonatkozik (főleg a Duna mente községeiből). Ez törpeszerű lény, váratlanul a csónakba ugrik, ijeszti a vízen járókat. Vannak olyan vonásai is, amelyek szerint mintegy fennhatósága van a víz, a halak felett.Tabumondák büntető lényeként is megjelenhet: egy Tolna megyei mondaszöveg szerint az újhold vasárnapján halászókat vagy vadászókat akadályozza működésükben (Gyönk).
A hableány, széplány, éjlány, éjleány, vízilány hosszú hajú, éneklő, deréktől lefelé haltestű, sellőszerű lény; énekével csalogatja a vízbe a halászokat (Tisza mente, Balaton-vidék, Duna mente). Sokszor csapatosan énekelnek. Egy szigetvári adat szerint a jövendőt „éneklik ki”. A víz kincseire vigyáznak (Nagyszalonta). Olykor segítőkészek az ember felé (felhozzák vízbe ejtett baltáját). Bizonyos áldozati gesztusok is ismertek, például a Tiszából merített vízből visszalöttyintenek a „víz őrzőjének” (Kálmány 1895: 102). A vízilényektől függetlenül is létezik egyfajta kvázi-vízáldozat a magyar néphitben: nem meghatározott lénynek adtak áldozatot, de több helyen ismert volt az a hiedelem, hogy a „víz áldozatot követel” (Zemplén m., Bukovina, Győr m.).
Áldozati vonásokat mutat a vízbefúlt keresése is nagypénteki (vagy pénteki) kenyérrel, lepénnyel és gyertyával. Ezek az adatok a vízilények halottakkal való kapcsolatára utalnak; a víziszellemek ilyen vonásai az újkorban elsősorban keleti és nyugati szláv {7-555.} hiedelmekből ismertek. Ez igazolni látszik azt a feltételezést, hogy a természeti szellemek eredetének egyik szála a halottkultuszban keresendő. A sellőszerű, éneklő lények inkább nyugati és délszláv, valamint román, a vízihullaszerű lények és különösképpen a veressapkás törpe inkább a német nyelvterület felé mutatnak kapcsolatokat. A férfi holttestalaknak közvetlen ruszin kapcsolatát is kimutatták (Dobos 1981).
IDŐJÁRÁSDÉMON: SÁRKÁNY
Víziszellemszerű vonásai – függetlenül az itt bemutatott vízilényektől – a magyar néphit sárkányának is voltak, sokféle tulajdonsága között azonban dominálnak az időjárásdémon-attribútumok.
Állat alakú démonikus lény. Nem azonos a mese sárkányával; külső jegyeiben is különbözött tőle: csak egy feje volt (Solymossy 1931). Óriási gyíkszerű alak, elnevezései azonban inkább a kígyóval asszociálják. Alakváltozatait Erdész Sándor tipizálta (1984), a sárkányok közé sorolva a Beregben és Szabolcsban ismert (valószínűleg a szabolcsi szlovák eredetű lakosság hiedelmeiből származó) zomok nevű kígyót is, amely megtámadja az embereket, kárt tesz az állatállományban; hiedelemmondák ismertek legyőzéséről, elkergetéséről.
A további három sárkányalak közös jellemzője a vízzel való kapcsolat. A tarajos kígyónak, szárnyas kígyónak is nevezett sárkány szárnyas, pikkelyes, hosszú körmű, lángot vagy szikrát fújó kígyó. Általában pontosan meghatározott színe volt, de ez igen különböző lehetett: fehér, fekete, vörös, kék, tarka. Mocsarakban, vizes réteken, tavak közelében tartózkodik. Ha barlangban, faodúban él, akkor is van valamilyen kapcsolata a vízzel. Alakja a sárkányölő hős-mondákból ismert: mocsárból, tóból bújik elő, az embereket rettegésben tartja, pusztítja az állatokat, míg egy hős le nem győzi. Némelyik mondavariánsban hétfejű sárkányként jelenik meg. E mondák a sárkányölő Szent György mondakörébe tartoznak, és a közelmúltban kevéssé voltak az élő néphit részei. A sárkányölő hős-mondák azonban a magyarság múltjában minden társadalmi réteg körében népszerűek lehettek. Ezt az 1408-ban alakult Sárkányos Társaság, sárkánnyal kapcsolatos helynevek és a sárkány-ikonográfia egyaránt bizonyítja (Dömötör T. 1981: 106–108; Bálint S. 1977: 1. 293–296).
Szórványos néphitadatok utalnak egy másik, szintén vízzel kapcsolatban lévő, egyébként a fentitől eltérő, föld alatt élő sárkányalakra, amely sokszor templom alatt tartózkodik, méretei óriásiak lehetnek. Ha előbújik, összedől a templom, vagy árvíz, földrengés keletkezik. Az embereket, állatokat is pusztítja.
A magyar néphit legismertebb sárkányalakja a sárkánynak vagy sárkánykígyónak nevezett, szintén mocsárral, vizes helyekkel, valamint az időjárással: jégesővel, viharral kapcsolatos, óriási gyíkszerű lény. Külseje többnyire nem pontosan meghatározott. Lehet vörös pikkelyes; lehet szárnya, sörénye, olykor négy lába is. Leghangsúlyozottabb testrésze a farka. Szorosan összefonódik a garabonciás alakjával, ő a garabonciás „hátaslova”.
A garabonciásról és sárkányáról szóló hiedelemmondák a sárkány születésére, megszerzésére és közös utazásaikra vonatkoznak. A sárkány halból, kacsából, rákból, halból vagy leggyakrabban kígyóból – de mindenképpen víziállatból – születik, vagy a sárkány fia, aki hét évig hordta vagy szoptatta. Rejtett helyen nő fel: tóban, gödörben, kútban, {7-556.} esetleg barlangban vagy faodúban. Itt hét vagy tizenhárom évig kell tartózkodnia kígyó alakjában; ez idő alatt ember nem láthatja. Éhségét, szomjúságátsárkánykő nyalogatásával csillapítja. Innen hívja elő és kantározza fel a garabonciás. Orkán, felhőszakadás, pusztító jégeső, árvíz okozását tulajdonították magának a sárkánynak is: a tóból kikelve vihart támaszt, vagy ő maga van a viharos szélben vagy felhőben, árvízben. Az alázúduló esőfüggönyt sárkányfaroknak, a viharfelhőt sárkánynak nevezték. Magyarázták a vihart a sárkány „leereszkedésével” is. Főleg erdélyi és bukovinai hiedelmek szerint mintegy a víz körforgásával együtt végez „körforgást” a sárkány: a tóból, mocsárból, folyóból felemelkedik a felhőbe, majd az esővel, felhőszakadással „leesik”. Göcseji és kalotaszegi mondák sárkányok „égbeli” viaskodásárói szólnak, amit a sárkányok fütyülő hangja vagy villámlás kísér. A nyelvterület északkeleti részén: Szabolcs-Szatmárban, Hajdú-Biharban kincsőrző szellem szerepe is volt a sárkánynak (Holló 1934; Szücs S. 1940).
E sárkányalak több nyelvszomszédunk hiedelmeiben a miénkhez hasonló kapcsolatban van garabonciásszerű idővarázslókkal, eredetét mégis önállóan, a garabonciás alakjától függetlenül kell keresnünk. Óriási kígyóként megjelenő, vagy gyíkszerű, esetleg szárnyas, az időjárási jelenségekben felbukkanó, vagy azokat okozó sárkányokat Európa minden népe ismer; különösen gazdag az anyag Közép- és Délkelet-Európában. Neve mindenütt „kígyó”, „gyík”, „féreg”, vagy ezek összetételei: délszláv, keleti, szláv zmaj, zmej, a fent említett szlovák zmok, a román zmeu és vîlva, vlva, német Lindwurm, Haselwurm és egyebek. Ez a sárkány hozza a viharos szelet, jégverést, felhőszakadást; vagy megjelenésével jelzi a vihar közeli kitörését. Időjárás-sárkányunk alaptulajdonságai hasonlóak, néhány részletvonás pedig a délszláv és keleti szláv sárkányok őrzőszellemvonásaival rokonítja őket: ezek szerint a sárkányok egy-egy vidék jó időjárást és termést biztosító urai. Bolgár-török eredetű sárkány szavunk arra vall, hogy hasonló időjárásdémon-sárkány a honfoglaló magyarság hiedelemvilágában is lehetett, mint ahogy Délkelet-Európa, Elő-Ázsia nem indoeurópai népei is ismernek hasonló démonokat. Ezek esetleges sajátos vonásai eltűntek Délkelet- és Közép-Európa gazdag sárkányhagyományainak rokon közegében.
Az archaikus időjárásdémonoktól többé-kevésbé elkülönül a keresztény sárkányharc-legendák sárkánya: ez lehet többfejű, nem kígyószerű sárkány is, amit sokszor eltérő néven is neveztek (például német Drache a görög drakosból). A középkori keresztény Európa sárkányölő hős-legendáinak gyökerei asszír–babiloni, hindu, iráni mítoszok, amelyek a „viharisten küzdelme a felhődémonnal az esőért” ősi, Eurázsia nagy területén ismeretes mitologéma kifejeződései, mint ezt Róheim Géza (1911) megállapította. Ez a sárkányharc az iráni dualizmus hatására az „istenség, angyal, hős harca az alvilági szörnnyel” formában terjedt el a hellenizmus korában, majd a kereszténység első századaiban Európában is. Kiegészült a görög–római sárkány szüzeket rabló vonásaival és zsidó–keresztény, bibliai sárkányokkal és sárkánylegyőzőkkel is; az ószövetség (Ézsaiás könyve, Jób könyve) sárkánykígyószerű vízi- és szárazföldi lényei mind a vízi, föld alatti, mind a repülő szárnyas kígyó vagy gyíkszerű, tüzet okádó sárkányok európai összképéhez hozájárultak. A sárkányölő hős alakját gazdagította az Apokalipszis Mihály arkangyal által legyőzött sárkánykígyója köré fűződő hagyomány. A győző keresztény szent lett: Szent Mihály, Szent György, Szent Illés. A keleti egyház legendái régi szláv viharistenre utaló mitologikus töredékeket is olvasztottak magukba; a német sárkányharclegendáknak is voltak pogány, ógermán gyökereik (Eliade 1958: 207–215). E legendai sárkány gazdag, sokszínű vonásai nemcsak a fent említett magyar sárkánymondákat, hanem a {7-557.} néphit vihardémon-sárkányának alakját is gazdagították (tüzes, villámló sárkányok), mint ahogy szláv nyelvszomszédainknál is egybemosódik a kétféle sárkányalak. (Az európai és német sárkányok összefoglalása: Mackensen 1929–1930. Szláv sárkányok: Dukova 1970; Zečević 1981: 69–71.) Szintén Európa-szerte ismert – és antik, valamint zsidó-keresztény, bibliai gyökerekkel egyaránt rendelkezik – a vízidémonszerű sárkány, a vízben lakó, árvizet okozó, tavak vizét összekeverő, vizet köpő lény. A kincsőrző sárkánynak, sárkánykígyónak ókori keleti, görög és ógermán hagyományai egyaránt vannak.
A sárkányhiedelmeket gazdagította a középkori egyház azon nézete, hogy a vihart, jégesőt démonok okozzák, illetve maga a Sátán jelenik meg a viharban (Franz 1909: II. 19–37). Már az Apokalipszis – nemkülönben a középkori egyház – azonosította a kígyóként is megjelenő sárkányt a Sátánnal. A keresztény vallás vihart hozó démona természetesen sok „pogány” vihardémonvonást örökölhetett: az egyház Sátánjának legfontosabb vonásai a hellenisztikus démonhitben gyökeredznek (Stemplinger 1922).
TÜNDÉR, SZÉPASSZONY
A magyar néphit tündéreit a Dél-Alföldön, Dunántúlon, Erdély, Moldva, Bukovina területén, valamint a Felföld sok helyén ismerték. A beléjük vetett hit különösen a déli és keleti területeken volt igen intenzív, mint ezt az emberek közti megjelenésükről, a velük való találkozásokról, csábításaikról feljegyzett élménytörténetek nagy száma is bizonyítja. A mindenhol ismert tündér és szépasszony név, a felföldi menyecske, az északkeleti területek kisasszonya, valamint a fehér asszony, cifra asszonyelnevezések is egy lényegében azonos női démont jelentenek, csekély táji különbségekkel. Fő jellemvonásaikat Zentai Tünde összefoglalta a szépasszony vonatkozásában (1975; 1976), ezt egészítjük ki egyéb neveket viselő tündérek adataival. Eszerint fiatal, hosszú hajú, sokszor fehér ruhás, csábító szépségű nők, akik általában csoportosan jelennek meg. Csapataik táncolnak, énekelnek, fürdenek; zeneszóval repülnek, olykor hintón, kocsin vagy lepedőn szállnak a levegőben, táncmulatságokat, „ebédeket” tartanak. A férfiakat elcsábítják, elragadják, másokkal utat tévesztetnek, „elvezetik” őket. Sok monda szól az elragadott muzsikusokról: az elvitt furulyás, dudás zenekíséretet szolgáltat a fáról fára vagy a szélben táncoló tündércsapatoknak. Általában is gyakori megjelenési formájuk a szél, különösen a forgószél, máskor madarak: vadliba, varjú, hattyú alakját öltik. Betegségeket hoznak az emberekre, a csecsemőket „kicserélik”; a lovakat elviszik az istállóból éjszakai mulatságaikhoz. Sajátos megjelenési helyeik: elhagyott ösvény, híd, árok, keresztút, eresz alja, gödör, trágyadomb; máskor patak partja, tó. Sok hiedelemmonda jeleníti meg az éjszaka fürdőző, vízben tapsoló, éneklő tündéreket. Megjelenésük ideje: éjszaka, éjfél vagy dél, továbbá Szent György és pünkösd napja. Egy jellemző baranyai szépasszonytörténet:
„A körösztanyám alighanem látott. Nagyon szépek voltak, tiszta fehér ruhában szoktak énekölni a körösztúton éjjel tizönegytől tizönkettőig. Tizönegyen voltak. A Vörözsi-puszta felé vívő meg a körösztúti rossz utak voltak, mert ott jártak szépasszonyok. Akit azok mögrontottak, arra mondták, hogy a Szépasszonyok Tálába lépött” (Zentai T. 1975: 231). Zentai Tünde a szépasszony-hiedelmek egy-egy kisebb tájhoz kötődő sajátosságait is megállapította. A déli órában, eresz alatt, trágyadombon, elhagyott{7-558.} ösvényen való megjelenés inkább dél-magyarországi sajátság. Ugyancsak a Szeged környéki és baranyai szépasszony jellemzői bizonyos kifejezések: szépasszony tálja, szépaszszonyok köpködése, szépasszony köténye. Ezek tulajdonképpen a szépasszonynak tulajdonított betegségek metaforikus kifejezései: például a „szépasszonyok táljába lépett” a sebes lábú ember. Ez a Dél-Alföldön a szépasszony-hiedelmektől függetlenül is bizonyos bőrbetegségek megnevezése lett (Kálmány 1893b).
A szépasszony okozta betegségeket általában csak az kapja meg, aki a rájuk jellemző megjelenési helyeken és időpontokban megzavarja őket táncukban, vonulásukban, „ebédjükben”, vagy a forgószél sodrába kerül, amelyben ők vonulnak. Büntetésül megbénul, megnémul, „elveszti az eszét”, sebes lesz a lába, félrehúzódik a szája. Hasonló hiedelmek vonatkoznak a szépasszonyok otthagyott tánchelyeként értelmezett, körben letaposott fűre: aki belelép, különböző lábbántalmak érik. A tündérek tehát csak a helyüket-idejüket megsértőket bántalmazzák. Így értelmezhető az országosan elterjedt hiedelemmonda, amely azokról szól, akik délben vagy Szent György napján, pünkösdkor elaludtak a dombon vagy a mezsgyén, árokban (Bihari 1980: 149). Az arra vonuló szépasszonyok kiszedik lábszárcsontját, és az illető béna lesz addig az időpontig, amíg a következő Szent György-napon, vagy két hét múlva, ugyanabban az órában újra megjelenő tündérek vissza nem helyezik csontjait. Az erdélyi és bukovinai szépasszony jellemvonása, hogy éjszaka behatol az istállókba és ott a lovak sörényét összebogozza (Gunda 1947; Csermák 1949). Szórványosan sok egyéb helyi sajátság is ismert volt. Például az otthon egyedül hagyott gyereket megszoptatták a szépasszonyok, ennek következtében „zöld ment a gyomrából”; tilóra ülve vagy embereket megnyergelve is repültek (Gyimes).
A szépasszony – különösen Erdélyben – helynevekben, természeti jelenségek neveként is előfordul, például: Szépasszony útja (Tejút), Szépasszony kútja, Szépasszony luka (barlang).
A szépasszony elleni védekezés legáltalánosabb módja megjelenési helyeinek elkerülése volt. Bukovinában szokásos volt a veszélyes időszakokban az istállót védeni a lovakat bántalmazó szépasszonytól: mákot szórtak az istálló köré.
A szépasszony nevet Róheim Géza a boszorkány szót helyettesítő eufemisztikus kifejezésnek – tehát voltaképpen a boszorkány tabunevének tartotta (1920: 183–187). A boszorkány hiedelemalakjának valóban sok hasonló vonása van: embereket megrontó tevékenysége azonos lehet a szépasszonyéval, különösen ami a jellegzetes helyeken és időpontokban megnyilvánuló ártó hatását illeti. A boszorkány azonban ember, aki természetfeletti képességei révén akár szép tündér alakját is öltheti a hiedelmek szerint, míg a tündér szép nő alakjában megjelenő démon. A boszorkány és szépasszony elnevezések keveredése, a boszorkány sok helyen előforduló szépasszony megnevezése annak a folyamatnak az eredménye, melynek során a boszorkány különböző – eredetileg tőle független, nála archaikusabb – démonikus alakok sajátságait olvasztotta magába.
A magyar szépasszony és egyéb neveken nevezett tündéreink hiedelmei is sokszor már egy átmeneti állapotot jeleznek: egy majdnem emberi boszorkánnyá vált démonikus lényre vallanak, aki eredeti tündérsajátságaiból sokat elveszített. Már a szépasszony név első magyar adata, a „pulcrae(!) mulieres” egy 1565-ös kolozsvári boszorkányperben (Komáromy 1910: 3) gyereket kicserélő boszorkányra vonatkozik. A démonikus tündér és az emberi boszorkány közti átmenetet képviselik a boszorkányok által társaságukba, mulatságukra elragadottak már boszorkánypereinkben is nagy számban megjelenő hiedelmei: egy 1715-ös Bihar megyei per szerint például egy elragadott furulyás három éjjel {7-559.} jár „azon ördöngös compagniaval” – egy fecskefészekben ülve kellett sípolnia a táncoló boszorkányoknak (Schram 1970: I. 75). Az eredeti tündérsajátságokat találjuk meg régiesebb állapotukban a Balkán-félsziget délszláv, román, albán, görög tündéreinél; töredékesebben a magyarsággal szomszédos nyugati és keleti szláv népek hiedelmeiben is. A magyar tündérhiedelmek déli és keleti kapcsolataira – lényegében délszláv és román eredetére – minden, őket vizsgáló kutató felfigyelt (Strausz 1897: 126–130; Róheim 1925: 110–114; Zentai T. 1976; Dömötör T. 1981: 82–89). A Balkán tündérei: a délszláv vila és szamodiva, szamovila, az albán, román zinâ, zîna (legáltalánosabb román tabunevükön fele), a görög nereida mai vonásai sokfelé ágazó gyökerekre vallanak. Ezek a tündérek részint természeti szellemek; táncoló csapataik antik vízi, erdei és hegyi nimfák vonásait és ószláv vízinimfa-hiedelmek nyomait őrzik. Emellett az emberek közt időszakosan megjelenő halottak és vihardémonok, szélben megjelenő lelkek archaikus vonásait is viselik: a Kelet-Balkánon elsősorban a húsvét és pünkösd közti, pravoszláv halottak hetében jönnek az emberek közé. Táncoló csapataik nemcsak betegségeket, hanem termékenységet is hoznak az embereknek; sokszor a falu termékenységbiztosító őrzőszellemei, „istennői” is (Lawson 1910: 130–173; Muşlea-Bîrlea 1970: 206–218; Frankovics 1975; Zečević 1981: 31–49; Georgieva 1983: 110–137). E vonásaik egy része Diana és Hekaté kultuszában gyökeredzik, de alakjukban kis-ázsiai Magna Mater-szerű istennők, valamint Dionysos kultuszának nyomai, továbbá görög-római és szláv sorsasszonyok vonásai is számottevők. Kultuszuk is fennmaradt; a tündérek „megidézésével”, áldozatok bemutatásával gyógyító varázslók transzban „elragadtatva” a tündérek „túlvilágán” avatódnak be, és rendszeres „lélekutazásokkal” tartanak fenn kapcsolatot a tündérekkel. A tündérek megjelenési idejében rituális társaságok működnek: a ruszália, ljelje, căluşari. Ezek tagjai részint a tündérek megjelenítői, részint a tabusértőket sújtó „tündérbetegségek” gyógyítói. A társaságok rítusaiban központi szerepe van a zenés-táncos eksztázisnak (Kligman 1981). A lélek „elragadása” a tündérek túlvilágára, részvétel a „mennyei” tündérmulatságokon – mint hiedelem, illetve hiedelemmonda is általánosan elterjedt a Balkánon. E gazdag hagyomány a magyar néphitben részint a tündérek, részint a boszorkány alakjához kapcsolódik. Nálunk a tündérek kevésbé sokszínű lények: termékenységhozó és őrzőszellem-vonásaiknak, kultuszuknak nincs nyoma. Ezek a vonások gazdagították azonban a boszorkány hiedelemalakját: a táncoló tündércsapatok, a „túlvilági” tündérmulatságok, az „elragadottak” hiedelmeinek, a rituális társaságok gyakorlatának sok motívuma boszorkánytársaságként, boszorkánymulatságként ismert a magyar néphitben (Pócs 1986b).
HELYEK SZELLEMEI
Olyan szellemek, amelyeknek fennhatósága a kultúra tárgyaira: épületekre (ház, istálló, csűr), hidakra, bányákra, hajókra terjed ki; ott jelennek meg az embernek. Az ember viselkedését ezeken a helyeken általában tabuk, előírások szabályozzák; a szellemeknek sokszor áldozat jár. A görög–római, valamint újkori (elsősorban észak-, észak-kelet-európai) adatokból (Honko 1962; Buss 1973) ismert lények közül kettő van jelen a magyar néphitben – mindkettő meglehetősen kapcsolat nélküli „jövevény”.
{7-560.} KINCSŐRZŐ SZELLEM
Gazdag adatanyag jellemzi a magyar néphit kincsőrző szellemét, ugyanakkor kevés egyedi vonással rendelkezik. Tulajdonképpen átmenet a természeti szellemek „hegyi szellem” fajtája és a helyek szellemei közt. Közép- és Nyugat-Európa kincsőrző szellemei sokszor a hegyi szellemek; de sok helyütt a sárkányoknak is vannak kincsőrző szellemvonásaik. Nálunk nem egyetlen körülhatárolható hiedelemalak, hanem részint egy meghatározatlan kísértetfigura, amely (a „bűnhődés” motívuma nélkül) a kísértet szokásos jellemzőivel rendelkezhet. Másrészt a néphit bármely természetfeletti lénye betöltheti e szerepet. A különböző tájakon feljegyzett mondavariánsok kincsőrző lényeinek elnevezései tükrözik e sokféleséget: ősz öregember (ez a legelterjedtebb), fehérruhás ember, boszorkány, ördög, pap, kutya, disznó, (veres) kakas, béka stb. Az állatfigurákat gyakran tartották állatalakot öltött ördögnek, kísértetnek. A múltban az egész nyelvterületen elterjedt az a hiedelem, hogy a különböző lyukakban, odúkban, alagutakban, nedves helyeken: réten, mocsárban, nádasban elásott kincset őrzik. Az ember megszerezheti tőlük a kincset, de csak előírások, tilalmak betartásával. E hiedelmek fennmaradásában szerepe lehetett a nedves helyeken égő mocsárgáz értelmezésére irányuló törekvéseknek. A múlt századi ármentesítést megelőzően e fényjelenségek mindennapi tapasztalatok részei voltak; sötétben, a falun kívül, a „természetfeletti szférában” voltak érzékelhetők. Még a közelmúlt néphitében is eleven volt az elásott kincsek megszerzésének lehetőségébe vetett hit; ez is hozzájárulhatott a kincsőrző szellemek hiedelmeinek fennmaradásához (Balásy 1897; Bán 1915). Sokféleségük azonban azt bizonyítja, hogy nem volt a magyar néphitnek eredetileg kincsőrző szellem-alakja; e lények a szomszédos népek hasonló alakjaitól, a néphit más funkciójú lényeitől és a középkor tudós mágiájának hagyományaiból egyaránt nyerhették bizonyos vonásaikat.
BÁNYASZELLEM
Feltehetően a valamikori Magyarországra települt német, kisebb mértékben szlovák, délszláv bányászok hiedelmei révén jutottak a magyarsághoz, de a felvidéki, erdélyi és mecseki bányavidékeken nem terjedt túl ismeretük. Eredetük sokféleségét elnevezéseik is mutatják: bányarém, bányapásztor, bányatörpe, bergmanli, pörtmandli, birgej, permonyik. Általában hosszú szakállú, sokszor pirossapkás, törpeszerű lények, néha állatalakban, esetleg óriás képében jelennek meg. A róla szóló hiedelemmondák szerint az emberekhez való viszonya általában pozitív: segíti a bányászokat, figyelmezteti őket a veszélyre. A bánya szabályai ellen vétőket, az igazságtalan felügyelőket – mint tabumondák büntető lénye – bünteti a lámpa eloltásával, kövek hajigálásával, a bányák beomlasztásával. Elpusztult bányákról szóló mondák szerint azokat a haragvó bányaszellem omlasztotta össze. A bányaszellem hiedelemalakja elszigeteltsége ellenére néhány vonásával kapcsolatokat mutat az ördöngösök, tudósokalakja felé (ördöngös bányászmondák). (Versényi 1890; Szendrey Zs. 1938.)
{7-561.} HÁZI- ÉS SEGÍTŐSZELLEMEK
HÁZIKÍGYÓ
A háziszellem olyan szellemlény, amelytől a család jóléte és gazdasági boldogulása függ. Az észak-eurázsiai népek legtöbbjénél, vagy finnugor nyelvrokonainknál még fellelhetők teljesebb formái: a szellem, ábrázolt képmása (bálványa) és ezek kultusza – mint ezt például Ránk (1949) vizsgálataiból tudjuk. Európa múltjából gazdag etruszk és római emlékanyag maradt ránk, de az újkor parasztkultúráiból háziszellemek kultuszáról már nem tudunk. Minden európai nép hiedelemvilágában fellelhető azonban még az újkorban is a háziszellemszerű lények nyoma, akikhez másodlagos, kvázi-áldozati cselekmények fűződnek. Különösen a szláv és balti népeknél ismert sokféle változatuk. Általában a tűzhelyen, tűzhelyben vagy a küszöb alatt, ritkábban a falban élnek, többnyire állat – leginkább kígyó –, ritkábban pici ember, „kobold” alakjában jelennek meg. Keleti és nyugati szláv, valamint általában a balkáni hiedelmek szerint szoros kapcsolatban vannak a családdal, amennyiben egyik ős lelkéből váltak háziszellemmé, a nemzetséget, családot pártfogoló őrzőszellemmé: ilyen a szlovák stary dedo (’öreg nagyapa’), a szerb és bolgár talaszom, talaszon és sztopanin, vagy a görög stoicheion. Sok tekintetben hasonló az orosz domovoj, a lengyel did vagy dziad (Marinov 1914: 212–213; Schmidt, B. 1871: 179–185; Weiser 1926; Haase 1939: 127; Horváthová 1972: 241–242).
Bartha Elek, összefoglalván a magyar háziszellemek lehetséges adatait (1984a: 61), megállapította, hogy tulajdonképpen csak a szecsko (Hortobágy) és a koupé (Szamosszeg, Szatmár m.) nevű, a házban zűrzavart keltő, pincében lakó lények tekinthetők ilyennek, de ezek nyilvánvaló átvételek betelepült szláv népcsoportoktól. Van azonban egy, a magyar nyelvterület nagy részén ismert lény, a házikígyó, amely bizonyos mértékig háziszellem-szerepkört tölt be. Házicsúszó, falikígyó, pézsmakígyó, fehércsúszó neveken is ismerik. A vele kapcsolatos hiedelmek leginkább a nyelvterület észak-északkeleti, és dél-délnyugati részén csoportosultak (részletesebb leírás: Erdész 1984: 65–79). A hozzá fűződő nézetek lényegtelen részletekben térnek el. Tulajdonságai: fehér (ritkábban zöld, sárga vagy „cifra”) színű, a falban lakik (néhol úgy tartották, hogy a küszöb alatt, vagy általában a „telken”). Hangjáról lehet megismerni: „ketyeg”, esetleg „csörög”, „fütyül” a falban. Egy közelmúltban gyűjtött, Zala megyei adat szerint: „A háznak van kígyója, hallottam is, ollan picit, hogy piitty, piitty, hallatszott.” Ha előbújik a falból, tejjel kell táplálni. Általános hit volt, hogy a ház szerencséje vagy a házigazda élete a kígyó életével szoros összefüggésben van: nem szabad bántani, elpusztítani, mert akkor a házat szerencsétlenség, például tűzvész éri, a gazda vagy a gazda kislánya meghal. Közismert hiedelemmonda szerint a házikígyót a család kislánya eteti tejjel; ha ezt megtiltják, vagy a kígyót agyonütik, a gyerek meghal. Ez a mondaszüzsé Európa nagy részén ismert. A „kígyó – ház szerencséje – gazda élete” kapcsolat mint hiedelem ettől függetlenül is eleven volt; a telken, a ház körül megjelenő valóságos siklót gyakran vélték házikígyónak, és nem merték bántani, sőt etették, becézték. A házat őrző kígyó alakja lényegében egész Európában ismert; általában a család egy tagjának életével van kapcsolatban, mintegy egyéni őrzőszellem szerepe van, míg az előbb említett háziszellemek az egész család sorsával kapcsolatosak. A Balkán „házőrző kígyói” esetében azonban nem válik el a két funkció. A magyar házikígyó-hiedelmekben is megtalálhatók mindkettőnek a nyomai, de elsősorban hiedelemmondai alak, csakúgy, mint közép-európai párhuzamai. {7-562.}Hasonló hiedelmek, illetve mondák ismertek osztrák, cseh, morva, szlovák területeken. A magyar néphit házikígyója nyilvánvalóan e körbe tartozik – mint ezt már Róheim Géza vizsgálatai (1925: 88–90) is kimutatták. Kevesebb kapcsolatot mutat a balkáni és keleti szláv hiedelmekkel; a kígyót tisztelő-félő magatartáshoz nálunk nem társulnak az „ősöknek” adott áldozat maradványaiként értelmezhető cselekmények, valamint a „házőrző kígyót” az ősök lelkével kapcsolatba hozó hiedelmek.
A volt Abaúj-Torna megye területén ismert a házikígyóhoz minden vonásában hasonló menyetke. Itt a baromfiudvart zsákmányoló menyétnek tulajdonították a fenti hiedelmeket: a háznál él, élete a lakók életével szoros összefüggésben van. E hiedelmek függetlenek a menyétasszony magyar néphitben egyébként betöltött szerepétől.
ÉPÍTŐÁLDOZAT
Új ház építésekor az egész magyarság ismert bizonyos rítusokat, és többfajta hiedelemről is tudunk, amelyeket a folklórszüzsékből ismert emberáldozat (lásd: Kőműves Kelemenné ballada) nyomán építőáldozatnak nevezünk. Az „építőáldozat” hiedelmei és gyakorlata Európa nagy részén a miénkhez hasonlóak: általában áldozat-imitációkról van szó: leggyakoribb a kakas, tyúk és tojás vagy vér, valamint a szentelmények befalazása, mint ez Bartha Elek (1984a: 20–21) összefoglalásából kiviláglik. (A magyarral lényegében egyező szlovák gyakorlatról lásd: Bogatirjov 1986.) Csak a Balkán népeinek – elsősorban bolgár és görög – hiedelmeiben lelhetők fel tudatosan az előbb említett őrzőszellemeknek, háziszellemeknek adott áldozatok nyomai. A jelenkori közép-, délkelet-európai hiedelmek és rítusok hátterében azonban e mitikus lények általában hiányoznak: nincs olyan háziszellem, akinek ezt az áldozatot adják, csak maga a ház. Az alábbi magyar „építőáldozat”-hiedelmek is ezt a másodlagos, „hiányos” szintet képviselik; nincsenek kapcsolatban a magyar néphit egyetlen háziszellemszerű lényével, a házikígyóval.
Országszerte ismert hiedelem volt, hogy az „új ház áldozatot követel” – tehát a beköltöző család valamelyik tagja a közeljövőben meghal. Ezért általános volt, hogy az első éjszakán olyan személy aludt az új házban, akinek a haláláért „nem kár”, így a legöregebb családtag, vagy gyógyíthatatlan beteg, de leginkább kutyát, macskát, tyúkot zártak be a még üres házba. Néhol a beköltözéskor állatot öltek: baromfit nyakaztak le, vagy kutyát ütöttek agyon a küszöbön. Előfordult tyúk, macska vagy valamilyen állati eredetű termék, leginkább tojás befalazása. Hogy ez az elmúlt századokban általánosabb lehetett, régészeti leletek tanúsítják; Bartha Elek (1984a: 9–28) mintegy az embert helyettesítő embercsontok, hajtincsek múltbeli házba falazásáról is beszámol. Erdélyben előfordult az a Balkánról ismert eljárás is, hogy arra haladó emberek árnyékát „kákával” megmérték, majd a kákát építették be. Egy jellemző moldvai adat az árnyék „bemérésére”: „A pincénél – építették a pincét –, az ember bemérte az árnyékát a feleséginek a pincébe. Az asszony, hogy állott, akkor megmérte az árnyékját, s akkor bemérte a pincébe, hogy a pince be ne omoljék. És a felesége meghalt” (Pokolpatak; Bosnyák S. 1980: 49). Az „áldozati” jelleget húzzák alá azok az adatok, amelyek mint valamiféle kötelező szolgálatra utalnak az első halálesetre, így egy sárrétudvari adat: „A mi házunknál meghalt az egyik tapasztócigánynak a gyereke, mondtuk oszt: hogy na kilett a juss.” Ma is gyakorolt szokás a pénz fundamentumba ásása, ezt azonban a mai {7-563.} magyarázatok szerint azért teszik, hogy „emléket hagyjanak az utókornak”, vagy szerencsekívánó magyarázatokat fűztek hozzá: „a pénz soha ki ne fogyjon”. A rózsafüzér falba helyezése vagy az alapzat szenteltvízzel való meghintése is inkább csak a „kezdet” ünnepélyességét hangsúlyoza. Országszerte közismert jóslás szerint az hal meg először, aki az új házban először gyújt tüzet, először alszik el, vagy először oltja el a lámpát. A közelmúlt gyakorlata szerint még igyekeztek, hogy a legöregebb, vagy más ok miatt „legfölöslegesebb” családtag végezze el ezeket a műveleteket.
SEGÍTŐSZELLEM: LIDÉRCCSIRKE, PIRITUS, FÖLDI ÖRDÖG
A segítőszellem egész Európában ismert alakja egy személyhez kötődő, annak segítő szellemlény, aki bizonyos ellenszolgáltatások fejében szerencséssé, gazdaggá teszi tulajdonosát. Többnyire apró emberke vagy kis állat alakjában él gazdája házában. Eredete azokhoz az egyéni őrzőszellemekhez köthető, amelyek az ember testétől elszakadó, alterego-szerű „szabad lélek”-kel kapcsolatosak – ezek néhány archaikus adatát ismerjük Európa különböző területeiről (ógermán, kelta és mai napig élő balkáni hagyományok). Az újkori hiedelmekben azonban többnyire nincsenek ilyen kapcsolataik: a segítőszellemeket általában „megszerzik”, az ellenszolgáltatás pedig a boszorkányüldözés ördögszövetség-tanának hatására sokszor a lélek ördögnek adása, vagyis az ördöggel való szövetségkötés lett. A segítőszellem ennek megfelelően maga az ördög is lehet, Közép- és Nyugat-Európa boszorkányhiedelmeiben pedig sokszor az ördöggel paktáló boszorkány segítőállata.
A változatos segítőszellem-alakok legelterjedtebb magyar változata a lidérccsirke. A rá vonatkozó hiedelmek legintenzívebben az Alföldön és a Dunántúl keleti peremén éltek. Elnevezése változatos: lidérc néven ismert volt az egész Alföldön és a Felföld középső részén, mitmitke néven az Alföld néhány helyén és a Kelet-Dunántúlon, lüdérc vagy piritus a Dél-Dunántúlon, iglic, ihlic a Csallóközben. Több helyen ördögnek nevezték. A hozzá fűződő legáltalánosabb hiedelmek: az juthat hozzá, aki fekete tyúk első tojását vagy apró tojást a hóna alatt, esetleg trágyadombban kikölti. Gazdájával éjjel szeretőjeként együtt hál, annak neme szerint változik éjszaka nővé vagy férfivá. Tulajdonosa a kebelén is hordhatja. Szórványos adatok szerint éjjel nyomja őt, vagy vérét szívja. Gazdája mindenképpen legyengül, beteg lesz vagy meghal. Szolnok megye több helyén ismert volt valamilyen neki készített ételre vonatkozó hiedelem: visszafelé kavart kását vagy sótlan ételt főz neki a gazdája, vagy minden étel első falatját neki adja. „Mit hozzak?” vagy „Mit-mit-mit”? kérdésére a gazdájának mindig felelnie kellett; minden kívánságát teljesíti. Pénzt hord tulajdonosának, így az meggazdagszik. Közismert hiedelemmondák szóltak a tőle való megszabadulásról: teljesíthetetlen feladatot kell neki adni, kötélben homokot vagy rostában vizet hozatnak vele, amibe belepusztul. Más adatok szerint erdőbe csalogatják és fába beékelik. Meglehetősen elterjedt hiedelem volt, hogy ő vagy gazdája az ördöggel áll cimboraságban: amikor valaki lidérc birtokába jut, eladja lelkét az ördögnek. Ez a vonása a magyar boszorkányperekből is ismert: a lidérces, lüdérces szó egyértelmű lehet az ördögivel. (A magyar lidércet összefoglaló tanulmányok mindegyike foglalkozik a „segítőszellem”-lidérccel: Domanovszky 1957; Muraközy 1968; Hoppál 1969a; Pócs 1980b.)
{7-564.} Az apró emberke alakjában megjelenő segítő-ártó lény a lidérccsirke elterjedési területén is ismert, és általában piritusnak nevezik. Leggazdagabb volt a rá vonatkozó anyag Zala megyében, itt földi ördög, fődön föllü való ördög a neve. Vas megyéből ismert a mándli név. Sok rokoni szál fűzi a lidérccsirkéhez és az ördöngös kocsis-mondakör segítő ördögeihez. A megszerzés módja lehetett a csirkééhez hasonló, de általában véletlenül találták, vagy vásárolták: rongyba, dobozba, üvegbe, tarisznyába, kabátzsebbe téve. Aki meg akar tőle szabadulni, valamibe beletéve eldobja vagy eladja. Gazdája hirtelen meggazdagszik, rendkívüli tettekre képes, mert „ördöge van”, „piritussa van”, „piritussos” (Csalogovits 1938). Zemplén és Tolna megyei adatok szerint a gazdájának szeretője, gazdája a lelkét eladja neki, minden ételéből az első falatot neki adja. A göcseji földi ördögöt általában kocsisok (néha vadászok) tartották; ezek megegyeznek az ördöngös kocsis-mondák segítő ördögeivel.
Szórványosan dudásokkal, aratókkal, vadászokkal és általában a tudósokkal kapcsolatban is ismerünk segítő ördögökre vonatkozó adatokat; csakúgy, mint a lidérccsirke, csak saját gazdájukat teszik szerencséssé.
Segítőszellem-szerű lény az egész magyarsággal szomszédos délkelet-, közép-európai térségben ismert; a magyar néphitbe sokféle, gazdag hagyományanyag került. Az apró emberke alakjában megjelenő segítőszellem, a tojásból költött vagy pénzen vásárolt, tárggyal (dobozban) megszerzett ördög vagy kobold a német és szláv népcsoportok néphitéből egyaránt ismert. A szlovák božik például apró emberke, akitől gazdája mogyorófába való beékeléssel szabadulhat meg. A német, horvát, szlovén, román segítőszellemek (škrat, Drak, zmaj, spiritus, spiridus) apró ember és állat, különösen tyúk vagy kakas alakjában egyaránt megjelenhetnek, és kinccsel látják el gazdájukat. A tulajdonosnak ugyanúgy etetnie kell őket, mint a magyar lidérccsirkét. Nőkkel együtt háló, segítő háziszellem – csirke vagy tyúk alakjában – elsősorban a délszláv zmaj és a német Drak. Utóbbi egyúttal tüzes alak, és bizonyos feltételekkel pénzt hord gazdájának. A megszabadulás ugyanolyan nehéz tőle, mint a magyar lidérccsirkétől. A szlovák zmok repülő tüzes lánc, amely a kéményen át hordott pénzzel és terményekkel teszi gazdaggá a ház urát (Zečević 1981: 114–120; Muşlea–Bîrlea 1970: 176–181; Peuckert 1942: 139; Horváthová 1972: 128–129; Urbas 1898: 150).
A Drak, zmaj és zmok – mint nevük is mutatja – tulajdonképpen a megfelelő népek sárkányainak változatai, mégpedig feltehetően az egyházi demonológia hatására többé-kevésbé ördöggé vált, „alvilági” alakjai. Délszláv hiedelmek szerint például sokszor mocsaras helyek hüllőiből keletkezik, mint a sárkány, és nemcsak csirke, hanem kis kígyó is lehet. Ez megfelel annak a ténynek, hogy a középkori egyház más tekintetben is sokszor azonosította a sárkányt a Sátánnal; másrészt a Balkán sárkányainak a fent említett egyéni őrzőszellemekkel is voltak kapcsolatai. A magyar segítőszellemeknek azonban nincs közük sárkányhiedelmeinkhez: a magyar néphitben már önálló, a sárkány-eredettől elszakadt „ördögi” lényként terjedtek el.
{7-565.} AZ EMBERI VILÁG DÉMONIKUS LÉNYEI
„NYOMÓ” LÉNYEK: LIDÉRCNYOMÁS, „NYOMÓ” BOSZORKÁNY, NORA
Az egész magyar nyelvterületen ismert volt valamilyen „nyomó” szellemlény, illetve különböző éjszakai rosszullétek (légzési nehézségek, gyomorbántalmak, pollúció, rossz álom) „nyomással” való magyarázata. Jellemző a hiedelmekre, hogy gyakran nem konkretizálódnak semmilyen megnevezett rossz lényben: az élményelbeszélések szerint „nyomják”, „nyomták a rosszak” az embert. E rosszullét gyakori elnevezése volt a lidércnyomás, de ez nem jelenti azt, hogy általában a lidérc bármelyik konkrét hiedelemalakjához kapcsolták volna a tüneteket. Csak szórványos adatok szerint kötötték helyenként a lidérc/ludvérc „ördögszerető” alakjához vagy lidérccsirke éjszakai hálótárs alakjához a nyomást.
Az éjszakai nyomást legáltalánosabban a boszorkánynak tulajdonították. A magyar boszorkány alakjának kutatása tisztázta, hogy ismeretes lehetett a magyarság múltjában egy vagy több természetfeletti lény, amelynek fő ténykedése éppen ez volt. Ez a lény a boszorkány alakjába olvadva annak alakváltozatává lett. A bolgár-török eredetű boszorkány elnevezés (jelentése ’nyomó’) és a személytelen lidércnyomás-fogalom egyaránt e nyomó lény emlékét őrzi (Szendrey Á. 1955).
A „nyomás” éjszaka történt. Ha ilyenkor érzékeltek valamilyen „lényt”, az láthatatlan volt, vagy állatalakban jelent meg: leginkább macska, ritkábban kutya, disznó, béka, olykor borjú, tyúk alakjában. Utóbbiakat a boszorkány állatalakjaként értelmezték. A nyomó lény az emberre ráül, az nem tud megmozdulni, nem kap levegőt, verejtékezik. A nyomás néha – főleg felföldi, észak-alföldi adatok szerint – „szopással” társult. Ez mindig férfiak nők (női boszorkány) általi megszopása. A „nyomó” lény a zárt ajtón is keresztülhatolt, a kulcslyukon át is bejött, könnyen változtatott alakot, láthatatlanná tudott válni. A nyomásnak tartós hatása is lehetett: másnapi rosszullét, gyengeség. A szopás következménye: megduzzadt, fájó mell. A „nyomásról” szóló élménytörténetek a nyomástól való megszabadulásról vagy a nyomó lény azonosításáról szólnak. Előbbi a mágia általános rontáselhárító eszközeivel történt: gatyamadzag dobása a nyomó alakra, „visszakézből” megütés, lábak keresztbe tétele, ima, fohász, keresztvetés; illetve megelőzésül: ajtó bekötése gatyamadzaggal, szentelt tárgy nyakban viselése, lámpa égve hagyása éjszakára. Az azonosítás azonnal is megtörténhetett, ha az elhárító mágia eredményeképpen az állat alakú lény „visszaváltozott” emberré: a közösség boszorkánynak vélt személyévé. De általánosabb volt, hogy valamilyen boszorkányodaidéző eljárás eredményeképpen jelent meg másnap a boszorkánygyanús személy (pl. „sós kenyérre” vagy „sóra-vasra” hívták).
Hogy a magyar boszorkányhiedelmeknek a „nyomás” valóban mennyire alapvető rétegét képezi, a boszorkányperek „nyomással” való gyanúsításainak rendkívül nagyszámú adata bizonyítja. Hogy a boszorkány e vonása pontosan miben és mennyiben őrzi a valamikori magyar nyomó démon eredeti sajátságait, nehéz eldönteni. Az éjszakai rosszullétek „nyomással”, nyomó démonokkal való „megmagyarázása” általános, mindenütt ismert eleme az európai néphitnek (germán Alp, Trud, Mahr; szláv mora, morina, mura; román moroi), de az is meglehetősen elterjedt, hogy a nyomást boszorkánynak, vagyis élő, felismerhető személynek tulajdonítják. A szláv, német és román démonok a {7-566.} magyar „nyomó” lényektől eltérő tulajdonságokkal is rendelkeznek: összetettebb lények. Főleg a szláv alakváltozatokra jellemző, de a német nyelvterület Mahr, Drud alakjával kapcsolatban sem ismeretlen, hogy egyazon néven kétféle nyomó lényt tartanak számon. Az egyik valódi démon, amely többnyire állatalakot öltve fejti ki tevékenységét, a másik pedig élő embernek a testéből ideiglenesen távozó lélek, amely a házakba – méh, légy, pillangó alakjában – a kulcslyukon át is behatol. A mora démonok gyakran az életükben moraként számon tartott emberek holtuk után visszajáró lelkei, másrészt életükben varázslók, boszorkányok, törvénytelen születésűek, kereszteletlenül meghaltak lelkei. Különösen a délszlávok, keleti szlávok nyomó démonai – valószínűleg a vámpírhiedelmek középkori – kora újkori expanziója következtében – sok vámpírvonással rendelkeznek; alakjuk gyakran egybeesik a vámpírral: tehát vérszívó kísértetek, vagy élő emberek, akik éjjelente vámpírként működnek. Mindemellett mindenütt gazdagították a boszorkány alakját is: tulajdonságaik mindegyik említett területen ismertek a boszorkány jellemzőjeként, alakváltozataként is (Ranke 1927; Schneeweiss 1961: 22–23; Zečević 1981: 146–147; Wlislocki 1896a: 60–62).
E sajátosságok a magyar néphitben úgy rendeződnek az „élő” és „holt” démonikus lények kettősségébe, hogy az ember-mora vonásai a boszorkány tulajdonságaként jelennek meg, a démonikus Mahr, mora pedig egy határozatlan kísértetalak, „lidércnyomás”. Annyi bizonyos, hogy a magyar néphitben nem lehet mindez szláv és román nyelvszomszédaink hasonló lényeinek késői átvétele, mert az ott jellemző vámpírvonásai hiányoznak. Egyetlen kivétel a nora alakja – ez a többi „nyomó démon”-hiedelemnél később lehetett a magyar néphit részévé.
A nyelvterület északkeleti részén ismert nora a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye. „Nyomó” démon, amely az emberek mellét szopja éjszaka, halott emberből lesz; olykor kereszteletlenül meghalt vagy halva született csecsemőből, de nem igazi vámpír, azaz nem sírjából kikelő holttest. Kapcsolatai – mint Barna Gábor (1981b) összefoglalta – a közép-európai szláv népcsoportok fent említett mora alakjai, valamint a keleti és délszláv vámpír felé mutatnak. (A vámpírról: Hock 1900; Moszyński 1967: 656–661). A magyar nora a vámpírnak kissé „szelídített” változata: csak tejjel táplálkozik, vért nem szív (bár néhány alföldi, a lidérc vérszívására vonatkozó adatunk e vámpirisztikus vonás kismértékű ismeretére utal); „csak” kísértet és nem sírjából kikelő „élő holttest”-vámpír. E vámpirisztikus lények hatása lehet a magyar néphitben a nyomó boszorkánynak tulajdonított mellszopás is.
ÖRDÖGSZERETŐ: LUDVÉRC, LÜDÉRC
A magyar néphit „tüzes” ördögszeretője néhány közös tulajdonság révén összekapcsolódik a segítőszellem-szerű lidérccsirkével, de attól mégis különválasztható, más szerepet betöltő természetfeletti lény. Két legfontosabb vonása a szexuális kapcsolat az ellenkező nemű emberrel (általában hímneművé változó lény, aki nőkkel tart kapcsolatot, de fordított viszonyra is sok adat utal), valamint a tüzes alakban, fényjelenség formájában való megjelenés.
{7-567.} Erdélyben, Bukovinában lüdérc, lidérc, néha ördög néven, a Nyugat-Dunántúlon ludvérc, lucfir néven ismerték (utóbbi a Luciferből). Éjjel fényjelenség, tüzes alak: Erdélyben, Moldvában tüzes kendő vagy meghatározatlan tüzes lény, a Dunántúlon tüzes petrencerúd, nyomórúd, ostor, ritkábban tüzes madár alakjában repül, közben tüzet szór. A földre leszállva emberi alakot ölt: általában távol levő vagy meghalt szerető, házastárs képében jön. Emberalakjának dunántúli hiedelmek szerint lólába,erdélyi és moldvai adatok szerint (néha a Dunántúlon is) lúdlába van. Emberalakja tulajdonképpen maga az ördög. A róla szóló hiedelemmondák ördög voltának felismeréséről szólnak: homokban, sárban, hamuban felismerik az állat lábnyomát, vagy a fonóban kilátszik lólába, amikor a leejtett orsó után nyúl. Gyakran jelenik meg mezőn alvó embereknek is. A házba kéményen, kulcslyukon átjut be. Távoztakor tüzet szór, lepiszkítja a ház falát. Sok adat szerint szeretőjét szerencsétlenné, beteggé teszi.
Egy jellegzetes dunántúli ludvérc-monda részlete: „…Öregapám ment hazafelé, öreganyám meg ment érte, mert bement a kocsmába, de nem ment idejében haza. Aztán elindultak, de öregapám ivott egy kicsit, hát azt mondta öreganyámnak: feküdjünk le, feküdjél le te is mellém. Öreganyám meg azt mondta, feküdjön melléd a ludvérc! Abban a szempillantásban ott termett a ludvérc, olyan volt, mint egy nyomórúd, csak úgy potyogott a tűz utána olyan csomókba le… Ha valakihez járt, azt eljárta teljesen, úgy eljárta, hogy utóbb alig volt jártányi ereje…” (Szentkirályszabadja, Veszprém m.; Pócs É. gy.).
Főleg a Dunántúlon ismertek a ludvérc elleni védekezés változatos módjai: például gatyamadzaggal, övcsattal, ujjak összekulcsolásával „kötötték el” az útját. A házra helyezett nyírfaággal, szentelt tömjénnel meg lehetett akadályozni behatolását a házba.
A Kelet-Dunántúl több pontján a lidérccsirke bizonyos ismérveivel is rendelkezik: pénzt hord gazdájának, tojásból költik ki. Alakja sokszor keveredett a tüzes kerék, tüzes szekér alakjában megjelenő kísértettel, lidércfénnyel. Sok helyen azt tartották, hogy ránehezedik a járókelők vállára, nem lehet utolérni; vagy a temetőbe jár, első kakasszóra el kell tűnnie. Lehetett egyúttal kincsjelző láng is (Róheim 1925: 93–98; Domanovszky 1957; Hoppál 1969a; Pócs 1980b).
Az emberekkel együtt háló, ellenkező nemű démonikus alaknak és a tüzes megjelenési formának egyaránt sokfelé ágazó közép- és kelet-európai kapcsolatai vannak: tüzes, repülő, sárkányszerű lények, „tüzes kígyók” nyugati és délszláv, valamint germán területeken és a románságnál egyaránt ismertek voltak. Ilyenek a fent említett közép- és délkelet-európai sárkányok (Drak, zmaj, zmej, zmeu, zmok) szikraesőt szóró változatai. Démonikus hálótárs-vonásokkal és nőnemű alakváltozatokkal azonban főleg a délszláv és román tüzes sárkánykígyók rendelkeznek (Schneeweiss 1961: 12; Marinov 1914: 208–210; Muşlea-Bîrlea 1970: 189–194). A magyar néphit tüzes ludvérce ezekhez áll legközelebb, de kölcsönzött vonásaihoz egyéb démonikus lények is hozzájárultak. Nem véletlen tehát, hogy ezt a démont a középkori és barokk kori egyházi vélekedések egyértelműen ördögnek, ördöginek minősítették, ezért visel a magyar néphitben is ördögi neveket és tulajdonságokat.
{7-568.} BETEGSÉGDÉMONOK
Az emberekre betegséget hozó démonok alakja a magyar néphitben kevéssé eleven; általában csak hiedelemmondákban hagyományozódnak, ráolvasás-szövegek költői képeiben jelennek meg; nem rendelkeznek a valódi, „hitt” hiedelemlények vonásaival. Mondáik is csak szűk területen, Erdély egy részén és a keleti nyelvszigeteken ismertek. Kivétel néhány moldvai és bukovinai hiedelem – ez valószínűleg közvetlen román hatásnak tulajdonítható. Ezek a hiedelmek a csumát (a koleradémon román eredetű megnevezése) rongyos vándor, törpe, meztelen gyerek vagy kutya alakjában jelenítik meg. Faluról falura jár, terjesztve a betegséget; ahol benéz az ablakon, ott meghalnak. Egy bukovinai adat szerint: ahol éjjelre nem fedik le a vizet, az arra járó csuma beleokádik; aki iszik belőle, meghal. A csumával, hollerával (= kolera), miriggyel (= pestis) és himlővel kapcsolatos mondák e járványos betegségeket megtestesítő démonokkal való találkozásokról, a fel nem ismerés következtében terjedő járványról, ritkán a tőlük való sikeres megszabadulásról szólnak (Hegedűs L. 1952; Nagy I. 1977; Bosnyák S. 1984).
A betegségdémon elleni mágikus védekezés gyakorlata ugyanezen a területen hiedelemmondaként ismert, de lehetséges, hogy a múltban tényleges elhárító gyakorlatot is űztek járványveszély esetén: kilenc szűz lány, öt hasonló nevű asszony, vagy másképp kijelölt különleges személy csumainget szőtt töretlen kenderből, és a határban fára akasztotta; ha ezt elvitte a csuma, nem jött be a járvány a faluba. A kolera elleni védekezés másutt – szórványosan – élő emlékei nem utalnak démonikus alakra, hanem csak az emberi közösségek bármilyen mágikus veszély vagy természeti csapás esetén alkalmazott – bekerítéssel való – védelmére: például alföldi adatok szerint járvány idején iker-ökrökkel vagy kilenc meztelen, vagy szűz lánnyal szántatták körül a határt.
A Balkánon, illetve Délkelet-Európa nagy területein igen eleven volt a rosszindulatú természetfeletti lényként elképzelt betegségdémonokba vetett hit. A végső soron babiloni démonhitben gyökeredző, a hellenizmus és szinkretizmus századaiban a Földközi-tenger egész medencéjében elterjedt betegségdémonok fennmaradását az ellenük használt, az egyház által írásban is hagyományozott ráolvasások is segítették. Ezek több motívuma szintén babiloni eredetű; a démonok a zsidó, valamint a görög és egyéb balkáni népek hiedelmeiben és ráolvasásaiban még sumér eredetű nevüket is megőrizték (Lamia, Gello, Lilith). Délkelet-Európában jobban megőrződtek ezek a hiedelmek, mint Nyugat- és Közép-Európában. Kora és késő középkori bizánci, ortodox legendák egyaránt ismertek szenteknek a gonosz szörnyként testet öltő betegségdémonokkal való küzdelméről: ezek az epikumok a mai napig fennmaradtak ráolvasások költői képeiben. Ezek az epikus ráolvasás-típusok a magyarságnál is és egész Európában ismertek, de Közép- és Nyugat-Európában a betegségdémonok hite nélkül (lásd pl. Bornemisza Péter „bájoló imádságait”, vagy az erdélyi, moldvai, bukovinai „szentantaltüze” és „hetvenhétféle hideglelés” elleni ráolvasásokat: Pócs 1985–1986: II. 442–467).
{7-569.} GYERMEKÁGYAS DÉMON
A betegségdémonokkal rokon rosszindulatú lény, akinek fő tevékenysége a gyermekágyasok és újszülöttek bántalmazása, a csecsemők „kicserélése” (lásd: „Váltott gyerek”), elrablása. A magyar néphitben nem egyetlen meghatározott hiedelemalak: aboszorkánynak, szépasszonynak, ördögnek egyaránt tulajdonítottak ilyen hiedelmeket. Gyakori volt, hogy csak általánosságban a „rosszaknak” tulajdonították az újszülött halálát vagy „elváltását”. Máskor határozatlan női (ritkábban férfi) alakként nevezték meg: „ősz ember”, „öregasszony-féle”, sőt a kicserélés hiedelme bármiféle „lény” nélkül is élt. A szépasszony tevékenységeként elsősorban erdélyi és alföldi hiedelmek tartják számon a gyerekek kicserélését: Szeged környéki adatok szerint ez nemcsak „elváltja” a csecsemőket, hanem a gyerekágyas anyát is bántalmazza, leveri őt az ágyáról, szopja a mellét, sőt felkoncolja.
A gyermekágyas anyákat fenyegető és a csecsemőket veszélyeztető, elrabló démonikus nőalakok Délkelet-Európában és az egész Iszlám világban az ókor óta ismertek (görög Lamia, Gello, zsidó Lilith, arab Karina): tulajdonképpen a fent említett betegségdémonok sajátos válfajai, akik legfőbb vonásaikban a babiloni Lamaštura és egyéb alvilági, betegségeket hozó, vámpirisztikus, vagy sajátosan a szülő nőket bántalmazó, újszülötteket elrabló, felfaló démonokra vezethetők vissza (Winkler 1931; Eilers 1979). Délkelet-Európában a középkoron át a közelmúltig érzékelhető az ilyenfajta démonikus lényekbe vetett hit folyamatossága. Ezek közös sajátsága a gyermekágyas anya szülés utáni védtelen, gyenge állapotában, a „veszélyes” időszakban való bántalmazása. A közelmúlt századaiban majd minden népnél átadták helyüket a hiedelemrendszer valamely egyéb közismert, negatív alakjának (Alp, mora, tündérek), a magyar néphitben elsősorban a boszorkánynak, szépasszonynak. A kicserélő lény nálunk tapasztalható körvonalazatlansága bizonyára annak a következménye, hogy nem volt előzménye a magyar néphitben: egyik hiedelemalaknak sem volt eredeti sajátsága a gyermekágyas anyák és újszülöttek bántalmazása. Az alakok homályossága ellenére a kicseréléstől való félelem a gyermekágy egyébként is veszélyes időszakában a közelmúltig elevenen tartotta a beléjük vetett hitet.
FIKTÍV (PSZEUDOMITIKUS) LÉNYEK
Olyan természetfeletti lények, amelyekben nem hisznek vagy hittek, alakjukhoz nem kapcsolódik vagy kapcsolódott kultusz vagy az emberi és természetfölötti világ közti kapcsolatteremtés egyéb mágikus-vallásos módszerei. Funkciójuk elsősorban pedagógiai. Részint természetmagyarázó hagyományokban (eredetmondákban) jelennek meg, részint a mindennapi életet, munkabeosztást, viselkedést szabályozó, a gyermeknevelésben fontos szerepet betöltő tilalmakban, gyermekijesztőkben. Tágabb értelemben ide tartozik minden olyan természetfeletti lény, amelynek a magyar néphitben nincs szerepe a fenti értelemben, hanem csak szövegfolklór-alkotásokból ismert. Mindeme lények szerepe a hiedelemrendszer szempontjából periferikus, mégis sok szál köti össze őket a néphit valódi, hitt lényeivel, amennyiben közös szerepekben is megjelenhetnek, egymás funkcióját gyakran átveszik, cserélik. Másrészt több, a magyar néphitben kizárólag fiktív büntető lény eredete szempontjából nem az, hanem valódi hiedelemlény. Sokszor tehát {7-570.} nem maguk a lények, hanem inkább csak szerepeik választhatók el egymástól és határozhatók meg fiktív lényként; a szerepek általában állandóbbak, mint az ezt betöltő hiedelemalakok. (A fiktív lények meghatározásáról: von Sydow 1948; Dömötör T. 1965.)
TERMÉSZETMAGYARÁZÓ LÉNYEK
Kozmogonikus tények, természeti jelenségek magyarázataként, eredetmagyarázó mondák szereplőiként valamely jelenség (csillagkép, napfogyatkozás, szél) költői megszemélyesítései vagy létrejöttének magyarázói. Más népek hiedelmeihez hasonlóan a magyar néphitben is tapasztalható a törekvés az időjárás – és egyáltalán a természet – jelenségeinek megszemélyesítésére. Ennek kapcsán bizonyos ősvallási, időjárásdémon-szerű lények elnevezésekben, szólásokban őrzött hagyományait is feltételezte a kutatás; ami nem feltétlenül kizárt, de nem bizonyítható. Általában inkább másodlagos eredet- és névmagyarázó hagyományokról van szó. Ilyen megszemélyesítés eredménye az eredetmondákból ismert Szél anyja, a forgószélben megjelenő öreg Forgó(előbbi általános a magyar nyelvterület egészén, utóbbi Zagyvarékas, Pest m.). Valószínűleg ilyen a Mándoki László (1967) által vizsgált „sokan vannak odakinn” kifejezés is, amely a hideg megszemélyesítése (akkor mondták, ha téli hidegről bejöttek a házba). Mándoki ezt török és finnugor szólások párhuzamai alapján honfoglalás előtti természeti démonok e szólásban megőrzött nyomának tekinti. E természetmagyarázó fiktív alakok igen hosszú életűek lehetnek, több évszázados vagy évezredes hagyományokat őrizhetnek, egyik nép a másiknak kölcsönözheti őket, anélkül hogy bármelyikük vallási vagy hiedelemrendszerébe beletartoznának (ilyen „lény” a hold- és napfogyatkozást okozó markoláb, amelyet a Hold fejezetben említettünk).
Természetmagyarázó szerepekben – funkcióváltás következtében – olykor valódi hiedelemlények is megjelennek. A gyimesi csángóknál az Erdély több helyén ismert, erdeiszellem-szerű vadleány jelenik meg a „szélokozó” lények szerepében: ha szél támad, úgy tartják, hogy „…a vadleán elvette az ujját a likról” (Bosnyák S. 1982: 104). Hasonlóan: a sárkány századunkra sok helyen lett időjárásdémon-szerű lényből kizárólag időjárásmagyarázó lénnyé.
A vegetációs démonokkal kapcsolatos vita a múlt század második fele óta zajlik az európai folklorisztikában. W. Mannhardt (1865; 1876–1877), majd J. Frazer (1912) a természet körforgásában részt vevő, annak meghalását-újjászületését megtestesítő-szimbolizáló, eredetileg a fákban lakó „faszellemeket”, erdei démonokat tételeztek fel, amelyek Európa parasztkultúráiban gabonadémonokká lettek, és mind a különböző szláv, mind a germán népek agrárrítusaiban, valamint szólásokban és egyéb nyelvi sztereotípiákban a mai napig megőrződtek mint a gabona növekedésének megtestesítői. Noha a „gabonadémonok” létét megcáfolta a kutatás (von Sydow 1948), újra meg újra felvetődtek a Mannhardt véleményét támogató nézetek. A közelmúltban Ujváry Zoltán tételezte fel gabonadémonok meglétét nemcsak germán és szláv szomszédainknál, hanem a magyar néphitben is. Erre az utolsó kévével kapcsolatos, aratás végi szokások némelyikéből, szólásokból, valamint a „télkihordás – tavasz behozatala”(kiszehajtás) rítusaiból következtet. Zoomorf vegetációs démonra utal szerinte például az aratás egy munkafázisával kapcsolatban használt „medvét fog” szólás, továbbá az utolsó kéve farkaskéve elnevezése, a kakasütésnek a múltban az erdélyi magyarok által is gyakorolt szokása, valamint {7-571.} a délibaba kifejezés, amely szerinte a hullámzó gabonatáblán megjelenő, vetést őrző antropomorf démonra utal (Ujváry 1964; 1966; 1969).
Egy, a közelmúltban Mezőkövesden gyűjtött adat a délibabára: „Ha kint voltunk a mezőn, olyan hullámosan jött felénk a meleg. Édesapám mindig azt mondta, hogy délibáb. Féltünk is tőle, hogy majd odaér. Messziről olyan volt, mint egy tenger” (Magyar Néphit Topográfia 11. kérdőíve). Az ilyen nyelvi bizonyítékok nem tanúsítják kellőképpen valamikori vegetációs démonok meglétét. A délibaba, délibáb nevű „lény” – csakúgy, mint szláv és germán megfelelői – a Mannhardt elméletét cáfolók szerint eredetileg természeti jelenséget magyarázó hagyomány, pedagógiai funkciójú „ijesztő” lény lehetett, amelynek egyik szerepe a gyermekek távol tartása volt az érésben lévő gabonától.
BÜNTETŐ LÉNYEK
A fiktív lények sajátos csoportját képezik a tilalmak szankcióiban és a tabumondákban megjelenő büntető lények. Szerepük egyértelműen a tilalmakat megszegők büntetéssel való fenyegetése. Egy részük csak ezekben a szövegösszefüggésekben ismert, a magyar néphitben egyéb szerepet nem játszó hiedelemalak, de ilyen szerepben valódi hiedelemlények és a keresztény vallás természetfeletti lényei is előfordulnak.
A büntető lények egy része napok megszemélyesítése: azoké a napoké, amelyekre egy-egy munka tiltása vonatkozik. A magyar néphitben a hét napjai közül a kedd megszemélyesítése fordul elő. A Kedd asszonya a keddi asszonyi munkák, fonás, mosás, szövés szankció-lénye, aki legáltalánosabban ’ha valamilyen tiltott dolgot csinálsz kedden, kedd asszonya valamilyen módon megbüntet’ szövegösszefüggésből ismert. A büntetések: megpofozza a kedden fonót; belöki éjjel az utcaajtót; ráül a rokkára; egy halom orsót hajigál be az ablakon, amit reggelig tele kell fonni. A keddi munkatilalmakat csak a magyar nyelvterület délkeleti, déli részén hozták a Kedd asszonyával kapcsolatba; máshol Szent Anna vagy Szűz Mária jelent meg e szerepben. Előfordultak homályos, nem konkretizált büntető alakok is, egy Bihar megyei adat szerint például „rossz szellemek” látogatják meg a házat.
A Kedd asszonyával lényegében azonos román Kedd estén, Péntek estén kívül hasonló alak az orosz, ukrán Péntek asszony és az ő helyére került Szent Paraszkeva, a török Szerda asszony, valamint a tadzsik Kedd asszonya. Közép- és Dél-Európa egy részén Szent Luca, az Alpok vidékén pedig a karácsony és újév, illetve vízkereszt között az embereket meglátogató démonikus lények: Perchta, Berchta, Frau Holle, Holda, Szlovéniában Pehtra baba, Quaternica szerepelnek a karácsonyi tizenkettedre és a csütörtöki fonásra vonatkozó tilalmat megszegők büntetőiként. A magyar Kedd asszonya – nyilvánvalóan kelet-európai eredete mellett – részben összeolvadt Szent Anna alakjával. E kontaminációnak, Szent Anna keddi büntető lényként való szereplésének egyik oka bizonyára az – mint erre már Katona Lajos (1905) is rámutatott –, hogy a kedd a 15. század óta Szent Anna napja a római katolikus egyházban.
Az év néhány jeles napjára vonatkozó szórványadatok nem annyira e napok hagyományosan ismert és elterjedt büntető lényként való megszemélyesítésére vallanak, hanem inkább arra, hogy a hagyományos szankció-lények mintájára újak is létrejöttek. Például egy zalai adat szerint „Pál napján nem lehet fára mászni, mert a Pál ledob”. Hasonlókat ismerünk karácsony, Péter-Pál és pünkösd vonatkozásban. E „lények” másodlagosságára {7-572.} vall a mindennapi élet szabályrendszeréhez képest, hogy vannak meghatározatlan büntető „lények”, akiket csak egy személytelen ige képvisel. Egy nógrádsipeki (Nógrád m.) tilalom szerint: ne menjen ki a gyermekágyas avatóig, „mert vastrotyát (= vasfőkötő) csapnak a fejébe”. (Szabó I. 1910; Waschnitius 1913; Róheim 1913b; Kretzenbacher 1959; Dömötör T. 1961; Kuret 1969; Ivanov 1983.)
A másodlagosságot bizonyítja az ördög gyakori szankció-szerepe is, aki minden lehetséges rossz megszemélyesítése, gyűjtőfogalma. Alakja a legváltozatosabb tilalmakhoz kapcsolódhat, azokhoz is, amelyekhez egyébként hagyományosan általában Kedd asszonya vagy Luca alakja társult. Egy Bihar megyei adat szerint elviszik az ördögök azt, aki kedd este dolgozik; vagy „az ördög holtra táncoltatja a kedden és pénteken fonót”. Egy Luca-napi tilalomhoz tartozó fenyegetés (Nógrádsipek, Nógrád m.): „fölmotollázzák az ördögök az orsót, ahol fonnak”. Szerepel az ördög a vasárnapi tilalmakkal kapcsolatban is. Például egy aggteleki (Borsod m.) adat szerint vasárnap nem szabad varrni, mert az ördögök annyit szúrnak a hátsó részébe, amennyit öltött.
A keresztény egyház lényei közül még Szűz Máriát kell megemlíteni, aki néha a pénteki és vasárnapi munkatilalmak szankció-lénye; a katolikus nők szombati tilalmaihoz pedig egyértelműen ő társul. Szórványosan sok egyéb szent előfordul szankció-szerepben. Például Nemesgulácson (Veszprém m.) azt tartották, hogy aki karácsonykor nyírfaseprűt fog a kezébe (tehát seper), annak megjelenik Szent Péter és elküldi érte a halált.
LUCA
A magyar néphit legközismertebb büntető lénye, akinek eredetileg „valódi” természetfeletti lény-vonásai is voltak. A Luca-napi (dec. 13.) női munkák tiltása a nyelvterület keleti részét kivéve mindenütt ismert, sok helyen a protestáns vallásúak körében is. A tilalmakat megszegőket fenyegető, büntető Luca asszony alakja különösen a Dunántúlon, a Felföldön és a Dél-Alföldön jelenik meg tabumondákban. E mondák szereplője szinte személytelen büntető lény, olykor boszorkányszerű vagy kísértetszerű megjelenéssel: csúnya öregasszony, fehérleples alak, vagy egy Karancskeszin (Nógrád m.) feljegyzett mondában: „Lucakor egy háznál lugzottak. Luca meg odament nagy zöld mentébe és mindig öntötte a forró vizet a ruhára. Egész éccaka öntötte – szétlugzotta a ruhát” (Pócs É. gy.). Büntetései a fonási, mosási és kenyérsütési tilalom megszegőit sújtják: a napján fonóknak üres orsókat dobál be a kéményen, hogy fonják tele reggelig; a mosókat a párló sajtárba nyomja, fojtja, a sajtárt a fejükre borítja, a kenyérsütőket megkínozza, megőrjíti, kócot töm a fejükbe. Az ekkor sütött kenyér vagy a használt mosóeszközök kővé válnak: „Egy asszony kenyeret sütött Luca napján, fűtött a kemencébe. A szomszédasszony odament és mondta neki: Jaj, szomszédasszony, maga kenyeret süt? Nem jó, mer ma Luca napja van. Amire Luca-puca ideér, az én kenyerem kisül, és mikor szedte ki a kenyereket, mind kű volt, küé vált. Kihordták a csongrádi útra, ott vannak. Tán még most is van belüle, abbul a kűbül” (Kistelek, Csongrád m.; Magyar Néphit Topográfia 11. kérdőíve).
{7-573.} Lucát maszkos felvonulásokon is megjelenítik, a december 13-i alakoskodásokban kísértetmaszkos lepedőbe burkolt, belisztezett arcú „lucák” jelennek meg az Északnyugat-Dunántúlon és a Felföldön. A lányokat-asszonyokat ijesztik, és ellenőrzik az addig font fonás mennyiségét; annak a – Dömötör Tekla szerint egész Közép-Európára érvényes – szabályszerűségnek megfelelően, hogy ha egy tilalom olyan naptári napra esik, amelyen egyébként szokásos az alakoskodás, akkor a szereplők megjelenítik a tabumondák büntető lényét is (Dömötör T. 1974a: 69–70).
A magyar néphit nem kapcsolja össze Luca fiktív büntető alakját sem a Luca napján végzett bőség-, termékenységvarázsló, jósló szokásokkal, sem az ekkor kezdődő és karácsonyig tartó időszakra eső jósló-halottlátó-boszorkányfelismerő tevékenységekkel, e rítusok mégsem hagyhatók figyelmen kívül, ha alakjának eredetét keressük. Mielőtt e kérdésre térnénk, meg kell említenünk Szent Borbálát, akinek szerepe több szálon összefonódik Lucáéval. A Borbála-napi (dec. 4.) – Luca-napiakhoz hasonló – női munkatilalmak a Délnyugat-Dunántúlon ismertek. E területeken Borbála Lucáéhoz hasonló szerepet játszik. Alakja a máshol Lucához fűződő tabumondákban jelenik meg: orsót dob be, a fonalat kóccá változtatja. Egy Zala megyei adat: Borbála napján nem szabad fonni, mert Borbála bedobná az ablakon az orsót, a fonál kóccá válnék és a marhák megsántulnának (Páka; Gönczi 1914: 258). Borbála szoros kapcsolatban van a hasonló horvát–szlovén hiedelemalakkal, de a magyarságnál nincs maszkos megjelenítése (Dömötör T. 1969; 1974a: 69–70).
W. Liungmann (1937–1938), majd L. Kretzenbacher (1959) kutatásai alapján kirajzolódtak Luca alakjának európai kapcsolatai. Magyar vonatkozásban gazdag adatanyag alapján Róheim Géza (1920), majd több tanulmányában Dömötör Tekla (1961; 1974a: 62–78) foglalkozott vele, megkísérelve sajátos magyar vonásainak fényében eredetének kérdéseit is új megvilágításba helyezni.
Luca alakjának – a magyarságnál – nincsenek kapcsolatai a névadó naptári Szent Luciával, ellentétben az osztrák–szlovén–olasz néphittel, ahol mint „fényhozó”, szembetegségeket gyógyító szentnek népies kultusza is van (neve a latin lux ’fény’ szóból származó allegorikus naptári megszemélyesítés, napja a Gergely-naptár szerint az év legrövidebb napja volt). Mind e területeken, mind Közép-Európa egyéb (cseh, morva, horvát) katolikus térségein ismert a miénkhez hasonló büntető Luca-asszony alakja: a „sötét Luca”, ahogy Kretzenbacher kifejezi, párhuzamba állítva a Luca napján végzett bőség-, termékenységvarázsló rítusokkal kapcsolatos „világos” Lucával. E kettős Luca-alak legközelebbi rokonai az Alpok vidékének Perchta-, Pehtra baba-, Holle-szerű, az embereket jutalmazó és büntető, a jövő év termékenységét hozó lényei, akikről fentebb volt szó. Ezek Lucával közös őse – Kretzenbacher feltételezése szerint – valamely kis-ázsiai vagy illír Magna Mater-szerű istennő, akinek asszonyokat és fonást pártfogoló, valamint termékenységhozó vonásai görög-római közvetítéssel maradtak fenn. Emellett azonban fel kell tételeznünk Luca alakjának rokonságát a „Kedd asszonyá”-val kapcsolatban említett keleti szláv mitikus lényekkel is. Erre a kapcsolatra már Róheim Géza is felfigyelt, majd Dömötör Tekla, aki Csicserov (1957) ide vonatkozó adataira hívta fel a figyelmet. Ezek az orosz és ukrán büntető lények a munkatilalmak kiszabása és a megszegők büntetése mellett az asszonyi munkák – vagy általában az asszonyok – pártfogói, másrészt a következő agrárévad termékenységének biztosítói. Naptári napjukhoz rituális ételek fogyasztása tartozik: kezdetleges kenyérféleségek, lisztes pépek, kásák. Ezeket az istennővonásokkal rendelkező alakokat Ivanov (1983: 240) az ószláv panteon {7-576.} fő női istenére, Mokosra vezeti vissza, aki a nyájak gyarapodásával, a női termékenységgel és a fonással egyaránt kapcsolatban volt; nagyon valószínű, hogy az Északnyugat-Balkán Luciájában is feltehetjük némely vonásának fennmaradását.
{7-574.} 10. térkép. Néhány gyermekijesztő elterjedése a magyar nyelvterületen (Hoppál Mihály nyomán)
További lehetséges alternatívaként Luca és a „lucák” halotti vonásait kell hangsúlyozni – ahogy Róheim Géza tette említett tanulmányában. A Luca-napi büntető lény és az alakoskodó „lucák” szerinte, „…az ősök lelkei, akiknek jóakaratát, segítségét áldozatokkal igyekeznek kiérdemelni” (Róheim 1920: 206). Ez nincs ellentmondásban a Perchta-rokonsággal: ezek a téli napfordulón megjelenő lények ilyenkor az embereket meglátogató halottak, „kereszteletlen lelkek” csapatait vezetik, és nekik maguknak vagy rituális megjelenítőiknek vannak halotti vonásaik is. Halotti áldozatok: kelesztetlen lepények, lisztes ételek, tej jár nekik az év legsötétebb éjszakáin; ezekből az ételekből – így a bajor–osztrák „Perchtlmilch”-ből, a szlovén „lucalepény”-ből – jósolnak a kezdődő évre. A magyar néphitben e körbe tartoznak a „karácsonyi asztal”-lal kapcsolatos kvázi-áldozati cselekmények: éjszakára vagy az egész tizenketted idejére érintetlenül hagyott ételek az „angyaloknak”, a „Kisjézusnak”, szórványos adatok szerint a hazalátogató ősöknek. Legfontosabbak azonban azok a Nógrád megyében és a Dél-Alföldön gyűjtött tabumondák, amelyek szerint a kenyérsütési tilalmat megszegők lepénnyel engesztelik ki a haragvó Lucát. Ez világosan Lucának szóló áldozati cselekmény, amelynek valóságos gyakorlata nem ismert a magyarságnál, viszont feltehető, hogy a Luca napján és egyéb télközépi ünnepeken sütött haláljósló „tollaspogácsa” eredete az „áldozati” lucalepényekben kereshető (Pócs 1982). Mint Bálint Sándor (1977: I. 76) írja: „A német Luzienbrot, szlovén … Lucijih kruh, vend pogače – hozzátehetjük, a magyar lucapogácsa – a család élő és elhalt tagjait a lakoma kultikus közösségében fogja össze. Az esztendő leghosszabb éjszakája nemcsak a gonoszok, hanem a halottak ideje is, kik ilyenkor hazatérnek a családba…”
A magyar parasztság gyakorlatában fellelhető karácsonyi párhuzamok mintegy a naptárváltozás következtében létrejött megismétlései – az év mai naptár szerinti leghosszabb éjszakáin – a Luca-napi kvázi-áldozati cselekményeknek és hiedelmeknek; hasonlóságuk és azonos eredetük nyilvánvaló (Róheim 1920: 192–194; Pócs 1965).
GYERMEKIJESZTŐ LÉNYEK
A viselkedésszabályozó tilalmak gyermekeknek szóló megfogalmazásaiban, a gyermekijesztőkben megjelenő fiktív lények, akikkel a tilalmak megszegőit, vagyis a rosszul viselkedő gyerekeket fenyegetik. Hoppál Mihály (1969b) csoportosítása szerint ezek a lények lehetnek reális alakok (pl. pulyaszedő, zsákos ember, koldus, cigány, rendőr), állatok (mókus, róka, bak róka, farkas, bagoly) és irreális alakok (babus, babós, bönkös, bobós, bökötör, bumhus, hemmes, kankus, kókós, kókár, mumák, mumus, mummu, mamusz, mankuj, mommó, vankuj), továbbá mesei és hiedelemalakok (banya, boszorkány, vasorrú bába, rézfaszú bagoly, bakaraszt, markoláb, manó, ördög, prikulics, garabonciás, lidérc). Az állatok és a „reális lények” különleges foglalkozásuk, ijesztő megjelenésük, idegenségük révén ijesztőek a gyerekek számára; ugyanez a helyzet a félelmetesként ismert mesei alakokkal. A harmadik csoport „lényei”-nek még neve is konstruált jellegű; gyermek- és dajkanyelvi, vagy hangutánzó, hangfestő szavak. A szavak mögött nincsenek „hitt” lények, még ha némelyikük esetleg valamikor valódi hiedelemlény is volt (ezt {7-577.} feltételezték pl. a rézfaszú bagolyról; vagy lehetett ilyen a bukovinai vasfogú bába is). A markoláb vagy morkoláb égitestek fogyatkozását okozó lényként ismert (a palócságnál; Diószegi V. 1968a), de a magyar néphitben e másik szerepében is fiktív lény. Mindegyik alak a felnőttek által nem „hitt” lénynek, pedagógiai fikciónak tekinthető, melynek – mint Hoppál Mihály mondja – „egyetlen és legfontosabb funkciója az ijesztés”. Ennek az sem mond ellent, hogy némelyik lényre vonatkozóan bizonyos magyarázattal tudtak használóik szolgálni: a markoláb a kútban él, a kóka ördögszerű boszorkány (Hoppál 1969b), a mókár az ágy alatt vagy a kuckóban van, és olyan, mint a bagoly (Kálmány Lajos 1893b). E magyarázatokat is az elijesztés céljára alkották; ahova nem volt szabad mennie a gyereknek, ott volt az ijesztő lény: „Hát a gyereket ijesztgették, hogy ne menjen a kuthó, mer benne van a morkoláb. Lerántja és megeszi” (Nógrádsipek, Nógrád m.); vagy: „A kókót a sötétségre mondták, hogy este már ne menjen ki a gyerek” (Karancskeszi, Nógrád m.; Pócs É. gy.). Minden tájnak megvolt a néhány jellegzetes, általánosan ismert és több, ritkábban használt „ijesztő lénye”. Hoppál Mihály a gyermekijesztőket összefoglaló tanulmányában megállapította a leggyakoribb ijesztők területi elterjedését is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése