ZICHY ANTAL
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉLETRAJZA
(1791-1860)
ELSŐ KÖTET
MÁSODIK KÖTET
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
ÉS
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBIZÁSÁBÓL
SZERKESZTI
SZILÁGYI SÁNDOR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT KÖNYVNYOMDÁJA
1896-97
BUDAPEST
MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT
1896-97
ZICHY ANTAL
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉLETRAJZA
(1791-1860)
I. KÖTET
1791-1844
1791-1844
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
ÉS
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBIZÁSÁBÓL
SZERKESZTI
SZILÁGYI SÁNDOR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT KÖNYVNYOMDÁJA
1896
BUDAPEST
MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT
1896
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.
Ernst Lajos ur birtokában levő példányról.
Ernst Lajos ur birtokában levő példányról.
2. HORPÁCS.
Tartalom
Gróf Széchenyi István születése. Keresztszülők. Gr. Széchenyi Ferencz közpályája. Családi élete. István gyermekkora. Egy gyermekkori levele. Széchenyi-könyvtár. István köszönő levele atyjához, 1803. Liebenberg (Lunkányi) nevelési rendszere.
SÁRVÁRI ÉS FELSŐVIDÉKI GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN született Bécsben (Belváros 18. szám),[1] 1791 szeptember 21-én. Szülői, gróf Széchenyi Ferencz, II. Lipót király valóságos belső titkos tanácsosa, és gróf Széchenyi Ferenczné, azelőtt gróf Széchenyi József özvegye, született Festetics Júlia grófnő voltak. Megkeresztelte (a szülei háznál) róm. kath. szertartás szerint a bécsi szent Mihályról nevezett plébánia akkori kurátora, don Hieronymus Winkler; jelen levén Bárány Péter, a gróf titkára, mint Ardrich Péter jószágigazgató helyettesítője, Festetics Anna grófnő helyett pedig Steidel János accoucheur, kik az István, Mária és Péter nevekre keresztelt grófi gyermek keresztszülői nevében szerepeltek. Eltért már a család attól a hagyományos szokástól, miszerint keresztkomáknak vagy alattvalóik sorából vagy helybenlakó szegényeket, olykor valóságos koldúsokat hívtak meg (ex statu mendicorum), kiknek neveiket az illető anyakönyvekben nem minden megilletődés nélkül olvashatjuk. Cserébe viszont a grófi család számos férfi- és nőtagjai szivesen beíratták magokat tanúknak vagy keresztszülőknek, cselédjeik, jobbágyaik, tisztjeik, vagy ily kitüntetésre bármi czímen érdemessé vált párfogoltjaik házasságkötéseinél vagy keresztelőinél, mi az úr és paraszt, mágnás és polgár között akkor még fennállott patriarchális viszonyról tesz örvendetes tanúságot. Széchenyi Ferencz ekkor 37 éves volt, már 14 év óta boldog férje korán elhúnyt testvérbátyja, József, nálánál egy évvel bár idősb, bájos özvegyének, kivel, pápai engedély mellett (Dispensatione papali in gradu affinitatis primo) Horpácson 1777 aug. 17-én lépett házasságra. E házasságból születtek: György, aztán Alajos, Lajos, Lujza Francziska (Batthyányné, a későbbi apácza), Zsófia (Zichy Nándorné) és Pál, ki Istvánunknál alig két évvel volt idősb, s így gyermek- és tanuló éveit együtt tölthette vele.
Széchenyi Ferencz fényes és sikerdús nyilvános pályafutásának két nevezetes félbeszakítása volt. Kétszer köszönt le minden hivatalairól és méltóságairól s vonúlt vissza a magánéletbe. 1786-ban először és 1811-ben másodszor. A ki nem tudná e rögtöni lelépések okát, az oly kápráztató és sokaknak minden nagyravágyását kimerítő térről, nagyúri szeszélynek vagy épen hóbortnak tulajdoníthatná azokat; a nyilvánosságnak akkori fogyatékossága, a politikai tüntetések (demonstratiók) ismeretlen, vagy figyelmet alig keltő volta, a közvélemény szűk körre szorítkozó kezdetlegessége nem nyújtanának kulcsot e rejtélyhez. De ha hozzávetjük az ismeretes történeti tényeket, melyek emléke a jelzett két időponthoz fűződik: úgy azonnal tisztán áll előttünk s a legszebb világításban tűnik fel a derék magyar mágnás politikai jelleme s következetes hazafisága. Hogy minő kegyben állott József császárnál, azt két oly nemes lélek szellemi rokonsága is megmagyarázza: megértették, mondhatnám megtalálták egymást; szivesen haladtak egy úton, szolgáltak egy közös ügynek, a míg ez tartott: elváltak egymástól, mihelyt elveik s czélzataik ellentétbe jöttek.
3. GR. WILČEK-HÁZ BÉCSBEN, AZ URI-UTCZÁBAN, HOL GR. SZÉCHENYI ISTVÁN SZÜLETETT.
Harmincz éves korában báni helyettes s a báni szék elnöke, királyi biztos, valóságos belső titkos tanácsos s az egybefoglalt, Somogy, Baranya, Verőcze és Szerém vármegyék főispánja, a közigazgatási reformoknak előitéletek, kiváltságok, visszaélések ellenében bizonynyal égető szükségét feltüntető e vidéken erélyesen hozzáfogott az oly jószándékú fejedelem terveinek valósításához; de mikor ez hibás informácziók alapján az egész ország közkormányzatának németesítését rendelte el, mikor az ősi alkotmány tiszteletben tartásáról már többé hallani sem akart, mikor egy gépileg működő, vak engedelmességű bureaucratia szervezéséhez ragaszkodott, mikor e merész újítást, a legjobb akarattal bár, de szánandó tévedésből még az úgynevezett conduite-listák erőltetett behozatalával s egy valóságos árulkodási és kémrendszer meghonosításával élesíté ki, – s felbuzdulásában sem ellenmondást nem tűrt, sem kivételt nem engedett meg: akkor a hazafi s az önérzetes férfiú egyaránt elidegenedett, ha nem is e fejedelemnek személyétől, de modorától és rendszerétől s ennek további eszközéűl nem adhatta oda magát. Félreállott; bevárta idejét. József császár tragikus halála után, – tragikusnak nevezhető, mert népei szeretetét nem birva, tört szívvel kelle kora sírba szállnia, – utóda, a bölcs II. Lipót király s az 1790/91-diki országgyűlés rendei teljes elégtételt szolgáltattak neki. Rangjába, méltóságaiba visszahelyeztetve, egy igén megtisztelő küldetést nyert nemzet és király képviseletében a nápolyi udvarhoz, hol a koronázáson jelen volt királynak a tiszteletére vert emlékérmet kelle átadnia. Ettől fogva az udvarnak és az országgyűléseken képviselt nemzetnek folyvást kitüntetett kegyeltje, a nemzeti múzeumra tett, törvénykönyvünkben beczikkelyezve levő nagylelkű alapítványa folytán az országnak legünnepeltebb férfia, legmunkásabb napszámosa, úttörő íróink bálványa, minden nemesebb törekvésnek legbuzgóbb előmozdítója volt. Újra Somogy megye főispánja, királyi biztosképen a Dráva és Mura folyók szabályozója, tán sejtve is, hogy majd fiának hagyja örökségül a Dunát és a Tiszát, a hétszemélyes tábla elnöke, helyettes országbiró, az aranygyapjas rend vitéze, fő udvari kamarás (Cubiculorum Regalium magister), az ország alsó vidékein garázdálkodó rablócsapatoknak a Frimont huszárok segédletével kiirtója, a mezőgazdák, állattenyésztők egy buzdító mintaképe, stb. Mikor elérkezik az alkotmány újabb felfüggesztése, 1812-ben, mikor Ferencz császár és királyunk, bár atyai érzelmeinek ellenére elhiteti magával, hogy jobb lesz egy ideig országgyűlés nélkül kormányozni, szedni újonczot, kivetni adót, rendezni a monarchia pénzügyeit stb., Széchenyi ismét hátat fordít, ott hagyja másodszor is fényes állását, méltóságait, csakhogy ekkor már törődött testtel és lélekkel, bár csak 57 éves korában végleg visszavonúl a magánéletbe; a napoleoni háborúk súlyos napjai alatt azonban híven sőt lelkesedéssel és egész önfeledéssel teljesítve mindazt, a mit alattvalói s honpolgári kötelességnek hisz, vagy akár példaadásképen szükségesnek lát. Nem érte meg az 1825-diki kibékülést azon korszakalkotó országgyűlésen, mely István fiának napját fölkelni látta. De térjünk még vissza ennek bölcsőjéhez.
A hogy Ferencz nápolyi útjából haza érkezett, nemsokára súlyos felhő borúlt családi boldogsága egére. Nejét, a családanyát kínos, hosszas betegség lepte meg, mely miatt kénytelen volt Karlsbadba útazni s majd Prágában a sógor Desfours háza gyengéd ápolását s vendégszeretetét venni huzamosabb időn át igénybe. Aggódó férje 1794 szeptember közepén indúlt el Prágából hazafelé, hogy – mint maga írja, – gyermekeit a haldokló édes anyához elvihesse, kit, úgymond, «forró könnyek közt Isten oltalmába ajánlva s a jó nővér, (Borbála) és sógor kezeire bízva, hagytam el.»
«Mily nagy félelmet és fájdalmat álltam ki ez útamban, azt csak a jó Úristen tudja. Ő megsegített s megtartá nekem az én Júliámat, Szeptember 26-án minden gyermekeimmel együtt (az egy Pistakivételével) megérkeztem Prágába, beteg nőmhez. Mindnyájunk szeméből örömkönynyek omlottak, hogy még élve viszontláthatjuk őt, de keserű fájdalom fogott el, mikor az előnkbe küldött huszár azzal a hírrel jött, hogy pár nap előtt ismét veszedelmes görcsökkel kellett küzködnie», stb. E néhány sort véletlenűl fedeztük fel Széchenyi Ferencznek egy darab ócska papírra vetett sajátkezű töredék-jegyzetei közt s nem tartottuk érdektelennek, mint e családi élet boldogságát jellemző adatkát ide iktatni. Hézagosan állnak ilyfélék rendelkezésünkre mindaddig, míg majd Széchenyi Istvánnak katona korában haza írt leveleihez s végre évről-évre vezetett nagybecsű naplóihoz fogunk érkezni. Kötve kell hinnünk mindazt, mit saját gyermek- és ifjúkori neveltetése hiányairól, önnön magát, de mellesleg vigyázatlanúl drága szűlőit is elrágalmazva, itt-ott mondogat. A kornak átalános jellemzésére, országunk műveltsége alacsony színvonalára s mindenben való hátramaradásunk feltüntetésére kell és szabad csak azokat vonatkoztatnunk. Az ilyeneknél mindig vastagon színezett, czélzatos túlzásba esett, hogy a még reánk váró feladat nagyságát vagy sürgősségét annál inkább megértesse velünk. Első nevelője, ifjú éveiben mentora s egész éltén át leghívebb barátja, tanácsadója Liebenberg (utóbb Lunkányi) János volt, kit hogy atyja jól szemelt ki e magas tisztre, fentartva különben mindig magának az irány és elvek meghatározását, – azt az eredmény megmutatta. Előttünk fekszik egy az atyától egészen sajátkezűleg írt, de egyúttal az anya aláirásával is ellátott, Czenken 14-ta 8-bris 1801. kelt szerződés, mely az akkori pénzviszonyok közt igen tisztességes (6000 rh. frt) átlagos összeget biztosít 1801-től számított (de sokkal korábban félbeszakadt) tizenegy év múlva (természetesen a teljes úri ellátáson kívűl) e nagy tekintélyben állott pedagógnak, ki mellett azonban egész sora a mindenféle magántanítóknak, köztük híressé vált kitünő szakférfiak, segédkeztek.
GRÓF SZÉCHENYI FERENCZ.
A M. Nemzeti Muzeum birtokában levő olajfestmény után rajzolta Cserna K.
A M. Nemzeti Muzeum birtokában levő olajfestmény után rajzolta Cserna K.
4. GRÓF SZÉCHENYI FERENCZNÉ.
Ernst Lajos úr birtokában levő kőnyomatú példányról.
Ernst Lajos úr birtokában levő kőnyomatú példányról.
Jellemző az okírat bevezetése, mely így szól: «Minekutánna vigasztalással tapasztaltam, hogy azon üdőtül fogva, mellytül Liebenberg János úr István fiamnak nevelését magára válolta, említett Liebenberg úr azon plánum mellett, mellyet nevezett fiamnak nevelésére nekie adtam, nem tsak szorgalmatossan, hanem fiamnak különöss előmenetelével és kivánságomnak megelégtetésével eljárt; kötelességemnek lenni tartottam, hogy rész szerént ezen eddig tett érdemeiért, rész szerént és legfőképpen az utóbb teendőkért, ezzel magamat arra kötelezem hitelessen, hogy említett Liebenberg János úrnak, (ha István fiamnak nevelését tovább is nem kissebb szorgalmatossággal az fent említett plánumom szerént egészen elvégzi)» stb. Gondoskodva volt netaláni elhalálozások eseteiről is. Az összeget Liebenberg Sopronban 1810 április 10-én fel is vette. Egy Antonius Poupar presbiter Sopronban (11. máji 1803) latin nyelven nyugtázza a házi káplánsággal együttjárt tiszteletdíját (honesta et sufficienti provisione) a franczia és olasz nyelvből külön adandó oktatásért. Ezen időből maradt fenn egy kedves kis levélke az ifjú növendéktől is, mely két dologról tesz örvendetes tanúságot: egyik, hogy a 12 éves grófocska nem tartozott a koránérő csodaszülöttek közé, kik soha sem tudtak gyermekek lenni; másik, hogy anyanyelve a magyar volt s e ház és e család körében ez volt az uralkodó. A durva papíron lineázott sorokra írt okmány így szól: «Édes jó Pap uram! (Pap Ferencz a családnak meghitt embere, jószágkormányzója volt.) Botsássa meg, hogy tobákot nem küldöttem, mivel nem tudtam mikor mennek el a lovak: de most küldök Pap uramnak egy pipa szárt, mellyet Bonaparte pálczájának hívják.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ELSŐ LEVELE ATYJÁHOZ.
Az Évának (egykori szárazdajkája volt, kinek olajban festett arczképe most is megvan a családnál,) pedig küldök két font tobakot, az egyik Bécsi pácz, a másik szagos tobák. Bocsássa Pap uram hogy oly roszszul írok, mivel már éjjel van. Most mink tanuljuk az architecturát Révai főtisztelendő urtul, a ki gyönyörűen tud rajzolni, a magyar nyelvnek és oskolának professora. Már megint tánczolni is tanulunk, hanem még nints bizonyos mesterem. Igen sok dolgom van és már sötét volt mikor írtam, hát többet nem írh(att)am, hanem máskor béhozom. Legkedves(ebb) barátja, nov. 29. 1803. Széchényi István.» Pestről íratott a levél, mert hisz Révai ekkor Pesten volt egyetemi tanár, s tudjuk, hogy mellesleg igen ügyes rajzoló is. Kétséget sem szenved, hogy e jelesünknek Széchenyivel, az atyával, másnemű s komolyabb öszszeköttetései is voltak, melyek bár sokkal utóbb többek között a magyar akadémia végleges megalapítására vezettek. Alig egy hónappal később keltű egy másik levele, de ez már magasabb húrokat penget. A nemzeti múzeumban őrzik nagy csomókban azt a sok köszönő levelét mindazoknak, kiket ő bel- és külföldön a magyar múzeumnak ajándékozott nagybecsű könyv- és kézirat-gyűjteménye több kötetből álló katalogusával tisztelt meg. Külföldi tudósok, uralkodó fejedelmek, maga a római pápa is köztük van, s hazai kitünősegeink, Marczibányi, Mérey, Radvánszky, Baróti Szabó D., Bárótzi S., Batsányi, Buday E., Cserey., Kis, Kulcsár, Verseghi, Virág, Csokonai stb. stb. részesültek ily kitüntetésben, s végre még – saját fiai. Az ifjú Széchenyi István így köszönte meg. (Nagy kerek betűk, vonalzott sorok.) Édes kedves Jó Atyám! Noha én gyenge időm miatt nemis érdemlem-meg a szép Magyar Könyvháznak laistromát és nem is tudhatom meg-itélni elegendően ennek a betsét: még-is adott az én kegyes Atyám; hogy én is példáját valaha kövessem és édes Hazámnak boldogságát, a mennyire tőlem kitelhet, előre mozdíttsam. – Fogok is iparkodni, jól tanulni is, a' hogy tsak lehet, és magamat jóságban gyakorolni, hogy így Édes Atyámnak örömöt tsinyálhassak hálaadásul ezért a szép könyvháznak lajstromáért. Édes Jó Attyának – Pesten 26-ik Dec. 1803. – háláadatos engedelmes fia Széchényi István, m. p. Vajjon az ily benyomások közt növekvő mágnás gyermeknek, ki dadogva is a haza szent nevét emlegeti, érzi, hogy ez irányban tartozásai vannak, s hogy méltó fia atyjának csak úgy lehet, ha ezeket leróni igyekezik, – volt-e szüksége később a megtérés, a magába szállás komoly perczeire, vagy szigorú megpróbáltatások intelmeire, hogy azzá legyen, a mi lett?!
Ennek kapcsában nem hagyhatjuk említés nélkül a derék Liebenbergnek ugyanakkor decz. 27-én kelt levelét. Ez a hálálkodáson röviden átesik, nehogy hízelgőnek látszassék, s az alkalmat inkább arra használja fel, hogy nézeteit az ifjú grófok leendő neveltetéséről bővebben s tartozó őszinteséggel előadja. Nekünk sem lesz érdektelen ezekkel megismerkednünk. Az alkalmasint már fölvetett kérdésre: vajjon a nyilvános (iskolai) vagy a házi (család körében való) nevelés czélszerűbb-e? így nyilatkozik: «Vagynak ugyan a közönsséges (= nyilvános) nevelésnek sokféle hasznai: az szerzi az ifjak között azt a nemes vetekedést, mellynek már annyi Nagy-Ember az ő szerentséjét köszönheti; az szerzi azt a maga tökélletességében bízó bátorságot, mellyel a társaságokban és az ország-gyűléseiben is annyijan a legkevertebb és tsomósabb dolgokat kifejtették; az szerzi a jó ifjak között azt a barátságot is, melly őket annyi veszedelmekbül kirántja, az útjaikon vezeti; s ősz korokban annyi édes érzésekkel tölti sziveiket. Ezek úgy vagynak ugyan és a nemes vetekedés az otthoni nevelésben nem gerjesztetik fel ugyan annyira, de az a jó erköltsű ifjakban, kikben az ő nemes indulatu őseiknek vérek foly és a kiket azoknak nagy tetteik hasonlókra ugy-is szüntelen serkent, talán nem is annyira szükséges, és ezek az ő szülejeknek példáját mindég látván, a virtusnak szépségétül elragadtatván, úgy-is könnyen reá szoktathatnak a kötelességeknek végbe-vitelére és minden szépnek, jónak és nagynak munkálkodására.
5. LIEDENBERG LEVELÉNEK UTOLSÓ SORAI.
A Nemzeti Muzeum birtokában levő eredetiről.
A Nemzeti Muzeum birtokában levő eredetiről.
Ellenben gyakorta az a vetekedés, mellynek talpa olly nemes és ditséretes, mivel az ifjuval a maga betsét és érdemét meg esmérteti s mindennapi tápláltatása által éppen a leg nemesebb lélekben leg hamarább el fajúl és annyira nevekedik, hogy később irigységgé válván gúnyoló szemmel nézi társainak minden előmeneteleiket és iparkodásaikat és utoljára emberi korában az az indulat, melly, ha jobb renden tartatott volna, őtet gyors munkálkodásra, fáradhatatlan igyekezetre és talán leg ditséretesebb dolgoknak végbevitelekre-is serkentené, nyilván boldogtalanságának főbb oka leszen és őtet, ha a társátul betsültetésben és szerentsében felül halladtatik, gyötri 's fonnyasztja, – vagy ha az igazság mély gyökereket szivében nem vert, őtet arra-is viszi; hogy mindég győzni szokván, ha máskép nem lehet, más tekervényes mellékes útakon, tsalárd fortélyokkal-is Vetekedő-társának elhagyásán munkálkodik s fáradoz.
Azt a bátorságot is, mellyet a köz-nevelés ád, más útakon talán szintúgy el lehet érni, leg inkább ha a szüléknek fényes állapotjok több vendégeket vonsz a házhoz, a kikkel beszédbe eredni az ifjú népnek is gyakorta alkalmatosság adatik és máshonnan-is tudjuk, hogy az a nemes bátorság tsak nem egészen attul az elhitetéstül függ, hogy az elménk mindennémű tudományokkal, a' szivünk jó indulatokkal bír, hogy tehetségünk és hatalmunk elegendő és a tárgy mellyet előhozunk, jó és igazságos.
Azon barátságnak is, mellynek kötésére az ifjúság szive olly hajlandó, a természete és sorsa tsak ugyan az, a melly a' szereteté. A tapasztalás által még nem okosodott ifjú nem keresi mindég és nem különbözi az igaz érdemet s jó erköltsöket; és igy nem mindég a leg érdemesebb leszen barátja; gyakorta a választásban tsak a víg kedvre, furtsa észre, mulató erköltsökre hízelkedésre és más effélékre tekint; és igy sokszor, a mely inségre magátul soha sem jutott volna, most a' szerette barátjátul arra vezettetik. Ezektül a szomorú következésektül nem kell ott tartani, a hol a szüléknek s nevelőknek igaz és nyilván való a szivességek, melly többnyire a kisdedekkel örvendez és bánkódik, sokszor az ő kisebb vétkeiket elengedni kész; ott az ő szivekben bizodalom gerjesztetik és már a titkaikat is közlik és mindenben tanátsot kérnek. Ekkor boldogok mind a szülék, mind a magzatok.
De még más hasznai is lehetnek az otthoni nevelésnek, a mellyek az előbbenieknél nem sokkal kisebbek. Ha a nevelés közönséges, akkor a tanítóknak-is, hogy az uj munkára uj erőt nyerhessenek, de leg inkább a gyengébb tanítványoknak, hogy a szaporább elmével birókat elérhessék, szükségesek a hetenként adatott nyugalom órák. Hanem ezek utóljára olly erős szokássá válnak, hogy midőn tisztségekre jutandunk, még akkor is ohajtjuk és tsak magunk nem kitsin meg-győzésével változtathatjuk meg ezen természetünket. Már ezt is el lehet kerülni az otthoni nevelésben, ott minden nap egyenlően válthatják fel magokat az órák, és minden nap nyujthat a munka a mulatságnak kezet.
Itt jobban is lehet az ifjúnak természeti hajlandóságát követni és a mint magunkrul tudjuk, hogy ugyan azon dologra nem mindenkor egyenlő kedvel vonattatunk, úgy ezt vagy amazt a munkát választhatjuk, valamint a nevendéknek szíve hajlik.
Az erköltsnek pedig arrul a tisztaságárul, a mellynek betse legnagyobb és a melly, ha egyszer megszeplősíttetett, előbbeni tündöklését és fényességét soha többé vissza nem nyerheti, szóllani nem is akarok; ámbár hogy ez minden jó nevelésben egy a legfőbb tzélok közül és talán tsak otthon tarthatik meg.
Ezek az okok voltak, mellyek Exc-dat-is arra indították, hogy kedves magzatjait, maga intézése szerént, a szemei előtt neveltetné; de abban még más vagyon leginkább, a mellyért Exc. a késő századoktul-is háladatossággal fog említtetni s tiszteltetni. Jól tudta Kegyelmes Uram, hogy egy idegen tsak idegen szokásokat, idegen dolgoknak s történeteknek tudását és tsudáltatását és sokszor tsak idegen fesslett indulatokat adhat, – nem pedig kedves hazánknak és hajdani szokásainknak, rendeléseinknek, törvényeinknek esmértetését, és abbul származó betsültetését és szeretetét. És még is, vagyon-e a társaságos erköltsök között nemesebb a haza szereteténél? – Ezt jól tudván, ámbár hogy az akkori időnek vélekedése és szokása ellene vala, még is leg első volt Excád, a ki a hazának tiszta szeretetétül vonattatván, drága magzatjait hazafiaknak gondviselésére bízta és másokat hasonló tselekedetre serkentett. Számosan is követik már ezt az útat, és Exc. Nevét köszönettel és háláadással említik. És ez a gondolkodás áldott gyümölcsöt bő mértékkel is termett már Exc-nak legöregebb fijában Lajos grófban. Pál és István grófok is, bizvást lehet azt a sorsunk El-Intézőjétül várni, szüléjeket boldogítani fogják és ősz napjaikat örömmel töltve hosszabbitani. Ezek is követik nagy elejiknek ditső nyomdokaikat.
Én pedig melly szerentsésnek tartom magamat, hogy Kegyelmes Uram az utolsó fiára forditatott gondját vélem felosztani méltóztattya és annak részét reám bizni. Szerentsésnek mondom magamat, mert fáradozni Excell. szemei előtt, a ki maga mindég példát mutat mindenben, a munkát olly igazán betsüli, alatta-valóihoz olly kegyes és hogy engem boldoggá tegyen, jövendő sorsomrul olly nagy szivüséggel gondoskodott, – fáradozni mondám, Excád szemei előtt egy olly drága Urfi mellett, kiben a kegyes természet minden adományát bő kézzel öntötte és a ki a legnagyobb várakozásokra is bizodalmas reménységet nyujt, bizonnyára szerentse, és ezért fog mindétig is, mig élek, a háláadatosságnak tiszta lángja szivemben lobogni. Excellentziád Pesten 27 Dec. 1803 hiv alázatos szolgája Liebenberg János.»
ZÁRÓKÉP CSERNÁTÓL.
Széchenyi István saját nézetei neveltetéséről. Az atya intelmei. Gyöngéd fiúi érzelmek (levelek). Napoleoni elvek s világrendszer. Magyar loyalitás. Országgyűlések. Három testvér a magyar felkelő sereghez. Széchenyi István autodidaxisa. József nádor. Belépés főhadnagyi ranggal. Voith őrnagy. Atyjához intézett levelek, 1809. Vallásossága. Győri csata Meskó tábornok veszedelme s megmentetése. Széchenyi érdeme ebben. Insurrectio gyarló fölszerelése. Ertel ezredes levele. Pénzkezelése. Június 14. Visszavonulás. Egyesülés. Elismerő napi parancs. Széchenyi szerénysége. Hunkár.
6. GYŐR.
ESZÜNKBE kell ezeket juttatnunk, hogy ha majd vénülő korában, neveléstani elmefuttatásaiban (Önismeret) panaszra fakad, minő keservesen esett neki az ablakon át irígy szemmel nézni a czenki kertben szabadon futkározó parasztgyermekeket, míg neki dohos szobában, csak az Orbis pictus gyarló képeiből lehetett megismerkedni a természet szépségeivel s fáradságosan kelle bemagolni a Quae maribust és Simplicium legest, holt latin nyelven, melynek az életben alig vehette hasznát. Vagy, mikor azt mondja, hogy neveltetése, a mennyiben ilyennek nevezhető az a viszony, a melyben szülőihez állott (!?) már 17 éves korában félbeszakadt, a mi különben az 1809-diki franczia háborúban és a magyar felkelő nemes hadsereghez (insurrectio) soroztatásában leli természetes magyarázatát és hogy ekkor oly tudatlan (helyesebben: tanulatlan) volt, minő egy, e pályára soha nem készült fiatal siheder csak lehetett. Atyjának, kinek, mint láttuk, szeme mindig rajta függött, bizonynyal a jó Liebenberg által előadottakon kívül még más okai is lehettek, melyek arra indították, hogy az akkori nyilvános iskolákba járatás felett a házi nevelésnek adjon elsőbbséget, mi mellett azonban a nyilvános próbatételeket (exament) el nem engedte; de a mi Istvánt illeti, ő sokkal inkább szeretett volna nyilvános iskolába járni s szabad versenyre kelni iskolatársaival, semmint az előkelő ifjurak kiváltságainak részrehajlását látszólag a maga számára is igénybe venni. Jókora legénykoráig, – így írja, – nagy hetykén abban a hiedelemben ringatta magát, hogy testileg igen erős, holott a gyengébb emberek közűl való volt. Többszöri mérlegelései átlag 120 fontnál több testi súlyt nem mutattak. «Oda haza, – úgymond, hízelgő cselédektől környezve és rossz példák elkerülése végett isoláltan tartva, ugyan mikép nyílhattak volna meg szemeim?» – «Ha nyilvános tanodába járok, tanuló társaimmal contactusba jövök s ezek néha jól földhöz vágnak, sőt ütlegekkel is megtisztelnek, élhettem volna-e tovább azon kéjábrándban?» – – «pedig a legkisebb, legközömbösebbnek látszó eset is, mely az embert hiuságából, öntúlbecsüléséből kivetkőzteti, az embernek igazi kifejtésére, kitisztítására, felemelésére nézve csak üdvös lehet.» «Lelki tehetségeim igen lassan fejlődtek, igen későn érlelődtek, felette nehezen és keveset tanultam.» «Ámde azért minden examen után, melyen mindig szerencsésen átestem, stereotyp ezen nagy igazság, vagyis óriási hazugság ragyogott tanodai bizonyítványaim lapjain: calculum eminentiae meruit.» – «Kímélni akartak. Úgy bántak velem, mint puposhátúval, kinek pupját szemére lobbantani nem gyengéd, nem lovagias.» – – (Önismeret.)
Tehát kényeztetéssel rontották! Vajjon?
Olvassuk csak meg atyjának 1817 május 17-én kelt bucsúzó levelében hozzá intézett intelmeit. «Becsüld meg, – mondja többi közt egy helyen, – becsüld meg származásodat, nehogy annak szégyenére válj s nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy az méltó lakása legyen lelkednek s könnyebben cselekedhesd a jót, nehogy testi gyengeségedet s magadtartásod satnya voltát olyan okoknak tulajdonítsák az emberek, melyekben ártatlan vagy ugyan, de a melyek benyomása az embereknél maradandó szokott lenni, kik mai napság a külső megjelenés züllöttségét többnyire s tán nem is alap nélkül, az élet korai és túlfeszített élvezetének rovására irják. A születésére való nevetséges elbizottsághoz hozzá járul az ifjaknál többnyire az eszökre való elbizottság, mintha ezt is szükségkép őseiktől örökölték volna; holott a tapasztalás épen az ellenkezőt mutatja.» «Ha tanulmányaidat szülőid akaratához képest teljesen bevégezted volna, ugy előbb szerezhetted volna meg magadnak azon ismereteket, melyeket most utólagosan pótolni ügyekszel.» «Mindazt, a mi egy állam kormányzatához, egy hadsereg vezérletéhez, a család jogai megóvásához s a haza hasznos szolgálatához megkívántatik, lényegében ezentul kell még megtanulnod» stb. Ezután tanácsokat ad neki, minő könyveket olvasson s hogy idegen nyelveket tanuljon, mert erre egy-két külföldi országnak futólagos beutazása még nem elegendő, stb. Alattvalóit, jobbágyait, tisztjeit különösen atyáskodó figyelmébe ajánlja, a földi javakat, mint a jó szerencse véletlen ajándékát, nem annyira sajátjának, mint kezeire bízott letétnek kell tekintenie, melyről egykor, hű sáfárként, a mindenek urának számot fog adni. Jó szivét is, melyet örömmel ismert fel benne, az Isten különös kegyes adományának nézze s ápolja a jótékonyságra, szánalomra s nemes érzelmekre való, vele született hajlamát; de vigyázzon, nehogy ez is gyengeséggé fajuljon s hiúság által tévútra csábíttassék. Különösen óva inti a hízelgőktől, kik tehetségeit, nem is mindig őszintén, túlbecsülve feledtetnék vele a kellő szerénységet s örökös tömjénfüsttel szédítenék meg. Legokosabb az, úgymond, a ki belátja saját tudatlanságát, mert csak az ügyekszik mindig jobban tökéletesíteni magát, nem pedig az, a ki elhiteti magával hogy már mindent tud, minden felett ítélhet stb. «Istennek ingyen adományai», nem feledi ezt hangsúlyozni, – «úgyis, már szerfeletti önszeretetre indítottak, mely egyelőre gyermekes hiuságban, becsérzésben és hirvágyban nyilatkozik, de idővel okvetlen a kevélységnek, irígységnek s a nagyravágyást kísérő minden egyéb bűnöknek fog szülőanyjává lenni!»
Az öreg Széchenyinek e szellemi végrendelete az István fiához intézett e bucsúja és atyai intelmei oly mély vallásos érzületnek s a mellett oly felvilágosodott s világi előitéleteken felül emelkedett életbölcseségnek, oly tiszta emberszeretetnek és szigorral párosult szülői gyengédségnek nyilatkozása, hogy túlzás nélkül nevezhetem azt egy evangeliumnak. Méltó társa a szent István királyunk, Imre herczeghez intézett amaz atyai intelmeinek, melyek örök emlékül törvénykönyvünkbe iktatva maradtak reánk. (Corpus juris Hung. Decretorum liber I.) A ki a Széchenyiek életrajzi adataival foglalkozik, jobbat nem tehet, mint ha a becses okiratot, mint alapvetőt és kiindulási pontot, egész terjedelmében könyvébe fölveszi. Hogy Széchenyi István mennyire szivére vette ezen, más alkalmakkal bizonynyal élőszóval is többször ismételt intelmeket, azt egész élete lefolyásán kívül az is tanúsítja, hogy a megsárgult levelet, melyre írva vannak, külön tokba foglalva mindig magánál viselte. Akkor is keblén volt, mikor az épülő lánczhíd alatt egy csónakról a Dunába esett, átázásának nyomai megmaradtak rajta. A derék Crescence utóbb sajátkezűleg lemásolta mindegyik fia (Béla és Ödön) számára.
De a családi kegyeletet, az egymás iránti gyengédséget és szeretetet semmi sem tünteti fel meghatóbban, mint a köztük az élet különböző viszonyaiban évek során folyt levelezés, melynek immár nagy választéka áll, gróf Széchenyi Béla szivességéből, rendelkezésünkre. Mikor Széchenyi született, már akkor nagyban folyt az európai válság s élénken foglalkodtatá az elméket világszerte a régi és az új eszmék összeütközése. Alig volt ember, a ki föl ne vetette volna magának a kérdést: vajjon a dolgok fennálló rendje örökké fenn fog-e állani? vagy minden halomra dől s győz minden irányban a forradalom? Hozzá köté mindegyik saját reményeit, aggályait. Napoleon, kinek szellemereje mindent magába foglalt, a mi e korban felmerült, hatalmas egyéniségén kívül nagyságát és sikereit az eszméknek is köszönheté, melyek varázsa nevéhez fűződött.
A mint ez eszmékhez hűtelen kezde lenni, hüledezett iránta a lelkesedés is, majd ellene fordult a közvélemény. Könnyű volt a régi világrend híveinek a tömegek egy részét legalább magokhoz hódítani, a forradalomtól eltanult jelszavakkal, szabadság, népjog, nemzeti becsület emlegetésével mozgásba hozni: azért nem volt érdemes annyi vért ontani, annyi pusztulást, annyi szenvedést tűrni, hogy a népek csupán urat cseréljenek. A hadviselés titkait is lassanként eltanulták s legalább föllélekzettek a rettegéstől, mely a franczia híres tábornokok, de főleg a nagyságok legnagyobbikának már csak közeledése hírére is földhöz verte őket. Két osztrák főherczeg, mindegyik fenkölt magas szellemű, Károly és János állottak e mozgalom élén.
A népekhez intézett ébresztő szózatok és felhivások egy Gentz tollából eredtek, ki utóbb Stadion után Metternichnek lőn legkedvesebb embere s fájdalom, a szabadságtipró híres congressusok örökös jegyzője s publicistai téren népszerűsítője. Napoleon a maga részéről, a mily megvetéssel viseltetett már ekkor minden alulról feltoluló szabadelvűség iránt, úgy más részről egy perczig sem ingadozott azt, hol idő és körűlmény engedték, a maga czéljaira felhasználni. Lengyelország visszaállítása egy pillanatban egészen tőle függött; tudjuk, mily szomorú csalódás várt e szerencsétlen nemzetre, érte rajongó s tűzbe menő vitéz fiaira.
7. KÁROLY FŐHERCZEG.
Hasonló csalódás várt volna a magyarokra, ha politikai józanságot és loyalitást megtagadva a ravasz imperator proclamatiói által elszédíttetni engedik magokat.[2] Sokszor volt alkalom, parlamenti vitatkozások terén, a nemzetnek e válságos időkben tanúsított hűségét s dinastikus érzületét dicsekedve, tán szemrehányólag is, fölemlegetni. Széchenyi nem egy alkalommal nyomatékosan hangsúlyozta, – s ez kifelé és befelé egyaránt szólt, – hogy az egész országban nem találkozott egy áruló, ki annak a kísértésnek engedett volna. (P. o. 1840 apr. 22. a pozsonyi dietán.) Az ősi alkotmány visszaállítása által kiengesztelt nemzet sietett hűségének, áldozatkészségének szóval, tettel, jeleit adni. A már 1791-ben kimondott elv alapján, 1796-ban 50,000 újonczot s a 340,000 főnyi «császári-királyi» hadsereg élelmezéséhez aránylagos hozzájárulásukat, 1802-ben már az első békekötés után újra egy 64,000 főnyi magyar hadsereget (exercitus Hungarici), 1805-ben pedig kimondatván, hogy a monarchiát fenyegető veszély nem kisebb, mint az 1741-diki volt (t. i. Mária Terézia alatt!) a nemességnek s mindazoknak, kik e név alatt értetődnek, átalános felkelését, 1807-ben nagyobb biztosság okáért ismét 12,000 újonczot a béke eszközeinek s ország rendezésének gondjai mellett is, többek között Széchenyi Ferencznek a nemzeti múzeumra tett nagylelkű ajánlata beczikkelyezésével (Art. XXIV.) egyidejűleg, nagy lelkesedéssel ajánlották meg a rendek. A következő országgyűlést (1808) Mária Ludovika királyné koronázása s a nevéről nevezett magyar katonai akadémia alapítása (Art. VII.) tette emlékezetessé, melyre első Festetics György ajánlott fel 40,000 forintot, s a többi országos rendek, tehetségeikhez aránylag egymással versenyezve nyitották meg erszényeiket; neveik törvénykönyvünkben megörökítve állanak. Mind a mellett, hogy az áldott békét (alma pax) biztosítottnak lenni vagy hitték vagy állították, nem mulasztották el az általános felkelés szervezése módjáról s újabb 25,000 újoncznak kiállításáról is idején gondoskodni, fentartva, mint önként érthető, mindannyiszor az egybehívandó országgyűlések alkotmányos jogait, nyomatékos hivatkozással régibb és -újabb szentesített alaptörvényekre. S ez így ment mindaddig, míg a világbéke Napoleon teljes leveretésével biztosítva nem lett.
A törvény, a birtokaránylag kivetett terheltetés mellett minden családtól csak egy tagnak személyét kívánta. Miként felélt meg e kötelességének Széchenyi Ferencz? Úgy, hogy mind a három fiát elküldötte a csatatérre: a már 28 éves és házas Lajost, a 20 éves Pált és a legifjabb 18 éves Istvánt; veje, az utóbb szerencsétlen sorsot ért Zichy Ferdinánd (Zsófia férje), már korábban is a császári zászlók alatt szolgálván. Ez azalatt történt, míg Széchenyi Ferencz ellen egy 34 vádpontból álló feladás a bécsi kormány titkos aktái közt várta, csak évek múlva napirendre kerűlt, (különben kedvező) elintézését. Ily egy adat megérteti velünk a József császár hivatalnoki rendszerének gyűlöletes voltát, megérteti a titkos feladók ellen hozott törvényczikkeket (l. 1805: v. stb.) s ezeknek bár megalkotása után is oly gyakran ismétlődő panaszokat és epés kifakadásokat. Évek múlva egyszer az országgyűlésen ily kifakadásra ragadtatja magát az ifjú Széchenyi is, mikor az elnöklő nádor, nagyobb bajtól félve, röviden megvonja tőle a szót.
Hogy az öreg nem szivesen engedte át ezt a legkisebb fiát, azt fentebb közlött atyai intelmeinek egy helyéből kivehetjük, hol rosszalását fejezi ki iskolai tanulmányainak befejeztetésök előtti oly korai megszakítása felett, mely, mint látni fogjuk, ideiglenesből véglegessé vált. Ez tovább képződését önerejéből, főleg idegen nyelvekben, és miről fogalma is alig lehetett, a katonai pályán nélkülözhetetlen szaktudományokban való jártasságnak utólagos megszerzését tette szükségessé. Lelkiismeretesen, bámulatra méltó szorgalommal és kitartással járt el ebben, úgy hogy nemcsak lóidomítás dolgában, miben tekintély volt, de a stratégia, hidászat s technika terén is rövid idő alatt egészen otthonosnak érezheté magát s kétséget alig szenved, hogy a tudomány akkori színvonalán állott. Két dologról tesz ez meglepő tanúságot. Egyik a született talentum, ész- és akaraterő mindent legyőző hatalma; másik az élet iskolájának, a közvetlen szemléleten alapuló tapasztalásnak nagy fölénye minden, könyvekből merített tudákosság és szürke elmélet fölött. Akár ódon kifejezéssel autodidaktának, akár modern szóval selfmade-man-nek nevezzük: az elsők közé látjuk őt emelkedni; sőt nem ritkán fölibök is. Az öreg úgy tett, mint szigorú, de jó atyák szokása, kik szemben dorgálják ugyan fiacskáikat, de kéz alatt el nem mulasztják sorsukat könnyebbíteni s önként választott életpályáikhoz az útat egyengetni. Írt József főherczeg nádornak, ki iránta s az egész család iránt mindig jóindulattal viseltetett s ajánlotta, úgyis mint a nemzeti hadsereg törvényszerinti fővezérének, hathatós pártfogásába fiait, nem vetve meg ezúttal, úgy mint elvben tette, a magas születés azon előnyét, miszerint az ifjú urak ne épen a pórnép fiaival vagy középrendűekkel egy sorba kényteleníttessenek állani, hanem egy-két lépcsővel magasabbról is kezdhessék carriérejöket. A nádor (Orosháza, 1809 márczius 26.) azt a tanácsot adja neki, hogy miután a táborkarnál (Generalstab) közvetlen csak elméletileg és gyakorlatilag kiképzett és vizsgázott tisztek nyerhetnek alkalmazást, fiainak előbb valamelyik vármegyénél szerezzen – mi könnyű volt –, az illető felkelő csapatnál tiszti rangot, a mi aztán további előléptetésöket lehetővé fogja tenni. Ez a lehetőség, alkalmas tisztek, hiánya miatt, hamar beállott és egy hónap sem tellett bele, 1809 április 7-én Pál és Ferencz grófok egyidejűleg főhadnagyi rangot nyertek a würtembergi huszárezrednél. A kezdet tehát elég könynyen ment, de annál váratlanabbul fennakadt később: gondoskodva volt róla, hogy a sudar fák egekig ne nyúlhassanak. Csakis első hadjárata után, melyről azonban kicsinylőleg szeretett beszélni, érhette el a törekvő ifjú főhadnagy azt az örömet, hogy Voith őrnagy jóakaratából czímét, mint a főhadiszállásnál (General- Quartiermeister-Amt) alkalmazott tiszt, e minőségének kitüntetésével toldhatta meg (Pápa, 1809 augusztus 12.), mit atyja kétségkívül nagy elégtétellel vett tudomásul.
Szüleihez a világba kilépte óta folyvást szinte megszakítás nélkül intézett leveleit nem lehet megindulás nélkül elolvasnunk. Majd a véghetetlen gyengédség, szeretet és tisztelet naiv, gyermeteg kifejezései hatnak meg, majd látkörének tágulása, jellemének férfiasodása, s világnézetének komoly és önállóságra törekvő iránya kelti fel érdeklődésünket. Ne zavarja élvezetünket a német szöveg s akkori divat szerint helyes- vagyis inkább helytelen irás, a jó bécsi, lerchenfeldies tájszólás szerint, melyet, mint tudva van, Ferencz császár is annyira kedvelt. A megszólítás mindig: Euer Gnaden, geliebter Vater, s a végén soha sem mulasztja áldásukat kikérni. Első levelét még Czenken írta meg, mielőtt a meleg fészekből kiröpült volna. (aprilis 11.) Meghatott szivvel bár, de mégis örvendezve mond köszönetet mindazokért a sok jókért, melyekben a szülői házban érdemetlenűl részesűlt s melyeket soha sem fog meghálálhatni. Nem is szavakkal, hanem tettekkel akarja háladatosságát bebizonyítani. Igyekezni fog mindenben szülőinek örömet szerezni s mindent eltávolítani, a mi őket búsíthatná, miután csak úgy lehet boldog, ha megelégedésüket kiérdemelheti. A pályának, a melyre lép, becsületére akar válni. Hisz mindene, vére és élete, a királyé és hazáé; övé csak az a tudat maradjon, hogy mindenkor híven, becsületesen teljesítette kötelességét. A mit szülőitől tanúlt, azt fogja egész életén át követni s járni az erény útján. S ha évek múlva bebarangolva a világot, visszakerűl jó szülőihez, velök együtt, levetve az élet nehéz porhüvelyét, örök üdvösségben boldogan fogják Istent, mint végczéljokat magasztalni. Haladva biztosan a vallás és az erény azon egyenes útján, melyet jó szülőik intéseikkel és élő példájokkal kijelöltek, soha sem fognak ők (itt nyilván testvérje Pál nevében is beszél) holmi külföldi hírlapok és politikai divatok téves ösvényeire kitérni s megvetve az úgynevezett felvilágosultak kápráztató téves tanait, könynyen fogják viselni, mint a régi jó keresztények, az élet bárminő bajait és viszontagságait, stb. Ez a mély valláserkölcsi érzület húzódik végig, hogy egy később híressé vált frázisát alkalmazzam, «veres fonalként» levelein, irásain s szívélete minden nyilvánulásain; daczára annak, hogy szemei jókor megnyíltak a józan szabadelvűség sugarai előtt, a felvilágosodásnak, haladásnak ellenségei őt táborukban harczolni soha nem láthatták, bármilly forrón óhajtották is. Az elmék akkori forrongásában s az eszmék össze-visszazavarodásában mindennapi dolog volt, hogy a szabadság, a haladás legmérsékeltebb barátai is nyomban a legvadabb forradalmi szenvedélyek és izgatások gyanújába jöttek. Így p. o. egy cseppet sem csodálkozhatunk, ha az öreg Széchenyit, a pietismusba és búskomorságba esettet, egy könnyebbvérű kortársa, egy Viczay, gúnyolódva úgy jellemezte, mint a kit fölváltva egyszer atheistának és szabadkőművesnek, máskor dühös patriotának, aztán meg ósdi conservativnek, végül feszületrágónak s bigott olvasómorzsolónak ismertek. Ily könnyen félremagyarázható hangulatok, a Széchenyieket általában jellemző, idegességig menő túlérzékenység és különczködéssel határos eredetiség mellett, fiain is többé-kevésbbé észlelhetők valának, legsúlyosabban, igazi tragikus kifejlődésben Istvánon. Az ifjú kedélyben most még csak éles szemnek is alig látható zsenge csirái tünedeznek itt-ott fel e szomorúan érdekes lélektani tüneménynek.
Az évnek, melyről most beszélünk, szűkebb magyar szempontból, legnevezetesebb eseménye a győri ütközet s magyar felkelő seregünknek ez alkalommali viselkedése volt, mely hosszú időre szinte példabeszéddé vált. Fentartotta magát a jelszó: «Reterálj, reterálj, Komáromig meg se állj!»
A győztes franczia császár nagy haderővel, melyet útközben a leigázott Németország csapataival egyre erősített, a Duna felöl jött mind közelebb monarchiánk és országunk határaihoz. Károly főherczeg szétszórt csapatai, daczára egyes dícséretes erőfeszítéseknek, nem birták előnyomulását gátolni. Hansen, Abensberg, Landshut, Eckmühl s már az Inn folyón innen Ebelsberg jelzék diadalútját. Május 13-án Bécset bevette. A főherczeg a híres Marchfelden várta csatára, mely Aspern és Eszlingennél két napig tartott s nagy áldozattal bár megtörte győzhetetlen hírnevének varázsát. Hetekig kelle vesztegelnie s az Olaszországban babérokat arató mostoha fiát, Beauharnais Jenő herczeget, segítségűl fölrendelnie. Ennek János főherczegben akadt méltó ellenfele, ki Sacilénél egyszer meg is verte, de országunk szélein egész Győrig felvonulását s itt csak úgy mellesleg kivívott győzedelmét nem birta megakadályozni. A várat is elvesztettük s az itt kifejtett ellentállásnak másik czélját is, késleltetni az ellenséges hadsereget, hogy a döntő véres csatára Wagramig fel ne érhessen, eltévesztettük. Csak egy hajszálon függött, hogy a mi gyakorlatlan és fölszereletlen magyar hadseregünknek Meskó tábornok alatti 5000 főnyi egy osztálya mely még soha tűzben nem volt, úgy az ostromlott erődítésektől, mint a hadsereg zömétől elszakíttatván, élve vagy halva a győzőnek hatalmába ne essék, különben minden czél és haszon nélkül teljesebbé teendvén annak könnyű diadalát. Hogy ez nem történt, abban az ifjú Széchenyi főhadnagynak is van, még pedig nem csekély érdeme, melyről azonban alig beszéltek az emberek s alig tudtak valamit eddigi életírói. Sterbetzi báró Voith vezérőrnagy, táborkari főnök, volt e nevezetes visszavonulásnak tervezője és szerencsés végrehajtója, mely azonban sokkal fényesebb eredményű lett volna, ha mindenben az ő utasításait teljesítik vala. A két ifjú Széchenyit, mint a család nagy tisztelője, ő vitte el magával a táborba; Pált április 1-én, Istvánt 23-án s vette az utóbbit különös előszeretettel oldala mellé. Lajos külön 20-án indúlt s május 9-én esküdött zászló alá. Atyjok 10-én kísérte el őket és az induló kész csapatot Dömölkig. Hogy 18-án már egész erővel hozzá fogtak a dologhoz, azt Istvánnak e napon a győri sánczok közűl édesanyjához írt soraiból láthatjuk. Egy szabad pillanatja nincs, így irja, mert mindennap már fél három órakor fölkel s csak éjfél után fekhetik le, az egész számadás terhe, több mint 30,000 frtról reá nehezedvén. Nem sokára elkészül az egész munka s epedve várják az ellenséget, kit bizonnyal vissza fognak verni. Az őrség most még ugyan csekély, de napról-napra növekszik. Helye a táborban neki már ki van jelölve s ő ezt meg is fogja védeni, mert abban biztos, hogy királya és hazája iránti kötelességét mindig híven fogja teljesíteni. Mindnyájan, még a munkás parasztok is, a legjobb érzülettől vannak eltelve, az ellenségtől senki sem fél, biztosra veszik a sikert. Várják Gomez altábornagyot. Ezt nevezte volt az egész magyar fölkelő hadsereg vezérkari főnökévé Károly főherczeg, a monarchia összes haderejének fővezére. Az ifjú tisztnek, úgy látszik lovakra volt legnagyobb szüksége, mert egy (Czebrián-féle) pejló és egy lovász állott csak rendelkezésére, mikor 8000 munkást kellett igazgatnia s vagy 7000 ölnyi vonalon naponta többször végig nyargalnia. Alezredese (Ertel) sokat tartott erre, nyomban saját erszényével is kínálta, csakhogy elegendő és jó lovakkal lássa el magát, mert, mint mondá, a többi tisztek egyikének sincs módja reá s így ő néki kell a többiekért is helyt állani. Még behatóbban ír ugyanezen időtájban atyjának. Percznyi nyugalmok nincs, minduntalan fegyvert ragadnak, de hiába, nagy lárma semmiért; bámulja az őrség bátorságát, mely soha sem lankad s elszántan néz a halál elébe; előőrseik mindig visszaverik a vakmerő támadásokat. Ismétli, hogy egyedüli vágya mindenben drága szülőinek nyomdokait követni s azok megelégedését kiérdemelni. Ezt bírva könnyen fog viselni mindent s játszva végezni oly feladatokat, minőket előbb lehetetlennek tartott, ha órái tán meg vannak már számítva, vígan néz a jövőnek elébe. Köszöni újra jóságukat, a pénzt, a lovakat. Hisz szülői oly jók, hogy őket minden ember szereti, de lám gyermekeik is jók, kivéve, teszi hozzá, a kis Pistát (Stefferlt), mert az még egy nagy szeleburdi. A kapott 25 aranyat az üngébe varratja, hogy szükség esetében, p. o. ha elfognák, elővehesse. Haderejök létszámát különben már 25000-re becsüli, s mi volna az, teszi hozzá, a mit le nem győznének, minő hatalom merne nekik ellenszegülni, minő erő volna képes zárt soraikon áttörni![3] Még tréfálódzik is egy szép asszonyságra, ki mindnyájokat elbájolta s véletlen szerencsének veszi, hogy nem neki volt párbaja miatta. A jó Liebenbergről is, kit nem rég, mint pedáns nevelőjét ismertünk meg s ki a táborban nem is üres kézzel meglátogatta, a legszivélyesebben emlékezik, aztán sorba veszi a család összes tagjait, mindig magával együtt említve Pál testvérbátyját, kivel közös szálláson volt. Pár nappal az ütközet előtt (jún. 7.), ismét alkalmat nyert atyját hogylétükről értesíteni. Nyugtalanút várják, de félelem nélkül, az ellenséget. Legközelebbi levele már Komáromból kelt (jún. 18.), az ismeretes szomorú emlékű katasztrófa után. Hogy nem érte be a reá szabott folytonos foglalkozással és készülődéssel, hanem keresve-kereste a közelebbről való megismerkedést is a franczia előőrsökkel, azt Ertel alezredesnek atyjához írt egy rövid leveléből is (máj. 18.) eléggé kivehetjük, melyben dícséri az ifjú gróf szolgálatkészségét és ügyességét, de korholja egyúttal bátorságát is, melynek fékentartására már profóz büntetés alatt megtiltotta neki, hogy világos parancsa nélkül ne merjen többé puskatűzbe menni. Majd ő tudni fogja mikor lesz erre a kellő pillanat s akkor el is fogja küldeni. Nagylelkű atyjának, ki mind a három fiát kész feláldozni, hozzá méltó e szülöttje teljesen feladata magaslatán áll. Ha aztán ott vész a csatatéren, vele együtt fogja megsiratni, de ha visszatér győztesen, mint egy hős fog a világ előtt állani! stb.
Ez a b. Ertel alezredes, később oly feltétlen bizalommal viseltetett Széchenyi István, mint kezelő tisztje iránt, hogy mikor ez a reá bízott pénzekről nagy szorgalommal elkészített számadását, összes mellékleteivel hozzá elvitte, röviden így végzett vele: «Édes Széchenyim! nekem itt, hazám szolgálatában első kötelességem e sánczmunkákat lehető leggyorsabban elvégeztetni; ha én időm legjavát számadások vizsgálatával, napszámosok fizetésével s rendben tartásával töltöm el, úgy nem fogok ráérni a dolog lényegére s hazámnak nem jó szolgálatot teszek. Én tehát mindezeket önre bízom, a számadással együtt. Önnek olyan képe van s családja olyan, melynek soha egy tagja sem követett el valami gaztettet, sőt mely mindig a jó ügy mellett volt s életet, vért és vagyont kész áldozni a hazáért: hogy bátran egészen önre bízhatom magamat.» S ezzel egyik csomag bankót a másik után olvasatlan kezére adta, a számadást pedig összes mellékleteivel kidobta az utczára.
8. A SZABADHEGY MELLETTI CSATATÉR.
Ettől fogva az ifjú főhadnagy fizetett, a míg abban tartott s a mi megmaradt, azt visszavitte főnökének. Jellemző kis adat az akkori viszonyokra! Így jó atyjának figyelmeztetése is, hogy számadásait a lehető legpontosabban vezesse, a mit különben is tett volna, egészen kárba veszett. Ifjú tiszttársai, kikkel mindig jó pajtásságot tartott, váltig szutyongatták (tréfából persze), hogy egy pár ezrest miért nem dug félre közös használatra.
János főherczeg, kinek a mi nádorunk elvileg ugyan nem, de tényleg alárendeltje volt, Mecséry altábornagygyal egyesülvén, főhadiszállását Győrbe tette, a sereg zömével pedig Szabadhegynél s a pápa-székesfehérvári országúton foglalt állást, otthagyva a nádorral való korábbi megegyezés ellenére egy sokkal előnyösb pontot Csanak és Gyirmót előtt. Június 13-án délután két órakor élénk harcz fejlődött ki, mely változó szerencsével egész az éj beálltáig tartott. Ez csak előjáték volt, mely daczára fölkelő lovasságunk vitéz magatartásának, kétszáz halottunkba és sebesültünkbe kerűlt s nem váratlanúl bár, nagyon is kitüntette, hogy újoncz seregünk a szokatlan lövegtűz hatását nem birja ki. Másnap, június 14-én, volt a döntő csata. A franczia hadvezér, Jenő herczeg, bár Macdonald tábornoktól cserbe hagyatva; déltájban megkezdette a támadást. A mi fölkelő lovasságunk órákon át nyílt téren s tétlenségre kárhoztatva, minden fedezet nélkül, volt kitéve 24 ágyú folytonos tüzelésének s mikor rohamra került a sor, alig nehány percznyi küzdelem után, teljes felbomlásban hátrált meg. Ily «tűzpróbára» kitenni az újoncz sereget minden szakértő véleménye szerint menthetetlen hiba volt. Daczára egyes pontokon, főleg a fővezér szeme előtt kivívott előnyöknek s egyesek által itt-ott kifejtett hősies bátorságnak, délután öt órakor az általános visszavonulás rendeltetett el, mely 15-én parancs nélkül bár, de mintegy ösztönszerűleg egész Komáromig folytattatott. E hadi műveletre semmi előleges intézkedés nem történt. (Gömöry G.) A vár maga, csak több nap mulva esett komoly ellentállás nélkül a francziák birtokába. (Jún. 24.)
Fontos dolog volt akkor gyorsan és biztosan értesíteni a nádort az egész elkülönített Meskó- féle hadtest (5000 ember, 10 ágyú) hollétéről s a sereg zömével hol és miként lehető egyesüléséről.
9. BEAUHARNAIS EUGEN HERCZEG.
A Dunának mindkét partja Gönyőig ellenséges csapatoktól levén megszállva, a személyes bátorság és ügyesség nem kis foka kívántatott ily kényes megbízatáshoz. Nem közönséges kitüntetésnek vehetjük tehát, hogy a derék Voith őrnagy, mint táborkari főnök, e czélra az ifjú gróf Széchenyi Istvánt szemelte ki. A Meskó hadosztályának e visszavonulása s az ellenség háta megett Chasteler altábornagy hadtestével, sok viszontagság után, július 19-én végrehajtott szerencsés egyesülése e hadjárat egyik legnevezetesebb mozzanatát képezte. Részletes leírását adja e hadműveletnek Voith a császárhoz beadott s Széchenyi Ferencznek is, családi levéltára számára hiteles párban megküldött hivatalos jelentésében (1810 nov. 17. L. Hadtört. Közl. VII.) Az ifjú István gróf is jelen volt a hadi tanácsban, melyben az egybegyűlt tábornokok, táborkari- és főtisztek előtt a helyzet megbeszéltetett s a becsület megmentésének és tisztességes menekülésnek útja és módja kijelöltetett. A futárnak éjszaka kelle (14-én) a Dunán vékony csónakon áteveznie s ezer életveszélylyel daczolva, titkon és gyorsan az előre ki nem tűzhető ponthoz érkeznie, mit minden várakozást kielégítő módon teljesített. Ezt Voith, ki ez érdemeiért a Terézia vitézrendet kapta, melyet különben már korábban is (Ulmnál) megérdemelt volna, – úgy az öreg Alvinczy tábornagyhoz, mint József nádorhoz küldött jelentéseiben, nyomatékosan kiemelte. Ennek köszönhető azon legmagasb kitüntetés, melyben maga a főhadúr (aug. 25-én) egy legmagasb megelégedésének kifejezést adó napi parancsban részesíté. A nádor Davidovics táborszernagy, kerületi parancsnokot, ki távollétében helyettesítője is volt, Tatán aug. 26. kelt levelében értesíté, hogy ő felségéhez, b. Meskó tábornok jelentése alapján intézett előterjesztésére Meskó maga a Terézia vitézrend commandeur-keresztjét, Voith őrnagy azon rend kiskeresztjét, Keglevich tábornok, Esterházy ezredes pedig és Széchenyi István, a vezérkarhoz beosztott főhadnagy, a teljes megelégedés (Meine volle Zufriedenheit) kifejezését kapák jutalmul.[4] Ez Tatán, az ott tartott szemle és fényes ünnepélyek alkalmával, Ludovika királyné nevenapján s ő felsége jelenlétében hirdettetett ki.
10. BÁRÓ MESKÓ JÓZSEF ALTÁBORNAGY.
Bármily sokat adott Széchenyi szüleinek s különösen atyjának róla való véleményére, annyira nem feküdt természetében a dicsekvés, hogy mindezekről, hozzája intézett különben oly érdekes és elég részletes leveleiben egy szóval sem emlékezik meg. Bízott benne, hogy másoktól tudják meg: annál kellemesb lesz meglepetésök. Innen van, hogy ezen s később még nevezetesebb hadi tetteiről idegen forrásokból kell sokszor a legérdekesb adalékokat összeszedegetnünk; míg saját feljegyzései nyomán majd nem egyszer védelmére fogunk kelni önönmaga ellen.
A francziák haderejét jól fegyelmezett s csataedzett 35,000 főre (köztük 10,000 lovasság) a miénket 45,000-re (de az insurrectiónak és várőrségnek is beszámításával) becsülték; a két sereg vesztesége 7-8000-re ment, miből a francziák csak 2000-et ismernek be.
A vereséget Széchenyi, atyjához (jún. 18.) írt levelében a még soha tűzben nem állott felkelőknek tulajdonítja, kik közűl mégis sokan bámulatraméltó hőstetteket vittek véghez. De hogy is lehetett volna kívánni, teszi hozzá, hogy most szervezett és gyakorlatlan csapatok a leghevesebb granát- és kartács-tüzet kiállják? Viszahúzódásuk mindig a legnagyobb rendben történt s Komáromban ismét együtt vagynak. Veszteségünket igen csekélyre becsüli s szerinte a francziáknak kétszer annyit kellett veszteniök, ágyút pedig egyetlen egyet sem tudtak elvenni tőlünk; miért is biztos reménynyel néz a legközelebbi jövőnek elébe. Ő maga majdnem fogságba esett, de mégis szerencsésen megszabadúlt. (Hihető, hogy vitézűl kivágta magát?) Hírt ad testvéreiről is, kik szintén baj nélkül menekültek.
Ne hagyjuk említetlen, hogy a szabadhegyi csetepatén Hunkár Antal, százados a veszprémi huszárezrednél, vitéz ellentállás után, sebektől elborítva, fogságba esett. Az ügyes franczia seborvosok hamar helyreállították, de ő, mielőtt becsületszavát mint hadi fogolynak vehették volna, visszaszökött övéihez. Ezért utólag a Lipótrend keresztjét nyerte, melyet József nádor Budán személyesen tűzött mellére. Évek múlva a két bajtárs egészen más téren, a korszakos 1847-diki országgyűlésen szolgálta együtt a hazát, Széchenyi, mint Mosonmegye, Hunkár, mint Veszprémmegye követe s egy érdekes izgalmas szóváltás támadt közöttük, mely nehogy komoly fordulatot vegyen, elnöki közbenjárást tett szükségessé. Valami választásnak titkos vagy nyílt szavazással eszközléséről volt szó s Hunkár kijelenté, hogy ő nem félt soha semmitől és senkitől, nem is fog véleménye szabad nyilvánításában bárminő pressiónak engedni. Széchenyi hiú dicsekvésnek mondá a személves bátorságnak ily kérdésbe belevonatását, hisz a bátorság olyan veleszületett tulajdona az embernek, mint a bőre, melytől élve meg nem válhat; azonban emlékezteté régi bajtársát, hogy egykor Győr alól mégis csak megretiráltak. Erre Hunkár felpattant, hogy ő akkor is megállta helyét, míg a mágnás ifjurak gyors paripáikon száguldoztak széjjel, még úri divat szerint lovat se váltva, stb. (1847. nov. 18.) Vagy nem tudta egyik a másiknak esetét, vagy nem emlékezett már reá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése