 |  |  |
| Történelemtanítás - Történelemtanárok Országos Konferenciája |
| 2010. december 01. szerda, 11:35 |
Dr. Fodor István (egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum c. főigazgatója) előadása nyelvtörténethez, néptörténethez, etnogenezishöz, őseink gazdálkodásához és az antropológiai megközelítéshez kapcsolódó vitás kérdésekről a Történelemtanárok (20.) Országos Konferenciáján („Őseinket felhozád…” – Magyar őstörténet). 1. A történelemnek számos olyan mozzanata van, amelynek megítélésében nincs egyetértés sem a hivatásos kutatók, sem pedig a közvélemény körében. Ráadásul általában minden kor átértékeli a történelmet, a régibb korokét és a közelmúltét egyaránt. Bármilyen furcsa is, a régebbi korok tekintetében még talán nagyobb az egyetértés, mint a közelmúlt megítélésében. Érthető is, hiszen az átélt időkhöz már szubjektív érzések fűznek bennünket, míg a régi korokra többé-kevésbé érzelmektől mentesen tudunk tekinteni. De korántsem minden esetben! A magyar történelemben éppen az őstörténet az, amelyet sokan nem képesek erős érzelmek nélkül szemlélni. (Persze nem csak nálunk van ez így. Kevés román ember tudja például elfogadni, hogy nekik soha, semmi közük nem volt a dákokhoz.) Ez némileg érthető is, hiszen minden nép származástudata része népi, nemzeti öntudatának. Azt viszont kevés helyen vitatják, hogy nyelvük mely más nyelvekkel rokon. A román magától értetődőnek tartja, hogy anyanyelve az újlatin nyelvek egyike, a szlovák sem tiltakozik, ha nyelvét szlávnak minősítjük. Nálunk viszont egyre élesebb támadások érik azt a tudományos felfogást, hogy nyelvünk a finnugor nyelvcsaládba tartozik. Ezek a vélemények – természetesen – nem a szakmai körökből származnak (bár az utóbbi időkben magukat finnugor nyelvésznek tartók közül is került ki ilyen felfogást valló „szakember”), hanem a nyelvtudománytól igen távol álló műkedvelőktől. E sokszor beigazolt nyelvrokonságot úgy igyekeznek beállítani, mintha az hasonló lenne az általuk fabrikált sumer, párthus, egyiptomi és egyéb rokonságelmélethez, s ezért azt „finnugor elmélet”-nek nevezik. Ezzel kapcsolatban nemrég kiváló nyelvészünk, Bereczki Gábor jegyezte meg: „A szorgos kutatás eredményeképpen a finnugor nyelvtudomány a 20. század elejére olyan, részleteiben is kidolgozott tudományággá fejlődött, amelyre nem lehetett tovább használni az »elmélet« terminust (délibábos nyelvhasonlítóink mindeddig ezt teszik). Az a matematikai tétel, hogy 2 × 2 = 4, nem elmélet, hanem tény. A német nyelv közelebbről germán nyelv, távolabbról rokonságban van az újlatin, a kelta, a szláv, az iráni stb. nyelvekkel, ezt ma már senki sem vonja kétségbe. A finnugor nyelvek rokonságát ugyanazzal a módszerrel bizonyították be, mint az indoeurópaiakét. A finnugor összehasonlító nyelvészetet színvonal tekintetében világviszonylatban a második helyre teszik, sőt ezen belül a finnugor összehasonlító hangtant sokan az elsőre érdemesítik. A magyar és a finnugor nyelvek rokonságának tétele ma már nem dönthető meg. A tudományos világ ezt el is fogadta, több mint félszáz egyetemen külön szaktárgyként vagy a magyar stúdiumok részeként ezt így is tanítják, ellenkezőjére nem tudok példát.” (Lásd: Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában. = A nyelvrokonságról. Szerk. Honti László. Bp. 2010, 35.) A fenti megállapítás ellenére a tudományban bármely tételt lehet cáfolni, de az ellenvetésnek magvasnak kell lennie, a bírálónak fölényes biztonsággal kell kezelnie az illető tudományszak módszertani elveit és tényanyagát. Ilyenfajta bírálatokkal azonban nem találkozunk abban a halomnyivá duzzadt „szakirodalomban”, amelyet dilettáns „nyelvtudósaink” buzgó szorgalommal előállítottak. Mert igazi sarlatánok ők mind a nyelvészetben, mind az őstörténetben, egyik tudományszaknak sem sajátították el még az alapelemeit sem. Igazi, rendíthetetlen hazafiaknak hirdetik magukat, akik éppen most írják a valóságnak megfelelő, igaz magyar történelmet. Pedig ha szemügyre vesszük érvanyagukat, azonnal eszünkbe ötlik a régi magyar mondás, hogy olyan az, amiből várat sem lehet építeni… Ezek az „igazmondók” nem riadnak vissza a tények meghamisítástól, sőt a közönséges hazudozástól sem. Azt állítják, hogy a „finnugor elméletet” a gaz osztrákok meg az oroszok kényszerítették ránk, hogy ezzel fertőzzék meg történelmünket és történeti tudatunkat. Ehhez aztán mindenféle zagyvaságokat kitalálnak történelmi személyekről, magyarokról és külföldiekről egyaránt. Átkozzák a külföldi (valójában magyar) Hunfalvy Pált, Trefort Ágostonról pedig azt a mesét agyalták ki, hogy állítólag ő tette kötelezővé a finnugor elméletet. A botcsinálta „nyelvészeknek” nem ártott volna tudniuk, hogy Terfort korában a „finnugor” kifejezést még nem is használták. Egyszóval, nem mások e bírálók, mint az ostobaság és a hiszékenység vámszedői, szellemi környezetszennyezők. (Valódi természetüket jól felfedik az imént idézett könyv tanulmányai.) 2. Minden tudományszak esetében igen fontos a kutatás módszere. Nincs ez másként a magyar őstörténet vizsgálatánál sem. Dilettáns őstörténészeink mostanában e szakterület vizsgálati módszerei közül a genetikát tartják az egyedül üdvözítő útnak. Más kérdés, hogy erről sincsen a leghalványabb fogalmuk sem. Fennen hirdetik például, hogy a genetikusok megállapították: a finnek is, a magyarok is európai nép, tehát nem finnugorok. A helyzet azonban valójában az, hogy az említett két nép valóban európai, de ugyanakkor finnugor is. A kettő ugyanis nem mond ellent egymásnak. Sajnos nem csupán a műkedvelőkkel esik meg, hogy nem igazodnak el az őstörténet módszertanában, hanem a kevésbé képzett szakemberekkel is. Ők is gyakorta túlzott jelentőséget tulajdonítanak például a ma még kezdő lépéseit tevő történeti genetikának, összekeverik a nyelvrokonságot a biológiai vagy kulturális rokonsággal. Vannak továbbá, akik más tudományszakok mindenhatóságára esküsznek: a fizikai antropológiáéra, a régészetre, nyelvtörténetre. Egy-egy övveret, fegyverfajta vagy díszítmény alapján a régészek nemritkán igen lényeges történeti következtetéseket vonnak le, figyelmen kívül hagyva az írott források és egyéb tudományszakak eredményeit. A nyelvészek pedig, amikor az egyes nyelvek történetét vizsgálják, olyan történeti következtetéseket vonnak le, amelyeket a társtudományok adatai nem erősítenek meg. Gyakran képzeli tehát magát a nyelvész történésznek, a történész vagy a régész nyelvésznek, hogy a többi szakterület művelőit ne is említsem. Pedig az őstörténet kutatásának alapvető módszertani sajátossága, hogy lehetőleg minden számba jöhető szakterület idevágó eredményeit figyelembe kell venni. Ezt a kutatás komplex módszernek nevezi, amely nélkül nem kutatható általában az őstörténet, közelebbről a magyar őstörténet sem. Az őstörténet kutatása tehát önálló tudományos szakágazat. Még akkor is az, ha egyetlen szakembertől sem várható el, hogy e komplexitást alkotó minden szakterületen egyaránt otthonosan mozogjon. Az viszont mindenképpen elvárható tőle, hogy e területek őstörténetre vonatkozó legfontosabb eredményeit ismerje. Ugyanakkor valamely szakterületen alapos ismeretekkel kell rendelkeznie. Nem elég tehát több területen felületes tudással rendelkeznie. Gondolhatnánk, a kutatócsoportokat, teameket éppen az ilyen célokra találták ki. Valóban így van, de csak elméleti szinten. A magyar őstörténet vizsgálatában – sajnálatos módon – a csoportmunka nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket még akkor sem, ha valóban voltak számottevő kezdeményezések is. (Például a SZÖM, a Szegedi Őstörténeti Munkaközösség.) Mi volt ennek az oka? Nehéz megmondani. Részben talán az, hogy e teamek vezetői nem mindig álltak a helyzet magaslatán, rosszul ítélték meg a lehetőségeiket, s talán a munkatársak megválasztása sem volt egészen szerencsés. Ráadásul e kutatócsoportoknak – ahogyan a természettudományos területeken szokás – hosszú ideig kellene dolgozniuk, célirányos vizsgálatokat végezniük több szakterületen, nem pedig hirtelen összerántott konferenciák összecsapott előadásait kellett volna eredményként közzétenni. 3. Fentebb már jeleztem, hogy a dilettáns őstörténészek általános jellemzője, hogy a nyelvrokonságot azonosítják a biológiai, gazdálkodási és kulturális rokonsággal, azaz a nyelvtörténetet a néptörténettel. Pedig a kicsit is hozzáértőknek aligha kell elmagyarázni, hogy alapvetően különböző dolgokról van szó. A finnugor rokonság nyelvészeti kategória, azt jelenti, hogy az e nyelvcsaládba tartozó nyelvek genetikailag rokonok, nem pedig azt, hogy e nyelveket beszélő népek vannak genetikai rokonságban.. A népek ugyanis nem hermetikusan elzárt területeken élnek, hanem minden időben érintkeztek egymással, kölcsönhatásban voltak, hatottak egymásra biológiailag és kulturálisan is, amit a nyelvtörténet is tükröz. Mi, magyarok Európa közepén sajátos, a közelebbi s távolabbi térségeken rokontalan nyelvet beszélünk, ám a magyar antropológusok már rég megállapították, hogy nincsen biológiai értelemben vett magyar faj. Nincs, mert 1100 éves Kárpát-medencei történelmünk folyamán annyiféle népkeveredés történt e tájon, hogy a keletről jött magyarság ősi embertani elemei szinte teljesen feloldódtak. De hasonló jelenséget tapasztalunk kultúránkban is. A Bartók Béla által gyűjtött népdalok, népballadák láttán a románok azzal a váddal illeték a kiváló zeneszerzőt, hogy „ellopta” a román ballada- és népdalkincset. E vád ostobaságát azonban egyértelműen igazolták a mezőségi énekmondók, akik egy-egy dal eléneklése után megkérdezték: elénekeljük románul is? Az együtt élő népek körében tehát közös népdal- és balladakincs alakult ki az évszázadok során. Más példa. Őseinket a honfoglalás előestéjén az arab és a bizánci források tipikus nomád népként írják le, az utóbbiak még türköknek is neveznek bennünket. Ha nem tudnánk nyelvünk finnugor rokonságáról, azt hihetnénk (amint korábban számos kutató gondolta és sok dilettáns hiszi ma is), hogy a magyarság egy volt a régi török népek közül. Pedig itt arról van szó, hogy a mi őseink ugyanúgy nomádok voltak, mint a sztyeppe akkor zömmel török nyelvű népei. De a sztyeppe nomádjai közt voltak irániak és finnugor eredetű népek is. Ebben az esetben tehát a gazdasági és kulturális rokonságot írják le a régi szerzők, nem pedig a nyelvi vagy biológiai közelséget. Az ősmagyarság minden bizonnyal a Kr. e. 500 körüli évszázadokban vált önálló néppé. (Tehát a magyarság két és félezer éve létezik.) Mai ismereteink szerint ezt követően alig volt kapcsolata a rokonnyelvű finnugor népekkel, egészen a 18–19. századig, amikor a történeti összehasonlító nyelvtudomány kimutatta nyelvünk finnugor rokonságát. Összegezve az elmondottakat, felmerül a kérdés: a nyelvrokonságnak semmi köze a néprokonsághoz? A válasz egyértelműen igenlő lehetne, ám a valós helyzet mégsem egészen ez. Mert igaz ugyan, hogy a nyelvrokonság más, mint a néprokonság, tehát a biológiai, kulturális rokonság, ám a kettőt teljesen elválasztani egymástól mégiscsak hiba lenne. A nyelvek rokonsága ugyanis nem elvont fogalom, hiszen a nyelveket egykor emberi közösségek beszélték. A távoli múltban tehát volt olyan időszak, amikor az egymás közelében élő közösségek nagyon hasonló, számukra érthető nyelven beszéltek. Ebben a korban a nyelvi és népi rokonság majdnem egybeesett. A kérdés csupán az, mikor volt ez az állapot. A válasz ugyan nagyon bonyolult, mégis állíthatjuk, hogy ez különböző népek, népcsoportok esetében más-más időszakban lehetett. Nem kétséges például, hogy a szláv népeknél ez az állapot nagyjából a 6. századig fennállott, tehát az egyes szláv népek és nyelvek ekkoriban váltak el egymástól. Ez mindenki számára észlelhető is, hiszen a szláv nyelvű népek még ma is nagyjából megértik egymást. Egészen más a helyzet a finnugor népek esetében, akik semmit sem értenek egymás nyelvéből (kivéve az egymáshoz közeli nyelveket, mint például a finn és az észt), ami azzal magyarázható, hogy az uráli nyelvközösség körülbelül hat-, a finnugor közösség pedig ötezer évvel ezelőtt felbomlott, s a mi elődeink is már legalább két és félezer esztendeje elváltak obi-ugor rokonaiktól. Nem csodálkozhatunk hát, hogy nyelvrokonaink nyelvéből szinte semmit nem értünk. Néhány esetben azonban a nyelvtörténet és a néptörténet összefüggése sokkal bonyolultabb, mint a felsorolt esetekben. Előfordult ugyanis, hogy bizonyos népek nyelvet váltottak. Ez történt közeli szomszédainkkal, a bolgárokkal. A bolgár-török nyelvű onogundurok (magyarul nándorok, innen Belgrád Nándorfehérvér neve is) Aszparuh vezetésével 680-ban költöztek keletről az Al-Dunához s alapítottak ott államot. Országukban azonban a lakosság nagy többségét a Balkánra vándorolt szlávok tették ki, s lassanként nyelvileg asszimilálták a török nyelvű népességet. A bolgárok nyelv- és néptörténete tehát nem teljesen esik egybe, hiszen nyelvük történetét csak a szláv vonalon vizsgálhatjuk. A magyar őstörténet-kutatásban is felmerült, hogy a mi őseink is valaha nyelvet váltottak: eredeti török nyelvüket felcserélték az obi-ugorok által beszélt finnugor nyelvre. (Ezt különösen gróf Zichy István vallotta erős hittel a múlt század harmincas éveiben, majd később Halasi-Kun Tibor fejtett ki hasonló elgondolást, s hajlott erre László Gyula is.) A kérdés alaposabb elemzésekor azonban már rég kiderült, hogy e feltevés nyelvészeti és történeti szempontból is egyaránt tarthatatlan. 4. Nagyon sok zavart okoz a néptörténettel alkalmanként foglalkozó kutatók körében (nem beszélve a műkedvelőkről) a terminológiai zűrzavar. Nagyon gyakran összemossák a néppé válás (etnogenezis) és a néptörténet fogalmát. A kettő pedig távolról sem ugyanaz! Etnogenezisen ugyanis azt a folyamatot értjük, amíg egy nép létrejön, kialakul nyelve, népi öntudata, származástudata. E folyamat végét egyértelműen jelzi a nép saját magára alkalmazott népneve, az etnonim. Mai ismereteink szerint a mi őseink etnogenezise legkésőbb a Kr. e. 500 körül (tehát mintegy két és félezer esztendeje) lezárult. Ekkortól beszélhetünk önálló magyar népről. Az etnogenezissel természetesen nem fejeződik be a nép alakulása, fejlődése. De ekkor már csak módosul műveltsége, nyelve, embertani összetétele. Így volt ez a magyarsággal is, hiszen valamikor a 8. század közepe körül a nép kettévált: egy részük helyben maradt, másik csoportjuk pedig a Don–Donyec vidékére, a kazár kaganátus területére költözött. (Amelyet első fejedelmük után Levédiának neveztek.) Egyik néprészük (a szavárdok) ekkoriban költözhetett a Kaukázuson túlra, s talán nagyjából ugyanebben az időben csatlakoztak hozzájuk a török nyelvű eszkil bolgárok, a székelyek távoli elődei. Majd egy évszázaddal később a kazár kagán ellen lázadó, vereséget szenvedett kabarok találnak menedéket a magyaroknál. A jelzett korszakban tehát egyáltalán nem mondható eseménytelennek őseink néptörténete, hiszen számos csoportjuk szakadt le a nyugat felé vonuló néptörzsről, ugyanakkor számos idegen nyelvű népcsoport csatlakozott hozzájuk, ám ez nem jelenti azt, hogy új nép alakult volna ki. Ugyanezt mondhatjuk el történelmünk későbbi századairól is, amikor németek, szlávok s annyi más nép vált magyarrá, közben pedig maga a magyarság megannyi véráldozatot szenvedett vagy közösségei más népekbe olvadtak. Az etnogenezis és a néptörténet tehát nem szinonimák. Az elméleti kérdések ismeretének hiánya még neves történészeket is zsákutcába vitt, mint például Kristó Gyulát, aki arra az alapjában elhibázott következtetésre jutott, hogy a magyar nép az Árpád-kor végére alakult csak ki. Pedig ennek a feltevésnek az általa jól ismert írott kútfők is ellene szólnak. 5. Olyan, szinte kiirthatatlannak látszó toposzok tarkítják őstörténeti szakirodalmunkat, amelyek már keletkezésükkor is alapjában tévesek voltak. Könyvből könyvbe vándorol például, hogy a finnugor népek, így a magyarság is „északi erdőlakó, halász-vadász” nép lett volna. Ennek alapjául az első utazók (Castren, Reguly) leírásai szolgáltak, akik a szibériai rokon népek siralmas sorsáról számoltak be. Rég köztudott azonban, hogy a finnugor népek jelentős hányada valaha nem azokon a zord északi tájakon élt, ahol a 19. században rájuk találtak. A magyarok és az obi-ugorok ősei például egészen biztosan nem. Ma már semmi kétség nem fér ahhoz, hogy régi hazájuk a nyugat-szibériai sztyeppe északi peremén és a ligetes sztyeppe övezetében volt. Itt váltak termelő gazdálkodást folytató néppé, itt alakult ki fejlett lovas kultúrájuk, amelynek emlékét nyelvük máig megőrizte. Egyik kiváló orientalistánk, aki a magyar őstörténettel is foglalkozott, az ősi gazdálkodás körébe beiktatta az „erdei lovas vadászat” fogalmát. Ilyen gazdálkodási mód azonban soha, sehol sem létezett, nincs tehát okunk számolni vele. Az említetteken kívül még számos toposz terjeng őstörténetünkről, különösképpen a nem kellően tájékozott szerzők írásaiban. Különös előszeretettel terjesztik ezeket dilettáns szerzőink. Ők ugyanis ezzel riogatják a műveletlen közönséget, mondván, hogy lám, a „finnugristák” ilyen primitív népnek állítanak be bennünket. Még a valamelyest hozzáértő történelemhamisítók is gyakorta élnek ezzel a módszerrel, s szembeállítják ezt az általuk kínált „dicső és hazafias” párthus, szittya és hun eredettel. (Bár a felsorolt népek ősmúltjáról ugyanúgy halvány fogalmuk sincs, mint a finnugorságéról.) 6. Sok vita folyt szakirodalmunkban a honfoglaló magyarság gazdálkodásáról. Az alapvető elképzelés még a 19. században fogant: honfoglaló őseink nomád állattartók voltak, vezető rétegük pedig daliás fegyveres vitézekből állt. Az alantas szántó-vető gazdálkodást az alávetett szlávok és a külföldről behurcolt rabszolgák végezték, s ők voltak a kézművesek, iparosok is. E nemesi történelemszemléleten alapuló, Pulszky Ferenc által megfogalmazott felfogás hosszú ideig élt a magyar történetírásban. Pulszky veje, Hampel József 1907-ben csatlakozott apósa felfogásához: magyarnak csupán a 10. századi fegyveres lovas temetkezéseket tartotta, a szegény mellékletű soros temetőket pedig szlávnak vélte. Ez volt a magyar régészet legszerencsétlenebb „öngólja.” Trianon után ugyanis az utódállamok régészei a magyar kutatás „eredményére” támaszkodva mondhatták, hogy náluk nincsenek magyar sírok, hiszen a 10. századi temetők nagy része soros elrendezésű, szerény mellékletű temetkezésekből áll. Vannak ugyan gazdag lovas sírok is, de csak kis számban, amelyek csak az ott átvonuló magyar hadakra emlékeztetnek. A két világháború közti magyar régészet sajnálatos módon nem reagált erre a kihívásra. Csak Szőke Béla alapvető munkái igazolták be 1959–60-ban, hogy a honfoglaló magyarságnak is volt köznépe – állattartók és szántó-vető parasztok meg kézművesek –, s a szegény mellékletű temetőket zömmel ők hagyták ránk, nem pedig a helyi szlávok. Ezen alapvető felismerés ellenére a honfoglaló magyarság életmódját illetően nem alakult ki alapvetően más felfogás. Csak Szvetlana Pletnyova 1967-ben megjelent könyve (s annak általam közölt ismertetése) hozott változást. Ekkor váltak kutatásunkban ismertté a kelet-európai kora középkori gazdaságtörténet újabb kutatási eredményei, amelyek a nomád népesség jelentős mérvű megtelepedését igazolták. Ezen eredmények – és a termelőgazdálkodás történeti adatainak – ismeretében Bartha Antal szinte már nem is számolt a magyarság nomadizmusával, szinte teljesen földművelő népességként láttatta a honfoglaló magyarságot. Nyilvánvaló tévedésére már annak idején rámutattam, amiből viszont Kristó Gyula azt a következtetést vonta le, hogy honfoglalóink teljesen nomádok (ahogyan írta, „sültnomádok”) voltak. Sajnos Kristó nem ismerte még csak tallózva sem a nomadizmus lényegére és történetére vonatkozó nemzetközi szakirodalmat, ezért az általa célirányosan összeválogatott forrásokból levont következtetések nem állják ki a kritika próbáját. A magyarság kialakulása, a magyar etnikum megjelenése önmagában is összefügg a nomadizmus kérdésével. A vándorló-legeltető állattartás ugyanis a Kr. e 8–7. században terjedt el az eurázsiai sztyeppéken. A mozgékonyabb életmód elősegítette az egyes népcsoportok konszolidációját, az új etnikumok kialakulását. Mint láttuk, az ősmagyar etnikum is nagyjából ebben az időszakban kristályosodik ki végképp. A lovas nomadizmus kezdeti szakaszában mesterien alkalmazkodott a száraz, kontinentális sztyeppe körülményeihez, jóval eredményesebb gazdálkodási forma volt, mint a megtelepült gazdálkodás. A korai középkorban azonban – a korban végbement agrotechnikai újítások következtében – már más volt a helyzet. Ekkor már a tökéletesebb, nehéz, taligás ekékkel fel lehetett törni a kötött, csernozjom talajokat, amelyek jóval nagyobb termést hoztak, mint a laza, homokos szántók. Ezek a megváltozott körülmények tették lehetővé, hogy az eredményes nomád gazdálkodáshoz már kevés állattal rendelkező pásztorok letelepedjenek s állandó földműves falvakat hozzanak létre. A mai Dél-Oroszország és Ukrajna területén ehhez megfelelő, biztonságot teremtett a kazár haderő, amely lezárta azt a sztyeppei „országutat”, amelyet a keleti vándor népek használtak. Egyik kiváló orosz kollégánk találóan jegyezte meg, hogy ha a középkor korai századait a népvándorlás korának nevezzük, a 8–9. századot a megtelepedés korának kell neveznünk. Ennek a kelet-európai megtelepedési folyamatnak a mi, még keleten élő őseink is részesei voltak. Ezt egyértelműen igazolják nyelvünk bolgár-török jövevényszavai és korai falvaink képe. 7. Antropológusaink vetették fel, hogy Árpád-kori népességünk embertani alkata különbözik a honfoglaló magyarokétól, ami valószínűleg újabb népesség beköltözésével magyarázható. Ezen az elgondoláson aztán kapva kaptak azok a kutatók, akik azt igyekeztek igazolni, hogy nem „Árpád magyarjai” hozták a Kárpát-medencébe a magyar nyelvet s a magyar kultúrát. Nem térek itt ki az ún. kettős honfoglalásra s annak tucatnyi változatára, amelyek közül egyik sem állja ki a tudományos kritika próbáját. A kora középkori magyar régészeti kutatás egyik lényeges furcsaságára szeretném felhívni a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy miközben a trianoni utódállamok régészei minden lehetőt és lehetetlent megtettek annak érdekében, hogy beigazolják népük minél régebbi időtől való helyi folyamatosságát (kontinuitását), mi alig tettünk valamit annak érdekében, hogy igazoljuk a 10. századi és az Árpád-kori magyar népesség folyamatosságát. Úgy vélem, éppenséggel ezért lehet nálunk helye mindenféle történetietlen feltevésnek a többszörös honfoglalásról vagy egyetlen forrás által sem említett „beszivárgásról.” Ezzel kapcsolatban említem meg a több évtizede Hajdúdorog határában végzett feltárásaim újabb eredményeit. Itt ugyanis két helyen is sikerült bizonyítani – méghozzá nagy sírszámú temetőkkel – a 10. századi magyarság továbbélését a tatárjárásig. A közel 700 feltárt sírból álló, a harmincas évek óta ismert temetőhegyi köznépi temetőt valamikor a 10. század elején nyitották, e temetőrészt egy 940 körül vert arab dirhem keltezi, az utolsó sírokat pedig II. Géza királyunk pénzei. Ekkor hagyták fel tehát a temetőt s kezdték halottaikat a közelben lévő, 2004-ben feltárt, egyenes szentélyzáródású kis templom köré temetni. Az itteni legkorábbi sírokat szintén II. Géza pénzei keltezik. A mintegy 1250 síros temetőt a tatárjárásig használták, amikor a falu is, a templom is elpusztult, s a település később sem éledt újjá. Itt tehát teljesen nyilvánvaló, hogy egyetlen falu lakói temetkeztek mindkét nyugvóhelyre, itteni életük jó háromszáz évig megszakítatlan volt, bármi is legyen a még befejezetlen embertani vizsgálatok eredménye. A várostól délre már korábban előkerültek egy kőtemplom maradványai, amely az ott talált pénzek alapján Szent László korában már állott. 2008-ban a templomtól nem messze egy újabb temető került elő, amelynek eddig 114 sírját bontottuk ki. A temetkezéseket 11. századi uralkodóink pénzei keltezik, a légkésőbbiek Szent László veretei. Itt tehát minden bizonnyal Szent László korában hagyta fel a közösség régi temetőjét s kezdte halottait a megépült templom cintermébe temetni. Nyilvánvalóan nem tarthatjuk véletlennek, hogy egymástól nem messze lévő két közösség életének folyamatossága is igazolható. Meggyőződésem, hogy másutt is hasonló jelenséget tapasztalhatunk majd, ha e fontos kérdés régészeti kutatásunk homlokterébe kerül. * Dolgozatom végére érve, remélem, teljesen világossá vált az olvasó előtt, hogy a címben ugyan vitás kérdések boncolgatását ígértem, a felsorolt problémák azonban aligha nevezhetők szakmai szempontból „vitatottaknak.” Inkább csak toposzokról, átgondolatlanságról és hiányos ismeretekről van szó. Meg talán arról, hogy aki magyarnak született, azt gondolja magáról, hogy két dologhoz biztosan ért: a futballhoz és a magyar őstörténethez. Hogy az előbbit már rég ilyesfajta „hozzáértők” irányítják, az jól meg is látszik a magyar labdarúgás színvonalán. Az őstörténet kutatása azonban talán még megmenthető a hasonló színvonalú „szakemberektől.” |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése