Szeretettel Üdvözöllek!

Küldj üzenetet! Tollforgató Irodalmi Lap: tollforgato.lap@gmail.com http://sites.google.com/site/tollforgatoirodalmilap/ Sziasztok! Új aloldalainkat is elérhetitek már a blogunkról is! Történelmi, írástörténeti és művészeti témákban is várom alkotásaitokat, publikációitokat! Színesíthetitek a lap kinézetét elemzésekkel, nyelvészeti munkákkal is! Az oldalakra várom mindazok jelentkezését, akik szívesen vennének részt egy interaktív blog megvalósításában is.. Helyet biztosítanék politikai-filozófiai és szociológiai írásoknak, régészeti és specializált történeti munkáknak is! Sikeres alkotást kívánok mindenki számára! Keressétek lapjainkat! http://sites.google.com/site/tollforgatoirodalmilap/ https://sites.google.com/site/tollforgatomuveszetilap/home https://sites.google.com/site/tollforgatotoertenelmilap/home Kellemes olvasást és kikapcsolódást kíván : Varga Éva ( Kékrózsa Bíborvirág) főszerkesztő

Keresés ebben a blogban

2011. január 9., vasárnap

APÁCZAI CSERE JÁNOS MAGYAR LOGIKÁCSKA ÉS EGYÉB ÍRÁSOK

APÁCZAI CSERE JÁNOS
MAGYAR LOGIKÁCSKA
ÉS EGYÉB ÍRÁSOK

a szövegeket válogatta és jegyzetekkel ellátta
Szigeti József




A BÖLCSESSÉG TANULÁSÁRÓL[1]
Apáczai János beszéde, melyben elmondja az összes mesterségek és tudományok hasznát, valamint azok keletkezését, továbbá, hogy miképpen jutottak el azok Ádámtól a zsidókhoz, a zsidóktól a kaldeusokhoz, ezektől az egyiptomiakhoz, az egyiptomiaktól a görögökhöz, a görögöktől az arabokhoz és latinokhoz; röviden érinti, hogyan haladt előre nálunk a műveltség, és éppen ezért az említett nyelvek ismeretének szükségességét bizonyítja; végül pedig megmutatja, milyen módon érheti el a magyar nép nemcsak azt, hogy e bölcsességnek részesévé legyen, hanem azt is, hogy rövid idő alatt mindezeket a népeket - ha nem is múlja felül őket - legalábbis utolérje.
Tartotta, midőn rektori[2] tisztét átvette a gyulafehérvári hírneves kollégiumban,[3] 1653. november havában.
Nyomatott Utrechtben, Joannes á Waesberge műhelyében 1655-ben.

Nemzetes és műveltségben, erényességben, bölcsességben legnemesebb Vargyasi Daniel János úrnak, a fenséges erdélyi fejedelem főudvarmesterének, a gyulafehérvári kollégium kijelölt kurátorának, az erdélyi múzsák reményének, az én örökké tisztelendő uramnak és pártfogómnak.
A szegény és tehetségtelen emberekre nézve bizony szomorú, de a közvélemény szerint nagyon is igaz, nemzetes uram, az a sokat hangoztatott arab közmondás: In canalmakdaro jatimon, falhirszo bátilon. Ha nincs meg a tehetség, hiábavaló a törekvés. Ha ez a közmondás egyáltalán alkalmazható valakire, akkor az én vagyok; mert bár minden követ megmozgatnék, csakhogy kimutassam, mily hálás és lekötelezett híved vagyok, amiért velem annyi jót tettél - egyrészt akkor, amikor hazámtól való távollétem alatt arra méltattál, hogy rosszakaróim rágalmazó nyelvétől buzgón megvédelmezz, és másrészt hazatérésem óta, amikor is ugyanúgy pártfogolsz, mint azelőtt - mégsem jutok semmire: ugyanis annyira hiányzik ehhez a tehetségem, hogy minden törekvésem füstbe megy, hacsak jótéteményeid viszonzásaként nem fogadod e néhány lapot, itthoni munkásságom zsengéjét. Nemes és nemzetes uram lekötelezett tisztelője:
Apáczai János

Nagyon kell csodálkoznom, hallgatóim, hogy azzal, amit ma tesztek, csaknem teljesen felforgatjátok, semmibe veszitek a jó gazdálkodás bevált módszerét, pedig ennek megőrzése éppen a ti érdeketek. Mert ugyan hány olyan gazda akad, aki ha helyesen akar cselekedni, egész háznépét összehívja, méghozzá ilyen nyilvános helyen, csak azért, hogy egyik szolgáját számadásra vonja? Hiszen látjuk, a legtöbben jóakaratúlag megelégszenek azzal, ha szolgájukkal valamelyik belső teremben beszélgetnek, hogy túlságos félelemből vagy röstelkedésből hirtelenében el ne feledkezzék a szolga azokról a mentségekről, amelyeket a maga igazolására egyáltalán felhozhat. Ha Tullius Cicero egész testében megremegett, amikor beszédének közeledésére akárcsak rá is gondolt, még ha más ügyéről volt is szó, akkor engem - aki Tullius ékesszólásától olyan messze állok, s hozzá még saját magam ügyében kell beszélnem, vándorutamról és távollétemről kell számot adnom - ily nagy és fényes sokaságnak már a puszta árnyéka is félelemmel töltene el, és szégyenszemre félholtra válnék, ha mindnyájatok derült arca kegyesen lelket nem öntene belém, és el nem hitetné velem, hogy nem szigorú számadásra, hanem sokkal nagyobb és fontosabb állásfoglalások érdekében hívtátok össze ezt az igen fényes gyűlést. Tehát, támaszkodva e páratlan jóindulatba vetett reményemre, kérve kérlek mindnyájatokat, szíves hallgatóim, hogy - ha darabos és mesterkéletlen beszédben szólok is azokról a dolgokról, melyektől mindnyájunknak, de főleg az erdélyi iskoláknak jóléte függ, tudniillik a bölcsesség tanulásáról - hallgassatok engem végig jóindulatúan, egy szívvel, egy lélekkel!
E szó: sapientia, hallgatóim, tulajdonképpeni és közvetlen jelentése szerint testi dolgokra vonatkozik. Sapere ugyanis semmi mást nem jelent, mint a megízlelt dolog tulajdonságát és hatását lelkünkkel felfogni. Innen találóan viszik át az emberi értelem azon tevékenységének kifejezésére, melynek segítségével az elvekben és alaptételekben foglalt elgondolások lényegébe úgy behatolunk, hogy mindazt, amit innen következtetni lehet, előre látjuk. De értjük ezen a szón az egész műveltséget, bölcsességet, az értelem tevékenységét, és egyszóval az egyetemes enciklopédiát, vagyis azoknak a dolgoknak módszeres összefoglalását, melyeket tudni szükséges, és a jelen alkalommal mi éppen az utóbbi jelentésre irányítjuk figyelmünket, mivel az a szándékunk, hogy ebben a szóban foglaljuk össze mindazt, amit a legjobb és legszükségesebb tudnunk az emberi élet folyamán. Minthogy pedig ilyen tudnivaló kétféle van: maga a nyelv és a nyelv által megjelölt dolgok, nem ok nélkül mondják a bölcsességről, hogy az egyrészt magukkal a dolgokkal foglalkozik, másrészt a nyelvvel, amelynek segítségével a megértett dolgokat másokkal közöljük. Mivel pedig a dolgok olyan természetűek, hogy vagy a természet, vagy a kegyelem világosságánál ismerhetjük meg őket, azért az első forrásból származó tudomány vagy ismeretkör az összes lehető dolgok általános tulajdonságai után - amelyekre a logika tanít - elsősorban is a testek kétféle matematikai mennyiségét érinti tárgyalásában, mégpedig az absztrakt mennyiséget, amellyel az aritmetika, és a konkrétat, amellyel a geometria foglalkozik; azután tárgyalja egyfelől a világegyetem részeit, az eget és csillagait, az asztronómiában, másfelől az összes földi testeket; az utóbbiakkal a fizika foglalkozik, ha azok maguktól léteznek, és tisztán természetiek, ha azonban mesterkéz ad nekik külső alakot, akkor a mechanika. A másik forrásból származó tudomány és bölcsesség pedig, melyet tudniillik a kegyelem, vagyis a szentírás világosságánál szerzünk, feladatul tűzi maga elé az egész emberi élet vizsgálását, beleértve azokat a dolgokat is, amelyeket Isten nyilatkoztatott ki. Ezeknek az ismereteknek egy része üdvösségünk titokzatos teljesedésére vonatkozik, ezt tárgyalja a teológia; más része az erkölcsös életre, ezzel foglalkozik az etika; egy további része a házi életre, ezt tárgyalja az ökonómia; ismét más része viszont a polgári életre, ez a politika tárgya; de amennyiben a polgári életet a szokás útján bevett törvények szabályozzák, a jogtudomány is foglalkozik velük. Mivel mindezeknek az ismerete nagyon is szükséges, bölcsesség neve alatt kell összefoglalnunk őket. De ennek széltében és hosszában messze nyúló határai a nyelvtudományt sem rekesztik kívül, sőt magukban foglalják mind a héber nyelvet, az összes nyelvek anyját, mind pedig a többit, főleg a görög, latin és arab nyelvet, mégpedig a következő módon: a szavaknak külön-külön való vizsgálatával foglalkozik az etimológia, az egyszerű beszéddel a mondattan, a beszéd díszítésével pedig a retorika. Hogy ezeket is valamennyit a bölcsesség neve alá lehet, sőt kell foglalnunk, a bölcs emberek számára kézenfekvő.
Ez tehát az a bölcsesség, amelynek hasznosságáról, korunkig való továbbfejlesztéséről, tanításának, tanulásának és továbbfejlesztésének módszeréről szeretnék elmondani néhány szót, mielőtt befejezem beszédemet. De hasznosságon ne értsetek egyebet, mint az említett tudományok jóságát és tökéletességét, melyet az illető tudományág feltalálója szem előtt tartott, vagy amelyet szem előtt kellett tartania; ne értsetek egyebet, mint azt a hasznot, melyet az egyes tudományágakban való alapos elmélyedés nyújt a velük foglalkozóknak. Továbbfejlesztésükön sem kell itt egyebet értenünk, mint a különböző tudományoknak különböző népeknél való különböző művelését és fenntartását a világ kezdete óta. És mi a módszer? Ezen értem mindazon eszközök rendszerét, melyeknek elsajátítására éjt-napot egybetéve törekedniük kell mindenféle bölcsesség atyáinak, vagyis a kurátoroknak, anyáinak, vagyis a tanítóknak, és fiainak, akiket manapság tanulóknak hívnak, ha ugyan egyáltalán azon iparkodnak, hogy vidám szívvel és kellő időben élvezzék buzgóságuk és sokfelé kifejtett munkásságuk édes gyümölcsét.
Ha az említett tudományok hasznosságáról, hallgatóim, semmi mást nem lehetne mondani, mint azt, hogy kölcsönösen segítik egymást, éspedig annyira, hogy külön egyiküket senki sem értheti meg tökéletesen, csak ha egyúttal a többit is mind megtanulta, akkor, azt hiszem, máris eleget mondottam ahhoz, hogy az igazán szorgalmas tanulókban kedvet ébresszek az összes tudományok módszeres művelésére, föltéve persze, hogy nem akadnak olyan vas-, vagy mondhatnám ólomfejűek, akik ezt a napnál világosabb érvet vagy fel sem tudják fogni, vagy rosszindulatból egyszerűen feleslegesnek tartják és elvetik. Mert ugyan van-e a tudományos élet egész területén valami, amit többször hangoztattak volna, és van-e világosabb, van-e elfogadhatóbb dolog, mint az, hogy a teológiát - méltóság, hasznosság és szükségesség tekintetében kétségkívül minden tudomány fejedelmét - a természet ismerete nélkül magyarázni és az ellenfelek támadásával szemben megvédeni lehetetlen? Vesszek el, ha nincs szükségem minden tudományágnak, sőt az egész enciklopédiának segítségére, midőn a bibliát forgatom, ha tekintetbe veszem annak minden irányban kiterjedt mezejét. Mert bármennyire igaz is, hogy a szentírás önmagában elég, úgyhogy senkinek sem kell máshonnan világosságot belevinnie, hanem csak kihoznia belőle: még sokkal igazabb az, hogy ezt csak az üdvösséghez szükséges dolgokra kell érteni. De jóságos Isten! mennyi minden előfordul itt is, ott is az egész szentírásban, ami nélkül az üdvösség ügyét tekintve bátran ellehetnénk, ha a legjobb és leghatalmasabb Isten nem azért hagyta volna ezeket ránk, hogy bennük szemléljük legfőbb és megfoghatatlan bölcsességét, jóságát és hatalmát! Megkövetlek mindnyájatokat, hallgatóim, a halhatatlan Istenre: megmagyarázhatja-e a dolgok valódi lefolyásának megfelelően a Teremtés könyve I. és II. fejezetét, aki nem kitűnő csillagász, fizikus vagy földrajztudós? Leírhatja-e Salamon és Ezékiel templomát, aki nem ért a mechanikához? Vagy leírhatja-e az ilyen a szent sátort, az oltárt, a frigyszekrényt, a gyertyatartót és több hasonló dolgot? Megfejtheti-e a próféták jóslatait és a Jelenések könyvét, aki nem történész? Elsorolhatja-e valaki, milyen részekre oszlik Palesztina szent földje, ha nem ért a földrajzhoz? Megismertethet-e a lépten-nyomon előforduló hangszerekkel, aki nem zenész? Eligazodhatik-e a Számok könyvének I. fejezetében,[4] aki nem ért a számtanhoz? Megvilágíthatja-e az égnek, a napnak és a felhőknek a földtől való távolságát, aki nem ért a geometriához? Még tovább megyek! A Szentlélek végtelen sok okfejtése közül kimutathatja-e akár egyetlennek is az érvényességét az, aki nem ért jól a logikához? Hogy pedig a szentírás példáit mily nagyszerűen világítják meg, bővítik ki és bizonyítják világi írók is: az etika, politika, ökonómia és jogtudomány művelői, csak az tagadhatja előttem, aki még csak hírből sem hallott soha a Sztobaiosz gyűjtötte szentenciákról és sok más írónak etikai és politikai tárgyú könyveiről; és az, aki azt hiszi magáról, hogy ha a szentírásban feltalálható bármely dologról, bármily keveset is megtanult, már az egész dolgot vajmi kitűnően ismeri. Az ilyenek még nem tudják, hogy a bölcs nem beszél arról, amihez nem ért; nem tudják, hogy az Isten nem ludaknak nyilatkoztatta ki akaratát, hanem embereknek, akik a dolgok érzékelése és megfigyelése által, a dolgokból kiinduló következtetés, valamint a dolgok tapasztalása segítségével művelik ki értelmüket mélyebb dolgok felfogására. Aztán meg nagyon sok dolgot nem is említ a szentírás. Ez azonnal szeme elé tárul annak, aki a szaktudományok tárgymutatóiba belepillant. Nos, ha azt hiszitek, hallgatóim, hogy mindezt az ujjamból szoptam, hallgassátok meg Augustinust, az egyháznak ama híres doktorát, aki a keresztény tanítás helyes és rendszeres megismeréséhez szükségesnek tartja nemcsak a latin, görög és héber irodalmat, hanem - hogy egyetlen fogalomba fogjam össze - az összes szabad tudományokat is. Erről a tárgyról írt is négy könyvet, melyekben az említett tudományok tanulására buzdít. De még inkább hallgassatok és figyeljetek arra, amit az Isten, hangsúlyozom, az igaz Isten mond Jóbnak, az isteni férfiúnak isteni és égi szózat formájában:
"Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat?
Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-é; avagy ki húzta el felette a mérőzsinórt?
Mire bocsátották le oszlopait, avagy ki vetette fel szegeletkövét?
Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok és Istennek minden fiai vigadoznának?
És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert, amikor előtűnt, az anyaméhből kijött;
Mikor ruházatává a felhőt tevém, takarójául pedig a sűrű homályt?
Mikor reávontam törvényemet, zárat és ajtókat veték eléje;
És azt mondám: Eddig jöjj és ne tovább; ez itt ellene áll kevély habjaidnak...
Áttekintheted-é a föld szélességét, mondd meg, ha mindezt jól tudod?
Melyik út visz oda, hol a világosság lakik, és a sötétségnek hol van a helye?
Hogy visszavinnéd azt az ő határába, és hogy megismernéd lakása útjait.
Tudod te ezt, hiszen már akkor megszülettél; napjaidnak száma nagy!
Eljutottál-é a hónak tárházához; vagy a jégesőnek tárházát láttad-e?...
Melyik út visz oda, ahol szétoszlik a világosság, és szétterjed a keleti szél a földön?...
Van-é atyja az esőnek, és ki szülte a harmat cseppjeit?
Kinek méhéből jött elő a jég, és az ég daráját kicsoda szülte?
Összekötheted-é a Fiastyúk szálait; a kaszáscsillag köteleit megoldhatod-é?
A Hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében, avagy a Göncöl szekerét forgathatod-é fiával együtt?
Ismered-é az ég törvényeit, vagy te határozod-é meg uralmát a földön?"
Még egyszer mondom, figyeljétek meg, tiszteljétek és bámuljátok ezeket a hatalmas Isten szájából eredő mértani kijelentéseket a világ teremtéséről, a Föld alapjairól és helyzetéről, a tenger és szárazföld ajtóiról, reteszeiről és bilincseiről; a fénytani kijelentéseket a világosság és sötétség lakhelyéről; a meteorológiai kijelentéseket a hóról és jégesőről; a csillagászati kijelentéseket a Fiastyúkról, a Kaszáscsillagról és a Göncölszekérről, az égnek a Föld felett való hatalmáról és uralmáról; a földrajzi kijelentéseket a Föld nagyságáról és kiterjedéséről!
De hogy e kitérő után beszédem a kitűzött terv szerint visszatérjen rendes medrébe, nagyon kérlek mindnyájatokat, hallgatóim, bocsássatok meg, ha nem vállalkozom arra, hogy a természetre vonatkozó dolgok roppant tengerét a jelen körülmények között végig behajózzam. Bizony kifogynék az időből, ha beszélni akarnék a természettudományok legszebb részéről, tudniillik az égitestekről, ezen a körön belül az égről, állócsillagokról, bolygókról, üstökösökről, levegőről, légköri képződményekről. Bizony kifogynék az időből, ha a legbölcsebb királlyal, Salamonnal szólva mindent összehordanék itt a Libanon cédrusától kezdve a kőfalból születő moháig; ha semmit ki nem hagynék az elefánttól kezdve a bolháig és serkéig, a tengeri cethaltól a folyami halacskáig, a sastól, a szárnyasok királyától a méhig, a szárnyasok legkisebbikéig; ha felsorolnám mindezeknek végtelen hasznát az emberi életre, és azt a számtalan jót, amelyet nekünk nyújtanak, hogy életünket kellemessé tegyük, megszépítsük, meghosszabbítsuk, vagy hogy a betegséget testünkből kiűzzük. Mert nem akarom most elmondani, hogy minden időben kuruzslók tudatlansága volt az oka számtalan ártatlan ember kegyetlen halálának.
Hogy pedig a természeti jelenségekre mennyire fényt derít a matematika, erre legfőbb bizonyíték Platón Timaiosza,[5] Arisztotelész Fizikája és Cartesius filozófiája. Platón Timaioszában ugyanis az Isten a világ lelkét számtani műveletek és arányok szerint alkotja meg, a testet pedig mértani idomok szerint építi fel. Arisztotelésznek viszont egész műve a mozgásról és nyugalomról, időről és égről, az állatok származásáról és fejlődéséről, szóval általában egész Fizikája a matematikán nyugszik; nemcsak példáiban, hanem alapjaiban is.
Ellentmond-e ezeknek Cartesius? Feleljen ő maga:
"Nem szólok többet - mondja - az alakokról, sem arról, hogy végtelen változatosságukból hogyan keletkezik a mozgások számtalan változata is, mert eléggé érthetőek lesznek azok maguktól is mindenütt, ahol csak alkalmunk lesz beszélni róluk. Föltételezem, hogy olvasóim vagy tisztában vannak már a geometria elemeivel, vagy legalább szellemileg eléggé erősek a mennyiségtani bizonyítások megértésére. Mert világosan kimondom, hogy a testeknek más anyagát nem ismerem, csak azt, amely mindenféleképpen osztható, alakítható és mozgással felruházott, azt, amelyet a mértantudósok mennyiségnek hívnak, és bizonyításaik tárgyául vesznek; nem is lehet bennük világosan vizsgálni semmi mást, csak a szóban levő osztásokat, alakokat és mozgásokat; nem tarthatunk felőlük igaznak semmi olyat, amit azokból a közös fogalmakból, melyeknek igazsága felől kétségünk nem lehet, oly világosan le nem vezethetünk, hogy matematikai bizonyítás gyanánt kell elfogadnunk. Mivel pedig ilyen módon a természet minden jelensége kifejthető, a fizikában véleményem szerint semmiféle más elv nem fogadható el, és nem is kell ilyet kívánnunk."
Hát a matematika haszna tekintetében ilyen összhang, ilyen egyetértés van köztetek, fő-fő filozófusfejedelmek? Jaj akkor nekünk! Itt fekszünk a tudatlanság álomkórjának sírjában. Mily tunyák és restek vagyunk! Még mindig nem ébredezünk? Még mindig nem hall a fülünk? Ezeknek a kijelentéseknek meglepő összhangja nem teremt minálunk matematikai életet, mozgást? Nem vesszük észre, mint Platón észrevette, hogy nemcsak "az Isten geometra mindenek felett", hanem saját magunkban is - akár nyugszunk vagy ébredünk, akár ülünk vagy állunk, akár járunk vagy kelünk - a geometria hasznát érezzük. És persze mi, afféle díszvirág filozófusok, midőn eltaszítjuk magunktól az egész matematikát, még megpróbálunk tettünkről számot adni és azt mentegetni! Tekintsetek Platón akadémiájának feliratára: "Senki be ne lépjen, aki a geometriához nem ért!" - és értsétek meg belőle, hogy kimondhatatlan hasznát vesszük a matematikának, ha alaposabban akarunk behatolni bármelyik mesterségbe vagy tudományba.
Volt éppen elég alapja Augustinus ama véleményének, hogy minden isteni és emberi dologtól távol kell tartani azt, aki nem sajátította el a számtani ismereteket. (A számtan tudniillik első része a matematikának.) És Platón ezt írja: "Hogyan? Hát sohasem vetted még észre, hogy akiknek tehetségük van a számtanhoz, azok éles elméjűek minden más tudományág elsajátításában is? Ha pedig lassúbb és tompább felfogásúakat képeznek és gyakorolnak ebben a tárgyban, még ha egyéb tekintetben nem is érnek el velük jobb eredményt, az általános vélemény szerint gyorsabb és élesebb felfogásúakká válnak." Ugyancsak Platón olyan nagy szerepet tulajdonított Epinomiszában a számtani ismereteknek, hogy aki ezekben járatlan volt, azt a legtudatlanabb és legesztelenebb embernek tartotta. Helyesen akarta hát Püthagorasz, helyesen akarta Platón, Arisztotelész és maga Cartesius is, hogy a fizikai tanulmányokat matematikai tanulmányok előzzék meg. Ugyanezt akarta Hippokratész, ugyanezt Galénosz is. Hippokratész ugyanis arra oktatja fiát, Thesszaloszt: szükséges szorgalmasan tanulmányoznia a számtant azért, hogy hasznát vegye a betegségek erősödésekor, enyhülésekor, periodikus kiújulásakor, változatainál és felismerésében; a geometriát pedig azért, hogy hasznosítsa a csontok elhelyezkedése, illeszkedése, kimozdulása, visszahelyezése, törés esetében összeforrasztása, összeillesztése, kivétele tekintetében és általában mindenféle bántalom vagy gyógyítás esetén. Az ő nyomán Galénosz így ír: "Az atléták a versenyeken többnyire mindnyájan vágyakoznak a győzelmi babérokra, de nem készülnek fel tanulással annak elérésére. Így az orvosok is egekig magasztalják Hippokratészt, de mindent inkább megtesznek, mintsem hogy Hippokratészhoz hasonlókká legyenek. Hippokratész mind a geometriát, mind az asztronómiát az orvostudomány legfőbb támaszának tartja, de azok rátámadnak e tudományokkal foglalkozókra. Ilyen messze állnak attól, hogy ők maguk is alapos megismerésre méltassák ezt a területet."
Haj, te tudálékos, a matematika világosságához el nem jutott ember! Többet látsz-e a természetbölcselők iskolájában, mint az Odisszeusz megvakította Polüphémosz a maga barlangjában?[6] Mert ugyan mi az egész asztrológia?[7] Mi volna egyéb, mint aritmetikai kiszámítása az égitestek mozgásának, mint geometriai ábrázolása és felmérése az égi gömböknek és csillagoknak hosszúság, szélesség és magasság kiterjedése szerint? Mi egyéb a politika vagy etika Platónnál, Arisztotelésznél vagy magánál az Istennél, mint a jó cselekedetek és nyilvános ténykedések részletes meghatározása ésszerűség, arány és egybevágóság tekintetében? A matematika fontosságából érthetjük meg azt is, hogy manapság Francia- és Angolországban, Dániában, Lengyel-, Olasz-, Magyar- és Erdélyországban nem viselnek háborút német katonák nélkül, mert bizony azok a matematikai tudományokban mindenkit túlszárnyalnak. Ezért van az, hogy Németország napról napra mindenféle új fegyvert szerkeszt.
Ámde a könny illik ide inkább, mint a beszéd, ha már, az egész magyar nép nagy és örök szégyenére, elborult tekintettel ugyan, de mégis kénytelen vagyok szemlélni nyomorúságunknak, ínségünknek, szégyenletes tudatlanságunknak és közönyösségünknek végtelen tengerét és azt a letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy csaknem minden technikai kérdésben idegenekhez folyamodunk, de nem annyira fegyveres erőszak, és nem is annyira rabság miatt, mint egykor a zsidók, akik ekevasukat és kapájukat a filiszteusok táborába voltak kénytelenek vinni élesítésre, hanem a magunk hibájából, csupa álomkórságból, úgyszólván teljes meggondolatlanságból; szamár tunyaságunk és tudatlanságunk miatt, mely nemhogy egy országnak, de egy értelmes embernek is szégyenére válnék; elkábult és kiégett öntudatunk miatt, mely nem érzi a nyomorúságot, és - hogy röviden kimondjam, ami a nyelvemen van - vakságunk miatt, mellyel az Isten ver bennünket, hogy meg ne lássuk pőreségünket, ínségünket, szegénységünket. Hazudnék, ha nem volna idegen nálunk az építőmester, idegen az ágyúöntő és tűzszerész, idegen a fazekas, asztalos, posztókészítő, kőfaragó, órás és minden másfajta mesterember, idegen annyira, hogy csaknem minden szerszámunkat az ő műszavaikkal jelöljük.
Röstelkedjünk hát végre ilyen nagymérvű tudatlanságunkon! Érezzük már egyszer szégyennek, ha ezek az idegenek továbbra is barbároknak, bárgyúaknak, nehézfejűeknek, faragatlanoknak hívnak bennünket! Mi jót hozhat az ránk, ha az idegeneknek örökké csak jóízű nevetésre adunk alkalmat? Nevetnek rajtunk, és igazuk van! Hiszen énnekem is nevethetnékem támad, ha a tapasztalatlan magyarokra úgy sózzák rá áruikat, ahogy akarják, ha ravaszul elcsalják pénzüket, mialatt valósággal érzik, mint híznak kövérre a mások szegénységén.
Mit mondjak végül a dialektikáról, mely a mesterségek mestersége, a tudományok tudománya? Mivel ez a képesség, amennyiben forrása a természet, nem egyéb, mint az értelemnek velünk született ereje, mely által vitatkozunk és gondolkozunk, amely a dolgok nyomozására és kutatására indít és serkent, amely által a lélek, mint naptól a világ, minden oldalról fényt nyer a megfontolásra, amelynek erejével számtalan ember okosan és éleselméjűen vitatkozott, magyarázott, gondolkodott már sok évszázaddal ezelőtt, mintsem hogy a vitatkozás tudományáról egy betűt is leírtak volna; és mivel azt a képességet csak mesteri módon lehet olyan alakra és formára kidolgozni, hogy megtanítson arra, miképp kell általában minden lehető dolognak valamennyi lényeges összefüggését megtalálni és a dolgok természetének megfelelően elrendezni; így hát, mivel ilyen határtalan az ő fensége és nagysága, inkább némuljon el lelkem, törjön össze tollam, mintsem, hogy olyasmi csússzék ki a számon vagy a tollam alól, ami sérti az ő méltóságát; inkább megelégszem ezzel az egyetlen dicsérettel. Mert:
Mint bámész borjú bámul az új kapura,
úgy kell minekünk mindenre barmok módjára bámészkodnunk, ha föl nem fegyvereztetjük magunkat a logika világosságával, ha nem törekszünk arra, hogy semmit se gondoljunk, semmit se beszéljünk, semmit se tegyünk, míg a logika erejét világosan fel nem ismerjük, meg nem érezzük, meg nem látjuk.
Rátérek most beszédemben a bölcsességnek ama részére, amely azokkal a nyelvekkel foglalkozik, melyekben az imént kifejtett bölcsesség vagy egészen, vagy igen nagy részben benne rejtőzik, úgyannyira, hogy senki sem mondhatja teljes joggal, hogy a bölcsesség birtokába juthat, mielőtt meg nem töri a diót, hogy kivegye a tartalmát, vagyis mielőtt meg nem tanulja a nyelvet, hogy aztán bölcsen kiszedje a benne rejtőző tudományt, és azt megfelelő alkalmazás útján a maga hasznára fordítsa. Mivel azonban nemcsak lehetetlen, de nem is hasznos és szükséges mind megtanulni azokat a nyelveket, amelyek valami jót tartalmaznak, meg kell elégednünk azzal a néhánnyal, amelyek vagy majdnem az egész bölcsességnek, vagy a tudományok nagyobb részének kifejtésére vállalkoztak. Hogy pedig melyek ezek a nyelvek, annak megállapítására a bölcsesség és az egyes tudományágak keletkezését, fejlődését kell mérlegelnetek, hallgatóim. Kérlek hát benneteket, vegyétek velem együtt szemügyre, mily változatos és csodálatos módon jutott el, költözött át a bölcsesség egyik nép és nyelv területéről a másikéra! Ebből majd tüstént meglátjátok, mely nyelvekkel kell alaposan foglalkoznunk a bölcsesség kedvéért.
Mert az Isten, minden igaz és szilárd bölcsességnek ama kimeríthetetlen óceánja, miután kimondhatatlan és határtalan bölcsességét, örök jóságát és legfőbb hatalmát eleven színekkel rajzolta meg teremtményeiben, megteremtette az embert, Ádámot, mindnyájunk közös atyját, akit minden igaznak és jónak ismeretével, emberi és isteni bölcsességgel eltöltött és felruházott; hogy pedig mind az emberi, mind az isteni bölcsességre ékes bizonyságot adjon, nyomban három olyan fenséges megnyilvánulásukat tárta az ember elé, amelyek méltóak arra, hogy szorgalmas elemzésnek vessük alá őket.
Először is azzal, hogy rábízta az emberre ama gyönyörűséges kert gondozását, el akarta érni, hogy ne csak a fákat, füveket és bokrokat ismerje meg, hanem sajátítsa el az égitestek és csillagok alapos ismeretét is, hisz enélkül azokat nem művelheti alaposan. Ezért Vergilius nemcsak művészien, hanem természettudományi szempontból is bölcsen zengi Georgica című költeményében:
Ám mielőtt a ki nem próbált földet hasogatnád,
Nagy figyelemmel adózz az időjárásnak, a szélnek,
Hogy művelék azelőtt, milyen a természete, módja,
Mit terem ott a talaj, s mi, amit nincs kedve teremni.
Ez szántó, amazon jobban sikerülhet a szőlő.
Egyik a fának örül, másik gyönyörű legelőt nyújt.[8]
Ezután az emberi bölcsesség másik tükrét is elébe tárta. Elébe vezetett ugyanis mindenféle állatot, és megparancsolta neki, hogy valamennyinek természetükhöz illő nevet adjon. Hogy ez mily nagy bölcsességet és okosságot igényel, világosan megmutatja Szókratész, saját korának legnagyobb bölcselője, Platón Kratüloszában:
"No és akkor, kedves barátom, vajon nem kell-e a névadónak értenie ahhoz, hogy hangokba és szótagokba tegye át a név természetét, és vajon nem úgy kell-e a neveket alkotnia, hogy mintául a név ősképét, az ideát vegye, ha igazán névalkotó akar lenni? Azon pedig, hogy nem minden névalkotó használja ugyanazokat a szótagokat, nem kell csodálkoznunk, hiszen a kovácsok sem ugyanazt a vasat használják, ha mindnyájan ugyanazt az eszközt is készítik ugyanarra a célra. Ha ugyanazt az ideát valósítja meg, még ha más vasból készült is, jó a szerszám, akár itt csinálták, akár a barbárok között."[9]
És kevéssel alább:
"Úgy látszik tehát, Hermogenész, a névalkotás nem valami könnyű dolog, amint azt te gondolod, és hogy akármilyen jelentéktelen ember, aki éppen akad, nem végezheti el ezt a feladatot. És igaza van Kratülosznak, amikor azt állítja, hogy természettől van a dolgoknak nevük, és hogy nem mindenki gyárthat neveket, csak az, aki figyelembe veszi minden dolognak természettől meglevő nevét, és ezt az ideát hangokba és szótagokba tudja áttenni."[10]
Az idézet útmutatása szerint a névadónak elsősorban is oly mélyen kell ismernie minden dolog természetét, hogy a megjelölésükre kiszemelt szónak hangjait is, szótagjait is természetüknek megfelelően tudja rájuk szabni. De Szókratész ezenkívül rámutat, és egyenes úton rávezet bennünket a dolgokban természetes módon gyökerező nevekre, vagyis azokra, amelyeket maga Ádám talált ki és alkalmazott a dolgokra. Hogy ezek a lehető legtermészetesebbek, legmegfelelőbbek és legillőbbek, ugyan ki vonhatná kétségbe? Legfeljebb az, aki a legtudatlanabbak módjára nem tudja, mit jelent árec, sámájim, ádám, árje,[11] s végül, hogy mi a jelentősége az egész héber nyelvnek, és milyen mély bölcsességgel fejezi ki a dolgok elnevezése által azok természetét! Feltétlenül azt kell tehát hinnünk, hogy az idézett szavakban - ott, ahol ezek azt állítják és erősítik meg, hogy minden élőlénynek az a neve, melyet Ádám adott nekik - a Szentlélek nyilatkozott meg.
De fölteheti valaki a kérdést: miben nyilatkozott meg és milyen volt az első ember isteni és teológiai bölcsessége? Állítom, hogy megvolt benne az is, mégpedig a legnagyobb fokú, legigazabb bölcsesség. Istent ugyanis oly tökéletesen, olyan pontosan ismerte, hogy mi ebben a földi életben ennek a tökéletes ismeretnek legfeljebb ha csíráival rendelkezünk. Hiszen az Isten életét élte, így élete Isten akarata szerint folyt. Az Isten munkálkodott benne, az Isten dicsőségére. Az egyetemes erkölcsi törvény mint vele született képesség volt meg benne, melyből mint kiapadhatatlan forrásból származnak az etika, ökonómia és politika örök igazságai.
Mindezeknek érzékelhető, látható jeléül neki szánta a Mindenható az élet fáját. De szánalmas bukása után e tündöklő fényességnek csupán szikrái maradtak benne, azok is csak a lehető legparányibbak, ti. a gondolkodás természetes képessége, melynél fogva érzékelésével, másvalaminek közvetítése nélkül, fel tudta fogni az akár önmagukban, akár okozatokként jelenvaló, érzékelhető dolgokat, még ha azok előbb ismeretlenek is voltak számára; ennélfogva a megfigyelés által és az érzékelés útján felfogott dolgokat és azoknak kezdeti fokon levő ismeretét gondosan megjegyezte, s emlékezetében tartotta, indukció által gondosan összevetette az érzékelés útján gyakran felfogott és megfigyelés útján emlékezetében tartott dolgokat, és ebből biztos következtetéseket vont le, végül pedig kísérlet által és bármilyen más adódó alkalommal ezeket a már biztos ismereteket gondosan és alaposan felülvizsgálta. Mert kezdetben a természetfeletti adományokon kívül - gondolok itt szentségére, mellyel egész életét jámborságban, Isten akarata szerint tölthette; igazságosságára, mellyel hozzátartozói, vagyis fiai iránti kötelességét teljesíthette; ezek a természeti adományok megannyi hordozói és támaszai voltak - bőven elhalmozta őt Isten, az ő legfőbb alkotója, természeti adományokkal is, amennyit csak elbírt az emberi természet. Volt neki tudniillik kiváló értelmi képessége; ebből kifolyólag elsősorban élesen látó elméje, melynél fogva az egyes dolgokban minden részletet átlátott és felfogott; volt igen nagy tudása, mellyel megismerte a dolgok okait és lényegét; volt igen nagy bölcsessége, mellyel megállapította a kölcsönösségi viszonyoknak megfelelő és átfogó elveket; volt igen nagy okossága, mellyel minden dolgot felhasználásra tudott berendezni; és végül volt igen nagy és igen tökéletes mesterségbeli készsége, mellyel mindezeket a dolgokat a gyakorlatban hozzáértően alkalmazta. Mivel mindezen adományok közül a fentebb leírt módon valami kis részt igen nagy fáradsággal, küszködéssel ugyan, de mégis visszaszerzett, azért fiait, akikkel hosszú ideig (kb. 930 évig) együtt élt, megtanította a legtöbb olyan dologra, melyet ő maga talált fel. Ékes bizonyság erre Séth, Ádámnak nemcsak fia, hanem erényeinek és bölcsességének is örököse. Miután ezt - Josephus[12] szerint - atyja felnevelte, és eljutott abba az életkorba, amikor meg tudta különböztetni az igazat a hamistól, egész életét az erény tanulmányozásának szentelte. Minthogy maga is a legjobb emberré vált, magához hasonló unokákat hagyott hátra, akik, mivel mind csupa jó tulajdonsággal voltak megáldva, és békességben laktak hazájukban, örökös boldogságban élték le életüket; és feltalálták a csillagászatot s az égi dolgok ismeretét. Hogy pedig fölfedezéseik az emberek emlékezetéből ki ne vesszenek, és így meg ne semmisüljenek, még mielőtt ismeretesekké válnak (mivel tudták, hogy Ádám megjövendölte a világ egyetemes pusztulását, mégpedig egyszer tűzvész, másszor vízözön által), két oszlopot emeltek, és mindkettőre felírták felfedezéseiket, hogy ha történetesen a téglából emelt oszlopot az özönvíz ledöntené, a kőből épült oszlop fennmaradjon, s lehetőséget nyújtson az embereknek a tanulásra, a felirat tartalma pedig mindenki számára látható legyen. Mondják pedig, hogy ez az általuk emelt kőoszlop azonos azzal, mely még ma is fennáll Szíriában. Négy emberöltő múltán született Énókh, aki a csillagászat és az összes tudományok kitűnő ismeretéhez a jóslástudományt kapcsolta. Jóslásai közül egy maradt fenn, Jakab apostol idézi. Ez a görög költőktől annyiszor megénekelt Atlasz, akiről Vergilius így ír az Aeneis I. énekében:
... Rákezdi aranycitarán most
A fűrtös Iopas, mire őt oktatta nagy Atlas.
Énekel a bolygó holdrul, fogyatárul a napnak;
Honnan az emberi nem s a barom: mi a tűz, mi a zápor;
Dail az esős Hyadok, Trion-ikrek s lomha Bootes
Csillagiról; mért száll oly sebten a téli verőfény
Tenger alá, vagy az éjt míly ok késlelteti nyárban.[13]
Ettől származott Methuséláh és Lámekh útján Noé, a görögöknél annyira ünnepelt Prométheusz, aki - mint Szókratész mondja Platón Philéboszában - ama nevezetes isteni adományt, a logika módszerét, egyszerre lopta le a sokat emlegetett tűzzel együtt. De ki hinné, hogy ez a leleményes ember nem volt jártas sok más dologban is! Hiszen annak a kornak emberei kétségkívül sokféle ismeretet kaptak örökségbe őseiktől. A hagyomány szerint nagyon értettek a matematikai, fizikai és teológiai tudományokhoz.
Ezzel lezárni a világnak és a bölcsességnek első korszaka. Nemsokára ugyanis - és itt Heurniust követem - az emberek balgatag eszét heves uralkodási vágy ragadta el, s így az istentiszteletet és a bölcsesség művelését elhanyagolták, megvetették és kialudni hagyták. Ugyanis Khám, Noé kisebbik fia, fegyveres erővel megtámadta és elfoglalta Szíriát, fivérének, Sémnek örökségét, üldözőbe vette a jámbor atyákat és mind a világi tudományt, mind a szent tanokat, melyek megváltásuk magváról szóltak. Urban,[14] a kaldeusok fővárosában, Ábrahám hazájában, a tüzet tette imádás tárgyává, súlyos büntetést róva az ellenszegülőkre. Ennek törvényes fia, Nimród sok győzelmes csata után Bábelt tette meg birodalma székhelyének. De Ninus, Sém fia, elpártolva királyától, Asszíriát elfoglalta, és nagyon sok szép várossal ékesítette. Ezek között nagyságban és pompában a legelső város, Ninive lett az asszír uralkodók székhelye. Mikor ezt a babilóniak az Isten igazságos büntetéséből legyőzték és leigázták, s a világ megbabonázása Bábelre, erre a szintén hatalmas városra hárult, kétségkívül ez a város volt az, amely helyreállította az anyagi jólétet és a tudományok művelését. A tudománynak már a város pompája miatt is igen virágzónak kellett lennie. Ez az, amiről a bölcs és ékesszavú Cicero megemlékezik:
"Kezdetben Asszíria lakói - hogy a régmúltból vegyek bizonyító érvet - országuk nagy kiterjedésű síksága miatt, mivel az eget mindenfelé szabadon láthatták, megfigyelték a csillagok pályáit és mozgásait. Ezeknek feljegyzése által az utókorra hagyták, hogy melyiknek milyen jelentősége van az ember életére. Ebből a népből valók a kaldeusok, akik nem mesterségük, hanem népük neve után kapták ezt az elnevezést. Ezek a csillagok tartós megfigyelés alapján - mint a hagyomány tartja róluk - létrehozták azt a tudományt, amellyel meg tudták jósolni, hogy kire milyen sors vár, és ki milyen végzetre született. Mondják, hogy hosszú ideig tartó művelés által, szinte azt mondhatni, számtalan évszázad alatt az egyiptomiak is elsajátították ugyanezt a mesterséget." Így beszél Cicero.
Ehhez járult még ama hatalmas és a hozzákapcsolódó monda miatt sokat emlegetett toronynak az építése, melyben a hagyomány szerint Bél, Semiramis atyja a csillagok vizsgálatára adta magát. Úgyhogy méltán erősíti meg Epigenész nyomán Plinius, hogy a babilóniaknál 720 évi csillagvizsgálati feljegyzés volt égetett táblára róva. Megerősíti ezt Averroes is, aki szerint a kaldeusoknál nem kevésbé virágzott a filozófia, mint a görögöknél Arisztotelész idejében.
Valószínűleg ebben az időben, tudniillik a vízözöntől számítva a 291. évben élt Zoroaster, Baktria királya (az ti., aki sok forrás szerint az egész asztronómia és mágia feltalálója volt). Ő volt az őse India, Etiópia és az egész Kelet filozófusainak. Ezek művelték először az etikát, fizikát és asztronómiát. Zoroaster, miután Ninus háborúban legyőzte őt, maga vetett véget életének.
Körülbelül ebben az időben született Ábrahám, aki abból a kaldeus városból, melyet Khám zsarnoki uralma bálványimádásra kényszerített, az Úr hívására Kánaánba költözött, és a föníciaiakat, akiknek ott kiterjedt föld felett volt hatalmuk, megtanította sok olyan dologra, amelyeket ő maga a babilóniaktól és őseitől kapott, és amelyeket hosszú idő alatt saját tapasztalatai alapján is sok oldalról kibővített. Ezért mondja Sabellicus:
Hogyha a hír hihető, legelébb a főnici nép kezd
Csillagokat, pólust, mozgást vizsgálni az égen,
És a terek mélyén kijelölni az utat, a pályát.
Ezért mondja a nagy tudású Plinius is: "Maga a föníciai nép nagy dicsőséget szerzett a betűk feltalálásával, valamint a csillagászati, hajózási és haditudományokkal."
Ábrahám náluk tartózkodott néhány évig. Ekkor történt, hogy borzalmas éhség támadt a környéken, úgyhogy Ábrahám kénytelen volt lakhelyet változtatni és Egyiptomba menni. Hírből tudta, hogy itt ez idő tájt bőséges volt a termés. Annál szívesebben ment oda, mert bizonyosra vette, hogy a szomszédos főníciaiakkal és kaldeusokkal való jószomszédság és kölcsönös érintkezés folytán ott is nagyon virágzik a filozófia. Magához a fáraóhoz, Egyiptom királyához ment, és mikor észrevette, hogy az rajong a filozófiáért, nagyon sok, még a király által el nem sajátított csillagászati ismeretet közölt vele. Így sokat értekezett csillagászati kérdésekről a fáraó papjaival is (akik sok mindent tanultak filozófiából, főleg matematikát, Hermész Triszmegisztosztól, aki Noé tanítványa, Khus nevelője, valamint Khus gyermekeinek, Izisznek és Ozirisznek tanítója volt, továbbá Aszklépiosztól is, Hermész Triszmegisztosz tanítványától); e papokat a csillagászati kérdések mélyebb megértésére vezette, beavatta őket a számtan ismeretébe, melyben eddig járatlanok voltak, megajándékozta őket az isteni bölcsesség sok más kincsével, melyeket később József és Jákob kétségkívül igen nagymértékben gyarapított. E papoknak megoszlott a feladatkörük. Egy részük ugyanis csak megfigyelte a csillagokat ama nevezetes, igen magas és híres piramisokról; más részük a megfigyeléseket értékelte, és megállapította a várható következményeket; voltak, akik a fizikára adták magukat; mások a mágiát művelték - ezek között Mózes idejében a legkiválóbb volt Ioannes és Jambres; ismét mások az állam kormányrúdjánál ülve az etikának és politikának szentelték törekvő fáradozásaikat; eközben voltak olyanok, akik a királyok történetét örökítették meg írásos emlékekben, de olyanok is, akik geometriával, földrajzzal vagy orvostudománnyal foglalkoztak igen nagy szorgalommal. Ezek a tudományok egytől egyig virágoztak Egyiptomban nemcsak az izraeliták Egyiptomba való bevándorlásakor, hanem egészen Mózes idejéig, akiről mondják, hogy képzést kapott az egyiptomiak minden tudományában. Hitsorsosaival bőkezűen megosztotta tudását az izraeliták kivonulása alatt és után is, míg végül az izraeliták Salamon király által jutottak el a tudományok legnagyobb tökéletességéhez.
Judeából azonban, és még inkább Egyiptomból Görögországba költözött a bölcsesség. Az orvostudományt Aszklépiosz vitte át (tőle származik a tizenhetedik nemzedékben a nagy Hippokratész), a misztikus teológiát pedig Orpheusz; Szolón és Lükurgosz a törvényeket, Püthagorasz és Platón, Szolón vérrokona és sokan mások más tudományágakat; közülük legtöbben szenvedélyes tanulási vágyuk ösztönzésére Egyiptomba mentek, és a tudományok mérhetetlen kincseit hozták magukkal, jóllehet Görögországban azelőtt csak költők voltak: Linosz, Orpheusz, Homérosz, Hésziodosz. Így lett Görögország mindenféle műveltség újabb székhelye. Mint Diogenész Laërtiosz mondja, "a filozófiának valóban két kezdeti ága volt: az egyik Anaximandrosztól, a másik Püthagorasztól eredt. Anaximandrosz mestere a milétoszi Thalész, aki föníciai származású volt, de Egyiptomban is tanult, Püthagoraszé viszont a szír Phereküdész. Az előbbi filozófia volt az ún. jón filozófia, mivel Thalész jóniai volt, az utóbbi az itáliai filozófia, mert ennek alapítója, Püthagorasz, többnyire Itáliában bölcselkedett. A jón filozófia Kleitomakhosszal, Khrüszipposszal és Theophrasztosszal végződik, az itáliai pedig Epikurosszal. Ugyanis Thalészt követte Anaximandrosz, Anaximandroszt Anaximenész, Anaximenészt Anaxagorasz, Anaxagoraszt Arkhelaosz és ezt Szókratész, aki az etikát alapította meg. Az ő utódai a szókratikusok, főleg pedig Platón, aki megalapította a régi Akadémiát. Platón után következett Szpeuszipposz és Xenokratész, ez után Polemón, Polemónt követte Krantór és Kratész, Kratészt pedig Arkeszilasz, aki a középső Akadémiát állította fel. Őt követte Laküdész, aki az új Akadémia megteremtője volt. Laküdészt követte Karneadész, ezt Kleitomakhosz. Így végződik ez az irány Kleitomakhosszal. A Khrüszipposz felé vezető ág pedig a következő: Szókratész után jött Antiszthenész, Antiszthenész után a Künikosz Diogenész, ő utána pedig a thébai Kratész. Kratész után a kittioni Zénón, Zénón után Kleanthész, utána Khrüszipposz. A Theophrasztosszal végződő ág pedig a következő: Platón után jött Arisztotelész, Arisztotelész után Theophrasztosz. Ez hát a jón filozófia családfája. Az itáliai filozófiáé pedig a következő: Phereküdész után jött Püthagorasz, Püthagorasz után fia, Thelaugosz, azután Xenophanész, majd Parmenidész. Őt követte az eleai Zénón, Zénónt Leukipposz, Leukipposzt Démokritosz, Démokritoszt többen; ezek között híres Neusziphanész és Nauküdész. Utánuk jött a maga idején Epikurosz."
"A filozófusok általában két csoportra oszlanak. Egyik csoport az ún. dogmatikusoké; ezek a dolgokról úgy tárgyalnak, mint amelyek megismerhetők. A másik csoport az ephektikusoké, akik tartózkodnak az egyhangú véleménytől, és a dolgokról úgy vitatkoznak, mintha azok megismerhetetlenek volnának"... "Filozófiájuk három tárgykörre oszlik: fizikára, etikára, dialektikára. A fizika feladata a világ és a világban lévő dolgok magyarázata, az etika viszont az életről és az erkölcsökről szól, végül a dialektika mindkét tudományágba a bizonyító eljárást viszi." E kérdések körül az említett filozófusok között viták és versengések folytak. Az akadémikusok egészen Platónig visszamenőleg mindenről mérsékelten ítéltek, és semmit nem erősítettek meg határozottan, kivéve Gorgiaszt és Prótagoraszt, akikkel Szókratész nagy buzgalommal szállt szembe, és erőszakos fellépésükkel szemben megvédte a bölcselkedés régi módját. Szókratész módszerét Platón nemcsak megőrizte és helyeselte, hanem csodálatos módon tovább is fejlesztette. Utána az egyes filozófiai iskolákban kezdődő civódások miatt újra veszedelemben forgott a filozófia, mert mindegyik külön-külön a saját tudományát és elveit hirdette, s ezeket olyanok követték, akik ahhoz az iskolához, mintegy szolgaságba, minden érthető ok és meggyőződés nélkül szegődtek el. Ezért állítottak fel egymásnak ellentmondó tételeket a peripatetikusok a sztoikusokkal, a sztoikusok az epikureistákkal, az epikureisták pedig mindkét iránnyal szemben az Istenről, természetről, az ember számára elérhető legfőbb jóról, a tudományok műveléséről, azaz a bölcsesség egész területéről. Mindegyik úgy védelmezi a maga nézeteit, mintha az lenne a legigazabb és legbizonyosabb, pedig ily sokféle ellentmondás esetén bizonyos, hogy legfeljebb egy vagy egyetlen vélemény sem lehet igaz. Szókratész példája nyomán és erényének hatása alatt tehát erőteljesen kezdett ezekkel szemben fegyverkezni Arkeszilász, később Karneadész és többen mások, hogy a bölcselkedés régi szabadságát és tekintélyét visszaállítsák. Ez a filozófiai módszer egészen Cicero koráig uralkodott. "Ebből már látható - mondja Talaeus -, miért voltak kezdettől fogva olyan nagy számban az epikureisták, a peripatetikusok és a sztoikusok, s oly kevesen az akadémikusok. Hogy miért voltak oly sokan Epikurosz hívei? Azért, mert az érzéki gyönyörök a legcsábítóbb úrnőink, akik hízelgéseikkel könnyen lépre csalnak nemcsak néhány embert, hanem hatalmas városokat és népeket is. Miért van oly sok peripatetikus? Azért, mert még a legképzetlenebb embernek is nagyon könnyű a filozófusok közt naphosszat asszonyi módon civakodni, pártfogolván a legfőbb jóra vonatkozólag azt a népszerű nézetet, hogy a gazdagság, magas rang, jó egészség, szép feleség, a zavartalan és folytonos jólét teszi az embert boldoggá. És miért van annyi sztoikus? Mert sok olyan durva és embertelen teremtés akad, akinek az a szép és kedves, hogy ha nem hatja meg az embert a könyörület és az emberiesség, hogy ha az ember szigorúan és hidegen beszél." Ha már egyszer egy nézet befészkelte magát ezeknek az epikureistáknak, peripatetikusoknak és sztoikusoknak a lelkébe, úgy attól elállni szentségtörésnek tartották volna - mondja Cicero. És miért vannak olyan kevesen az akadémikusok? Azért, mert kevesen rendelkeznek erős és állhatatos ítélőerővel, és legtöbben menekülnek a tanulással és kutatással járó munkától. Ha ugyanis - hogy Ciceróval szóljak - nagy dolog megérteni az egyes szaktudományokat, mennyivel nagyobb dolog felfogni valamennyit! Pedig ezt kell tennie annak, kinek feltett szándéka, hogy az igazság megtalálása kedvéért akár ellentmond minden egyes filozófusnak, akár pedig egyetért valamennyivel.
Ilyen sivár volt a filozófia helyzete a görögöknél huzamosan, nemcsak Cicero, hanem egészen a Megváltó koráig, melyet Cicero 78 évvel előzött meg, úgyhogy Pálnak, az égi bölcsességgel felruházott filozófusnak, a sztoikus és epikureista filozófusokkal kellett vitatkoznia és mérkőznie Athénben. E filozófusok közül a sztoikusok tetszésük szerint gondoltak ki új vallást, az epikureisták pedig minden vallást kigúnyoltak, s így mindig erős akadályai voltak a keresztény vallás terjedésének. Ezért nehezen tért át közülük bárki is a kereszténységre. Ugyanez volt a helyzet a peripatetikusokkal, akik a krisztusi tanokkal merőben ellentétes alaptételeket védelmeztek. Csak Platón követői, vagyis az akadémikusok, akikben a bölcsesség és szilárd erkölcs is megvolt ehhez, karolták fel mindig nagy számban a keresztény vallást, védelmezték azt mindenféle ellenséggel szemben. Ilyen volt többek között Alexandriai Kelemen, Iustinus, Irenaeus, Origenész és sok más, az újtestamentum hatása alatt álló görög filozófus, világiak is, egyháziak is, akik Görögországban nagy számban működtek egészen addig, míg e birodalom fénye hanyatlani kezdett, és a törökök szörnyű dúlásai a tanszékeket mindenütt felforgatták, a mit sem vétő könyvtárakat pedig borzalmas tűzvész martalékává tették.
Íme, hova nem jutottam beszédemben! De csak könnyhullással lehet megemlékeznem az alexandriai könyvtárról, mely a legjobban felszerelt könyvtárak közül is a legnevezetesebb volt az egész földkerekségen. Barbár pusztulásának okozója egy véres emlékű, nemcsak emberhez, de oktalan állathoz sem méltó fogós okoskodás volt, melyet Omár, a törökök fejedelme[15] válaszként adott vezére, Amru által a közbenjáró Philoponosz grammatikusnak, hogy ti. e könyvtár könyvei vagy megegyeznek az Alkoránnal, vagy ellenkeznek vele; ha megegyeznek, elegendő az Alkorán, ha ellenkeznek, meg kell őket semmisíteni. Az ott talált könyveket a kalifa parancsára egytől egyig széthurcolták, hogy a fürdőkben elégessék. Csak több mint fél év múlva fogyott el teljesen ez a fűtőanyag. Bámulatra méltó dolog ez, különösen annak, aki a szaracénok történetéből tudja, hogy Alexandriának akkoriban négyezer fürdője volt! Ó, gyászos nap, te leggyászosabb a művelt emberek egész világában! Legszerencsétlenebb nap, te! Sohase számítsanak a múzsák ünnepnapjai közé! Föl ne virradjon rád soha a bölcsesség napsugára! Legyen átkozott az, akinek akkor igája alatt nyögtél, vesszen ki annak emlékezete is a népek uralkodóinak sorából! Jöjjetek múzsák fiai, keljetek siralomra velem együtt! Akkor rabolták el tőletek ama híres filozófusokat, teológusokat, matematikusokat, filológusokat és történetírókat, akiknek nevét műveik címeivel együtt megpillanthatjátok szűkszavúan felemlítve egyes szerzőknél, de magukat a műveket soha, de soha nem vehetitek kézbe.
De míg a török barbárság ilyen esztelenül dühöngött, az arab szellem újra felélesztette a régiek előbbi műveltségét. Az Ommiadok uralma alatt ugyan - Saed kádi szerint - az arabok nem foglalkoztak más tudományággal, mint saját nyelvük és jogrendszerük feldolgozásával, kivéve az orvostudományt, melynek a szükség szerzett becsületet; mikor azonban a Hashemidákra szállt a hatalom, azok sorában a második uralkodó, Abu Gyafar Almansor felkarolta a nemesebb tudományágakat, és a jogtudományban való jártasságát, melyben ki is tűnt, a filozófiának, azon belül pedig főleg az asztronómiának tanulmányozásával egészítette ki. De aki a tudományos életet a későbbi magas fokra emelte, az a hetedik Hashemida, Al Mamon volt. Ez az uralkodó - Pococke szavai szerint - a tudományok iránti lelkesedésében a nekik kijáró köteles tiszteletet leróva, hogy a tudományokat a maguk helyén keresse, a legkiválóbb görög írók még fennmaradt műveit követeivel a fejedelmi udvarok könyvtáraiban felkutattatta, és mindenfelől összegyűjtötte, jutalmak kitűzésével jeles tudósokat arra csábított, hogy ezeket arab nyelvre lefordítsák, másokat pedig tanulmányozásukra biztatott, a tudósok írásművei iránt személyesen is érdeklődött, méghozzá szívvel-lélekkel, és minden követ megmozgatott a tudományos élet előmozdítására. Valóban fejedelemhez méltó törekvés! Így aztán rövid idő alatt az egész Keleten és Nyugaton mindenfelé eljutott az arab nyelv és vele együtt mindennemű bölcsesség fénye is, amely e nyelven kifejezésre jutott és testet öltött. Így Al Mamonnak és utódainak pártfogása mellett, mint Savihus mondja, a tudósok szorgalma és tehetsége oly magasra emelte az araboknál a tudományt, hogy az, úgy látszik, alig maradt el a görögöké mögött. Éles elméjű és páratlan szorgalmú tudósaik tudniillik egyetlen tudományágban sem hagytak semmit érintetlenül. Ami nagyszerűt Görögország alkotott, azt magukévá tenni el nem mulasztották, és sok mindent hoztak létre - a maguk erejéből s nem átvétel útján -, ami hasonlóképpen nagyszerű volt. Fényes bizonyság erre Averroes, Arisztotelész híres fordítója és magyarázója, továbbá Avicenna, a jeles orvos és filozófus, aki Eukleidész Elemekcímű művét fordította arabra és látta el nagyszerű magyarázatokkal; s aki állítólag nem volt több tízévesnél (984-ben született Kr. u.), amikor már nagy hévvel tanulta a humán tudományokat és mindazt, ami az Alkorán megértéséhez szükséges, 18 éves kora előtt pedig már a fejében volt az egész enciklopédia. Ez alatt az idő alatt, a hagyomány szerint, nem aludt át teljesen egyetlen éjszakát sem, és napközben sem ért rá másra, csak az olvasásra. Ha valami nehezen érthető dologra bukkant, a templomba ment, hogy a nehézség megoldására az Isten segítségét kérje. Nem hivatkozom a nagy Rabbi Maimonidesre, arra a híres filozófusra, orvosra, jogászra és teológusra, aki Hispániában született (Kr. u. 1131-ben): hogy ennek mily hasznot hozott az arab nyelv tanulása, azt kleanthészi virrasztás mellett írt, bámulatos tudással telezsúfolt műve, A tévelygők útmutatója teszi világossá. Nem beszélek itt most azokról a mindenfajta tudomány területén kimagasló művekről, melyeket az arabok alkottak az alatt a teljes hét évszázad alatt, míg e tudományágak virágoztak náluk, majdnem az egész Afrikában, Ázsiában, sőt európai területen, Hispániában is. De mivel semmi sem marad mindig ugyanabban az állapotban, így a barbár török fegyverek súlya alatt végül hanyatlani kezdett náluk is a tudomány, s elvesztve régi tekintélyét, egyben régi erejét is elvesztette.
A már említett barbár törökök szörnyű pusztításai által Görögországból kiűzött múzsák Itáliában és Galliában kerestek új lakhelyet. Nem mintha Latium nem ismerte volna el őket lányainak már azelőtt is, hisz Cicero kora óta - aki először írt a latinoknak saját anyanyelvükön filozófiai műveket, amint azt maga is tanúsítja néhány helyen - Itáliában nem egy minden tekintetben kiváló képzettségű és híres ember virágzott, mint Lucretius, Vergilius, Ovidius, Horatius, Plinius, Tertullianus, Augustinus és sokan mások, hogy ne is említsem Enniust, Plautust, Terentiust, akik magánál Cicerónál előbb éltek, és voltak olyan jelentős filozófusok. De a tudományok a gótok első itáliai pusztításai óta mindaddig a barbárság mély sírjába voltak temetkezve, míg a görög forrásból föl nem támadtak, és új életre nem ébredtek, mégpedig hontalanná vált, Itáliában élő görög tudósok fáradságos munkája és igen nagy buzgalma által. Ezek sorában elsők voltak: Immanuel, Khrüszolorasz, Gregoriosz Trapezuntiosz, Theodórosz Gaza, Ioannész Argüropülosz, Démétriosz, Khalkondülasz, Markosz Muszurosz, Ioannész Laszkarész, Gregoriosz Tiphernasz, Heironümosz Szpargiatész, akiknek működése nyomán sok évszázad után visszatért a görög ízlés Latiumba, és a tisztességet adó humán tudományok is visszanyerték régi erejüket, kiszabadulva a skolasztikusok szennyéből és tövises bozótjából; kezdték Arisztotelészt és a többi görög írót nyilvánosan tanítani, megkezdődött a régi görög művek fordítása, a leghasznosabb szövegmagyarázatok s tanulmányok napfényre hozatala és kinyomatása. Így ezek a tudósok merészen ugyan, de igen szép sikerrel fejlesztették tovább a latin nyelv kifejező készségét is. Ebben Gazáé a fő érdem.
Mikor azonban túlságos hiszékenység vert tanyát az emberi lélekben és Arisztotelésznek valamiféle filozófiai mindentudóságot kezdtek tulajdonítani, az evangéliumi világosságnak Luther, Bucer, Oecolampadius, Zwingli és Kálvin által való újjászületése után támasztotta nekünk az Úr a múlt században Petrus Ramust, aki segítséget hozott az akkoriban már haldokló igazi filozófiának, megtisztította azt az értéktelenebb évszázadok hulladékaitól, megcáfolta a hamis és a keresztény igazsággal ellenkező tanokat, az igazság ragyogásával elűzte a kimmeriosz homályt,[16] és pompás módszerének fényével szép rendet teremtett a filozófia zavaros káoszában. Hites tanú erre a grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria. És bizonyítékai ennek az ő grammatikai, retorikai, dialektikai, matematikai, fizikai, metafizikai magyarázatai és a vallásról szóló magyarázó jegyzetei. Ó, jámbor és tudós szellem! Bárcsak egy parányi részével rendelkezném a te ékesszólásodnak, hogy szépen emlékezhetném meg - feltéve, hogy nem volnék fogytán az időnek - a te tragikus sorsodról ez előtt a fényes gyülekezet előtt. Mikor Párizsban Megjegyzések Arisztotelész dialektikájához című munkádat megszokott és elfogadott módon, úgy ahogy azt a filozófusok évszázadokon át szokták, kiadtad, az volt a vélemény rólad, hogy minden tudományt összezavarsz, az emberi és isteni jogokat felforgatod, az emberi véleménynyilvánítás minden szabadságát megsemmisíted, végül, hogy e világot mintegy világló napjától fosztod meg; és ezért mint e nagy gazság szerzőjét, persze, tűzhalálra ítéltek, hogy meglakolj bűnödért. Alighogy elolvasták Megjegyzéseidet, nem az Akadémia elé idéztek, hogy ott vitatkozás útján megvédhesd nézeteidet, hanem az Akadémia nevében a főbenjáró ügyekben ítélő törvényszék tárgyalására hurcoltak és új, eddig soha nem hallott vád alá fogtak: azáltal, hogy ellentmondasz Arisztotelésznek, a teológiából és a tudományokból szeded ki az életerőt. Kockán forog hírneved és minden javad. Megjegyzések és Tanítások című műveidet koholt vádak alapján, ügyed kivizsgálása nélkül elítélik, téged, a szerzőjüket, a filozófia egész területéről súlyos büntetés terhe alatt száműznek, és eltiltanak attól, hogy szóban vagy írásban bármikor a filozófia bármely területére lépj. Mily nyomorult emberi sors! Íme, milyen messzire jutottunk el az esztelenségben! Lám, aki kiváló érdemeket szerez az emberiség irányában, a legrosszabb híre támad. Ámde mérhetetlen az Isten jósága! Lotharingiai Károly bíboros ezt a vérszomjas ítéletet eltörli, Ramust korábbi becsületébe visszahelyezi, s a tudós a király kegyéből visszakapja a filozófiai munka óhajtott szabadságát. Tőle indul ki azután a reformátor-filozófusoknak az a hatalmas sora, mely e nagy vezér irányításával tudományos és hasznos magyarázatokat adott ki mind a világi, mind az egyházi írókhoz, sikeresen működve az önálló tudományos kutatás területein is éppúgy, mint műveinek közhasznú terjesztésében is. Erről is vannak minden gáncson felülálló tanúink, ti. a különböző enciklopédia-írók: Martinius, Fabritius, Alstedius, Keckermann és mások. Csak a vak nem látja ezek működésében Ramus hatását, még ha nem szándékos is ez a kölcsönzés. Mi legalábbis a mi enciklopédiánkban azon fáradoztunk, hogy ha Ramus föltámadna halottaiból, ezt a művet a többi ilyen munkánál inkább magáénak fogadhassa el, s köszönetet mondhasson nekünk nemcsak azért, mert vágyát megvalósítottuk, hanem azért is, hogy ő, aki nem tudott magyarul, általunk végre magyar nyelven szól a magyaroknak filozófiai kérdésekről.
Mivel azonban sem egyetlen ember, sem egyetlen évszázad nem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, nem akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk is meg legyen fosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában - úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk - René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét, mind származás és család, mind műveltség és erények tekintetében oly nemes férfiút. Mikor ez látta, hogy a filozófusok birodalma folytonos vetélkedéssel, civódással és asszonyos perlekedésekkel van tele, az a gondolata támadt: el lehet-e juttatni valahogyan a filozófiát a matematikai tudományok bizonyosságáig. Nem csüggedt el, és kétségbevont minden olyan dolgot, amelynél csak a legcsekélyebb alkalom is adódott a kétkedésre; minthogy ilyen módon saját eszének mint még eközben is gondolkodó dolognak létéről semmiképpen nem kételkedhetett, arra a következtetésre jutott: lehetetlen, hogy az ne létezzék. Míg ezt kutatja, fölismeri, hogy az Istennek is szükségképpen léteznie kell. Azután pedig felismeri a testet, vagyis azt a dolgot, amely kiterjed hosszúságban, szélességben és mélységben, különböző módon mozgatható és alakítható. Mivel ezek az elvek egyrészt kisszámúak, másrészt nagyon világosak, és ha az egész emberi bölcsesség ezekből levezethető - mint ahogy biztosan levezethető, hiszen ezt Cartesius már régóta nagyrészt véghezvitte -, akkor ebből az következik, hogy a filozofálásnak ez a módszere valamennyi között a legjobb. Ebből magának a szerzőnek véleménye szerint - amivel azonban tapasztalatunk alapján mi is egyetértünk - ilyenfajta gyümölcsök szedhetők. Első az élvezet, amely áthatja azt az embert, aki sok, eddig ismeretlen igazságot fog benne megtalálni. A második az, hogy ezeknek az elveknek az újra meg újra való alkalmazásával lassanként hozzászokunk ahhoz, hogy bármilyen elénk kerülő dologban helyesebben ítéljünk, és így bölcsebbé váljunk. Ez a gyümölcs teljesen ellentéte annak, amit az általánosan használt filozófia terem. A harmadik gyümölcs az, hogy ezekben az elvekben foglalt igazságok, mivel a legvilágosabbak és legbizonyosabbak, minden vitaanyagot megsemmisítenek, és így szelídségre, egyetértésre hangolják a lelket. Éppen ellenkező eredménnyel járnak tehát, mint a skolasztikus irányzatok vitatkozásai, melyek azokat, akik e vitákban gyakorolják magukat, alig észrevehetően vagy észrevétlenül még veszekedőbbé és makacsabbá teszik, és alighanem első okai a hitszakadásoknak és viszályoknak, melyek ma is zaklatják a világot. Az utolsó és legfontosabb gyümölcse ezeknek az elveknek, hogy gondos alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazságot fedhetjük fel, amelyeket maga Cartesius nem fejtett ki, és így ezekről amazokra fokozatosan haladva előre, idővel az egész filozófia tökéletes ismeretéhez, a bölcsesség legmagasabb fokához juthatunk el. Ez lesz az emberi bölcsesség igazán nagy és egyben legvégső korszaka.
Íme, hova ragadott el a tárgy kellemes változatossága! Visszatérek azonban kitűzött célomhoz. Mondani akarok egyet-mást a nyelvtanulás szükségességéről is. De nehogy azt mondják rólam, hogy fényes nappal gyertyát gyújtok, nem szólok most a latin nyelvről, melyen az egész Nyugat beszél, s aligha van Európában olyan eldugott falu, ahol ne értenék; melyen mindenfajta tudományos ismeretet és a tudomány minden vívmányát az utókorra hagyjuk; melyen csaknem az összes történeti műveket olvassuk; melyen a tudósok összes fejtegetései, szövegmagyarázatai, értekezései és vitái megszólalnak. Fordítsuk most figyelmünket a görög nyelv mérhetetlen hasznára.
A görög nyelv Platóntól kezdve (aki Kr. e. 266 körül virágzott)[17] egészen Kr. u. kb. 1400-ig magában foglalja mindazt, amit a latin nyelvről mondhatunk; ami azonban különösen fontos: manapság a görög nyelv ismerete nélkül senki sem juthat el oda, hogy teljesen megérthessen mindent. Kételkedik ebben valaki? Mondja meg hát, aki nem tud görögül, mit jelentenek ezek a szavak: grammatika, etimológia, szintakszis; vagy pedig ezek: retorika, tropus, metonímia, metafora, synekdokhe, írónia, epanorthosis, aposiopesis, epizeuxis, epanalepsis és sok más elnevezés a retorikában! Mit jelent a dialektika, axióma, szillogizmus, metódus? Vagy a matézis, aritmetika, geometria, centrum, perimeter, diameter stb. Mit jelent a fizika, asztronómia, zodiacus, pólus, tropikus stb.? Mit jelent a geografia, muzsika, diapente, diapanton, diatessaron stb.? De minek fárasszalak benneteket is, hallgatóim, meg magamat is a példák terhes felhalmozásával! Tekintsetek bele, ha akartok, a szótárakba, és csodálkozni fogtok, hogy azok unos-untalan odarakják ezt a megjegyzést: görögből ered, görögből ered, görögből ered. De ki érti meg ezekben a "görögből ered" megjegyzést, ha nem ismeri a görög nyelvet! Hozzájárul mindehhez a nyelv nemes finomsága, mellyel annyira kiemelkedik a többi nyelv közül, mint
Földön kúszó cserjék közt kimagaslik a ciprusz.[18]
Hallgassuk meg erről Quintilianust: "Úgy látom - mondja -, a latin nyelvnek nincs meg az a bája, mellyel csak az attikai nyelv rendelkezik." Hallgassuk meg Gelliust is: "Gyakran felfigyeltem a görög nyelvnek olyan szavaira - és sok van ilyen -, amelyeket vagy nem tudunk egyetlen szóval visszaadni, pedig görögül egyetlen szó az, vagy ha több szót használunk is a dolog megjelölésére, akkor sem tudjuk olyan világosan és találóan kifejezni magunkat a latin nyelven, mintha a görög mondaná azt két-három szóval." Lucretius is megvallja, hogy sok mindent fejez ki a görög szóval, mert a latin nyelv szegény új fogalmak jelölésére. Hát az ugyan miért van, hogy a latin írók, valahányszor olyasmit akarnak mondani, hogy azon az olvasók csak a legszebbet, legfinomabbat értsék, attikai kellemet, attikai élcet, attikai bájt, attikai ékesszólást emlegetnek, és bárminek is éppen az attikai jelzőt adják? Nem is akarom megemlíteni, hogy a szentírás egy részét ezen a nyelven írták;[19] nem látom ugyanis még világosan, hogy ebben magának a nyelvnek fénye és kelleme, vagy ellenkezőleg, a benne található különböző hebraizmusok jelentenek-e nagyobb értéket.
Feléd közeleg sietve beszédem, héber nyelv, minden nyelv anyja, te! Hiszen te tanítasz meg minket magának az Istennek és az isteni dolgoknak ismeretére, te nyújtod az ember és az emberi dolgok igaz rajzát, egyedül te írod elő a jobb élet elnyerésének igaz útját. Téged a felséges Isten teremtett az első ember számára. Ő maga általad szólott. Ádám téged használt a paradicsomban, és téged használt az újonnan született világ. A zord Mózes, a homályos próféták, a kegyetlen királyok beszéde általad vált oly gördülékennyé, oly világossá és ékes szavúvá. Te szent vagy, bölcs vagy, isteni vagy. Ha minden más nyelv elenyészik is, te fennmaradsz. Az örök életben is téged fognak használni. Mily kedves, mily kellemes, hallgatóim, a tudósnak ismernie ezt a nyelvet, mely egyedül tartalmazza az igaz bölcsességet, magának a felséges Istennek a bölcsességét; mely egyetlen nyelvként teremtetett a világ kezdeteivel egyidőben; mely Krisztus előtt minden szentnek anyanyelve volt; melyen a szent könyvek nagyobb részének sorait rótták. Mit szóljak az egész ószövetség általánosan ismert kitűnő kommentárjáról, a kaldeus parafrázisról? Mit szóljak az újszövetség szír parafrázisáról, melynek nyelve a Megváltó anyanyelve volt? Mit szóljak a talmudról, a zsidók bölcsességének egyetemes és hiteles összefoglalásáról? Mit a rabbinusok kitűnő kommentárairól és írásairól? Aki a rabbinusok nélkül az ószövetséget magyarázni próbálja, Munster tanúsága szerint esztelenül cselekszik; Vatablus, Junius és Tremellius többször szántottak ezek tinójával, mintsem hinné az ember. Meri ezt valaki tagadni? Olvassa el Hackspann művét: A zsidó írók változatos és sokféle felhasználásáról a teológiában, akkor majd elismeri, hogy soha egyetlen teológus sem volt és nem is lehetett megfelelő eszközökkel felszerelve a teológia alapos tanulmányozásához, ha a rabbinusok műveinek ismeretével nem rendelkezett. Nem időzöm most Forster tréfába illő balfogásánál, aki a kezdők előtt is nevetségessé tette magát a lájlá[20] szó értelmezésével, és nyilvánvalóvá tette, hogy azokból űz gúnyt, akiknek műveit olvasásra sem méltatta. Nem állja meg a helyét az az ellenvetés sem, hogy mindazt, ami azokban az iratokban nagy jelentőségű, mások már kiszedték, s valamely közismert nyelven közölték velünk, és hogy - ami pedig a fődolog - magát a bibliát is már sokan nagyon pontosan lefordították. De Isten és ember a tanúm, nincs ennél vakmerőbb állítás! Lehet-e olyasmit megtörténtnek mondanod, aminek megtörténtét nem látod? Honnan tudod, hogy a biblia bármelyik fordítása minden szempontból tökéletes? Honnan tudod, hogy Hieronymus, Pagninus, Junius vagy valamelyik más fordító sehol sem tér el az igazságtól? Éppen ellenkezőleg. Nagyon is világosan észreveheted, hogy gyakran ellentmondanak egymásnak, kölcsönösen cáfolják egymást, és kimutatják egymás tévedését, s hogy éppen ezért csak egy lehet az igaz, már akármelyik is a sok közül. Erre újra azt válaszolhatod: Hiszen ez mind jó és szép, de mi akár nélkülük is ellehetünk. Erre viszont azt mondom: Ha csak azt kell megszerezned és gondoznod, amit egyáltalán nem nélkülözhetsz, akkor szúrasd ki a szemedet, mert ha van vezetőd, szem nélkül szépen ellehetsz. De talán újra azt mondod, hogy ami fontos volt bennük, azt a keresztények már előbb kiszedegették. Hallgasd meg a filológusok közül l'Empereur Constantinust: "Ilyen fontos hát a rabbinikus nyelv tudása. Hiába remélik igen sokan, hogy nélküle eljutnak az ótestamentum alapos ismeretéhez. Mert ha a rabbinusok tévednek is sok dogma magyarázatában, nekik mégis csak anyanyelvük a héber nyelv. Ebben azért képezik magukat egyre tudósabbá, hogy a helyes beszédet is elsajátítsák, sok segédeszközük is van, melyek előmozdítják a nyelv pontosabb megismerését; s egész életükön át ezzel foglalkoznak. Mindez bárkit meggyőzhet arról, hogy nagyon hasznos az a munka, amelyet műveik olvasásával töltünk." És kevéssel alább: "Mily nagy haszna származik e tekintetben a rabbinusok olvasásából bárkinek, aki állandó munkával eljutott odáig, hogy saját maga kérhet tanácsot a zsidó magyarázóktól, ha végre megismeri őket!" Mivel azonban - ezt már én mondom - a legkiválóbb rabbinusok még nincsenek lefordítva, azért ezt a hasznot hiába igyekszik valaki megszerezni, ha saját maga nem törődött azzal, hogy megértésükre eljusson. Mivel ugyanis a héber írók sok munkája - jól jegyezd meg - még nyomtatásban sem jelent meg, nemhogy lefordítva volna, aki az ezen művekből származó hasznot élvezni akarja, előbb fáradságos munkával kell elérnie, hogy tartalmukat megismerje. Ugyancsak az előbbi filológus mondja kevéssel alább: "Sok izzadság kárba vész amiatt, hogy azokat a dolgokat (bizony nagyon sok van ilyen), melyek nem érthetők meg másképp, csak a zsidó szertartások világánál, egyes magyarázók különféle szőrszálhasogató módszerekkel félrecsavarják, más értelmet adva nekik. De a zsidók régi erkölcseit, szertartásait, szokásait és vallásos ünnepélyeit ugyan hol találhatjuk meg teljesebben, mint az eredeti szövegben, a héber kommentárokban és más héber iratokban? Hiszen csak egyedül a nagy Maimonides is oly fáklyát gyújtott a biblia megvilágítására a régiségeknek Erős kéz című művében való leírásával, hogy akár egymaga is kedvet ébreszthet a rabbinusi nyelv tanulmányozásához mindazokban, akik néhány könyvébe belekóstoltak. Már akkor az is fel kell hogy ébressze e tanulmányok iránti vágyat, ha arra gondolunk: nagy héroszaink, az egyházatyák sohasem követtek volna el oly nagy hibákat az ótestamentum magyarázatában, ha a héber írók műveitől kértek volna tanácsot..."
De tovább megyek. A héber, kaldeus és szír nyelv elsajátítása után - hogy Waserral szólva annál nagyobb tekintélyt szerezzek szavaimnak - nem is tudom, mi akadályozhatná meg tehetséges és képzett ifjúságunkat abban, hogy az arab nyelvvel is próbát tegyen. Hogy mily széles területen érezhető az a haszon, mely ennek a nyelvnek tanulásából származik - hiszen felhasználhatjuk a héber és más keleti nyelvek megvilágítására; felhasználhatjuk számtalan olyan, éppen a legkiválóbb és mindenféle tudományt felölelő mű megértésére, amelyeket az arabok alkottak az alatt a teljes hét évszázad alatt, míg a tudomány virágzott náluk, majdnem egész Afrikában, Ázsiában, sőt európai területen, Hispániában is; felhasználhatjuk az ókori görög és latin írók igen sok művének helyreállítására, melyek az araboknál épségben megvannak, nálunk azonban elvesztek, vagy romlott és csorbult alakban maradtak fenn; a mekkai Mohamed kárhozatos tanainak megértésére és megcáfolására, amelyek, mint látjuk, a föld igen jelentős részét félrevezették és behálózták; végül utazások alkalmával a legtöbb afrikai és ázsiai néppel való érintkezésre, melyeknek körében vagy általánosan használatos az arab nyelv, mint amilyenek a mórok, numidák, egyiptomiak, arabok, palesztinaiak, szírek és mások, vagy legalább olyan szerepet tölt be, mint nálunk a latin, egyrészt a magánéletben, a tudósok körében, másrészt az egyházi életben és a törvénykezésben; ilyen népek a törökök, perzsák, tatárok, indusok és mások - a hasznosságnak, ismétlem -, erről a nagyon széles és sok szépséget hordozó területéről szeretném, ha inkább Erpenius arab grammatikájából értesülnétek, mintsem hogy magam legyek kénytelen hosszan beszélni róla.
És semmit se szóljak, kedves hallgatóim, a történelemről, melyet Cicero az idők tanújának, az igazság fényének, az emlékezet életének, az élet tanítómesterének, a régi idők hírnökének nevez? Mert nem tudni, mi történt születésed előtt, annyi, mint mindig gyermeknek lenni. De tudni, hogy mi történt, és nem tudni, hogy mikor történt, annyi, mint mindig idegennek lenni. Így tanítja ezt a legnagyobb római szónok nyomán a mindentudó, híres Scaliger. Nagyon kérlek benneteket, hallgatóim, bocsássátok meg, ha most, mikor beszédem vitorláit már bevonni igyekszem, másnak a szavaival fogok hozzá a történelem magasztalásához. Hiszen jól tudom, én úgysem értek ehhez jobban. Grynaeus szavait idézem: "Lehet-e elgondolni kellemesebb vagy hasznosabb dolgot, mint az emberi élet színházában ülni, mely minden tekintetben bámulatosan fel van szerelve, és mások kárán okulva óvatossá és bölccsé válni anélkül, hogy magunk valamit kockáztatnánk? És látni mindenféle példát, melyet minden ügyünkben felhasználhatunk a magunk javára! Részt venni a legnagyobb emberek legfontosabb ügyeiben, nagy terveiben, és - amire mi emberek a leghőbben vágyódunk - részt venni sikereikben is! Egész századokat összekötni az emlékezet által, látni a legnagyobb birodalmak kezdetét, fejlődését és bukását, ami életünk szűk tartalma miatt különben lehetetlen volna! Világosan felismerni az egyéneket vagy az államot ért csapásokat; látni embereket, akik minden merész és jelentős dologban már előttünk túljutottak a nehézségeken, keresztülestek a válságon! Nem maradni soha biztos tapasztalat nélkül! Vagyis röviden: a múltból okulva világosan előrelátni a jövőt minden következményével és helyesen ítélni meg a jelent, ami a tulajdonképpeni kötelessége minden bölcsnek!"
Most pedig ne tegyétek nekem azt az ellenvetést, hogy az, amit elmondtam, nagyon sokágú és terjedelmes anyag, főként pedig, hogy lehetetlen ennyi sokféle dolgot elsajátítani, annyi nyelvet és annyi történelmet megtanulni s ennek folyamán annyi szerzőt végigolvasni. Higgyétek el nekem, nem túl sokágú és nem túl terjedelmes az anyag, nem is lehetetlen a megtanulása ott, ahol az értelmet helyesen formálja és ösztönzi a tanítás szerencsés rendje. Hogy azonban, amint mondani szokás, a tojásnál kezdjem a dolgot, az egyéni tanulás rendjéről most nem szólok, mert erről eleget beszéltem már más helyen. Ezúttal csupán a közös tanulás rendjéről fogok beszélni, mégpedig amilyen röviden csak tudok. Nem fogom elmondani nektek, türelmes hallgatóim, sem a belga, sem az angol, sem a francia, sem a német akadémiák szervezetét. Jól tudom, hogy ilyen terhet még nem bír el az én hazám. Csak azokról az eszközökről szólok, amelyekkel ma is rendelkezik, s amelyeknek csak kissé módosított felhasználásával is elérheti - költségnövekedés és újabb terhek nélkül -, hogy óhajtott célunk szerencsésen megvalósuljon. Ezt pedig annál nagyobb örömmel teszem, mennél biztosabban meg vagyok győződve arról, hogy sem Judea, sem Kaldea, talán maga Egyiptom, sőt Görögország és Latium sem volt mindig olyan szerencsés helyzetben, hogy ennyi professzort pártfogolt, ennyi tanulót táplált és ilyen kitűnő iskolaszervezetet tartott volna fenn. Pedig láttuk föntebb bölcs tanítási szervezetük fényes bizonyítékait. Nincs semmi ok arra, hogy valami képzelt barbárság miatt Magyarországot ebből a sorból bárki is kivegye. A Szegediek, Molnárok, Gelejiek, Csulaiak, Medgyesiek, Keresztúriak, Tolnaiak, Gidófalviak s - nehogy az ellenfélnél elhallgassam a kiválóságot! - a Pázmányok, Csanádiak, Enyediek, Dálnokiak emlékezete első leheletre szétoszlatja e hamis vélemény átlátszó ködét, egyszersmind szemmel láthatóan igazolja, hogy nem népünk barbár szellemében rejlik szerencsétlen elmaradásunk oka, hanem a tanítás szerencsétlen rendjében. Ezt pedig, legalábbis a mi véleményünk szerint, a következő módon kell kiigazítani és megjavítani.
Gyulafehérvár, melyet évek hosszú sora óta az erdélyi fejedelmek székhelyének tekintenek, újból illő lakhelye lesz a dáciai és magyar múzsáknak is, ha a tanítóknak azt a hetes számát, mely szokásos mostanában, továbbra is megtartjuk. Ezek az általuk felhasznált, tanításra legalkalmasabb órákat - naponta többnyire hármat, egyesek négyet - a következő foglalkozásokkal töltsék.
A második segédtanító tanítsa meg növendékeit elsősorban is anyanyelvükön, azaz magyar nyelven való olvasásra és írásra. Akik közülük annyira előrehaladnak, hogy folyamatosan olvasnak is, írnak is magyarul, azokat vigye át a latin nyelven való olvasásra és írásra. Ha itt is kiváló eredményt értek el, hasonlóképpen vigye át őket nyomban a görög nyelven való olvasásra és írásra, de itt se állapodjék meg, hanem tanítsa meg őket hasonló módon a héber olvasásra és írásra! (És bárcsak lehetne az arabra is!) Csakis ilyen előzetes munka után bocsáthatja el és léptetheti elő őket a felsőbb osztályba, szigorú vizsgát tartva a rektorok egyikének jelenlétében.
A következő osztályban az első segédtanító tanítana a következő módon. Legelőször is gondoskodnia kell arról, hogy a tanulók saját kezűleg lemásolják minden tudomány és mesterség meghatározását és felosztását magyar nyelven (a négy nyelv grammatikájában viszont mindezek majd gyakorlási példák lesznek), hozzátéve a meghatározásokhoz és felosztásokhoz, ahol csak sikeresen elvégezhető, a latin, görög, héber és esetleg arab szakkifejezéseket is. Ha aztán így a leírással készen vannak, rögtön tanulják meg valamennyit betéve olyan jól, hogy akárhol kérdezzük a tanulót, mind a meghatározásokat és felosztásokat, mind a szakkifejezéseket és nyelvtani példákat zökkenő nélkül el tudja mondani. Az ilyen tanulónak, miután az előbbiekből alaposan megvizsgáztatták, valamelyik klasszikus latin szerzőt kell kezébe adni lemásolásra. Én Cicerónak A kötelességek című könyvét ajánlanám, tekintettel a római ékesszólás fennkölt erejére és a benne foglalt igen fontos tudnivalókra. Ha az egészet leírta, akkor a könyvben az ellenkező oldalra - mely mindig tisztán hagyandó - a magyar nyelvre lefordított szöveget kell párhuzamosan beírnia, de csak a fordítás kijavítása és letisztázása után. A javítás ideje alatt azonban az egyes szavakat - ha nem is mindet, de legtöbbet - kapcsolatba kell hozni a nekik megfelelő tudományággal, sőt gyakran a már begyakorolt ragozási példákkal is. Közben igen nagy figyelmet kell fordítani a rendhagyó nyelvtani formákra, melyeket az etimológiai[21] és mondattani szabályok mellé kell csoportosítania a tanulónak saját erejéből. Ugyanezzel a módszerrel kell később feldolgozni valamelyik klasszikus költő művét. Én erre Vergilius Georgicáját ajánlanám, mert e költeményben az író egyrészt kiváló költőnek, másrészt kiváló filozófusnak, ti. fizikusnak és asztronómusnak bizonyul. Ezután a görög nyelv tanulására kell bocsátani a növendéket. Ennek tanításakor ugyanazon módszer szerint először Lukács és János evangéliumait, azután az Apostolok cselekedeteit és Pálnak a rómaiakhoz írt levelét kell lemásolni, lefordítani és elemezni, majd pedig Hésziodoszt. Ennek végeztével a héber nyelvre kell áttérni. Ha itt ugyanilyen módon végigtárgyalták a Teremtés könyvét és a Másodtörvénykönyvet, majd Ézsaiást és Jóbot, akkor meg lehet állapodni, feltéve, ha az arab nyelvre való áttérésre is nem adódik alkalom. Ennek hasonló módon való tanulmányozására bőven elég az Arab zsoltár és a Világot ábrázoló tükör.
A tanítás folyamán két dolgot kell szem előtt tartani. Elsősorban azt, hogy a tanítás nyelve - amelyet mind a mester, mind a tanítvány használ - állandóan a latin legyen. Másodsorban azt, hogy a lehető legsűrűbben kell adni gyakorlásra szánt feladatokat, és ezeket a latinul tanulók latinul, a görögül tanulók görögül, a héberül tanulók héberül, az arabul tanulók arabul dolgozzák ki, hogy - mint a közmondás mondja - egy meszes vödörből egyszerre sokan meszeljenek.
Ha közeledik a magasabb osztályba való felvétel ideje, a segédtanító hívja meg egyik vagy másik rektort a legfőbb professzorral együtt, hogy azok a magasabb osztályba előléptetendőket alaposan megvizsgálják, s az arra méltókat továbbengedjék, bizonyítvánnyal látva el őket, mégpedig írott bizonyítvánnyal, melynek tekintélye van; és jutalomképpen alumniát[22] adjanak nekik. Akik ezek közül a tanulók közül a következő szakcsoportok valamelyikére kérik magukat: ékesszólás és történelem; logika és metafizika; matematika és asztronómia a zenével egybekötve; fizika és orvostudomány; teológia és jogtudomány - azoknak közvetlenül legyen szabad oda átlépniük. Mindezeket a tudományokat a jelenlegi nagyon kényszerű helyzetben a következő rendben lehetne hasznosan előadni kollégiumunkban.
Amelyik rektorra eddig a latin nyelv tanítását bízták, az ezentúl történelmet és latin ékesszólást adna elő nyilvánosan, a retorikai tudományokat pedig, melyek a poétikát is magukba foglalják, továbbá a szónoki mesterség szabályait, magánúton tanítaná. Mert anyagi eszközök ily nagy hiányában mi szükség volna két grammatikust tartani? Aki a logikát és retorikát együtt tanította, ezután a logikát és metafizikát tanítaná. Aki a szónoklatot és költészetet oktatta, ezután a matematikát oktatná az asztronómiával és zenével együtt. Aki a logikát adta elő, ezután előadná a fizikát, valamint az orvostudományt, mely tulajdonképpen gyakorlati fizika. A teológus viszont nemes ifjaink kedvéért saját szakján kívül tanítaná a mi magyar jogtudományunkat is.
Most már, hallgatóim, bevonnám beszédem vitorláit, és rögtön megkötném kerekeit, ha közületek egynéhánynak összeráncolt homloka hirtelen kétséget nem ébresztene bennem afelől, vajon hajlandók vagytok-e nekem igazat adni. Ezért elhatároztam, hogy hallgatólagos ellenvetéseitekre válaszolok néhány szóval.
Akik azt sugdossák közöttetek, hogy az ősök szokásán nem kell változtatni, azoknak tudniuk kellene, hogy az ősi szokásokhoz való ragaszkodás semmi más, mint a tévedések káros belénk rögződése. Figyeljenek az ilyenek azokra a változásokra, melyek napról napra szemünk láttára születnek mind a politikai és házi életben, mind az egyházban és másutt - az iskolákban is. Mert ugyan hány új meg új törvénycikket hoznak évről évre, eltörölve a régieket! Hány olyan családban tisztelik manapság jámboran és buzgón az Istent, melyben eddig pogány tunyaság lakott! Hány olyan egyházban hirdetik mostanában minden egyes napon az örök Isten igéjét, melyről a régiek nem is álmodtak! Hány olyan iskola élt már át nagyon hasznos reformokat, mely nem is olyan régen a teljes zűrzavar homályába volt merülve. Szóljon a felséges Rákócziak iskolája, mely csak néhány évvel ezelőtt lett udvari iskolává, és tegyen fényes tanúságot, hogy a tanítás módszere és eredményessége tekintetében volt-e hát része eddig soha nem látott újításban, és érezte-e Keresztúri hatását? Szóljon a pataki főiskola, mely ma is érzi a reformáció tüzét, és vallja meg, sőt örömkönnyeket hullasson velem együtt, hogy megszabadult a régi, szerencsétlen tanítási rendtől a már megboldogult Zsigmondnak, e páratlan hősnek nagy buzgalmából és Tolnai működése által! Hirdesse messze, és acélvesszővel örök időre vésse márványkőbe: a felséges fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna királyi lelkének minden törekvése az, hogy a legképzettebb, legszorgalmasabb és az iskolák megreformálására leghivatottabb professzorokat pártfogolja. Innen ered a Comeniusok meghívása messze idegenből, innen adódik a Tolnaiak, Szőlősiek, Baczoniak, Veresegyháziak működése, akiknek együttes munkáját majd megérzi, ha még nem érezte meg Magyarország! És kétségkívül szólna a váradiak iskolája is, és hosszú beszédben hívná fel a többi iskolák figyelmét saját szervezetének nagyszerűségére és a Beniamineumra, mely a Tarpaiak és Enyediek irányítása alatt kiválóan működik, ha nem érezné, hogy már mindketten - ő is, én is - kifogytunk az időből. Téged is megszólaltatnálak, Rivulina,[23] ha nem félnék, hogy a Medgyesiek elbocsátása után felbomlik szép szervezeted. Hát te, újonnan felépült kolozsvári iskola, semmit sem akarsz levetni ócska öltözékedből? Ezt bizony sohasem tudod velem elhitetni. Hiszen falaid közt él Porcsalmi, a mi régi, mindig dicsérettel emlegetett tanítónk, ott él Kálmán, ott él Sikó! Míg őket életben látod, megújulásod biztosítva van. Nem szólok rólad semmit, marosvásárhelyi iskola, mely a mi Vásárhelyink korai távozását soha elég könnyel meg nem sirathatod.
Bejárva egész Magyar- és Erdélyországot, hozzád tér vissza beszédem, Bethlen és Rákóczi kollégiuma, gyulafehérvári kollégium, s azzal a buzgalommal és aggodással, amelyet megérdemelsz, buzdítlak téged, ne húzódozz a teljes megújhodástól, ébredj fel végre a zűrzavar kábulatából! Gondolj arra, hogy ki vagy téve mindenki gyűlöletének és gúnyolódásának. Ezért most, amikor az erkölcsök szelídsége és épsége helyreállt, állhatatosan hívd, a siker reményében szólítsd segítségül - mert rád fér most a segítség - fejedelmedet, aki csak nemrég árasztott el annyi keggyel; hívd segítségül az ország főurait, akik nem oly régen még jóakaróid voltak; hívd a lelkipásztorokat és püspököket, akik nemrég még jóságos dajkáid voltak! Csak így szerezheted vissza rövid időn belül régi fényed, csak így szerezheted meg sokak pártfogását, akik, mily fájdalom, már jó ideje elidegenedtek tőled, s így állhatsz élére újra már holnap vagy holnapután minden magyar iskolának.
Most, hogy elhajóztunk az első szirt mellett, és sikerült azt kikerülnünk, védekeznünk kell a többivel szemben is. Ezek közül ha nem első, de minden bizonnyal a második az, hogy szememre vetitek: az ismertetett módszer rosszabb is, zavarosabb is a réginél, főleg az első segédtanító teendőire vonatkozólag, akinek az előírás szerint az egész enciklopédiát kell tanítania, de különösen éppen a nyelveket, méghozzá a négy sarkalatos nyelvet. De hiszen én ezzel semmi mást nem kívánok tőle, kedves hallgatóim, mint a megszokott szorgalmat és okosságot, munkát pedig, ha nem is kevesebbet, de nem is többet. Mert ugyan mi is hát már eddig is a teendője? Alstedius nyelvtanát kell neki bizony, hallgatóim, gondosan kívülről megtanítania s folytonosan magyaráznia. De mekkora munka ez? Ennyi munkával, Isten engem úgy segéljen, az egész enciklopédia - mindaz, amit én értek e szón - megtanulható, megmagyarázható, megérthető. Mert ugyan hányan vannak köztetek - igaz lelketekre valljátok meg, hallgatóim! -, akiknek nem kellett számtalan évet eltölteniük csupán csak a grammatika megtanulásával! Én legalábbis, amikor tizenhat éves voltam, még nem értettem a grammatika második felét, a mondattant, noha pontosan betéve tudtam az egészet, persze, hosszú, fáradságos munka árán. Ez volt a visszás módszer természetes gyümölcse. Bár sohasem várt volna ez rátok, hallgatóim! De én nem akarom, hogy bármi mást csináljon az első segédtanító, minthogy az enciklopédiát tanítsa meg kívülről, éspedig csak olyan módon, ahogyan a grammatikát ismételni szokás. Ez a munka annál könnyebb lesz a tanulóknak, mivel anyanyelvükön tárgyalják az anyagot; éppen ellenkező lesz tehát a helyzet, mint ott, ahol a tanulók egy árva hangot sem értenek meg; de könnyebb lesz a munka főként azért, mivel ez az enciklopédia a közönséges grammatikát terjedelemben sem haladhatja meg. Mivel azonban visszás módszerrel haladunk, én jó Istenem, elbeszélni is röstellem, mennyi bosszúságot kell lenyelnünk, hány Kharübdiszt kell kikerülnünk, hány zátonyon kell túlhaladnunk! Merem állítani, hogy
Oly sok bajt Ilion és Priamosz se kavart,
mint amennyi kínlódásunkba került legtöbbünknek mindig a latin beszéd bármilyen csekély tudása is.
Továbbá, amíg a tanító annyi fáradsággal beveri a tanuló fejébe az egész grammatika összes kivételeit, melyeket bizonyára maga Cicero sem tudott volna fejben tartani, s amelyeknek a tanuló alig veszi egyszer hasznát egész életében; amíg oly aprólékos pontossággal meg akar okolni mindenféle változatot, melyeknek hallatára maga Varro is megnémult volna - ez alatt az idő alatt nem meg lehetett volna-e tárgyalni a föntebb leírt módon a már felsorolt szerzőket egytől egyig? Meg bizony, éspedig százszor nagyobb eredménnyel, mint amennyi szemmel látható gyümölcsöt hozott eddig az a sok tövis és bozót! És a rengeteg olyan gyakorlat helyett, amelynek se füle, se farka, nem adhatnánk fel ugyanazzal a fáradsággal inkább kevesebb, de megfelelőbb gyakorlatot, olyat, amit kinek-kinek arra a nyelvre kellene lefordítani, amellyel éppen akkor elsősorban foglalkozik, az így felszabadult idő pedig a szerzők olvasására maradna?
De hátha maga a segédtanító sem képes ellátni ezt a feladatot? - mondhatja valaki. Kézenfekvő a válasz. Meg kell bízni valakit a segédtanító képzésével, és ha már közepes előhaladást ért el, abban a reményben, hogy a tanulók körében még jobb előhaladást fog elérni, szolgálatba kell állítani, ott kell tartani, és gondoskodni kell megélhetéséről akár egész életére is, ha akarja, csak kellő szorgalmat tanúsítson. Ez a második segédtanítóra is értendő.
Még egy ellenvetést kell elhárítanom, melyet előreláthatólag a megfontoltság látszatával hozhatnak fel ellenem, azt tudniillik, hogy ily módon sokkal inkább elidegenítjük nemes ifjaink lelkét, akiknek sem enciklopédiára, sem annyi nyelvre nincs szükségük.
Nincs szükségük valóban? Akkor hát mire van szükségük? Főleg logikára meg ékesszólásra - hangzik a válasz. Márpedig én amondó vagyok, hogy (már amiképp a logikát többnyire tanítják) a tisztán logikus tisztán szamár. Ugyan hogy is tudná valamely dolog okait, hatásait, szubjektumait kikutatni az, aki nem ismeri, hogy mi maga a dolog? Olyan embert pedig, aki jó szónok, de a tudományokhoz nem ért, ritkábban láttam, mint fehér hollót. Kételkedik ebben valaki? "A szónokban - mondja Cicero, a szónokok fejedelme - meg kell lennie a dialektikusuk éles eszének, a filozófusok eszmegazdagságának, majdnem a költők kifejező erejének, a jogtudósok emlékezetének, a tragikus színészek hanghordozásának és majdnem olyan taglejtési képességnek, mint amilyen a legkiválóbb színészeknek van. Ezért semmi sem ritkább az emberek között, mint a tökéletes szónok. Ha az egyes művészetek mesterei ezeket a tulajdonságokat külön-külön csak közepesen elsajátítják, már méltányolják őket. De ha a szónokban nincsenek meg ezek az erények egytől egyig a legnagyobb mértékben, kedvezőtlen róla a vélemény." Így beszél az az ember, aki - hogy a csattanóját el ne hagyjam - a felsorolt erényekben maga is bámulatra méltó volt. Más helyen meg Fortius mondja erről a dologról: "A leendő kitűnő szónoknak vagy költőnek elsősorban a beszéd, értekezés és kifejezés formáit kell elsajátítania, de a görög nyelv is annyira nélkülözhetetlen, hogy aki ezt nem ismeri, aligha mondható művelt embernek. Nem lehet mellőzni a történelmet sem, mert az bő beszédanyagot és minden dologban bőséges tapasztalatot nyújt. A matematikai tudományoknak egyrészt mintegy sajátos tekintélyük van, mert magasrendű dolgok leírását adják, másrészt közreműködnek a beszéd változatosabbá tételében. Az asztronómia azoknak a dolgoknak törvényét és természetét tárgyalja, melyek a világ legszélső határától egészen az elemekig léteznek, azaz majdnem az egész világegyetemet. Ebből származik az asztrológia, melynek irodalmilag leginkább felhasználható és legkedveltebb kérdései a következők: Melyik a világ tizenkét háza?[24] Mi a szerepe a hatszög, négyszög, háromszög átlóinak? Mi hoz ilyen vagy olyan szerencsét, s hogy lehet azt megtalálni? És még több más dolog, melyeket hosszú lenne felsorolni. Szükséges a kozmográfia is, mert ez tanít a földövekről, az éghajlatról, a szélességi körökről, az ellenlakókról, a körüllakókról, az ellenlábasokról,[25] a hideg, a forró és a mérsékelt égövi emberek árnyékának alakulásáról,[26] a városok hosszúsági és szélességi fokáról, vagyis arról, hány órányi a távolságuk a nyugatponttól, és hány foknyi az egyenlítőtől. A geográfiát könnyebb megismerni, mert annak lényege csupán az egyes helyekre való emlékezés; csak azt jelöli meg, hogy hol folyik a Don, Nílus, Tigris, Eufrátesz, hol fekszik Androsz szigete,[27] hol laknak a szkíták, perzsák, arabok stb. A geometria a földmérés tudománya. Hogy mindez mily hasznára válik a szép stílusnak, látni lehet sok írásműben, de főleg Cicerónak A világegyetemről, Az istenek természetéről, A jóslásról és Scipio álmáról szóló műveiben; Quintilianusnak a földmérésről szóló fejezetében, Vergilius Georgicájában; Ovidius Fastijában és Metamorphosesében, végül pedig Lucanusnál." Alább pedig ezt írja: "Azok fogják sikeresen végezni tanulmányaikat, akik mindenekelőtt az egyes tudományok ismeretét, azaz az íráshoz szükséges anyagot vagy eszközöket sajátítják el tudós szerzők műveiből. Különben a stílusból nem érződik ki egyéb, mint üres fecsegés. Nem lesz abból kitűnő szónok, aki nem merít minden egyes tudományból annyit, amennyi céljának megfelel."
Csakugyan igaz volna ez, Fortius? Akkor hát mi szerencsétlenek vagyunk, mert nemes ifjainkat, akiket a legalaposabb képzésben akarunk részesíteni, annyi, de annyi ideig kínozzuk pusztán grammatikával, még mielőtt a dolgoknak bármiféle néven nevezendő ismeretét elsajátították volna. Ez a könnyek forrása! Ezért gyűlölnek bennünket nemeseink. Ezért a sok szemrehányás, hogy annyi kiadás és költség árán középszerű műveltséggel sem tudják felruházni legdrágább szülötteiket. Hiszen jelentéktelen dolgokra vesztegetünk túlságosan sok munkát! Pedig ha az alatt az idő alatt, amíg oly nagy "mérséklettel", úgyszólván az émelygésig tömjük a fejükbe a grammatikát, némelyiknek a retorikát, egynéhánynak a logikát is, ezek helyett az érdekes matematikai és természettudományokat adnók elő nekik, ki sem tudom mondani, milyen örömmel árasztanók el őket egész életükre, mily hasznossá tennők számukra az iskolai "port és verítéket", mily kellemessé tennők az irodalom tanulását különösen akkor, ha a régi görögök, rómaiak és perzsák történetével is megismertetnők őket. Mert soha világéletükben véletlenül sem bukkannának olyan tárgyra, dologra, beszédre, gondolatra vagy tervre, amelyről a föntebb felsorolt tudományok alapján ne tudnának hozzáértéssel beszélni vagy legalább helyesen ítélni. Akkor megértenék, hogy nem hiába izzadtak az iskolában, nem hiába áldoztak akkora költséget.
De nehogy azt gondolja bárki is, hogy én a grammatikát, retorikát és logikát teljesen el akarom vetni. Korántsem! Mindkét tárgynak magam is nagy kedvelője és állandó művelője vagyok. De az én megítélésem szerint ezeket a tárgyakat vagy össze kell kapcsolni az előbb felsoroltakkal, vagy sorrendben utánuk kell tenni, s csak amazok megtanítása után kell tanítani. A kérdéses tárgyakat ugyanis, ha alaposan megfontoljuk a dolgot, a többi tudományokhoz viszonyítva inkább csak a tudományok eszközeinek, mintsem részeinek tekinthetjük. Márpedig ahogyan egy mesterember szánni való, ha csak szerszámai vannak, éppúgy a mi növendékeink sem érnek semmit, amíg csak eszköznek való tárgyakkal töltik tanulmányi idejüket. Viszont mily sokra vihetnék rövid idő alatt, ha előrebocsátva a reáliákat, előbb mintegy az egész épület anyagát összegyűjtenék igen nagy bőségben, azután azokat a köveket, melyeket összeillőbbnek tartanak, a logika segítségével kiválogatnák és rendbe raknák, a grammatikával mint cementtel összeragasztanák, a retorika által pedig a házat mindenféle színű virággal és dísszel felékesítenék.
Ha azonban egyesek, bár elismerik e tudományok hasznát, mégis olyan csökönyösek, hogy főleg a héber, de a görög nyelv tanulására is tréfás megjegyzéseket tesznek (mert hogy az arabot kinevetik, jól tudom), és nemes ifjú létükre mindezt teljesen haszontalannak tartják, akkor hát adni kell valamit a makacsság őrületére is, és nem kell őket akaratuk ellenére a megvetett tárgyak tanulására kényszeríteni. Komolyan kell azonban figyelmeztetni őket, hogy ha valamiben bármikor hiányt éreznek, ne tanítóikat hibáztassák. Ha ezt megtettük, ám léphessenek magasabb fokozatra. Ösztönöznünk kell őket arra is, hogy a római ékesszólás tanulásával kapcsolják össze a magyar jogtudományt, és arra törekedjenek, hogy a latin beszéd és stílus gyakorlási anyaga számukra a történelem és a közéleti ügyek legyenek. Mert nagyon igaz, és a mi időnkre is jól illik Kleanthész filozófus mondása. Midőn egyszer megkérdezték tőle, mi az oka annak, hogy a régiek között oly kevesen foglalkoztak filozófiával, mégis oly sokan váltak híres emberekké, most pedig oly sokan filozofálnak, mégis oly kevesen tesznek szert hírnévre, azt felelte: mert akkor a dolgok ismerete volt fontos, most pedig a beszéd.
Befejeztem!




MAGYAR LOGIKÁCSKA[28]
melyet
A KICSINDEDEK SZÁMÁRA
ÍRT
A P Á C Z A I  J Á N O S
EGY A TUDOMÁNY DOLGÁBAN MEGKÍVÁNTATOTT
TANÁCCSAL EGYETEMBEN

A Méltóságos
F e j e d e l m i  F e l s é g r e
választott nagyreménységű iffiú
RÁKÓCZI FERENCNEK,
nékem kegyelmes uramnak, mint esztendejiben, úgy az igaz vallásban,
és az fejedelmeket megékesítő szép tudományokban örvendetes nevekedést,
s a rajtunk való kegyesen uralkodásra sok esztendőköt s hosszú életet kívánok.

Mioltától fogva, Kegyelmes uram, hazánknak egyetlenegy ékessége a dologhoz valamit sajdítani és a több keresztyén nemzeteket a magyar nemzettel egybe kezdtem hasonlítani: csudálkoztam erősen rajta, hogy a tudomány dolgában, mindazoktól olyan messze maradtunk. Úgyannyéra, hogy mikor más nemzet már fáradsági után jól meg is nyugutt, s magát bizonyos állaputra fogta, mü közüllünk többen akkor kezdnek rettenetes nagy költséggel, megállapadott idejekkor, idegen országokra tanulásnak okáért bujdosni. E gonosznak én a többi között három okait találván, tudniillik a jó, okos és hűséges taníttóknak, a jó tanítás módjának, és végezetre a magyar nyelven írott könyveknek (kiváltképpen amelyek a scholai állapatot néznék) rettenetes szűk voltát: vékony tehetségem és az Úrtól nékem adatott kicsin talentom szerént nagy igyekezettel kívántam avagy csak egyiknek megelőzésére orvosságot keresni. És mivel az utolsónak találtam ártalmasabb voltát, legelőször is annak akarta[m] mérgét eloltani, mely dolog más úton mint lehetett volna, hanem minden disciplínákot[29] és tudományokot egy summában foglalván és a magyar nemzetnek szeme eleiben adván, én fel nem találhattam. Innen vagyon, hogy én, magam gyengeségével nem gondolván, a Magyar Encyclopaediának írásához kezdtem volt, igyekezvén tehetségem szerént szegény édes nemzetemnek megsegéllésére, ha aranyat, ezüstöt avagy drágaköveket nem, bár csak lent és gyapjat bémutatni. Innen vagyon az is, hogy e két rövid és kicsin munkácskámot még odafel laktomban[30] írogattam volt. Gondolkodván azért a minapiban arról, mely nagy háládatlanságnak ítélhetnék az emberek, hogy én efféle dolgokban törvén fejemet, meg nem tekinteném az én kegyelmes uramot; akire Erdélynek s Magyarország részeinek vagyon szeme függesztvén; akitől e földiekben a Nagyságod méltóságos és fejedelmi fenséggel tündöklő atyjai után, országostól a mü békességünk és előmenetelünk egyedül függ; akinek a tudomány dolgában elősegíttetésében mind országostól igyekeznünk kellene, hogy osztán onnan mindnyájunknak tudománya és boldogsága öregbedhetnék. Ezekről gondolkodván, mondom, nagy sietséggel kezdek igyekezni azon, hogy Nagyságodnak a persiai szokás szerént, ha egyebet nem, avagy csak egy marok vízni ajándékot vihetnék fel. Állapatom megszemlélvén annak okáért, egyebet e munkáimnál nem találék egyelőször, amiben Nagyságod gyönyörködhetnék mostani idejéhez képest, holott elsőben a Ramus Logikáját magyarul írván le, szép, könnyű és többnyire gyermeki példákkal világosíttottam meg; a másikban penig a Fortius nyomdokát követvén, az iffiúságot a szorgalmatos tanulásra igyekeztem felindítani. Melyeket én Nagyságodnak ajánlok, és a Nagyságod fényes neve alatt e világra bocsátok, Nagyságodot alázatoson kérvén, ne nézze e munkácskámnak gyengeségét és kicsidségét, hanem vegye kedvesen: melyet ha megértek, teljes tehetségem szerént azon igyekezem, hogy hátra való munkáimban is a Nagyságod fejedelmi méltósága terjesztessék, és mutatódjék meg, hogy a jó Isten ottan-ottan oly őrállókat támaszt a magyar nemzet felibe, akik a tudományba és a tudós emberekbe gyönyörködők. Hogy ne láttassunk többé igen messze lenni attól a Plató Respublicája boldogságától, amelyben a philosophusok uralkodnak, és az uralkodók philosophálnak. Adja az bölcs Isten szent fiáért. Ámen.
Nagyságodnak alázatos és méltatlan szolgája
Apáczai János

ELSŐ RÉSZ
A tudomány, mely az embert bölcssé tészi, áll a dolgoknak és némely nyelveknek (melyeknek módjáról a grammatika és rhetorika tanít) tudásában.
A dolgoknak tudásokban bölcsességnek álló (mely most philosophiának hívatik) némely része közönséges, melynek tudása szükségesképpen megkívántatik a többire, s ilyen a logika; némely része penig nem oly közönséges, mely is kétfelé hasad, mert a mathematika valamennyivel közönségesebb a physikánál és a theologiánál. Ez hat részében a bölcsességnek minden dolog befoglaltatik, valamint az tanulóknak tudniok szükséges, csakhogy okosan irattassanak le, és tanultassanak meg.
1. A logika oly tudomány, mely megtanít a dolgoknak közönséges tekinteteknek feltalálására és azoknak jól megítélésére.
2. Honnan eszedbe vehedd, hogy annak két részei vannak, tudniillik a dolgok tekintetinek feltalálása (inventio) és azoknak egybefoglalások (dispositio, judicium).
3. A tekintetek hívattatnak argumentumoknak, melyeknek némelyike a dologban benne vagyon, némelyike penig nincs, hanem mástól valakitől adatik a dolognak megmutatására.
4. Amelyek benne vannak, azok vagy magok erejekből jelentnek valamit, vagy másokéból.
5. Az elsők magánvalók avagy egybevettettek.
6. A magánvalóknak tekintettek vagy megegyezők, melyek consentáneáknak mondatnak vagy meghasonlók, melyek dissentáneáknak hívattatnak.
7. A consentáneák azok, melyek megegyeznek a dologgal, amelyet mutatnak.
8. Megegyeznek penig avagy teljességgel avagy csak némünéműképpen.
9. Teljességgel megegyez a causa és effectus, azaz, az ok, és a tőle való dolog.
10. Az ok (causa) az, melytől vagyon valamely dolog. Minek okáért ez kútfeje minden tudománynak: úgyhogy többet nem tudsz jól, hanem csak aminek okát tudod adni.
11. Az ok négyféle: amitől, amiből, amiben, amiért vagyon valamely dolog, az 1. efficiens, a 2. materia, a 3. forma, a 4. finisnek hívattatik.
12. Efficiensnek mondatik az, ami hoz, szerez, nevel, csinál, teremt, sőt még az is, ami csak oltalmaz valamit; mint példának okáért az atya és az anya szülik s nevelik a gyermeket, melyet a dajka őriz, oltalmaz, táplál: mindenik causának, szerző oknak mondatik.
13. A szerző ok (efficiens) némely egyedül, némely penig másokval szerez, csinál valamit, melyeknek némelyike első és kiváltképpenvaló, s a többi segítők és eszközök, mint az országnak igazgatásában a fejedelem az első, a több tanácsurak penig segítők; ide tartoznak az eszközök is, amelyek által valami lészen, mint a deáknak eszköze a penna, ténta, keze, de az írásnak mindenik oka.
14. Harmadszor az efficiens, avagy magán (per se) cselekszik valamit, avagy nem magán (per accidens). Magán cselekszik az, ami maga erejéből cselekeszik: tudniillik vagy természeti szerint, vagy penig tanácsból.
Természeti szerént cselekeszik a tűz, mikor éget. Tanácsból az ember, ki midőn valamihez akar fogni, először meggondolja, hozzá fogjon-e vagy ne, s annakutána mint vihetne legjobban végbe. Nem magán (per accidens) cselekeszik az a szerző ok, amely magán küvül való erőből viszen valamit végbe; és így lésznek amelyek szükségből avagy szerencséből lésznek. Szükségből, mint midőn a gyermek a mesterétől való félelmében jól tanul. Szerencséből, midőn a porban játszodván pénzt talál. De a szerencsének nevezetivel való élést szerzette az okoknak nem tudása, honnan lött, hogy midőn valamely dolog várakozásunk felett esik (történik), szerencsének mondjuk.
15. A matéria az, amiből valamely dolog áll: mint az asztal, tál, kalán és többek fából valók; a szoba kőből vagy fából; a kemence, kályha agyagból.
16. A forma az, amiben a dolognak valósága áll; így a feketeség formája a téntának, mert ha fejér, veres, zöld volna, nem volna ténta, hanem festék vagy miegyéb; a négyszegeletűség formája a táblának, mert ha kerek volna, tányér volna.
17. A finis az, amiért a dolog vagyon, mint azért csinálja a gyermek a pennát, hogy írjon véle, azért viszen kenyeret az oskolába, hogy megegye, azért fizet a mesterének, hogy tanítsa.
18. Az effectum oly dolog, mely az okokból lött, mint az írás az (embertől) gyermektől vagyon, a szólás is, a járás is; a szobának megmelegedése a tűztől.
19. Amely tekintetek csak némünéműképpen egyeznek meg, azok subjectumok avagy adjunctumok. A subjectum az, amelyhez valami adatik, mint a test subjectuma a ruhának, egészségnek, betegségnek; a kalamáris subjectuma a téntának, az asztal a tálnak, mikor rajta vagyon, a tál az ételnek, mikor benne vagyon, a nap subjectuma, objectuma a szemnek, mikor ember ránéz, a jó magaviselés subjectuma, objectuma a gyermeknek, azért arra kell vigyázni.
20. Az adjunctum az, mely valamihez adatik. A ruha adjunctuma a testnek, úgy az egészség s a betegség is; a bölcsesség adjunctuma a léleknek.
21. A meghasonló tekintetek azok, amelyek a dologtól különböznek. Ezek penig vagy csak különbözők, vagy ellenkezők. Azok, amelyek csak különbek, diversáknak mondatnak, és egymástól csak tekintettel különböznek; amelyek ilyen szólásnak módjai alatt mondatnak ki: Nem ez, hanem amaz, jóllehet, mindazonáltal, mint, nem szép papiros, de jó. Jóllehet a mesternek hatalma vagyon rá, hogy a gyermeket bűnéért megverje, mindazáltal mikor vétke nincsen, ne bántsa.
22. Az ellenkezők avagy oppositák azok, amelyek nem csak tekintettel, hanem voltaképpen is különböznek egymástól: minek okáért azon egy dolognak, azon egy része szerént, azon egy tekintetből, azon egy üdőben nem tulajdoníttathatnak; mint: nem lehet azon egy dolog fekete s fejér, azon egy részében, azon egy tekéntetből, azon egy üdőben, lehet mindazáltal egy dolog fejér s más fekete, azon egy dolog is más része szerént fekete, s más szerént fejér, avagy azon egy dolog azon egy része szerént, egy tekintetre nézve fekete, s másra nézve fejér, végezetre azon egy dolog, azon egy része és tekintet szerént egy üdőben fekete s másban fejér; úgyhogy ha ez négynek csak egyike ott ne legyen is, nem lészen egymással ellenkezés vagy oppositio.
23. Az oppositák avagy egymással ellenkezők közül némelyek közt egy sokkal ellenkezik, mint az ember nem lehet ló, sem fa, sem asztal; mert ezeknek egyike úgy ellenkezik mind a többivel, hogy a mi egy, nem lehet a másik (az ilyenek disparátáknak hívattatnak). Némely egymással ellenkezésben penig, egy csak eggyel ellenkezik, melyek contráriáknak hívatnak. Azok közül azért némelyik ugyan valami vagyonsággal ellenkezik, s némelyik csak a nincsennel. Aholott mindkétfelől vagyonság vagyon az ellenkezésben, azok kétfélék: mert némelyek ellenkeznek ugyan, de egymástól függenek, mint: soha az apa nem lehet fia a fiának, mindazáltal, ha apa nem volna, fiú sem volna, az ilyenek relátáknak mondatnak: némelyek penig szüntelen ellenkeznek egymással, mint a békesség s a háborúság, a fejér s a fekete (adversa).
24. A holott ellenkezés vagyon a vagyon és a nincsen között, azok is kétfélék, mert némely vagyon ellenkezik az ő nincsenével, akár holott légyen az, mint jó s nem jó, vagyon s nincsen, ember nem ember (és az ilyenek contradicentiáknak hívatnak); némely penig csak abban a dologban ellenkezik a nincsennel, aholott maga vagyon, mint látás s nem látás (vakság), józanság s nem józanság (részegség), gazdagság nem gazdagság (szegénység), ezek penig privantiáknak mondatnak.
Eddig vannak az egyes tekintetek.
25. Az egyben vettetett tekintetek hívatnak comparátáknak. A dolgok penig egybevettettnek egymással vagy az ő mennyiségekben, vagy az ő mineműségekben. A mennyiség az, amire nézve az egybevettetett dolgok ennyiknek s ennyiknek mondatnak. Melyre nézve a dolgok egyarányúak (paria), vagy nem egyarányúak (imparia). Az egyarányúak azok, amelyeknek mennyiségek egy. Az egyarányú tekintet (argumentum) azért az, amelyben az mással egyarányú dolog más magával egyarányú dologgal vettetik össze, melynek a szólásban jelei ezek: egyarányú, egyező, megegyeztetni; azon ami amaz, úgy az, amint amaz, annyi, amennyi; nem inkább; nem kevésbbé; mint: annyi jót kévánok te néked, amennyi hajszál a fejeden vagyon.
26. A nem egyarányúak nagyobbak (majora), avagy küsebbek (minora). A nagyobbak azok, amelyeknek mennyiségek felülhaladja a másiknak mennyiségét. Melyeknek jelei ezek: nem csak, hanem; inkább akarom ezt, mint amazt; jobb, nagyobb, szebb. A küsebbek azok, melyeknek mennyiségeket mások felülhaladják. Ezeknek jegyek ilyenek: nem hogy e, de még ama sem; légyen inkább ez mint amaz kevesebb, gyengébb. Inkább meghalok, hogysemmint azt elszenvedjem.
27. A minéműségben való egybenvettetés az, amellyel a dolgok hasonlóknak (similia) mondatnak, avagy nem hasonlóknak (dissimilia). A hasonlók azok, amelyeknek minéműségek egy. Amely hasonlóság egy szóban foglaltatik bé, annak jegyei ezek: hasonlóképp, ként, szinte, mintha, nem különben; oly gazdag mint Kroesus, oly szegény mint a tetű, oly tudós mint Aristoteles, avagy Plató.
28. A nem hasonlók (dissimiliák) azok, akiknek minéműségek különbőz. Melynek jegyei ezek: nem hasonló; különb, más, másként; mint, te sem léssz olyan író mint apád volt, ő sem olyan ékesen szóló mint Cicero.
Ezek a magokon valamit jegyző tekintetek (argumentumok).
29. Immár következnek azok, amelyek az ide fel valóktól vésznek erőt a valamit jegyzésre; melyeknek némelyike vétetik a nevektől, úgymint az egy eredetű szók (conjugáták), mint: deák, deákság, deákul; igaz, igazság, igazán; ember, emberség, emberségesen; ezek közül az első renden lévő szók concretáknak, a másodikon abstractáknak, a harmadik és utolsó renden lévők penig módoknak mondatnak. És a névnek megmagyarázása (notatio), mint: a természet azért mondatik természetnek, mert termik, a székely mondatik a székhelytől.
Némelyike penig fondáltatik ugyan az dologban, de ez ide felül valók közül valamelyik által: minemű az elosztás (distributio) és a meghatározás (definitio).
30. Az elosztás (distributio) az, amikor valamely egész dolog (totum) részekre osztatik. Az mely vétetik vagy a causákból, okokból, mint: a tál vagy fából, vagy cserépből, vagy ónból, vagy ezüstből való, az ilyen vétetik a materiából; az edény némely tisztességre, némely tisztátalanságra való, mely a végből (finisből) vétetett elosztás; így a többiből is.
Ez az elosztás penig, mely okokból vétetik, akkor esik, mikor a részek okai az egész dolognak. Holott legemlékezetesebb az épnek (integri) darabokra (membra) osztatása.
31. Vétetik az elosztás az okoknak cselekedetekből is, amikor tudniillik a részek cselekedetek (effecta), mint: a deák gyermekek némelyek Ábécét, némelyek Donátot, némelyek grammatikát tanulnak. De itt kiváltképpen való a genusnak (valamely közönségességnek) az ő külön nemeire (specieseire) való elosztás,[31] mint: az állat vagy okos, vagy oktalan, mely akkor lesz, mikor a köz (egész) dolog a részeknek állatjokat[32] teszi.
32. Az elosztás vétetik továbbá a subjectumokból[33] is, mint: a tudomány nem csak a nagy emberben vagyon, hanem a gyermekben is, nem csak a férfiúban, hanem a leányban is. Az adjunctumokból[34]ilyen elosztás vétetik: némely emberek egészségesek, s némelyek betegesek; némelyek gazdagok, s némelyek penig szegények.
33. A meghatározás (definitio) az, amelyben megmagyaráztatik, mi légyen a dolog. Amely vagy teljes (perfecta), vagy héányos (imperfecta, descriptio). A teljes meghatározás (perfecta definitio) az, amely béfoglalja magában azokat a belső okokat (tudniillik a materiát s a formát), amelyekből áll valaminek (állatja) valósága, mint: az ember okos állat, mely meghatározásbeli két szóban: okos állat, béfoglaltatik minden, valamiből az egész ember áll, mert az állat béfoglalja valami a testet nézi,[35] az okos penig valami a lelket.
34. A nem teljes meghatározás (descriptio, imperfecta definitio) az, amely a dolgot más egyéb tekintetekből (argumentumokból) írja le; mint: az ember halandó állat. Ez is jó, ha az elsőre szert ember nem tehet.
Eddég vannak azok a tekintetek (argumentumok),[36] melyek a dologban ugyan benne találtatnak.
35. Amely (argumentum) tekintet a dolgon küvül vagyon, az bizonyságnak (testimonium) mondatik. Mely isteni vagy emberi. Az isteninek elég ereje vagyon az dologban valamit igazán kijelenteni, de az emberekében kevesebb; ez is csak akkor, ha az bizonyítóban elégséges okosság (tudomány) és jóakarat találtatik az helyesen való bizonyságtételre.

MÁSODIK RÉSZ
1. Immár következik az tekinteteknek (argumentumoknak) egybefoglalása; mely foglalás avagy csak magára mondattatik ki, avagy emelkedés által mással. A magán való foglalás (axiómának) hiteles mondásnak hívatik. Az magán kimondatott helyes mondás az, amelyben egy tekintet mással foglaltatik egybe és annak igazsága vagy nem igazsága (hamissága) megítéltetik.
2. Amely erősítő vagy tagadó. Az erősítő (affirmatum) az, midőn az egybefoglalásban nincsen nem, vagy a nemmel egyet tévő szó darab; mint: az Isten irgalmas, az ember gonosz, a gyermek vásott, a papiros folyó. A tagadó mondás (axioma negatum) az, midőn a mondásban benne vagyon, avagy benne értetik a nem, mint: nem ember az Isten, nem fekete a ténta, az ember könyörületlen.
3. A mondás mégis igaz avagy hamis. Igaz, midőn azt mondta amint a dolog vagyon. Mert ha különbet mond, hamis.
Az igaz kimondás avagy csak lehetséges, avagy ugyan szükséges igazságú. Lehetséges igazságú, ha csak úgy igaz, hogy néha hamis is, mint: holnap eső lészen, aki jól tanul, meggazdagul.
4. A szükséges igazságú mondás (axioma necessarium) az, amely úgy igaz, hogy hamis soha és sohul nem lehet (χατ παντòς), ami penig ezzel ellenkezik, az soha igaz nem lehet. Ilyeneknek kell lenni a rendes bölcsességnek (arsnak) minden mondásinak. De ennek felette olyaknak, amelyek a felső (a bölcsességnek azon részebéli) mondásokkal atyafiasok (χα' αντò). Ismét amelyben a mondásnak utolsó része minden elsőről igazán mondathatik (χαòλον πρτον), azaz, ha megfordítják is ugyan igaz; mint: minden ember okos állat, minden okos állat ember. Ez három törvényektől függenek a bölcsességnek minden mondási, úgyannyéra, hogy ha csak egyik meg nem találtatik is valamely mondásban, nem az igaz bölcsességhez való.
5. A mondás egyes avagy foglalós. Az egyes (simplex) az, melyben semmi foglalási szó nincsen; mint: a tűz éget, a tűz nem víz; ez közönséges (generale), vagy kiváltképpen való. A közönséges (generale) az, amelyben az utolsó rész közönséges, és közönségesen is mondatik az elsőről, amely is közönséges. Holott meglehet, hogy sem az erősítő nem igaz, sem a tagadó; mint: minden állat okos, semmi állat nem okos. A kiváltképpen való (speciale) mondás az, amelynek utolsó része nem mondathatik minden elsőről. Itt vagy az erősítő, vagy a tagadó mindenkor igaz. A kiváltképpen való (speciale) avagy rész szerint való, avagy tulajdon. A rész szerint való (particulare) az, midőn a köz utolsó rész, az elsőnek csak rész szerint tulajdoníttatik; mint: némely kegyelmesség nem dicsérendő. A tulajdon mondás (proprium) az, amelyben az utolsó rész mondatik valamely tulajdon névről; mint: Esaiás ékesen szóló próféta.
6. A foglalt (egybefűzött) mondás (axioma compositum) az, amelynek utolsó része több dolgokat foglal bé magában egynél valamely foglalós szócska által. Amely foglaló szócska itt gyűjtő avagy szélyesztő. Melyre nézve az ilyen foglalós mondás is (axióma compositum) gyűjtőnek avagy szélyesztőnek mondathatik. A gyűjtő az, amelynek részei mint igazak egybegyűjtetnek (szedetnek). A gyűjtő (congregativum) ismét kapcsoló vagy függesztő. A kapcsoló (copulatum) az, amelyben a részek minden ha nélkül általán fogva egybe kapcsoltatnak az: és, s, is, ismét, nem is, aminemű olyan, és többek által, mint: az Isten irgalmas s kegyelmes, az ember gyarló és halandó.
Az függesztő mondás (axioma connexum) az, melynek hátulsó részei, ha, hanemha által gyűjtetnek egybe; mint: ha az Isten rajtunk nem könyörült volna, mü mind elvesztünk volna.
Az szélyesztő mondás (axióma segregativum) az, melynek részei, mint egyszersmind mind ketten igazak nem lehetők, egymástól elszélyeztetnek. Ez megkülönböztető (discretum), vagy elválasztó (disjunctum). A megkülönböztető az, melynek részei csak valami tekintettel hasonlanak meg, eme szócskák által: de, penig, azonközben, jóllehet, mindazáltal stb.; mint: bár ugyan haragodjék is az atya az ő fiára, de mindazonáltal meg nem tagadja.
Az elválasztó az, melynek részei úgy választatnak meg, mintha csak egyik lehetne azok közül igaz, az: avagy, másképpen stb. által, mint: avagy éjszaka vagyon avagy nappal.
Az mondásoknak másokkal való egybefoglalások okoskodás avagy rendelés. Az okoskodás (syllogismus) oly elmélkedés, melyben a feltött kérdés a próbáló szóval (tekintettel, dologgal) úgy helyheztetik el, hogy az elöljárók feltétettetvén, a bérekesztés szükségesképpen következzék. Az okoskodás elöljáró darabjának két részei vagynak, a feltétel és a felvétel. A feltétel (propositio) az elöljáró darabnak első része, amelyben a kérdésnek csak hátulsó része foglaltatik egybe, a próbáló okkal. A felvétel (assumptio) az okoskodás elöljáró darabjának második része, mely a feltételből vétetik ki. Az okoskodásnak hátulsó része az, amely a kérdésnek mindenik részét béfoglalja, és bérekesztésnek (conclusiónak) mondatik. Ha valamelyik e részek közül az okoskodásban ott nem leend, az oly okoskodás enthymemának mondatik; ha penig e háromnál több lészen, prosyllogismusnak.
Az okoskodás magán való, avagy foglalt. A magán való (simplex) az, aholott a kérdésnek hátulsó része tétetik a feltételbe: első része penig a felvételbe. Ez állató (affirmatus), ha mindenik darabja állató (erősítő). Tagadó (negatus), ha az elöljáró részeknek valamelyike a bérekesztéssel tagadó. Közönséges (generalis), ha a feltétel és felvétel közönségesek. Részszerint való (specialis), ha csak egyike közönséges. Tulajdonos (proprius), ha mindenik tulajdona valakinek.
A magán való okoskodás bévont (contractus partibus), avagy kiterjesztett. A bévont az, midőn a próbáló dolog példa gyanánt úgy vétetik a részszerént való kérdés alá, hogy mindenik darabban előljárjon, s a felvételben állató légyen, mintha valaki kérdené, hogy a merészség jóindulat-e? A felelet az, hogy néha jó, mint az állhatatosság, s néha rossz, mint a vakmerőség. Itt négy dolog vagyon: merészség, jóindulat, állhatatosság, vakmerőség. Hogy azért megpróbáltassék, hogy némely merészség jó indulat, így kell az állhatatosságot hozzá illetni:
Minden állhatatosság jóindulat.
Minden állhatatosság merészség. Azért
Némely merészség jóindulat.
Hogy ismét megpróbáltassék, hogy némely merészség nem jóindulat, így kell a vakmerőséget hozzá adni:
Semmi vakmerőség nem jóindulat.
Minden vakmerőség merészség. Azért
Némely merészség nem jóindulat.
A kiterjedt (explicatus syllogismus) okoskodásban a feltétel közönséges avagy tulajdonos, s a bérekesztés hasonló az elöljáróhoz, avagy a gyengébb részhez.
Ennek két neme vagyon. Az első az, aholott a próbáló (tekintet szó) mindenik részben (mondásban) utó tétetik és valamelyikben tagadó: mintha ilyen kérdés támad, hogy: a lélek halandó-e? Hogy nem az (az okoskodásnak ezen a nemén) ebből próbálhatni meg, mert nem egybe szerkesztett dolog, ilyenképpen:
Ami halandó, az másból vagyon egybeszerkesztetve.
A lélek nincsen másból egybeszerkesztetve. Azért
A lélek nem halandó.
A második neme a kiterjedt okoskodásnak az, amikor a próbáló szó a feltételben elöljár, a felvételben penig állatván, erősítvén, utol; mintha kérdetik, hogy ami tisztességes dolog, mind hasznos-e? Hogy úgy légyen, evvel kell megpróbálni: mert törvény szerént való, ilyen formán:
Minden törvény szerént való dolog hasznos.
Minden tisztességes dolog törvény szerént való. Azért
Minden tisztességes dolog hasznos.
A foglalós okoskodás (syllogismus compositus) az, aholott az egész kérdés egyik része az állató és foglalós feltételnek, a másik része penig a próbáló dolog. A foglalós okoskodás függő (connexus), avagy elválasztó (disjunctus). A függő az, melynek feltétele függő mondásból áll. Melynek két módja vagyon. Az első az, amelyben a feltételnek első része felvétetik, és a hátulsó bérekesztetik, mint:
Ha Isten vagyon, vagyon jövendölés.
De vagyon Isten.
Azért vagyon jövendölés is.
A második mód penig az, amelyben a hátulsó rész megtagadtatik, hogy az első is megtagadtathassák; mint: Ha a bölcs hamar hiszen, valaha megcsalatik.
De soha nem csalatik meg.
Azért nem hiszen hamar.
Az elválasztó foglalós okoskodás áll elválasztó feltételből. Melynek is két módja vagyon: az első megtagadja egyiket és a másikat bérekeszti; mint:
Avagy nappal vagyon, avagy éjjel.
De nincsen nappal. Azért éjjel vagyon.
A második mód, a mindenik része szerént állató feltételből egyiket felvészi és a másikát megtagadja, mint:
Avagy nappal vagyon, avagy éjjel.
De nappal vagyon. Azért nincsen éjjel.
Az elrendelés oly elmélkedés, mellyel az egyrendű mondások az ő mivoltoknak világossága szerént előltétetnek; honnan akármelyiknek is másokkal való megegyezése által láttatik és az elmében megtartattatik. És amiképpen a mondásban az igazság és a nem igazság, az okoskodásban a következés és a nem következés, úgy az elrendelésben a gondoltatik meg, hogy ami magán világosabb avagy közönségesebb, elől tétessék, és ami homályosabb avagy részszerént való, utól.
Ennek mivolta példákból tetszik jobban ki: mert legyenek a logikának minden határozási, elosztási, regulái feltaláltattak, és legyen azoknak mindenike külön-külön megítéltetett, s mindezek különb-különb darab papiroskára írassanak le és egy cseberbe hányassanak bé: ha itt azt kérded: melyik része tanítson meg a logikának ez egybezavart mondásoknak elrendelésére? a feltalálásnak helyeire itt semmi szükség nincsen, mivel mindenek feltaláltattak; sem a mondásoknak megítélésére, mivel mindenik mondás megpróbáltatott és megítéltetett; sem az okoskodásra nincs itt semmi szükség, mivel minden kételkedések itt meghányattak és vettettek: egyedül az elrendelés vagyon hátra. A logikus azért az mesterségi elrendelés világa által a cseberből kiválasztja a logikának meghatározását, azután elosztását, s továbbá az elosztott részeknek meghatározásokat, és így elébb-elébb.
Ezen rendet tartanák többire a poéták, orátorok, akármi írók is írásokban, csakhogy a poéták néha messzebb távoznak tőle, az orátorok is az kezdésben, feltevésben, megerősítésben és elvégezésben ezen rendet igyekezik megtartani és elkövetni.
Történik mindazáltal néha, hogy gyönyörködtetésnek kedvéért az ilyen rend elfordíttassék, és aminek az igaz elrendelés szerint elsőnek kellene lenni, utólra hagyattassék.

TANÁCS
mellyet Joachymus Fortius ád Apáczai János által
egy tanulásába elcsüggedt iffjúnak

Tanuló: Noha, uram, az én felbuzdult és háború elmém gondolkodási engem minduntalan arra ingerlenek, hogy amely dolgot immár sok időktől fogva szívemben elrejtve forralok, ez földi embernek, míg végben nem viszem, azt tudtára ne adjam; mindazonáltal sok a szomorú példa! mellyek előmbe adják, mely ártalmas, mely veszedelmes s mely rossz előmenetű az goromba iffjaknak magok tanácsán járni: szántszándékom felől, ha nehéz nem lészen, akarok értekezni.
Fortius: Mind személyed, s mind beszéded kedves igen, jó barátom, előttem, szólj kérlek bátorsággal.
Tanuló: Egy szóval megmondván, az atyám engemet tanulásra szánt vala, hogy ha nem lehetnék mindeneknél jobb is, középszerű lennék bár; de azon búsulok, hogy reménségében megcsalatkozik szegény!
Fortius: Miért?
Tanuló: Ihon! Ennyi ideig scholában tekergésemnek egy csepp hasznát nem látom; s én bizony nem tudom, mi haszna, hogy tovább időmöt vesztegetem, hiszen jobb idején magam arra fognom, ahol előmentem leszen.
Fortius: De mi lehetne az?
Tanuló: Ha ugyan megmondjam: az az külső állapot, mellyet nekem mindenek tanácsolnak s jovallanak. Nem is lehetünk mind papok.
Fortius: Azért kell csak tanulni, hogy az ember pap legyen? Nyomorék gondolkodás! Az politiában[37] nem kell a tudós ember? Én nekem úgy tetszik, hogy az ecclesia[38] sehul nem virágzhatik, ha az politia jó karba nem állatott. Ide penig tudomány kívántatik! Továbbá vaj ki sokat megcsalt az az külső állapot! Mindennek mindent s mindjárt ígér ugyan ő, de az századiknak alig praestál[39] valamit; s azt is, oh, ki nehezen s későre! A bölcsesség penig soha senkit meg nem csalt.
Tanuló: Mint kellene tehát a tudományokban jó móddal előmennem?
Fortius: Kevés szóval, könnyen meg nem mondhatom ugyan, mindazáltal igyekezem. Minek okáért három dolgokra vigyázz: Első az készület, az második az út, az harmadik az tudományok, mellyeket tanulnod kell.
Tanuló: Az készület miben áll?
Fortius: Öt dolgokban.
Tanuló: Az első micsoda?
Fortius: Tégy oly célt fel, amelyre soha senki nem ért. Mert szép dolog az középszerű tudós emberekkel elérkezni, de szebb még az legtudósbakkal egyarányú messze hagyíttani,[40] az legszebb penig mindeneket fellyülhaladni, és az nagy hegynek oly részében állani, ahova soha senki maga erejétől nem hághatott, s talám soha nem is hág.
Tanuló: Az Istenért, uram! Ha én azt cselekedném, bizony mondom, mind e világ zászpára[41] méltónak kiáltana.
Fortius: Nem szükség azt karó hegyében tőkeszteni,[42] elég ha ketten tudjuk.
Tanuló: De ugyan, hogy mernék én az tudományban Platónál, Arisztotelésznél, Cicerónál, Pliniusnál (hogy többet ne említsek) tovább igyekezni.
Fortius: Miért nem. Hiszem ők is emberek, nem istenek voltának, csakhogy amely dolgok a tudományban való elémenetelre tartoznak, azokhoz kezesebben nyúltanak.
Tanuló: De csak én az középszerűekkel érkezhetném el.
Fortius: Hatalmas Isten! Be félénk elméjű ember vagy! Ez illyen indulattól vagyon ám, hogy e világon sok Platón, sok Cicero, sok Arisztotelész nincsen. Tudd-é, mely alacson, mely félénk, mely elvetett elme szokott kévánni középszerűvé lenni? Ellenbe penig, mely dicséretes indulat az, amely ellenségin diadalmat vevén, várokot elvészi, honnan széles ez világon napfénynél ragyogóbb s tündöklőbb híre-neve futamodjék? Mellyet amennyi az égen az csillag, s tengerben az füveny, annyi ezer ember magasztal fel vég nélkül? Mondd ezt inkább Virgiliussal, ha ember vagy:
... Tentanda via est, qua me quoque possim,
Tollere humo, victorque virûm volitare per ora.
Primus ego in patriam mecum (modo vita supersit)
Aonio rediens deducam vertice Musas.
Primus Idumaeas referam tibi Mantua palmas.[43]
Tanuló: Vallyon volt-e valaha valaki illyen indulattal?
Fortius: Egy cseppet sem kételkedem, hogy mindazok, akiket félszerű tudósoknak hívunk, erre nem igyekeztenek, csakhogy megcsalta szegényeket dolgok kimenetele.
Tanuló: Szinte a' bánt penig engem is.
Fortius: A derekas dolgokban csak az igyekezet is dicséretes. Elég az elsőről.
Tanuló: Mi a második?
Fortius: Megutálván a henyélést, szeressed az munkát. Fuss mindentől, valami az embert kényessé teheti. Hálj örömesben száraz deszkán avagy kemény kövön, mint lágy párnán avagy gyenge ruhán.
Non jacet in molli veneranda scientia lecto.[44]
Egyél ollyan ételeket jobb szívvel, az mellyek nem igen kedvesek az ínynek: kerüld, valami gyönyörűséget hoz.
Quisquis enim duros casus virtutis amore
Vicerit, ille sibi laudemque decusque parabit.
At qui desidiam luxumque sequetur inertem,
Turpis imopsque simul, miserabile transiget aevum.[45]
Egészségedre mindazáltal gondot viselj, mert annélkül dolgodban el nem járhatsz. Állj inkább, mint ülj; fuss, mint menj; soha tudományi fegyveredet kezedből le ne tedd. Az munka közt virágzik a virtus.[46] Nem is lehet derekas dolog, úgy tetszik, az, melyhez fáradtság nélkül juthatsz. Qui cupit, capit omnia.[47] Az tudomány gyükére keserű, gyümölcse penig gyönyörűséges. No tehát, ha mellyedben vagyon még elevenség, ha szívedben az virtusnak csak egy szikrája maradt, távul, távul légyenek minden lágy, könnyű, kényes dolgok, keményeket, keményeket keress, tűzön, vízen, kősziklákon, havasokon járj, kelj. Scyllákot, Syrteket, Charybdeket kergess.[48] Valahol ez földön nehéz dolgot hallasz, ott teremj. Ez indulatodnak sarkából csak az halál vessen ki. Nincsen ez világon oly nagy dolog sohul, kit így tieddé nem tész. Menjenek dolgokra, az kik ez beszédet magahitnek kiáltják. Elég nékem bőségesen, ha egyedül azokért szeretni fogsz.
Si redamant aquilae, redamant delphines amantem.[49]
Tanuló: Kőszíve volna annak, az kit ez beszédek szorgalmatos tanulásra nem indíttanának. Bezzeg nem hittem volna soha, hogy ennyi indulatot szerezhetne halandó ember szívemben. Úgy égek belől. Mi vala a harmadik?
Fortius: Ha mihez fogsz, és egyelőször nem szolgál, kétségbe ne essél. Tudod, hogy az serény és bátor szívű ifjú, mikor egy nagy magas és meredek hegyre igyekezik felhágni, mennél többször fordul nyakra-főre arról le, annál nagyobb erővel iparkodik végre arra felhágni. Az nagy Alexander, seregével egy kőszikla mellé, mellynek tetejében egynéhány fejedelmek szorultak vala, érkezvén, követeket külde hozzájok, kiktől ők nevetségesen azt kérdék, ha Alexander tudna-é szárnyalni. Mellyet az király nehéz neven vévén, vitézinek illyen szókkal felele: semmit az természet olly fel nem helyhetett, az hova az virtus, ha akar, el nem érhet. Tíz tálentomot ígérvén azért annak, az ki először az kőszál tetejébe felhágna, az másodiknak kilencet, nyolcat az harmadiknak, hetet az negyediknek sat., kevés üdő múlva az kősziklát megvevé. Ne légyen hát felette igen nehéz, ha munkádnak foganatját mindjárást nem láthatod. Mert az miként az órának árnyékát elébbmenni nem látod, hanem csak azon veszed eszedbe, hogy jóval is elébb ment, az fűben is nem hogy most nő, hanem hogy nőtt, az látszik. Az medvekölykek hat holnapi korokban kezdenek járni, két holnapnak előtte penig ingyen sem mozognak; így az jövendő derekas dolgok nehezen születnek, ellenbe penig az hirtelen virágzók hamar meghervadnak.
Tanuló: Menjünk tovább is már, ha tetszik, mert kévánom mind az ötöt egymás után hallani.
Fortius: Az gazdagság után vágyódást vesd meg.
Tanuló: Ha bizony az szegénséget tartják az emberek az tudomány legnagyobb akadályának.
Fortius: Én penig bizonnyal mondom, hogy semmi az szegénségnél az szorgalmatos tanulásra nagyobb eszköz nincsen: mivel derekas tudományoknak ő volt régtől fogván az találója: az mint Theocritus ezt tudósan írja. Mert az miképpen az kövér, poshadt, rest test, ha az lélek nem vidám és serény, az egészségre semmit nem használ, úgy az kik szegén renden valók, alacson állapotjokkal semmit nem ártanak, csak nemes elméjek és bátor szüvök légyen. Az test és szerencse jovai, mind urokkal eggyütt hamar elmulandók, viselt dolgaidnak dicséreti penig örökké maradandók. Nincsen ritkább s nincsen is nagyobb dolog, mint igen gazdagnak s igen tudósnak lenni.
Tanuló: Mellyik már az ötödik?
Fortius: Gyönyörködjél tudományodért magad dicséretiben, és ha látod, hogy más fellyülhalad, avagy tudatlanságodért megdorgál, bánkodjál rajta, és annak utánna nagyobbakra verekedjél. Mivel az mint Ovidius mondja:
Non parvas anumo gloria dat vires,
Et faecunda facit pectora laudis amor.[50]
Tanuló: Meghallám s meg is tanolám az készületet, bizony nem is leszek hátramaradó bennek. Hát az út, mellyen az akarónak járni kell, miben áll?
Fortius: Öt dologban az is.
Tanuló: Melyek azok?
Fortius: Az olvasás, hallás, elmélkedés, taníttás és az írás. Az három első legnehezebb, az taníttás könnyebb, az írás peniglen mindeniknél is könnyebb. Mivel nehéz dolog az szabad elmét azon egy dolognak hallására, olvasására, elmélkedésére lekötni, de azt taníttásban és az írásban az magunk gyakorlása minden unadalmat elvészen, mivel elménk az holott akar, ott jár.
Tanuló: Az olvasásban mihez kell magamot tartanom?
Fortius: Egyedül, ha lehet, soha semmit ne olvass, mert az egyedül olvasás unadalmat szerez, keveset használ, s az elmét megtompítja, hanem ha valamely authort[51] akarsz olvasni, olvasd másodmagaddal. Mert az más jelenlétéből csudálatos az, mely vigyázó ítélet származik, úgyhogy ehhez képest egyedüllétedben csak álmadni láttassál.
Tanuló: Az elmélkedésben mihez tartsam magam?
Fortius: Ha mit még nem érthetsz, töstént tanítóra fuss, s rövid szóval akaratodat mondd meg, ki ha megfelel, jó, s hogyha peniglen nem, menj mindjárást az máshoz. Ne szégyenljed azért tudatlanságodot előttök megvallani, mert feltött célodra míg el nem érkezel, nem tiéd az dicséret.
Tanuló: Hát az hallás dolgában micsoda úton járjak?
Fortius: Egy szóval: az mit az leckén hallsz, légy azon mindjárást, hogy arra mást megtaníts.
Tanuló: Az taníttásban mihez kell embernek önnönmagát tartani?
Fortius: Mihelt Isten segedelméből az tudomány dolgában valami küs ítéletet tehetsz, azon igyekezzél, hogy napotló-napestig[52] taníthass. Ha penig minden disciplínákban még magadot annyére nem gyakorlottad, vagy munkád után még annyit nem gyűjtöttél, hogy egymásután sokáig cselekedhetned azt: azt taníts, az mit tudsz, külömb-külömb helyeken és órákon. Így semmi nem lészen nehéz, ha mindenkor rákészülés nélkül taníthatsz. Elég, ha csak egy lészen is, az ki téged hallgasson. Azon közben az magad gyakorlása által csudálatos, mely nagy dolgok bőségét szerzed tennen magadnak. Ha azon egy dolgot tízszer eltaníttod, többet tanulsz, mintha sok időkig fonnyasztottad volna magad az otthon olvasással. Én sokszor sokat olvastam, melyre ha egy holnap múlva ráfogtál volna, azt sem tudtam volna megmondani, kiket olvastam. De az kikre másokat valaha tanítottam sok ízbe, azoknak emlékezeteket az halál üti ki fejemből. Sőt még most is úgy tudom őköt majd, mint az tíz ujjomot. Nem kell sokat olvasni, hanem soká. Itt mindazáltal jól eszedbe vedd, hogy addég valamely tudós és bölcs könyvnek közönséges helyen, sokaknak hallatára magyarázásához ne fogj, míg arra elégségedet nem érzed, hanem elsőben egy, két vagy három gyermek előtt cselekedjed ezt meg.
Tanuló: Hát mit kell tenni, mikor az embernek hallgatóji nincsenek?
Fortius: Egy vagy két barátodot kérjed igen, hogy ne nehezteljenek meghallgatni, ha penig barátaid nincsenek, adj valakinek egy vagy két polturát.[53] Mely végre ha egy vagy két forintodot elköltöd, annyére vetődöl az tudományban elé, hogy akárhol is, s akárkik előtt fel mersz állani. De mondhatsza: ki cselekedné azt meg? Annak okáért mondom, hogy kevesen érnek oda el, az hova igyekeznek.
Tanuló: Hát mikor ember illendőségét egyéb gondjai miatt nem érzi?
Fortius: Többire az emberek olyankor kiírják, hogy nem érkezhetnek, de az illyenek az tanításban inkább keresik az böcsületet, mint az bölcsességet. Azért minden magad mutogatását hátrahagyván, akar készülhess reá, s akar ne, csak tanítton taníts. Dicséretet sohul ne keress, hanem írásodban. Ha nem tom mely dicséretesen viselnéd magad is perorálásodban[54] avagy tanításodban, az szél hamar elfújja, az mit penig megírsz, az örökké megmarad. Mikor valamely írónak szavai nehezek, jobb ott megvallanod, hogy azokot nem érted, mint haszontalanul sok idődöt rajtok felettebb eltöltened. Nagyobb indulattal keresvén az dolgot, mint az szóknak értelmét. Némellyek örömesben tanítnak tudatlanokot, mint tudósokot, duggatván erősen az micskét tudnak, félvén attól, hogy ha másokat mindenre megtaníttanának, magoknak végtére semmi sem maradna. De az ilyenek szüle természetek bizony nekem nem tetszik, kik soha nem szemben, hanem alattomban igyekeznek harcolni. Az az erős vitéz, ki ellenségének fegyvert mer ajánlani, mert (ám legyen) néha meggyőzettessék is, dicséreti fennmarad. Légyen elég a tanításról.
Tanuló: Az írásban tehát mihez kell magamot tartanom?
Fortius: Minden gyönyörűségedet az írásban helyheztesd, melyre gondolkozásidot, beszédidet, munkáidot, vigyázásidot, elmédet, egésségedet, keresményedet, végezetre valamit tanulsz, hallasz, látsz, vezéreld. Úgyhogy soha ne hidd, hogy annál többet tudj, mint az mit már megírtál. Ha természeted szerént ékesen beszélő vagy, akaratod szerént szólj parasztul. Mert többire az kik ékesen beszélnek, nem szintén szépen írnak. Mivel az ékesen beszéllésnek gyönyörűségétől megigéztetvén, amazt nem oly szorgalmatoson űzik, nem gondolván azt meg, hogy az tudománynak írásban áll dereka.
Tanuló: S hát mikor az ember az sok írást megunja?
Fortius: Hogy azt eltávoztasd, élj ez mesterségekkel: fogadd fell, hogy vacsorát semmiképpen nem eszel, hanem ha ennyi s ennyi levelet bé éppen írsz, mellyet ha által hágsz, soha semmiképpen te magadnak ne kedvezz. Annál serényebben igyekezzél írni, mennél írni nehezebb, sőt, ha könnyű volna, teljes életedbe nem kellene úgy írnod. Osztán, ha oly helyeken forgasz, az holott könyvnyomtatók is vagynak, menj el őhozzájuk, és jelents meg, hogy készüljenek, mert könyvet akarsz nyomtatás alá vetni, bár ugyan abban azelőtt egy levelet se írtál legyen is meg. Az mit így elkezdesz, kételenség alatt végben is kell azt vinned; könnyű úgy írni igen, midőn az nyomtató mindennap új írást kér. Én az én könyvemet illyen formán írtam. Mindazáltal meglásd, az mit így írsz, jól tudd, mert az emberekkel megnevetteted magad. Ennek felette senki az tudományban felső polcra nem hág, ha az futó idővel igen okoson nem él. Azért így cselekedjél: légyen kőtáblád vagy jegyzőkönyved, melyet éjjel-nappal veled hordozz, melyre ha mi olyas dolog eszedbe jut étszaka, jegyezd le, és reggel ágyodból felkelvén, írd jobban le; hasonlóképpen, ha erdőn-mezőn jársz is. Továbbá, ha vendégségbe hívattatol, és eszedbe vészed, hogy geremize teretura[55] és fajrafaj beszédeket kell hallgatnod, el ne menj. Jobb volna egy tagodtól megválnod, mint két óráig haszontalan beszédeket hallgatnod. Hasonlóképpen, ha valaki meglátogat, ki semmi tudománybéli dolgokról nem beszél, hadd ott, s fuss mindjárást az tanulásra. Jobb, hogy ő csudálkozzék embertelenségeden, mint minden maradvád[56] szidja restségedet. Mennyi könyvet írhatnál azokon az órákon, melyeket barátiddal az csapásban[57] Istenednek bosszúságára töltesz. Többet ne alodj, hanem csak az mennyi tagaidnak szükséges; bővön elég hat avagy hét óráig. Mikor olvasásra vagy írásra indulatodot érzed, mindjárt étel után, vagy éjfélkor is tanulj, kiből ha kifáradsz, keress te magadnak más gyakorlásnak módját. Minek előtte estve fekenni mennél, vizsgáld jól meg magadban, azon nap mit olvastál, hallottál, tanítottál és írtál. Mennél nagyobbra böcsülöd kevés elémeneteledet, annál hamarébb nagy tudós ember lészesz. Az kik az hitvány batkákot, filléreket meggyűjtögetik, meggazdagodnak, ellenben az kik semminek tartják, gyakorta igen nagy szegénséget érnek. Az hosszú ideig való nyugodalom az testet megerőtleníti, és az emberben követ (árénát[58]) nemz, annak okáért ottan-ottan untig hányj követ vagy valami egyebet, csak hogyha lehet, oly játékot keress, az mely miá sok idődöt ne veszesd. Mikor sétálsz, hasznos dologról beszélj, ha mód vagyon benne, valamely thémáról perorálj. Fáradj, míg ez mulandó életben vagy; holtod után bizony eleget nyughatsz. Az boldogság mindenkor munkát követ. Minek utánna az tudományoknak summáját megtanoltad, minden esztendőnként keress más-más lakóhelyt. Mind mezőn, mind erdőn, mind várason, falun találsz valami olyat, kit azelőtt nem tudtál. Julius császár Gadesben meglátván az Nagy Sándor képit, felfohászkodék, hogy ő, abban az üdőkorban, melyben Alexander ez világot meghódoltatta volt, még semmi emlékezetes dolgot nem viselt volna; innen azért alkalmatosságot vévén, mindjárt nagyobbra kezde vágyakozni.
Tanuló: Miket kell azért mind tudnom és tanolnom?
Fortius: Hogy most magokról az tudományokról, azoknak dicséretekről s számtalan hasznokról külön-külön ne szóljak, említem csak azoknak mind egymásból függőségeket, mert az szentírást derekason meg nem magyarázhatod, ha theologus nem vagy; jó theologus nem vagy, ha ethicus, oeconomicus, politicus s juridicus is nem vagy;[59] ilyen sem vagy, ha medicus is nem vagy; jó medicus sem vagy, ha physicus nem vagy; jó physicus nem vagy, ha opticus, musicus, astronomus, geographus nem vagy; mindez nem lész, ha geometra nem vagy; jó geometra nem vagy, ha arithmeticus nem vagy; ilyen nem vagy, ha logicus is nem vagy; jó logicus nem vagy, ha eloquens[60] nem vagy; eloquens végtére nem vagy, ha grammaticus és ha rhetor jó nem vagy. Mi vagy, kérlek, eloquentia[61] nélkül? Sőt ha most volnál is valami, az következendőknél mi lész? Mi emelte Homerust, Platót, Demosthenest az halandók felibe? Mi Cicerót? mi Camillust? mi Scipiót? mi Virgiliust? mi Ovidiust? s az többi. Az szép eloquentia. De mindezeknek bölcs írások, ha az megnevezett tudományokkal rakva nem volna, mi volna? Zengő cimbalom s haszontalan fecsegés. Az ékesen szólás amaz, az mely az csillagok járásit, az szeleknek fúvásit, az lángok murrogásit, az vizeknek zúgásit, hegyeknek magasságit, az berkeknek árnyékit, az patakok folyásit úgy fejezi ki, mintha szemeid előtt volnának. Evvel az resteket meggyorsíthatod, az henyéket serényekké teheted, az vakmerőköt visszaránthatod, bűnösököt kárhozatra ítélhetsz, jókat ismét erőssen megdicsérhetsz. Még is kérlek, ki volna az araboknál Kossus? Ki Sehban Vajel? Ki az sidóknál Ésaiás? Ki Maimonides? Ki Rabbi Dávid Kimhi? Az ő csergedező patak módon folyó ékes írások tette azt, hogy másoknál, kik dologgal rajtok nem alábbvalók, sokkal nagyobb méltóságba s kedvességbe légyenek.

HŰ ELBESZÉLÉSE
annak az eseménynek, mely 1655. szeptember 24-én
a gyulafehérvári kollégiumban történt[62]

... Basirius úr általános jellegű vizsgát tartott, melyen jelen volt a felséges fejedelem sok udvari emberével együtt. Ennek a vizsgának az anyaga volt: disputáció az independensek és presbiteriánusok ellen. Bevezető beszédében egybevette az independenseket és presbiteriánusokat, és minden mondatát hízelgő szavakkal teletömve, minden módon arra törekedett, hogy felgerjessze a fejedelem indulatát ellenünk, szegény presbiteriánusok ellen, komolyan figyelmeztetve a fejedelmet, a mágnásokat, püspököket és másokat, hogy jól vigyázzanak magukra, nehogy végül rájuk is az ő királyának, az angol királynak sorsa várjon. Azt is bizonygatta, hogy ha elég jókor nem történik intézkedés, ama gazembereké helyett a fejedelmek vére fog kiömleni...

TARTALMI KIVONAT SEIWERTTŐL[63]
Végül rátámadt Basirius az independensekre. Ekkor mondta a fejedelem: ha a tanítók között akad independens, az nyilvánosan tegye meg ellenvetését. - Nem hiszem - felelte Basirius -, hogy akadnak közöttük ilyenek. - De én bizonyosan tudom - válaszolt Rákóczi -, hogy van néhány ilyen tanító. Apáczai, aki érezte a szúrást, a fejedelemhez fordult: "Nagyságos fejedelem, legkegyelmesebb uram! Olyat nem is hallottunk, hogy köztünk valaha is independensek lettek volna, azt sem hiszem, hogy most lennének. Hanem amennyiben vannak néhányan, úgy azok presbiteriánusok. Ami engem illet, én sohasem voltam independens, most sem vagyok az, és nem is leszek soha, hanem igenis presbiteriánus vagyok." A fejedelem: "A presbiterianizmus út az independentizmushoz." - "Kegyelmes uram, természetesen így mondják."
Most Basirius a presbiteriánusok ellen támadt, de amint Apáczai gondolta, oly rossz fegyverekkel, hogy Apáczai égett a vágytól, hogy a küzdőtérre lépjen vele. Alig tudta Katona püspök okos tanácsa visszatartani. Mégsem állhatta meg, hogy az egész esemény végeztével a fejedelem felé fordulva ki ne jelentse, a presbiterianizmus ellen felhozott érvek oly felületesek, hogy minden középszerű presbiteriánus megcáfolhatja őket. Ez nagyon feltűnt a fejedelemnek és másoknak. Basirius idegesebb lett. De mindketten parancsot kaptak arra, hogy lépjenek a küzdőtérre, a fejedelem várakozik rájuk. Apáczai ugyan szabadkozott, hogy nem készült elő ilyen fontos dologra. Nem használt semmit, küzdenie kellett egymagának mindnyájuk ellen. Ezért fejezi be beszámolóját Pál szavaival (2. Tim. 4. 16): "Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan engemet elhagytak; ne számíttassék ez be nékik. De az Úr mellettem állott és megerősített engem."

TARTALMI KIVONAT
SZATHMÁRY PAP MIHÁLYTÓL[64]
Miképpen kezdődött légyen pedig Apáczainak a presbiterianismusért való controversiája,[65] szépen leírta maga diákul egy kis munkácskájában ilyen titulus alatt: Narratio vera actus, qui anno 1655. d. 24. Sept. in Collegia Albensi contigit. Tudniillik az odavaló úgymondott Fehérvári Basirius Izsák nevezetű híres theologiae doctor exament csinálván, arra a fejedelmet, II. Rákóczi Györgyöt és más nagy embereket, püspököt is elhívta. És tudván már, hogy Apáczai a presbiteriánusokkal tart, egy oratiócskát mondván, abban az independensek ellen keményen beszéllett, azután az independensekkel összezavarván a presbiteriánusokat, azok ellen is keményen beszéllett, mellyre midőn a fejedelem Apáczait megszólította volna, ő Basiriussal disputálni kezdett, noha arra éppen nem készült vala. A fejedelem ekkor Apáczaira erőssen megharagudott, és ezt is mondotta: "De Isten engem úgy segéljen, Apáczai uram, a Megyesi-presbiteriumot, amíg én élek, ide bé nem hozza ked. Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le!" Ekkor még Keresztúri is erőssen pirongatta Apáczait, ezt mondván: "Bezzeg kimutatá ám kegyelmed, Apáczai uram, foga fehérjét. Bizony valójában gyermeki argumentumokat hoza kegyelmed elő s a többi." Melyek után sok bajai lőnek, a püspök a fizetését ki nem akará adni, a fejérvári professzorságtól megfosztaték a fejedelem által. A kézdivásárhelyi papsággal megkínáltaték, de nem vállalja. Azután az enyedi papságot ajánlja néki a püspök és az ecclesia, azt sem fogadja el, azután marosvásárhelyi rectorsággal kínáltatik, arra is azt feleli: "Arra még diákkoromban hívtanak, s nem mentem, most már inkább nem mehetek." Azután pataki rectornak akarták hívni, és a fejedelem anyja is írt mellette, de a fejedelem nem engedte, azt mondván, nem illik ilyen embernek jován így munkálódni. Ezután a püspök a házából ki akarta küldeni, és jovallotta, hogy Basiriust kövesse meg, s adjon reversalist. Egyiket sem cselekedte, így osztán által tették Kolosvárra. (Lásd a fenn írt Narratióját in manuscripto meo.) Ott vagyon egy szép Supplicatiója és Apologiája is a fejedelemhez.

Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)