PREPUK ANIKÓ: A kirekesztéstől a deportálásig A debreceni zsidóság deportálása

PREPUK ANIKÓ: A kirekesztéstől a deportálásig

A debreceni zsidóság deportálása

Debrecen zsidó közössége a századfordulóra az ország második legnagyobb vidéki közösségévé fejlődött, lélekszáma 1920-ban 10 170 főt számlált, aránya az összlakosság 9,8%-a volt. [...]

Harmonikus együttélés

A városban az évtizedek során kiemelkedően jó zsidó-keresztény együttélés alakult ki. A zsidó szellemi és gazdasági elit tagjai megbecsült helyet vívtak ki a helyi társadalomban. Magas arányban szerepeltek a legnagyobb adófizetők között - az izraeliták aránya a virilisek között még 1929-ben is 32% volt -, s vettek részt a városi képviselő-testületben. [...]Az 1920-as évekig a zsidóság látványosan gyarapodott és asszimilálódott. Életfeltételeit azonban alapvetően megváltoztatta az 1930-as évek közepétől a városi politikában a fajvédő csoportok megjelenése, majd 1938-tól a zsidótörvénykezés megindulása. 1932-ben Gömbös híve, Vay László került Hajdú megye és Debrecen főispáni székébe, és ő lett a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka is. [...] A szélsőséges tendenciák további erősödését jelezték az 1935. évi országgyűlési választások, amelynek során a második legtöbb szavazatot (35%) a Nemzetiszocialista Párt kapta. 1938-ban Révész Imre püspökké történő kinevezésével a református egyházban is fordulat kezdődött.

A kirekesztés megkezdődik

Az 1938-ban meginduló zsidóellenes törvénykezés (az ún. zsidótörvények) Debrecenben rövid idő alatt látványosan leszűkítette a zsidóság gazdasági és társadalmi mozgásterét. 1939 őszétől, a faji alapra helyezkedő második zsidótörvény végrehajtása során, törölték a testületből a városi törvényhatósági bizottság zsidó tagjait. A helyi vezetés már a harmadik zsidótörvény elfogadása előtt élen járt a faji szemlélet alkalmazásában. 1939-ben a főispán arra utasította a rendőrkapitányt, nyomoztassa ki, hogy az egyetemi tanszékvezetői állásokért folyamodók feleségei közül kiben van több zsidó vér. Az 1941-ben elfogadott harmadik zsidótörvény teljesen kizárta a zsidókat az egyetemi továbbtanulás lehetőségéből. Már 1939-ben megvonták a zsidók cukorárusítási és italmérési jogát, 1942-ben pedig további korlátozásként megkezdődött a baromfi-, tojás-, toll-, vad-, és állatvásárlásra jogosító iparengedélyek bevonása, amely a zsidó kiskereskedők tömegeit sodorta kilátástalan helyzetbe. [...]A jogfosztó intézkedések ellenére a német megszállásig a debreceni zsidóság viszonylagos biztonságban élt. A zsidó családokra a legnagyobb terhet a munkaszolgálat intézménye rótta. 1941 és 1944 között a város izraelita férfi lakosságának több mint egynegyedét, összesen mintegy 1000-1200 főt köteleztek munkaszolgálatra. A behívottak a debreceni VI. honvéd hadtest keretében, az antiszemitizmusáról hírhedt Beregfy Károly tábornok parancsnoksága alatt teljesítettek szolgálatot. A debreceni munkaszolgálatos századok száma elérte a tízet, többségét 1942-ben a 2. magyar hadsereggel a Donhoz vezényelték, ahol 1942-43 telén szinte teljesen megsemmisült a 106/2. és a 106/3. számú alakulat. 1944 áprilisáig legalább 410 debreceni munkaszolgálatos halt meg vagy tűnt el a harcmezőn, de még ezután is több, mint 500-an teljesítettek szolgálatot. Közülük többen 1944 októberében Debrecenben a helyi harcok során veszítették életüket.

Kis gettó, nagy gettó

Az ország német megszállása néhány nap alatt drámaian megváltoztatta a zsidó lakosság életfeltételeit. 1944. március 21-én, a megszálló csapatokat követve, Sigmund Siedl kapitány, az Eichmann-kommandó egyik vezetője mindössze két tucat emberrel érkezett a városba, hogy előkészítse a zsidóság deportálását. A kis létszámú egység segítséget kapott a város kicserélődő, németbarát vezetésétől, Bessenyei Lajos kormánybiztos-főispántól és Beregfy Károly hadtestparancsnoktól, valamint a helyi csendőrség és a rendőrség alakulataitól.A deportálások előkészítése Debrecenben is kész forgatókönyv szerint zajlott. Első lépésben felfüggesztették a hitközség autonómiáját, s tekintélyes vezetőiből létrehozták a Zsidó Tanácsot. Ezt követte a zsidó iskolák likvidálása, március végén valamennyi iskolában befejezték a tanévet, a tanulókat hazaküldték. Eközben a kormány rendeletek özönét alkotta meg, amely a legapróbb részletekig, tilalmak sokaságával korlátozta a zsidó lakosság életét. Miután országosan megszüntették a zsidók ügyvédi, sajtó- és színészkamarai tagságát, április 4-én a debreceni ügyvédi kamara 97 zsidó ügyvédet zárt ki a testületből. Április közepén rendelet született a zsidó vagyonok kötelező bejelentéséről és zár alá vételéről. A hónap végéig több mint 2 ezer zsidó vagyont jelentettek be. [...]A németek és a helyi karhatalom 1944. április elején, jóval a városi gettó létrehozása előtt, a Debrecen melletti Hajdúszentgyörgy-pusztán túsztábort állított fel. Ide szállították a zsidó közösség több tekintélyes személyiségét azzal a céllal, hogy megelőzzék a gettózás és a deportálások során várható szökéseket és az egyéb akciókat. [...]
Debrecenben 1944. május 9-én a város nyugati részén fekvő történelmi zsidó negyed területén két tömböt jelöltek ki a gettó számára. [...] A beköltözésre hat nap állt rendelkezésre. [...]

A kivételezettek

A szabadságuktól megfosztott emberek életét június elejétől a kis gettó felszámolása súlyosbította. A szövetséges légierő június 2-án bombázta először a várost, s a kibombázott keresztény családokat a kis gettóba költöztették, ezért annak zsidó lakóit a nagy gettóba telepítették. A nagy gettóban így tűrhetetlenné vált a zsúfoltság, s egyre nehezebb lett az emberek élelmezése és orvosi ellátása. [...]A város keresztény lakosságának többsége közömbösen szemlélte a zsidóság kálváriáját, sőt többen hasznot húztak az elhagyott lakások kifosztásából vagy kiigényléséből. A lakosság spontán akciói mellett intézményesen folyt a megmaradt vagyontárgyak, ingóságok lefoglalása. Röviddel a gettó kiürítése előtt a rendőrfőnök irányításával több tagú bizottság zaklatta a gettó lakóit, s elkobzott minden mozdítható értéktárgyat, a jegygyűrűket is beleértve.A gettó falain csak a vegyes házasságban élők és azok maradhattak kívül, akik az első világháborúban rendkívüli vitézségi érmeket szereztek. [...]

Keresztény-zsidó viszony

Debrecenben csak néhány helyi mentőakcióra került sor. Ez nagyban összefüggött a református egyház magatartásával, amelyet alapvetően a tényleges mentéstől való tartózkodás jellemzett. A katolikus és a protestáns egyházak vezetőit elsősorban a keresztény zsidók sorsa érdekelte, ennek jegyében utasították el a harmadik zsidótörvényt. [...] Debrecenben Révész Imre püspök több alkalommal elutasította a közösség megmentéséért hozzá forduló zsidó vezetőket, így Weisz Pál főrabbit, illetve Török Sándort, aki a Magyarországi Zsidók Országos Szövetsége nevében kereste fel a deportálások alatt. Korábban ugyancsak visszautasította azok kéréseit, akik az áttérési procedúra egyszerűsítését és meggyorsítását kérték.

A zsidótlanítás

A IV. zsidótlanítási műveleti zónaként nyilvántartott debreceni és szegedi csendőrkerületben 1944. június 16-án kezdődött el a koncentráció második szakasza, a gettók felszámolása és a gyűjtőtáborok felállítása, a deportálás. A debreceni gettó lakóit a Serly-féle téglagyárban kialakított gyűjtőtáborba telepítették, ahol 7 ezer főnyi tömeget zsúfoltak össze. Ahhoz közel, az új városi téglagyárba szállították a Hajdú megyei vidéki zsidóságot, összesen 5673 főt. [...] Az embertelen körülményektől elcsigázott emberek a csendőrök állandó zaklatásainak voltak kitéve, akik pénz és értéktárgyak után kutattak. A gazdagabb személyeket a kémelhárító osztályra vitték, s kínzással próbálták kiszedni belőlük, hova rejtették vagyonukat. A IV. zóna városaiban 1944. június 25-28-ra irányozták elő a deportálásokat. A debreceni és a Hajdú megyei vidéki zsidóságot négy szerelvénnyel szállították el. Az első szerelvény június 25-én egyenesen Auschwitzba ment. A debreceni zsidók első csoportját és a vidéki zsidók maradék részét június 26-án a második szerelvénnyel eredetileg szintén Auschwitzba indították, de a vasúti sínek bombázása miatt a vonatot Kassa előtt Bécs felé fordították, amely végül a Bécs melletti Strasshofban kötött ki. Egyenesen Strasshofba indult június 27-én a debreceni zsidók második egységét szállító harmadik szerelvény. Végül június 28-án a negyedik szerelvény Auschwitzba szállította a debreceniek harmadik csoportját, amely főleg betegekből, gyengélkedőkből és idős emberekből állt.A Debrecenből induló négy szerelvénnyel összesen 13 084 főt deportáltak, ebből 7411 főre tehető a debreceni zsidók és a zsidó származásúak létszáma. Az összes bevagonírozott több mint fele, 6841 fő került az ausztriai Strasshofba, másik fele Auschwitzba jutott. [...] Mivel a debreceni kontingens többsége idős és beteg emberekből állt, mindössze néhányan élték túl a szelekciót és az azt követő megpróbáltalásokat. Szerencsésebb sors jutott a Strasshofba érkezőknek, akiket Kelet-Ausztria több tucat lágerében - Wiener Neustadtban, Lobauban, Franzensdorfban, Neunkirchenben - szórtak szét, ahol ipari és mezőgazdasági kényszermunkát végeztek. A velük szemben alkalmazott bánásmód táboronként különbözött, életkörülményeik összességében mégis elviselhetők voltak. A légitámadások során többen életüket vesztették, s két nagyobb csoport a visszavonuló SS-csapatok áldozatává vált, 75%-uk azonban túlélte az üldöztetést.

*

A debreceni zsidóság vesztesége a deportálások és a munkaszolgálat következtében 4028 főre, az egész közösség 49,5%-ára tehető. A közösség másik fele az ausztriai táborokban átvészelte a vészkorszakot. A túlélők fele tért vissza Debrecenbe, a többiek Budapesten, az Egyesült Államokban és Izraelben telepedtek le. A visszatérők nem kis áldozatok árán újjáélesztették a hitközséget, amely a Tiszántúl egyetlen zsidó közösségeként napjainkban is fennáll.

Vissza a tartalomjegyzékhez