Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2012. január 29., vasárnap

Magyarország a XX. században. {V-313.} Történelem segédtudományai

{V-313.} Történelem segédtudományai


FEJEZETEK

Archontológia
Diplomatika
Genealógia
Falerisztika
Heraldika
Insigniológia
Kronológia
Metrológia
Numizmatika
Paleográfia
Szfragisztika
Történeti földrajz
Történeti ikonográfia
Vexillológia

A történelem segédtudományai olyan tudománycsoportot ölelnek fel a történettudomány részterületeként, amelynek megítélése időről időre változott, s az egyes korszakokban (a 20. századon belül) is többféle értelmezést kapott. Előtérben voltak egyes, nagy múltra visszatekintő klasszikus segédtudományok (pl. diplomatika, paleográfia, szfragisztika, heraldika, kronológia, numizmatika). Később részben ezekből váltak ki egyes újabb történeti segédtudományok (falerisztika, insigniológia, vexillológia), emellett állandó, nagyfokú differenciálódás figyelhető meg, amely sokszor vezet újabb segédtudomány kialakulásához.

Gyakori, hogy nagyon nehéz szétválasztani bizonyos történeti segédtudományokat, illetve a több helyre besorolható témaköröket. Ugyancsak gyakori, hogy egy-egy történeti segédtudomány több más történelmi segédtudománnyal, illetve más tudományágakkal, területekkel áll igen szoros kapcsolatban, átfedésben.

Szentpétery Imre 1931-ben 8 fontosabb történelmi segédtudományról írt. Az 1980-as évektől kezdődően, ugyancsak váltakozó összetételben, 15 az érdeklődés középpontjában. 1986-ban Kállay István szerkesztésében jelent meg a kézikönyvként és tankönyvként egyaránt használt A történelem segédtudományai című kötet, amely már 22-t ismertet. 1998-ban Bertényi Iván szerkesztésében jelent meg a tárgykör legújabb, összefoglaló kézikönyve A történelem segédtudományai címmel (18 fő témával).

Mindezeken túl még jó néhány történeti segédtudomány létezik. Nemzetközileg mintegy 70-80 modern segédtudományt tartanak nyilván, amelyeknek egy részét Magyarországon nem művelik (esetenként nem is nagyon ismerik). Más területeken viszont Magyarország e tudományterületek élvonalába sorolható (vezető, kezdeményező szerepkörben), illetve a nemzetközi átlag körüli színvonalon áll. A 20. század elején (a korábbi hagyományoknak megfelelően) leginkább a középkorral kapcsolatos vizsgálatok esetében művelték a történeti segédtudományokat. Ez a felfogás a század végén is érezteti hatását. A két világháború közötti időszaktól kezdődően előtérbe kerültek az újabb időszakok is, a II. világháború után pedig szélesebb körben felmerült a történeti segédtudományi kutatásoknak a 20. századra való kiterjesztése is.

A történeti segédtudományok oktatása a Pázmány Péter Tudományegyetem, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára összpontosult, ahol különböző elnevezések alatt 1777-től működik önálló tanszéke. A 20. században Oklevéltani, Oklevél- és címertani, majd Történelem segédtudományai Tanszék elnevezéssel. A tanszék élén ebben az időszakban Fejérpataky László (1895–1923), Szentpétery Imre (1923–1950), Lederer Emma (1950–1970), Sinkovics István (1970–1980), Kállay István (1980–1997), Kardos József (1997–1999), Bertényi Iván (1999–) álltak. A tanszéken történész-, levéltáros- (1949-től), illetve muzeológusképzés folyik. Az 1980-as évek második felében a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és a szegedi József Attila Tudományegyetemen is szerveztek tanszéket a történeti segédtudományok oktatására.

A történeti segédtudományok művelésére, az adott tárgykörrel foglalkozó szakemberek, illetve érdeklődők összefogására, a tárgykör népszerűsítésére stb. különféle szakmai szervezetek létesültek. A vezető szakmai szervezetet, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot 1883-ban hozták létre, s 1950-ben számolták fel, majd 1983-ban újjáalakult.

A 20. században a legkülönbözőbb szakmai folyóiratokban nyílt lehetőség a szakma kutatási eredményeinek közlésére. {V-314.} Ezek közül kiemelkedik az 1883-ban alapított Turul, amelyet 1950-ben megszüntettek, majd 1992-től ismét megjelenik. A levéltári szakfolyóiratoknak köszönhető, hogy a politikai elnyomatás idején is lehetőség nyílt a publikálásra. Fontos szerepe volt ebben az 1923-ban indult Levéltári Közleményeknek, az 1951-ben induló Levéltári Híradónak és az 1961-ben ennek örökébe lépő Levéltári Szemlének. A Levéltári Közlemények évről évre részletes bibliográfiát közölt a történeti segédtudományok tárgyköréből. 1994-ben alapították a Fons című, elsősorban történeti segédtudományi szakfolyóiratot, de a múzeumi, levéltári évkönyvek, az egyes emlékkönyvek, tanulmánykötetek, antológiák is közölnek szakcikkeket.

Egyes szakterületek művelése, a korábbihoz képest visszaesett (pl. genealógia). Az addig nagyobbrészt folyamatosan, egyenletesen művelt történeti segédtudományok döntő része rendkívül kritikus helyzetbe került az 1940-es évek második felétől. Ez alól csak néhány terület volt kivétel. Így az elsősorban a középkor kutatásában felhasznált segédtudományok (diplomatika, kronológia), illetve a numizmatika.

Döntően politikai (ideológiai) okokból, adminisztratív eszközökkel is törekedtek a történeti segédtudományok megszüntetésére, jeles művelőik túlnyomó részének kiszorítására a magyar tudományos életből. Az egyre fokozódó nyomás ellen, egyesek kísérletet tettek – nagyobbrészt eredménytelenül – egyes történeti segédtudományok a megváltozott szocialista viszonyok közötti elfogadhatóvá tételére. A szocialista korszak döntően ellenséges, diszkriminatív viszonyai között, a tudomány egyetemességének jegyében, a magyar szakemberek mindig is élvezték külföldi kollégáik szakmai támogatását. Ezért (is) kerültek magyar szakemberek fontos nemzetközi tudományos társaságokba, ahol vezető posztokat is betöltöttek. A történeti segédtudományokat sújtó nyomás az 1970-es évektől valamelyest enyhült. Az 1980-as évek elejétől pedig (még az addig nagyrészt megszüntetésre ítélt diszciplínák esetében is) megújhodásra, fejlődésre került sor.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése