Tollforgató Történelmi Lap Blog - Archived World - Archivált Világ: Albert Ferenc: Tizenöt nap a valahai pokolban Harmadik nap: az Alacsony-Beszkidekben - „Fagyos a tél, ágyú zenél, akna robban, hús cafatban”

Szeretettel Üdvözöllek!

Küldj üzenetet! Tollforgató Irodalmi Lap: tollforgato.lap@gmail.com http://sites.google.com/site/tollforgatoirodalmilap/ Sziasztok! Új aloldalainkat is elérhetitek már a blogunkról is! Történelmi, írástörténeti és művészeti témákban is várom alkotásaitokat, publikációitokat! Színesíthetitek a lap kinézetét elemzésekkel, nyelvészeti munkákkal is! Az oldalakra várom mindazok jelentkezését, akik szívesen vennének részt egy interaktív blog megvalósításában is.. Helyet biztosítanék politikai-filozófiai és szociológiai írásoknak, régészeti és specializált történeti munkáknak is! Sikeres alkotást kívánok mindenki számára! Keressétek lapjainkat! http://sites.google.com/site/tollforgatoirodalmilap/ https://sites.google.com/site/tollforgatomuveszetilap/home https://sites.google.com/site/tollforgatotoertenelmilap/home Kellemes olvasást és kikapcsolódást kíván : Varga Éva ( Kékrózsa Bíborvirág) főszerkesztő

2018. október 6., szombat

Albert Ferenc: Tizenöt nap a valahai pokolban Harmadik nap: az Alacsony-Beszkidekben - „Fagyos a tél, ágyú zenél, akna robban, hús cafatban”

Tizenöt nap a valahai pokolban
Harmadik nap: az Alacsony-Beszkidekben

„Fagyos a tél, ágyú zenél, akna robban, hús cafatban”

A harmadik nap reggelén morózus időre ébredtünk. A Nap, hajnali köntösét még le sem vetette, sétára indult a hegyeken túli tájakon. Tán restellet néki felkapaszkodni a hegygerincek magasára. Az „időjósok” nem sok jóval kecsegtették a magunkfajta zarándokot, ám minket keményfából faragtak; így nem félve az időjárás szeszélyeitől elindultunk ismét. Ösztökélt bennünket a tudat, hogy hajdan katonáink sem „strandidőben” küzdöttek meg az ellennel. Ha kellett teljes felszereléssel hátukon erőltetett menetben járták ezeket a hegyeket, vagy éppen áztak, fáztak a lövészárkok fenekén. Ellenséges golyó és akna záporban, Nap hevétől perzselten, hóban, fagyban és sárban, étlen, szomjan, teljesítették esküjükben foglaltakat. Nekünk hogyan árthatna egy kis eső?

Hamarosan elértük az első temetőt, Ropa város központjában a templom melletti civil temető egy elkerített szegletében. A 72-es számot viselő katonai sírkertet, mint a környéken már több ily létesítményt szintén Hans Mayr tervezte. 1914-ben ide 31 osztrák-magyar harcost és 6 orosz katonát temettek el, 6 közös és 16 egyéni sírban. A kis sírkert szépen gondozott, Központi emlékműve egy hatalmas fából ácsolt feszület a már ismert félkör alakú fogazott lemezborítással. Minden egyes sírhantot jelölő öntvény vaskereszten, egyen koszorúval emlékeznek az elhunyt hősökre. Megható a látvány. Mi is elhelyeztük kis mohakoszorúnkat és mécsest gyújtva tisztelegtünk a hősök hantjainál. A kis város főterén egy kis feszültség oldó sétát tettünk, megcsodáltuk az ortodox templomot, a virágkompozíciókkal díszelgő parkot, az ódon kövekkel ácsingózó kastélyszerű épület környezetében kiállított miniatűr fatemplom „skanzent”. A környezetet díszítő faszobrokat, stb. majd mivel eleredt ismét autóba szálltunk.

Következő állomásunk Wawrzka falu. A 128-as számú temetőt csak kérdezősködés után leltük meg. Ide kívánkozik: segítőkész lakossággal találkoztunk mindenhol, itt például a kisbolt tulajdonosa, felajánlotta, hogy jön előttünk az autójával és követve őt megmutatja, hol találjuk meg a keresett célpontot. Nem fogadtuk el, hiszen világos és egyértelmű volt útbaigazítása. A kis temető, a falu feletti magaslat platóján egy nyírfaligettel ölelten, szinte hívogatott a szépen megmunkált termőterület közepén. Sajnos elhanyagolt, a kerítés csöveit megette az enyészet, a meglévő nagyon hiányos. Központi emlékműve szintén fából ácsolt feszület, a jellegzetes fogazott lemezborítással. Mindössze két öntöttvas kereszt utal az itt nyugvókra, az egyik kettős a másik derékba törött szimpla; következtetés képpen, e terület osztrák-magyar és orosz katonák pihenő helyéül szolgál, immár elmúlt száz éve. Az eső még nem állt el.

Sokat nem időztünk, és hamarosan Florynka határában kutakodtunk, itt a keresett temetőt nem találtuk; egy helybeli biciklis útbaigazítására egy ismeretlen, ortodox temetőben kötöttünk ki, ahol 1947-es valamely eseményhez kötődő sírhantokra leltünk. Tovább folytattuk hát utunkat.

Binczarowa településre érve, a templom tőszomszédságában, a civíl temetőben elkülönített területen találtuk meg a 127-es számú temetőt. Ide 60 osztrák-magyar és 60 orosz harcost temettek tömegsírokba 1914-ben. A terméskő falazat előtt, a teljes területet betonlapok fedik, mint valami két óriás kriptát, vagy csonttemetőt. Föléjük magasodik a hatalmas fa feszület, és a vaslemezből vágott 1914-es giga évszám. Elhelyeztük koszorúnkat és mécsesünket, majd búcsúztunk.

Grybow városában kissé elidőztünk, csábító volt a főtér, és egy korhű középkori rekonstruált vár,( Stara Baste) igazi turisztikai látványosság. Nehezen, de rátaláltunk a település szélén az út menti erdősávba elbujtatott gazos, 129-es számú temetőkertre. A pár darab öntvény kereszt elárulja, hogy osztrák-magyar és orosz katonák pihennek itt is, sanyarú sorsra ítélve a derékig érő elburjánzott növényzet takarja hantjaikat.

Grybow központjától pár száz méterre az ulice Cmentarna hozzávetőleges közepén a civil temető fölött jól elhatárolt részben terül el a 130-as számot viselő nagykiterjedésű katonai temető, melynek terveit Hans Mayr készítette 1916-ban. Ide a környékbeli harcok során, 1914-1915-ben életüket vesztett katonákat temették exhumálás után 1917 és 1918-ban. 643 osztrák-magyar, 51 német és 27 orosz katona lelt örök békét itt a fák árnyékában, közöttük sok-sok magyar honvéd.

Stróze település ismét feladta a leckét, nagy nehezen a határban egy művelésbe vett területen, búza és egyéb kultúr-növényzet között, félve a bent ragadástól tettem meg kb. 300 métert autóval a többi 100-at gyalog, míg elértük a 131-es számú temetőt. A központi emlékművet a közelmúltban újították fel a tábla feliratának rekonstrukciója még nem készült el, így rajta nincs elérhető adat. A sírok betongyámjaiból kiágaskodó öntvénykeresztek között nem találtunk kettős keresztet, pedig nem csak osztrák-magyar katonák pihennek a hatalmas tölgyek és nyírfák alatt. Hogy mennyien? 35 tömegsírban, 23 egyéni sírban, 114 harcos. Azaz 95 osztrák-magyar, 11 német, 8 orosz katona. A fáma szerint 1915 tavaszán érte őket utol a végzet. Több adatom egyelőre nincs, viszont utólag rájöttem, hogy a másik oldalról földúton megközelíthető, bár eléggé rejtélyesen.

Gorlice településen a térség egyik legnagyobb katonai sírkertje a 91-es számot viseli. A temető terveit Emil Ladwieg, a bejárati kápolnát Gusztáv Ludvig tervezte. Hatalmas területen, gigantikus emlékmű, vaskos beton sírkövek; rajtuk, öntöttvas táblákon a nevek. 425 osztrák-magyar, 140 német és 287 orosz katona pihen ezen a területen, hatalmas fák árnyékában.
Befogadta őket 161 tömegsír és 140 egyéni sírgödör. Számos magyar honvéd nevét böngészhetjük az öntvényeken.

Egy csatolt városrészben, Gorlice-Sokól nevezetű faluban, a civil temetőtől mintegy 150 méterre lévő katonai temetőhöz vezető utat nem találtuk meg. Így szó szoros értelemben: zuhogó esővel nehezítve, árkon, bokron, kaszálón átverekedve magunkat, találtuk meg a 88-as számú, viszonylag nagy kiterjedésű katonai sírkertet. A körbefalazott területet erősen felverte a növényzet, legalább egy kaszálást megérdemelne. Mint már megannyi temetőt, ezt is Hans Mayr tervei alapján építettek ki. 20 osztrák-magyar harcost és 100 orosz katonát temettek ide, 8 tömegsírba, 20 sorsírba, és 21 egyéni sírgödörbe. Központi emlékműve egy nagy vasbetonkereszt, a temetőben szórt alakzatban betontuskókba ágyazott vaskeresztek láthatók.

Mai utolsó állomásunk Gorlickie-Bijecska falu, ott a 98-as számú temetőt találtuk meg. Ide csak orosz katonákat temettek, akik 1915-ben dúló harcok közepette haltak meg. A 254 harcost valószínűleg több közös sírba hantolták, a kettős keresztek tanúsága szerint. Ma 9 temetőt találtunk, a megtett út 117 km.

Mozgalmas és eredményes napot zártunk. Az eső sokszor hátráltatta tevékenységünket, ám egy percre sem szegte kedvünket. Minden temetőben elhelyeztük apró mohakoszorúnkat, mécsest gyújtottunk, és imádkoztunk a hősök lelki üdvéért. Nem tettünk kivételt, hiszen tudvalévő: A halott katona nem ellenség! Lelki gyötrődésben hajtottuk álomra fejünket, reménykedve a fizikai és lelki pihenés jótevő hatásában, tudván holnap egy másik „főhadiszállásra” költözünk.

Albert Ferenc