Gebei Sándor
II. RÁKÓCZI FERENC LENGYELORSZÁGBAN (1701-1703)*
A Rákóczi-szabadságharc kitörésének 300. évfordulóján különösen aktuálisnak gondoljuk és érezzük, hogy néhány olyan, ún. "kikezdhetetlen" állításnak a nyomába eredjünk, amelyet történeti szakirodalmunk mind a mai napig nem méltatott kellő figyelemre. Ilyennek tűnik például az a nézet, miszerint II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós, mint politikai menekültek, Lengyelországban a lengyelek hathatós támogatására számíthattak 1701 és 1703 között a magyarországi szabadságharc előkészítésekor. A 19-20. századi magyar historiográfia részletesen foglalkozott Rákóczi, Bercsényi lengyelországi ténykedésével,[1] ám a magyar szabadságharc kibontakozását jelentősen befolyásoló lengyel kül- és belpolitika megjelenítésére nem vállalkozott. Ebben az értelemben ma is indokoltnak véljük azt, hogy a hiányolt problémakörrel kapcsolatos kérdéseket fogalmazzunk meg és a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján azokra egyértelmű válaszokat adjunk.
Hogyan is nézett ki az az ország, ahová az uralkodójuk ellen fegyveres felkelést tervező magyar főurak menekültek? Egyáltalán, tekinthető-e Rákóczi vagy Bercsényi politikai menekültnek Lengyelországban? Számottevő volt-e az a segítség, amit Rákócziék a lengyel főuraktól kaptak? Bizonyítható-e, hogy a nagy északi háború (1700-1721) első évei hozzájárultak a szabadságharc gyors sikereihez?
Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat rövid tanulmányunkkal, amely - reményeink szerint - egyrészt igazolja a történészek és más szakemberek előtt is a magyar-lengyel kapcsolatok intenzívebb tanulmányozásának a szükségességét, másrészt támpontot nyújt a közgondolkodásban makacsul jelenlévő, sommás és leegyszerűsítő vélemények korrigálásához.
A nagy északi háború első évei (1700-1702)
Már a téma felvezetésekor mindennél fontosabb hangsúlyozni: Bercsényi Miklós 1701 júliusában, II. Rákóczi Ferenc 1701 novemberében szerencsés körülmények között egy olyan Lengyelországba menekült, amely már több mint egy éve Svédországgal háborúzott. A háború kitörésének furcsaságaira és az ebből fakadó következményekre, valamint a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság (a Respublica=a Rzeczpospolita) és uralkodójának, II. Erős Ágost lengyel királynak - litván nagyfejedelemnek különös, sajátos és egyedi kapcsolatára azért kell röviden, legalább néhány mondatban kitérni, mert a háborús viszonyok és az ebből eredő király - ország közötti konfliktusok a magyar menekültek, azaz Rákócziék sorsát alapvetően meghatározták.
Sobieski János (III. Jan Sobieski) 1696. június 17-én bekövetkezett halála után a lengyel nemesség olyan következtetésre jutott - gondoljunk csak a lengyel szempontból szégyenteljes 1660. évi oliwai, illetve az 1686. évi moszkvai békékre -, hogy a Rzeczpospolita megtépázott hírneve csak külső országbeli uralkodó révén állítható helyre. A francia (Conti herceg) és az osztrák jelölt (I. Frigyes Ágost szász választófejedelem) éles trónküzdelméről alaposan tájékozódhatunk a bőséges szakirodalomban,[2] ám a lengyel és a német szakirodalom hajlamos arra, hogy a francia - osztrák vetélkedést (= I. Lipót császári támogatását) önmagában vizsgálja, Oroszország szerepét I. Frigyes Ágost trónra segítésében elhanyagolja.
Amikor I. Péter cár, az 1697-ben Nyugat-Európába indult nagy orosz követség (velikoje poszolsztvo) beosztott tagjaként arról értesült a varsói orosz rezidenstől, hogy a Bourbon-párt győzelmét semmi sem akadályozhatja meg, Königsbergből[3] 1697. június 10-én, szokatlanul éles hangú levelet intézett Radziejowski interrexhez, prímásérsekhez a lengyel királyválasztás kapcsán.
Lengyelországban a választáskor és a szavazáskor mindenkinek emlékeznie és tudnia kell - figyelmeztetett a cár -, hogy "a német császár a Rzeczpospolitával, a Velencei Köztársasággal és velünk" a Szent Kereszt közös ellensége ellen "támadó és védelmi szövetségben" áll. Továbbá, arról sem feledkezhetnek meg Lengyelországban, hogy "örökérvényű béke" (1686) és "a közös ellenséggel szembeni esküvel megerősített szövetség" köti össze a Rzeczpospolitát Oroszországgal. Noha Oroszország részéről semmiféle befolyásolási szándék nincs, mégis "nem tudjuk nem kijelenteni azt, hogyha a fenti elképzeléseik valamennyi keresztény monarcha csodálkozására megvalósulnának [ti. Conti lengyel királysága - G. S.], akkor nemcsak a Szent Liga, hanem az örökérvényű békénk is erősen veszélyeztetve lesz [krepko bugyet povrezsgyon=erősen megsértve lesz - G. S.]" - utalt a súlyos következményekre I. Péter, feltéve a kérdést: vajon nem olyan személy kellene-e a lengyel trónra, aki híven megőrzi az 1686-ban kötött békét, aki betartja a Szent Liga szövetségi szerződést, aki elszántan harcol továbbra is a törökök-tatárok ellen?
"Mi Lengyelországban a magunk részéről francia királyt nem kívánunk látni [vigyety v Polse nye zselajem]", olyat válasszanak, aki "jó barátságban és szilárd szövetségben lesz velünk és a Római császárral" - hangzott a Péter-féle jó tanács.[4]
Nem kétséges, hogy Oroszországnak I. Frigyes Ágost szász választófejedelem, I. Lipót császár kiszemeltje - a fentiek mellett - azért is inkább elfogadható volt a lengyel trónon, mint Conti herceg, mert a Wettin-dinasztiabeli királyjelölt "komoly" hadi érdemeket szerzett az oszmánok elleni európai háborúban. Sőt, 1696-ban a Magyarországon harcoló keresztény hadak főparancsnokaként is tevékenykedett a császár jóvoltából. Márpedig ez a körülmény azt sugallta Péter számára, hogy a majdani lengyel királlyal együtt végérvényesen megszabadíthatják az országaikat a közös török-tatár veszélytől, s sikerre vihetik az egész kereszténység ügyét Európában.[5]
A szász választófejedelem a lengyel királyválasztási küzdelmekbe az utolsó pillanatban kapcsolódott be, a katolikus vallásra való áttérése is alig három héttel a királyválasztás előtt, 1697. június 27-én történt meg Baden-Wienben. A Bécs melletti fürdőhelyen az 1689-ben katolizált unokatestvére, Christian August von Sachsen-Zeitz győri püspök fogadta be a katolikus egyházba a szász lutheránus uralkodót.[6]
Varsóban a lengyel szenátorok és az országgyűlési követek csodálkozással vették tudomásul a drezdai választófejedelem - enyhén szólva - késedelmes felbukkanását, de Szászország és Lengyelország "egyesítésének" előnyeiről tartott kortesbeszéd nagy hatással volt rájuk. Bizonyosak lehetünk abban is, hogy az orosz fenyegetés ugyancsak "Ausztria jelöltjének" a pozícióját erősítette.[7]
Conti herceg azért megpróbálkozott a lehetetlennel. Hajóra szállt és csekély kíséretével Gdańskba vitorlázott, ám a lengyelek franciabarát hangulata gyökeresen megváltozott. A lengyel fővárosok, Varsó és Krakkó megnyugvással fogadták a szász hadak élén bevonuló, erőt sugárzó I. Frigyes Ágostot, akit 1697. szeptember 15-én vasárnap Szembek Stanisław kujáviai püspök - miután a Conti-párti gnieznoi prímásérsek nem volt hajlandó koronázni - a krakkói koronázó templomban a hagyományos ünnepi ceremóniával II. Ágost néven "rex Poloniae"-vá koronázott.[8] A névválasztással az új király tulajdonképpen politikai programját deklarálta a lengyel társadalomnak. Az utolsó Jagelló, Zsigmond Ágost politikai örökösének minősítette magát, a XVI. századi dicsőséges nagyhatalom feltámasztásával hitegette új alattvalóit.
Az oszmánok katasztrofális vereségeit (1696 - Azov, 1697 - Zenta) az Oszmán Birodalom végső vereségének értékelő II. Ágost király északra, az 1621-ig Lengyelországhoz tartozó Svéd-Livóniára összpontosította a figyelmét. Rövid időn belül látványos sikerekkel szerette volna elkápráztatni lengyel, litván alattvalóit, ezért - senkivel, még a lengyel országgyűléssel, a szejmmel sem egyeztetve - egy svédellenes koalíció létrehozását kezdeményezte Moszkvában. I. Péter szívesen fogadta uralkodótársának a javaslatát, mert ha I. Lipót császár a várható spanyol örökösödési bonyodalmak miatt békét köt az Oszmán Birodalommal, akkor talán II. Ágost lengyel királlyal folytatható a déli, a Fekete-tenger partvidékét forszírozó hadművelet. (Lengyelország közvetlen érdekeltsége a török háború folytatásában adott volt, mert az 1672 óta török kézen lévő Podólia visszaszerzését minden lengyel király, így II. Ágost is, a választási feltételében hangsúlyosan szerepeltette.) Másrészt azért is hajlott I. Péter cár II. Ágost király ajánlatát elfogadni, mert feltételezve - ha Oroszország a déli stratégiai irányt a gazdasági hasznot növelő északival cseréli fel, akkor is Lengyelországgal kell együttműködnie.
1699. november 11/21-én Preobrazsenszkoje-ban (Moszkva mellett, I. Péter kedvenc tartózkodási helyén, személyi ezredének állomáshelyén) a felek Svédország elleni "támadó szövetségben" állapodtak meg.[9] A szerződés értelmében kétfrontos küzdelemre kényszerítik Svédországot: ezért II. Ágost Livóniában, I. Péter pedig Ingriában (a Néva folyó mentén) és Karéliában tervezte az egyidejű támadást. Ez a háborús "munkamegosztás" arról árulkodik, hogy Livónia megosztásában gondolkodtak a szerződés aláírói. (Oroszország a Narva folyótól és a Peipusz [Csúd-]-tótól nyugatra nem terjeszkedik!) II. Ágost nevében azt is megígérte Georg von Carlowitz szász tábornok, a küldöttség vezetője - amit a szövetségi szerződésbe bele is foglaltak -, hogy ura a lehető legrövidebb időn belül a Rzeczpospolitát is csatlakoztatja a háborúhoz.[10] Meghökkentő ígéret! Hát nem a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság uralkodója szövetkezett a hatalmas orosz birodalom uralkodójával Svédország ellen Preobrazsenszkojeban?
Nem! II. Ágost - ahogyan azt már jeleztük - nem a szejm engedélyével tárgyalt I. Péter cárral, ugyanis a Rzeczpospolita alkotmánya értelmében a háború és béke kérdésében a lengyel király - litván nagyfejedelem csak a szejmmel közösen dönthetett. Ezt a jogi akadályt próbálta elhárítani II. Ágost azzal, hogy szász választófejedelemként, s nem királyként kötelezte el magát az északi háború mellett! II. Ágost felelőtlen és meggondolatlan politizálása odáig terjedt, hogy 1700 februárjában hadüzenet nélkül rátámadt Svéd-Livóniára (Riga elfoglalásának a céljával) "megfeledkezvén" a szerződés azon pontjáról is, miszerint Oroszország csakis egy lezárt orosz - török béke után teljesíti vállalt kötelezettségeit.[11] (Az orosz hadüzenetre csak 1700. július 3/13-án került sor, szövetségesei, Szászország és Dánia viszont - Oroszországot mellőzve - már javában harcoltak a svédekkel. A türelmetlenség és a szakszerűtlenség a szövetségesek első vereségeit is meghozta.)
A háború híre és a háborús vereségek (1700 márciusa, 1700. augusztus 9.) egész Lengyelországban megrökönyödést és döbbenetet váltottak ki, hiszen a király a Rzeczpospolita tudta és hozzájárulása nélkül háborúba keveredett. Mi a kiút egy ilyen képtelen helyzetből? A Rzeczpospolita - és itt elsősorban a szenátusra kell gondolni - sietősen deklarálta hivatalos álláspontját: a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság nem tekinti magát hadviselő félnek, a Svédország elleni támadás a szász választófejedelemség, csakis a választófejedelem és nem a lengyel király akciójának tekintendő!
Igaz, hogy II. Ágost gyors sikerekre építő haditerve totálisan csődöt mondott, ám 1700 őszén felcsillant a remény a hadi helyzet korrigálására. A Narvához vezényelt orosz erők már szeptember 9/19-én blokád alá vették az 1300 katona, 400 városbeli gyalogos, 200 lovas által védett, kiválóan felszerelt és ellátott erődvárost.[12] A 60 napja húzódó ostrom az ostromlók utánpótlási gondjait napról-napra fokozta, az oroszok harci kedvét napról-napra csökkentette. November első napjaiban a cárt szolgáló idegenek (nyemci = szószerinti fordításban: némák) szökdösése is elkezdődött, az idegenek megbízhatatlanokká váltak. November 19/29-én, amikor XII. Károly svéd király felmentő seregével Narvánál megjelent, már egy harci moráljában megroppant orosz félre mért katasztrofális vereséget. A november 20/30-i kapituláció súlyosságát érzékelteti az a tény, hogy az orosz tüzérség nagy része - 4 db 30-fontos, 26 db 18-24-fontos, 33 db 6-12-fontos, 50 db 3-fontos tábori ágyú, 25 db 2-3 pudos mozsár, 7 db nehézágyú - svéd hadizsákmány lett. I. Péter cár távollétében - Novgorodba utazott az utánpótlás megsürgetése végett - 79 orosz tábornok és főtiszt inkább a svéd hadifogságot, mint a további küzdelmet választotta. Narvánál az ostrom idején 5800-6000 cári katona veszítette életét, ideszámítva azokat is, akik éhen haltak, megfagytak, menekülés közben a folyóba fulladtak. Az emberveszteség ennél sokkal nagyobb volt, hiszen az életben maradt "narvaiak" novgorodi lajstroma csupán 22 967 főt számlált (a legalább 40 ezresnek tehető hadseregből).[13]
I. Péter cárt a narvai vereség az eddigieknél is nagyobb aktivitásra serkentette. Parancsára 1700-1701 telén országszerte begyűjtötték a templomok és kolostorok harangjait és a hadakozási holt időben 275 db új ágyút öntöttek. Maga pedig a megrendült koalíciót élesztette újjá Birzsében (ma: Biržai - litván kisváros) II. Ágosttal való személyes találkozóján. A cár egy pillanatig sem gondolkodott a téli időjárás viszontagságain, az ezer kilométeres ijesztő távolságon. 1701. január utolsó napján (=február 10-én) elindult Moszkvából a livón Dünaburg (Dvinaburg, ma: Daugavapils lettországi város) felé és alig három hét alatt Livóniában termett. A villámlátogatás eredménye az 1699-es preobraszenszkojei szövetségi szerződés megújítása, illetve módosítása lett.
A birzsei egyezményt 1701. február 26-án/március 9-én pecsételték meg az uralkodók. II. Ágost és I. Péter második koalíciós megállapodása 10 cikkelyben rögzítette az együttműködés formáit. A szerződő felek ünnepélyesen vállalták, hogy a Svédország elleni háborút tovább folytatják, Oroszország katonai és pénzügyi segítséget nyújt II. Ágost szász választófejedelemnek és lengyel királynak[14]
Preobrazsenszkojehoz (1699) hasonlóan a Birzse-i egyezményt (1701) is a háború folytatása céljából írták alá, a stratégiai célok tehát nem változtak. Svédország Baltikumból való kiszorítására és a svéd-livón tartomány egymás közötti felosztására még nagyobb erőket mozgósítottak a svéd hegemónia megtörésén munkálkodó II. Ágost és I. Péter. A fiatal, 16 éves XII. Károly svéd király elszigeteléséért, illetve az evangélikusok (Svédország, Brandenburg) szövetkezésének a megakadályozásáért II. Ágost lengyel király még plusz árat is fizetett. Beleegyezett I. Lipót császár javaslatába, aki a brandenburgi választófejedelmet, III. Hohenzollern Frigyest Poroszország királyává (König in Preussen) koronáztatta 1701. január 18-án Königsbergben (ma Kalinyingrad, Oroszország).[15] Amíg a császár egy birodalmon kívüli cím fejében a spanyol örökösödési háborúban bevethető, értékes katonaanyaghoz jutott, addig a lengyel király csak előnyösnek látszó alkut kötött. A königsbergi koronázás elismerése II. Ágost részéről nem jelentett kevesebbet, mint azt, hogy a Rzeczpospolita porosz tartománya feletti uralkodói jog a későbbiekben vitathatóvá vált a szomszédos királyok, a lengyel és a porosz királyok között[16]
A Rzeczpospolitában 1701-től kezdve a háború logikájának megfelelően zajlottak az események, és egyáltalán nem meglepő, hogy a történések egyre mélyebb válságba sodorták a Nemesi Köztársaságot. Örvényszerűen a politikai süllyesztőbe vitték a királyt és országait. Először a Kurlandi Hercegséget foglalták el a svédek, 1701 júliusában már a Rzeczpospolita területén folytak a harcok. Decemberre Litvánia északi részét (Kowno ma: Kaunasz városa, Samogitia ma: Zsemajtija) hódoltatta a gyerekkirálynak csúfolt XII. Károly. A svédek megjelenése a Rzeczpospolita területén a Nemesi Köztársaság valamennyi ellentétét (nemzeti: lengyel - litván, vallási: katolikus - protestáns, társadalmi: nemes - kozák=katonaparaszt) a felszínre hozta. Az 1569-től létező lengyel-litván reálunió alapjaiban ingadozott.
A Rzeczpospolita "inter Majestatem ac Libertatem"[17]
Egy ilyen súlyos külső és belső válsággal küszködő országba menekült 1701 júliusában Bercsényi Miklós, majd novemberben II. Rákóczi Ferenc. Sorsukat a lengyelországi belharcok, a királypártiak és a II. Ágost-i politika ellenségeinek s azon belül is a svéd- vagy a franciapártiak küzdelme határozta meg. Amíg 1701 nyarán a lengyel király és a befolyásos lengyel szenátorok szimpatizáltak Bercsényi politikai kezdeményeséivel,[18] addig szűk öt hónapon belül a politikai hangulat gyökeresen megváltozott. A mazóviai Rawa térségében Bercsényi elrablására tett kísérlet[19] pedig félreérthetetlenül jelezte, hogy a lengyel királyi udvar kurzust váltott, a francia befolyással szemben a bécsi udvarral való együttműködés kapott elsőbbséget.
Mikor Strattmann Henrich Johann-nak, a császár lengyelországi követének és II. Ágost szász miniszterének, Beichlingen Wolf Dietrichnek az összejátszása tagadhatatlanul kiderült, Franciaország varsói nagykövete, du Héron is taktikát változtatott. A hivatalos diplomácia területén elszenvedett vereségét a lengyel franciapárti szenátorokkal próbálta kompenzálni. Azaz, a magyarországi diverzió ügyét a francia érzelmű szenátorok segítségével próbálta realizálni. A Rzeczpospolita leggazdagabb és legbefolyásosabb méltóságviselőihez ő "közvetítette ki" a magyar bújdosókat, akik immár hivatalosan is üldözöttekké váltak Lengyelországban. Így kerültek Rákócziék kapcsolatba Radziejowski Michał gnieznoi prímásérsekkel, Jablonowski Stanisław korona főhetmannal, Sieniawski Adam bełzi, Potocki Józef kijevi, Kątski (Kontski) Marcin podóliai vajdával és nem utolsó sorban, Sieniawskinéval, leánykori nevén, Lubomirska Elżbieta Helenával.[20]
A felsorolt személyekkel való találkozásokat és a magyar ügy támogatásáról szóló beszélgetéseket nem volt nehéz megszerveznie, hiszen a szejm Varsóban ülésezett 1701. december 22 - 1702. február 8. között. (A szejm berekesztése után egy héttel, február 16-tól kezdődően a szenátusi üléseken folytatták az államügyek vitáját.[21])
Rákócziék szempontjából rosszul alakult a szejm ülésszaka, mert a francia nagypolitika nem volt képes visszaszerezni a királyi udvarnál az elvesztett befolyását. A háttérben viszont egy pillanatra sem maradtak abba a francia-lengyel-magyar kapcsolatok kiépítésével foglalkozó tervezgetések. Rákóczi és Radziejowski prímásérsek lowiczi titkos tárgyalásán a híres törökverő Aleksander vagy Konstanty Sobieski magyar királyságba való juttatásának az esélyeit taglalták, januárban már Jablonowski főhetman neve forgott, mint magyar királyjelölt.[22] A magyarországi fegyveres harc módozatainak mindegyike Franciaország anyagi és katonai támogatásával kalkulált, miközben eleve feltételezte azt is, hogy XIV. Lajos "megfékezi" XII. Károlyt Lengyelországban. Ezzel szemben mi volt a realitás? A stockholmi és a varsói francia követek hasztalan igyekeztek jobb belátásra bírni XII. Károlyt. Nem elég, hogy a "viking"- svéd király mélyen benyomult a Rzeczpospolita területére, de a királyságra méltatlan II. Ágost detronizációját is a fejébe vette. A II. Ágost megbüntetéséhez makacsul ragaszkodó ifjú katonakirály a békét egyetlen feltételhez, a szász választófejedelem lengyel trónról való letaszításához kötötte.
A szejm alsó- (izba poselska) és felsőháza (izba senatorska) felháborodottan utasította vissza XII. Károly követeléseit, de az azonnali béketárgyalásoktól nem zárkózott el. Furcsa és különös állásfoglalását azzal indokolta, hogy a lengyel király alkotmányellenesen, a Rzeczpospolita tudta és beleegyezése nélkül visel hadat, következésképpen a svéd és a lengyel király között a Rzeczpospolita révén helyreállhat a béke. Alternatív javaslatként elhangzott a felsőházban Jablonowski St. főhetman szájából az is, hogy Lengyelország Svédországgal kössön támadó szövetséget Oroszország ellen, hogy a Baltikumra szemet vető, közös ellenségtől megszabaduljanak.[23] II. Ágost alig másfél év alatt reménytelen helyzetbe navigálta magát. 1701 végére országai közül Litvániát már teljesen elvesztette, Lengyelország pedig részekre szakadozott. I. Péterrel kötött katonai egyezsége csődöt mondott, és rá kellett döbbennie arra is, hogy igazi országát, hazáját, Szászországot az előrenyomuló bajor-francia hadak veszélyeztetik. Ezt kivédendő, Ágost, mint szász választófejedelem - a lengyel rendek elől eltitkolva - egy "offenzív és defenzív szerződésben" állapodott meg[24] I. Lipót császárral 1702. január 16-án. Bécsi paktuma rövid időn belül ismertté vált Lengyelországban, mire a főnemesek királygyűlölete még inkább fokozódott.
Svédország agresszív magatartása, a Rzeczpospolita egységének látható bomlása, a lengyel, litván nemesi társadalom pártosodása, a nemesi alkotmány sorozatos megszegése stb. megannyi napirendi pont témájául szolgált a szejmben, majd az ülésszak befejezése után a szenátusban.
Ilyen bizonytalan légkörben teljesen érthető, hogy Rákócziékat Varsó közelében rejtegetni tovább kockázatos volt. Sorsukról 1702. február 10-én döntött a Sieniawski házaspár: "a francia" és "a német" mérnök a Varsótól és Krakkótól egyaránt messze fekvő Sieniawski-birtokra, a Brzeżany-i (ma: Berezsani ukrajnai kisváros) kastélyba költözzön. Ez a Jaroslaw-Lwów-i úton fekvő családi birtok, a Sieniawski-család ősi fészke[25] adott otthont Rákócziéknak 1702 márciusa és 1703 júniusa között.
Ide, a fő politikai eseményektől elzárt vidékre, messze a belső és a külső hadszínterek mögötti zugba, a nagyhatalmú Sieniawski Adam háborítatlan birtokára igencsak megszűrve jutottak el a hírek. Holott mind nyugaton és keleten lángokban állt az ország.
1702 áprilisában már a Nyeman parti Grodno és a litván főváros, Vilnó is XII. Károly kezére került. Május elején szinte az egész Litvánia behódolt a svéd királynak. A svédek lengyelországi villámhadjáratuk során Varsó feladását már május 24-én kikényszerítették, a klisovi (kliszow-i) csatában ugyancsak megalázó vereséget mértek II. Ágost király egyesült, szász-lengyel hadára július 19-én.[26] Július utolsó napján a "koronás" Krakkó is elesett.
Legalább ilyen reménytelen volt a helyzet keleten is! A Dnyeper folyó folyását alapul véve, a Jobbparti-Ukrajnában - a kijevi és a braclavi vajdaságokban, Podóliában és Volhínia keleti részében - 1702 őszére a kozák- és jobbágyfelkelők tartották ellenőrzésük alatt a szóban forgó területeket. A lengyel zsoldban szolgáló kozák ezereskapitányok (Palej, Szamusz, Iszkra) kb. 12 ezer fegyverest összpontosítottak Belaja Cerkov (Biela Cerkiew) környékén. Potocki Feliks koronahetman nemesi hadát 1702. október 16-án (27-én) Berdicsevnél (Ukrajnában, a mai Zsitomirtől délre) a felkelők tönkreverték, a blokád alá vett Belaja Cerkov védői november 10-én (21-én) kapituláltak.[27] Ezek a kozák vezetéssel kivívott győzelmek az 1648-as évet, a Hmelnyickij-i diadalokat idézték. Nem véletlen, hogy Palej Szemjon választott kozákhetmant "kis-Hmelnyickijnek" titulálták Ukrajna szerte.[28] Nem véletlenül, hiszen a Hmelnyickij-i program annak idején, az 1648-1654 közötti háború eredményeképpen a Balparti-Ukrajna Lengyelországtól való elszakításához vezetett. Most, 1702-ben felrémlett a veszély: megismétlődhet a félévszázaddal ezelőtti tragédia. A Balparti-Ukrajna után a Jobbparti-Ukrajna is Oroszországhoz kerül? Ezt a lengyel szempontból súlyos fenyegetést mihamarabb fel kellett számolni. Éppen a Rákóczit "támogató" lengyel mágnásokra (Sieniawski Adam, Potocki Józef stb.) hárult az ukrajnai belháború lecsendesítése.
1702 novemberében, a lvovi főúri tanácskozás Sieniawski Adam nagyhetmant bízta meg Ukrajna pacifikálásával. Az ukrajnai hadjáratra gyülekező hadak főparancsnoksága Brzeżany lett. Rákóczi és Bercsényi tartózkodási helyén folytak a kozákok elleni háborút előkészítő tárgyalások 1702-1703 telén.[29] Innen, a Sieniawski-birtok környékéről indultak meg a nemesi csapatok 1703 áprilisában Palej - Szamusz kozákjai ellen. (1703-ban Podóliából és a braclavi vajdaságból sikerült a felkelőket kiszorítani, de a Jobbparti-Ukrajna végleges lecsendesítése csak 1704-ben történt meg, amikor a lengyel nemesi hadak és I. Péter cár balparti - orosz - kozákjai együttesen léptek fel a létszámában megfogyatkozott fasztovi, belaja cerkovi kozákok ellen.[30])
Du Héron aktivitására se számíthattak a magyar főurak, mert a francia diplomatát II. Ágost parancsára a svédekkel való összejátszás vádjával letartóztatták és kiutasították Lengyelországból.[31] Rákócziék nemigen tudhattak arról, hogy a magyar ügyet pártfogoló, Rákóczival szemben mindig vendégszerető és szívélyes Potocki Józef kijevi vajda volt az a személy, aki du Héront II. Ágostnál feljelentette.[32] Mint a svédekhez küldött tárgyaló delegáció egyik tagja véletlenül tudomást szerzett arról, hogy XIV. Lajos diplomatája levelezett a svéd kancellárral (Piper Carl) és az Ágost-ellenes litván alkincstárnokkal (Sapieha Benedykt). Du Héron leveleit megszerezve (megvásárolva?) átadta a kompromittáló iratokat II. Ágostnak, aki haladéktalanul megszabadult a kellemetlen rezidenstől.
Végülis milyen segítségre számíthatott Rákóczi Lengyelországban 1703 tavaszán? Miben reménykedhetett Rákóczi egy olyan országban, amely sorozatos vereségeket szenvedett a svédektől, amely a Rzeczpospolita valamennyi fővárosát (Krakkót, Varsót, Vilnót) 1702 folyamán elveszítette? Számíthatott-e reálisan Sieniawski nagyhetman, a rokon támogatására akkor, amikor az ukrajnai "lázadók" leverésével bízták meg 1703-ban?
A kérdésekre csak szkeptikusan vagy nemlegesen válaszolhatunk. Úgy gondoljuk, hogy Lengyelország 1701-1703. évi kül- és belpolitikai problémáinak ismeretében megalapozottan kijelenthetjük, hogy Rákócziék külső támogatásra alapozott tervei (francia pénzen verbuvált lengyel katonaság élén megjelenni Magyarországon) mind füstbe mentek. Perjés Géza hadtörténésszel teljesen egyetértve leszögezhető: "...a lengyelországi zavarok következtében szinte a felkelés külpolitikai bázisa omlott össze, hiszen itt toboroztatott volna a felkelés megindításához szükséges katonaság, és Lengyelország lett volna a közvetítő állomás, melyen keresztül pénz, francia szakértők és a háború viseléséhez szükséges hadianyag Magyarországra érkezhetett volna..."[33]
Rákóczi brzeżany-i helyzete egyre kilátástalanabbra fordult. Bercsényin keresztül még egyszer megpróbálkozott a lehetetlennel. XIV. Lajost arra kérte, hogy Lengyelországban francia pénzen 4000 gyalogost, 4000 lovast toboroztathasson,[34] miközben a döntését már nem halogathatta tovább. 1701 novemberétől 1703 májusáig, júniusáig a Lengyelországban szerzett tapasztalatai alapján meggyőződhetett arról, hogy Magyarország sorsa az európai nagypolitikán kívül rekedt, Sieniawski-vendégként, azaz II. Ágost lengyel király elől is bújdokoló, sőt vérdíj fejében köröztetett személyként semmi esélye sem maradt felszabadító had élén Magyarországon megjelenni. Tarthatatlan helyzetét mindössze két példával kívánjuk illusztrálni. Amikor II. Ágost lengyel király 1702. május 24-én nagyhetmanná (a Lengyel Korona hadseregének alparancsnokává) nevezte ki "Rákóczi jótevőjét", Sieniawskit, I. Lipót császár lengyelországi követe igencsak ideges lett. Megnyugtatására tudatták vele: a hetmani buzogány elnyerésének a legfontosabb kritériuma az volt, hogy Sieniawski vajda Rákóczi lengyelországi törekvéseit nem támogatja,[35] tehát nem nyújt segítő kezet távoli rokonának se pénzkölcsönök szerzéséhez, se katonák toborzásához. A nagyhetman 1702. július 25-i, feleségéhez írt levele már a kötelezettség vállalásának a jegyében született. a lengyel főúr arra szólította fel a Rákóczihoz gyengéd érzelmeket tápláló feleségét, hogy intse óvatosságra a herceget: "... ne kapdosson és ne kapkodjon a Svédért" (Rakocziemu ... racz persuadować, aby się nie porywał y nie chwitał Szweda), mert éppúgy megjárhatja, mint ahogyan a nagyapja (II. Rákóczi György), aki a svédekkel való együttműködésnek köszönhette bukását, életét is alig tudta kimenteni Lengyelországból.[36]
1703. június első napjaiban, amikor Majos István kisnemes vezetésével immár a második kuruc deputáció sürgette a vezér hazatérését, II. Rákóczi Ferencnek a sorsfordító döntést egyedül kellett meghoznia. Vallomásaiban őszintén idézi fel a nehéz pillanatokat. "Bercsényi ... visszatérését ki nem várva vagy arra kényszerültem, hogy háborúzzak katonák, tisztek, fegyverek és pénz nélkül, vagy ne álljak a fölbiztatott nép mellé." A mérleg egyik serpenyőjében "az ifjúi hév", "az adott szó", "a hazaszeretet", "a nemzetnek tett szolgálat", a másik serpenyőjében a "a veszélyek előrelátása", az önbizalom és az erő hiánya, "a józan ész" volt található. "A józan ész azt tanácsolta, hogy küldjek el úri barátaimhoz a megígért csapatokért, tápláljam a nép lelkesedését, és időhúzással nyerjek időt."[37] A Vallomások első könyvének fenti gondolatsorához a Vallomások után papírra vetett Rákóczi Emlékiratok még hozzáteszik: a magyarországi helyzet miatt "veszélyes [volt] a késlekedés", ugyanis "ha egyszer az első láng kialszik, a második már nem olyan erős."[38]
A Rákóczi-biográfus Márki Sándor szerint 1703. június 7-én, Úrnapján[39] - éppen a kurucok dolhai vereségének napján - döntött a Lengyelországban bujdosó Rákóczi a hazatéréséről, mint ahogyan arról is, hogy a magyarországi bujdosók élére áll. Ekkor még időnyerésre játszott a bujdosók bujdosó vezére. Úgy tűnik, hogy az ifjú Rákóczi mindenképpen igényelte az idősebb, a tapasztaltabb és tekintélyesebb barátok tanácsait, hiszen ezúttal sem mulasztotta el megjegyezni: "Ebben a tervben megerősített a [kijevi] palatinus is, egy derék és öreg katona..."[40] Amikor a június 11-én befutott Rákóczihoz a dolhai vereség híre, az óvatos taktikázást "a fenyegető veszély fölforgatta, és ezért minden megfontolást elvetve" csekély kíséretével gyors tempóban haladt a magyar határ felé.
Rákóczi vallomásaiból és az emlékirataiból nem derül ki egyértelműen, hogy mikor is lépte át Magyarország határát. Az előbbiben ezt olvashatjuk: "június 13-án átkeltem a Rubiconon..."[41], az utóbbiban pedig ez szerepel: "...átléptem Magyarország határát, mint Caesar a Rubicont, hogy ne legyek a lengyelek terhére."[42] A magyar történetírás ezidáig a Rubicon-nak csak a szimbolikus jelentőséget tulajdonított. Nagy a valószínűsége annak, hogy a Vallomások június 13-án jelzett "Rubicon"-ja valóságosan egy, a magyar-lengyel határon levő, de határfolyóként soha nem emlegetett folyócskát jelöl, mégpedig a lengyel oldalon, a Vereckei-hágó közelében eredő Sztrij folyócskát.[43] Ennek a Dnyeszterbe ömlő, igen kanyargós és szeszélyes hegyi folyónak az átlépésével Rákóczi földrajzilag még semmiképpen sem érkezett meg hazájába, ellenben döntésével visszavonhatatlanul elkötelezte magát a fegyveres harc mellett. Konkrétan egy olyan fegyveres küzdelem mellett, amelyet a "józan ész" ellenére, katonák és pénz híján indított meg.
14-én a Vereckei-hágón túli - a magyar határtól kb. 3 kilométernyire található - Klimecben (Klimciben) szemlézte Rákóczi "a menekülésből visszamaradt hadseregét", az "ötszáz puskával fölfegyverzett, ugyanannyi husánggal, kaszával és lándzsával fölszerelt" emberét.[44] "Rákóczinak ebben a percben más katonasága még nem volt, mint ez a bátor, lelkes, de katonai szemmel nézve semmi harcértékkel se bíró, alig felfegyverzett pórhad..."[45]
15-én Klimecből, ebből az utolsó lengyel falucskából keltezte egyik levelét a francia ügyvivő Bonnacnak, és talán még aznap vagy 16-án kelt át a Vereckei-hágón mindenféle segélycsapatok nélkül.[46] Rákóczi és Bercsényi másfél éves lengyelországi tartózkodásának mérlegét a következőképpen vonhatjuk meg.
Összegzés
1. Rákóczi és Bercsényi nem rendelkezett politikai menedékjoggal Lengyelországban, a központi hatalom elől rejtőzködni voltak kénytelenek, bujdosókként éltek. Sieniawski magánbirtokain álnevet használva, hamis foglalkozást mímelve a Magyarországgal szomszédos birtokok lengyel főuraival konspiráltak.
2. Ezek a főurak a szejmben és a szenátusban teljesen másképpen politizáltak, mint "otthon", a határszéli birtokaikon. A centrális intézményekben a Rzeczpospolita megmentésén törték a fejüket, ám a haza védelmének az értelmezése egy feloldhatatlan dilemma elé állította a politikai szereplőket. A honvédelem egyrészt a svédek elleni háború folytatását, másrészt pedig a király által megsértett nemesi alkotmány védelmét jelentette. Magatartásukban ezért - a konkrét körülményektől függően - hol a királyellenességük (alkotmányt sértett a király, mert a Rzeczpospolita beleegyezése nélkül támadta meg Svédországot), hol a király mellettiségük (az alkotmányosan megválasztott és megkoronázott lengyel király és ország sérthetetlenségét garantálni kell) kerekedett felül. A fő- és köznemesség mindvégig a legitim király alkotmánysértése és az alkotmánysértő király megmentésének a dilemmája között őrlődött. Ebből a folyamatból az egyébként a Rákóczival szimpatizáló, sőt rokonságban álló lengyel főurak nem maradhattak ki.
3. A Magyarországra vonatkozó politikai terveket a francia követ mozgatta, de a Rzeczpospolita anarchikus viszonyai nem kedveztek a francia elképzelések kivitelezésének. A hagyományosan erős lengyelországi francia párt maradványai még működtek, de összetételük nem volt szerencsés a 18. század első éveiben. A prímásérsek Radziejowski nem exponálhatta magát nyíltan a törvényesen megválasztott és megkoronázott lengyel király, II. Ágost ellen. Jablonowski főhetman (1634-1702) már öreg volt, s a pártharcok kellős közepén, 1702-ben halt meg. A király Jablonowski helyére a saját hívét, Hieronim Lubomirskit (1647-1706) nevezte ki, sőt még a világi méltóságok legfontosabb tisztségét, a krakkói kastellánságot is az ő kezébe tette le. (Mind a két tisztséggel 1702 májusában ékesítette fel II. Ágost király odaadó hívét.[47])
4. Sieniawskinéról (1669-1729), mint a francia párt agilis személyéről külön kell szólni. Őt "korona nélküli királynőként" (Królowa bez korony) emlegették a kortársak.[48] Versaillesban, Bécsben, Drezdában ugyanolyan ismert volt, mint Lengyelországban. Hallatlan aktivitása nem a véletlen műve volt, hiszen korábban Jan Sobieski király francia feleségének bizalmasaként tevékenykedett. A francia diplomácia eszköztárát - a politikai és a szerelmi intrikát - ő is szívesen alkalmazta. Jan Jablonowskival, a főhetman fiával, Aleksander Sobieski herceggel, Rákóczi Ferenccel folytatott szerelmi viszonya nem volt mentes a politikai számításoktól. Bármennyire is fontos politikai tényezőnek igyekezett beállítani magát a született Lubomirska hercegnő, a magántermészetű segítségen (kölcsönökön) kívül hatékony, állami támogatást sehol, se a francia, se a varsói, se a drezdai udvarban nem volt képes kieszközölni Rákóczinak.
5. A "magyar ügy" perifériára szorult a lengyel tragikus kül- és belpolitika miatt 1703-ra. A Rákóczi - szimpatizáns lengyel főnemeseknek az országos politikában játszott szerepüknél (rangjuknál és tisztségüknél) fogva mindenek előtt arra kellett összpontosítaniuk, nehogy megismétlődjék az újabb "özönviz" (potop), tk. az 1655-1660 között megtapasztalt svéd invázió. Ezért Rákóczi magyarországi fegyveres akcióját elvben igen, ám a gyakorlatban nemigen támogatták. Megalapozottnak látjuk kijelentésünket: a nagy északi háború első évei - a közhiedelemmel ellentétben - a Rákóczi-szabadságharc kirobbanását, illetve kibontakozását egyáltalán nem segítették elő.
* A 2002. december 9-én Budapesten tartott előadás átdolgozott és kibővített változata. Az Erdélyi Múzeum számára leadva.
[1] Thaly Kálmán: A székesi Gróf Bercsényi család 1470-1835. II. k. 1689-1703. Budapest, 1887. 392-454. ; Márki Sándor: II. Rákóczi Ferencz. I. k. (1676-1707). Budapest, 1907. (a továbbiakban: Márki, 1907.) 220-238.; Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora. Budapest, 1934. 116-125.; Benda Kálmán (szerk.): Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980.; Hopp Lajos: A lengyel-magyar hagyományok újjászületése. Budapest, 1972. (Modern Filológiai Füzetek 14.) 39-59.; Köpeczi Béla - R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. 2. bőv. kiad. Budapest, 1976.; Kovács Endre: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában. Budapest, 1973. 186-189.; Staszewski, Jacek: A magyarországi függetlenségi harc és Lengyelország. (a továbbiakban: Staszewski, 1980.) In: Rákóczi-tanulmányok. (Szerk. Köpeczi Béla, Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1980. (a továbbiakban: Rákóczi-tanulmányok.) 229-246., Köpeczi Béla: II. Rákóczi Ferenc külpolitikája. Budapest, 2002. 28-29., 56-62., 63., stb.
[2] Theatrum Euroaeum. Theil XV. (Vom Jahr 1696. an bis zu Ende dieses Seculi 1700.) Francfurt am Mayn, MDCCVII. 286-308., Piwarski, Kazimierz: Das Interregnum 1696/97 in Polen und die politische Lage in Europa. In: Um die polnische Krone. Sachsen und Polen wärend des Nordischen Krieges 1700-1721. (Bearbeitet von Kalisch J., Gierowski J.) Berlin, 1962. 9-44., Otwinowski, Erazm: Dzieje Polski pod panowaniem Augusta II od 1696-1728. Kraków, 1849., Jarochowski, Kazimierz: Dzieje panowania Augusta II. t. 1. Poznań, 1856., Bilbaszov V.: Abbat Polignac i polszkoje bezkorolevje. In: Otyecsesztvennije zapiszki 1869/6. t. CLXXXIV. 253-257., Konopczyński, Władysław: Polska a Szwecja od pokoju oliwskiego do upadku Rzeczypospolitej, 1660-1795. Warszawa, 1924. 20-34.(a továbbiakban: Konopczyński, 1924), Staszewski, Jacek: O miejsce w Europie. Stosunki Polski i Saksonii z Francją na przełomie XVII i XVIII wieku. Warszawa, 1973. 33-52. Lásd még: Piltz, Georg: August der Starke. Träume und Taten eines deutschen Fürsten (2-e Aufkage) Berlin, 1987. 79-124., Wielka Historia Polski. t. 5. Gierowski, Józef: Rzeczpospolita w dobie złotej wolności (1648-1763). Kraków, 2001. 243-290. stb. stb.
[3] Más adat szerint Pillauból keltezték ezt a levelet. Schwarz, Iskra: Peter der Grosse und Wien. In: Ausstellung im Österreichischen Staatsarchiv. "Peter der Grosse in Wien". Wien, 1999. 3.
[4] I. Péter cár kemény hangú levele érthető, hiszen alig öt hónapja, hogy 1697. január 29-én (február 8-án) Bécsben Ausztria-Oroszország-Velence törökellenes támadó paktumot írt alá. Rosszijszkij Goszudarsztvennij Vojenno-isztoricseszkij Archiv (a továbbiakban: RGVIA) fond 456. Szevernaja vojna, 1698-1720. gyelo 30. dok. 2. - 42751., Usztrjalov N. G.: Isztorija carsztvovanyija Petra Velikovo. t. III. Szankt-Petyerburg (SPb), 1858., 47-48. (a továbbiakban: Usztrjalov, 1858.)
[5] Usztrjalov, 1858. 43-44.; Lásd még: Bogoszlovszkij M. M.: Pjotr I. (Matyeriali dlja biografiji) t. III. Moszkva, 1941., t. IV. Moszkva, 1948. Molcsanov N. N.: Diplomatyija Petra I. Moszkva, 1984., Pavlenko Ny. I.: Pjotr Velikij. Moszkva, 1994., Isztorija vnyesnyej polityiki Rossziji. XVIII vek. (Otvetszvennij redaktor: Szanyin G. A.) Moszkva, 1998. stb. stb. idevágó részeit.
[6] Piltz, Georg: August der Starke. Träume und Taten eines deutschen Fürsten. Biographie. (2-e Auflage) Berlin, 1987. (a továbbiakban: Piltz, 1987.) 58.; Christian August von Sachsen-Zeitz - Magyarországon Keresztély Ágost néven ismert személyiség - Szász Móric herceg legkisebb fia 1666-ban született a szászországi Zeitzben. 20 éves korában Magyarországon a török ellen harcolt, Buda felszabadításában is részt vett. 1689-ben a frankfurti karmelitáknál katolizált, 1691-ben Kölnben kispap, 1695-ben itt szentelték pappá. Kölni kanonokként, nagyprépostként, majd salzburgi, eichstatti, lüttichi (liege-i), münsteri káptalan javadalmasaként szolgálta egyházát, majd a győri püspökségből az esztergomi érsekségbe távozó Kollonich Lipótot követte a győri püspökségben 1696 januárjában. A harmincéves új győri püspök közel három évtizeden át a magyar királyok (I. Lipót, I. József, III. Károly) bizalmas tanácsadója, diplomatája volt. 1698-ban bíboros lett, majd Kollonich Lipót érsek halála után, 1707. január 20-án - a győri püspökség megtartása mellett - esztergomi érsekké szentelték. III. Károlyt és feleségét ő koronázta Magyarország királyává, illetve királynéjává. Keresztély Ágost érsek kérelme alapján honosodott meg országunkban a hercegprímási cím. Beadványára VI. Károly császár (III. Károly néven magyar király) a mindenkori magyar prímásnak a "Római Szent Birodalom Hercege" címet adományozta. 1725. augusztus 23-án Regensburgban érte a halál, a pozsonyi Szt. Márton koronázó templomban temették el. Schematizmus Dioecesis Jauriensis - Győregyházmegyei Almanach. Győr, 1968. 56-57.; Magyar Katolikus Lexikon. VI. k. Budapest, 2001. 570-571.; Lexikon für Theologie und Kirche. Bd. 2. (Hrsg. Walter Kasper u. a.) Freiburg-Basel-Rom-Wien, 1994. 1134-1135.
[7] Blome, Astrid: Das deutsche Russlandbild im frühen 18. Jahrhundert. Forschungen zur osteuropäischen Geschichte. Band 57. Wiesbaden, 2000. 76. oldalon a 114. lábjegyzet - a braunschweigi Post-Zeitung ekképpen kommentálta a királyi vetélkedés jövőjét: Oroszország a békés kapcsolatok megszakításával fenyegetőzik, ha a lengyelek "a franciát választanák meg", "Conti hercegnek igen csekély a reménye arra, hogy a koronát elnyerje [der Prinz von Conti wenig Hoffnung mehr zur Cron zu kommen hat]"
[8] Fennmaradt egy korabeli tudósítás a nevezetes napról: Kurze Beschreibung Den 15 (5) Septembr 1697. zu Crackau geschehenen Königlichen Pohlnischen Krönung. Dresden, Gedruckt bey Johann Riedeln. - Található Moszkvában, a Ritka könyvek gyűjteményében: MK VIII. 17114., Piltz, 1987. 62.
[9] Konopczyński, 1924. 32. o.
[10] Rosszijszkij Goszudarsztvennij Archiv Drevnyih Aktov (a továbbiakban: RGADA) fond 79. opisz 5. gyelo 6. csaszty 2. 166-169., Zsurnal ili Pogyennaja zapiszka, blazsennija i vecsnodosztijnija pamjatyi Goszudarja Imperatora Petra Velikovo sz 1698 goda, dazse do zakljucsenyija Nejstatszkovo mira. Csaszty pervaja. Szankt-Petyerburg, 1770. (a továbbiakban: Zsurnal ili Pogyennaja zapiszka) 5-6.; Brikner A. G.: Isztorija Petra Velikovo. t. 1. Szankt-Petyerburg, 1882. (a továbbiakban: Brikner, 1882.) 396-397.; Pavlenko, 1994. 130.
[11] Gebei Sándor: Az orosz-török béketárgyalások Karlócán és Konstantinápolyban (1699-1700). AETAS, 2001/2. 150-154.
[12] Uo. 12-13.; Pavlenko, 1994. 139.; Usztrjalov N. G.: Isztorija carsztvovanyija Petra Velikovo. t. IV. csaszty 2. Szankt-Petyerburg, 1863. 8-11.
[13] Zsurnal ili Pogyennaja zapiszka 25-27.; Pavlenko, 1994. 145-146. A narvai és az északi háború kezdeti szakaszának eseményeiről lásd még a Magyarországon kevésbé ismert, az idevágó orosz szakirodalom alapvető, archív anyagokkal gazdagon dokumentált feldolgozásait Golikov I. I.: Gyejanyija Petra Velikovo. Moszkva, 1788.; Buturlin D. A.: Velikaja vojna na szevere. t. I. csaszty 1. Szankt-Petyerburg, 1918.; Bogoszlovszkij M. M.: Pjotr I. Matyeriali k biografiji. t. IV. Moszkva, 1948.; Koroljuk B. D.: Recs Pospolitaja i podgotovka Szevernoj vojni. Csaszty I. in: Ucsonije zapiszki insztituta szlavjanovegyenyija. t. IV. Moszkva, 1951. 190-236., Csaszty II. t. V. Moszkva, 1952. 259-295.; Beszkrovnij L. G.: Russzkaja armija i flot v XVIII veke. Moszkva, 1958.; Vozgrin V. Je.: Rosszija i jevropejszkije sztraniv godi Szevernoj vojni. Isztorija diplomatyicseszkih otnosenyij v 1697-1710 gg. Leningrád, 1986., Bobiljev V. Sz.: Vnyesnyaja polityika Rossziji epohi Petra I. Moszkva, 1990. stb.
[14] RGADA fond 79. Sznosenyija Rossziji sz Polsej. opisz 3. dok. 152. - A 2. cikkely szerint 15-20 ezer felfegyverzett, munícióval ellátott, már begyakorlatoztatott orosz katona kerül II. Ágost parancsnoksága alá, amelyet akár Esztónia, akár Livónia területén bevethetett. A királyi megbízott 200 ezer jefimok (ezüst birodalmi tallér) vagy 100 ezer aranyrubel (cservonyec) azonnali segélyt vehetett át Szmolenszkben. Az orosz "befektetést", azaz a szerződés "szóról-szóra való teljesülését" a közös haditanács felállítása, működése garantálta (8. cikkely). Elvben sem a cár, sem a lengyel király (szász választófejedelem) nem zárta ki a konfliktus békés lezárását, a Német-római Császárság, Anglia, Hollandia, Franciaország, Brandenburg mediatorsága elől sem zárkóztak el, viszont deklarálták a birzsei szerződés alapgondolatának a sérthetetlenségét.
[15] Konopczyński, Władysław: Dzieje Polski nowożytny. T. II. (1648-1795). Warszawa-Kraków-Łódź-Poznań-Wilno-Zakopane, 1936. 155.
[16] Uo., Wachowiak, Bogdan: Polityka Brandenburgii-Prus wobec Polski w latach 1618-1763. In: Roczniki Historyczne (Poznań) 1983. 79-80.
[17] Poraziński, Jarosław: Epiphania Poloniae. Orientacje i postawy polityczne szlachty polskiej w dobie wielkiej wojny północnej (1702-1710). Toruń, 1999. 6.
[18] Márki, 1907. 211-213.; II. Rákóczi Ferenc önéletrajza és egy keresztény fejedelem áhításai. Kiadja az MTA Történelmi Bizottsága. Budapest, 1876. 135. o. - Bercsényi titkos audenciája "in Biali P. P. Camalduliensium monasterio".
[19] Tomasevszkij Stefan: Ugorscsina i Polscsa na pocsatku XVIII v. In: Zapiszki Naukovovo Tovarisztva imeni Sevcsenka. (a továbbiakban: ZNTS) t. LXXXIV. Knyiha IV. L’viv, 1908. 77-78.; Rákóczi Ferenc: Vallomások. Emlékiratok. (Szerk. és a jegyzeteket írta Hopp Lajos. Ford. Szepes Erika, Vas István.) Budapest, 1979. (a továbbiakban: Rákóczi Ferenc: Vallomások/Emlékiratok.) 170-171.; Thaly Kálmán: A székesi Gróf Bercsényi család. II. k. 1689-1703. Budapest, 1887. 400-405., lásd még Taube A.: Wolf Dietrich von Beichlingen. Grosskanzler und Staatsgefangner Augustus des Starken. Sächsische Heimblätter, 1987. Bd. 4.
[20] Staszewski, 1980. 235.; Jarochowski, Kazimierz: Epizod Rakoczowy w dziejach panowania Augusta II. od roku 1703-1717. Z czasów saskich spraw wewnętrznych polityki i wojny. Poznań, 1886. (a továbbiakban: Jarochowski, 1886.) 207-208.; Link-Lencsowski, Andrzej: Sieniawscy i Sobiescy po śmierci Jana III. In: Acta Universitatis Wratislaviensis. Historica XLVII. Wrocław, 1984. 245-256.
Sieniawski Adam Mikołaj (1666-1726) előkelő családban született. Apja Mikołaj Hieronim S. a korona nagyhetmanja, anyja a Radziwiłł családból származó Cecylia Maria volt. Iskoláit Lvovban, Krakkóban végezte, 1684-ben Prágában, 1684-1686 között Párizsban folytatta nyelvi, "lovagi" (tánc, zene, vívás) tanulmányait. XIV. Lajossal személyesen is találkozott. 1686-ban tért haza, s rá egy évre megházasodott. Felesége Lubomirski Stanisław Herakliusz herceg lánya, Elżbieta Helena lett. Politikával a feleség nagybátyjának, Hieronim Augustyn Lubomirskinek a hatására kezdett el foglalkozni. Nem utolsó sorban, ennek köszönhette első komoly tisztségét, a bełzi vajdaságot is (1691). Az 1696-97. évi interregnum idején a francia pártot támogatta, ambiciózus feleségének befolyására 1698-ban II. Ágosthoz csatlakozott. Ez viszont nem akadályozta őt abban meg, hogy 1701 december végétől kezdve, Varsótól távoli birtokain ne adjon menedéket a francia politikai vonalat képviselő Rákóczinak és Bercsényinek. Igazi karrierje a svédek támadásakor kezdődött: 1702. május 24-én II. Ágosttól elnyerte a nagyhetmanságot. Mint a hadsereg főparancsnokának helyettese részt vett a döntő vereséget hozó kliszowi csatában. 1702 őszétől fogva a családi birtokról, Brzeżanyból irányította az ukrajnai kozák felkelés elleni harcot. - Polski Słownik Biograficzny. (a továbbiakban: PSB) t. XXXVII/1. Warszawa-Kraków, 1996. 105-107.
Potocki Józef (1673-1751) apja, Andrzej P. híres katona volt. Sobieski Jan király a legmagasabb katonai (nagyhetman) és állami (krakkói kastellán) tisztségekbe emelte. Családi fészkük Stanisławowban épült fel. Józef P. folytatta apja példáját, a Krakkói Akadémia filiáját sikerült neki itt működtetnie. Felesége a Leszczyński családbeli Viktória volt, akinek a révén (Viktória anyja a Wiśniowiecki-lány) volhíniai (wołyńi) és bravlavi (bracławi) birtokokhoz jutott. 1696-97-ben, a királyválasztási küzdelmekben ő is Conti herceget támogatta, ám 1698-ban már II. Ágost megbízásából harcolt a tatárok ellen. Szolgálataiért jutalmat várt, s erre 1702 januárjában esély kínálkozott. A királyi marsallságot végülis nem ő kapta, sőt az 1702 májusában megüresedő nagyhetmanságot Sieniawski, a főhetmanságot pedig Lubomirski Hieronim kaparintotta meg előle. Némi kárpótlást jelentett számára a kijevi vajda cím odaítélése. A kliszowi vereség után Lubomirski H.-mal közösen portyákkal zaklatta a svédeket. Egyik szerencsés rajtaütésük nyomán du Héron francia követ Carl Piper svéd kancellárhoz írott levelei jutottak a kezébe. A kompromittáló leveleket azonnal kiszolgáltatta II. Ágostnak, aki az incidenst du Héron letartóztatására és Lengyelországból történő kiutasítására használta fel. (Rákóczi mit sem tudott du Héron eltávolításának igazi okáról, azaz arról, hogy éppen egyik jótevője, Potocki segítkezett a magyar-francia kapcsolat átmeneti visszaesésében!) 1702-1703-ban, az előléptetések elmaradása miatti sértődését egyelőre félretéve, Sieniawskival együtt harcolt Ukrajnában. - PSB t. XXVIII/1. Wrocław-Warszawa-Kraków-Gdańsk-Łódź, 1984. 60-61., Żielińska Teresa: Poczet polskich rodów arystokratycznych. Warszawa, 1977. 255-257.
Kątski Marcin Kazimierz (1636-1710) iskoláit Krakkóban és Padovában végezte. 1653-1657 között a francia hadseregben dragonyos tisztként szolgált. Hadi tapasztalatait a lengyel királyi gárdánál kamatoztatta. 1665-ben a királyi tüzérség ezredese, két év múlva már tüzértábornok lett. A törökök-tatárok elleni háborúkban szerzett érdemeiért 1677-ben örökbirtokkal, Drożdowicével - Rákócziék egy rövid időt itt töltöttek - 1678-ban a przemyśli sztarosztasággal, 1679-ben a lvovi kastellánsággal jutalmazták. Az 1680-as éveket Sobieski Jan király oldalán harcolta végig a Szent Liga háborújának a keretében. (Ott volt Bécs 1683. évi ostrománál is. A hadjáratról részletes beszámolót írt - "Diariusz wyjazdu z Krakowa pod Wiedeń Jana III roku 1683" címmel. Megjelent Krakkóban 1784-ben.) 1696-1697-ben ő is Conti herceg lengyel királlyá választásáért küzdött, Polignac francia követnek a lengyel tüzérség támogatását is felajánlotta. 1699-ben már ő a vezetője annak a bizottságnak, amelyet II. Ágost a podóliai Kamenyec átvételére jelölt ki. Állítólag a vár átadásakor úgy viselkedett, mint egykor Mucius Scaevola. A törökök lőporral teli hordókkal fel akarták robbantani a várfalakat a lengyelek szeme láttára. A tüzet fogott gyújtózsinórt puszta kezével hatástalanította. Kamenyec örökös várparancsnoka és kamenyeci sztaroszta tisztséggel honorálták szolgálatait. (Előbbi tisztségéről később lemondott.) Az északi háború idején mindvégig kitartott II. Ágost mellett, 800 fős magánhadserege mindig a svédek ellenében harcolt. Egy 1702. május 30-án kelt levelén a krakkói vajda cím díszeleg. - PSB t. XII. Wrocław-Warszawa-Kraków, 1966-1967. 316-318.
[21] Poraziński, Jarosław: Sejm lubelski w 1703 r. i jego miejsce w konfliktach wewnętrznych na poczatku XVIII wieku. Warszawa-Poznań-Toruń, 1988. (a továbbiakban: Poraziński, 1988.) 12-15.
[22] Márki, 1907. I. k. 215., 218.; Staszewski, Jacek: Królewicz Aleksander Sobieski kandydatem do korony węgierskiej. Sobótka 1980/2., 397-398.
[23] Poraziński, 1988. 14.
[24] Foedus resp. offens. et defens. Zwischen I. K. M. und dem König von Polen als Kurfürsten zu Sachsen. In: Feldzüge des Prinzen Eug. von Savoyen. Bd. IV.; Thaly Kálmán: A székesi Gróf Bercsényi család. II. k. 1689-1703. Budapest, 1887. 406-407.
[25] Maciszewski, Maurycy: Brzeżany w czasach Rzeczypospolitej Polskiej. Brodi, 1911. 13. - Berezsani, Brezán, Brezna - a Sieniawski-család birtoka 1530-tól 1727-ig, a család kihalásáig. 1530-ban I. Zsigmond lengyel király Sieniawski Mikołaj zászlós "hű szolgálatait" azzal jutalmazta, hogy Berezsani faluját városi rangra emelte (z jego wsi ... utworżyć i uposażyć miasto), lengyel vagy rusz (orosz) jogállása helyett a német jogállást adományozta (z prawa polskiego albo też ruskiego na prawo niemieckije).
[26] Stok, Paweł: Bitwa pod Kliszowem w r. 1702. In: SMHW t. VI. cz. 2. Warszawa, 1960. 191-252. Az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak a csatában. A valamivel több mint 14 ezres svéd sereg (kb. 4700 lovas, 9730 gyalogos, kb. 100 fős ágyúszemélyzet kb. 30 ágyúval) egy 15 ezres lengyel seregre (7353 lovas, 7282 gyalogos, 355 fős ágyúszemélyzet) mért érzékeny vereséget. - Uo. 197-198., 212.
[27] Isztorija Ukrajnszkoj RSzR. Tom drugij. Vizvolna vijna i vozz’jednannja Ukrajni z Rosszijeju. ... (Druga polovina XVII-XVIII szt.) (Red. kol. Szergijenko G. Ja.) Kijiv, 1979. 286-287.; Grusevszkij M. Sz.: Illusztrirovannaja isztorija Ukraini. Moszkva, 2001. (Reprint 1913.) 374-375.
[28] Janczak, Julian: Der Palej-Aufstand von 1702 bis 1704 in der Ukraine und die Haltung der Rzeczpospolita zum Nordischen Krieg. In: Um die polnische Krone. 104-113.
[29] PSB t. XXXVII/1. 106-107.; PSB t. XXVIII/1. 60-61.
[30] Uo.
[31] Rákóczi Ferenc: Emlékiratok. 195-196.
[32] PSB t. XXVIII/1. 60.
[33] Perjés Géza: A Rákóczi-összeesküvés tervei a háború megvívására. In: Rákóczi-tanulmányok. 136.
[34] Rákóczi Ferenc: Emlékiratok. 196.
[35] Berichte des Hofrats Ritter, 1702. május 29-én Beichlingennek: "Der Kayserliche Gesandter war anfangs nicht zufrieden, dass er [Sieniawski] Unterfeldherr werden soll, nachdem aber diieser sich erkläret die Französische Partei ganzlich zu abandoniren, und die ungarische Rebellen ferner nicht zu fügen, ist er wieder ziemlich content." Staatsliches Archiv Dresden. Loc. 392. Közli Staszewski J.: A magyarországi függetlenségi harc és Lengyelország. In. Rákóczi-tanulmányok. 239. oldalon a 24. jegyzet.
[36] Közli Tomasevszkij: Ugorscsina i Polscsa. In: ZNTS t. LXXXV. Knyiha V. L’viv, 1908. 69.
[37] Rákóczi Ferenc: Vallomások. (Első könyv) 181-182.
[38] Rákóczi Ferenc: Emlékiratok. 200.
[39] Márki, 1907. I. k. 241.; Waltherr I.: Károlyi Sándor emlékiratai a Rákóczi-szabadságharc kezdetéről. Századok, 1874. 325.
[40] Rákóczi Ferenc: Vallomások. (Első könyv) 182.
[41] Uo.
[42] Rákóczi Ferenc: Emlékiratok. 204.
[43] Tomasevszkij: Ugorscsina i Polscsa. In: ZNTS t. LXXXVI. Knyiha VI. L’viv, 1908. 38.
[44] Rákóczi Ferenc: Vallomások. (Első könyv) 183.
[45] Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc háborújának kezdete. Hadtörténelmi Közlemények, 1935. 214.
[46] Tomasevszkij: Ugorscsina i Polscsa. In: ZNTS t. LXXXVI. Knyiha VI. L’viv, 1908. 38. A dolhai csatát követően Károlyi Sándor szatmári főispán kémeket küldött Lengyelországba, hogy a Magyarországon várva-várt Rákóczi-hadseregről pontos információkat nyerjen. "Szükségesnek látom megjegyezni - írta Károlyi az Udvarhoz beadott egyik jelentésében -, hogy Lengyelországban is vizsgálódások tétetvén: ugyanott semmiféle ellenség nem létezett, és nem is létezik, sem lengyel, sem kozák, sem svéd, oláh vagy tatár, kivévén, hogy a tél folyama alatt [1702-1703 telén] ott azon hír terjedett el, hogy Bercsényi a francziánál járt, s általa Rákóczinak tetemes pénzöszveg küldetett, továbbá hogy Erdélyországban 7 forintjával írják és szedik össze a katonaságot, - ki részére? nem tudni." - közli Waltherr: Károlyi Sándor emlékiratai. Századok, 1874. 327.
[47] PSB T. XVIII/1. Wrocław-Warszawa-Kraków-Gdańsk, 1973. 13. o.
[48] Sieniawskiné, szül. Lubomirska Elżbieta Helena (1669-1729) - alig hat éves, amikor édesanyja meghalt, apja viszont a korona legmagasabb rangú minisztere, korona főmarsall lett. (26 éven át viselte a tisztségét!) A félárva kislány előbb a nagybátyjánál, Hieronim Augustyn Lubomirskinél, majd egy varsói zárdában nevelkedett. Apját nagyon szerette, de az apa rosszallása ellenére is Sieniawski Adamot választotta férjéül. Házasságába óriási hozománnyal érkezett (100 ezer arany készpénzben, 10 ezer arany értékben ingatlan). A házastársak közötti viszony hamar megromlott, a férj a csendes, ukrajnai Brzeżanyban, a feleség a mozgalmas fővárosban, Varsóban szeretett élni. Sobieski Jan feleségének, a francia kultúráért és mentalitásért rajongó Maria Kazimiera királyné bizalmas udvarhölgyeként beleártotta magát az országos politikába. A francia befolyás erősítésének a szándékával került bizalmas viszonyba több, vezetőpolitikussal is. Sobieski Jan király halála után a francia párt lelkes támogatója, de II. Ágost megkoronázása után gyorsan megtalálta a hozzá vezető utat Ágost hű emberén, Jan Przebendowskin keresztül. 1698-ban, amikor az özvegy Maria Kazimiera királyné Rómába távozott, jaroszlavi bortokainak a kezelését magára vállalta. Rákóczi és Bercsényi biztonságának szavatolására du Héron követ kérte fel Sieniawskinét. Ő nemcsak a menekültek elrejtéséről gondoskodott, hanem a menekültek tervének, egy magyarországi felszabadító háború előkészítésében is közreműködött. Rákóczi és Sieniawskiné kapcsolata a későbbiekben sem szakadt meg, sőt gyermekeik összeházasítását is tervezték. - PSB t. XXXVII/1. 90-91., L. még: De L’Hommeau: Emlékirat egy magyarországi utazásról 1704-ben és 1705-ben. In: Rákóczi Tükör. II.k. Bp., 1973. 108-109., Jarochowski, Kazimierz.: Dzieje panowania Augusta II od wstąpienia Karola XII na ziemię polską aż do elekcyi Stanisława Leszczyńskiego (1702-1704). Poznań, 1874. 271-272., Tomasevszkij Sztepan: Ugorscsina i Polscsa na pocsatku XVIII w. In: Zapiszki TNS. t. XXXV. Knyiha V. Lviv, 1908. 74-76., Popiołek Bożena: Królowa bez korony: studium z życia i działalności Elżbiety z Lubomirskich Sieniawskiej (ok. 1669-1729) Kraków, 1996.
PSB T. XXXVII/1. 90-96. o.; Jarochowski, 1886. 209-211.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése