Keletről
érkezett
A birodalom keleti részéből érkezett, s
mindent csodálatosnak, nagyszerűnek talált. Szűkebb hazájában jelentős embernek
számított, szavának súlya volt, hallgattak rá az emberek. Munkája,
elfoglaltsága, mindennapi szokásai is az átlag fölé emelték. Semmiben hiányt
nem szenvedett, de valami mégis űzte, kergette, nem hagyta helyben megülni.
Talán a szabadságot kergette, a kilépést a “bocskorból” – ahogy legjobb barátja
nevezte ezt a megmagyarázhatatlan nyugtalanságot. Addig, addig álmodozott egy
utazásról, ami más tájat, más embereket, más szokásokat, más erkölcsöket hoz
elé, hogy gondolkodás nélkül megragadta az alkalmat, amikor felajánlottak neki
egy hivatalos küldetést a fővárosba. Figyelmeztették, hogy nem egy könnyű
útról, vidám kirándulásról van szó, mert át kell kelnie a hegyeken, a szűk
völgyeken, meredek hágón, ahol, ha elakad, nem várhat segítséget senkitől,
hiszen napjárásra sincs lakott település. Figyelmeztették, hogy a falvak,
városok lakosai, ahol útja áthalad, barátságtalan emberek, akik gyűlölik az
idegeneket, különösen a jól öltözötteket. Figyelmeztették, hogy ha el is ér a
fővárosba, nem fogja fáklyásmenet várni, hanem kekeckedő tisztviselők hada.
Figyelmeztették, hogy legyen nagyon óvatos, mert a naiv vidékit könnyen becsapják,
félrevezetik, értékeit elcsalják, ellopják és hiába is reklamál, a hivatalos
szervek meg sem hallgatják a panaszát.
Hiába volt minden jó indulatú
figyelmeztetés, Árus nem hagyta eltántorítatni magát. A kitűzött időben
pontosan elindult. Az utolsó percben egy útitársat is kapott, akinek egyik
útközben levő városban akadt dolga. Addig legalább nem utazik egyedül. Így is
marad elég vezetni valója a fővárosig. Nem volt kifogása a társaság ellen. Egy
kedves, értelmes fiatal hölgy mutatkozott be neki indulás előtt.
- Vali vagyok! – nyújtotta a kezét.
- Isten hozta! – köszöntötte Árus –
Azonnal indulhatunk. A csomagjait tegye a hátsó ülésre, mert a csomagtartó tele
van.
Miután kikeveredtek a városi
forgalomból sima útjuk volt. A kanyargós hegyi utak forgalma lassította ugyan
haladásukat, de igazából meg lehettek elégedve a megtett szakaszokkal. Vali nem
fukarkodott a szóval, s egész idő alatt szóval tartotta a férfit. Elmesélte,
hogy kutyatenyésztéssel foglalkozik, s most is azért utazik abba városba, mert meg
akar nézni egy dobermann tenyészkant.
- Tudja maga, mi az a dobermann? –
szegezte hirtelen a kérdést Árusnak
- Van fogalmam róla! – nevette el magát
a férfi.
- Na, mi az? – incselkedett a hölgy.
- Hírhedt munkatársai voltak a hitleri
embervadászoknak, de ma már kedvtelésből tartott kutyák. Meglepően
intelligensek, könnyen idomíthatók, idős korukra szeszélyesek lesznek és
morcosok, néha ok nélkül agresszívek. Nos, meg van elégedve a felmondott
leckével?
- Jól van, alábecsültem...
- Nem látszom kutyaszakértőnek?
- Van kutyája?
- Óriás snauzer.
- Milyen?
- Szelíd, mint egy kisbárány.
- Ez az első? – kérdezte Vali, miután
lehúztak egy autós pihenőhöz.
A férfi előszedte az elemózsiás dobozt,
s a csomagtartó tetején rögtönzött reggelihez terített. Később kávét töltött egy termoszból, s csak
akkor válaszolt a lánynak, a feketét kortyolgatva.
- A helyzet az, hogy első pillanatban
nem tudtam, mit válaszoljak. Gyerekkoromban falun laktunk, mindenféle állatot
tartottunk, és persze kutyánk is mindig volt. Miután családot alapítottam, és
beköltöztünk a városba, ez az első.
- Kapta, vagy vette?
- Egyszerű kérdéseket tesz fel, de én
egyikre sem tudok igen-nemmel felelni. Most is azt kell mondanom, is, is...
- Nem értem. Hogy van ez?
- Egyik vasárnap reggel – kezdte elmondani
a kutya történetét Árus – a piacon ténferegtem. Igazából nem is akartam semmit
sem vásárolni, csak úgy nézelődtem céltalanul. Gyerekkorom óta szeretem a piaci
zsibongást. Ahogy immár éppen jönnék kifele, a járda szélén észreveszek egy
kisfiút, aki előtt egy cipős dobozban öklömnyi kiskutya vinnyog. Megálltam, s
lehajoltam, hogy vigasztaljam, simogassam meg a csöppséget. Valóban, ahogy a
kobakját az ujjammal kicsit megcirógattam, elhallgatott.
- Vegye meg, bácsi! – szólalt meg
könyörgő hangon a fiúcska.
Ránéztem a gyerekre, s annyi bizalom
volt a szemében, hogy elmosolyodtam
- Magának adom ingyen, mert maga jó
ember! – szólalt meg újra a gyermek.
- Miért akarod eladni, elajándékozni?
- Nem tarthatom meg...
Annyi szomorúság, bánat volt a
hangjában, hogy szó nélkül elővettem a pénztárcámat, kivettem egy nagyobb
címletű bankjegyet, és átnyújtottam. Félve vette el, majd amikor látta mekkora
összeg, hálásan elmosolyodott.
- Nagyon szépen köszönöm! – mondta
udvariasan, és zsebre tette a pénzt.
- Mit veszel rajta? – kérdeztem olyan
tapintatlanul, mint ahogy egy felnőttől csak kitelik gyerekekkel szemben, de
nem vette zokon.
- A kistestvéremnek egy pár cipőt! –
válaszolta habozás nélkül.
Megdöbbentett ez a válasz és
elszégyelltem magam. Hamar még egy másik ugyanakkora összegű pénzt vettem elő.
- Vedd csak el! – biztattam – Amit az
elébb adtam nem elég a cipőre.
Erre eltette ezt is, én pedig felvettem
a kiskutyát az ölembe, otthagyva a járda mellett a gyereket, aki mosolyogva
integetet utánam. Nos, így történt, hogy nem is tudom igazán, vettem-e, vagy
kaptam, vagy ki kapott valamit, és mit? Mikor nagyobbra nőtt a kutya, derült
ki, hogy fajtiszta snauzer. Szuka, de mivel nincs törzskönyve, tenyésztésre nem
ajánlott...
Visszaültek az autóba, s feltűnt, hogy
a reggel fényei hirtelen megváltoztak. Felszállt a köd és kivilágosodott az
égbolt. A nap még nem mutatkozott, az előtte tornyosuló hegyek eltakarták, de a
fénye már felragyogott és megvilágította az ormokat. Varázslatos jelenség volt!
- Csodás! – kiáltottak fel egyszerre.
Egész további útjukra rányomta bélyegét
ez a kellemes hangulat, amit a fellobbanó napfény váltott ki belőlük. Dél
tájban érkeztek Vali kitűzött céljához. A lány ebédmeghívását Árus elhárította,
mondván, még hosszú út áll előtte.
- Nem mondta még meg, hogy hívják a
snauzert? – jegyezte meg búcsúzás helyett Vali.
- Majd, ha újra találkozunk, megmondom!
Maradjon ez ok egy későbbi találkozásra – szólott és indított.
Egész délután nyomta a pedált,
sötétedéskor megállt egy motelnél, és másnap hajnalban folytatta az útját.
Délelőtt érkezett meg, a hivatalok még nyitva voltak, s így könnyen
elrendezhette a jelentkezéssel, elhelyezkedéssel járó ügyeket. Két hónapra
szólt a megbízatása, rendet akart erre az időre maga körül. Szállást egy
kollégiumban kapott, ahonnan a diákok nyári szünidőre hazamentek. Ilyenkor a
felszabaduló szobákat kiadják ideiglenes lakóknak. Sokan jönnek fel a birodalom
minden részéből tanfolyamra, továbbképzésre, hosszabb-rövidebb megbízatások
teljesítésére. Itt talált helyet magának egy kétágyas szobában Árus is.
Egyelőre egyedül volt, de mondták, lehet, esetleg szobatársat is kaphat, ha
szűkében lesznek a helyeknek. Nem bánta, a lényeg az volt, hogy fedél van a
feje felett, és nem kerül pénzébe, mert a hivatal fizeti. Beilleszkedett hamar,
legalább is eleinte úgy képzelte. Hamarosan belátta azonban, hogy ez csupán
csalóka ábránd. Egyik reggel, úgy tíz
nappal megérkezése után, a nyitott ajtón keresztül kihallgatott egy
beszélgetést.
- Megismerted már az új kollégát? –
kérdezte egy női hang.
- Azt a kis vidéki pojácát? – szólott
egy másik.
- Nem rossz fiú, de olyan vidékies,
maradi! – mondta kényeskedően az első.
Árus nem akarta tovább hallgatni, s
ezért csöndben tovább lépett, bement saját irodájába, ahol külön íróasztala
állt az ablak előtt. Leült, s háborgását munkával akarta csillapítani, de nem
sikerült, csak ott járt az esze, amiket a lányok mondtak.
Hogy én vidéki pojáca? – morgolódott
magában – Én, aki tisztábban, szebben beszélem az anyanyelvünket, mint ez a sok
felfuvalkodott, üresfejű népség? Én, aki megtisztelem a beszédet, s nem mondok
minden mondatomban három csúnya szót, én vagyok bugris vidéki?
Sokáig ette a méreg, de végül
megnyugodott, s elhatározta, nem változtat a magatartásán, szokásain, nem akar
beolvadni a szürke, sekélyes gondolkodású tömegbe. Megtartja, sőt
kihangsúlyozza ezután „vidékiességét”.
Így is tett. Minden tettével,
mozdulatával hangsúlyozta a kulturáltságát – beszéd modora modorosságig korrekt
lett, a vendéglőben, ahova az ebédjegye szólt, úgy evett, mint a legelőkelőbb
arisztokraták. Feletteseivel, munkatársaival is udvariasan és csak annyit
beszélt, amennyi elkerülhetetlen volt a munkája szempontjából. Így aztán
barátságokat sem kötött senkivel sokáig. Szabad idejében a városban kószált,
bejárta szegét-zugát. Hol gyalog, hol valamilyen városi járművel – a saját
autóját megkímélte a városi forgalom „gyötrelmeitől”. Esténként pedig
színházba, vagy hangversenyekre járt. Ideje engedte.
Egyik nap, mikor éppen könnyű
vacsoráját fogyasztotta, mellé ereszkedett egy kalapos ember.
- J’estét! – köszönt röviden – Engedje
meg, hogy bemutatkozzam!
Árus meglepetten bólintott.
- Nedelkó vagyok a messzi délről.
- Én pedig...
- Tudom! – vágott közbe a jövevény –
Tudom, maga, aki keletről jött.
- Árus! – mutatkozott be mégis.
- Nem is zavarom tovább - állt fel a
hívatlan vendég -, csak annyit akartam jelezni, hogy vagyunk még páran
vidékiek!
- Üljön már vissza! Hova siet?
Barátság lett belőle.
Szabad idejükben ezután együtt
csavarogtak a város utcáin, bámulták a forgalmat, a hivalkodó reklámokat, az
embereket és persze a nőket. Igazi mély barátság természetük különbözősége
miatt nem jöhetett létre. Árus magányos lélek volt, Nedelkó nyüzsgő, izgága,
könnyen barátkozó. Árus két lábbal a földön járt, csak a kézzelfogható, racionális
dolgokban hitt, Nedelkó a misztikus dolgokban – számára minden jelkép, minden
átvitt értelmű volt. A számmisztika képezte a kedvenc hobbiját. Azt tartotta,
nem véletlen, hogy neve 7 betűből áll, és hogy nevének számértéke 4, ami arra
sarkallja, hogy lazán vegye a világot, és ezzel ellensúlyozza a kozmikus
késztetést a zárkózottságra. Biztosra vette, hogy a hetes szám által hordozott
tulajdonságoknak köszönhetően vonzódik az elvont dolgok iránt. Ezen sokat
vitatkoztak, mert Árus nem fogadott el semmilyen ködös magyarázatot.
- Pedig jobb lenne, ha figyelnél a
saját nevedre. Tudod a latin mondást, hogy nomen est omen!
- Persze hogy tudom! De mit akarsz a
nevemmel? – tört fel benne a kíváncsiság.
- Két szám között ingadozik a nevedből
kihámozható jellemed. A négyes – a betűk összege – megfontoltságodat jelzi, a
hármas – neved kabbalisztikus számértéke – sikerekre vágyó titkolt, belső
hajlamodat mutatja.
- Ekkora szamárságot még életemben nem
hallottam! – kiáltott fel kacagva Árus.
- Csak kacagj, de én tudom, amit tudok.
Utólag már nem lehet eldönteni, hogy a
számok misztikája, a véletlen, vagy Árus személyiségéből fakadó gyors reagálási
készsége indította-e útjára a lavinát, de az valóban elindult.
Az irodaház boltíves kapualja alatt jól
menő butik működött. Sok ember jött ment itt – ügyfelek, munkatársak, ügyes
bajos dolgaik után futkosók. Mindenki lehetséges vevőnek számított, és valóban
akadt is közöttük nem egy, aki belépett a divatos, kis üzlethelyiségbe.
Különösen nők. És valaki, ha már bement, legtöbbször vásárolt is. Árus bár nem
tartozott a butik látogatói közzé, sokszor szívesen elnézegette a kirakat
kínálatát, munkája végeztével.
Azon a bizonyos napon is, úgy délután
négy körül megállt a kirakat előtt, s egy tetszetős nyári inget mustrálgatott.
Ahogy ott téblábol, egyszerre kivágódik az üzletajtó, és egy hosszú hajú, szőke
bombázó rohan ki rajta, és utána egy langaléta sí-maszkos férfi.
„Ezt a nőt üldözik!” – futott át az
agyán, s máris kinyújtotta a lábát.
Reflex volt ez, nem tudatos cselekvés. Ha
valakit üldöznek, annak segítségre van szüksége, és ha segíteni kell, akkor
Árus cselekszik – hirtelen, meggondolatlanul és hatásosan. Mint most is,
tudniillik a sí-maszkos végigvágódott a kapualj kövezetén és csúszott majd két
métert.
A nő éppen kiért az utcára, amikor
meghallotta a puffanást, hátranézett és nagyot visított, majd odarohant a
földön fekvő férfihez.
- Mi történt, Bimbi? Megütötted magad?
Hol fáj?
Segített neki talpra állni, tapogatta a
karját, hátát, közben egyfolytában kérdezgette, mondott neki, Bimbi így, Bimbi
úgy.
Árus döbbenten nézte a jelenetet. „Na,
így segítsen az ember egy olyan nőn, akit üldöznek!” – dörmögte maga elé. Ebben
a pillanatban a butikos is megjelent, tolvajt kiabálva az üzlet ajtajában. Az
emeddig üres kapualj hirtelen megtelt szenzációra éhes emberekkel. Egy termetes
amazon lekapta a Bimbi fejéről a sí-maszkot, a tömeg meglepődve felhördült, de
senki nem ismerte fel a fiatalembert. A nagy zűrzavarra megjelent két rendőr és
velük egy időben a vagyonőr is.
- Végre megvagy te mákvirág – kattant a
bilincs. – És te is szépségem! – fordított figyelmet a közeg a szőkeség felé,
aki hasonló bánásmódban részesült, mint a társa.
Árus látva, hogy senki sem figyel rá,
csöndesen elosont a tetthely közeléből.
Másnap meglepődve tapasztalta, hogy
megváltozott körülötte a munkahelyi légkör. A portás hangosabban köszönt, a
liftes fiú mosolyogva nyitotta ki a lift ajtaját, s a szomszéd iroda két
tündére a folyosón várt rá.
- Itt jön a mi csínos szomszédunk!
Micsoda férfias, bátor fickó! Üdvözöljük, üdvözöljük! - csicseregték – Jöjjön
be hozzánk kicsit, mesélje el a tegnapi hőstettét. Elkapta a környék rettegett
rablóját, akit hónapok óta keres a rendőrség. Még a cinkostársa is kézre
került…
- Köszönöm a lelkesedésüket, de
elnézésüket kérem, vár a munka. A napi robot! Hamarosan, később megbeszélhetjük
ezeket a dolgokat. De az érdem a rendőrségé! – ezzel gyorsan beslisszolt az
irodájába.
Munkája végeztével, ügyesen elkerülve a
szomszédokkal való találkozást, letelepedett megszokott helyére a kávéházban.
Itt találkozik délutánonként a barátjával.
- Megmondtam előre! – kiáltott fel
Nedelkó, amikor meghallotta az előző napi történéseket.
- Mit mondtál meg előre?
- A számok nem hazudnak. Tudtam, hogy
komoly dolgok fognak veled történni.
- Semmi komoly nem történt!
- Gondolj a megváltozott hangulatra a
munkahelyeden! A szomszéd irodabeli lányok szívesen randiznának veled, hogy
csak ezt a példát említsem.
- Nem randizom olyan lányokkal, akik
bugris parasztnak tartanak!
- Jó, jó! Csak azt mondd meg, hogy mi a
nevük? Hogy hívják őket?
- A szőke Yvonne, illetve röviden Ivy.
A még szőkébb Ludmilla, azaz Milli. De miért kérdezed?
- Fejtsem meg a neveik számértékét,
viselőjük személyiségi típusát, és várható reakcióját.
- Na, és milyen eredményre jutottál,
hogy most már ismered a nevüket?
- Adj tíz percet és megmondom.
Megkapta a kért időt, addig a pincér
kihozta a kávéjukat és valami kis, finom rövidet.
- Legyen ma Top Collins! – súgta a
pincérnek Árus halkan, hogy ne zavarja misztikumba merült barátját.
- Nézd, ilyen rövid idő alatt nem lehet
alaposabb elemzést végezni – kezdte miután letelt a megadott tíz perc és
belekortyolt az italába -, annyit azonban megmondhatok, hogy Yvonne, akit Ivy
néven becézel, könnyen barátkozó, nyílt szellemű ember, de ugyanakkor könnyen
is veszi a dolgokat, csapongó, álhatatlan.
- Szegény! Jól lehúztad.
- Nem én, a saját neve! De mondom a
másik lányt. Ő igazán hozzád való.
- Azt majd én döntöm el!
- Hallgasd meg, mindenek előtt az
értékelésemet! Ne vezessen félre ez a könnyed, felszínes álca, melyet most
visel. Mögötte uralkodni vágyó, erős egyén rejtőzik, aki merészen tőr célja
felé, s ha néha veszít, újra kezdi.
- Figyelj ide rám, barátom Nedelkó!
Nekem most nem jön be se a könnyed, se a komoly leány!
- Hátrább az agyarakkal! Láttam én már
karón varjút!
- Mit akarsz, mit tegyek?
- Hagyjad a dolgokat megtörténni, de
azért közben legyél udvarias a lányokkal.
Másnap reggel Árus egy kis csomag
édességet vásárolt a lenti cukrászdában, s azzal állított be a szomszéd
irodába. A két lány nagy ovációval fogadta, de nem voltak egyedül – egy
elegáns, sudár, barna lány is ott volt velük.
- Ó, bocsánat! Nem akartam
alkalmatlankodni, csak egy kis édességet hoztam, engesztelésül a tegnapi morcos
viselkedésemért. Már itt sem vagyok…
- Jaj, ne siessen! – kiáltotta Ivy –
Jöjjön, bemutatom a kolléganőnknek. A partnercégünk vezérigazgatójának a
titkárnője.
- Árus
- Felícia
- Szép név, azt jelenti, boldog.
Valóban boldog?
A lány elkacagta magát.
- Szép név, szép leány egyenlő
boldogság?
- Így gondolom!
A későbbiekben Árus minden alkalmat
megragadott, hogy dolga akadjon a partnercég vezérénél. A díszes előszobában, ahol a várakozók
részére kényelmes fotelszékek álltak rendelkezésre, ott ült az asztal mögött
Felícia, körül véve telefonokkal, faxokkal, laptopokkal, meg mindennel, ami
nélkül egy titkárnő ma már létezni sem tud. A fiatalember jól láthatóan
szívesebben időzött itt az előszobában, mint bent a nagyembernél.
- Ha ezért jár ide, hogy nekem
udvarolgasson, kár a gőzért! – fogadta a lány egyik nap.
- Eljönne velem vacsorázni? – kérdezte
hirtelen a fiatalember.
A dolognak az lett a folytatása, hogy
Árus meghosszabbíttatta itt tartózkodását, újabb feladatokat vállalva, így
nyugodtan tölthette estéit a lánnyal. Nem gondolt arra, hogy hamarosan haza
kell utaznia, és vége az idillnek. Szépen, lassan mélyült a barátságuk.
Esténként együtt vacsoráztak, vagy elmentek valamilyen szórakozóhelyre.
Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé
igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére.
„A lovas pályán Országos MUNKAKUTYA kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles
betűkkel.
Jelentős esemény egy ilyen izgalmas
kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő
munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett
állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására.
Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú
szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az
állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.
Árus arra gondolt, hogy kimegy délután
megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy
hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a
hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai
szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel
taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a
világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit
is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt
őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg
kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.
- Nedelkó barátom! – kezdte a szokott
helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
- Nem. De miért?
- Engem, igen! Vasárnap országos
kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban,
és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát.
Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
- Na, ne!
- A villamos kivisz egészen addig. Ne
kéresd magad!
Minden kezdeti ellenkezése ellenére
Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes
lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint
aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
- Nézd, micsoda elegáns,
arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
- És milyen gyorsan futnak – tette
hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót
pásztázta.
Hiába, mert akit öntudatlanul is
keresett nincs kint a csalitoson. Szóba ereszkedett néhány kutya sétáltatóval,
persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek,
Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi
otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is
neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus
elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem
rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.
Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a
kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
- Ezek az agarasok nagyon kedves
emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt
még agaruk is?
- Képzeld!
- Az agarat úgy nevezik, hogy balsoj,
vagy barzoj.
- Barzoj, igen. Az orosz cárok száz
számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
- Miért kell mindjárt lelőni a
megjegyzésemet?
- Bocs! Mi az ott a kezedben?
- Két jegy a holnapi agárversenyre, meg
persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról
szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok
egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Soha sem láttam
még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!
Így került sor másnap a rendezvény
meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük
tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg
különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste
fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste
fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte
ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a
fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta
a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan
dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól
idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek
dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép
barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya
elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya
fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem
akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan
ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így
többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya
feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása
mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus
félre, ne vonja el Vali figyelmét.
A bíró intett, és ők összeszokott
mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a
pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó,
éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a
beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika,
vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.
A „produkció” végén megálltak a bíró
asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a
dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus
önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a
tapsot.
- Köszön! – húzta meg enyhén a pórázt a
lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain,
megpillantotta Árust.
- Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda
meglepetés!
- Tegyük nyugodtan idéző jelbe a
meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat,
eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó
nap, a hazai táj.
- Honvágy?
- Mondhatnám, úgy is…
Délután a szokott helyükön ültek a kis
kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig
szólalt meg.
- Akkor hazamész? – váltott témát
Nedelkó.
- Megyek – jött meg Árus hangja. –
Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka,
elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet,
felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek
éjszaka. Megvettem Felíciának a búcsúajándékot,
egy arany karláncot.
- Értelek!
- Remélem, az kicsit megvigasztalja.
Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
- Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak
nézte a semmit.
- Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
- Mi … hogy … ? Nem kérdezte meg a
snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …
Bige Szabolcs
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése