APÁCZAI CSERE JÁNOS VÁLOGATOTT PEDAGÓGIAI MŰVEI

APÁCZAI CSERE JÁNOS

VÁLOGATOTT PEDAGÓGIAI MŰVEI

ÖSSZEÁLLÍTOTTA, A JEGYZETEKET ÍRTA,
A LATIN SZÖVEGEKET FORDÍTOTTA
OROSZ LAJOS

TARTALOM

Magyar EnciklopédiaElőszó az olvasóhoz
Apáczai János üdvözli az igaz bölcsességre törekvő olvasótHatodik rész
Az égi dolgokról (Részletek)Nyolcadik rész
A csinálmányokról (Részletek)Tizedik részAz embernek magaviseléséről (Részletek)
A bölcsesség tanulásáról
Magyar LogikácskaElső rész
Tanácsmellyet Joachymus Fortius ád Apáczai János
által egy tanulásába elcsüggedt iffjúnak
Hű elbeszéléseannak az eseménynek, mely 1655. szeptember 24-én
a gyulafehérvári kollégiumban történtTartalmi kivonat SeiwerttőlTartalmi kivonat Szathmáry Pap Mihálytól
Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról
és a magyaroknál való barbár állapotuk okairólApáczai Jánosnak, a teológia doktorának és professzorának beszéde
LevelekApáczai János supplicatiója Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonyhozApáczai levele Geleji Katona Istvánhoz udvarhelyi paphoz és espereshezApáczai supplicatiója Barcsai Ákoshoz
A magyar nemzetben immár elvégtére
egy academia felállításának módja és formájamelyben megmutattatik, mind a mely könnyen mindjárást is meglehetne,
mind az pedig, mely kicsiny akadályok állottak ebben ennek előtte is ellentEgy magyar academiának lerajzolása
Jegyzetek

---

Magyar Enciklopédia^[1]

Előszó az olvasóhoz

Apáczai János üdvözli az igaz bölcsességre törekvő olvasót

Hogy erről az újfajta munkáról^[2] könnyebben mondhass igazságos ítéletet, kegyes olvasó, néhány szóval föl kell hívnom figyelmedet arra, mi adott megírására alkalmat, továbbá, hogy milyen jellegű és miképpen használható e munka.

Ami az első kérdést illeti, már tíz évvel ezelőtt, midőn Kolozsvárott tartózkodtam a humán tudományok kedvéért, és állandó szorgalommal követtem mindenekelőtt a nagyhírű és nagytudású tanítónak, Porcsalmi András úrnak irányítását,^[3] gyakran megtörtént, hogy ez a kiváló és alapos képzettségű tudós messze-messze elkalandozott a mesterségek és tudományok magasztalásában, és néhányszor szívélyes közvetlenséggel megmutatta nekem ritka és mélységes műveltségének kitűnő tanújelét, azokat a jegyzeteket, amelyekben maga foglalt össze csaknem minden tudományt. Ugyanakkor pedig engem is őszintén buzdított, hogy idővel majd hasonlót készítsek. Szorgalmát bizonyos mértékben utánozni akarva, írásaiból sok részletet kezdtem kimásolni saját használatomra.

De nem sokkal később az isteni gondviselés rendeléséből Kolozsvárról Gyulafehérvárra költöztem. Miután itt tanulmányaimat kétszer szomorú hajótörés érte,^[4] végre a kitűnő férfiú, Bisterfeld János Henrik úr tanítványainak társaságába kerülve, olyan tanítóra akadtam, aki a tudományok iránt való lelkesedés dolgában előző tanítómhoz volt hasonló.^[5] Gyakran saját fülemmel hallottam, hogy mind nyilvános, mind magántanítása alkalmával^[6] nagy szorgalommal és nekibuzdulással ezeket a szavakat véste tanítványai emlékezetébe: "A szentírást az egész enciklopédiának legalább közepes ismerete nélkül senki sem magyarázhatja sikeresen. Annak pedig, hogy szilárd műveltséghez jussunk, nincs hasznosabb módja, nincs előnyösebb útja, mint az, hogy minden dologról rövid vázlatot állítsunk össze, és minden tudomány rövid összefoglalását emlékezetünkbe véssük." Hogy pedig e tanításokat mélyebben ültesse szívünkbe, s azok a zsenge lelkekben minél mélyebb gyökeret verjenek, még nyilvános előadásain sem átallotta hangoztatni (éspedig teljes joggal), hogy neki már életének tizenhatodik évében a kisujjában volt Alstedius egész, úgynevezett negyedrét alakú Enciklopédiája, már ami az abban foglalt tantételeket és szabályokat illeti.^[7]

Hogy ez az élő, hathatós és meggyőző érv mily hatással volt más akkori hallgatóira, nem tudom. Engem mindenesetre a szorgalom dühe oly lázba hozott, hogy megragadtam Alstedius nagy Enciklopédiáját, és a hexilógiától kezdve egészen a zenéig minden tantételét leírtam, elég rövid idő alatt ugyan, de hatalmas testi-lelki fáradság árán.^[8] Valahogy úgy éreztem magam, mint Julius Caesar, aki midőn Gades szigetére érkezett, és Héraklész templomában meglátta Nagy Sándor képét, feljajdult, és nagyon szégyenkezett gyámoltalanságán, amiért abban az életkorban, mikor amaz már a földkerekséget leigázta, ő még semmiféle emlékezetes dolgot nem vitt véghez.^[9] Éppen ezért tüstént isteni küldetésért esedezett, hogy alkalmat találjon igazán nagy dolgok véghezvitelére. Ily nagy az előző nemzedékek példáinak hatása az erényekre való ösztönzésben.

Miután pedig a jámbor emlékezetű, főtiszteletű és nagyhírű Geleji István úrnak, az erdélyi egyház akkori főpásztorának^[10] irántam való nagy jóindulatából az egyház költségén a Szövetkezett Belgium hírneves akadémiáira^[11] küldtek, hogy nagyobb előmenetelt érjek el tanulmányaimban, visszaemlékezve nagy tanítóimnak intelmeire, mindenekelőtt saját magam összegyűjtöttem - szorosan a nagy tudósok nyomában haladva - a főbb tudományágakra vonatkozó fontosabb meghatározásokat és felosztásokat, és munkámat, miután elkészült, a tudományok tudományának neveztem.

Ezután a szilárdabb és józanabb teológiának akarva áldozni,^[12] újra nekifogtam a héber nyelv tanulásának. Ezt ugyanis Árkosi Benedek úrnak, a híres és tudós férfiúnak javaslatára kezdtem el,^[13] de csak az Isten és a néma mesterek^[14] voltak vezetőim, mert abban az időben - ó mostoha idők! - a fehérvári kollégiumban senki sem tanította, senki sem tanulta ezt a szent nyelvet, és így csak egy darabig folytattam a tanulását. Most azonban, hogy szorgalmasabban foglalkoztam vele, mint ahogy a diákok többsége szokta, észrevettem, hogy senki sem érheti el benne a tökéletességet, ha segítségül nem hívja a kaldeus - szír, rabbinikus, talmudi - és az arab nyelvet is.^[15] Tehát azokhoz is elvitt a lelkesedés heve, s mialatt nekifeszültem tanulásuknak, különféle népeknek különféle, anyanyelven írott könyveire bukkantam. Igen nagy és tartós csodálkozással jó ideig lapozgattam bennük előre és hátra, s rájöttem arra: nem csoda, hogy azok a népek tudás és műveltség dolgában túlszárnyalnak bennünket, hiszen az összes tudományokat anyanyelvükön olvassák és közlik, tanítják és tanulják. Hogy pedig az olaszok, franciák, angolok, belgák és más nyugati népek - ha már ilyen szerencse jutott nekik osztályrészül - hátrább állnak-e tudomány dolgában, mint a keleti népek vagy a világ bármely más népe, erről ítélkezzenek azok, akik ezeket az anyanyelven írt műveket nemcsak kerítésen kívülről szemlélték, hanem el is olvasták, sőt újra meg újra átolvasták.^[16]

De mi szükség szavakra, ahol a tények bizonyítanak? Hát nem tanít-e minket mindennapos tapasztalat arra, hogy mindezek a népek, külön-külön mindegyik - honfitársaink szégyenére - bővelkednek tudós férfiakban? Ennek bizony nem a legutolsó, hanem éppen a legelső oka az - ha minden érzékem meg nem csal -, hogy vannak mindenféle, anyanyelven írott tudományos könyveik. Így minden kétséget kizáróan igaznak kell tartanunk, hogy az a nép, mely mindent idegen nyelvekből kölcsönöz, nagyon szerencsétlen, és az összes népek között legméltóbb a szánalomra. Viszont igaz ennek az ellenkezője is:

Boldog a nép, melynek kertjében nyílnak e rózsák^[17]

De mi haszna, ha könnyes szemmel csupán szemlélem a távolból hazám áldatlan sorsát? Orvosság, orvosság! - azt kell keresni ide! Ha egyszerre öt vagy hat házba belekap a tűzvész, az emberek ide-oda futkosnak, a lángok közé rohannak, hogy valamit kimentsenek a tűzből. Egyesek a háztetőkre másznak, és vízzel oltják a tüzet, mások a házból hordják ki az értékes holmit. Nem nagyon törődnek akkor sem az alvással, sem az éhséggel!

Ez a látvány lebegett a szemem előtt éjjel-nappal, és olyan hevesen kínozta lelkemet, hogy gyakran elűzte szememről az álmot, elvonta figyelmemet a tanulástól, és minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon. Ezért nekidühödtem az írásnak, és - első kísérletképpen - hozzáláttam, hogy mindenfajta tudományágból magyar nyelvre fordítsak valamit. De amikor a nyelv nagyfokú szegénysége és sivársága már a küszöbről riasztó látványként tárult elém, megkezdett munkámat legott abbahagytam, míg a sors rendeléséből kezembe nem akadt Theodórosz Gaza könyve, melyben Arisztotelésznek az állatokról és Theophrastosznak a növényekről szóló művét fordította le.^[18] Ő írja a növényekről szóló könyv előszavában:

"Ehhez járul még az újonnan alkotandó elnevezések megfelelő feltalálása is. Mivel erre fordítás közben igen gyakran szükség van, azért itt valóban nélkülözhetetlen a filozófiai képzettség. Ennek segítségével jól látjuk a dolgok igazi természetét, és új neveket alkotunk ugyan, az eredeti elnevezéseket azonban - már amennyire a józan ész meg tudja ítélni - teljes hűséggel kifejezzük velük. Mert a dolgok neve olyan, amilyet a névadók tetszése szabott rájuk. Nevet adni pedig minden időben egyformán szabad. El sem képzelhető, hogy jöhet valaha olyan idő, amikor akár új dolgok feltalálása, akár új nevek adása megszűnnék. De ezt a feladatot nem szabad rábízni a nagy tömegre, amelynek vaktában minden dolog kedvére való, hanem bizony csak filozófiailag képzett emberre, aki a számba jöhető érveket felkutatja, hogy az elnevezésekben ésszerűség is legyen, s aki úgy adja a neveket, ahogy a legjobbnak látja, noha döntését a szembenálló érvek súlya határozza meg."

Később pedig ezt írja:

"Tehát a szerzők tunyasága vagy tudatlansága is oka lehet annak, hogy a latin nyelvre való fordítás nagy nehézséggel jár. (És mennyivel nagyobb még a nehézség, Gazám, a magyarra való fordításban!)^[19]De persze, nem kevesebb nehézséget, sőt jóval többet okoz magának a nyelvnek a szegénysége. Ez a kijelentés a latinul tudók előtt bizonyára hihetetlennek tetszik, mert Cicero azt állítja, hogy a latin nyelv szókincs tekintetében sem marad mögötte a görögnek. De akik egyforma szorgalommal nemcsak latin, hanem görög nyelvű könyveket is olvasgatnak, azok tények alapján könnyen meggyőződhetnek arról, hogy inkább Cicero kijelentését kell hihetetlennek tartaniuk.^[20] Ami engem illet, hogy őszintén megvalljam, nagyon-nagyon szeretném, ha nem így állna a dolog, mert kevesebb fáradságomba került volna ez a fordításom is, ha Cicero annak az alig egynéhány előnyös tulajdonságnak alapján, mely esetleg jobban megvan a latin nyelvben, nem játszanék a szavakkal világos és tökéletes kidolgozású beszédében, hanem a valóságnak megfelelően ítélne. Hogy pedig mennyi fáradságba kerül latinra fordítani nemcsak néhány különleges, ritkán használt kifejezést, hanem igen sok, a görögben általánosan használt, közszájon forgó szót is, eléggé megérthető akár ebből a munkámból is..."

Kicsit később pedig így folytatja:

"Hozzáfogok tehát, hogy... egyrészt tőlem telhető szorgalommal kikeressem azokat a növényneveket, melyek megvannak a latin nyelvben, másrészt pedig, hogy az új dolgoknak új nevet adjak, ha nyelvérzékem alapján alkalmas megoldást találok, de görög forrásból is meríthetek, ameddig csak megengedhető, hogy segítsek a latin nyelv szegénységén. Néha görög szavakat is használok majd, vagy azért, mert már a latinban is használatosak, vagy azért, mert másképpen a fogalom megértése lehetetlen."

Ezt írja Gaza. Ki sem lehet mondani, hogy szavai mekkora önbizalommal, lelkesedéssel és bátorsággal töltötték el szívemet, úgyhogy így gondolkoztam: ami Gazának latin városban,^[21] görög származása ellenére nemcsak hogy nem volt tilos, hanem amint látom, minden tekintetben nagy hasznára is volt maguknak a latinoknak,^[22] azt énnekem, amikor saját anyanyelvemről van szó, tulajdonképpen nemcsak hogy szabad megtennem, hanem égetően szükséges is. Ezért erősen föltettem magamban, hogy ha a jóságos és hatalmas Isten néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven nem közlöm a magyarokkal az összes tudományokat. Hozzákezdtem tehát egy új könyv megírásához, melyet tárgykörének egyetemessége miatt paszoptronnak^[23] neveztem, és ezt a következő módon terveztem el: A jobb hírű szerzők alapján azokat a dolgokat, melyeket legszükségesebb tudni, és amelyek hasznosak az emberi életre, előbb természetes sorrendbe szedem, és táblázatokba foglalom, hogy miután így latinul az egészet elrendeztem, azután könnyebben átültethessem azt egy másik nyelvre: a tudomány számára teljesen idegen magyar nyelvre.

Ezekkel a teendőkkel voltam elfoglalva, mikor főtiszteletű, nagyhírű és legnemesebb Csulai György uram, az igazhitű egyházaknak egész Erdélyben fáradhatatlanul vigyázó, érdemes főpásztora,^[24]kitüntető és egyáltalán sohasem remélt kegyességben és jóságban részesített, amennyiben ellátva engem elegendő útiköltséggel, hazámba való azonnali visszatérésre szólított fel. Ám az őszi időjárás mostohasága és másféle, nem csekély súlyú akadályok^[25] akaratom és kívánságom ellenére arra kényszerítettek, hogy a télen át még külföldön tartózkodjam. De mivel biztosra vettem, hogy ezt nagy pártfogóm nem fogadja szívesen, és attól tartottam, hogy hitelt ad rosszakaróim suttogásainak, szüntelenül csak azon töprengtem, mi lehetne az, amivel ellensúlyozni tudnám, hogy lemondtam hazautazásomat, mi lehetne az, amivel épen és sértetlenül meg tudnám tartani nagyhírű mecénásom irántam való kitüntető jóindulatát, és egy kissé be tudnám tömni kárörvendő ellenségeimnek gyalázkodó száját. Hirtelen eszembe ötlött, hogy semmi mással nem érhetem el jobban vágyam teljesedését, mint azzal, hogy kis művemet előkészítem kinyomtatásra, és így teszem nyilvánvalóvá mindenki előtt: nem töltöttem haszontalanul az időmet, szüntelenül gondoltam szülőhazámra, és megkezdtem hálám lerovását, mellyel tartozom neki.

Most azonban nagyon kezdett fájni a gondolat, hogy már jó ideje olyan munkába izzadtam bele, amelynek a kiadását csaknem életem végére kell halasztanom. Majdnem belesorvadtam ebbe a fájdalomba, amikor az isteni gondviselés jóvoltából olvasni kezdtem Joachimus Fortius művét "A tanulás módszeréről".^[26] E nemes szellem és kitűnő tehetség igézete alá jutva, erősen megfogadtam, hogy amennyire körülményeim engedik, az ő útmutatását fogom követni, mert könnyű volt meggyőződnöm arról, hogy ő az egyetlen, aki az alapos műveltség legmagasabb fokának elérésére igaz utat mutat. Márpedig Fortius egyrészt minden igyekezetével azon van, hogy a fiatalabb nemzedéket nyomós érvekkel az állandó írásra ösztönözze (őszerinte ez csak azoknak nem tetszik, akik nem szoktak hozzá), másrészt hasznosnak tartja azt is, ha nem várunk sokáig a kiadással. Azt mondja: "Nem ellenzem én, ha elhalasztják a kiadást annak érdekében, hogy minél kedvezőbb formában kerüljön a könyv a nyilvánosság elé. A késedelemnek azonban van valami hátránya... És nem tudom, miféle babona az, hogy egyik-másik író eltitkolja műveit, és azt akarja, hogy folyton kérdezgessék: nem adja-e még ki a könyvet? Ezért az az ember, aki elöl akar járni, soha ne tűrje a késedelmet. Várakozzanak csak a lomha lelkűek, fejüket lógatók, akiknek az is elég, ha nem tartják őket egészen tudatlannak, és ha életük befejezése előtt még kiadhatnak valamilyen, némi sikerre számító művet. De meg fogja-e várni a kilencedik évet az a hadvezér, akinek vitézsége örök időkig fog majd ragyogni? Dehogy, sőt! - az egész világot egyetlen óra leforgása alatt igyekszik majd lába alá gyűrni. Vegyük számításba ezenkívül, hogy némelyik író több bájjal, szépséggel és méltósággal tud megírni egy-egy művet, ha gyorsan ír, mint a másik, ha lassan dolgozik. Kövessen hát a tanuló e tekintetben olyan példát, amilyet jónak lát. Kinek-kinek megvan a maga véleménye. Te azonban, ki a legnagyobbra törsz, mindig kerüld a késedelmet! Sokan amit Cicerónál, Fabiusnál^[27] vagy hasonló régi íróknál találnak, azt örökösen törvény gyanánt szajkózzák. Az ilyenek nem tudják, hogy ők maguk is emberek, és nem is élnek a józan ész ítéletével.^[28] Horatius szerint persze semmit sem szabad elhamarkodva kiadni.^[29] Ha aztán megpróbálsz napvilágra hozni bármiféle, nem a legnagyobb gonddal kidolgozott írásművet, akárkire nézel, mind ugyanazt a nótát fújja: el kell halasztani a kiadást!"

Így beszél Fortius. Ennek hatására gondolkodni kezdtem a könyv mielőbbi kiadásán. Minden oldalról meghányva-vetve a dolgot, úgy találtam, hogy ez az alkalom megfelelőbb minden jövőben kínálkozó alkalomnál, és világosan felismertem, hogy igazságtalan volnék pártfogóimmal, jóakaróimmal, hazámmal, barátaimmal, szabad időmmel és tehetségemmel szemben - melyet, bármily csekély, mégis azért bízott rám az Úr, hogy kamatoztassam -, ha ilyen nagyszerű alkalomra bukkanva, nem igyekezném azt hazám javára fordítani. Így hát látva, hogy mindenünnen csőstül gyűlnek felém a legnyomósabb indokok, melyek tanulmányaim eredményeinek sajtó alá bocsátása mellett szólnak, az útiköltségre küldött pénz egy részét (bizony nem fölösleges részét) a nyomdászoknak adtam (mert semmi más mód nem kínálkozott), s így végre szerencsésen megkezdtem könyvem kinyomtatását, még idő előtt ugyan, de bízva az Isten segítségében. Ennyit a mű keletkezésének körülményeiről.

Ami a mű jellegét illeti, ha maga a könyv nem mondana róla eleget bárkinek, a szerző célkitűzése eléggé elárulja azt. Arra törekedtem ugyanis, hogy erőmhöz képest enyhítsek azon a hatalmas hiányon, mely hazai nyelven írt könyvekben mutatkozik, és hogy tanulóifjúságunknak legyen legalább egyetlen olyan könyve, melyből az egész műveltség szövedékes szálait legombolyíthatja, mégpedig anyanyelvén. Ezért, mellőzve mindenütt az álokoskodásokat és felesleges vitákat, a legjobb szerzők alapján, a valósághoz ragaszkodó ábrázolásban, az igazság szabadságának zászlója alatt honfitársaim elé tártam mindazokat a dolgokat, melyek hasznosak, és amelyeket ismerni szükséges, állandóan szem előtt tartva Senecának nevezetes intelmét (a 45. levélben):^[30]

"Arról panaszkodsz, hogy nincs ott elég könyved. De nem az számít, hány könyved van, hanem az, hogy milyen jók a könyvek. Meghatározott tárgykörben mozgó olvasás haszonnal jár, az ide-oda kapkodás csak szórakoztat. Aki el akarja érni kitűzött célját, csak egy úton haladjon, s ne kóboroljon sokfelé, mert az nem haladás, hanem tévelygés... Könyveimet, legyenek bár akármilyenek, azzal a tudattal olvasd, hogy írójuk az igazságot keresi, és még nem ismeri ugyan, de makacsul keresi. Szolgája senkinek sem vagyok, nem viselem a nevét senkinek. Sokat elfogadok nagy emberek ítéletéből, de adok valamit a magaméra is. Mert ők is hagytak ránk egyet-mást, ami megfejtve nincs, hanem még kutatni kell utána. És talán megfejtették volna mindazt, ami szükséges, ha nem kutattak volna fölösleges dolgok után. Sok idejüket elrabolták az elméskedő szójátékok és az álokoskodások, melyek haszontalan irányban élesítik az elmét. Csomókat kötünk, kétértelmű jelentést fűzünk szavakhoz, aztán kibogozzuk őket. Hát annyira ráérünk? Tudjuk már, hogyan kell élni és meghalni? Teljes lélekkel arra törekedjünk, amiről jó, ha gondoskodunk, hogy ne a szavak, hanem maguk a tények ne csaljanak meg bennünket! Mire való a szavak hasonló jelentéseinek megkülönböztetése? Ezekkel még senkit rá nem szedtek, legfeljebb vitatkozás közben. A tények csalnak meg, azokat különböztesd meg!... Ugyanezt állítom az említett álokoskodásokról. Mert ugyan adhatok-e a szofizmának ennél megfelelőbb nevet? Annak, aki nem ismeri őket, nem ártanak; annak, aki ismeri, nem segítenek." (Bárcsak a mai tudósok is folyton szem előtt tartanák ezt a nagyon üdvös tanácsot, bizony kevesebb lenne a civódás, és én jó Istenem, mennyivel előbbre jutnánk rövid idő alatt!) "Miért tartóztatsz fel azzal, amit magad is hazugságnak nevezel, s amiről annyi könyvet összeírtak? Lám, az egész élet csak hazudik nekem; az életet leplezd le hát, az életet kényszerítsd vissza az igazsághoz, ha éleselméjű vagy! Az élet azt tartja szükségesnek, aminek nagy része fölösleges, vagy pedig azt, ami nem fölösleges ugyan, de aminek semmi ereje sincs ahhoz, hogy szerencséssé és boldoggá tegyen. Mert nem mindjárt jó is az, ami esetleg szükséges..., mivel van olyan szükséges dolog, ami nagyon is értéktelen... Mi tehát a teendő? Nem arra fogsz-e inkább gondot fordítani, hogy mindenkinek megmutasd: nagy időveszteséggel hiábavaló dolgok után kutatnak, és sokan letudták már életüket a hozzávaló eszközök keresésével!... Ha figyelmesek volnánk is, megelőzne bennünket az élet, viszont, hogy nem sietős a dolgunk, úgy szalad át rajtunk, mintha nem is a miénk volna. A legutolsó napon vége szakad, és minden nap kevesebb lesz egy nappal... De máskorra halasztom ezt a vitát a dialektikusokkal, akiknek oly nagyon kifinomult elméjük van, mégis egyoldalúan nézik a dolgokat."^[31]

Aranyszavak ezek Seneca szájából, s ha nem is tudtam nekik ténylegesen eleget tenni, mindenesetre követésükre törekedtem teljes erőmből.

Mármost, hogy a lelkiismeretesség követelményének eleget tegyek, röviden elmondom, melyik részben kiket követtem, egyrészt, hogy a tanulóifjúságot mintegy kéznél fogva elvezessem a könyvemben összefoglalt dolgok alaposabb megismeréséhez, másrészt, hogy kikerüljem az idősebb Plinius súlyos vádját, amelyet T. Vespasianushoz írt előszavában egyes könyvek szerzőivel szemben felhozott.^[32]Plinius a következő vádat emeli:

"...Ezért megbecsülöm azokat, akik megelőztek, de a magam részéről azokat is, akik utánam jönnek. Mert tudom, hogy ezek ugyanúgy fognak versengeni velünk, mint mi az elődökkel. Jóízlésemnek pedig bizonysága az, hogy könyvemben előre tettem a forrásul használt szerzők nevét. Mert véleményem szerint az a méltányos és igazán tisztességtudó eljárás, ha megvalljuk azok nevét, akiknek segítségével eredményt értünk el, nem pedig az, amit a legtöbben követnek a már említett írók közül. Mert tudd meg, összehasonlítottam a szerzőket, és rájöttem arra, hogy a leghitelesebb és legújabb szerzők a régieket szóról-szóra lemásolták, ez utóbbiak nevének említése nélkül. Nem azzal a nemes szándékkal, mint Vergilius,^[33] hogy példaképükkel versenyezzenek, nem is azzal az őszinteséggel, mint Cicero, aki "Az állam" című művében Platón követőjének mondja magát, és "Vigasztalódás lánya halálán" című művében bevallja, hogy Krantórt követi, a "Kötelességek" című művében pedig, hogy Panaitioszt.^[34] Pedig hát tudod, Cicerónak ezeket a könyveit nemcsak kézbe kell vennünk minden nap, hanem alaposan meg is kell tanulnunk. Igazán szolgai lelkületre és szerencsétlen természetre vall az, ha valaki szívesebben eltűri, hogy lopáson érjék, mintsem hogy megfizesse a kölcsönt,^[35] mikor saját tőkéje idegen tőke kamataiból származik." Eddig idézem Pliniust.

Így hát az általam követett szerzők a tárgykörök különfélesége szerint a következők: a metafizikában Cartesius;^[36] a logikában Ramus és Amesius;^[37] az aritmetikában Ramus, Snellius, Schonerus; a geometriában csak Ramus^[38] (véteknek tartottam ugyanis összezavarni az ő módszerét, egy dolog kivételével, hogy tudniillik az ő kommentáraiból nem kis fáradsággal összekeresgettem és napfényre hoztam a dichotomiákat,^[39] melyek többnyire kimaradtak a hannoveri, úgynevezett tizenkettedrét kiadásból. Mivel történetesen ez az egy kiadásom volt, csudálkoznom kellett, hogy ilyen módszeres író ennyire megfeledkezett saját módszeréről. Csak később jöttem rá, hogy ez a kiadó hibájából történt); az általános természettudományban Cartesius és Regius;^[40] az asztronómiában Copernicus, Cartesius, Regius, Phocylides, Alstedius, Scribonius;^[41] a föld- és vízrajzban, valamint a zenében Alstedius;^[42] a meteorológiában Cartesius, Regius és Scribonius;^[43] az antropológiában Scribonius és Regius;^[44] az orvostudományban egyedül Regius;^[45] a zoográfiában Regius, Scribonius és Alstedius;^[46] az ásványtanban Scribonius, Regius és Alstedius:^[47] a botanikában Scribonius és Regius;^[48] a mechanikában Alstedius, Amesius, Metius;^[49] az etikában, ökonómiában, politikában, jogtudományban és teológiában Fennerus, Amesius, Althusius^[50] stb.; az általános grammatikában Ramus; a speciális, mégpedig a görög és latin grammatikában ugyancsak Ramus, a héberben és annak dialektusaiban Martinius, az arabban Erpenius; az általános retorikában Talaeus, a speciális, mégpedig a görög, héber és arab retorikában különböző írók, a latinban viszont Talaeus.^[51]

Talán azt fogod mondani, hogy ez kevés. Nem tagadom. De olyanok, akik bőven elegendőt nyújtottak nekem ahhoz, hogy megírjam a tudományok rövid összefoglalását. "Ezért - hogy a sok tapasztalattal rendelkező Heurnius^[52] szavaival éljek - úgy határoztam, hogy... az ő nyomdokukban fogok haladni, és nyíltan megmondom, nekik köszönhetek legtöbbet; műveikből ugyanis nagyon sokat átvettem és felhasználtam. Mert - amint nagyon helyesen mondta Flavius Albinius^[53] - az az igazi gyümölcse olvasásodnak, ha a versenyzők hevével igyekszel megfelelő alkalmazás útján saját hasznodra fordítani mindazt, amit a könyvekben helyesnek tartasz, vagy amit az írók mondanivalóiban legjobban megcsodálsz. A jeles költő, Afranius is, midőn válaszolt azokra a vádakra, hogy túl sokat kölcsönzött Menandrosztól,^[54] így szólt: "Kölcsönöztem, megvallom, nemcsak tőle, hanem más költőktől is azt, ami megtetszett náluk, sőt latin költőktől is minden olyan dolgot, amit véleményem szerint nem tudtam volna jobban csinálni." Vergilius sem szégyellte verssorok ezreit átvenni Homérosztól, és nem szégyellt minden homéroszi sajátságot utánozni. Homéroszon kívül nagyon sokat kölcsönzött Theokritosztól, Apolloniosztól s Hésziodosztól^[55] is. És maga Cicero is nem Platónból és Demoszthenészből^[56] indul ki nagy részben? Sőt Klearkhosz^[57] bizonygatja, hogy ő ismerte azt a zsidó írót, akitől maga Arisztotelész tanult. És a legkiválóbb orvosok, mint Aétiosz, Oreibasziosz, Paulosz Aiginetész, Alexandrosz Trallianosz és Aktuariosz,^[58] a legtöbbször nem ugyanazt írják-e szóról-szóra? S vajon emiatt kikergették-e őket közakarattal, lármás taps kíséretében valamennyi színházból?^[59] Így hát erős az elhatározásom, hogy töretlen lélekkel tűröm minden irigyem füttyeit, csak valami hasznuk származzék írásaimból az embereknek. Ha a dicsőség vágya vezetett volna e könyv kiadásakor, meg tudtam volna bizony írni mindezt sokkal mutatósabban is, és úgy, hogy teljesen különbözzék mások írásainak jellegétől. De ettől nem lett volna a könyv nagyobb hasznodra, kedves olvasóm! A magam és tanítványaim számára toldoztam ezt össze, és nem mások számára. Egynémely dologról talán mások is ugyanígy beszéltek. Hát akik ugyanarról a tárgyról írnak, azoknak minden áron mást-mást kell magukból kiizzadniuk? Nem csónaknak kell-e hát neveznünk a csónakot? Vagy az igazság nem egy és ugyanaz? Hogy fogadnák a gáncsoskodók, mondd, Avicennát,^[60] Pauloszt, Aétioszt, Oreibasioszt és számtalan régi tudós orvost, ha még életben volnának? Mert ők minden munkájukat Galénoszból és más régi orvosokból írták ki csaknem szóról szóra. Ezek a híres tudósok minden bizonnyal másképpen is tehettek volna, ha akartak volna. De minden munkájukat arra szentelték, hogy másoknak használjanak, és nem a saját dicsőségüket keresték. Vagy talán nem Galénoszból,^[61] e nagy óceánból merítenek az orvostudománynak ezek az elméleti művelői? Akad-e nálunk olyasmi, mondd, amiről helytálló a véleményük, és amit nem találsz meg nagyjából ugyanígy Galénosznál? És mondd, miért szabad másoknak inkább meríteniük ebből a forrásból, mint nekem? Elárulod tudatlanságodat, ha azt hiszed, hogy mindannak, amit más orvosi szerzőknél olvasol, java része saját szellemi termékük, holott bizony Galénosz és Hippokratész^[62] e gondolatok forrása. Ha majd ezeket más művekbe is beleszőve látod, rá fogsz jönni, hogy Galénosztól valók. Bizony járatlanságodat árulod el, mert sohasem nézted át alaposan Galénosz írásait, és így nem tudod, hogy ezek a szerzők is, meg mi is honnan eredeztetjük műveink patakocskáit."

"Hát olyan szégyenletes dolog az, mondd - folytatja kevéssel alább Heurnius -, hogy utánozzuk, és a közjó érdekében mind kibocsássuk a legjobb műveket, megfelelőbb formában és tetszetősebb feldolgozásban?... Művemben (tudniillik a Hippokrátész aforizmáinak magyarázatában^[63]) ezt az eljárást követve, hatalmas, örvényekkel teli vállalkozásba vetettem bele magamat. De remélem, a jó emberek pártfogása megóv attól, hogy irigyeim rágalmai maguk alá temessenek. Mert tanítványaim kedvéért és javára szívesebben vállalom a gáncsoskodók részéről fenyegető veszedelmet, mintsem hogy megfosszam tanítványaimat fáradságom gyümölcsétől, ha ugyan érlelt ilyet munkám által a legjobb és leghatalmasabb Isten... Akik pedig acsarkodnak rám ezért, és annyira kékülnek-zöldülnek a más munkája miatt, ám tegyenek próbát, és csinálják meg jobban. Mindenki előtt szabad az út a dicsőség felé... Ezért, kedves olvasó, ugye hogy egyetértesz velem:

"Momus, a jót akarónak járna a pártfogolás, hát
Vagy kritizálni ne merj, vagy magad írj csupa jót".^[64]

Mindezt nem restelltem ilyen bőven idézni - a te engedelmeddel, kedves olvasó -, egyrészt, mert úgysem tudtam volna soha semmi olyat mondani, ami ennél jobban megfelelne célomnak, másrészt azért, hogy nyilvánvalóvá tegyem mindenki előtt: a legkiválóbb emberek, szakmájuk legjobb tudósai sem félnek attól, hogy más írókból igen sok dolgot kölcsönözzenek, végül pedig azért, hogy ily módon elődeink fényes példájával tegyem sikertelenné törekvéseit a "mómusok"-nak, akik fogyatkozásaimat hánytorgatják. Mert aki jó kalauzokat választ, az nem egykönnyen térhet le a helyes útról, csak állhatatos elhatározással kövesse őket. A csecsemő is, ha óriás vállára ül, többet láthat, mint maga az óriás. Tehát minden olvasóm, aki érdemesnek találja művemet arra, hogy belepillantson, teljes bizonyossággal meg fog győződni afelől, hogy seholsem pártoltam el abban a legnagyobb és leghíresebb tudósok tekintélyétől.

Most már nincs más hátra, mint hogy könyvem használatára is rámutassak. A nagyobb érthetőség kedvéért vázolni fogom röviden azt a módszert, amelynek szem előtt tartására törekedném, ha lennének valaha tanítványaim.^[65]

Mindenekelőtt igyekezném elérni, hogy tanítványaim elméje, ha nincs még eddig kiművelve, hozzászokjék a szent bibliai, sőt a hasznos világi történeteknek is magyar nyelven való olvasásához és megértéséhez. Ezután az olvasottakból alapos vizsgát tartanék, és ennek során az olvasmányanyagot az emberi életben való felhasználásra alkalmaznám. Miután ebben jó ideig gyakorolták magukat, és már közepes eredményt értek el, átvinném végre őket erre a magyar nyelvű enciklopédiára.

Ennek azonban nem az elejét olvastatnám, hanem olyan fejezetét vagy részletét, mely érthetőbb dolgokat tárgyal. Gondolok itt a földrajzra (melynek tanításakor hasznos volna földgömböt vagy térképet kéznél tartani), vagy más ehhez hasonló könnyűségű tárgyra. Ezt az anyagot bevésném, szorgalmasan kérdezgetve tőlük: Hány világtáj van? Mely országok fekszenek keletre, melyek nyugatra? stb. Hány különálló világrész van, s melyek a legvirágzóbb országaik? Melyek a nevezetesebb tengerek, folyamok, források, folyók és tavak? Milyen nevezetesebb hegyek vannak egyes országokban? stb. Innen a speciális természettudományokra vinném át őket, és az ásványokról, növényekről, állatokról szóló tudományt adnám elő, megvizsgálva, ki mit figyelt meg egyik vagy másik állatról, ásványról és növényről. Ezután az etikai, ökonómiai és politikai kérdésekre térnék át, kérdezgetve újból: Mi az erény? Melyek az erény közös tulajdonságai, melyek a fajai? stb. Mik a kötelességeik a szülőknek, a gyermekeknek, az egész családnak? Mi a kötelességük az elöljáróknak alattvalóikkal, és viszont: az alattvalóknak elöljáróikkal szemben? Most térnék vissza a számtanra, arról a geometriára és az általános természettudományra, majd a metafizikára és logikára, végül pedig mindarra, amit az előző részekből kihagytunk. Eközben azonban gondosan őrizkedném attól, hogy tanulóim a legáltalánosabb dolgokon kívül bármit is emlékezetükbe véssenek, nehogy emlékezőtehetségüket gyakorolva, elveszítsék ítélőképességüket.

Mikor már azt látnám, hogy tanítványaim minden dolog rövidre fogott ismeretét elsajátították, a továbbiakban az idegen nyelvek tanítására gondolnék, jól tudva azt, hogy a minden tekintetben tökéletes képzettséghez még sok olyan dolog kívánatos, amit a tárgy bősége és kis könyvem rövidsége miatt nem lehetett bő részletességgel kifejtenem és idehoznom.

Ezért lehetőséget teremtve bármily módon a görög nyelven való olvasás és írás tanítására - a görög nyelvet ugyanis alaposan megfontolt és nagyon nyomós indokok alapján véleményem szerint minden idegen nyelvnél előbb kell tanítanunk^[66] -, ugyanebből a könyvből taníttatnám meg a deklinációk és konjugációk könnyebb és szabályosabb formáit vagy paradigmáit. De magával a grammatikával nem fárasztanám tovább tanítványaimat, hanem azonnal eléjük adnám sajátkezűleg való lemásolás végett az Újtestamentum valamelyik legszebben megírt könyvét, mégpedig először történeti tárgyút, azután dogmatikusat. (Gondolok itt Lukács evangéliumára és az Apostolok cselekedeteire, valamint Péter apostol leveleire és Pálnak a rómaiakhoz és efezusiakhoz írt leveleire.)

A tanítás rendje és módja itt a következő. Mivel az evangéliummal kezdeném, abból íratnék le hat vagy hét verset, s tanítványaim feszült figyelme mellett világosan és jól tagolva felolvasnám, majd magyarra fordítanám, és egy-két óra múlva velük is lefordíttatnám. Azután a füzetnek azt az oldalát, amelyen a görög szöveg van, letakartatnám, és a magyar fordítás szövegét visszafordíttatnám velük görögre. Így haladnék végig az egész könyvön, sőt a még hátralevő, előbb felsorolt könyveken is. Mert aki ért valamit, de kifejezni nem tudja, miben különbözik a néma szobortól? Hangot adni pedig értelem nélkül a papagáj szokott. Hogy pedig a görög nyelv alapos ismeretéhez semmi se hiányozzék, ugyanezt igyekezném végigcsinálni Hésziodosz és Homérosz műveivel, valamint Démoszthenész és Iszokratész^[67] néhány beszédével és levelével. Szerencsésen egészíthetik ki az anyagot Grotiusnak a régi görög tragédia- és komédiaírókból válogatott szemelvényei.^[68] (Mindehhez hozzákapcsolnám a görög grammatika alaposabb megismerését és a stílusgyakorlatokat, azaz a levelek, költemények és beszédek szerkesztésmódjának vizsgálatát.)

A görögről nyomban rátérnek a latin nyelvre, és itt is ugyanolyan módszer szem előtt tartásával tárgyalnám először Sulpitius Severus szent történetkönyvét,^[69] azután Cicero válogatott leveleit, vagy pedig arany igazságú könyvét "A kötelességekről", majd néhány beszédét, harmadiknak pedig Vergiliust, Horatiust, Terentiust és Ovidius válogatott műveit.^[70] A munkát azonban úgy végezném, hogy a nyelvek ismeretével együtt növekedjék a dolgok ismerete is. Ahol a tárgykör megengedi, az előbb tanultak alapján röviden rá kell mutatni az írók téves nézeteire.

A görög és latin nyelv után a héber nyelvre vinném át tanítványaimat, és itt is az előbbivel teljesen azonos módszert követnék. Ennek megfelelően először a Teremtés könyvét vagy Sámuel könyveit tanítanám meg, azután Ézsaiást, majd a Zsoltárokat és Példabeszédeket, végül Jób könyvét, közvetlenül hozzájuk fűzve a rabbinusok leveleit és költeményeit.^[71] De még mielőtt megengedném, hogy elhagyják a héber nyelv területét, biztosítanám, hogy amikor innét távoznak, ne legyenek teljesen járatlanok a kaldeus, szír és talmudi nyelvben sem. Így vinném át végre őket az arab nyelvre. Mivel itt Mohamed Alkoránjának és Tamerlán történetének (mint mondani szokták) mindent betöltő szerepe van,^[72] minden követ megmozgatnék, hogy ebből a két könyvből az arab nyelv kellő megismerését biztosítsam.

Ezzel a négy nyelvvel megelégedve, azt a tanácsot adnám tanítványaimnak, hogy a többi nyelvekkel ne törődjenek, mert az összes többi nyelvek - ha van bennük valami jó - mind ebből a négy nyelvből mint örök forrásból fakasztják erecskéiket.

De még mielőtt búcsúzni készülő tanítványomat véglegesen elbocsátanám, és (mint mondani szokták) elhangzanék feléje utolsó búcsúköszöntésem, azokat az írókat is megjelölném számára, akiket a már felsoroltakon kívül leginkább olvasnia kell az említett nyelveken, és végül megmondanám azt is, hogy milyen módszerrel olvassa őket.

Megítélésem szerint tehát a következőket kellene olvasnia (ha egyáltalán hozzájuk lehet férni): a görögök közül Origenész, Khrüszosztomosz, Baszileiosz, Euszébiosz, Josephus, Platón, Arisztotelész, Plotinosz, Theophrasztosz, Plutarkhosz, Hérodotosz, Thuküdidész stb.;^[73] a latin írók közül Augustinus, Hieronymus, Ambrosius,^[74] Cicero, Plinius stb.; a héberek közül Aben Ezra, R. Meir, mindkét Talmud;^[75] az arabok közül Avicenna, R. Moses, Averroes, Algazel, Sharastanius^[76] stb. Ha az itt felsoroltakhoz nem lehet hozzáférni, azokat kell majd olvasni, akik inkább kéznél lesznek.

Az írók ilyen módon való ajánlásán kívül az olvasás gyümölcsözőbb módszerére is megtanítanám tanítványomat. Tanácsolnám tudniillik, hogy szerezzen magának egy ív nagyságú, vagy (mint mondják) negyedrét alakú füzetet, amelyben az üres lapok száma megegyezik a mi enciklopédiánk lapjainak számával. Írja fel sorjában minden oldalra nagyobb alakban kirajzolva az enciklopédia oldalszámának megfelelő számot, és írja mellé címnek azt, amiről szó van az enciklopédia megfelelő oldalán, a következő módon:

1. LAP: A TUDOMÁNYNAK KEZDETIRŐL. 2. LAP: LELKÜNK ÉS AZ ISTEN LÉTÉNEK BIZONYÍTÁSI MÓDJÁRÓL, és így tovább, a könyv végéig. Ennek véghezvitele után mindenekelőtt szedje elő azokat a könyveket, melyeket ennek a munkámnak összeállításához felhasználtam, és pótlólag írja ki belőlük mindazt, ami nézete szerint az én könyvemből hiányzik, vagy legalább azt az oldalszámot jegyezze fel szorgalmasan, amelyen az adott címszóra vonatkozóan valamiféle adat található. Ha pedig egy-egy tudomány íróit végigolvasta, térjen át a többiekre. Például, ha én Mózes első könyvének kezdetét olvasnám, az egész fejezetet a TEREMTÉS címszó alá sorolnám, és ha mást nem is, de legalább a megfelelő fejezet- és versszámot kijegyezném. Általában azonban ajánlatos kijegyezni egyes szavakat és kifejezéseket is, főleg olyanokat, melyekre emlékezni akarunk. Így a második fejezetnek ama verseit, melyekben Ádám és Éva házassága van leírva, a HÁZASSÁG címszó alá kell beírni. Éppígy, ha Platónnál olvasnék a perzsáknak arról a szokásáról, hogy a királyi hatalom várományosának nevelését arra az emberre bízták, akit egész Perzsiában a legbölcsebbnek, legigazságosabbnak, legbátrabbnak és leghiggadtabbnak találtak, ezt a részletet a FEJEDELEM vagy a KIRÁLY címszó alá írnám. Megjegyzendő, hogy a közhelyek megjelölésének van ezenkívül más módja is. Például Homérosz Odüsszeia c. költeményének elején, ahol ezt írja a költő:

Sokfele járt férfit zengj nékem Múzsa!...

a lap szélére azt kellene írni: "OKOSSÁG, Ulyssest^[77] azért emeli ki a költő, mert sokat tapasztalt a trójai háború óta." Kissé lejjebb pedig, ahol ezt olvassuk:

Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz,

a lap szélére írandó megjegyzés: "AETHIOPIA; az aithiopszokról azt írja, hogy távol laknak Görögországtól." Ily módon hasznos lehet a Homérosznál és más szerzőknél található közhelyek kijegyzése.

Végül, hogy semmi se hiányozzék, Fortiusom nyomán^[78] a következő intelmekkel zárnám le tanítványomnak szóló mondanivalómat.

"Mindenekelőtt a legnagyobb célt tűzd magad elé, ha ugyan nem vagy teljesen elpuhult lelkű! Ne törődj azzal, hogy egyesek azt írták: nincs nagyobb vágyuk, mint hogy Cicerónak legalább az árnyékával felérjenek. Ne tartsd érdemednek ősi családfádat vagy az őseidtől örökölt dicsőséget! Szebb lesz az a dicsőség, amelynek te magad vagy a szerzője, mint az, amelynek örököse vagy. Figyeld meg: akik emlékezetre méltó tettek nélkül, névtelenül távoztak ebből az életből, nem különböznek azoktól, akik soha meg sem születtek. Ne szeress semmi mást, csak a munkát; kerüld a fényűzést és a léha társalgást! Szüntelenül keresd az alkalmat az előadások hallgatására, a tanításra és az írogatásra! Kerüld a magányos olvasást. Fordítsd egész idődet a gyakorlásra! Merem állítani: ki-ki annál tanultabb, minél gyakrabban tanított. Azt hiszem, ezért mondja a költőnél a Bölcsesség önmagáról:

Édesapám a gyakorlat volt, a memória szült meg.^[79]

Ha előadásokat hallgatsz, figyelmed nagyon éber legyen! Ha tanítasz, kerüld az olyan emberek hiú feltűnéskeltését, akik egy óra alatt alig ejtenek ki tíz szót, olyan lassan közelítik meg a tárgy lényegét, annyira módjával készülgetnek elő a feladat elvégzésére, így akarva tekintélyt szerezni. Az ilyeneknek minden gondolatuk az, hogy a maguk értékét mások szemében emeljék, és hogy a sokaság tudósnak tartsa őket. De eljutnak-e valaha a legfontosabb mondanivalókhoz? A lendület, a lendület! - azt szeretem én minden dolgomban, így a tanításban is. Mert amit a földművesnek jelent az aratás időszaka, azt jelenti az eredmény szempontjából a tanítási idő a tanult embernek. Márpedig ki nem kárhoztatja, kérdezem én, aratáskor a késedelmet? Erőnkön felül kell törekednünk! Azokat az órákat, amelyeket mások szerencsétlen módon arra vesztegetnek, hogy törleszkedjenek, vagy hogy egyes emberek kegyeit hajhásszák, mi a tudományoknak kell, hogy szenteljük.

A bölcs lelki nagyság a tettekre alapozza az igazi dicsőséget, nem az ingatag hírnévre: inkább akar fejedelem lenni, mint annak látszani. Bár ha olvasás közben a folytonos munkában vagy gondolkodásban lelked olykor elbágyad és elfárad is, mégis fáradoznod kell, míg leheletnyi erő van testedben: holtod után szabad a nyugvás. Sohasem az árnyékot, hanem a fényt és az emberek társaságát szeresd! Boldog istenek! Mennyire vihetné rövid idő alatt az az ember, aki a nap egyetlen óráját sem töltené el hiába, anélkül, hogy egy előadást meg ne hallgatna, ne tanítana, vagy ne írna valamit!

Ha módod van rá, inkább a tanításra, mint az előadások hallgatására keress alkalmat. Hiszen számtalan embert láthatsz, akik nem csinálnak mást, mint előadásokat hallgatnak, ebben öregszenek meg, és nem alkalmasak arra, hogy egy szerzőről előadást tartsanak, vagy bármiről szépen írjanak. Ha fel akarod díszíteni elmédet, mely egyedül különbözteti meg az embert minden más élőlénytől, akkor meg kell tanulnod a tudományok teljes köréből mindent, amit csak tudásra érdemesnek ítélsz. Akik többet törődnek testükkel, mint lelkükkel, azt tartják szép dolognak, ha egyetlen tudományban tűnnek ki; sokkal szebb azonban kitűnni több tudományban. Hiszen asszony sem akad olyan, aki annyira távol lenne a múzsáktól, hogy legalább egy tudományt el ne tudna sajátítani. Ezt még, úgy hiszem, a szarka is megtenné az alatt a húsz év alatt, amelyet ezek az emberszörnyek egyetlen tudomány megtanulására szentelnek. Hogy Fabius szavaival éljek, ezek az emberek nem ismerik fel, mi mindenre képes az emberi ész: az ész, mely oly mozgékony és gyors, hogy nem lehet működését egyetlen területre korlátozni. Végül azt mondom, változtasd tartózkodási helyedet, különben mindvégig álmos és tudatlan maradsz! Sohasem bántam meg (és nem hiszem, hogy bárki is megbánta volna), hogy a tudományok kedvéért más akadémiára mentem át. Viszont mindig nagy és kései bánatot okozott a felismerés, hogy túl sokáig időztem egy városban.^[80]

El ne veszítsd kedved, még ha nem is sikerül minden rögtön kívánságod szerint. Hiszen azt látjuk, hogy minden dolog kicsi kezdetből fejlődik a legmagasabb fokra. Mindenfajta tudományban van valami keserű, és ez kezdetben elijeszti azokat, akik belefognak a tanulásba. Ezt azonban kiegyenlíti a velejáró haszon. Ezért ne riadjunk mindjárt vissza, ha egy kis nehézségre bukkanunk! Hajdan Görögország legjobbjai az aranygyapjú keresésére indulva megannyi tengeren, megannyi veszélyen keresztülhajóztak; bátorság volt a vezérük, szerencse a kísérőjük, szenvedélyes dicsőségvágy az ösztönzőjük. Tűzokádó, vad és dühöngő bikákat fogtak járomba, sárkányt altattak el és öltek meg, s azokat a katonákat, akik a földbe vetett sárkányfogakból keltek ki, arra kényszerítették, hogy egymást öldössék halomra.^[81] Az amazonok kiégették jobb mellüket, hogy jobbkezükbe több táplálék jusson.^[82] Démokritosz, mikor észrevette, hogy lelkének világos látását szemei akadályozzák, kiszúrta szemeit, hogy jobban megérthesse a dolgok természetét.^[83] Mindez nagy lelkesedéssel kell, hogy eltöltsön bennünket. Azon fáradozzunk tehát mindnyájan, hogy mások példáján felbuzdulva a legnagyobb nehézségek árán is magasabbra törjünk. Fényűzés, üres fecsegés és asszonyos lelkület maradjon az asszonyoknak!

Isteneink verítéket tettek elé az erénynek.^[84]

Képzeljük el hátralevő éveinket henyélés nélkül, veszedelmek nélkül, betegségek nélkül. De mégis fájlalnunk kell, hogy életünk virágának évei eddig gyümölcs nélkül tűntek tova, s hogy a tovatűnt idők vissza sohasem térnek már. Ki-ki emlékezzék vissza mindarra a sokféle bajra, ami élete kezdetétől fogva érte, gondoljon vissza arra, micsoda semmiségekre fordította számtalan napját, töltse el harag és fájdalom amiatt, hogy annyi esztendő tűnt tova eredmény nélkül, és annál nagyobb dühvel lásson a munkához! Mondjunk búcsút a tétlenségnek, mondjunk búcsút a sors küldte csapások sokaságának, melyektől egyetlen bölcs sem fél: a lélek eléggé erős, és nem szorul a szerencse pártfogására, ha az erény dicsősége felé szárnyal szenvedélyesen. Mert nem azokat tartom igazán nemeseknek, akik aranyláncot kötnek nyakukba, akik palotáik falait és előcsarnokait tisztségekre emelkedett őseik képeivel díszítik, hanem azokat, akik igazi javakkal: valóban saját javaikkal akarják feldíszíteni önmagukat és hozzátartozóikat, vagyis műveltséggel, jó erkölccsel és ékesszólással. Kevesen tudják, mily biztosan vár a tartós boldogság azokra, akik szilárdan eltökélték, hogy eljutnak a boldogságnak ehhez az örök székhelyéhez. A szerencse ajándékai - mint az országok, városok, testi szépség - mulandók, de amit erény és munka szerzett, az maradandó. Ezt a vagyont nem pusztíthatja el sem vas, sem láng, sem rabló, sem mostoha idő.

De bevégzem a beszédet. Rövidre van szabva életünk: órák alatt elenyészik; és igen gyorsan telik el egy óra. (Bárcsak felismernéd ezt, virágzó ifjúság! Benned a reménység nagyon is nagyra nő.) Gyorsan múlnak a napok, gyorsan a hónapok, gyorsan tovatűnik az év is, pedig milyen kicsi az éveink száma! Vedd hozzá még, hogy életünk felét elfoglalja az álom, nagy részét az evés-ivás, játék, betegség, meggondolatlan törekvések, s ami a legborzasztóbb: minden pillanatban váratlan halállal sújthatsz, te kegyetlen Lakheszisz.^[85] Ha nem törekszünk minden igyekezetünkkel arra, hogy az időt hasznosan töltsük, dicsőség nélkül, barmok módjára fogunk kimúlni."

Ez az, derék olvasóm, amire elöljáróban akartalak figyelmeztetni. Az én számomra fölöttébb szükséges volt ez, de azt hiszem, a te számodra sem volt teljesen haszontalan. Valószínűleg világosan kitűnik mindebből, hogy azok közül, akik tanulmányaikban elő tudják segíteni a magyar ifjúságot, én a legkisebb, de azok közül, akik elő akarják segíteni, a legnagyobb vagyok. Ezért:

Áldjon az ég! s ha te tudsz, adjál igazabbat e műnél
jó szívvel! De ha nem, jöjj, s ezt használd velem együtt!^[86]

Én azok közül valónak vallom magamat, akik előrehaladva a tudományban írnak, és írva előrehaladnak. (Augustinus.)^[87]

Hatodik rész

Az égi dolgokról^[88](Részletek)

I. Eddig lőn szónk a testről közönségesen, tudniillik annak természetiről és módjairól; következik már, hogy szóljunk annak részeiről (partes corporis).^[89] 1. A testes dolgoknak igen apró részei, jóllehet legelőször gömbölyegek nem voltak, mivel több gömbölyeg szabású testek az egybe ragadott tágasságot bé nem töltik, idővel mindazonáltal gömbölyegek lettek, mivel sok külömb-külömb kerületes mozgásik voltanak, úgy hogy ha mi szegeletecskéik voltak is, a forgás közben a többiben ütközvén, lesúroltattak, és osztán gömbölyegen maradtak. 2. A testnek akkori apró részecskéi vagy küssebbek és vékonyabbak, vagy nagyobbak és temerdekebbek.^[90] 3. A küssebbek első vagy második rendbéliek. 4. Az első rendbéliek (primum elementum, materia subtilissima) az elsúrlódott szegeletecskékből álló részek, mellyek a gömbölyeg szabásúak közt hagyattatott helynek nagy sebességgel való betöltésére illendők. A második rendbéliek (secundum elementum, globuli aetherei) a sebes súrlódás közbe maradt isszonyú apró golyóbiskák. A nagyobbak és temerdekebbek (elementum tertium) azok, mellyek sok kicsidebbekből csoportoztanak egybe, és a sebessen mozgásra nem ollyan alkolmatosok. 5. Mivel penig a küssebbek igyenesen elé a mozgás közbe nem mehettek, hanem egymásba ütközvén, kerületesen kellett forganiok, a' lött, hogy külömb-külömb egyenetlen örvényekre (vortex) osztódtanak, mellyekben a temerdekbekből álló dolgokat is beragadták, és magokban hömpölygetdegélik. 6. Ezeknek az örvényeknek penig forgások vagy egymás közt megeggyezők, vagy ellenkezők. Megeggyezők, midőn eggyik egyfelől s másik másfelől jövén, egyfelé tartnak. Ellenkezők, midőn szembe mennek egymással, és osztan eggyik erre s a más tova tart. 7. E két rendbéli részecskéknek az örvényekben való forgások közbe az apró golyóbiskák a kerületesen forgó örvény szénire^[91] sietnek mind ki, a többinél ők keményebbek és erőssebbek lévén. 8. S mivel penig az elsúrlódott részecskék többek, hogynem amennyi a gömbölyegek közt maradt tágasság bétöltésére szükségesek volnának, annak okáért ők az örvény közepett maradnak, és ott szörnyű sebességgel forogván, magokon világoskodó állatok^[92] (stellae fixae et sol) lesznek. 9. Mert a világosság (lux et lumen) semmi sem egyéb, hanem az örvénybe legbelső és legkicsinebb részecskéknek sebes forgások, mellyel a körülvevő égi golyóbiskákot (kik az egész világot bétöltötték, és mellyekből az ég [caelum] állatja vagyon) igyenesen a kerület színe felé tolják. 10. Kik eggyik örvényekből (a forgási tengelyvégektől messzebb való s legserényebben forgó részeken) másokba (ezeknek forgási tengelyvégekhez közelebb való s későbben forgó részeken) kitolattatnak (űzettetnek), és szüntelen az ő közepek felé tartanak, és azon által-által járnak. 11. Mellyek, az égi, a magok tengelyek körül szüntelenül és sebessen forgó golyóbiskák három szegeletű ürességin bujdokolván által, ha többen ragadnak egymásba, sutus szabásúak^[93] lesznek. 12. Az égi golyóbiskák penig nem mehetnek úgy által, mivel a több örvények tengelyvégein belől a mozgás igen késő, azokon kűvül penig igen sebes.13. Ha penig történik, hogy igen sokan ragadjanak egymásba, a világoskodó állat színére gyűlnek mint valami tajték, és annak fényes világoskodását elfogják. 14. Mellyek, ha a világoskodó állattól vagy elszéllyesztetnek, vagy elnyelettetnek, vagy a világoskodó dolognak új részeitől fellyülhaladtatnak, fáklyákká lesznek. 15. Ha penig leend, hogy ezek a szennyek oly sokak és temerdekek lesznek, hogy a világoskodó állat az égi golyóbiskákot magától nem elég erőssen űzheti el, és így az ő forgásában meglassul, a körülötte levő örvényektől elnyalattatik, és végezetre a benne levő világoskodó állat minden fényét elvesztvén, más örvénybe hömpölyög, holott a középben forgó világoskodó állatnak fényét visszaveri...

XXII.^[94] 1. A mü egünkben a Nap körül levő dolgok vagy a mü Földünk, vagy csillagok. A csillagok vagy maradandók, vagy kiforgók. A maradandók bujdosó (bolyongó) csillagoknak (planetae) neveztetnek... 2. Eredetek ez, hogy midőn a harmadik rendbéli lételadó állatnak^[95] (e világ temerdekebb részeinek) részei, a két elsőktől^[96] kereken forgattatnának, a gyorsabbak a lassúbbakat elérték, és a mellettek elfolyó s igyenesen mozgó (menő) első létel-adó állatnak részeitől a mellettek közel levő részecskék egybegyúrattatnak, és lassan-lassan nagyobbak-nagyobbak lettek. 3. Mellyek az ő keménységekhez képest a Naphoz közelebb vagy őtölle távullabb forganak. 4. Mert amellyek keményebbek, messzebb, a nem oly kemények penig nem annyéra messze űzettettek, és midőn az oly égi golyóbiskákhoz értek, amellyeknek ővélek egyenlő keménységek vagyon, vagy a túl s innen való égnek mozgási sebessége úgy alkolmaztatott, hogy eggyik a másikot fellyül ne haladja, annak utánna az ő forgásoknak helyét megtartották, és onnan verik müreánk a Napnak fényét vissza. 5. Ezeknek keménységek penig nemcsak a részeknek temerdekségétől és sűrűségétől vagyon, hanem a formájától is, és kiváltképpen a szénnek^[97] küssebbségétől. Továbbá ezek eredetet attól is vehettek, hogy az örvénye elnyalatott és megsetétedett világosíttó állat, ha nem igen kemény volt, minek utánna más örvényébe forgott bé, annak köllő közepe^[98] felé nyomult alá, és ottogyan az ő szeréntek való sietségű égi golyóbiskákban a Nap körül forogdogálnak, és annak fényét müreánk visszaverik...

XXVII.^[99] 1. A Föld örvényében elősször annak forgását (motus telluris), (melytől az üdőnek mindenféle külömbsége származik) lássuk meg... 2. Az ő forgása kétféle, eggyik napi, a másik esztendőtszakai. 3. A napi (diurnus) az, az mellyel ő az ő tengelye körül forog napnyugóról napkeletre. És természeti napnak (dies naturalis) mondatik. 4. Evvel az ő forgásával csinál nékünk nappalt és éjjelt. Nappalt (dies artificialis), amely felől a Naphoz fordulván az ő fényével megvilágosíttatik; éjjelt (nox), amely felől a Naptól elfordult és meg nem világosíttathatik. 5. Minden természet szerént való nap 24 részekre osztatott, mellyek óráknak (horae) mondatnak; egy óra peniglen áll 60 cikkelyekből (minuta, scrupula). 6. Esztendőtszakai forgása (motus telluris annuus) a Föld örvényének az, amellyel ő az ég részeitől minduntalan, de lassan-lassan úgymint minden nap egy-egy darabig (gradusig) tolattatván elébb, a Napot éppen megkerüli. Ebben ha 365 nap s 6 óra vagyon, Julius esztendejének mondatik.^[100] Ez ismét közönséges, mely 365 napból 5 óra és 49 cikkelyből áll, vagy megbővíttetett, mely 366 napból áll; minden negyedik esztendő illyen...

Nyolcadik rész^[101]

A csinálmányokról(Részletek)

II. Ami a váras helyét illeti:^[102]

I. Ha síkságon építtetik, ezek a hasznok: 1. A kemény és a kövér föld illendő a kőfalaknak és az egyéb nagy épületeknek is elviselésére. 2. Ha folyóvíz leend ott közel, kevés költséggel vihetni mindent reá. 3. Ha termékeny a föld, a rajta lakók nem könnyen szűkülnek meg. 4. Ha a folyóvíz kiárasztathatik, a vár alatt fekvő ellenségnek kárára fordíthatik. 5. Az illyen hely nem alkolmatos a vár megásására, mind azért, hogy vizes, s mind azért, hogy az áskáló ellenség messze megláttathatik. 6. Egyarányú formát tarthatni az építtésben. 7. Az ellenség el nem rejtheti magát.

Mindazonáltal a megmondott hasznok ártalmak is lehetnek, mert 1. Amely föld az épületekre teneked illendő, az ellenség is te ellened erős hadi épületeket csinálhat rajta. 2. A folyóvíz azon könnyen eledelt hoz az ellenségnek, amint a lakosoknak. 3. Hasonlóképpen a föld bősége is. 4. Az ellenség is reájok áraszthatja a lakókra a vizet. 5. Az illyen épület, ha vízzel környül nem vetetik, mindenfelől ostromoltathatik. 6. Mindenek nagy költségbe kerülnek, mivel se a bástyákra, se a keríttésekre, s a t. a természet semmit nem hoz. 7. Gyakorta a keríttések, bástyák s a t. elsüllyednek, mellyek nagy költséggel építtethetnek viszont fel.

II. Ha hegy tetejére akarsz építteni, ezekre a hasznokra nézz: 1. Hogy a természet az ilyen helyet környüllevő völgyekkel megerősíttette, hogy se az ellenség bé ne üthessen, se meg ne áshassa, se lövő szerszámaival oda ne érhessen. 2. Ha a föld elégséges, minden kevesebb költségbe telik, mivel a helynek alkolmatos volta mind keríttést, mind árkokot, mind bástyákot magán szolgáltat. 3. Az ellenség seregeinek el kell széllyedni alatta, mely őneki nem hasznos.

De illyen alkalmatlanságok is vannak benne: 1. A hegyek csúcsai alatt az ellenség könnyen ellappanghat, és az ő kára nélkül neki üthet a várasnak. 2. Az eledel nagy költséggel hordathatik fel oda. 3.Ritkán vagyon elég vizek a lakóknak. 4. Az ásóknak ártalmasok. 5. Az esső és a zápor inkább elmossa, mint az alacson helyeket. 6. Az építtőknek nem mindenek szolgálnak tetszések szerént.

III. A tengerben építtetett várasok illyen hasznokot hajtanak: 1. Ha 15 000 lábnira vagynak a parttól, a lövő szerszámoktól ne féljenek. 2. A várásók hozzájok nem férhetnek. 3. Szüntelen segítséget vehetnek. 4. Nem szűkölködnek sok költségbe került bástyák nélkül. 5. Se sok oltalmazók nélkül. 6. Nem kell felettébb félniek a hajókról való lövésektől is, a hajók idestova tántorgása miatt, mellyeket mindazonáltal a várbéliek meglőhetik keményen. 7. Hajó sereggel megerősíttethetik az ellenségnek veszedelmére. Veszedelmes mindazáltal a belőllök kimenetel a hazának megoltalmazására. 8. A lovasoknak nincsen itt böcsüjük (hasznok).

IV. Negyedszer amellyek a tengerpartra építtettek, azok is vélek hozzák: 1. A megmondott 5., 6., 7., 8. hasznot, sőt még a tengertől messze valamely mezőben valókét is. 2. Hogy azokat megszállhassa az ellenség, mind vízi s mind földi sereget kell készítteni. 3. Azokból a hazát mind földön, mind vízen megoltalmazhatni. De aminthogy a szomszéd ellenséget, úgy a távul valót is nem mindenkor kerülhetni ebben el.

V. Ha tós helyeken építtetett, ezek a hasznok: 1. A tó se lovasokot, se gyalogokot közel nem bocsát. 2. Se kerület nem kell itt, se bástya.

Mindazonáltal a nehézségek többek, mert 1. Nagy költség kívántatik az épületek fundamentomának megvetésére, a földnek alkalmatlan volta miá. 2. A szüntelen kipárálló büdös gőz a lakóknak igen árt.3. Kevés néppel megszállhatja azt az ellenség, főképpen ha egy bástyával a bennvalókat a kijövetel dolgában megelőzi, minek okáért az illyen épület mennél erőssebbnek látszik magában, annál nagyobb veszedelmére lehet magának. 4. Az oltalmazóknak serénysége és bátorsága megfogyatkozik, ha csak ez az egy útjok elfogattatik is.

VI. Hatodszor, a vár száraz árka is nincsen haszon nélkül, mert 1. Bástya gyanánt vannak. 2. A futott népnek bátorságos helye. 3. Ha az ellenség fával meg akarja tölteni, az szükségnek idején meggyújtathatnak. 4. A levegő ég egésséges.

De vannak nehézségek is: mert 1. Ha az ároknak túlsó részét az ellenség megveheti, a megszállattattaknak marhájokot, barmokot és embereiket abból elviheti. 2. Könnyen megtöltheti azt az ellenség és megáshatja, töltött kasokot és bástyákot állíthat ellenébe, és magát a kiütőknek minden szándékoktól megóhatja. 3. Az ő hadi épületivel lassan-lassan elközellíthet, és a várhoz könnyebben hozzáférhet.

VII. A vízzel tele árkoknak ezek a hasznai vannak: 1. A vármegásók nem könnyen férhetnek hozzá. 2. Ha szinte az ellenség a külső partját megveszi is, azokban el nem rejtheti magát. 3. Ha a vizet ki akarja belőlle venni, gyakorta mind idejét, s mind munkáját elveszti. 4. Az ő készületivel nem férhet közell a várhoz. 5. Ha tóvíz vagyon az árokban, akarmivel akarja azt megtölteni, nem megyen fenékre, hanem imide-amoda labog. 6. Ha penig a bévettetett dolog nehéz és alámenő, sok üdőt és munkát kíván a bétöltés.

A nehézségek penig ezek: 1. Az ellenség könnyen csinál hajón hidat reája. 2. A bennvalók csak szinte hidakon járhatnak ki belőlle. 3. A hideg tartományokban télben úgy megfagy, hogy az ellenség mindenütt reámehet. Legjobb azért, ha az árok ollyan leend, amellyet mikor ember akar, vízzel megtölthet, a másszor ismét a vizet belőlle kiveheti...

IV. A fővebb acedemiák ezek: ... 11. Erdélyben a fejérvári (ha lábra állhatna), kolosvári. 12. Magyarországban a váradi, pataki, debreceni. Noha mind az erdélyi s mind a magyarországi oskolák inkább, mint academiák, a mü nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta az ő örökké való nagy gyalázatjára; holott más keresztyén országokban, még ahol pápista fejedelmek, királyok uralkodnak is, vagyon a reformátusoknak egy néhány rendbéli academiájok; münekünk vallásunkon való fejedelmünk, bő országunk vagyon, s hol az academia? melybe, ha volna, a bőségre nézve sok idegen országokból a tanulók elgyülnének, csak nyittanók fel immár egyszer álmas szemeinket, s állatnánk tudós embereket a scholákba, mert találnánk, ha az irigység meg nem enne bennünköt. Így osztán nem mü hordanók a gyönyörűséges gréci tallérokat idegen országokba ki, hanem más hozná bé münekünk, s a mü népünk gazdagodnék belőlle. Gondold meg, magyar nemzetnek jovát kívánó ember, illyen pénzzel szűkös országból semmi-é három esztendő alatt legalább tizenöt ezer tallérnak kimenni, amellyekben osztán soha a mü népünk talám csak eggyet sem lát? Ennyi kél penig ott az ott lakó magyar deákokra legalább el. Három esztendő alatt? Oh Úr Isten, szánj meg már bennünköt is!...

VI.^[103] 1. A mívelendő földön vagy majorok építtetnek vagy kertek. 2. A majorok s esztenák,^[104] gabonás házak hellyének kerestessék illendő melegű és hidegű ég, minemű többire a hegyecskék oldalaiban szokott lenni; mivel az sem télbe a zúzmarázoktól^[105] meg nem vesztegettetik, sem nyárba a páráktól; nem is oly magas hellyen vagyon ott az épület, hogy szüntelen vagy szél érje, vagy esső, mindazáltal ott is valami dombocskán kell állani, nehogy a záporesső folyamati a tövéből kimossák. 3. A majorgazdában itt megkívántatik, hogy gyermekségétől fogva ebben a paraszti munkában neveltetett legyen fel, s ehhez a tiszthez akkor fogjon, mikor már a harmincadik esztendejét elérte, és csak a hatvanodikig viselje, hogy így a munkára mind ereje s mind okossága légyen. A legények is penig mellette legalább 22 esztendősök legyenek, nyakasok és erőssek; ő légyen az első, aki ágyából reggel felkél, s ő menjen fekenni legutolszor is; de annak előtte az ajtókot, kapukot meglássa, ha bé vannak csinálva; ha a marhának elég ennivalója vagyon: mint fekesznek, és hogyha nincs-e héjjok.

4. A kert vagy szőlős, vagy gyümölcsös, vagy veteményes. 5. A szőlőskertben (szőlőben) a feljebb megmondottakon kűvül meglásd, hogy: a kövérebb földben gyenge szőlőt ültess; a soványabba kövért; a sűrűbe hamar növőt és levest; a hamarkodóba ültess ritka venyikéjűt; a sok magú szőlőt soha nedves helyre ne ültesd. 6. Aki szőlőt akar mívleni (a vincellér), magának higgyen többet, mint másnak. A szőlőtövet el ne adja, hanem inkább a jovát otthon ültesse el, hogy ha kívántatik, legyen miből szőlőjét bővítteni; mivel jobb ez, mint a másunnan hozott. 7. Ha lehet, mind egyfélét ültess egyhelyre, avagy legalább egy ízűt és egy üdőkor érőköt. 8. Csemete korában add meg néki az övét, mert soha jó nem leszen másként, ha nem tom mennyit munkálkodol is rajta; ha penig megvastagodhatik, nem annyéra árt, ha szintén meg nem mívelhetnéd néha is. 9. A kapálás mennél gyakrabb, annál jobb. Nevezet szerint penig az új szőlőtövet Böjt máshava^[106] első napjától fogva minden harmincadik nap meg kell Mindszent haváig^[107] kapálni, s minden füvet mellőle kigyomlálni. 10. A vincellér tisztei ennek felette: 1. az, hogy ha látja a szőlőt virággal felettébb bővölködni, azokban némellyeket levegyen; 2. megkeverje; 3. idejekorán azt möglevélezze. 11. Minek okáért midőn a szőlőcsemete elsőben kijő, egésszen le szokott mettszettetni, hogy osztán az ágak annál bővebben nőhössenek őrajta. 12. A hideg egű helyekbe jobb a szőlőt tavasszal megmettszeni; egyebütt penig ősszel hasznosabb. 13. A meredek szőlőhegyeken a szőlőnek tövét a kötözéskor az ő természeti állásában kell hadni, úgyhogy a karó után ne hajoljon, mert megárt a belinek, mivel a nedvesség nem mehet igyenesen fel benne. 14. A kötözéskor penig a kötőkre is szorgalmatosan kell vigyázni, hogy ha a szőlővessző még igen gyenge, kákával vagy iglicével;^[108] ha elég vastag, csigolya^[109] avagy száldokvesszőkkel^[110] is meglehet.

VII. 1. A gyümölcsöskert földének ollyannak kell lenni, mint a szőlőskertének. 2. Melyben minek előtte valamit ültetnél, annak előtte esztendővel gödröcskéket kell vájnod, amellyekben más esztendőt a fiatalokot ültethesd, hogy így a Nap melegétől és az essőktől a föld elkészíttetvén, a belé ültetett fa hamarébb megfogonjék. 3. Ha penig azon esztendőben akarsz ültetni, legalább két holnappal azelőtt cselekedd ezt, és a gödrökben szalmát égess meg, hogy melegüljenek meg; a gödröknek jó szélyeseknek kell lenni. 4. A fákot jó messze ültesd egymástól, hogy ha felnőnek, ágokkal egymásnak ne ártsanak; mert egyébként se alattok semmit nem ültethetsz, se őmagok termékenyek nem lésznek. 5. A tőkék (oltoványok) egy kapanyélni temerdekek, igyenesek, simák, magassak, ép héjjúak, fekély nélkül valók legyenek. 6. Ha diót akarsz elültetni, mézes vízben (csak hogy igen édes ne légyen) ásztasd meg; és így a gyümölcse sokkal jobb ízű leszen. 7. Mennél jobb fákot találsz, avval ültesd be a kertet. 8. Akarmelyféle ágat beolthatsz akarmibe, csak héjjokkal igen ne külömbözzenek. 9. Az oltóágaknak penig gyengéknek, termékenyeknek, sokbogúaknak, midőn bimbózni kezdenek, egy esztendősöknek, naptámadatra nézőknek, éppeknek, egy küs ujjniaknak kell lenni. 10. De az oltás háromképpen lehet: 1. midőn az elmettszetett fába más fa ágát tészik; 2. midőn csak a héjja és maga közé eresztetik bé az ág, mellyeknek tavasszal kell lennek; 3. midőn más fának a bimbója bocsáttatik valamely fa héjja hasíttékjába: ennek penig nyárba legjobb lennie.

Tizedik rész^[111]

Az embernek magaviseléséről(Részletek)

XXVIII. 1. Immár a polgári társaságban az igazgatók vagy sokan vagynak, vagy csak egy. 2. Ahol sokan vagynak, azok vagy a kösségből valók, vagy a főrendek. 3. Amely polgári társaságban az igazgatók a kösségből valók (democratia), meg kell látni, hogy kösségi rendeletlenséggé ne váljék. 4. Amelyben penig a főrendek az igazgatók (aristocratia), meglássák: 1. hogy egynehány pártosra az igazgatás ne szakadjon; 2. hogy ha az igazgató uraknak egy része az Istentől és az igazságtól elszakad, még ha haddal lehet is, útjokba hozzák; 3. s ha békességre ugyan jőni nem akarnának, s kezekben vadnak, az érdemlett büntetéssel büntessék. 5. Amelly polgári társaságban penig csak egy az igazgató (monarchia), meg kell látni, hogy az igazgató tyrannussá ne legyen. 6. A tyrannus az a személy, amely az országnak igazzát elforgatja s elnyomja. 7. E penig titulus nélkül való, avagy magaviselésével tyrannus. 8. A titulus nélkül való tyrannus az, aki az országot maga megadása előtt csalárdsággal avagy erővel hajtja maga alá. Ennek akarmely közember is ellene állhat, és csak módját ejthesse, szabad megölni, mindaddig, míg a nép és a polgári társaság, meggyőzettetvén, az ő méltóságát őnéki nem engedi. 9. A magaviselésével tyrannus az, aki tudva és szántszándékból a polgári társaságnak minden avagy több igazzát elfordítja. Ezt is vagy szépszerével, vagy haddal szabad elveszteni, de csak felső rendeknek vagy az egész népnek megegyezéséből...^[112]

XXIX.^[113] 1. Hogy penig mind a házi, ecclesiai és polgári társaságbeli rend jobban épülhessen, szükséges dolognak tartatott eleitől fogva, hogy a felső rendek scholákat állíttanának, tartanának, mellyekben az iffiúságot minden szükséges dolgokra s szép tudományokra még gyermekkorokban megtaníttatnák. Hogy mind szüléjeknek, mind Isteneknek, mind penig hazájoknak jobban szolgálhatnának idejében. 2. Mely dolognak előmenetelire az ő hazájának jovát igazán kívánó fejedelemnek 1. erre illendő alkotmányokot kell építtetni; 2. a scholát és abbéli személyeket jó privilegiumokkal^[114] kell megajándékozni; 3. elégséges jövedelmet kell nékiek rendelni; 4. tudós, okos taníttókot állatni; 5. ennek felette ezek mellé okos és eszes curátorokat kell a külső főrendből választani, kik a taníttókra vigyázzanak, disputatiókra, examenekre, promotiókra^[115] feljárjanak, s a t. 3. A taníttóban, hogy tisztiben hasznoson járhasson el, megkívántatik: 1. hogy taníttásához illendő életet éljen, s tanítványinak jó s dicséretes példát adjon; 2. hogy elég tudós legyen; 3. hogy jó lelkiismerettel s isteni félelemmel, amit tud, azt másokkal közölje; 4. tanítványit mint atyjok, úgy szeresse; 5. taníttsa őköt világosson, rövideden és teljességesen (tökélletesen); 6. őköt Isten előtt való könyörgésében megemlíttse; 7. ne légyen ajándékon kapdosó; 8. tanítványinak erkölcsököt és nyelveket igyekezze leginkább újjéttani; 9. egyedül csak arra igyekezzék minden dolgában, hogy tanítványival ő magát szerettesse; 10. magát a külömb-külömb féle elmékhez jól alkolmaztassa. 4. A taníttás módjában penig illyen módokot tartson: 1. Egy üdőben csak egy dolgot taníttson, s azt is peniglen gyakron, úgyhogy addig békét ne hagyjon neki, míg a tanítványok jól meg nem fogták; 2. csak azokat taníttsa, amellyek szükségesek, nehogy a nem szükségeseket tanítván, a szükségeseket tanítványi ne tudják; 3. okossággal éljen tanítványihoz, elméjekből minden unadalmat kivévén; 4. amit egyszer taníttott, elkérdje tőllök; 5. őköt gyakron egymás közt a hallott dolgokból disputáltassa;^[116] 6. az erkölcsteleneket megfeddje, de módjával való fenyíttékkel, s a vétekre való alkolmatosságot elháríttsa; 7. adjon tanítványinak a pihenésre is időt, s penig minden héten úgy mindazáltal, hogy miatta el ne vetemedjenek; 8. megintse ennek felette őköt arról is, miket kell még éltekben tanulniok.

XXX. 1. Immár a tanítványban is, minek előtte magát a tanulásra adná, meg kell látni: 1. ha szereti-e a tudományt; 2. ha csudálkozó-é a tudományok szép voltán; 3. ha elég erőss-é tanulás alatt fekvő nehézségeknek jól elviselésére. 2. Ezek benne penig feltaláltatván, tanulásához fogjon bízvást, melyben hogy jó előmenetelt vehessen: 1. célt kell feltenni, 2. az akadályokot elháríttsa, 3. illendő eszközökkel is éljen. Itt penig a célnek: 1. nagynak kell lenni, mivel aki csak kevésre igyekezik, soha abból tudós ember nem lehet; 2. a tanuló állapotjához illendőnek; 3. állhatatosnak, mert ha a cél megváltozik, az eszközök sem lehetnek hasznosok. 3. A tudománybéli akadályok kilencek: 1. a bűnnek mocska, mely a tudományt, ha annál szebb is, megmocskolja; 2. a szennyesség, mely minden tanulókot majd elfogott; 3. a félénkség, mely miá a tanuló tisztességesen kérdezkedni általja; 4. a magahittség és a tudománnyal megelégedés, mellyel a tanuló, amit soha nem tanult is, tudni láttatik magának, s másokkal is el akarja hitetni; 5. a csak külön magán való tanulás: noha vannak rendkűvül való elmék, amellyek így mentek nagy tudományra; 6. a haszontalan dolgon sok időtöltés; 7. a sok téstova kapás, mellyen a két szék közt, porban maradunk; 8. a mód nélkül való és rendeletlen tanulás, mely az elmét erőssen megtompítja; 9. a taníttóknak megváltoztatása, mellyel amit az első építtett volt, a másik azt legottan mind elrontja. 4. Az eszköz itt a maga gyakorlása, mely négy dologban vitettetik jól végbe, hogy tudniillik a tanuló szüntelen, mikor ideje vagyon, vagy olvasson, de mással, vagy mást hallgasson, vagy írjon, vagy taníttson. 5. Az olvasásban ezekhez tartsa magát: 1. a haszontalan gondolkodásokot elméjéből kivesse; 2. ne sokféle, hanem jó könyveket igyekezzék olvasni; 3. mindenféle tudományra eggyet, a legjobb könyvet olvasson meg, melyhez úgy hozzászoktassa önnön magát, hogy valamikor annak utánna mást olvas, mind egy cseppig reája tudja vonni. 6. A más hallgatásában: 1. ollyanokot igyekezzék hallgatni, akiket jól tudja, hogy őt szeretik; 2. akiket tud, hogy taníttásokban jó rendet tartnak; 3. örömest s gyakorta, nem ímmel-ámmal, kell ám mást is hallgatni.7. Amit penig így olvastál s hallottál, első gondod a' legyen, 1. hogy mást arra, ha lehet, mentést^[117] megtaníts; 2. hogyha nincs kit taníttanod, magadban afelől mindaddig gondolkodjál, míg elhiszed, hogy már el nem felejted. 8. Az írásnak ékessen és gyakorta kell lenni. Ékessen azért, hogy jobb szívvel olvashasd; gyakorta, mert az olvasás, hallgatózás, sőt még a taníttás s elékérdés^[118] is ennélkül nem egyéb, hanem múlandó álom.

XXXI. 1. Ekkédig^[119] mind a taníttóknak s mind a tanulóknak tisztekről közönségesen: következik, hogy a scholák rendiről is már szóljunk, mivel a megmondott tisztek ott vitetnek jól végbe. 2. A schola azért vagy anyai, vagy idegen nyelven való. 3. Az anyai scholának hellye a várasokon imitt-amott a váras utcáiban lehet legjobban: a falukon penig ugyan a scholamesternél is meglehet, csakhogy ne abban a házban, amelyben a deákul tanulók vagynak. 4. Ebben a scholamesternek az őreája bízattatott kicsindedeknek: 1. illendő ülőhellyet kelletik csinálni, úgyhogy a legénkék a háznak eggyik felében magokra^[120] ülhessenek, a leánykák is hasonlóképpen a másikba; 2. magok nyelvén való olvasásra kell csak taníttania; 3. ugyancsak azon nyelven írásra, úgy mindazáltal, hogy reggel őköt csak olvastassa, déljest peniglen csak szintén írassa, mind olvasásoknak penig s mind írásoknak légyen céljok a Miatyánk, egy asztaláldás s egy étel után való hálaadás, egy reggeli és estvéli imádság; 4. mellyeket minek utánna jól megtanultak mind olvasni s mind írni, a catechismus adattassék kezekbe, s azt hadd tanulgatdogálják könyv nélkül; azonba a szentírásból a Rómabéliekhez írt levelet, vagy az Ó-Testamentomból egy szép historiát naponként írjanak ki, hogy az írást gyakorolván, az Isten igéjéből valamit tanuljanak; 5. valamikor catechismusi taníttás avagy praedicatio esik, szorgalmatossággal rámenjenek, s hogy megjőnek, a mester őköt jól megkérdezze, ki mit tanult; 6. gyengédedekhez illendő fenyíttékbe tartsa a gyermekeket, s ha lehet, édesgesse inkább, mint fenyegesse s verje. 5. Az illyen scholáknak tartások s felállatások oly szükséges, hogy valamely országban, tartományban s várasban nincsen, megcsalhatatlan jele, hogy az az ország, tartomány és a váras a temerdeki tudatlanságnak tengerébe borult bé, s Isten országától is messze vagyon. 6. Minek okáért szintén ollyan szükséges a keresztyén s hazáját igazán szerető fejedelmeknek effélét állatniok, mint másféle scholákot, holott azoknak is az a fundamentumok.

XXXII. 1. Az idegen nyelv, amellyen a scholák közöttünk szólnak, a deák, azaz a római nyelv. 2. Hogy azért a deák nyelven levő tudomány hasznoson egésszen taníttathassék valamely oscolában, legalább hét taníttó személy kívántatik. 3. Kik közzül kinek-kinek állapotjához illendő fizetésének kell lenni, hogy valamiképpen a szorgalmatos taníttástól el ne vonattattassék. 4. Minek okáért a legelső, avagy inkább az alsó taníttsa az ő alatta valóit: 1. elsőbben csak a magok anyai nyelveken (ha még nem tanulták) jól olvasni s jól írni, a feljebb megmondott mód szerént; 2. ezt jól megtanulván, a deák nyelvben cselekedjék hasonlóképpen vélek; 3. osztán a görögben; 4. továbbá a sidóban; 5. végezetre (ha gondolja) az arabiai nyelvben is. Ezeknek utánna keze alól bízvást kibocsáthatja, s az előtte valónak ajánlhatja. 5. A második azért és az előtte való az illyeténeknek: 1. adjon oly könyvet elejekbe, amellyben mind a hat arsnak (tudománynak) tudniillik a grammaticának, rhetoricának, logicának, mathematicának, physicának és theológiának derekassabb igéji meghatározva és elosztatva vagynak magyarul; sőt még a megemlíttett nyelveknek declinátiojok és conjugatiojok is, mellyet vélek éppen megtanultatván, hasznát a jó authorokban megmutatni akarván, s egyszersmind őköt a nyelveknek értésére juttatni igyekezvén; 2. adja a Cicero könyvét, De officiis,^[121] kezében, és azt éppen exponáltassa által,^[122] az exponáltatot[tat] ismét újjólag deákra fordíttsa. Ennek utánna hasonlóképpen a Virgilius Georgicáit. Mellyeket a tanítvány végbenvivén, 3. az görög Új Testamentomból válasszon egy vagy két könyveket ki, és azokkal is szintén úgy cselekedjék; s osztány Hesiodust adja kezébe; 4. a sidóban evégre felvenni jó leszen a Sámuel könyveit és a Dávid soltárit, ha másokot nem; 5. szép dolog volna az arabiai nyelvnek tanulására is így cselekedni valamely arabs könyvekkel. Ezeket osztán jól végbenvivén alólla a feljebbvaló classisba bocsáthatja. 6. Holott a taníttó ezt cselekedje: 1. egy ollyan rhetoricát magyarázzon az ő tanítványinak, amelyben a poëtica is meglégyen, mivel az is az ékessen szóllásnak része; 2. profiteáljon historiákot^[123] nekik, mennél szebb ékessen szóllással tudja; 3. minden héten egy-egy oratiot declamáltasson^[124] kivel-kivel közüllök Ciceróból vagy Quintilianusból, amíg tízre nem telik; osztán a' meglevén, magokkal is írasson legalább annyit; 4. e' penig végbemenvén, olvassák Virgiliust s Ovidiust, mindaddig, míg verseket szépeket tudnak írni; 5. annak utánna Demosthenesből és Isocratesből ismét görögül oratiot tízet declamáljanak, s megannyit componálván magoktól, olvassák Homerust, míg görög verseket is tudnak írni. 7. Innen osztan a logicára (és a több tudományokra, ki hova akar) általmehetnek. A logica taníttójának tiszti az: 1. hogy azt magyarázza, 2. hasznát a jó authorokban (tudós emberek írásában), azoknak elbontásokban s meg helyrerakásokban megmutogossa; 3. miképpen illik belőlle disputálni, módját elejekbe adja; 4. az ellenvetések ellen megoltalmazza. 8. A mathesis taníttója: 1. az arithmeticát s geometriát taníttsa; 2. az astronomiát is, ha kívántatik (nem érkezvén a physicus úgy reá), melléje vegye, mind a musicával egyetemben; 3. igyekezzék hallgatóit a mathematicai csudálatos szép dolgokkal megéleszteni. 9. A physicát penig aki tanítja, 1. keressen igaz, de kevés principiumokot;^[125] 2. azokból igyekezzék mindent megmagyarázni; 3. a nevezet szerént való dógokra ottan-ottan leszálljon, hasznokot e világi életre megmutogatván; 4. az emberről való tudományban a medicinát^[126] is megmagyarázza. 10. Aki penig theologiát tanít: 1. azt egésszen taníttsa, azaz a hüt ágazatit a szentírásokból megmutogassa, az ellenkezőköt megcáfolja, a tízporoncsolatból az embernek minden jó és gonosz cselekedetit megmagyarázza, tanítványit, mint féljék az Istent, megtaníttsa, az, ecclesia igazgatására őköt oktassa; 2. a szentírást renddel magyarázgassa; 3. az ethicát, oeconomicát,^[127] ecclesiasticát,^[128] politicát a theologiával együtt szerbe^[129] taníttsa; 4. a catechizálás is e dolga volna, ha az ecclesiai lelki taníttókra nem bízattatott volna; de sokkal jobb, hogy ők vigyék azt végbe egy munkával, melyre a scholából is kimehetni. 11. De ha az a rendtartás nem tetszenék az irigyeknek, mivel nem őtöllök jött; vagy az értetleneknek, kik e dolognak hasznos voltát nem látják; vagy a resteknek, kik a jón sem kapnak: bárcsak a' lenne, hogy 1. az alsó classisban csak írni s olvasni tanulnának jól meg deákul; 2. a másodikban a deák nyelvet jól megérteni s a grammatica szerént írni s szóllani deákul; 3. a harmadikban mind oratori s mind poétai módon a rhetorica szerént ékessen szóllani, ugyan mégis csak deákul; 4. a negyedikben csak a logicát és a metaphysicát; 5. az ötödikben csak az arithmeticát, ha a geometriát nem; 6. a hatodikban csak a physicát; 7. a hetedikben a theologiát. Bizony ha csak így lenne is, hamar világot látnánk, és lerázhatnók nyakunkból ama megmondhatatlan gyalázatot, mely miá más nemzetségeknek csudáivá és csúfjivá lettünk volt; megküssebbíthetnők penig a tanulni idegen országokra járásunk miá esett rettenetes nagy summát, úgymint kik szegén hazánkból három esztendők alatt kitakaríttunk 18 000 tallért, azonba penig ugyancsak ott fentereg a magyarság, amely sárban nagy költésse előtt volt.

A bölcsesség tanulásáról^[130]

Apáczai János beszéde, melyben elmondja az összes mesterségek és tudományok hasznát, valamint azok keletkezését, továbbá, hogy miképpen jutottak el azok Ádámtól a zsidókhoz, a zsidóktól a kaldeusokhoz, ezektől az egyiptomiakhoz, az egyiptomiaktól a görögökhöz, a görögöktől az arabokhoz és latinokhoz; röviden érinti, hogyan haladt előre náluk a műveltség, és éppen ezért az említett nyelvek ismeretének szükségességét bizonyítja; végül pedig megmutatja, milyen módon érheti el a magyar nép nemcsak azt, hogy e bölcsességnek részesévé legyen, hanem azt is, hogy rövid idő alatt mindezeket a népeket - ha nem is múlja felül - legalábbis utólérje.

Tartotta, midőn rektori tisztét^[131] átvette a gyulafehérvári hírneves kollégiumban,^[132] 1653 november havában.

Nyomatott: Utrechtben, Joannes à Waesberge műhelyében 1655-ben.

Nemzetes, és műveltségben, erényességben, bölcsességben legnemesebb Vargyasi Dániel János úrnak,^[133] a fenséges erdélyi fejedelem főudvarmesterének, a gyulafehérvári kollégium kijelölt kurátorának, az erdélyi múzsák reményének, az én örökké tisztelendő uramnak és pártfogómnak.

A szegény és tehetségtelen emberekre nézve bizony szomorú, de a közvélemény szerint nagyon is igaz, nemzetes uram, az a sokat hangoztatott arab közmondás: In canalmakdaro jatimon, falhirszo bátilon. Ha nincs meg a tehetség, hiábavaló a törekvés. Ha ez a közmondás egyáltalán alkalmazható valakire, akkor az én vagyok: mert bár minden követ megmozgatnék, csakhogy kimutassam, mily hálás és lekötelezett híved vagyok, amiért velem annyi jót tettél - egyrészt akkor, amikor hazámtól való távollétem alatt arra méltattál, hogy rosszakaróim rágalmazó nyelvétől buzgón megvédelmezz, és másrészt hazatérésem óta, amikor is ugyanúgy pártfogolsz, mint azelőtt -, mégsem jutok semmire: ugyanis annyira hiányzik ehhez a tehetségem, hogy minden törekvésem füstbe megy, hacsak jótéteményeid viszonzásaként nem fogadod e néhány lapot, itthoni munkásságom zsengéjét. Nemes és nemzetes uram lekötelezett tisztelője:

Apáczai János

Nagyon kell csodálkoznom, hallgatóim, hogy azzal, amit ma tesztek, csaknem teljesen felforgatjátok, semmibe veszitek a jó gazdálkodás bevált módszerét, pedig ennek megőrzése éppen a ti érdeketek. Mert ugyan hány olyan gazda akad, aki ha helyesen akar cselekedni, egész háznépét összehívja, még hozzá ilyen nyilvános helyen, csak azért, hogy egyik szolgáját számadásra vonja? Hiszen látjuk, a legtöbben jóakaratúan megelégszenek azzal, ha szolgájukkal valamelyik belső teremben beszélgetnek, hogy túlságos félelemből vagy röstelkedésből hirtelenében el ne feledkezzék a szolga azokról a mentségekről, amelyeket a maga igazolására egyáltalán felhozhat. Ha Tullius Cicero egész testében megremegett, amikor beszédének közeledésére akárcsak rá is gondolt, mégha más ügyéről volt is szó, akkor engem - aki Tullius ékesszólásától olyan messze állok, s hozzá még saját magam ügyében kell beszélnem, vándorutamról és távollétemről kell számot adnom - ily nagy és fényes sokaságnak már a puszta árnyéka is félelemmel töltene el, és szégyenszemre félholtra válnék, ha mindnyájatok derült arca kegyesen lelket nem öntene belém, és el nem hitetné velem, hogy nem szigorú számadásra, hanem sokkal nagyobb és fontosabb állásfoglalások érdekében hívtátok össze ezt az igen fényes gyűlést. Tehát támaszkodva e páratlan jóindulatba vetett reményemre, kérve kérlek mindnyájatokat, szíves hallgatóim, hogy - ha darabos és mesterkéletlen beszédben szólok is azokról a dolgokról, melyektől mindnyájunknak, de főleg az erdélyi iskoláknak jóléte függ, tudniillik a bölcsesség tanulásáról - hallgassatok engem végig jóindulatúan, egy szívvel, egy lélekkel!

E szó: sapientia, hallgatóim, tulajdonképpeni és közvetlen jelentése szerint testi dolgokra vonatkozik. Sapere ugyanis semmi mást nem jelent, mint a megízlelt dolog tulajdonságát és hatását lelkünkkel felfogni. Innen találóan viszik át az emberi értelem azon tevékenységének kifejezésére, melynek segítségével az elvekben és alaptételekben foglalt elgondolások lényegébe úgy behatolunk, hogy mindazt, amit innen következtetni lehet, előre látjuk. De értjük ezen a szón az egész műveltséget, bölcsességet, az értelem tevékenységét és egyszóval az egyetemes enciklopédiát, vagyis azoknak a dolgoknak módszeres összefoglalását, melyeket tudni szükséges, és a jelen alkalommal mi éppen az utóbbi jelentésre irányítjuk figyelmünket, mivel az a szándékunk, hogy ebben a szóban foglaljuk össze mindazt, amit a legjobb és legszükségesebb tudnunk az emberi élet folyamán. Minthogy pedig ilyen tudnivaló kétféle van: maga a nyelv és a nyelv által megjelölt dolgok, nem ok nélkül mondják a bölcsességről, hogy az egyrészt magukkal a dolgokkal foglalkozik, másrészt a nyelvvel, amelynek segítségével a megértett dolgokat másokkal közöljük. Mivel pedig a dolgok olyan természetűek, hogy vagy a természet, vagy a kegyelem világosságánál ismerhetjük meg őket, azért az első forrásból származó tudomány vagy ismeretkör az összes lehető dolgok általános tulajdonságai után - amelyekre a logika tanít - elsősorban is a testek kétféle matematikai mennyiségét érinti tárgyalásában, mégpedig az absztrakt mennyiséget, amellyel az aritmetika, és a konkrétat, amellyel a geometria foglalkozik; azután tárgyalja egyfelől a világegyetem részeit, az eget és csillagait, az asztronómiában, másfelől az összes földi testeket; az utóbbiakkal a fizika foglalkozik, ha azok maguktól léteznek, és tisztán természetiek, ha azonban mesterkéz ad nekik külső alakot, akkor a mechanika. A másik forrásból származó tudomány és bölcsesség pedig, melyet tudniillik a kegyelem, vagyis a szentírás világosságánál szerzünk, feladatul tűzi maga elé az egész emberi élet vizsgálását, beleértve azokat a dolgokat is, amelyeket Isten nyilatkoztatott ki. Ezeknek az ismereteknek egy része üdvösségünk titokzatos teljesedésére vonatkozik, ezt tárgyalja a teológia; más része az erkölcsös életre, ezzel foglalkozik az etika; egy további része a házi életre, ezt tárgyalja az ökonómia; ismét más része viszont a polgári életre, ez a politika tárgya; de amennyiben a polgári életet a szokás útján bevett törvények szabályozzák, a jogtudomány is foglalkozik velük. Mivel mindezeknek az ismerete nagyon is szükséges, bölcsesség neve alatt kell összefoglalnunk őket. De ennek széltében és hosszában messze nyúló határai a nyelvtudományt sem rekesztik kívül, sőt magukba foglalják mind a héber nyelvet, az összes nyelvek anyját, mind pedig a többit, főleg a görög, latin és arab nyelvet, mégpedig a következő módon: a szavaknak külön-külön való vizsgálatával foglalkozik az etimológia, az egyszerű beszéddel a mondattan, a beszéd díszítésével pedig a retorika. Hogy ezeket is, valamennyit a bölcsesség neve alá lehet, sőt kell foglalnunk, a bölcs emberek számára kézenfekvő.

Ez tehát az a bölcsesség, amelynek hasznosságáról, korunkig való továbbfejlesztéséről, tanításának, tanulásának és továbbfejlesztésének módszeréről szeretnék elmondani néhány szót, mielőtt befejezem beszédemet. De hasznosságon ne értsetek egyebet, mint az említett tudományok jóságát és tökéletességét, melyet az illető tudományág feltalálója szem előtt tartott, vagy amelyet szem előtt kellett tartania; ne értsetek egyebet, mint azt a hasznot, melyet az egyes tudományágakban való alapos elmélyedés nyújt a velük foglalkozóknak. Továbbfejlesztésükön sem kell itt egyebet értenünk, mint a különböző tudományágaknak különböző népeknél való különböző művelését és fenntartását a világ kezdete óta. És mi a módszer? Ezen értem mindazon eszközök rendszerét, melyeknek elsajátítására éjt-napot egybetéve törekedniük kell mindenféle bölcsesség atyáinak, vagyis a kurátoroknak, anyáinak, vagyis a tanítóknak, és fiainak, akiket manapság tanulóknak hívnak, ha ugyan egyáltalán azon iparkodnak, hogy vidám szívvel és kellő időben élvezzék buzgóságuk és sokfelé kifejtett munkásságuk édes gyümölcsét.

Ha az említett tudományok hasznosságáról, hallgatóim, semmi mást nem lehetne mondani, mint azt, hogy kölcsönösen segítik egymást, éspedig annyira, hogy külön egyiküket senki sem értheti meg tökéletesen, csak ha egyúttal a többit is mind megtanulta, akkor, azt hiszem, máris eleget mondottam ahhoz, hogy az igazán szorgalmas tanulókban kedvet ébresszek az összes tudományok módszeres művelésére, föltéve persze, hogy nem akadnak olyan vas-, vagy mondhatnám ólomfejűek, akik ezt a napnál világosabb érvet vagy fel sem tudják fogni, vagy rosszindulatból egyszerűen feleslegesnek tartják és elvetik. Mert ugyan van-e a tudományos élet egész területén valami, amit többször hangoztattak volna, és van-e világosabb, van-e elfogadhatóbb dolog, mint az, hogy a teológiát - méltóság, hasznosság és szükségesség tekintetében kétségkívül minden tudomány fejedelmét - a természet ismerete nélkül magyarázni és az ellenfelek támadásával szemben megvédeni lehetetlen? Vesszek el, ha nincs szükségem minden tudományágnak, sőt az egész enciklopédiának segítségére, midőn a bibliát forgatom, ha tekintetbe veszem annak minden irányban kiterjedt mezejét. Mert bármennyire igaz is, hogy a szentírás önmagában elég, úgyhogy senkinek sem kell máshonnan világosságot belevinnie, hanem csak kihoznia belőle: még sokkal igazabb az, hogy ezt csak az üdvösséghez szükséges dolgokra kell érteni. De jóságos Isten! mennyi minden előfordul itt is, ott is az egész szentírásban, ami nélkül az üdvösség ügyét tekintve bátran ellehetnénk, ha a legjobb és leghatalmasabb Isten nem azért hagyta volna ezeket ránk, hogy bennük szemléljük legfőbb és megfoghatatlan bölcsességét, jóságát és hatalmát! Megkövetlek mindnyájatokat, hallgatóim, a halhatatlan Istenre: megmagyarázhatja-e a dolgok valódi lefolyásának megfelelően a Teremtés könyve I. és II. fejezetét, aki nem kitűnő csillagász, fizikus vagy földrajztudós? Leírhatja-e Salamon és Ezékiel templomát,^[134] aki nem ért a technikához? Vagy leírhatja-e az ilyen a szent sátort, az oltárt, a frigyszekrényt, a gyertyatartót és több hasonló dolgot? Megfejtheti-e a próféták jóslatait és a Jelenések könyvét, aki nem történész? Elősorolhatja-e valaki, milyen részekre oszlik Palesztina szent földje, ha nem ért a földrajzhoz? Megismertethet-e a lépten-nyomon előforduló hangszerekkel, aki nem zenész? Eligazodhatik-e a Számok könyvének I. fejezetében,^[135] aki nem ért a számtanhoz? Megvilágíthatja-e az égnek, a napnak és a felhőknek a földtől való távolságát, aki nem ért a geometriához? Még tovább megyek! A Szentlélek végtelen sok okfejtése közül kimutathatja-e akár egyetlennek is az érvényességét az, aki nem ért jól a logikához? Hogy pedig a szentírás példáit mily nagyszerűen világítják meg, bővítik ki és bizonyítják világi írók is: az etika, politika, ökonómia és jogtudomány művelői, csak az tagadhatja előttem, aki még csak hírből sem hallott soha a Sztobaiosz gyűjtötte szentenciákról^[136] és sok más írónak etikai és politikai tárgyú könyveiről; és az, aki azt hiszi magáról, hogy ha a szentírásban feltalálható bármely dologról bármily keveset is megtanult, már az egész dolgot vajmi kitűnően ismeri. Az ilyenek még nem tudják, hogy a bölcs nem beszél arról, amihez nem ért; nem tudják, hogy az Isten nem ludaknak nyilatkoztatta ki akaratát, hanem embereknek, akik a dolgok érzékelése és megfigyelése által, a dolgokból kiinduló következtetés, valamint a dolgok tapasztalása segítségével művelik ki értelmüket mélyebb dolgok felfogására. Aztán meg nagyon sok dolgot nem is említ a szentírás. Ez azonnal szeme elé tárul annak, aki a szaktudományok tárgymutatóiba belepillant. Nos, ha azt hiszitek, hallgatóim, hogy mindezt az ujjamból szoptam, hallgassátok meg Augustinust, az egyháznak ama híres doktorát, aki a keresztény tanítás helyes és rendszeres megismeréséhez szükségesnek tartja nemcsak a latin, görög és héber irodalmat, hanem - hogy egyetlen fogalomba fogjam össze - az összes szabad tudományokat is. Erről a tárgyról írt is négy könyvet, melyekben az említett tudományok tanulására buzdít. De még inkább hallgassatok és figyeljetek arra, amit az Isten, hangsúlyozom, az igaz Isten mond Jóbnak, az isteni férfiúnak isteni és égi szózat formájában:^[137]

"Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!

Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-é; avagy ki húzta el felette a mérőzsinórt?

Mire bocsátották le oszlopait, avagy ki vetette fel szegeletkövét?

Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok és Istennek minden fiai vigadoznának?

És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert, amikor előtűnt, az anyaméhből kijött;

Mikor ruházatává a felhőt tevém, takarójául pedig a sűrű homályt?

Mikor reávontam törvényemet, zárat és ajtókat veték eléje:

És azt mondám: Eddig jőjj és ne tovább; ez itt ellene áll kevély habjaidnak...

Áttekinthetted-é a föld szélességét, mondd meg, ha mindezt jól tudod?

Melyik út visz oda, hol a világosság lakik, és a sötétségnek hol van a helye?

Hogy visszavinnéd azt az ő határába, és hogy megismernéd lakása útjait.

Tudod te ezt, hiszen már akkor megszülettél; napjaidnak száma nagy!

Eljutottál-é a hónak tárházához; vagy a jégesőnek tárházát láttad-e?

Melyik út visz oda, ahol szétoszlik a világosság, és szétterjed a keleti szél a földön?...

Van-é atyja az esőnek, és ki szülte a harmat cseppjeit?

Kinek méhéből jött elő a jég, és az ég daráját kicsoda szülte?

Összekötheted-é a Fiastyúk szálait; a Kaszáscsillag köteleit megoldhatod-é?

A Hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében, avagy a Göncölszekeret forgathatod-é fiával együtt?

Ismered-é az ég törvényeit, vagy te határozod-é meg uralmát a földön?"

Még egyszer mondom, figyeljétek meg, tiszteljétek és bámuljátok ezeket a hatalmas Isten szájából eredő mértani kijelentéseket a világ teremtéséről, a Föld alapjairól és helyzetéről, a tenger és szárazföld ajtóiról, reteszeiről és bilincseiről; a fénytani kijelentéseket a világosság és sötétség lakhelyéről; a meteorológiai kijelentéseket a hóról és jégesőről; a csillagászati kijelentéseket a Fiastyúkról, a Kaszáscsillagról és a Göncölszekérről, az égnek a Föld felett való hatalmáról és uralmáról; a földrajzi kijelentéseket a Föld nagyságáról és kiterjedéséről!

De hogy e kitérő után beszédem a kitűzött terv szerint visszatérjen rendes medrébe, nagyon kérlek mindnyájatokat, hallgatóim, bocsássatok meg, ha nem vállalkozom arra, hogy a természetre vonatkozó dolgok roppant tengerét a jelen körülmények között végig behajózzam. Bizony kifogynék az időből, ha beszélni akarnék a természettudományok legszebb részéről, tudniillik az égitestekről, ezen a körön belül az égről, állócsillagokról, bolygókról, üstökösökről, levegőről, légköri képződményekről. Bizony kifogynék az időből, ha a legbölcsebb királlyal, Salamonnal szólva mindent összehordanék itt a Libanon cédrusától kezdve a kőfalból születő moháig; ha semmit ki nem hagynék az elefánttól kezdve a bolháig és serkéig, a tengeri cethaltól a folyami halacskáig, a sastól, a szárnyasok királyától a méhig, a szárnyasok legkisebbikéig; ha felsorolnám mindezeknek végtelen hasznát az emberi életre és azt a számtalan jót, amelyet nekünk nyújtanak, hogy életünket kellemessé tegyük, megszépítsük, meghosszabbítsuk, vagy hogy a betegséget testünkből kiűzzük. Mert nem akarom most elmondani, hogy minden időben a kuruzslók tudatlansága volt az oka számtalan ártatlan ember kegyetlen halálának.

Hogy pedig a természeti jelenségekre mennyire fényt derít a matematika, erre legfőbb bizonyíték Platón Timaiosza,^[138] Arisztotelész Fizikája és Cartesius filozófiája. Platón Timaioszában ugyanis az Isten a világ lelkét számtani műveletek és arányok szerint alkotja meg, a testet pedig mértani idomok szerint építi fel. Arisztotelésznek viszont egész műve a mozgásról és nyugalomról, időről és égről, az állatok származásáról és fejlődéséről, szóval általában egész Fizikája a matematikán nyugszik, nemcsak példáiban, hanem alapjaiban is.

Ellentmond-e ezeknek Cartesius? Feleljen ő maga:

"Nem szólok többet, mondja, az alakokról, sem arról, hogy végtelen változatosságukból hogyan keletkezik a mozgások számtalan változata is, mert eléggé érthetőek lesznek azok maguktól is mindenütt, ahol csak alkalmunk lesz beszélni róluk. Föltételezem, hogy olvasóim vagy tisztában vannak már a geometria elemeivel, vagy legalább szellemileg eléggé erősek a mennyiségtani bizonyítások megértésére. Mert világosan kimondom, hogy a testeknek más anyagát nem ismerem, csak azt, amely mindenféleképpen osztható, alakítható és mozgással felruházott, azt, amelyet a mértantudósok mennyiségnek hívnak, és bizonyításaik tárgyául vesznek; nem is lehet bennük világosan vizsgálni semmi mást, csak a szóban levő osztásokat, alakokat és mozgásokat; nem tarthatunk felőlük igaznak semmi olyat, amit azokból a közös fogalmakból, melyeknek igazsága felől kétségünk nem lehet, oly világosan le nem vezethetünk, hogy matematikai bizonyítás gyanánt kell elfogadnunk. Mivel pedig ilyen módon a természet minden jelensége kifejthető, a fizikában véleményem szerint semmiféle más elv nem fogadható el, és nem is kell ilyet kívánnunk."

Hát a matematika haszna tekintetében ilyen összhang, ilyen egyetértés van köztetek, fő-fő filozófusfejedelmek? Jaj akkor nekünk! Itt fekszünk a tudatlanság álomkórjának sírjában. Mily tunyák és restek vagyunk? Még mindig nem ébredezünk? Még mindig nem hall a fülünk? Ezeknek a kijelentéseknek meglepő összhangja nem teremt minálunk matematikai életet, mozgást? Nem vesszük észre, mint Platón észrevette, hogy nemcsak "az Isten geometra mindenek felett", hanem saját magunkban is - akár nyugszunk vagy ébredünk, akár ülünk vagy állunk, akár járunk vagy kelünk - a geometria hasznát érezzük. És persze mi, afféle díszvirág filozófusok, midőn eltaszítjuk magunktól az egész matematikát, még megpróbálunk tettünkről számot adni és azt mentegetni! Tekintsetek Platón akadémiájának feliratára:^[139] "Senki be ne lépjen, aki a geometriához nem ért!" - és értsétek meg belőle, hogy kimondhatatlan hasznát vesszük a matematikának, ha alaposabban akarunk behatolni bármelyik mesterségbe vagy tudományba.

Volt éppen elég alapja Augustinus ama véleményének, hogy minden isteni és emberi dologtól távol kell tartani azt, aki nem sajátította el a számtani ismereteket. (A számtan tudniillik első része a matematikának.) És Platón ezt írja: "Hogyan? Hát sohasem vetted még észre, hogy akiknek tehetségük van a számtanhoz, azok éles elméjűek minden más tudományág elsajátításában is? Ha pedig lassúbb és tompább felfogásúakat képeznek és gyakorolnak ebben a tárgyban, még ha egyéb tekintetben nem érnek is el velük jobb eredményt, az általános vélemény szerint gyorsabb és élesebb felfogásúakká válnak." Ugyancsak Platón olyan nagy szerepet tulajdonított Epinomiszában a számtani ismereteknek, hogy aki ezekben járatlan volt, azt a legtudatlanabb és legesztelenebb embernek tartotta. Helyesen akarta hát Püthagorasz,^[140] helyesen akarta Platón, Arisztotelész és maga Cartesius is, hogy a fizikai tanulmányokat matematikai tanulmányok előzzék meg. Ugyanezt akarta Hippokratész, ugyanezt Galénosz is. Hippokratész ugyanis arra oktatja fiát, Thesszaloszt: szükséges szorgalmasan tanulmányoznia a számtant azért, hogy hasznát vegye a betegségek erősödésekor, enyhülésekor, periodikus kiújulásakor, változatainak felismerésében; a geometriát pedig azért, hogy hasznosítsa a csontok elhelyezkedése, illeszkedése, kimozdulása, visszahelyezése, törés esetében összeforrasztása, összeillesztése, kivétele tekintetében és általában mindenféle bántalom vagy gyógyítás esetén. Az ő nyomán Galénosz így ír: "Az atléták a versenyeken többnyire mindnyájan vágyakoznak a győzelmi babérokra, de nem készülnek fel tanulással annak elérésére. Így az orvosok is egekig magasztalják Hippokratészt, de mindent inkább megtesznek, mintsem hogy Hippokratészhoz hasonlókká legyenek. Hippokratész mind a geometriát, mind az asztronómiát az orvostudomány legfőbb támaszának tartja, de azok rátámadnak e tudományokkal foglalkozókra. Ilyen messze állnak attól, hogy ők maguk is alapos megismerésre méltassák ezt a területet."

Haj, te tudálékos, a matematika világosságához el nem jutott ember! Többet látsz-e a természetbölcselők iskolájában, mint az Odisszeusz megvakította Polüphémosz a maga barlangjában?^[141] Mert ugyan mi az egész asztrológia? Mi volna egyéb, mint aritmetikai kiszámítása az égitestek mozgásának, mint geometriai ábrázolása és felmérése az égi gömböknek és csillagoknak hosszúság, szélesség és magasság kiterjedése szerint? Mi egyéb a politika vagy etika Platónnál, Arisztotelésznél vagy magánál az Istennél, mint a jó cselekedetek és nyilvános ténykedések részletes meghatározása ésszerűség, arány és egybevágóság tekintetében? A matematika fontosságából érthetjük meg azt is, hogy manapság Francia- és Angolországban, Dániában, Lengyel-, Olasz-, Magyar- és Erdélyországban nem viselnek háborút német katonák nélkül, mert bizony azok a matematikai tudományokban mindenkit túlszárnyalnak.^[142] Ezért van az, hogy Németország napról napra mindenféle új fegyvert szerkeszt.

Ámde a könny illik ide inkább, mint a beszéd, ha már az egész magyar nép nagy és örök szégyenére, elborult tekintettel ugyan, de mégis kénytelen vagyok szemlélni nyomorúságunknak, ínségünknek, szégyenletes tudatlanságunknak és közönyösségünknek végtelen tengerét és azt a letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy csaknem minden technikai kérdésben idegenekhez folyamodunk, de nem annyira fegyveres erőszak és nem is annyira rabság miatt, mint egykor a zsidók, akik ekevasukat és kapájukat a filiszteusok táborába voltak kénytelenek vinni élesítésre, hanem a magunk hibájából, csupa álomkórságból, úgyszólván teljes meggondolatlanságból: szamár tunyaságunk és tudatlanságunk miatt, mely nemhogy egy országnak, de egy értelmes embernek is szégyenére válnék; elkábult és kiégett öntudatunk miatt, mely nem érzi a nyomorúságot, és - hogy röviden kimondjam, ami a nyelvemen van - vakságunk miatt, mellyel az Isten ver bennünket, hogy meg ne lássuk pőreségünket, ínségünket, szegénységünket. Hazudnék, ha nem volna idegen nálunk az építőmester, idegen az ágyúöntő és tűzszerész, idegen a fazekas, asztalos, posztókészítő, kőfaragó, órás és minden másfajta mesterember, idegen annyira, hogy csaknem minden szerszámunkat az ő műszavaikkal jelöljük.

Röstelkedjünk hát végre ilyen nagymérvű tudatlanságunkon! Érezzük már egyszer szégyennek, ha ezek az idegenek továbbra is barbároknak, bárgyúaknak, nehézfejűeknek, faragatlanoknak hívnak bennünket! Mi jót hozhat az ránk, ha az idegeneknek örökké csak jóízű nevetésre adunk alkalmat? Nevetnek rajtunk, és igazuk van. Hiszen énnekem is nevethetnékem támad, ha a tapasztalatlan magyarokra úgy sózzák rá áruikat, ahogy akarják, ha ravaszul elcsalják pénzüket, mialatt valósággal érzik, mint híznak kövérre a mások szegénységén.

Mit mondjak végül a dialektikáról, mely a mesterségek mestersége, a tudományok tudománya? Mivel ez a képesség, amennyiben forrása a természet, nem egyéb, mint az értelemnek velünk született ereje, amely által vitatkozunk és gondolkozunk, amely a dolgok nyomozására és kutatására indít és serkent, amely által a lélek, mint naptól a világ, minden oldalról fényt nyer a megfontolásra, amelynek erejével számtalan ember okosan és éleselméjűen vitatkozott, magyarázott, gondolkodott már sok évszázaddal korábban, még mielőtt a vitatkozás tudományáról egy betűt is leírtak volna; és mivel azt a képességet csak mesteri módon lehet olyan alakra és formára kidolgozni, hogy megtanítson arra, miképp kell általában minden lehető dolognak valamennyi lényeges összefüggését megtalálni és a dolgok természetének megfelelően elrendezni: így hát, mivel ilyen határtalan az ő fensége és nagysága, inkább némuljon el lelkem, törjön össze tollam, mintsem hogy olyasmi csússzék ki a számon vagy a tollam alól, ami sérti az ő méltóságát; s inkább megelégszem ezzel az egyetlen dicsérettel. Mert:

Mint bámész borjú bámul az új kapura,

úgy kell minekünk mindenre barmok módjára bámészkodnunk, ha föl nem fegyvereztetjük magunkat a logika világosságával, ha nem törekszünk arra, hogy semmit se gondoljunk, semmit se beszéljünk, semmit se tegyünk, míg a logika erejét világosan fel nem ismerjük, meg nem érezzük, meg nem látjuk.

Rátérek most beszédemben a bölcsességnek ama részére, amely azokkal a nyelvekkel foglalkozik, melyekben az imént kifejtett bölcsesség vagy egészen, vagy igen nagy részben benne rejtőzik, úgyannyira, hogy senki sem mondhatja teljes joggal, hogy a bölcsesség birtokába juthat, mielőtt meg nem töri a diót, hogy kivegye a tartalmát, vagyis mielőtt meg nem tanulja a nyelvet, hogy aztán bölcsen kiszedje a benne rejtőző tudományt, és azt megfelelő alkalmazás útján a maga hasznára fordítsa. Mivel azonban nemcsak lehetetlen, de nem is hasznos és szükséges mind megtanulni azokat a nyelveket, amelyek valami jót tartalmaznak, meg kell elégednünk azzal a néhánnyal, amelyek vagy majdnem az egész bölcsességnek, vagy a tudományok nagyobb részének kifejtésére vállalkoztak. Hogy pedig melyek ezek a nyelvek, annak megállapítására a bölcsesség és az egyes tudományágak keletkezését, fejlődését kell mérlegelnetek, hallgatóim. Kérlek hát benneteket, vegyétek velem együtt szemügyre, mily változatos és csodálatos módon jutott el, költözött át a bölcsesség egyik nép és nyelv területéről a másikéra! Ebből majd tüstént meglátjátok, mely nyelvekkel kell alaposan foglalkoznunk a bölcsesség kedvéért.

Mert az Isten, minden igaz és szilárd bölcsességnek ama kimeríthetetlen óceánja, miután kimondhatatlan és határtalan bölcsességét, örök jóságát és legfőbb hatalmát eleven színekkel rajzolta meg teremtményeiben, megteremtette az embert, Ádámot, mindnyájunk közös atyját, akit minden igaznak és jónak ismeretével, emberi és isteni bölcsességgel eltöltött és felruházott; hogy pedig mind az emberi, mind az isteni bölcsességre ékes bizonyságot adjon, nyomban három olyan fenséges megnyilvánulásukat tárta az ember elé, amelyek méltóak arra, hogy szorgalmas elemzésnek vessük alá őket.

Először is azzal, hogy rábízta az emberre ama gyönyörűséges kert gondozását, el akarta érni, hogy ne csak a fákat, füveket és bokrokat ismerje meg, hanem sajátítsa el az égitestek és a csillagok alapos ismeretét is, hisz enélkül azokat nem művelheti alaposan. Ezért Vergilius nemcsak művészien, hanem természettudományi szempontból is bölcsen zengi Georgica című költeményében:

Ám mielőtt a ki nem próbált földet hasogatnád,
Nagy figyelemmel adózz az időjárásnak, a szélnek,
Hogy müvelék azelőtt, milyen a természete, módja,
Mit terem ott a talaj, s mi, amit nincs kedve teremni.
Ez szántó, amazon jobban sikerülhet a szőlő.
Egyik a fának örül, másik gyönyörű legelőt nyújt.^[143]

Ezután az emberi bölcsesség másik tükrét is elébe tárta. Elébe vezetett ugyanis mindenféle állatot, és megparancsolta neki, hogy valamennyinek természetükhöz illő nevet adjon. Hogy ez mily nagy bölcsességet és okosságot igényel, világosan megmutatja Szókratész, saját korának legnagyobb bölcselője, Platón Kratüloszában:

"No és akkor, kedves barátom, vajon nem kell-e a névadónak értenie ahhoz, hogy hangokba és szótagokba tegye át a név természetét, és vajon nem úgy kell-e a neveket alkotnia, hogy mintául a név ősképét, az ideát vegye, ha igazán névalkotó akar lenni? Azon pedig, hogy nem minden névalkotó használja ugyanazokat a szótagokat, nem kell csodálkoznunk, hiszen a kovácsok sem ugyanazt a vasat használják, ha mindnyájan ugyanazt az eszközt készítik is ugyanarra a célra. Ha ugyanazt az ideát valósítja meg, még ha más vasból készült is, jó a szerszám, akár itt csinálták, akár a barbárok között."^[144]

És kevéssel alább:

"Úgy látszik tehát, Hermogenész, a névalkotás nem valami könnyű dolog, amint azt te gondolod, és hogy akármilyen jelentéktelen ember, aki éppen akad, nem végezheti el ezt a feladatot. És igaza van Kratülosznak, amikor azt állítja, hogy természettől van a dolgoknak nevük, és hogy nem mindenki gyárthat neveket, csak az, aki figyelembe veszi minden dolognak természettől meglevő nevét, és ezt az ideát hangokba és szótagokba tudja áttenni."^[145]

Az idézet útmutatása szerint a névadónak elsősorban is oly mélyen kell ismernie minden dolog természetét, hogy a megjelölésükre kiszemelt szónak hangjait is, szótagjait is természetüknek megfelelően tudja rájuk szabni. De Szókratész ezenkívül rámutat, és egyenes úton rávezet bennünket, a dolgokban természetes módon gyökerező nevekre, vagyis azokra, amelyeket maga Ádám talált ki és alkalmazott a dolgokra. Hogy ezek a lehető legtermészetesebbek, legmegfelelőbbek és legillőbbek, ugyan ki vonhatná kétségbe? Legfeljebb az, aki a legtudatlanabbak módjára nem tudja, mit jelent árec, sámájim, ádám, árje,^[146] s végül, hogy mi a jelentősége az egész héber nyelvnek, és milyen mély bölcsességgel fejezi ki a dolgok elnevezése által azok természetét! Feltétlenül azt kell tehát hinnünk, hogy az idézett szavakban - ott, ahol ezek azt állítják és erősítik meg, hogy minden élőlénynek az a neve, melyet Ádám adott nekik - a Szentlélek nyilatkozott meg.

De fölteheti valaki a kérdést: miben nyilatkozott meg, és milyen volt az első ember isteni és teológiai bölcsessége? Állítom, hogy megvolt benne az is, mégpedig a legnagyobb fokú, legigazabb bölcsesség. Istent ugyanis oly tökéletesen, olyan pontosan ismerte, hogy mi ebben a földi életben ennek a tökéletes ismeretnek legfeljebb ha csíráival rendelkezünk. Hiszen az Isten életét élte, így élete Isten akarata szerint folyt. Az Isten munkálkodott benne, az Isten dicsőségére. Az egyetemes erkölcsi törvény mint vele született képesség volt meg benne, melyből mint kiapadhatatlan forrásból származnak az etika, ökonómia és politika örök igazságai.

Mindezeknek érzékelhető, látható jeléül neki szánta a Mindenható az élet fáját. De szánalmas bukása után e tündöklő fényességnek csupán szikrái maradtak benne, azok is csak a lehető legparányibbak, ti. a gondolkodás természetes képessége, melynél fogva érzékelésével, másvalaminek közvetítése nélkül, fel tudja fogni az akár önmagukban, akár okozatokként jelenvaló, érzékelhető dolgokat, még ha azok előbb ismeretlenek voltak is számára: ennélfogva a megfigyelés által és az érzékelés útján felfogott dolgokat és azoknak kezdeti fokon levő ismeretét gondosan megjegyezte, s emlékezetében tartotta, indukció által gondosan összevetette az érzékelés útján gyakran felfogott és megfigyelés útján emlékezetében tartott dolgokat, és ebből biztos következtetéseket vont le, végül pedig kísérlet által és bármilyen más adódó alkalommal ezeket a már biztos ismereteket gondosan és alaposan felülvizsgálta. Mert kezdetben a természetfeletti adományokon kívül - gondolok itt szentségére, mellyel egész életét jámborságban, Isten akarata szerint tölthette; igazságosságára, mellyel hozzátartozói, vagyis fiai iránt kötelességét teljesíthette: ezek a természeti adományok megannyi hordozói és támaszai voltak - bőven elhalmozta őt Isten, az ő legfőbb alkotója, természeti adományokkal is, amennyit csak elbírt az emberi természet. Volt neki tudniillik kiváló értelmi képessége; ebből kifolyólag elsősorban élesen látó elméje, melynél fogva az egyes dolgokban minden részletet átlátott és felfogott: volt igen nagy tudása, mellyel megismerte a dolgok okait és lényegét; volt igen nagy bölcsessége, mellyel megállapította a kölcsönösségi viszonyoknak megfelelő és átfogó elveket; volt igen nagy okossága, mellyel minden dolgot felhasználásra tudott berendezni; és végül volt igen nagy és igen tökéletes mesterségbeli készsége, mellyel mindezeket a dolgokat a gyakorlatban hozzáértően alkalmazta. Mivel mindezen adományok közül a föntebb leírt módon valami kis részt igen nagy fáradsággal, küszködéssel ugyan, de mégis visszaszerzett, azért fiait, akikkel hosszú ideig (kb. 930 évig) együtt élt, megtanította a legtöbb olyan dologra, melyet ő maga talált fel. Ékes bizonyság erre Séth, Ádámnak nemcsak fia, hanem erényeinek és bölcsességének is örököse. Miután ezt - Josephus szerint^[147] - atyja felnevelte, és eljutott abba az életkorba, amikor meg tudta különböztetni az igazat a hamistól, egész életét az erény tanulmányozásának szentelte. Minthogy maga is a legjobb emberré vált, magához hasonló unokákat hagyott hátra, akik, mivel mind csupa jó tulajdonsággal voltak megáldva, és békességben laktak hazájukban, örökös boldogságban élték le életüket; és feltalálták a csillagászatot s az égi dolgok ismeretét. Hogy pedig fölfedezéseik az emberek emlékezetéből ki ne vesszenek, és így meg ne semmisüljenek, még mielőtt ismeretesekké válnak (mivel tudták, hogy Ádám megjövendölte a világ egyetemes pusztulását, mégpedig egyszer tűzvész, másszor vízözön által), két oszlopot emeltek, és mindkettőre felírták felfedezéseiket, hogy ha történetesen a téglából emelt oszlopot az özönvíz ledöntené, a kőből épült oszlop fennmaradjon, s lehetőséget nyújtson az embereknek a tanulásra, a felirat tartalma pedig mindenki számára látható legyen. Mondják pedig, hogy ez az általuk emelt kőoszlop azonos azzal, mely még ma is fennáll Szíriában. Négy emberöltő múltán született Énókh, aki a csillagászat és az összes tudományok kitűnő ismeretéhez a jóslástudományt kapcsolta. Jóslásai közül egy maradt fenn, Jakab apostol idézi. Ez a görög költőktől annyiszor megénekelt Atlasz,^[148] akiről Vergilius így ír az Aeneis I. énekében:

...Rákezdi aranycitarán most
A fűrtös Iopas, mire őt oktatta nagy Atlas.
Énekel a bolygó holdrul, fogyatárul a napnak;
Honnan az emberi nem s a barom; mi a tűz, mi a zápor;
Dall az esős Hyadok, Trion-ikrek s lomha Bootes
Csillagiról; mért száll oly sebten a téli verőfény
Tenger alá, vagy az éjt míly ok késlelteti nyárban.^[149]

Ettől származott Methuséláh és Lámekh útján Noé, a görögöknél annyira ünnepelt Prométheusz,^[150] aki - Mint Szókratész mondja Platón Philéboszában - ama nevezetes isteni adományt, a logika módszerét, egyszerre lopta le a sokat emlegetett tűzzel együtt. De ki hinné, hogy ez a leleményes ember nem volt jártas sok más dologban is! Hiszen annak a kornak emberei kétségkívül sokféle ismeretet kaptak örökségbe őseiktől. A hagyomány szerint nagyon értettek a matematikai, fizikai és teológiai tudományokhoz.

Ezzel lezárul a világnak és a bölcsességnek első korszaka. Nemsokára ugyanis - és itt Heurniust követem^[151] - az emberek balgatag eszét heves uralkodási vágy ragadta el, s így az istentiszteletet és a bölcsesség művelését elhanyagolták, megvetették és kialudni hagyták. Ugyanis Khám, Noé kisebbik fia, fegyveres erővel megtámadta és elfoglalta Szíriát, fivérének, Sémnek örökségét, üldözőbe vette a jámbor atyákat és mind a világi tudományt, mind a szent tanokat, melyek megváltásuk magváról szóltak. Úrban, a kaldeusok fővárosában,^[152] Ábrahám hazájában, a tüzet tette imádás tárgyává, súlyos büntetést róva az ellenszegülőkre. Ennek törvényes fia, Nimród sok győzelmes csata után Bábelt tette meg birodalma székhelyének.^[153] De Ninus, Sém fia, elpártolva királyától, Asszíriát elfoglalta, és nagyon sok szép várossal ékesítette.^[154] Ezek közül nagyságban és pompában a legelső város, Ninive lett az asszír uralkodók székhelye.^[155] Mikor ezt a babiloniak az Isten igazságos büntetéséből legyőzték és leigázták, s a világ megzabolázása Bábelre, erre a szintén hatalmas városra hárult, kétségkívül ez a város volt az, amely helyreállította az anyagi jólétet és a tudományok művelését. A tudománynak már a város pompája miatt is igen virágzónak kellett lennie. Ez az, amiről a bölcs és ékesszavú Cicero megemlékezik:

"Kezdetben Asszíria lakói - hogy a régmúltból vegyek bizonyító érvet - országuk nagy kiterjedésű síksága miatt, mivel az eget mindenfelé szabadon láthatták, megfigyelték a csillagok pályáit és mozgásait. Ezeknek feljegyzése által az utókorra hagyták, hogy melyiknek milyen jelentősége van az ember életére. Ebből a népből valók a kaldeusok, akik nem mesterségük, hanem népük neve után kapták ezt az elnevezést. Ezek a csillagok tartós megfigyelése alapján - mint a hagyomány tartja róluk - létrehozták azt a tudományt, amellyel meg tudták jósolni, hogy kire milyen sors vár, és ki milyen végzetre született. Mondják, hogy hosszú ideig tartó művelés által, szinte azt mondhatni, számtalan évszázad alatt az egyiptomiak is elsajátították ugyanezt a mesterséget." Így beszél Cicero.

Ehhez járult még ama hatalmas és a hozzákapcsolódó monda miatt sokat emlegetett toronynak az építése, melyben a hagyomány szerint Bél,^[156] Semiramis atyja a csillagok vizsgálatára adta magát. Úgyhogy méltán erősíti meg Epigenész nyomán Plinius,^[157] hogy a babiloniaknál 720 évi csillagvizsgálati feljegyzés volt égetett táblára róva. Megerősíti ezt Averroes^[158] is, aki szerint a kaldeusoknál nem kevésbé virágzott a filozófia, mint a görögöknél Arisztotelész idejében.

Valószínűleg ebben az időben, tudniillik a vízözöntől számítva a 291. évben élt Zoroaster, Baktria királya^[159] (az ti., aki sok forrás szerint az egész asztronómia és mágia feltalálója volt). Ő volt az őse India, Etiópia^[160] és az egész Kelet filozófusainak. Ezek művelték először az etikát, fizikát és asztronómiát. Zoroaster, miután Ninus háborúban legyőzte őt, maga vetett véget életének.

Körülbelül ebben az időben született Ábrahám,^[161] aki abból a kaldeus városból, melyet Khám zsarnoki uralma bálványimádásra kényszerített, az Úr hívására Kánaánba költözött, és a föníciaiakat, akiknek ott kiterjedt föld felett volt hatalmuk, megtanította sok olyan dologra, amelyeket ő maga a babiloniaktól és őseitől kapott, és amelyeket hosszú idő alatt saját tapasztalatai alapján is sok oldalról kibővített. Ezért mondja Sabellicus:^[162]

Hogyha a hír hihető, legelébb a főnici nép kezd
Csillagokat, pólust, mozgást vizsgálni az égen,
És a terek mélyén kijelölni az útat, a pályát.

Ezért mondja a nagy tudású Plinius is: "Maga a föníciai nép nagy dicsőséget szerzett a betűk feltalálásával, valamint a csillagászati, hajózási és hadi tudományokkal."

Ábrahám náluk tartózkodott néhány évig. Ekkor történt, hogy borzalmas éhség támadt a környéken, úgyhogy Ábrahám kénytelen volt lakhelyet változtatni és Egyiptomba menni.^[163] Hírből tudta, hogy itt ez idő tájt bőséges a termés. Annál szívesebben ment oda, mert bizonyosra vette, hogy a szomszédos föníciaiakkal és kaldeusokkal való jószomszédság és kölcsönös érintkezés folytán ott is nagyon virágzik a filozófia. Magához a fáraóhoz, Egyiptom királyához ment, és mikor észrevette, hogy az rajong a filozófiáért, nagyon sok, még a király által el nem sajátított csillagászati ismeretet közölt vele. Így sokat értekezett csillagászati kérdésekről a fáraó papjaival is (akik sok mindent tanultak filozófiából, főleg matematikát, Hermész Triszmegisztosztól,^[164] aki Noé tanítványa, Khús^[165] nevelője, valamint Khús gyermekeinek, Isisnek és Osirisnek^[166] tanítója volt, továbbá Aszklépiosztól^[167] is, Hermész Triszmegisztosz tanítványától); e papokat a csillagászati kérdések mélyebb megértésére vezette, beavatta őket a számtan ismeretébe, melyben eddig járatlanok voltak; megajándékozta őket az isteni bölcsesség sok más kincsével, melyeket később József és Jákob kétségkívül igen nagy mértékben gyarapított. E papoknak megoszlott a feladatkörük. Egy részük ugyanis csak megfigyelte a csillagokat ama nevezetes, igen magas és híres piramisokról; más részük a megfigyeléseket értékelte, és megállapította a várható következményeket; voltak, akik a fizikára adták magukat: mások a mágiát művelték - ezek között Mózes idejében a legkiválóbb volt Ioannes és Iambres; ismét mások az állam kormányrúdjánál ülve az etikának és a politikának szentelték törekvő fáradozásaikat; eközben voltak olyanok, akik a királyok történetét örökítették meg írásos emlékekben, de olyanok is, akik geometriával, földrajzzal vagy orvostudománnyal foglalkoztak igen nagy szorgalommal. Ezek a tudományok egytől egyig virágoztak Egyiptomban nemcsak az izraeliták Egyiptomba való bevándorlásakor, hanem egészen Mózes idejéig, akiről mondják, hogy képzést kapott az egyiptomiak minden tudományában. Hitsorsosaival bőkezűen megosztotta tudását az izraeliták kivonulása alatt és után is, míg végül az izraeliták Salamon király által jutottak el a tudományok legnagyobb tökéletességéhez.

Júdeából azonban és még inkább Egyiptomból Görögországba költözött a bölcsesség. Az orvostudományt Aszklépiosz vitte át (tőle származik a tizenhetedik nemzedékben a nagy Hippokratész^[168]), a misztikus teológiát pedig Orpheusz;^[169] Szolón és Lükurgosz a törvényeket, Püthagorasz és Platón, Szolón vérrokona és sokan mások más tudományágakat; közülük legtöbben szenvedélyes tanulási vágyuk ösztönzésére Egyiptomba mentek, és a tudományok mérhetetlen kincseit hozták magukkal, jóllehet Görögországban azelőtt csak költők voltak: Linosz,^[170] Orpheusz, Homérosz, Hésziodosz. Így lett Görögország mindenféle műveltség újabb székhelye. Mint Diogenész Laërtiosz^[171] mondja, "a filozófiának valóban két kezdeti ága volt: az egyik Anaximandrosztól, a másik Püthagorasztól eredt. Anaximandrosz mestere a milétoszi Thalész, aki föníciai származású volt, de Egyiptomban is tanult, Püthagoraszé viszont a szír Phereküdész. Az előbbi filozófia volt az ún. ión filozófia, mivel Thalész ióniai volt; az utóbbi az itáliai filozófia, mert ennek alapítója, Püthagorasz, többnyire Itáliában bölcselkedett. Az ión filozófia Kleitomakhosszal, Khrüszipposszal és Theophrasztosszal végződik, az itáliai pedig Epikurosszal. Ugyanis Thalészt követte Anaximandrosz, Anaximandroszt Anaximenész, Anaximenészt Anaxagorasz, Anaxagoraszt Arkhelaosz és ezt Szókratész, aki az etikát alapította meg. Az ő utódai a szókratikusok, főleg pedig Platón, aki megalapította a régi Akadémiát. Platón után következett Szpeuszipposz és Xenokratész, ez után Polemón, Polemónt követte Krantór és Kratész, Kratészt pedig Arkeszilasz, aki a középső Akadémiát állította fel. Őt követte Laküdész, aki az új Akadémia megteremtője volt. Laküdészt követte Karneadész, ezt Kleitomakhosz. Így végződik ez az irány Kleitomakhosszal. A Khrüszipposz felé vezető ág pedig a következő. Szókratész után jött Antiszthenész, Antiszthenész után a Künikosz Diogenész, ő utána pedig a thébai Kratész. Kratész után a kittioni Zénón, Zénón után Kleanthész, utána Khrüszipposz. A Theophrasztosszal végződő ág pedig a következő. Platón után jött Arisztotelész, Arisztotelész után Theophrasztosz. Ez hát az ión filozófia családfája. Az itáliai filozófiáé pedig a következő. Phereküdész után jött Püthagorasz, Püthagorasz után fia, Thelaugosz, azután Xenophanész, majd Parmenidész. Őt követte az eleai Zénón, Zénónt Leukipposz, Leukipposzt Démokritosz, Démokritoszt többen; ezek között híres Neusziphanész és Nauküdész. Utánuk jött a maga idején Epikurosz."^[172]

"A filozófusok általában két csoportra oszlanak. Egyik csoport az ún. dogmatikusoké: ezek a dolgokról úgy tárgyalnak, mint amelyek megismerhetők. A másik csoport az ephektikusoké, akik tartózkodnak az egyhangú véleménytől, és a dolgokról úgy vitatkoznak, mintha azok megismerhetetlenek volnának"^[173]... "Filozófiájuk három tárgykörre oszlik: fizikára, etikára, dialektikára. A fizika feladata a világ és a világban levő dolgok magyarázata, az etika viszont az életről és az erkölcsökről szól, végül a dialektika mindkét tudományágba a bizonyító eljárást viszi."^[174] E kérdések körül az említett filozófusok között viták és versengések folytak. Az akadémikusok egészen Platónig visszamenően mindenről mérsékelten ítéltek, és semmit nem erősítettek meg határozottan, kivéve Gorgiaszt és Prótagoraszt,^[175] akikkel Szókratész nagy buzgalommal szállt szembe, és erőszakos fellépésükkel szemben megvédte a bölcselkedés régi módját. Szókratész módszerét Platón nemcsak megőrizte és helyeselte, hanem csodálatos módon tovább is fejlesztette. Utána az egyes filozófiai iskolákban kezdődő cívódások miatt újra veszedelemben forgott a filozófia, mert mindegyik külön-külön a saját tudományát és elveit hirdette, s ezeket olyanok követték, akik ahhoz az iskolához, mintegy szolgaságba, minden érthető ok és meggyőződés nélkül szegődtek el. Ezért állítottak fel egymásnak ellentmondó tételeket a peripatetikusok^[176] a sztoikusokkal, a sztoikusok az epikureistákkal, az epikureisták pedig mindkét iránnyal szemben^[177] az istenről, természetről, az ember számára elérhető legfőbb jóról, a tudományok műveléséről, azaz a bölcsesség egész területéről. Mindegyik úgy védelmezi a maga nézeteit, mintha az lenne a legigazabb és legbizonyosabb, pedig ily sokféle ellentmondás esetén bizonyos, hogy legfeljebb egyetlen vélemény vagy egyik sem lehet igaz. Szókratész hősi életművének példája nyomán tehát erőteljesen kezdett ezekkel szemben fegyverkezni Arkeszilasz, később Karneadész^[178] és többen mások, hogy a bölcselkedés régi szabadságát és tekintélyét visszaállítsák. Ez a filozófiai módszer egészen Cicero koráig uralkodott. "Ebből már látható - mondja Talaeus^[179] -, miért voltak kezdettől fogva oly nagy számban az epikureisták, a peripatetikusok és a sztoikusok, s oly kevesen az akadémikusok. Hogy miért voltak oly sokan Epikurosz hívei? Azért, mert az érzéki gyönyörök a legcsábítóbb úrnőink, akik hízelgéseikkel könnyen lépre csalnak nemcsak néhány embert, hanem hatalmas városokat és népeket is. Miért van oly sok peripatetikus? Azért, mert még a legképzetlenebb embernek is nagyon könnyű a filozófusok közt naphosszat asszonyi módon civakodni, pártfogolván a legfőbb jóra vonatkozóan azt a népszerű nézetet, hogy a gazdagság, magas rang, jó egészség, szép feleség, a zavartalan és folytonos jólét teszi az embert boldoggá. És miért van annyi sztoikus? Mert sok olyan durva és embertelen teremtés akad, akinek az a szép és kedves, hogyha nem hatja meg az embert a könyörület és az emberiesség, hogyha az ember szigorúan és hidegen beszél. Ha már egyszer egy nézet befészkelte magát ezeknek az epikureistáknak, peripatetikusoknak és sztoikusoknak a lelkébe, úgy attól elállni szentségtörésnek tartották volna - mondja Cicero. És miért vannak olyan kevesen az akadémikusok? Azért, mert kevesen rendelkeznek erős és állhatatos ítélő erővel, és legtöbben menekülnek a tanulással és kutatással járó munkától. Ha ugyanis - hogy Ciceróval szóljak - nagy dolog megérteni az egyes szaktudományokat, mennyivel nagyobb dolog felfogni valamennyit! Pedig ezt kell tennie annak, kinek feltett szándéka, hogy az igazság megtalálása kedvéért akár ellentmond minden egyes filozófusnak, akár pedig egyetért valamennyivel."

Ilyen sivár volt a filozófia helyzete a görögöknél huzamosan, nemcsak Cicero, hanem egészen a Megváltó koráig, melyet Cicero 78 évvel előzött meg,^[180] úgyhogy Pálnak, az égi bölcsességgel felruházott filozófusnak, a sztoikus és epikureista filozófusokkal kellett vitatkoznia és mérkőznie Athénben. E filozófusok közül a sztoikusok tetszésük szerint gondoltak ki új vallást, az epikureisták pedig minden vallást kigúnyoltak, s így mindig erős akadályai voltak a keresztény vallás terjedésének. Ezért nehezen tért át közülük bárki is a kereszténységre. Ugyanez volt a helyzet a peripatetikusokkal, akik a krisztusi tanokkal merőben ellentétes alaptételeket védelmeztek. Csak Platón követői, vagyis az akadémikusok, akikben a bölcsesség és szilárd erkölcs is megvolt ehhez, karolták fel mindig nagy számban a keresztény vallást, védelmezték azt mindenféle ellenséggel szemben. Ilyen volt többek között Alexandriai Kelemen, Iustinus, Irenaeus, Origenész és sok más, az újtestamentum hatása alatt álló görög filozófus,^[181] világiak is, egyháziak is, akik Görögországban nagy számban működtek mindaddig, míg e birodalom fénye hanyatlani nem kezdett, és a törökök szörnyű dúlásai a tanszékeket mindenütt felforgatták, a mit sem vétő könyvtárakat pedig borzalmas tűzvész martalékává tették.

Íme, hová nem jutottam beszédemben! De csak könnyhullással lehet megemlékeznem az alexandriai könyvtárról, mely a legjobban felszerelt könyvtárak közül is a legnevezetesebb volt az egész földkerekségen. Barbár pusztulásának okozója egy véres emlékű, nemcsak emberhez, de oktalan állathoz sem méltó fogós okoskodás volt, melyet Omár, a törökök fejedelme válaszként adott vezére,^[182] Amru által a közbenjáró Philoponosz grammatikusnak,^[183] hogy ti. e könyvtár könyvei vagy megegyeznek az Alkoránnal, vagy ellenkeznek vele; ha megegyeznek, elegendő az Alkorán, ha ellenkeznek, meg kell őket semmisíteni. Az ott talált könyveket a kalifa parancsára egytől-egyig széthurcolták, hogy a fürdőkben elégessék. Csak több mint fél év múlva fogyott el teljesen ez a fűtőanyag. Bámulatra méltó dolog ez, különösen annak, aki a szaracénok történetéből tudja, hogy Alexandriának akkoriban négyezer fürdője volt! Ó, gyászos nap, te leggyászosabb a művelt emberek egész világában! Legszerencsétlenebb nap te! Sohase számítsanak a múzsák ünnepnapjai közé! Föl ne virradjon rád soha a bölcsesség napsugára! Legyen átkozott az, akinek akkor igája alatt nyögtél, vesszen ki annak emlékezete is a népek uralkodóinak sorából! Jöjjetek, múzsák fiai, keljetek siralomra velem együtt! Akkor rabolták el tőletek ama híres filozófusokat, teológusokat, matematikusokat, filológusokat és történetírókat, akiknek nevét műveik címeivel együtt megpillanthatjátok szűkszavúan felemlítve egyes szerzőknél, de magukat a műveket soha, de soha nem vehetitek kézbe.^[184]

De míg a török barbárság ilyen esztelenül dühöngött, az arab szellem újra fölélesztette a régiek előbbi műveltségét. Az Ommiadok^[185] uralma alatt ugyan - Saed kádi szerint^[186] - az arabok nem foglalkoztak más tudományággal, mint saját nyelvük és jogrendszerük feldolgozásával, kivéve az orvostudományt, melynek a szükség szerzett becsületet; mikor azonban a Hashemidákra szállt a hatalom,^[187] azok sorában a második uralkodó, Abu Gyafar Almansor^[188] felkarolta a nemesebb tudományágakat, és a jogtudományban való jártasságát, melyben ki is tűnt; a filozófiának, azon belül pedig főleg az asztronómiának tanulmányozásával egészítette ki. De aki a tudományos életet a későbbi magas fokra emelte, az a hetedik Hashemida, Al Mamon volt.^[189] Ez az uralkodó - Pococke szavai szerint^[190] - a tudományok iránti lelkesedésében a nekik kijáró köteles tiszteletet leróva, hogy a tudományokat a maguk helyén keresse, a legkiválóbb görög írók még fennmaradt műveit követeivel a fejedelmi udvarok könyvtáraiban felkutattatta, és mindenfelől összegyűjtötte, jutalmak kitűzésével jeles tudósokat arra csábított, hogy ezeket arab nyelvre lefordítsák, másokat pedig tanulmányozásukra biztatott, a tudósok írásművei iránt személyesen is érdeklődött, méghozzá szívvel-lélekkel, és minden követ megmozgatott a tudományos élet előmozdítására. Valóban fejedelemhez méltó törekvés! Így aztán rövid idő alatt az egész Keleten és Nyugaton mindenfelé eljutott az arab nyelv és vele együtt mindennemű bölcsesség fénye is, amely e nyelven kifejezésre jutott és testet öltött. Így Al Mamonnak és utódainak pártfogása mellett, mint Savilius mondja,^[191] a tudósok szorgalma és tehetsége oly magasra emelte az araboknál a tudományt, hogy az, úgy látszik, alig maradt el a görögöké mögött. Éles elméjű és páratlan szorgalmú tudósaik tudniillik egyetlen tudományágban sem hagytak semmit érintetlenül. Ami nagyszerűt Görögország alkotott, azt magukévá tenni el nem mulasztották, és sok mindent hoztak létre - a maguk erejéből s nem átvétel útján -, ami hasonlóképpen nagyszerű volt. Fényes bizonyság erre Averroes,^[192] Arisztotelész híres fordítója és magyarázója, továbbá Avicenna,^[193] a jeles orvos és filozófus, aki Eukleidész^[194] Elemek című művét fordította arabra, és látta el nagyszerű magyarázatokkal; s aki állítólag nem volt több tíz évesnél (984-ben született Kr. u.), amikor már nagy hévvel tanulta a humán tudományokat és mindazt, ami az Alkorán megértéséhez szükséges, 18 éves kora előtt pedig már a fejében volt az egész enciklopédia. Ez alatt az idő alatt, a hagyomány szerint, nem aludt át teljesen egyetlen éjszakát sem, és napközben sem ért rá másra, csak az olvasásra. Ha valami nehezen érthető dologra bukkant, a templomba ment, hogy a probléma megoldására az Isten segítségét kérje. Nem hivatkozom a nagy Rabbi Maimonidesre, arra a híres filozófusra, orvosra, jogászra és teológusra, aki Hispániában született (Kr. u. 1131-ben):^[195]hogy ennek mily hasznot hozott az arab nyelv tanulása, azt kleanthészi virrasztás mellett írt,^[196] bámulatos tudással telezsúfolt műve, "A tévelygők útmutatója" teszi világossá. Nem beszélek itt most azokról a mindenfajta tudomány területén kimagasló művekről, melyeket az arabok alkottak az alatt a teljes hét évszázad alatt, míg e tudományágak virágoztak náluk, majdnem az egész Afrikában, Ázsiában, sőt európai területen, Hispániában is. De mivel semmi sem marad mindig ugyanabban az állapotban, így a barbár török fegyverek súlya alatt végül hanyatlani kezdett náluk is a tudomány, s elvesztve régi tekintélyét, egyben régi erejét is elvesztette.

A már említett barbár törökök szörnyű pusztításai által Görögországból kiűzött múzsák Itáliában és Galliában kerestek új lakhelyet. Nem mintha Latium nem ismerte volna el őket lányainak már azelőtt is, hisz Cicero kora óta - aki először írt a latinoknak saját anyanyelvükön filozófiai műveket, amint azt maga is tanúsítja néhány helyen - Itáliában nem egy minden tekintetben kiváló képzettségű és híres ember virágzott, mint Lucretius. Vergilius, Ovidius, Horatius, Plinius, Tertullianus,^[197] Augustinus és sokan mások, hogy ne is említsem Enniust,^[198] Plautust, Terentiust, akik magánál Cicerónál előbb éltek, és nem voltak olyan jelentős filozófusok. De a tudományok a gótok első itáliai pusztításai óta mindaddig a barbárság mély sírjába voltak temetkezve, míg a görög forrásból föl nem támadtak, és új életre nem ébredtek, mégpedig hontalanná vált, Itáliában élő görög tudósok fáradságos munkája és igen nagy buzgalma által. Ezek sorában elsők voltak: Immanuel Khrüszolorasz, Gregoriosz Trapezuntiosz, Theodórosz Gaza, Ioannész Argüropülosz, Démétriosz Khalkondülasz, Markosz Muszurosz, Ioannész Laszkarész, Gregoriosz Tiphernasz, Hieronümosz Szpargiatész,^[199] akiknek működése nyomán sok évszázad után visszatért a görög ízlés Latiumba, és a tisztességet adó humán tudományok is visszanyerték régi erejüket, kiszabadulva a skolasztikusok szennyéből és tövises bozótjából; kezdték Arisztotelészt és a többi görög írót nyilvánosan tanítani, megkezdődött a régi görög művek fordítása, a leghasznosabb szövegmagyarázatok s tanulmányok napfényre hozatala és kinyomtatása. Így ezek a tudósok merészen ugyan, de igen szép sikerrel fejlesztették tovább a latin nyelv kifejező készségét is. Ebben Gazáé a fő érdem.

Mikor azonban túlságos hiszékenység vert tanyát az emberi lélekben, és Arisztotelésznek valamiféle filozófiai mindentudóságot kezdtek tulajdonítani, az evangéliumi világosságnak Luther, Bucer, Oecolampadius,^[200] Zwingli és Kálvin által való újjászületése után támasztotta nekünk az Úr a múlt században Petrus Ramust, aki segítséget hozott az akkoriban már haldokló igazi filozófiának, megtisztította azt az értéktelenebb évszázadok hulladékaitól, megcáfolta a hamis és a keresztény igazsággal ellenkező tanokat, az igazság ragyogásával elűzte a kimmeriosz homályt,^[201] és pompás módszerének fényével szép rendet teremtett a filozófia zavaros káoszában. Hiteles tanú erre a grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria. És bizonyítékai ennek az ő grammatikai, retorikai, dialektikai, matematikai, fizikai, metafizikai magyarázatai és a vallásról szóló magyarázó jegyzetei. Ó, jámbor és tudós szellem! Bárcsak legalább egy parányi része megvolna bennem a te ékesszólásodnak, hogy szépen emlékezhetném meg - feltéve, hogy nem volnék fogytán az időnek - a te tragikus sorsodról ez előtt a fényes gyülekezet előtt. Mikor Párizsban "Megjegyzések Arisztotelész dialektikájához" című munkádat megszokott és elfogadott módon, úgy ahogy azt a filozófusok évszázadokon át szokták, kiadtad, az volt a vélemény rólad, hogy minden tudományt összezavarsz, az emberi és isteni jogokat felfogatod, az emberi véleménynyilvánítás minden szabadságát megsemmisíted, végül hogy e világot mintegy világló napjától fosztod meg; és ezért mint e nagy gazság szerzőjét, persze, tűzhalálra ítéltek, hogy meglakolj bűnödért. Alighogy elolvasták Megjegyzéseidet, nem az Akadémia elé idéztek, hogy ott vitatkozás útján megvédhesd nézeteidet, hanem az Akadémia nevében a főbenjáró ügyekben ítélő törvényszék tárgyalására hurcoltak, és új, eddig soha nem hallott vád alá fogtak: azáltal, hogy ellentmondasz Arisztotelésznek, a teológiából és a tudományokból szeded ki az életerőt. Kockán forog hírneved és minden javad. "Megjegyzések" és "Tanítások" című műveidet koholt vádak alapján, ügyed kivizsgálása nélkül elítélik, téged, a szerzőjüket a filozófia egész területéről súlyos büntetés terhe alatt száműznek, és eltiltanak attól, hogy szóban vagy írásban bármikor a filozófia bármely területére lépj. Mily nyomorult emberi sors! Íme, milyen messzire jutottunk el az esztelenségben! Lám, aki kiváló érdemeket szerez az emberiség védelmében, a legrosszabb híre támad. Ámde mérhetetlen az Isten jósága! Lotharingiai Károly bíboros ezt a vérszomjas ítéletet eltörli, Ramust korábbi becsületébe visszahelyezi, s a tudós a király kegyéből visszakapja a filozófiai munka óhajtott szabadságát. Tőle indul ki azután a reformátorfilozófusoknak az a hatalmas sora, mely e nagy vezér irányításával tudományos és hasznos magyarázatokat adott ki mind a világi, mind az egyházi írókhoz, sikeresen működve az önálló tudományos kutatás területein is éppúgy, mint műveinek közhasznú terjesztésében. Erről is vannak minden gáncson felül álló tanúink, ti. a különböző enciklopédiaírók: Martinius, Fabritius, Alstedius, Keckermann^[202] és mások. Csak a vak nem látja ezek működésében Ramus hatását, még ha nem szándékos is ez a kölcsönzés. Mi legalábbis a mi enciklopédiánkban azon fáradoztunk, hogy ha Ramus föltámadna halottaiból, ezt a művet a többi ilyen munkánál inkább magáénak fogadhassa el, s köszönetet mondhasson nekünk nemcsak azért, mert vágyát megvalósítottuk, hanem azért is, hogy ő, aki nem tudott magyarul, általunk végre magyar nyelven szól a magyaroknak filozófiai kérdésekről.

Mivel azonban sem egyetlen ember, sem egyetlen évszázad nem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, nem akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk is meg legyen fosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában - úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk - René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét, mind származás és család, mind műveltség és erények tekintetében oly nemes férfiút. Mikor ez látta, hogy a filozófusok birodalma folytonos vetélkedéssel, civódással és asszonyos perlekedésekkel van tele, az a gondolata támadt, vajon el lehet-e juttatni valahogyan a filozófiát a matematikai tudományok bizonyosságáig. Nem csüggedt el, és kétségbe vont minden olyan dolgot, amellyel kapcsolatban csak a legcsekélyebb alkalom is adódott a kétkedésre; minthogy ilyen módon saját eszének mint még eközben is gondolkodó dolognak létéről semmiképpen nem kételkedhetett, arra a következtetésre jutott: lehetetlen, hogy az ne létezzék. Míg ezt kutatja, fölismeri, hogy az Istennek is szükségképpen léteznie kell. Azután pedig felismeri a testet, vagyis azt a dolgot, amely kiterjed hosszúságban, szélességben és mélységben, különböző módon mozgatható és alakítható. Mivel ezek az elvek egyrészt kisszámúak, másrészt nagyon világosak, és ha az egész emberi bölcsesség ezekből levezethető - mint ahogy biztosan levezethető, hiszen ezt Cartesius már régóta nagyrészt véghezvitte -, akkor ebből az következik, hogy a filozofálásnak ez a módszere valamennyi között a legjobb. Ebből magának a szerzőnek véleménye szerint - amivel azonban tapasztalatunk alapján mi is egyetértünk - ilyenfajta gyümölcsök szedhetők. Első az élvezet, amely áthatja azt az embert, aki sok, eddig ismeretlen igazságot fog benne megtalálni. A második az, hogy ezeknek az elveknek az újra meg újra való alkalmazásával lassanként hozzászokunk ahhoz, hogy bármilyen elénk kerülő dologban helyesebben ítéljünk, és így bölcsebbé váljunk. Ez a gyümölcs teljesen ellentéte annak, amit az általánosan használt filozófia terem. A harmadik gyümölcs az, hogy az ezekben az elvekben foglalt igazságok, mivel a legvilágosabbak és legbizonyosabbak, minden vitaanyagot megsemmisítenek, és így szelídségre, egyetértésre hangolják a lelket. Éppen ellenkező eredménnyel járnak tehát, mint a skolasztikus irányzatok vitatkozásai, melyek azokat, akik e vitákban gyakorolják magukat, alig észrevehetően vagy észrevétlenül még veszekedőbbé és makacsabbá teszik, és alighanem első okai a hitszakadásoknak és viszályoknak, melyek ma is zaklatják a világot. Az utolsó és legfontosabb gyümölcse ezeknek az elveknek, hogy gondos alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazságot fedhetjük fel, amelyeket maga Cartesius nem fejtett ki, és így ezekről amazokra fokozatosan haladva előre, idővel az egész filozófia tökéletes ismeretéhez, a bölcsesség legmagasabb fokához juthatunk el. Ez lesz az emberi bölcsesség igazán nagy és egyben legvégső korszaka.^[203]

Íme, hová ragadott el a tárgy kellemes változatossága! Visszatérek azonban kitűzött célomhoz. Mondani akarok egyet-mást a nyelvtanulás szükségességéről is. De nehogy azt mondják rólam, hogy fényes nappal gyertyát gyújtok, nem szólok most a latin nyelvről, melyen az egész Nyugat beszél, s aligha van Európában olyan eldugott falu, ahol ne értenék; melyen mindenfajta tudományos ismeretet és a tudomány minden vívmányát az utókorra hagyjuk; melyen csaknem az összes történeti műveket olvassuk; melyen a tudósok összes fejtegetései, szövegmagyarázatai, értekezései és vitái megszólalnak. Fordítsuk most figyelmünket a görög nyelv mérhetetlen hasznára!

A görög nyelv Platóntól kezdve (aki Kr. e. 266 körül virágzott)^[204] egészen Kr. u. kb. 1400-ig magában foglalja mindazt, amit a latin nyelvről mondtunk; ami azonban különösen fontos: manapság a görög nyelv ismerete nélkül senki sem juthat el oda, hogy teljesen megérthessen mindent. Kételkedik ebben valaki? Mondja meg hát, aki nem tud görögül, mit jelentenek ezek a szavak: grammatika, etimológia, szintaxis; vagy pedig ezek: retorika, tropus, metonimia, metafora, synekdokhe, irónia, epanorthosis, aposiopesis, epizeuxis, epanalepsis és sok más elnevezés a retorikában! Mit jelent a dialektika, axióma, szillogizmus, metódus? vagy matézis, aritmetika, geometria, centrum, perimeter, diameter stb. Mit jelent a fizika, asztronómia, zodiacus, pólus, tropikus stb.? Mit jelent a geográfia, muzsika, diapente, diapanton, diatessaron stb.? De minek fárasszalak benneteket is, hallgatóim, meg magamat is a példák terhes felhalmozásával! Tekintsetek bele, ha akartok, a szótárakba, és csodálkozni fogtok, hogy azok unos-untalan odarakják ezt a megjegyzést: görögből ered, görögből ered, görögből ered. De ki érti meg ezekben a "görögből ered" megjegyzést, ha nem ismeri a görög nyelvet! Hozzájárul mindehhez a nyelv nemes finomsága, mellyel annyira kiemelkedik a többi nyelv közül, mint

Földön kúszó cserjék közt kimagaslik a ciprusz.^[205]

Hallgassuk meg erről Quintilianust:^[206] "Úgy látom - mondja -, a latin nyelvnek nincs meg az a bája, mellyel csak az attikai nyelv rendelkezik." Hallgassuk meg Gelliust^[207] is: "Gyakran felfigyeltem a görög nyelvnek olyan szavaira - és sok van ilyen -, amelyeket vagy nem tudunk egyetlen szóval visszaadni, pedig görögül egyetlen szó az, vagy ha több szót használunk is a dolog megjelölésére, akkor sem tudjuk olyan világosan és találóan kifejezni magunkat a latin nyelven, mint ha a görög mondaná azt két-három szóval." Lucretius is megvallja, hogy sok mindent fejez ki görög szóval, mert a latin nyelv szegény új fogalmak jelölésére. Hát az ugyan miért van, hogy a latin írók, valahányszor olyasmit akarnak mondani, hogy azon az olvasók csak a legszebbet, legfinomabbat értsék, attikai kellemet, attikai élcet, attikai bájt, attikai ékesszólást emlegetnek, és bárminek is éppen az attikai jelzőt adják? Nem is akarom megemlíteni, hogy a szentírás egy részét ezen a nyelven írták;^[208] nem látom ugyanis még világosan, hogy ebben magának a nyelvnek fénye és kelleme, vagy ellenkezőleg, a benne található különböző hebraizmusok jelentenek-e nagyobb értéket.

Feléd közeleg sietve beszédem, héber nyelv, minden nyelv anyja, te! Hiszen te tanítsz meg minket magának az Istennek és az isteni dolgoknak ismeretére, te nyújtod az ember és az emberi dolgok igaz rajzát, egyedül te írod elő a jobb élet elnyerésének igaz útját. Téged a felséges Isten teremtett az első ember számára. Ő maga általad szólott. Ádám téged használt a paradicsomban, és téged használt az újonnan született világ. A zord Mózes, a homályos próféták, a kegyetlen királyok beszéde általad vált oly gördülékennyé, oly világossá és ékes szavúvá. Te szent vagy, bölcs vagy, isteni vagy. Ha minden más nyelv elenyészik is, te fennmaradsz. Az örök életben is téged fognak használni. Mily kedves, mily kellemes, hallgatóim, a tudósnak ismernie ezt a nyelvet, mely egyedül tartalmazza az igazi bölcsességet, magának a felséges Istennek a bölcsességét; mely egyetlen nyelvként teremtetett a világ kezdeteivel egyidőben; mely Krisztus előtt minden szentnek anyanyelve volt; melyen a szent könyvek nagyobb részének sorait rótták. Mit szóljak az egész ószövetség általánosan ismert kitűnő kommentárjáról, a kaldeus parafrázisról?^[209] Mit szóljak az újszövetség szír parafrázisáról,^[210] melynek nyelve a Megváltó anyanyelve volt? Mit szóljak a Talmudról, a zsidók bölcsességének egyetemes és hiteles összefoglalásáról?^[211] Mit a rabbinusok kitűnő kommentárairól és írásairól? Aki a rabbinusok nélkül az ószövetséget magyarázni próbálja, Munster tanúsága szerint esztelenül cselekszik;^[212] Vatablus, Junius és Tremellius^[213] többször szántottak ezek tinójával, mintsem hinné az ember. Meri ezt valaki tagadni? Olvassa el Hackspann^[214] művét: "A zsidó írók változatos és sokféle felhasználásáról a teológiában", akkor majd elismeri, hogy soha egyetlen teológus sem volt és nem is lehetett megfelelő eszközökkel felszerelve a teológia alapos tanulmányozásához, ha nem ismerte a rabbinusok műveit. Nem időzöm most Forster^[215] tréfába illő balfogásánál, aki a kezdők előtt is nevetségessé tette magát a lájlá szó értelmezésével, és nyilvánvalóvá tette, hogy azokból űz gúnyt, akiknek műveit olvasásra sem méltatta. Nem állja meg a helyét az az ellenvetés sem, hogy mindazt, ami azokban az iratokban nagy jelentőségű, mások már kiszedték, s valamely közismert nyelven közölték velünk, és hogy - ami pedig a fődolog - magát a bibliát is már sokan nagyon pontosan lefordították. De Isten és ember a tanúm, nincs ennél vakmerőbb állítás! Lehet-e olyasmit megtörténtnek mondanod, aminek megtörténtét nem látod? Honnan tudod, hogy a biblia bármelyik fordítása minden szempontból tökéletes? Honnan tudod, hogy Hieronymus,^[216] Pagninus, Junius^[217] vagy valamelyik más fordító sehol sem tér el az igazságtól? Éppen ellenkezőleg. Nagyon is világosan észreveheted, hogy gyakran ellentmondanak egymásnak, kölcsönösen cáfolják egymást, és kimutatják egymás tévedését, s hogy éppen ezért csak egy lehet az igaz, már akármelyik is a sok közül. Erre újra azt válaszolhatod: Hiszen ez mind jó és szép, de mi akár nélkülük is ellehetünk. Erre viszont azt mondom: Ha csak azt kell megszerezned és gondoznod, amit egyáltalában nem nélkülözhetsz, akkor szúrasd ki a szemedet, mert ha van vezetőd, szem nélkül szépen ellehetsz. De talán újra azt mondod, hogy ami fontos volt bennük, azt a keresztények már előbb kiszedegették. Hallgasd meg a filológusok közül l'Empereur Constantinust:^[218] "Ilyen fontos hát a rabbinikus nyelv tudása. Hiába remélik igen sokan, hogy nélküle eljutnak az ótestamentum alapos ismeretéhez. Mert ha a rabbinusok tévednek is sok dogma magyarázatában, nekik mégis csak anyanyelvük a héber nyelv. Ebben azért képezik magukat egyre tudósabbá, hogy a helyes beszédet is elsajátítsák, sok segédeszközük is van, melyek előmozdítják a nyelv pontosabb megismerését; s egész életükön át ezzel foglalkoznak. Mindez bárkit meggyőzhet arról, hogy nagyon hasznos az a munka, amelyet műveik olvasásával töltünk." És kevéssel alább: "Mily nagy haszna származik e tekintetben a rabbinusok olvasásából bárkinek, aki állandó munkával eljutott odáig, hogy saját maga kérhet tanácsot a zsidó magyarázóktól, ha végre megismeri őket!" Mivel azonban - ezt már én mondom - a legkiválóbb rabbinusok még nincsenek lefordítva, azért ezt a hasznot hiába igyekszik valaki megszerezni, ha saját maga nem törődött azzal, hogy megértésükre eljusson. Mivel ugyanis a héber írók sok munkája - jól jegyezd meg - még nyomtatásban sem jelent meg, nemhogy lefordítva volna, aki az ezen művekből származó hasznot élvezni akarja, előbb fáradságos munkával kell elérnie, hogy tartalmukat megismerje. Ugyancsak az előbbi filológus mondja kevéssel alább: "Sok izzadság kárba vész amiatt, hogy azokat a dolgokat (bizony nagyon sok van ilyen), melyek nem érthetők meg másképp, csak a zsidó szertartások világánál, egyes magyarázók különféle szőrszálhasogató módszerekkel félrecsavarják, más értelmet adva nekik. De a zsidók régi erkölcseit, szertartásait, szokásait és vallásos ünnepélyeit ugyan hol találhatjuk meg teljesebben, mint az eredeti szövegben, a héber kommentárokban és más héber iratokban? Hiszen csak egyedül a nagy Maimonides is oly fáklyát gyújtott a biblia megvilágítására a régiségeknek "Erős kéz" című művében való leírásával, hogy akár egymaga is kedvet ébreszthet a rabbinusi nyelv tanulmányozásához mindazokban, akik néhány könyvébe belekóstoltak. Már akár az is fel kell, hogy ébressze e tanulmányok iránti vágyat, ha arra gondolunk: nagy héroszaink, az egyházatyák sohasem követtek volna el oly nagy hibákat az ótestamentum magyarázatában, ha a héber írók műveitől kértek volna tanácsot..."

De tovább megyek. A héber, kaldeus és szír nyelv elsajátítása után - hogy Waserral^[219] szólva annál nagyobb tekintélyt szerezzek szavaimnak - nem is tudom, mi akadályozhatná meg tehetséges és képzett ifjúságunkat abban, hogy az arab nyelvvel is próbát tegyen. Hogy mily széles területen érezhető az a haszon, mely ennek a nyelvnek tanulásából származik - hiszen felhasználhatjuk a héber és más keleti nyelvek megvilágítására; felhasználhatjuk számtalan olyan, éppen a legkiválóbb és mindenféle tudományt felölelő mű megértésére, amelyeket az arabok alkottak az alatt a teljes hét évszázad alatt, míg a tudomány virágzott nálunk, majdnem egész Afrikában, Ázsiában, sőt európai területen, Hispániában is; felhasználhatjuk az ókori görög és latin írók igen sok művének helyreállítására, melyek az araboknál épségben megvannak, nálunk azonban elvesztek, vagy romlott és csorbult alakban maradtak fenn; a mekkai Mohamed kárhozatos tanainak megértésére és megcáfolására, amelyek, mint látjuk, a föld igen jelentős részét félrevezették és behálózták; végül utazások alkalmával a legtöbb afrikai és ázsiai néppel való érintkezésre, melyeknek körében vagy általánosan használatos az arab nyelv, mint amilyenek a mórok, numidák, egyiptomiak, arabok, palesztínaiak, szírek és mások, vagy legalább olyan szerepet tölt be, mint nálunk a latin, egyrészt a magánéletben, a tudósok körében, másrészt az egyházi életben és a törvénykezésben; ilyen népek a törökök, perzsák, tatárok, indusok és mások - a hasznosságnak, ismétlem, erről a nagyon széles és sok szépséget hordozó területéről szeretném, ha inkább Erpenius arab grammatikájából értesülnétek,^[220] mintsem hogy magam legyek kénytelen hosszasan beszélni róla.

És semmit se szóljak, kedves hallgatóim, a történelemről, melyet Cicero az idők tanújának, az igazság fényének, az emlékezet életének, az élet tanítómesterének, a régi idők hírnökének nevez? Mert nem tudni, mi történt születésed előtt, annyi, mint mindig gyermeknek lenni. De tudni, hogy mi történt, és nem tudni, hogy mikor történt, annyi, mint mindig idegennek lenni. Így tanítja ezt a legnagyobb római szónok nyomán a mindentudó, híres Scaliger.^[221] Nagyon kérlek benneteket, hallgatóim, bocsássatok meg, ha most, mikor beszédem vitorláit már bevonni igyekszem, másnak a szavaival fogok hozzá a történelem magasztalásához. Hiszen jól tudom, én úgysem értek ehhez jobban. Grynaeus^[222] szavait idézem: "Lehet-e elgondolni kellemesebb vagy hasznosabb dolgot, mint az emberi élet színházában ülni, mely minden tekintetben bámulatosan fel van szerelve, és mások kárán okulva óvatossá és bölccsé válni anélkül, hogy magunk valamit kockáztatnánk? És látni mindenféle példát, melyet minden ügyünkben felhasználhatunk a magunk javára! Részt venni a legnagyobb emberek legfontosabb ügyeiben, nagy terveiben és - amire mi emberek a leghőbben vágyódunk - részt venni sikereikben is! Egész századokat összekötni az emlékezet által, látni a legnagyobb birodalmak kezdetét, fejlődését és bukását, ami életünk szűk tartalma miatt különben lehetetlen volna! Világosan felismerni az egyéneket vagy az államot ért csapásokat; látni embereket, akik minden merész és jelentős dologban már előttünk túljutottak a nehézségeken, keresztülestek a válságon! Nem maradni soha biztos tapasztalat nélkül! Vagyis röviden: a múltból okulva világosan előrelátni a jövőt minden következményével és helyesen ítélni meg a jelent, ami a tulajdonképpeni kötelessége minden bölcsnek!"

Most pedig ne tegyétek nekem azt az ellenvetést, hogy az, amit elmondtam, nagyon sokágú és terjedelmes anyag, főként pedig, hogy lehetetlen ennyi sokféle dolgot elsajátítani, annyi nyelvet és annyi történelmet megtanulni s ennek folyamán annyi szerzőt végigolvasni. Higgyétek el nekem, nem túl sokágú és nem túl terjedelmes az anyag, nem is lehetetlen a megtanulása ott, ahol az értelmet helyesen formálja és ösztönzi a tanítás szerencsés rendje. Hogy azonban, amint mondani szokás, a tojásnál kezdjem a dolgot, az egyéni tanulás rendjéről most nem szólok, mert erről eleget beszéltem már más helyen. Ezúttal csupán a közös tanulás rendjéről fogok beszélni, mégpedig amilyen röviden csak tudok. Nem fogom elmondani nektek, türelmes hallgatóim, sem a belga, sem az angol, sem a francia, sem a német akadémiák szervezetét. Jól tudom, hogy ilyen terhet még nem bír el az én hazám. Csak azokról az eszközökről szólok, amelyekkel ma is rendelkezik, s amelyeknek csak kissé módosított felhasználásával is elérheti - költségnövekedés és újabb terhek nélkül -, hogy óhajtott célunk szerencsésen megvalósuljon. Ezt pedig annál nagyobb örömmel teszem, mennél biztosabban meg vagyok győződve arról, hogy sem Judea, sem Kaldea, talán maga Egyiptom, sőt Görögország és Latium sem volt mindig olyan szerencsés helyzetben, hogy ennyi professzort pártfogolt, ennyi tanulót táplált és ilyen kitűnő iskolaszervezetet tartott volna fenn. Pedig láttuk föntebb bölcs tanítási szervezetük fényes bizonyítékait. Nincs semmi ok arra, hogy valami képzelt barbárság miatt Magyarországot ebből a sorból bárki is kivegye. A Szegediek,^[223] Molnárok,^[224] Gelejiek,^[225] Csulaiak,^[226] Medgyesiek,^[227] Keresztúriak,^[228] Tolnaiak,^[229] Gidófalviak^[230] s - nehogy az ellenfélnél elhallgassam a kiválóságot! - a Pázmányok, Csanádiak, Enyediek, Dálnokiak emlékezete^[231] első leheletre szétoszlatja e hamis vélemény átlátszó ködét, egyszersmind szemmel láthatóan igazolja, hogy nem népünk barbár szellemében rejlik szerencsétlen elmaradásunk oka, hanem a tanítás szerencsétlen rendjében. Ezt pedig, legalábbis a mi véleményünk szerint, a következő módon kell kiigazítani és megjavítani.

Gyulafehérvár, melyet évek hosszú sora óta az erdélyi fejedelmek székhelyének tekintenek, újból illő lakhelye lesz a dáciai és magyar múzsáknak is, ha a tanítóknak azt a hetes számát, mely szokásos mostanában, továbbra is megtartjuk. Ezek az általuk felhasznált, tanításra legalkalmasabb órákat - naponta többnyire hármat, egyesek négyet - a következő foglalkozásokkal töltsék.

A második segédtanító tanítsa meg növendékeit elsősorban is anyanyelvükön, azaz a magyar nyelven való olvasásra és írásra. Akik közülük annyira előrehaladnak, hogy folyamatosan olvasnak is, írnak is magyarul, azokat vigye át a latin nyelven való olvasásra és írásra. Ha itt is kiváló eredményt értek el, hasonlóképpen vigye át őket nyomban a görög nyelven való olvasásra és írásra, de itt se állapodjék meg, hanem tanítsa meg őket hasonló módon a héber olvasásra és írásra! (És bárcsak lehetne az arabra is!) Csakis ilyen előzetes munka után bocsáthatja el és léptetheti elő őket a felsőbb osztályba, szigorú vizsgát tartva a rektorok egyikének jelenlétében.

A következő osztályban az első segédtanító tanítana a következő módon. Legelőször is gondoskodnia kell arról, hogy a tanulók sajátkezűleg lemásolják minden tudomány és mesterség meghatározását és felosztását magyar nyelven (a négy nyelv grammatikájában viszont minden ragozási mintát), hozzátéve a meghatározásokhoz és felosztásokhoz, ahol csak sikeresen elvégezhető, a latin, görög, héber és esetleg arab szakkifejezéseket is. Ha aztán így a leírással készen vannak, rögtön tanulják meg valamennyit betéve olyan jól, hogy akárhol kérdezzük a tanulót, mind a meghatározásokat és felosztásokat, mind a szakkifejezéseket és nyelvtani példákat zökkenő nélkül el tudja mondani. Az ilyen tanulónak, miután az előbbiekből alapos vizsgát tett, valamelyik klasszikus latin szerzőt kell kezébe adni lemásolásra. Én Cicerónak "A kötelességek" című könyvét ajánlanám, tekintettel a római ékesszólás fennkölt erejére és a benne foglalt igen fontos tudnivalókra. Ha az egészet leírta, akkor a könyvben az ellenkező oldalra - mely mindig tisztán hagyandó - a magyar nyelvre lefordított szöveget kell párhuzamosan beírnia, de csak a fordítás kijavítása és letisztázása után. A javítás ideje alatt azonban az egyes szavakat - ha nem is mindet, de a legtöbbet - kapcsolatba kell hozni a nekik megfelelő tudományokkal, sőt gyakran a ragozási példákkal is. Közben igen nagy figyelmet kell fordítani a rendhagyó nyelvtani formákra, ezeket az etimológiai^[232] és mondattani szabályok mellé kell csoportosítania a tanulónak saját erejéből. Ugyanezzel a módszerrel kell később feldolgozni valamelyik klasszikus költő művét. Én erre Vergilius Georgicáját ajánlanám, mert e költeményben az író egyrészt kiváló költőnek, másrészt kiváló filozófusnak, ti. fizikusnak és asztronómusnak bizonyul. Ezután a görög nyelv tanulására kell bocsátani a növendéket. Ennek tanításakor ugyanazon módszer szerint először Lukács és János evangéliumait, azután az Apostolok cselekedeteit és Pálnak a rómaiakhoz írt levelét kell lemásolni, lefordítani és elemezni, majd pedig Hésziodoszt. Ennek végeztével a héber nyelvre kell áttérni. Ha itt ugyanilyen módon végigtárgyalták a Teremtés könyvét és a Másodtörvénykönyvet, majd Ézsaiást és Jóbot, akkor meg lehet állapodni, feltéve, ha az arab nyelvre való áttérésre is nem adódik alkalom. Ennek hasonló módon való tanulására bőven elég az "Arab zsoltár" és a "Világot ábrázoló tükör".

A tanítás folyamán két dolgot kell szem előtt tartani. Elsősorban azt, hogy a tanítás nyelve - amelyet mind a mester, mind a tanítvány használ - állandóan a latin legyen. Másodsorban azt, hogy a lehető legsűrűbben kell adni gyakorlásra szánt feladatokat, és ezeket a latinul tanulók latinul, a görögül tanulók görögül, a héberül tanulók héberül, az arabul tanulók arabul dolgozzák ki, hogy - mint a közmondás mondja - egy meszes vödörből egyszerre sokan meszeljenek.

Ha közeledik a magasabb osztályba való felvétel ideje, a segédtanító hívja meg egyik vagy másik rektort a legfőbb professzorral együtt, hogy azok a magasabb osztályba előléptetendőket alaposan megvizsgálják, s az arra méltókat továbbengedjék, bizonyítvánnyal látva el őket, mégpedig írott bizonyítvánnyal, melynek tekintélye van; és jutalomképpen alumniát^[233] adjanak nekik. Akik ezek közül a tanulók közül vagy ékesszólást és történelmet, vagy logikát és metafizikát, vagy matematikát és asztronómiát a zenével egybekötve, vagy fizikát és orvostudományt, vagy teológiát és jogtudományt akarnak hallgatni, azoknak közvetlenül legyen szabad oda átlépniük. Mindezeket a tudományokat a jelenlegi nagyon kényszerű helyzetben a következő rendben lehetne hasznosan előadni kollégiumunkban.

Amelyik rektorra eddig a latin nyelvtan tanítását bízták, az ezentúl történelmet és latin ékesszólást adna elő nyilvánosan, a retorika tudományát pedig, mely a poétikát is magába foglalja, továbbá a szónoki mesterség szabályait, magánúton tanítaná. Mert anyagi eszközök ily nagy hiányában mi szükség volna két grammatikust tartani? Aki a logikát és retorikát együtt tanította, ezután a logikát és metafizikát tanítaná. Aki a szónoklatot és költészetet oktatta, ezután a matematikát oktatná az asztronómiával és zenével együtt. Aki a logikát adta elő, ezután előadná a fizikát, valamint az orvostudományt, mely tulajdonképpen gyakorlati természettudomány. A teológus viszont nemes ifjaink kedvéért saját szakján kívül tanítaná a mi magyar jogtudományunkat is.^[234]

Most már, hallgatóim, bevonnám beszédem vitorláit, és rögtön megkötném kerekeit, ha közületek egynéhánynak összeráncolt homloka hirtelen kétséget nem ébresztene bennem afelől, vajon hajlandók vagytok-e nekem igazat adni. Ezért elhatároztam, hogy hallgatólagos ellenvetéseitekre válaszolok néhány szóval.

Akik azt sugdossák közöttetek, hogy az ősök szokásán nem kell változtatni, azoknak tudniuk kellene, hogy az ősi szokásokhoz való ragaszkodás semmi más, mint a tévedések káros belénk rögződése. Figyeljenek az ilyenek azokra a változásokra, melyek napról napra szemünk láttára születnek mind a politikai és házi életben, mind az egyházban és - másutt - az iskolákban is. Mert ugyan hány új meg új törvénycikkelyt hoznak évről évre, eltörölve a régieket! Hány olyan családban tisztelik manapság jámboran és buzgón az Istent, melyben eddig pogány tunyaság lakott! Hány olyan egyházban hirdetik mostanában minden egyes napon az örök Isten igéjét, amelyről a régiek nem is álmodtak! Hány olyan iskola élt már át nagyon hasznos reformokat, mely nem is olyan régen a teljes zűrzavar homályába volt merülve. Szóljon a felséges Rákócziak iskolája, mely csak néhány évvel ezelőtt lett udvari iskolává, és tegyen fényes tanúságot, hogy a tanítás módszere és eredményessége tekintetében volt-e hát része eddig soha nem látott újításban, és érezte-e Keresztúri hatását?^[235] Szóljon a pataki főiskola, mely ma is érzi a reformáció tüzét, és vallja meg, sőt örömkönnyeket hullasson velem együtt, hogy megszabadult a régi, szerencsétlen tanítási rendtől a már megboldogult Zsigmondnak,^[236] e páratlan hősnek nagy buzgalmából és Tolnai működése által! Hirdesse messze, és acélvesszővel örök időkre vésse márványkőbe: a felséges fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna királyi lelkének minden törekvése az, hogy a legképzettebb, legszorgalmasabb és az iskolák megreformálására leghivatottabb professzorokat pártfogolja. Innen ered a Comeniusok meghívása messze idegenből,^[237] innen adódik a Tolnaiak, Szőlősiek, Baczoniak, Veresegyháziak működése,^[238] akiknek együttes munkáját majd megérzi, ha még nem érezte meg Magyarország! És kétségkívül szólna a váradiak iskolája is, és hosszú beszédben hívná fel a többi iskolák figyelmét saját szervezetének nagyszerűségére és a Beniamineumra, mely a Tarpaiak és Enyediek irányítása alatt kiválóan működik,^[239] ha nem érezné, hogy már mindketten - ő is, én is - kifogytunk az időből. Téged is megszólaltatnálak, Rivulina,^[240] ha nem félnék, hogy a Medgyesiek elbocsátása után felbomlik szép szervezeted.^[241] Hát te, újonnan felépült kolozsvári iskola, semmit sem akarsz levetni ócska öltözékedből? Ezt bizony sohasem tudod velem elhitetni. Hiszen falaid közt él Porcsalmi, a mi régi, mindig dicsérettel emlegetett tanítónk, ott él Kálmán, ott él Sikó!^[242] Míg őket életben látod, megújulásod biztosítva van. Nem szólok rólad semmit, marosvásárhelyi iskola, mely a mi Vásárhelyink^[243] korai távozását soha elég könnyel meg nem sirathatod.

Bejárva egész Magyar- és Erdélyországot, hozzád tér vissza beszédem, Bethlen és Rákóczi kollégiuma, gyulafehérvári kollégium, s azzal a buzgalommal és aggódással, amelyet megérdemelsz, buzdítlak téged, ne huzódozz a teljes megújhodástól, ébredj fel végre a zűrzavar kábulatából! Gondolj arra, hogy ki vagy téve mindenki gyűlöletének és gúnyolódásának. Ezért most, amikor az erkölcsök szelídsége és épsége helyreállt, állhatatosan hívd, a siker reményében szólítsd segítségül - mert rád fér most a segítség - fejedelmedet, aki csak nemrég árasztott el annyi keggyel; hívd segítségül az ország főurait, akik nem oly régen még jóakaróid voltak; hívd a lelkipásztorokat és püspököket, akik nemrég még jóságos dajkáid voltak! Csak így szerezheted vissza rövid időn belül régi fényed, csak így szerezheted meg sokak pártfogását, akik, mily fájdalom, már jó ideje elidegenedtek tőled, s így állhatsz élére újra már holnap vagy holnapután minden magyar iskolának.

Most, hogy elhajóztunk az első szirt mellett, és sikerült azt kikerülnünk, védekeznünk kell a többivel szemben is. Ezek közül ha nem első, de minden bizonnyal a második az, hogy szememre vetitek: az ismertetett módszer rosszabb is, zavarosabb is a réginél, főleg az első segédtanító teendőire vonatkozólag, akinek az előírás szerint az egész enciklopédiát kell tanítania, de különösen éppen a nyelveket, méghozzá a négy sarkalatos nyelvet. De hiszen én ezzel semmi mást nem kívánok tőle, kedves hallgatóim, mint a megszokott szorgalmat és okosságot, munkát pedig, ha nem is kevesebbet, de nem is többet. Mert ugyan mi is hát már eddig is a teendője? Alstedius nyelvtanát kell neki bizony, hallgatóim, gondosan kívülről megtanítania s folytonosan magyaráznia. De mekkora munka ez? Ennyi munkával, Isten engem úgy segéljen, az egész enciklopédia - mindaz, amit én értek e szón - megtanulható, megmagyarázható, megérthető. Mert ugyan hányan vannak köztetek - igaz lelketekre valljátok meg, hallgatóim! -, akiknek nem kellett számtalan évet eltölteniük csupán csak a grammatika megtanulásával? Én legalábbis, amikor tizenhat éves voltam, még nem értettem a grammatika második felét, a mondattant, noha pontosan betéve tudtam az egészet, persze hosszú, fáradságos munka árán. Ez volt a visszás módszer természetes gyümölcse. Bár sohase várt volna ez rátok, hallgatóim! De én nem akarom, hogy bármi mást csináljon az első segédtanító, mint hogy az enciklopédiát tanítsa meg kívülről, éspedig csak olyan módon, ahogyan a grammatikát ismételni szokás. Ez a munka annál könnyebb lesz a tanulóknak, mivel anyanyelvükön tárgyalják az anyagot; éppen ellenkező lesz tehát a helyzet, mint ott, ahol a tanulók egy árva hangot sem értenek meg; de könnyebb lesz a munka főként azért, mivel ez az enciklopédia a közönséges grammatikát terjedelemben sem haladhatja meg. Mivel azonban visszás módszerrel haladunk, én jó Istenem, elbeszélni is röstellem, mennyi bosszúságot kell lenyelnünk, hány Kharübdiszt kell kikerülnünk, hány zátonyon kell túlhaladnunk! Merem állítani, hogy

Oly sok bajt Ilion és Priamosz se kavart,

mint amennyi kínlódásunkba került legtöbbünknek mindig a latin beszéd bármilyen csekély tudása is.

Továbbá, amíg a tanító annyi fáradsággal beveri a tanuló fejébe az egész grammatika összes kivételeit, melyeket bizonyára maga Cicero sem tudott volna fejben tartani, s amelyeknek a tanuló alig veszi egyszer hasznát egész életében; amíg oly aprólékos pontossággal meg akar okolni mindenféle változatot, melyeknek hallatára maga Varro^[244] is megnémult volna - ez alatt az idő alatt nem meg lehetett volna-e tárgyalni a föntebb leírt módon a már felsorolt szerzőket egytől egyig? Meg bizony, éspedig százszor nagyobb eredménnyel, mint amennyi szemmel látható gyümölcsöt hozott eddig az a sok tövis és bozót! És a rengeteg olyan gyakorlat helyett, amelynek se füle, se farka, nem adhatnának fel ugyanazzal a fáradsággal inkább kevesebb, de megfelelőbb gyakorlatot, olyan szöveget, amelyet kinek-kinek arra a nyelvre kellene lefordítania, amellyel éppen akkor elsősorban foglalkozik, az így felszabadult idő pedig a szerzők olvasására maradna?

De hátha maga a segédtanító nem képes ellátni ezt a feladatot? - mondhatja valaki. Kézenfekvő a válasz. Meg kell bízni valakit a segédtanító képzésével, és ha már közepes előhaladást ért el, abban a reményben, hogy a tanulók körében még jobb előhaladást fog elérni, szolgálatba kell állítani, ott kell tartani, és gondoskodni kell megélhetéséről akár egész életére is, ha akarja, csak kellő szorgalmat tanúsítson. Ez a második segédtanítóra is értendő.

Még egy ellenvetést kell elhárítanom, melyet előreláthatólag a megfontoltság látszatával hozhatnak fel ellenem, azt tudniillik, hogy ily módon sokkal inkább elidegenítjük nemes ifjaink lelkét, akiknek sem enciklopédiára, sem annyi nyelvre nincs szükségük.

Nincs szükségük valóban? Akkor hát mire van szükségük? Főleg logikára meg ékesszólásra - hangzik a válasz. Márpedig én amondó vagyok, hogy (már amiképp a logikát többnyire tanítják) a tisztán logikus tisztán szamár. Ugyan hogy is tudná valamely dolog okait, hatásait, szubjektumait kikutatni az, aki nem ismeri, hogy mi maga a dolog? Olyan embert pedig, aki jó szónok, de a tudományokhoz nem ért, ritkábban láttam, mint fehér hollót. Kételkedik ebben valaki? "A szónokban - mondja Cicero, a szónokok fejedelme - meg kell lennie a dialektikusok éles eszének, a filozófusok eszmegazdagságának, majdnem a költők kifejező erejének, a jogtudósok emlékezetének, a tragikus színészek hanghordozásának és majdnem olyan taglejtési képességnek, mint amilyen a legkiválóbb színészeknek van. Ezért semmi sem ritkább az emberek között, mint a tökéletes szónok. Ha az egyes művészetek mesterei ezeket a tulajdonságokat külön-külön csak közepesen elsajátítják, már méltányolják őket. De ha a szónokban nincsenek meg ezek az erények egytől egyig a legnagyobb mértékben, kedvezőtlen róla a vélemény." Így beszél az az ember, aki - hogy a csattanóját el ne hagyjam - a felsorolt erényekben maga is bámulatra méltó volt. Más helyen meg Fortius mondja erről a dologról: "A leendő kitűnő szónoknak vagy költőnek elsősorban a beszéd, értekezés és kifejezés formáit kell elsajátítania, de a görög nyelv is annyira nélkülözhetetlen, hogy aki ezt nem ismeri, aligha mondható művelt embernek. Nem lehet mellőzni a történelmet sem, mert az bő beszédanyagot és minden dologban bőséges tapasztalatot nyújt. A matematikai tudományoknak egyrészt mintegy sajátos tekintélyük van, mert magasrendű dolgok leírását adják, másrészt közreműködnek a beszéd változatosabbá tételében. Az asztronómia azoknak a dolgoknak törvényét és természetét tárgyalja, melyek a világ legszélső határától egészen az elemekig léteznek, azaz majdnem az egész világegyetemet. Ebből származik az asztrológia, melynek irodalmilag leginkább felhasználható és legkedveltebb kérdései a következők: Melyik a világ tizenkét háza?^[245] Mi a szerepe a hatszög, négyszög, háromszög átlóinak? Mi hoz ilyen vagy olyan szerencsét, s hogy lehet azt megtalálni? És még több más dolog, melyeket hosszú lenne felsorolni. Szükséges a kozmográfia is, mert ez tanít a földövekről, az éghajlatról, a szélességi körökről, az ellenlakókról, a körülállókról, az ellenlábasokról,^[246] a hideg, a forró és a mérsékelt égövi emberek árnyékának alakulásáról,^[247] a városok hosszúsági és szélességi fokáról, vagyis arról, hány órányi a távolságuk a nyugat-ponttól, és hány foknyi az egyenlítőtől. A geográfiát könnyebb megismerni, mert annak lényege csupán az egyes helyekre való emlékezés: csak azt jelöli meg, hogy hol folyik a Don, Nílus, Tigris, Eufrátesz, hol fekszik Androsz szigete,^[248] hol laknak a szkíták,^[249] perzsák, arabok stb. A geometria a földmérés tudománya. Hogy mindez mily hasznára válik a szép stílusnak, látni lehet sok írásműben, de főleg Cicerónak »A világegyetemről«,^[250] »Az istenek természetéről«, »A jóslásról« és »Scipio álmáról« szóló műveiben, Quintilianusnak a földmérésről szóló fejezetében, Vergilius Georgicájában, Ovidius Fastijában és Metamorphosesében, végül pedig Lucanusnál."^[251] Alább pedig ezt írja: "Azok fogják sikeresen végezni tanulmányaikat, akik mindenekelőtt az egyes tudományok ismeretét, azaz az íráshoz szükséges anyagot vagy eszközöket sajátítják el tudós szerzők műveiből. Különben a stílusból nem érződik ki egyéb, mint üres fecsegés. Nem lesz abból kitűnő szónok, aki nem merít minden egyes tudományból annyit, amennyi céljának megfelel."

Csakugyan igaz volna ez, Fortius? Akkor hát mi szerencsétlenek vagyunk, mert nemes ifjainkat, akiket a legalaposabb képzésben akarunk részesíteni, annyi, de annyi ideig kínozzuk pusztán grammatikával, még mielőtt a dolgoknak bármiféle néven nevezendő ismeretét elsajátították volna. Ez a könnyek forrása! Ezért gyűlölnek bennünket nemeseink. Ezért a sok szemrehányás, hogy annyi kiadás és költség árán középszerű műveltséggel sem tudjuk felruházni legdrágább szülötteiket. Hiszen jelentéktelen dolgokra vesztegetünk túlságosan sok munkát! Pedig ha az alatt az idő alatt, amíg oly nagy "mérséklettel", úgyszólván az émelygésig tömjük a fejükbe a grammatikát, némelyiknek a retorikát, egynéhánynak a logikát is, ezek helyett az érdekes matematikai és természettudományokat adnók elő nekik, ki sem tudom mondani, milyen örömmel árasztanók el őket egész életükre, mily hasznossá tennők számukra az iskolai "port és verítéket", mily kellemessé tennők az irodalom tanulását különösen akkor, ha a régi görögök, rómaiak és perzsák történetével is megismertetnők őket. Mert soha világéletükben véletlenül sem bukkannának olyan tárgyra, dologra, beszédre, gondolatra vagy tervre, amelyről a föntebb felsorolt tudományok alapján ne tudnának hozzáértéssel beszélni vagy legalább helyesen ítélni. Akkor megértenék, hogy nem hiába izzadtak az iskolában, nem hiába áldoztak akkora költséget.

De nehogy azt gondolja bárki is, hogy én a grammatikát, retorikát és logikát teljesen el akarom vetni. Korántsem! Mindeme tárgyaknak magam is nagy kedvelője és állandó művelője vagyok. De az én megítélésem szerint ezeket a tárgyakat vagy össze kell kapcsolni az előbb felsoroltakkal, vagy sorrendben utánuk kell tenni, s csak amazok megtanítása után kell tanítani. A kérdéses tárgyakat ugyanis, ha alaposan megfontoljuk a dolgot, a többi tudományokhoz viszonyítva inkább csak a tudományok eszközeinek, mintsem részeinek tekinthetjük. Márpedig ahogyan egy mesterember szánni való, ha csakszerszámai vannak, éppúgy a mi növendékeink sem érnek semmit, amíg csak eszköznek való tárgyakkal töltik tanulmányi idejüket. Viszont mily sokra vihetnék rövid idő alatt, ha előrebocsátva a reáliákat, előbb mintegy az egész épület anyagát összegyűjtenék igen nagy bőségben, azután azokat a köveket, melyeket összeillőbbnek tartanak, a logika segítségével kiválogatnák és rendbe raknák, a grammatikával mint cementtel összeragasztanák, a retorika által pedig a házat mindenféle színű virággal és dísszel felékesítenék.

Ha azonban egyesek, bár elismerik e tudományok hasznát, mégis olyan csökönyösek, hogy főleg a héber, de a görög nyelv tanulására is tréfás megjegyzéseket tesznek (mert hogy az arabot kinevetik, jól tudom), és nemes ifjú létükre mindezt teljesen haszontalannak tartják, akkor hát adni kell valamit a makacsság őrületére is, és nem kell őket akaratuk ellenére a megvetett tárgyak tanulására kényszeríteni. Komolyan kell azonban figyelmeztetni őket, hogy ha valamiben bármikor hiányt éreznek, ne tanítóikat hibáztassák. Ha ezt megtettük, ám léphessenek magasabb fokozatra. Ösztönöznünk kell őket arra is, hogy a római ékesszólás tanulásával kapcsolják össze a magyar jogtudományt, és arra törekedjenek, hogy a latin beszéd és stílus gyakorlási anyaga számukra a történelem és a közéleti ügyek legyenek. Mert nagyon igaz, és a mi időnkre is igen jól illik Kleanthész filozófus mondása. Midőn egyszer megkérdezték tőle, mi az oka annak, hogy a régiek között oly kevesen foglalkoztak filozófiával, mégis oly sokan váltak híres emberekké, most pedig oly sokan filozofálnak, mégis oly kevesen tesznek szert hírnévre, azt felelte: mert akkor a dolgok ismerete volt fontos, most pedig a beszéd.

Befejeztem!