Arany János: Az elveszett alkotmány

1845

Oh, thou world!
Thou art indeed a melancholy jest.
Byron
Werner, Act II. sc. 1.

Első ének

Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt
Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.

És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökítsed, o Múzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel
Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?
Vagy népszinmüvet írt, amelly a nemzeti színen
Hasra bukott? vagy a tót újságot izélte Pozsonyban?
Vagy mi világrázó fontos dolgot hoza létre,
Amely hősi nevét unokáinak adja örökbe?

Nem tett ílyeneket; nem hódított soha várost,
Víg eposzát Pesten soha meg nem huszonötölték^[1]
Irni didascaliát^[2] még szépapja sem értett,
Bukfencet sem hányt a pesti "theateren" és nem
Nyalta le a krétát papucsodról, mennyei Fánni!^[3]
A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány
Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,
Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,
És ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.

Est vala; szép nyárest: beh kár hogy nem jöve költő,
(Mert én, alkony után érkezvén, csak tapogattam)
Bájaiból élvet szívandó. Balga rüpők nép
Csak hétköznapinak nézé, sőt észre se vette.
Én sem irom le, mikép csusszant le az ég karimáján
A felséges nap, mivel ezt már annyi leírta
(És a nemes lelkű nap tűrt valamennyi leírást),
Hogy tengerbe vizet, megyegyűlésekbe tüzelni
Szalmát hordana csak, ki megint e térre vetődnék.
Annyit azonban egész bizonyossággal merek én is
Mondani, mert Trattner naptára tanúm e dologban,
Hogy hét órakor és ötven perckor nyugodott le
A ragyogó vándor, s akkor tölté ki robotját,
Mellyel szent Norbert részére adós vala, mint ezt
Szint' a naptárból láthatja, ki ért a betűkhöz.

Est vala hát. A kanász kalibája felé terelé már
A röfögő tábort, cifra adtázva hol egyik,
Hol másik karimás orrút, főleg pedig, ősi
Furcsa szokása szerint, az urát tisztelve szitokkal.
Jámbor földmüvelők, honi kátyúkban felakadván,
Marhabaráti doronggal^[4] üték a bünös lovat ökröt,
Emlegeték Istent, Krisztust, a szenteket olykor:
Híva segédekül-é, vagy egyébért, hallgat az írás.

Ott egy öreg jobbágy ballag haza úri dologról,
Évei számát s a törvény-tiltotta botokbúl
Csak vagy húszat emelve legörnyedt háta gerincén
Ő hajdúságának egész napi úri kegyéből.
Szemközt pár süheder lovagol s a puszta felé tart,
Gondosan elrejtvén, ha fölösleg pányva, kötőfék;
S ílynemű ártatlan több eszköz volna kezöknél:
Ők, hihető, költők s - andalgani mennek az éjben.
Távol egy agg vándor siet a faluvéget elérni;
Vállán csizma, butyor; húsz éve tapasztal az isten-
Adta, keresve falut, várost kikerülve, az útban;
Sok honi bort megivott, kenyeret megevett, s jutalomként
Megtanulá e szót: keszenem... Légy büszke, Magyarhon!

Hadd ballagjanak ők; nincs semmi közöm velök. Itt jő
- Tudniillik, képzeld kegyes olvasnok, hogy ahol jő -
(Úgy hiszem e nok-ot itt meg fogja bocsátni Nagy Ignác,^[5]
Kényszeritő szükség toldatta ki versemet ezzel)
Egy... tudom én mi? - Fején hosszú kalap, összelapúltan,
Melynek színvegye még nincs földön utánzva ecsettel;
Nagyszerü orra törekszik testét jó-tova hagyni,
A szárnyára kapott szél búgván bősenyes öblén;
Hosszu nyakán, amint födözetlenül ölti előre,
Szint' egy orr látszik: de nem orr (nem mondok olyasmit,
Ami valótlanság), hanem ádámcsutka, barátim.
Vállán hétszeresen galléros avult köpeny-árnyék
Leng, mint mennyei lény testén amaz aetheri foszlány,
Mílyeneket Milton kialudt fényű szeme látott.
Néha egy-egy lebegő darab, úgy rémlik, lemaradt már
A köpönyegtestről, s külön útat vőn a világban,
(Kárhoztatva levén, hogy súly nem léte miatt fenn
Szálljon örökké mint... de gyülőletes itt a hasonlat),
Hát pedig ott függ még, valamely folt cérna-recéje
Életerős szálán, réműl az egek madarának.
Őmaga e tünemény, kétes, ha repűl-e, ha jár-e?
Nézd darulábait a fövenyúton mártogatódni:
S nem tagadod, hogy jár; nézd két fő részre hasonlott
Szárnynemü légköpenyét: repülőnek véled azonnal.
Mindegy!... célra siet, mely cél csak ama közel erdő;
A közel erdőben pedig isten-verte vityilló.

Bent a vityillóban beteges mécs pisla sugári
Oszlatják a homályt s növelik. Hajdanta köcsög volt
E szomorú fénytár, s eltörve pokolra hajítá^[6]
Asszonya, hol valamennyi cserép s gonosz ember együtt van.
Hogy jöve vissza megint? nem bírtam akadni nyomára.
Lepkék búnak elő, s botorúl a lángba csapódnak;
Mintha biz' ők is ama nagy nemzet honszabadító
Hősei volnának, mely messzeragyogni epedvén,
Még folyvást idegen fénynél pörzsölgeti szárnyát,
S nem hiszi, hogy csillvágya utóbb éltébe kerüljön.
Túl a világon (azaz, nem túl e földi világon,
Csak túl a mécsen, mellyet mondhatni világnak,
Mint a szabó hölgyét "nagysám"-nak), túl e világon
Sápadoz egy félarc, - fele vagy nincs meg, vagy a mécsfény
Hozzá nem férhet (lessünk rá, majd kiviláglik);
A félarc közepén egy szem sandalgat a mécsre,
Egy kar alább... egy kéz... Örömest írnám le, de a mit
Nem látok, hogyan írjam az Isten drága kegyéért?!
Hisz nem azért vagyok én költő, hogy rendre hazudjam,
Mit sohá nem láttam, sőt még említni se hallék.
Na, de szerencse hogy éjszaka is hall a füles ember
(Boldogok a fülesek), máskép megakadna az ének
Torkomon, és egy szót sem tudnék mondani többet.

"Asszonyom", és e szót, meg a többit, végire jártam,
Egy csak imént besuhant nagy fekete macska beszélé,
Csillogván szeme, mint tündöklő nemzeti gombok
A daliás frakknak hideg ellen célszerü farkán.
A félarc pedig e megszólításra negyeddel
Szélesedék, másik szemet is mutatott, de hiába!
Bár az olajmécsben maga Isten napja fürödnék:
Annak súgárit sem verné vissza ez a szem.
"Asszonyom", így a jövény - "hegyet és völgyet befutottam,
Tért, ligetet, rónát, tüskét megjártam ez estvén,
Minden makkupakot kikutattam, felborogattam
Minden fűlevelet, megfurdácsoltam a patkány-
És gözü-vermeket; el-kizavartam szűk oduikból
Még a darázsokat is; hova szellő nem juta régen,
Én oda férkőztem, titkok titkába hatottam,
Sőt ami több - ki ne adj ám rajtam - még a királyi
Városok írati^[7] közt is meghajtottam a hérót,
Itt lelkemre kötél, de nyomába sehogy se jöhettem.
Már kétségbe esém, lesütött fővel haza tértem:
Itt is, amott is egér szökdelt föl előttem az úton
S út mellett, de szemem rájok sem vetve, haladtam,
Búsan, aléltan, mint a deresről felszabadult rab.
Egyszer a sík közepén neszt hallok: ha! oda nézek:
Hát ördögszekeret korbácsol a szíken az alszél;
Semmi!... tovább haladok; másik nesz; nézek a tájra:
Hát - Hábor, garaboncás férjed, lépked az úton.
(A háromnegyed arc ecetesbbé lőn e szavaknál.)
Hadd menjen! morogám. Harmadszor nesz; no... ha most nem...
Három a tánc... pszt! csitt! Közelebb közelebb a nesz: ember-
Lábdobogás... emberhang (itt kerekebb lesz az egy szem
A félarc mezején)! - ő az, Rák Bende, a q-i
Tisztujitás hőse, a sors-üldözte vitéz, tíz
Társaival, kiket a választás harca hazátlan
Bujdoklásra vetett. Hova mennek? honkeresők-e,
Vagy csak sírkeresők? ők tudják; meglehet ők sem."

Így az öreg cica-kém. Armída pedig (nota bene:
Ez neve a három-negyed arcú, félszemü lénynek)
Szítván mécse belét, tüzelője megől, - mivel ott ült, -
Fölszedi mind fele-más tagait, s biccentve nehányat:
"Menj szaporán", úgymond "öltözd fel nappali bőröd;
Vén bánya képében hídd őket ez éji tanyára;
El ne maradjon egy is, mert jó ügy bajnoki voltak.
Ámde siess, nehógy a garaboncás kóbori Hábor
Körme közé jusson Rák Bende a vésztele síkon,
Mert tudom, élete sem biztos Hábor közelében."

Szóla; de a cica már halad és nem hallja beszédét.
Szép Armída pedig (verspótlani tettem a szép szót)
Ott űl gondolatokban a padkán. Égi szerencse,
Hogy nem olyan költő körmére került, ki veséket
Vizsgál, gondolatot felfűz csős paprika módra,
Mert kifecsegné most, mit gondol, az árva, magában.
Nyílik azonban az ajtót képviselő hara-pokróc,
S a már ismeretes kalap, és orr, és köpeny és nyak
Szép renddel benyomúl, hozván friss barna sötétet
Nagy boszuságaul a már aszkóros belü mécsnek.
A negyed és fél arc pedig e látványra haraggal
Elfordul s egyebet nem látni öregszerü kontynál,
Melyre varázs Hábor, - mert ő vala - retteneteskép
Felbőszülve, szilaj nyelvel szaporázza beszédét:

"Büszke, dacos némber, nem jöttem kérni kegyelmet"
- És leüté botját a süppedező szobaföldbe;
A bot azonnal, mint legtisztább fényü szövétnek,
Lángba borult s háttérbe nyomá a köznapi mécset.
Most Hábornak egész nagyságos idomja kitűnék:
Halvány arc, busa homlok, erős feketéjü szemöldök,
Kancsal bár, de azért égő szemek árnyas üregben,
Negyvennyolc foku szöglet alatt hajlott hegyes ormány,
Félig nyilt ajakok, gyönyörű fogak, állra simúló
Kurta szakáll, nagy nyakbötyök (au jaj nyelvem!), előre
Hajlott váll, de azért ép, domboru mell; beapadt has,
Hosszú póklábak, még hosszabbakra telendők
Hogyha, csak egyszer bár, sikerülne kinyujtnia térdben.
Illyen volt Hábor, s tenyerét teregetve szünetlen
Öblögető hangon folytatta beszédit a kontyhoz:

"Büszke, dacos némber, nem jöttem kérni kegyelmet,
Fordítsd bár a pokolra gyalázatos arcod előttem,
Mindegy. Megvetlek, nyomorú. Azt gondolod, úgy-e,
Hogy mutatott haragod megijeszt, és térdre borúlok,
Mint ezt tenni gyakorta (pirúlok mondani) gyáva
S gyönge valék!" - Köhögött, s nem tudta kihúzni a verset.
Kontyfordúlás^[8] lőn azalatt; Armída felállott:
Mintha magasb termet, kerekebb arc, gömbölyüebb kar,
Mintha hibátlanabb tagok - ámbár távol a széptől -
Volnának (vagy a mécs hazudott, vagy most a szövétnek
Füllent, én igazán írtam le, biz' isten! előbb is);
Még folyvást halavány s keserű ugyan arca, de benne
Van valamely magasabb, valamely nem-földi kinyomva.
Egy szeme bő könyeket hullat, sok volna kilencnek,
Ajka remeg s felelet készül kiszületni nyilásán,
Tán felel is, ha varázs Hábor köhögése tovább tart,
Mostan azonban övé volt a szó s nem honi gyűlés
Szónoka volt, kit félbe szakítani volna dicsőség.

"Nyolc szomorú század szenny-szégyene ül nevemen már,"
(Szép sziszegőn sziszegé) "nyolc század tarta rabodként
Fogva, leverve, örök mámorban, zsibbadozásban.
Kényed bábja valék; elfojtád életerőmet;
Nagyra törő lelkem törpévé vált öled ágyán,
Átok rád e soká tartott puha korcsosodásért!"
(Itt Armída előbb nyílt ajkait összeszorítá
Kiskorig, és azután még esdekelőbb leve arca)
"A legutóbbi - talán negyven vagy negyvenöt - évben
Ébredezék olykor, mind jobban, húzamosabban;
Azt látám, hogy a régiben üdvöt nem lel az ember,
Hogy kijavíthatlan romot foltozni botorság:
Pályám nyílt; haladék a kórral, az emberi nemmel.
És tán célomat érem azóta, ha léptim elébe
Mindenhol, te gonosz, nem hánysz akadályt, ha örökké
Lábam alatt te nem ássz vermet, hogy orozva megejthess.
Tudd meg azért: az idő eljött, hogy az élet utában
Összetalálkoznunk egyikünknek vesztire szolgál.
Elváltunk: te az éjszaki, én a déli sarokhoz
Vonszódunk, s az erő, mely képes volna egyítni,
Nem fogan e kimerült természet anyátlan ölében."

Hábor menni akart. Armída pedig zokogás közt
Megfogván köpenyét (vagy csak megfogni mutatván,
Mert bele süppedezik vala mindenik ujja különben):
"Hábor, o kedves férj" kesereg, "honnét e hasonlás?
Honnét e haragos viselet, szilaj átok, irántam?
Ó válj el, csak előbb rontsd szét ez unalmas öröklét
Láncait és ölj meg, hogy mint a boldog halandók
Nyughassam le a rám átkul mért végtelen évsort."

Úgy tőn, mintha tovább nem tudna beszélni. Aléltan
Kezde hanyatlani a padkára, de hajh, - ki csodálná? -
Tenger bánata közt, egy szemmel, jól kiszemelni
Nem tudván az üléshelyet (épen egy ujjnyi hibázott)
Szépen a földre csücsült. Darabig várá, ha repűl-e
Őt felölelni a férj; de ügyet sem vetve nejére,
Mennydörögő hangon Hábor folytatja beszédét:

"Hagyd a képmutatást; kitanultam minden eféle
Női fogásaidat, sokszor volt látni szerencsém;
És mint nincsen erőd, hogy előttem már deli hölggyé
Változzál, pedig azt tehetéd máskor s teheted most
Mások előtt: úgy hasztalanúl van fáradozásod,
Hogy hűségedet elhihetővé tégyed előttem.
Mit? vagy nem tudom én, mit nem követél el örökké
Csúffá tenni, megejteni elvem, meghidegítni
A honnak fiait - de kivált lyánykáit - iránta?
Nem te valál-e, ki szétküldéd látatlan alakban
Bőjti boszorkányid, hogy rángassák a beretvát
Elvrokonim keziben; vagdaltassák be azokkal
Arcaikat s töltsék el örökre beretva-iszonnyal;
Hogy radikálok bár, - irtók egyebet gyökerestűl -
Hagyjank őserdőt növekedni goromba szakállból?
Vagy tán nem tudom én, hogy Q. megye legközelebbi
Tisztújításán vezetéd látatlan alakban
A maradó pártot; tüzeléd Rák Bende halandót
S a több cinkosokat, kik durva dorongot emeltek
A sebesen haladás szentséges zászlaja ellen?
Phúj.........................................

Jegyzés. Ez a sor szebb volt a többi soroknál,
Mert kiki gondolhat vereset vagy zöldet alatta;
A garaboncásnak pedig adtunk untig időt, hogy
Fúja ki kénye szerint nagy méltóságu haragját.

Szép Armída felállt vala eközben, s ama zsémbes
Női sajátságos tagütéssel, melyben a körmök
Szüntelen a férjnek szeme tájékára vonulnak,
Csattoga-pattoga vissza szelídíthetlen urára:
"Üssön a menny köve hát: lepjen meg bélpokol és rüh.
Fújjon el a fölszél köpenyeddel, vázkalapoddal,
Költsön örökléted minden félperce szivedben
Vágyak myriadát, mikből soha egy be ne teljék;
Légy szomjas, de a tej változzék ömleteg ónná
És a tejes köcsögök kaponyákká durva kezedben!
Bendét hányni nekem! tudod-é, hogy Bende ma nálam
Ha, ha, ha! nálam lesz s fittyet vetek orrod elébe?
Menj, takarodjál; undorodom rád nézni, különben
Sem vala szándékom teveled nyomorogni sokáig.
Rút vagyok? emlegeted: rút én csak előtted, egyébnek
Bájkecsü hölgy vagyok én, s mit gondolok én veled akkor?
Menj el, válj el örökre; ha több kell: vessz el örökre!"

Így csattogta le szép Armída e klasszikus átkot,
Mellyen a jó Hábor megháborodék iszonyúan
S kapva tüzes botját kirohant szörnyű haladással.
Künn e varázsbottal, mint quondam Juppiter isten,
Villámot kanyarít a sötétes nyúgoti égen,
Arra nagyot trüsszent, melytől, bogarak mi, remegnénk
És mennydörgésnek hinnők; kiröpíti nyakából
Vészjósló köpenyét, amelynek utódi maiglan
Fölleghajtóknak mondatnak köznapi nyelven.
Őmaga, mint a Kazinczy röpűlő strucca, vagy a fenn
Említett ördögszekerek, kotródik az erdőn:
Balja köpenyt csóvál, jobbjával rázza kegyetlen
A lobogó fáklyát s majd-majd meggyujtja kalapját.
Támad erős tüdejű szél, hős radikáli modorban,
Mert gyökerestül tépi a fákat az ősi cseresből,
Bömböl egész erdő fene korbácsának alatta
S mint a növendék, kin tanitóink sort hegedűlni
Már neki gyűrkőztek, két-rét hajol, ah de hiában!
A rámért keserű poharat kikerűlnie nincs mód.
A fölleg pedig erre, miként nagy sáskasereg, jő
Éjszak, dél, kelet és nyúgotról, minden irányban:
Némellyik nem akarva elejt egy-két szem esőt is,
Mellyet a szél száz részre szakít, mielőtt lepotyogna.
Reszket a természet: szalad a föld férge likába;
Apró fénybogarak remegő ujjakkal eloltják
Mécseiket; fut a gyík szemhunyvást és a világért
Sem bátorkodnék kitekinteni a mohos ajtón.
Még a vitéz nyúl is beinal, hova nem hat a villám
Fénye, kaján tüskék tizedelvén háta gerincén
Szőrét és bőrét. Riada bagoly is kopasz ágról,
Hol mélyen fontolgata, őrködvén tefölötted
Ó haza! (egyszersmind - egeret lesvén az avarból).

Hall Armída belűl; Hábornak hallja haragját
És Rák Bende legott felvillan eszének előtte:
Hajh, most sík közepén szoritá e rettenetes vész,
Hogy boldogtalanúl el-szétszórnája csapatját.
Egy pár lánc-szeme még e gondolatának eléggé
Össze se volt forradva, midőn egy görbe banyácska
Lelke-szakadva bejő, szólván: "Armída királynőm,
Bende veszélyben van; garaboncás férjed a síkon
Rettenetes szélvészt támaszta; lehetlen előle
Megmenekűlnie most; magam is csak alig szabadúlék."

Melyre varázs Armída parancsol a hű szobalánynak:
"Orsola, hídd hamar asszonyimat; változzatok ékes
Tündérhölgyekké, s készítsetek oly lakomát, mint
Nászom százados ünnepein készíteni szoktok."

Azzal a tündérnő veszi mécsét a szenelőről,
És szájába vevén háromszor a füsthegyü lángot,
Annyiszor engedi azt kilövelni üvegszerü orrán.
S oh csoda! - távozzál te kicsinyhitü - oh csoda látvány!
Nem hinném, ha magam nem láttam volna szememmel:
Így pedig oly bizonyos, mint hogy halad a nap az égen,
Hogy lapos a tele hold mint tányér s ráteregette
Dávid kapcáit, szikkadni az éjjeli szélben;
Hogy Kanaán ez a hon, tejméz foly a kún pocsolyákban
A Karajánosban^[9], mit lát a vak is, csak akarja; -
Ím maga változik át tündér Armída csodásan
Bűvös fényü, merész lobogású fáklyavilággá.
A mécsesre röpül legelőbb s leszakítva hajából
Egy ragyogó fürtöt, kóc üstökihez köti annak;
Majd kilebeg, kissé pörzsölvén a vice-ajtót;
Künn megnyergeli a szeleket (nyergét ugyan én nem
Láttam: férfi nyereg, vagy némberi volt-e, quid ad rem?),
S mint mikor a csillag, fél lábán állni megúnván
(Nem lévén nekitörve talán magyar iskolaporban),
Úgy, hollandi modorban, korcsolya-futni megindúl
A kisikált égen: Armída halad rohanólag
S most, egyszer legalább, teszi elvét tisztes utolvvá.^[10]

Orsola gazdasszony pedig ottbenn újra felölti
Tisztes macska-mezét, és a kunyhó tetejére
Felmászván, elkezd kormáuzni fogat csikaróan;
Melyre amonnan-eminnen jőnek az éji boszorkák
Állat-alakban, mint: macskák, kakasok, huhu-baglyok,
Kígyók és tekenős békák, otromba varangyok,
Loncsos ebek, lorgnette-viselő, betü-ölte vakandok,
Farkasok és rókák; minden vallásbeli varjak
S több-efféle vadak, szelidek. Kiket Orsola néne
Rangszerüen fogad el venyigés födelének alatta,
Mint majd mindeneket lebeszél a krónika később.

Brr! dörögés-morogás, recsegés-ropogás morajával,
Nagy zuhogás, robogás, locsogás, fecsegés, kopogás közt
Zajg villám, zivatar bérc, szikladarab, koros erdő,
Záporeső, rohamár, terepély posvány, zuham és jég;
Folyvást árad a szél, nagy messze kiönt a lapályra
És dühösen szalad ott tekeres hullámival; olykor
Örvénnyé sodorul, de megint kisimúl s tova nyargal,
Itt is amott is ölő villámtól fúrva keresztűl.
Lenn, a vihar fenekén, feketéllik az éji homályban
Öt-hat alak, kiket a zivatar gerebel szigorúan:
Mozganak ők? vagy a szél mozgatja? de nem, hiszen a szél
Ellenirányban omol s szemöket csapdossa be szúrós
Záporcsöppekkel. No ez a hős Bende csapatja.

"Hajh de veszett egy idő!" mond Bende, ki a csapat élén
Védelmül hátát neki támasztá a viharnak,
Míg a szilaj légár pattogtata bő köpenyének
Könnyű szárnyaival, hajtván szaladékony elődét:
"Hajh be veszett egy idő. Örömestebb üstökölödzném
Háromezer haragos kortessel, mint e viharral:
Mert azokat szóval, lármában holmi jelekkel,
Meg lehet engesztelni; de ez, ha kiáltozok, ordít;
És ha jelet mutatok, tüstént kicsikarja kezemből."
E szép mondat azonban ez egyszer nem nyere tapsot,
Nem kapa helybehagyó kacagást, mert a vihar árja
Oly sebesen ragadá el a bajtársak füle mellett,
Hogy csak egyik-másik töredék szó vethete horgonyt.
Hajh, de nem úgy a szél. Neki szóig hallani kellett,
Mert boszusan megiramlék, s hátba löké vala Bendét,
Hogy feje görbe karéjt írván, nagy termete hosszant
Földre terült, s jól járt, hogy sárba esék feje, máskép
Nincsen erő, mely megmenthetné orr-betöréstől.
Társi közől kettő ugyanollyan sorsra jutott; egy
Költőt, két kártyást szárnyára kapott a zimankó.
Bende pedig, miután kiköpé a sárt, s ahoz illő
Szitkokat, óvatosan kiszedé tagait, köpenyéhez
Megtörülé arcát, kezeit, s szétnéze az éjben:
Egyszinü ez, nincs benne kesely folt, nincs feketébb árny.
"Hollá! hó!" kiabál; "ki van itt? hol vagytok?" - "A sárban"
Válaszol ott mindjárt mellette vadúl egy erős hang,
Rá pedig a' villám harsogva leüt; köve mélyen
Fúrja magát, a' tó közepén (lesodorva magával
Egy zöld pantalonos békát is) földbe, hová hét
Évig mind lefelé megyen és hétig föl, a tónak
Már addig közerőn kiapasztandó fenekére,
Hogy majd ott a paraszt meglelje a gyógyerejű kőt.
Mostan azonban nem köve kellett Bende vitéznek,
Fényire volt szükség, s ennél meglátta baráti
Kettőjét, csak alig tápászkodvákat iszapból.
Hát a többi? hiszen tizenegyen voltak az estve.

"Hej, fickók, magyarok! hova vesztetek e zivatarban?
Eltévedtetek-é, vagy a szél fútt vissza megyénkbe?
Bajtársak! Nyakaló! Maradossy! holla, barátim!
Erre, csak erre felénk; ide Olmody, Holnapi, Szűzváll!
Nem hallják; ez a szél, ez az orkán elveri a szót.
Tyúkody! párthiveim; fiaim: Nemadózy, Doronghy;
A föld nyelt-e be, vagy szétáztatok úti göröngyként?
Jertek elő, várunk. Ordítson az ördög hiában:
Jobban bömböl ez a vész, mint a pesti dalárda."

Még csak alig végzé, mikor a távolban, előre,
Hátrafelé, bal-, jobbkeze táján s minden irányban,
Hallik a Bende, jer erre, ne arra, elő, ide, szózat,
A halló! a hahó! meg az ördög tudja: mifélék.
Mit tegyen ilyenkor? mely tájra irányzza menését?
"Jertek elő ti," kiált, "jobb lesz idegyűlni rakásra."
Nem hajt rá egyik is, sőt még távoznak a hangok.
Egy, mely legközelebb hallék, tisztán hata hozzá:
"Itt menedékhely van." - Röviden tanakodva magok közt
A három hazamentő indul, honnan a hang jött,
És egyszerre lezuppan egy árok mély fenekére.
Táblabirói kacaj hahotáz rá a menedékből."

Nem juta, hajh, lágy sors bajtársainak se, hanemha
Lágynak mondani a pocsolyát, melyben heverésznek.
Említők, hogy a szél hordott el hármat; e három,
Tyúkody, Holnapy és Nyakaló, nem akarva nyakalták
A liberális^[11] tó gyűlölt vizeit, habarékát.
Olmody és Szűzváll, elvöknek hű követői,
Elmaradának előbb, de azért nagy lelki eréllyel
Furdalták a moesárt lábaikkal váltogatóan,
S itt betelék: lassan haladással messzire menni;
Mert félóra alatt húsz rőfnyire érték ezúttal.
Ott Szűzváll az elűl siető társát nyakonütvén
(Olmody úgy érzé) és Olmody visszapofozván:
"Mit pofozasz te bolond?" mond Szűzváll. " Én-e barátom?"
Válaszol Olmody, "nemde nyakon vágtál-e?" - "Ki? én nem;
Vágna nyakon az a kő, mely ott kényére cikázik."
Szóváltás, azután perelés lőn: vagy magyarabbúl
Mondva ki: osztoztak (szép nemzeti bélyeg ez a szó
És az aviticitás lelkét fönntartja örökké;)
Végre birokra, türökre, marokra, ökölre kerültek,
És miután egymást egy szík szamukába^[12] teríték.
Ernyedvén keveset, hűlvén is a hűs fürödőben,
Szétváltak. Kacagás hangzék a vizes levegőben.

Hű Maradossy pedig, beteg orrát féltve a széltől,
Oldalvást haladott, (ez is új neme a haladásnak!)
Ment szaporán, csakhogy célt vesztett, és mire észre
Vette magát, egyedűl állott a goromba viharban.
Megfordulva körülnézett: Hova térjen az árva?
Erre sötét és arra sötét, mindenhol a földön.
Hirtelen egy halvány fénysúgár tűne szemébe.
"Ott embert lelek" így gondolja: megindul a tájra;
Locs-pocs lába alatt: "mind semmi! megáztam ugyis már"
S bízva tovább gázol. Már nincsen messze a céltól;
Zsombikon életölő ugrások közt tova lépked.
Hajh, de a fény eltűnt! lebegő posványi lidérc volt,
És a vitéz áll kétesen, áll zavarodtan a nád közt,
Mígnem egy ármányos szél búgva felökleli onnan.
És nyakaig lezuhan nádtorsos tó fenekére
Rá hasonúl kacagás hallatszik az éji viharból.

Hát Nemadózy? Doronghy? ezek bezzeg megadóztak:
Őket is egy csalhang nagy messzi vezette. Hasonló
Volt pedig e csalhang a vezérnek sásnemü metszős
Hangjához, mellyet rekedés soha nem tompított.
Hajh, de mi állandó e vén, hebehurgya világban?
Vármegye-végzéskint, repülő szappanbuborékkint
Változik itt minden: pénz, szín, köpenyeg, divat és toll;
Úti göröngyünkből, amely makacsul veti hátát
A tens úr hájas s az oláh böjtös kerekének,
Pár nap alatt válik csoda mélységű tapadó sár.
Íme a hang is, mely csalogatta Doronghy urat s Co.
Mint bika kezd bömbölni, megettök, előttük, utánok,
"Szembe, ha ördög is!" így biztatkoznak de sötétben
Nem látják hova kell, iramodnak mindazonáltal,
Ellenutat vesznek, hallják bömbölni megettök
A villás szultánt, de ha már futnak, minek újra
Megfordulni? tehát nyargalnak, mígnem inok le-
Tágulván tetemes zuhanással hullanak össze;
Testökből vetvén a kereszt-ösvényre keresztet.
A kacagás itt is hallatszik az ég morajával.

Elcsilapult a vihar. Csend lőn, mint zajtele vásár
Múltával nem igen kövezett utcáin az ősi
Debrecen áruterének, melyre sötét-komolyan néz
Távolból csak imént koldult emléke Vitéznek.
És, mint emberi szenvedelem fene zápora szüntén,
Hull szakadott felhő foszlányaiból felüdítő
Harmat alakjában bánatnak csöndes esője:
Hábor is, eltelvén boszujával, fölheverűl egy
Föllegnek ruganyos pamlaghátára, nyugalmas
Komforttal letekint dühe tízenegy áldozatára
Amint szertebolyongnak alant, nem tudva mi tájra
Kelljen venniök útjokat, és hol lelni föl egymást;
Majd sarkantyut ad a föllegnek s Mátratetőre
Szállva, szelíd ágyat vettet dagadó ködök enyhe
Vánkosiból felhőlaki tátosival s pihen ottan.

Most Armída fehér ragyogással, mint az Irásban
A napot öltözetűl testére füzött csodanémber,^[13]
(Hajh be sok asszony van, ki hasonló fényre sovárog!)
All a puszta mezőn. Látják: Rák Bende legelsőbb,
Aztán szertezilált bajtársai messze kotúkból,^[14]
S azt hívén egyaránt, valamely tensúri majorház
Ablakiból csillog le az isten-küldte vezérfény:
Arra megindulnak s nagy testtöreménynek utána
Annyira lábolnak, hogy meghallják a kiáltást,
Mellyet kölcsönösen, csak puffra^[15] bocsátni reméltek
A levegő égnek hangszállító kebelébe.
Összetalálkoznak néhány pere mulva egészen,
S míg a kiállt bajokat röviden lebeszélik, eléggé
Megborsolva beszédeiket belföldi szitokkal,
Fény-Armída tovább vonul és csalogatja vitézit.
Őt követik darabig, de midőn látják, hogy a fénypont
Nincs közelebb mint volt, keserű kétely kel agyukban;
Némellyik javasolja: feküdjenek ott le helyökben;
Más, hogy menjenek, ám ne kövessék a vezető fényt.
Mert posványba vezet, mint őt is imént odacsalta;
Bende azonban, bár maga volt egy vélekedésen,
Úgy mondá ki a szótöbbséget, hogy noha némely
Társai nyúlszivüek, gyávák és semmirekellők,
Ő megy elűl, s hiszi hogy követendi a többi legénység.
Úgy lett. Bende után mentek, mint ebfejü birkák
A kos után, s hosszút gyalogolva elértek egy erdő
Lábához, venyigés födelű kalibához az erdőn,
És megörűlének szívvídító örüléssel.

*

^[1] Célzás a Kisfaludy-Társaság által kitűzött 25 arany jutalomra,
melyet 1846-ban jelen munka nyert, nem sok dicsőséggel. Innen a
kétértelmű játék. A. J.

^[2] Valami Zerffy Gusztáv írogatott akkor e címen ferde aesthetikai
dolgokat. A. J.

^[3] Elszler Fanni, táncosnő. A. J.

^[4] Sok szó volt akkor állatkínzás elleni egyletek alakításáról. A. J.

^[5] Nagy Ignác gúnyolta az igen elszaporodott -nok, -nök szóképzést.
Méltán, de azóta még inkább elszaporodott. A. J.

^[6] Közmondás, hogy a pokolban sok cserép van, mert minden asszony oda
dobja eltört edényét, mondván: Eredj a pokolba! A. J.

^[7] Sok szó volt akkor a lapokban ezek rendetlen állapotáról. A. J.

^[8] Ez a fordulások legújabb neme. A bakfordulás szintoly régi, mint
a baklövés. A rákfordulás, minden kórjeleivel, mostanában kezd
mutatkozni honunkban. Azt mondják, az 1840. évi hongyűlésen
Pálfordulás is adta elő magát. A. J.

^[9] A nagykunok azt tartják, hogy minden Jánosok közt leggonoszabb
ezen Kara János, azért bosszúságokban, Kara Jankónak nevezik. A. J.

^[10] Utolv: teszi azt, midőn valaki először megtesz valamit s azután
gondolkozik rajta: mi okból cselekedte? Eset rá tömérdek, kivált
honunkban. S minthogy ez eszme kifejezésére a latin nyelv is
szűk: bátor vagyok egy új szót gyártani s azt a tudás világra
rákötni: postcipium. A latin nyelv, mint haj, köröm stb., halál
után is nő. A.J.

^[11] Magyarhon tavai a rakoncátlanságig liberálisok. A. J.

^[12] Szamukák: himlőhelyek szík-kanaánaink nap-égette arcain,
melyekben a fű biztos menedéket talál a beretváló kasza ellen.

^[13] Apokalypsis. A. J.

^[14] Kotú; ebből lett a német Koth; mi bizonysága annak, hogy a kotu
magyar eredetű és azért itt a leghonosabb. A. J.

^[15] Puff. Alább meg fogja látni a kegyes olvasó, hogy mind a puff,
mind a puff, sőt még a pöff is, becsületes nemzeti kifejezések. A. J.