A BUDAVÁRI KIRÁLYI SZÉKHELY ÉS PALOTA TÖRTÉNETE A KÖZÉPKORTÓL A TÖRÖK KOR VÉGÉIG

A BUDAVÁRI KIRÁLYI SZÉKHELY ÉS PALOTA TÖRTÉNETE

A KÖZÉPKORTÓL A TÖRÖK KOR VÉGÉIG

 

Bevezetés

Az ország központjában fekvő, IV. Béla király által alapított, két koldulórendi (domonkos és ferences) kolostorral rendelkező gazdag város, Buda feltehetően már a 13. század második felében magához vonzotta a királyi udvart. A hamarosan a középkori Magyar Királyság fővárosává fejlődő Buda királyi rezidencia azonban csak később lett, miután a Várhegy déli végén felépült a nagyobb udvartartás befogadására alkalmas palota, az udvar a központi bíróságokkal és kormányhivatalokkal együtt odaköltözött és állandóan ott tartózkodott.

A magyar középkor első évszázadaiban, közvetlenül az államalapítás után, királyaink a kor szokásainak megfelelően még nem alakították ki állandó székhelyüket, a kormányzásban segítő udvari kíséretükkel a királyságot járva élték fel királyi uradalmaik javait és intézték alattvalóik ügyes-bajos dolgait. Voltak azonban olyan helyek, amelyeket a király gyakrabban keresett fel, ahol törvénynapokat tartott vagy adót gyűjtött be. Az első ilyen központ Esztergom volt, amely később is megtartotta jelentőségét mint a Szent István király által alapított első érsekség és a magyar egyház központja. A másik jelentős központ Székesfehérvár, mely a kezdetektől végig az egész középkorban a Magyar Királyság szakrális központja volt. Királyainkat itt koronázták meg, számos uralkodónkat itt temettek el, az Árpád-korban itt őrizték a koronázási jelvényeket és a királyi levéltárat. Viszonylag később alakult ki a harmadik központ, Óbuda vezető szerepe, de a 13. század első felétől királyaink már minden évben – az itteni várukban tartott húsvéti ünnepek idején – kormányzati és bíráskodási ülésszakot tartottak. A korai Árpád-korban is létezett tehát az ország középső területén, a medium regniben három olyan fontos központ, mely az uralkodó elé járuló alattvalók számára a királyság könnyebben megközelíthető helye (locus communior regni) volt. Közülük a 13. században Óbuda kezdett az ország központi városává válni, de az 1241–1242. évi tatár (mongol) támadás az országot végigpusztítva Óbudát is jelentősen lerombolta.

Buda alapításától az Árpád-kor végéig (1247–1301)

IV. Béla király (1235–1270) a tatárok 1242. évi váratlan kivonulása után – tartva attól, hogy a támadás bármikor megismétlődhet –, az ország védelme érdekében nagyarányú várépítésbe kezdett. 1247 táján a kevésbé védett Óbuda helyett a Dunához szintén közeli, a környező völgyekből meredek hegyoldalaival kiemelkedő lapos, széles fennsíkú, addig gyéren lakott Várhegyen egy falakkal és tornyokkal megerősített erődített várost, castrumot (a szó eredeti értelmében várat) építtetett, mely terepviszonyai miatt kiválóan alkalmas volt védekezésre, ugyanakkor kereskedelmi szempontból központi fekvéssel rendelkezett. A polgárok nagyobb védelmét biztosító új város felépítését közvetlenül a tatárok Európa elleni újabb készülődésének híre váltotta ki.

Az uralkodó a Várhegyre a tatárok által felégetett, a Duna bal partján, szemközt fekvő királyi város, Pest megmaradt német telepeseit költöztette fel, miután kiváltságaikat 1244-ben megújította. A település tőlük a Castrum Novi Montis Pestiensis (Pestújhegy vára) elnevezést kapta, mely a város hivatalos elnevezése maradt az egész középkorban. Az új erődítés a Várhegytől északra élő magyar népesség egy részét is befogadta. Ezt a területet Óbudától kiindulva egészen a budai Várhegyig (beleértve magát Óbudát is) korábban Budának nevezték, s innen kapta a település másik elnevezését a Novus Mons Budensis (Budaújhegy) nevet. A két település lakói által felépített várost forrásaink igen változatosan jelölték meg, hol a régi Pestre, hol a régi Budára utaló elnevezéssel (Budavár, Buda, Budaújhegy, Pestújhegy, Pestvár) illették.

IV. Béla 1255. július 25-én kelt oklevelében már múlt időben emlékezett meg arról, hogy „a pesti hegyen nagytömegű emberi sokasággal megtöltött várat” emeltetett („in monte Pestiensi castrum quoddam exstrui fecimus refertum multitudine hominum numerosa”). A város az áthelyeződött kereskedelmi erővonalak eredményeként gyors gazdasági fejlődésnek indult, s hamarosan az „ország közepévé” (medium regni) vált, fokozatosan átvéve Óbuda vezető szerepét.

A 13. századi budai székhellyel foglalkozó kutatók körében vitatott kérdés, hogy IV. Bélának volt-e az általa alapított erődített városban királyi szállása. A Várhegy déli végén, a későbbi palota területén talált 13. századi maradványok nem utalnak egyértelműen királyi szálláshely meglétére, továbbá a palota Árpád-kori történetével foglalkozó kutatások sem értek el meggyőző eredményt. Ettől függetlenül nem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy már a 13. században volt ezen a területen királyi szálláshely.

A bizonytalanságot növeli, hogy még azt sem lehet pontosan tudni, a király vagy a királyné és udvartartásuk mikor tartózkodott a városban. A királyi és királynéi kancelláriákban ugyanis az oklevelek keltezési helyének megjelölésekor – amiből következtetni lehet az uralkodók tartózkodási helyére – az esetek legnagyobb részében továbbra is a Buda megnevezést használták, ám nem tudjuk meghatározni, hogy ezen mikor értették Budát, mikor Óbudát. Ennek alapján IV. Béláról nincs is olyan hiteles adatunk, hogy járt volna Budán, pedig teljességgel elképzelhetetlen, hogy az ország központjában, az ő kezdeményezéséből létrejött városában meg sem fordult volna. Ez azért is valószínűtlen, mert 1255-ben Esztergomból pénzverőket – akik általában a királyi székhelyen működtek – hozatott át Budára. A pénzverés fokozatos Budára telepítése, valamint az a tény, hogy 1256-ban IV. Béla egyik korábbi székhelyét, az esztergomi királyi várat véglegesen átadta az esztergomi érseknek, még inkább megerősíti azt, hogy IV. Béla rendelkezett Budán udvartartása befogadására alkalmas királyi szálláshellyel.

Történeti adataink és a régészeti kutatások alapján úgy tűnik, hogy a király városi szállásául a későbbi forrásokban németül Kammerhofnak (más néven régi királyi háznak: antiqua domus regis) nevezett, a város északkeleti sarkában emelt épületegyüttes (a mai Táncsics Mihály utca 7–9.) szolgált. IV. Bélával ellentétben feleségéről, Laszkarisz Máriáról több budai tartózkodást bizonyító adatunk is van. IV. Béla 1264 őszén – amikor is a fiával, István ifjabb királlyal folytatott belháborúban Buda ütközőponttá vált – felfüggesztette a város szabad bíróválasztási jogát, élére védelmét megerősítő katonai parancsnokot, várnagyot (rektort) nevezett ki, aki egyben városbíró is lett. A fél évvel később, 1265-ben kiújuló harcokban István ifjabb király mégis elfoglalta a várost, ahonnan egy Budát Ovennek nevező német forrás szerint elűzte anyját, Máriát. Az uralkodópár fiúkkal a Margitszigeten 1266-ban megkötött béke után (a Duna volt a választóvonal apa és fia országrésze között) valószínűleg visszatérhetett kedvelt városába. A király és a királyné külön-külön és együtt is gyakran tartózkodott még Óbudán, az újjáépített várban (egyes történeti kutatások szerint Óbuda volt az uralmi központ a korszak végéig). Többször felkeresték a Margitszigetet is – ahol szintén volt királyi házuk –, hogy meglátogassák leányukat, a később szentté avatott Margitot a domonkos-rendi apácazárdában.

A budai királyi szálláshely meglétét valószínűsítik IV. Béla utódainak, V. István (1270–1272) és IV. (Kun) László királynak (1272–1290) a városban kiadott oklevelei is. 1276-ban IV. László úgy rendelkezett, hogy az örökös nélkül elhalt pesti polgárok vagyonának kétharmad részét a város erődítésére fordítsák. Az erődített városban védelmet keresve is tartózkodtak királyaink és királynéink, például Anjou Izabella, IV. László felesége az 1285-ös támadás idején a Pestet dúló tatárok elől Budára menekült egész udvartartásával együtt.

Az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290–1301) – akit II. András (1205–1235) unokájaként Velencéből hívtak haza a magyar trónra – uralkodásának második felében, 1296-tól már állandóan Óbudán vagy Budán tartózkodott második feleségével, Habsburg Ágnessel. Az ő ideje alatt több országos jelentőségű tanácskozást és gyűlést tartottak Budán. Az uralkodót a halál is itt érte 1301. január 14-én, s a budavári ferences kolostorban temették el.

Trónviszályok (1301–1308)

Mivel III. András halálával az Árpád-ház uralkodóinak sora férfiágon kihalt, hét évig tartó súlyos harcok törtek ki a trón elnyeréséért a nőági leszármazottak között. E harcok során mutatkozott meg először igazán Buda jelentősége, s bizonyosodott be kétségtelenül, hogy politikailag is az ország fővárosa. Még III. András életében jelentkezett az első trónkövetelő: V. István leányának, Máriának és II. Anjou Károly nápolyi királynak az unokája, az akkor még tizenkét éves gyermek Károly Róbert, aki VIII. Bonifác pápa hathatós támogatásával indult a magyar trón megszerzésére. Károly Róbertnek hívei segítségével sikerült Esztergomot elfoglalnia, ahol az érsek 1301 májusában egy alkalmi koronával megkoronázta. A főpapok és főurak többsége azonban nem fogadta el érvényesnek a szabálytalan, nem a Szent Koronával történt koronázást. Ezért II. (Přemysl) Vencel cseh király hasonnevű, még szintén gyermek, tizenkét éves fiát (IV. Béla dédunokáját) választották meg királynak. Vencel – magyar nevén László – királyt (1301–1305) 1301 augusztusában hozták Budára, ahol egyik forrásunk szerint a Kammerhofban szállásolták el (ez az első adatunk a Kammerhof említésére). Károly Róbert egy év múlva, 1302-ben megpróbálta hadaival a budavári királyi székhelyet elfoglalni és Vencelt elűzni, de az erődített város elleni támadása sikertelenül végződött. Károly Róbert fokozódó politikai befolyásának és katonai sikereinek hírére II. Vencel cseh király 1304-ben haddal jött Magyarországra fia támogatására. Az öreg király azonban a hatalmi helyzetet reménytelennek ítélte, ezért fiával – a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket magához véve – visszatért Csehországba.

A hazatért Vencel király Magyarországra vonatkozó jogait és a Szent Koronát átadta (Wittelsbach) Ottó bajor hercegnek, akinek édesanyja IV. Béla leánya, Erzsébet volt. Ottó (1305–1307) szintén Budára érkezett meg, s 1305 decemberében történt megkoronázása után ő is itt rendezte be udvarát. Ottó király azonban Budán nem érezve biztonságban magát, 1307 nyarán Erdélybe távozott, ahol Kán László erdélyi vajda fogságába esett a magával vitt Szent Koronával együtt. Károly Róbert csapatai ezután Csák János és Werner fia László volt budavári rektor vezetésével elfoglalták Budát, miután a város őrsége a Zsidó kaput (a mai Fehérvári kaput) megnyitotta a támadók előtt. Késő ősszel Ottó király kiszabadult ugyan az erdélyi vajda fogságából, de az átélt viszontagságok után hazamenekült az országból.

Az Anjou-kor (1308–1387)

Az eddig törvényesen még meg sem koronázott, de a főpapok és főurak többsége által végül 1308-ban királlyá választott Károly Róbertnek (1308-1342) helyre kellett állítania a szétesett ország egységét. Ebben fontos szerepe volt az általa az ország fővárosának, civitas principalisnak nevezett Budának. A főváros támogatásának megnyerésére kiváló alkalmat nyújtott az időközben Magyarországra érkezett új pápai követ, Gentilis (Gentile da Montefiore) bíboros azon erőfeszítése, hogy az udvarát 1308-tól Budára, a Kammerhofba helyező Károly Róbertet újra megkoronázzák. A koronázásra 1309. június 15-én került sor a bíboros által sebtében erre a célra készíttetett koronával (ugyanis a Szent Korona még Kán László birtokában volt), amelyet a Boldogasszony-templomban helyeztek ünnepélyesen Ká-roly Róbert fejére (később a Szent Koronával is megkoronázták Székesfehérvárott 1310. augusztus 27-én). Az immár törvényes uralkodó hatalmának megdöntésére törő tartományurak egyike, Csák Máté 1311-ben azonban Budát fenyegetve egészen a királyi székhelyig tört hadaival. Az uralkodónak a polgárok segítségével sikerült ugyan megtartania a védőfalaival jól ellenálló várost, de a hét évig tartó trónviszály során hatalmukat kiterjesztő bárók és tartományurak elleni harcát 1315 után már Temesvárra áthelyezett udvarából folytatta.

Károly Róbert a tartományurak legyőzése után – bár elismerte, sőt kiváltságokkal emelte Buda fővárosi rangját – székhelyét 1323-ban mégsem ide, hanem az erős váráról nevezetes, szintén az ország központjában lévő, mégis kissé elzártabb, a királyhoz hű udvar kiépítésére megfelelőbbnek látszó Visegrádra helyezte át. Itt épült ki az első királyi rezidencia: az udvartartás, a királyi hivatalok és bíróságok egy része akkor is itt tartózkodott, amikor az uralkodó udvarának másik részével távol volt. Károly Róbert Visegrádon is halt meg 1342. július l6-án. Budának mint fővárosnak a jelentőségét emelte, hogy a király holttestét hajón felhozták a városba, ahol a Boldogasszony-templomban ravatalozták fel: „...a testet egy bárkán lefelé szállították a Duna vizén a híres neves Buda városába. A főpapok, a bárók és nemesek tömege előtt ott haladt hadi lobogóval, sírva, a híres-neves, erős karú Tóth Lőrinc vitéz, aki a király úr éltében reá háruló tisztsége miatt a királyi lobogót vinni szokta, ahogy illik. Itt a híres-neves már említett város minden polgára, minden pap és szerzetes férfiú, és a város minden lakosa gyászolva [...] körmenetben vonult a király holtteste elé egészen a Dunáig” (Thuróczy Krónika).

Károly Róbertet fia, I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) követte a trónon. I. Lajos székesfehérvári koronázása után először Budára jött, ahol fogadta a polgárok hódolatát, „ahogy az a királyi felséget megilleti” („prout regiam decet maiestatem”). Budáról azután visszament visegrádi székhelyére. 1347 elején azonban – nem tudni, milyen megfontolásból – udvarát váratlanul Budára helyezte át, valószínűleg a Kammerhofba, hiszen az 1340-es évek végén Ká-roly Róbert özvegye, Piast (Łokietek) Erzsébet – aki fia mellett szinte társuralkodóként vett részt az ország kormányzásában – újjáépíttette a budavári Szent Márton királyi és királynéi kápolnát (Erzsébet királyné 1349-ben már búcsúengedélyt kért és kapott VI. Kelemen pápától a kápolna számára).

I. Lajos királyt 1347 végén kezdődő első nápolyi hadjárata idején, édesanyja, Erzsébet királyné, majd a második nápolyi hadjárat idején 1350-ben tizennyolc éves öccse, István herceg helyettesítette Budán a kormányzásban anyja tevőleges támogatásával. Elképzelhető, hogy az ő kormányzása idején kezdték építeni a déli királyi palota legkorábbi épületegyüttesét, a forrásokban István herceg tornyának nevezett épületet, de a régészeti leletek és a névazonosság alapján az sem kizárható, hogy már száz évvel korábban (1260-as évek) IV. Béla király fia, a későbbi V: István nevéhez fűződik megépítése, s Anjou István azt csak átépítette és lakta.

Lajos első nápolyi hadjáratából 1348. május végén érkezett vissza Budára, s egy hosszabb erdélyi útját kivéve itt is tartózkodott egészen 1350 áprilisáig, második nápolyi hadjáratáig, melyből 1350. október végén tért vissza a városba.. Ezután távozhatott István herceg Budáról a déli országrészbe, s 1354-ben bekövetkezett haláláig zágrábi udvarából kormányozta Szlavóniát és Horvátországot.

I. Lajos – leszámítva három litván és egy szerbiai hadjáratát (az 1351. július vége és szeptember közepe, az 1352. március eleje és április közepe, valamint az 1354. május eleje és július vége közti időket) – többnyire Budán tartózkodott egészen 1355. szeptember végéig, amikor is a királyi udvar – szintén nem tudni, milyen okból – visszaköltözött Budáról Visegrádra. Ekkoriban Visegrádon nagyszabású palotaépítkezés folyt, ami 1366 táján fejeződhetett be. Talán ez az oka annak, hogy több magas rangú látogatót is Budán láttak vendégül. 1365. november végén IV. Károly német-római császár fényes kísérettel érkezett Budára, hogy fia, Vencel számára feleségül kérje István herceg leánya, Erzsébet hercegnő kezét. Az eljegyzést 1366 januárjában tartották meg. Ugyanez év nyarán V. Jóannész Palaiologosz bizánci császárt fogadta I. Lajos és édesanyja. A császár majd fél évig folytatott tárgyalásokat Budán a magyar királlyal. 1368 februárjában pedig III. Kázmér lengyel király kötött Budán kereskedelmi egyezményt I. Lajossal.

I. Lajos király az 1370-es években Visegrád mellett Budán is építkezésekbe kezdett a város központjától távoli, déli részen, az István-torony előterében. Ez az építmény még nem vetekedhetett a későbbi Zsigmond-kori palota fényével, s Francesco Gonzaga mantuai herceg követe, Paolo Armanini 1395. évi jelentése szerint a szegényes budai királyi udvar (curia) nem méltó az udvar elnevezésre. Megjegyzése vonatkozhatott általában az udvar életére is, de Mátyás olasz történetírója, Bonfini sem tartotta említésre méltónak Zsigmond nagyszerű épületeinek árnyékában az Anjou-kori királyi palotát.

I. Lajos, jóllehet lengyel királlyá koronázása (1370. november 17.) után egyre többet időzött Észak-Magyarországon (főleg Diósgyőrött és Zólyomban), azért minden évben legalább kétszer hosszabb ideig Budán tartózkodott. Feltehetően már az új királyi palotában fogadta az uralkodó 1378-ban Zaccaria Contarini velencei követet, ahol a követ a trónterem előtti szobában (in anticamera) várakozott több báróval együtt, míg a király színe elé nem járulhatott. I. Lajos 1381-ben már el is adományozta budai városi szálláshelyét, a Kammerhofot a budaszentlőrinci pálos kolostornak Remete Szent Pál Budára hozott ereklyéi ideiglenes őrzésére. A király egyik 1381-es oklevelét is "Budán, a királyi palotánkban" ("Bude in nostro pallatio regali") megjelöléssel keltezte. A déli királyi palota megépítését igazolja a város két plébániájának határait leíró 1390-es ítéletlevél is, mely a curia regiát a Várhegy déli részére lokalizálta.

I. Lajos király halála után – apja emlékét tisztelve – az országnagyok elfogadták a tizenkét éves Máriát királynőjüknek (1382–1395). Mária többnyire a budai királyi palotában tartózkodott, bár többször megfordult Visegrádon is. A palotaépítkezéseket pedig mindkét helyen tovább folytatta. A kormányzást a gyermeklány mellett I. Lajos özvegye, (Kotromanić) Erzsébet királyné irányította. Erzsébet királyné azonban bizalmasa, Garai Miklós nádor befolyása alá került, s rövidesen elvesztette a főurak és főpapok többségének bizalmát. Az elégedetlen főurak 1385 nyarán meghívták a magyar trónra Durazzói Károly nápolyi királyt, aki szlavón hercegként korábban hosszabb időt töltött a magyar királyi udvarban és I. Lajos egyetlen férfiági örököse volt. Károly 1385 decemberében érkezett Budára, itt töltötte olasz kíséretével – akik a vár őrzését is átvették (firmatque latino praesidio portam castri) – a palotában a karácsonyt, majd Székesfehérvárra ment, ahol a lemondott Mária királynő és Erzsébet anyakirályné jelenlétében, 1385. december 31-én II. (Kis) Károly (1385–1386) néven magyar királlyá koronázták. Az ezt követő eseményeket Lorenzo de Monaci verses krónikájából ismerjük. A palotát jól ismerő velencei történetíró leírásából hallunk először az Anjou-kori királyi vár falairól, tornyairól, lakóhelyiségeiről, termeiről. A koronázás után a király és a királynék visszatértek Budára, ahol az események drámai fordulatot vettek. Miután II. Károly nem távolította el környezetéből sem a királynékat, sem azok híveit, 1386. február elején a királynék lakosztályába tanácskozásra hívott uralkodó ellen Forgách Balázs pohárnokmester merényletet követett el. A merénylet helyszíne Zsigmond király német krónikása, Windecke szerint a palotának az a szobája volt, ahonnan a kápolnára nyílt kilátás. A súlyosan megsebesített királyt Visegrádra vitték, itt halt meg február 24-én. A halála miatt kitört zavargások lecsillapítására délvidékre utazó Mária királynőt és Erzsébet anyakirálynét a lázadók fogságba ejtették, majd Erzsébetet meggyilkolták. Közben Luxemburgi Zsigmondot, Mária királynő férjét, aki haddal érkezett Magyarországra felesége kiszabadítására, 1387. március 31-én magyar királlyá koronázták.

Luxemburgi Zsigmond kora (1387–1437)

Zsigmond magyar király a hercegi birtokáról Luxemburginak nevezett német eredetű uralkodócsaládból származott. Apja, IV. Károly morva őrgróf, majd cseh király és német-római császár a francia királyi udvarban nevelkedett, melynek hagyományaihoz való kötődését fiára is átörökítette. IV. Károly német-római császár 1372-ben családi szerződést kötött vejével, I. (Nagy) Lajos királlyal, akinek első felesége a korán elhunyt Luxemburgi Margit volt. A családi szerződés következtében Zsigmond, aki apjától a brandenburgi őrgrófságot örökölte, 1379-től – mint I. Lajos egyik leányának jegyese – a magyar királyi udvarban nevelkedett, majd némi huzavona után, 1385-ben feleségül vette Mária királynőt.

Zsigmond király uralkodásának első tizenöt éve a török elleni háborúkkal és uralmának a bárói ligákkal szembeni megszilárdításával telt el, keveset tartózkodott Budán. 1403-ban sikerült magyar királyi helyzetét megszilárdítania, és a Garai–Cillei-párt segítségével úrrá lennie a II. Károly fiát, László nápolyi királyt támogató lázadáson. Közben 1402-ben a budai vár élére katonai parancsnokot (várnagyot) nevezett ki. Megszilárdított királyi hatalma és a palota várparancsnokságának megszervezése lehetővé tette, hogy udvarát a kormányhivatalokkal és az udvari bíróságokkal együtt 1405–1408 között Visegrádról Budára helyezze át. A középkori Magyar Királyság fővárosa ezután a palotába költöző udvartartás meghatározott részének állandó jelenlétével királyi rezidenciává lett, de ez még Zsigmond gyakori távollétei miatt nehezen volt érzékelhető. Az uralkodót, ha államügyekben vagy más okokból (vadászat, szórakozás miatt) távol volt, udvarának úgynevezett mozgó része kísérte el.

Zsigmond 1408-ban más módon is megerősítette királyi hatalmát. Az udvarához hű bárókat az általa és második felesége, Cillei Borbála által alapított lovagrendben, az úgynevezett Sárkány-rendben fogta össze, ezzel is biztosítva trónját, születendő gyermeke számára pedig az utódlást. A lovagrend elnevezését a sárkányt ábrázoló jelvényéről kapta. Zsigmond és a rend tagjai a sárkányos emblémát címerükbe is felvették. A budavári palotában a 15. század elején ilyen sárkányos emblémával ellátott királyi és főnemesi címerekkel díszített csempékből álló kályhákat készítettek.

A király az új rezidencia jelentőségét azzal is hangsúlyozta, hogy kevéssel 1410 előtt egy újabb kápolna építésébe kezdett. A királyi palotában minden valószínűség szerint már az Anjou-korban épült egy kétszintes kápolna, de Zsigmond – apjának, IV. Károlynak nürnbergi kápolnájához hasonlóan – a vár előtt, a városban egy nagyobb befogadóképességű királyi kápolnát kívánt emeltetni. Az újabb vagy kisebb Szűz Mária-templom (a régebbi a Boldogasszonyról elnevezett volt) – amelyet másik védőszentjéről Szent Zsigmondnak is neveztek – létrehozása kezdete volt egy nagyobb szabású udvari reprezentáció kiépítésének. Zsigmond a kibővített királyi kápolna szervezetét a kápolnaispán által vezetett társaskáptalanná alakította át kanonoki javadalmakkal látva el udvarának papjait. Később, a század közepén a társaskáptalan elvált a királyi kápolnától, élére prépost került, akiről ezután az egyházat Szent Zsigmond-prépostságnak nevezték.

Zsigmond királyban a nagyobb uralkodói reprezentációra való igény – apjának prágai és más építkezései példáján – már az 1400-as évek elején megfogalmazódhatott, amikor a cseh és német trón megszerzése érdekében huzamosabb ideig Cseh- és Morvaországban tartózkodott. A birodalmi választófejedelmek hamarosan, 1410-ben meg is választották német királlyá, Európa legjelentősebb fejedelmévé.

1412-ben Zsigmond a lengyel király tiszteletére – akinek a Német Lovagrenddel felmerült vitás ügyét intézte el – nagyszabású ünnepségsorozatot rendezett Budán, amelyen már számos német fejedelem is megjelent kíséretével együtt (a lengyel és boszniai királyon kívül jelen volt tizenhárom herceg, huszonegy gróf, huszonhat más nagyúr, ezerötszáz lovag, háromezer apród, a pápa bíboros követe, három érsek és huszonöt püspök). Zsigmond német királlyá választása után is Budán, az uralmának szilárd bázisát jelentő Magyar Királyság fővárosában tartotta fenn székhelyét, de a nagyobb európai szerepvállalás új, reprezentatív, európai méretű uralkodói rezidencia kiépítését kívánta meg.

Emiatt az 1410–1420-as években minden eddiginél jelentősebb építkezések folytak Budán, átépítették és kibővítették a palota lakóépületeit, valamint az erődítéseket is. Zsigmond német történetírója, Eberhart Windecke szerint – aki krónikájában sokszor említi a palota különböző épületeit, termeit – az új palota jelentős része 1419-re már elkészült. Kissé másképp vélekedett a Szentföldről visszatérőben, 1433-ban Magyarországon átutazó Bertrandon de la Brocquière, Jó Fülöp burgundi herceg követe, aki „a hegy déli végén emelkedő nagyon szép és nagy palota” építését még befejezetlennek találta. Aeneas Sylvius Piccolomini, a humanizmus egyik vezéralakja, a későbbi II. Pius pápa, az 1430-as években Zsigmondnak írt levelében a Magyarországon megismert látnivalók közül a palotát emelte ki: „Nagy csodálattal és különös ámulattal tekintettem meg az általad épített palotát”. Mátyás király olasz történetírója, Bonfini, bár jó hetven évvel később, de ugyanilyen elragadtatással írt Zsigmond építkezéseiről: „Ezenkívül a Fejedelem nagyszerűségét idézték fel annak igen fenséges épületei, elsősorban azok, amelyek Budán álltak”. Zsigmond az Anjou-kori palotamagot átépíttette és módosíttatta, a polgári városrész lebontásával új épületekkel és udvarral bővíttette, valamint új védőfalakat is emeltetett. Építkezései közül a legkiemelkedőbb az északi oldalon emelt palotaépület volt. Caspar Ursinus Velius német humanista író 1527-ben a várostól széles árokkal elválasztott, hídon át megközelíthető Zsigmond-kori „palotát inkább hatalmas építménye, mint sem szépsége miatt” tartotta „látványra érdemesnek”. Windecke krónikájában többször szóba hozza fontos nemzetközi tanácskozásokkal kapcsolatban e hatalmas palota nagy dísztermét, amelyről más kortársak is elragadtatással emlékeztek meg. Pedro Tafur spanyol utazó a padovai „il Saloné”-hez, a korabeli Európa talán legnagyobb terméhez hasonlította. A lenyűgöző, kéthajós, nyolc oszloppal osztott, boltozatos, 70/75 × 18/20 méter nagyságú csarnokot először a szász és pfalzi fejedelem követei írták le pontosan Mátyás király esküvője alkalmából. Tőlük ismerjük a valószínűleg a palotaszárny emeletén elhelyezkedő hatalmas teremnek topográfiailag fontos meghatározását is, miszerint az elkülönült egy kisebb, fűthető helységtől, melyet a fűtés módjára utalva hypocaustumnak (padlófűtéses szobának) neveztek. Több forrás is megemlékezik egy másik Zsigmond-kori épületről, melyet befejezetlensége miatt „Csonkatorony”-nak neveztek el. A hatalmas méretekkel, szabályos nagy kövekből készült befejezetlen építményt vastag falai miatt később börtönnek használták.

A budavári királyi rezidencia a leírások szerint valóban Európa legnagyobb uralkodói palotáihoz volt hasonlítható, belső kialakítását és berendezését azonban az említett kályhákon kívül nemigen ismerjük, de talán nem tévedünk nagyot, ha az 1974-ben a vár területén előkerült gazdag Zsigmond-kori gótikus szoborlelet egyes darabjait a palota termeinek és kápolnájának díszeként képzeljük el.

Zsigmond valamilyen okból a váron kívül, a polgári városrészben is megszerzett egy tekintélyesebb méretű épületet, melyet a források „Frisspalotá”-nak neveznek.

Az állandóan utazó király nem sokat látta épülő rezidenciája szépségeit, bár az építkezéseket külföldről is figyelemmel kísérte és távoli irányításával segítette. Több adat maradt fenn, melyek szerint Zsigmond külföldi reprezentatív épületek rajzait rendelte meg, de többször fogadott fel útjai során német és francia mestereket is.

1412-ben az uralkodó külföldre távozott Budáról. Távollétében a kormányzásra először Borbála királyné tanácsadóiként, majd 1414-től helytartóként Kanizsai János esztergomi érseket és Garai Miklós nádort hatalmazta fel. A budai várat 1416-tól szintén Garai Miklós nádorra bízta, akinek a palotában külön szállást rendeztek be, ettől kezdve a nádor várnagyai parancsnokoltak a várban.

Közben Zsigmond 1414-ben Aachenben végre német királlyá koronáztatta magát, majd innen tovább ment Konstanzba, ahol ekkor ült össze az egyházszakadás (Avignon–Róma) megszüntetésére általa kezdeményezett egyetemes zsinat. A zsinat ideje alatt megjárta még Párizst és Londont is, hogy közvetítsen Franciaország és V. Henrik között, az akkoriban kiújult százéves háborúban.

A konstanzi zsinat eredményes bezárása után, 1419-től hosszabb magyarországi tartózkodás következett, bár 1421-ben a cseh trón megszerzése érdekében Csehországba távozott, ahol a husziták ellen kellett hadakoznia. Zsigmond, amikor itthon volt, sokat időzött uralmi központjában, Budán, általában innen indult vállalkozásaira és ide tért vissza. 1423-ban egy ünnep alkalmával még a német-római császári koronázási jelvényeket is kiállíttatta a kápolnában. 1424 nyarán pedig Budán fogadta VIII. Jóannész Palaiologosz bizánci társcsászárt, aki nyolc héten át tárgyalt az udvarban a török ellen indítandó háborúról. Ugyanebben az időben itt vendégeskedett VII. Erik dán, svéd és norvég király is. 1426-tól azonban – mikor is több mint két évig a délvidéken hadakozott a törökök ellen – Zsigmond már kevesebbet tartózkodott Budán.

A királyt uralkodásának utolsó éveiben ismét a birodalom és a cseh politika ügyei kötötték le. Úgy gondolta, hogy országait könnyebben tudja irányítani a két birodalma határán fekvő Pozsonyból, ezért 1429-től egyre többet időzött ott. Pozsonyban jelentős építkezésekbe is kezdett új székhely kialakításának szándékával. Birodalmi politikája végül sikerrel járt, s IV. Jenő pápa 1433-ban, Rómában fejére helyezte az áhított német-római császári koronát. A koronázás után, amikor néhányszor még Magyarországra jött, Budával szemben már Pozsonyt részesítette előnyben.

Zsigmond halála után veje, első Habsburg-királyunk, Albert (1437–1439) uralkodása alatt is fennállt még a német–cseh–magyar unió (1438-ban koronázták német és cseh királlyá), de ő rövid uralkodása alatt Budán rendezte be udvarát. Albert király egyévi bécsi és csehországi tartózkodás után 1439 májusának végén a főúri és nemesi rendek követelésére a török elleni összefogás érdekében Budán országgyűlést tartott. Ezután a törökök ellen vezetett had élén a délvidékre ment, majd visszatérése után rövidesen meghalt.

Trónviszályok (1440–1457)

Albert király halála után a főúri és nemesi csoportok két nagy pártra szakadtak a trónutódlás kérdésében. A királyné rokonai, Cillei Ulrik és Garai László macsói bán vezette párt meg akarta várni, hogy az éppen áldott állapotban lévő Erzsébet királyné fiút szül-e. A másik, számra jelentősebb párt ellenben nem akarta a töröktől fenyegetett ország védelmét egy csecsemőre bízni, s az 1440 januárjában Budán tartott tanácskozáson úgy döntött, hogy Ulászló lengyel királyt hívja meg a magyar trónra. Ezért Erzsébet királyné udvarhölgyével, Kottanner Jánosnéval ellopatta a Visegrádon őrzött Szent Koronát, s időközben megszületett fiát Székesfehérvárott V. (Utószülött) László (1440–1457) néven királlyá koronáztatta, majd I. Ulászló hívei elől a csecsemővel és a Szent Koronával együtt rokonához, III. Frigyes német királyhoz menekült Bécsbe. I. Ulászló hívei számára a legfontosabb Buda, a főváros és a királyi rezidencia elfoglalása volt, hogy ezzel is biztosítsák a lengyel király magyarországi hatalmát. Miután Rozgonyi Simon egri püspök Budát biztonságossá tette, az 1440 májusában Budára bevonuló Ulászlónak az ország rendjei hűséget esküdtek, majd a Szent István ereklyetartójáról levett alkalmi koronával Székesfehérvárott I. Ulászló (1440–1444) néven magyar királlyá koronázták. A szertartáson jelen voltak a budai polgárok is, akik korábbi joguknál fogva Magyarország régi zászlaja alatt fegyverben felvonulva őrizték a koronázási templomot. A koronázás után majd két évig tartó polgárháború tört ki a két megkoronázott király hívei között. Az Erzsébet királyné és V. László király híveivel megkötött béke után I. Ulászló rövid uralkodása a törökök ellen folytatott állandó harcokkal telt el. A harcok szüneteit is a török elleni készülődésről folytatott tanácskozások, országgyűlések töltötték ki Budán. A király végül a végzetes várnai csatában halt hősi halált.

Az I. Ulászló halálával kialakult hatalmi vákuumban az ország irányítását a Budán székelő országtanács vette át, melynek hatalmát a „Sigillum prelatorum, baronum et nobilium regni Hungarie” („A Magyar Királyság főpapjainak, báróinak és nemeseinek pecsétje”) köriratú, kettős keresztes pecsét jelképezte, kifejezve egyúttal a tanács összetételét is. Az általuk összehívott pesti rendi országgyűlés – mivel III. Frigyes nem adta ki gyámfiát és a koronát – Zsigmond és I. Ulászló török elleni hadjáratainak fővezérét, Hunyadi János erdélyi vajdát hat évre (1446–1452), a gyermek V. László nagykorúságáig kormányzóvá választotta.

Hunyadi János Budát tette meg kormányzói székhelyévé. 1447-ben a várat is átvette az elhunyt Hédervári Lőrinc nádor fiától, Hédervári Imrétől. A vár ugyanis Zsigmond király gyakori távollétei miatt és az uralkodását követő trónviszályos időkben egészen eddig a mindenkori nádor irányítása alatt állt. A kormányzó most a vár katonai parancsnokának saját várnagyait nevezte ki, valamint budai udvartartása élére egy udvarmestert is tett.

Hunyadi János 1453 elején lemondott kormányzói tisztségéről. A nagykorúsított V. László azonban továbbra is Bécsben és Prágában tartotta fenn udvarát, ezért az országnagyok megállapodtak a királlyal, hogy a várak Hunyadi János országos főkapitány kezében maradnak. Így a budai vár 1455 nyaráig Hunyadi János rendelkezése alatt volt, aki ekkor adta azt át a király kérésére Pálóczi László országbírónak.

V. László 1456 februárjában jött először Budára, de még 1454-ben Prágából utasította az országtanácsot, hogy az uralkodót régóta nélkülöző, nyilván elhanyagolt palotát királyhoz illően szereljék fel, „mivel megszégyenítő volna, ha a király Magyarországra jövetelekor palotáit üresen találná”. A király, amikor 1456 nyarán rövid időre visszament Bécsbe, a várat átadta Garai László nádornak, majd Budára történt visszatérte után foglalkozott a palota karbantartásával is: az épületek felújításához szükséges beszerzésekre kiutalt egy jelentősebb összeget. A nándorfehérvári diadal, majd a törökverő hős, Hunyadi János halála után a király elérkezettnek látta az időt, hogy a Hunyadi-pártot kiszorítsa a hatalomból. Hunyadi János fiait, Lászlót és Mátyást híveikkel együtt – köztük nevelőjüket, Vitéz János váradi püspököt, a neves humanista főpapot – 1457. március 14-én Budán letartoztatták. A fogoly Hunyadi testvéreket és híveiket a palotában, az István-torony melletti épületszárnyban, az úgynevezett Tárnokházban (domus tavernicalis) őrizték egészen a dráma végkifejletéig, Hunyadi Lászlónak a városi hatóságokkal 1457. március 16-án a palota előtt végrehajtatott lefejezéséig. V. László ezután, fogolyként magával hurcolva Mátyást és a Hunyadi-párt több tagját, Bécsbe, majd Prágába távozott, ahol az év vége felé hirtelen, fiatalon elhunyt.

I. (Hunyadi) Mátyás kora (1458–1490)

V. László halála után a hatalmas Hunyadi-birtokokkal és megfelelő katonai erővel megtámogatott Hunyadi-párt két vezetője, Szilágyi Mihály nándorfehérvári kapitány és macsói bán, valamint Szilágyi Erzsébet, Hunyadi Mátyás anyja 1458. január 12-én egyezséget kötött a Garai–Cillei-párt fejével, Garai László nádorral Mátyás királlyá választásáról. Az egyezségre lépő felek megállapodtak abban is, hogy Garai László nádor átadja a budai várat Szilágyi Mihálynak.

Miután a királyválasztást 1458. január végén a pesti országgyűlésen az országos rendek is megerősítették, a Prágából hazaérkező Hunyadi Mátyás 1458. február 14-én fényes kíséretével ünnepélyesen bevonult Budára, ahol fogadta a polgárok szokásos hódolatát. A bevonulás után Mátyást – mivel még a Szent Korona Frigyes császárnál volt – a magyar történelemben egyedülálló módon avatták királlyá: a Boldogasszony- (a későbbi Mátyás-) templomban ünnepélyes hálaadó mise keretében letette a királyi esküt, majd a palotában elfoglalta trónját (a visszaszerzett Szent Koronával 1464-ben Székesfehérvárott koronázták meg).

Mátyás noha gyakori hadviselései miatt szintén sűrűn távol volt Budától, a királyi székhely tekintélyét kormányzati reformjaival igyekezett megerősíteni. Már 1458-ban a királyi uradalmak igazgatására és jövedelmeinek kezelésére a várban egy központi hivatalt hozott létre, amelynek élére udvarbírót állított. A budavári udvarbíró (provisor curiae castri regii Budensis) mint az uralkodó magán kincstárának kezelője és bizalmas embere, kizárólag a királytól függött. A vár gazdasági ügyeit intéző tisztség elvileg a várnagy alá tartozott, a budavári udvarbíró azonban a királyi uradalmak jószágkormányzójaként, rangban megelőzve őt, irányította az uradalmakat és gondoskodott a vár, továbbá az udvartartás ellátásáról (sokszor egy személy viselve a tisztségeket nem is különültek el azok élesen egymástól). Mátyás későbbi kormányzati, kincstári és igazságszolgáltatási reformjaival is növelte udvarának létszámát és tekintélyét a fővárosban.

Mátyás Buda városát „mintegy a királyi méltóság székének és trónusának” nevezte. A város fejlődésére is nagy hatással volt a királyi udvar állandó jelenléte. A budai Boldogasszony-templom plébánosa egyik kérvényében a következő szavakkal ecsetelte a királyi rezidencia jelentőségét a város és benne plébániája életében: „…azért, mivel Magyarország mindenkori királyai ezen Buda városban szoktak tartózkodni, igen nagy a világ különböző részeiből a nemeseknek, kereskedőknek és más különféle személyeknek összesereglése”. A város és az udvar szoros kapcsolatát mutatta az is, hogy Mátyás 1464-ben fiatalon elhunyt első feleségét, Podjebrad Katalin királynét a Zsigmond által alapított Szent Zsigmond-prépostság templomában temették el.

A gótikus építésű királyi palota új arculatot kapott Mátyás uralkodása alatt. Az itáliai reneszánsz udvari kultúrát az Alpokon túl meghonosító uralkodó a palota épületeit jelentősen „modernizálta”. Az átépítéseknek nagy lendületet adott Mátyásnak a nápolyi király leányával, Aragóniai Beatrixszal 1476-ban kötött második házassága. A Zsigmond-kori palota az egyes szárnyak teljes átépítésével késő gótikus és all’antica típusú reneszánsz stílusban újult meg.

A Mátyás-kori palotáról először a nagyszabású királyi esküvő budai ünnepségsorozatán résztvevő külföldi vendégek és követek adtak hírt. Hans Seybold bajor utazó, valamint a szász és a pfalzi fejedelem követei beszámolóikban különösen a Zsigmond-kori nagyterem szépségét emelték ki: „Az ebédlőterem nagyszerű palotacsarnok volt, királyi fényűzéshez méltó, arannyal átszőtt ritkaságszámba menő vörös függönyeivel, amelyeket teleszőttek számos igazgyönggyel. [...] A teremben legelöl egy kerek asztal állt, mögötte az oldalfalon teljes szélességben aranyfüggöny lógott. Az asztal felett három nagy – arannyal átszőtt – mennyezetkárpitot feszítettek ki. Egyik a királyné címereit ábrázolta két pajzsban és két koronával, a másik két kárpiton a király címerei voltak láthatók.”

A pazarul fölékesített palotáról Bartolommeo de Maraschi castellói püspök, pápai követ 1483-ban úgy vélte, hogy „ennél nagyobb és szebb palota Itáliában sincs”. Mátyás személyesen is részt vehetett az építkezések megtervezésében, Galeotto Marzio olasz humanista író szerint „mindenkinél jobban gyönyörködött a szép épületben”, s más feljegyzésekből tudjuk azt is, hogy figyelemmel kísérte az olasz fejedelmek építkezéseit és az udvarában megforduló követektől erre vonatkozóan élénken érdeklődött, valamint építészeti szakkönyveket és mestereket hozatott Itáliából. A tervezést segíthette a bolognai Aristotele Fioravente építész rövid magyarországi tartózkodása alatt. 

Mátyás király palotájának legteljesebb leírását olasz történetírója, Antonio Bonfini adta több humanista értekezése előszavában és a Magyarország történetéről írt Rerum Hungaricarum Decades című, topográfiailag helyenként nehezen értelmezhető, erősen antik hatásokat tükröző művében. Mégis Bonfini szemén keresztül látjuk legjobban a jelentős reneszánsz részeket is magában foglaló Mátyás-kori királyi palotát: „Nekilátott, hogy a budai várat [...] fölékesítse; a hátsó palotasort szépen kiépítette, tudniillik a dunai oldalon egy kis kápolnát emelt víziorgonával, a kettős keresztelő kutat márvánnyal és ezüsttel díszítette; [...] fent mindkét nyelv [a görög és a latin] csodás gazdagságú könyvtárát rendezte be; a kötetek kiállítása is pazar. Ez előtt, ahol délre néz, bolthajtásos terem van, melyben az egész mennyet látni lehet. A római fényűzéstől nem különböző palotákat épített, ahol tágas nagytermek, pazar berendezésű előszobák és lakószobák [vannak], mindenütt tarka kazettás mennyezet, sok és sokféle aranyos címerrel; emellett mutatós intarziás ajtótáblák, gyönyörű kályhák, tetejükön négyesfogat meg számos faragott római címer, alul tárházak és kincseskamrák, napkelet felé különböző ebédlő- és lakószobák, ahova széles lépcsők és folyosó vezetnek. Itt van a trón- és tanácsterem. [...] Nyugaton egy ódon, még fel nem újított épület, közepén egy régi árkádsorral kerített udvar, amelyet kettős kerengő koronáz, a felsőn, amely az új palota elé vezet, oda, ahol az emeleti nagyterembe lehet belépni, nem nézheted bámulat nélkül a csillagos mennybolt tizenkét csillagképét; mindenhol négyszögű cifra kövecskékkel kirakott padló, némelyik mázas csempe [az úgynevezett majolika padlótégla]; mindenfelé hideg és meleg vizes fürdő helységek; a padlófűtéses nagyterem lyuggatott téglával burkolva, melyet nemcsak a szép színek, hanem különféle mesebeli lények is szemet gyönyörködtetővé tesznek. A belső udvarban, szemközt a magasban három fegyveres szobra tűnik a belépő szemébe. Középen áll a sisakos Mátyás, elgondolkodva támaszkodik lándzsájára és pajzsára; jobbról az apja, balról a bús László. Az udvar közepén egy márványmedencével körülvett bronzkút, fölötte a sisakos fegyveres Pallasz [Pallasz Athéné, a tudomány görög istennőjének szobra] magaslik. [...] E négyszögű térségben tehát, amely Zsigmond palotái előtt fekszik, elkezdte felújítani az oldalsó régi palotát. [...] Kétrészes lépcsőt toldott hozzá vörös márványból, bronz kandeláberekkel. Ugyanebből a kőből emelt a tetején egy kétszárnyú bejáratot, amelyet elöl is, hátul is művészi kivitelezésű, csodálatos, Herkules munkáit [az ókori mitológiai hős cselekedeteit] ábrázoló bronz ajtótáblák ékesítettek. [...] A váron kívül a legközelebbi völgyben bájos kertek fekszenek és egy márvány villa...”

A királyi palotában a szörnyetegeket legyőző mitológiai hős nemcsak az említett bronzkaput díszítette, hanem az előudvarban is állt egy önálló, Herkulest ábrázoló bronzszobor, amit 1526-ban Szulejmán szultán szállíttatott el hadizsákmányként. A leírásokon túl az előkerült faragott kövek, vörös márvány ajtó- és ablakkeret-, fríz- és mennyezettöredékek, lépcső-, árkádos folyosó- és erkélyrészletek, valamint a majolika padlócsempék is arról árulkodnak, hogy Mátyás alatt a gótikus építésű palota nagyrészt reneszánsz architektúrát kapott. Mátyás a már említett, Szűz Mária mennybemenetelének tiszteletére szentelt, valószínűleg Anjou-kori kétszintes, a Bonfini által leírt, jelentős felszerelésekkel gazdagított kápolna felső szintjén helyezte el a török szultántól kapott Alamizsnás Szent János-relikviákat, amiről a kápolnát később Alamizsnás Szent János-kápolnának nevezték.

A kápolnát folyosó kötötte össze a korabeli Európa második, a vatikáni után talán legnagyabb, mintegy 1000–2000 (a szám becslésen alapszik) kötetet tartalmazó, méltán híres könyvtárával. A Bibliotheca Corvinianát Naldo Naldi firenzei és a jeles magyar humanista, Oláh Miklós – aki II. Lajos feleségének, Habsburg Máriának, a későbbi németalföldi helytartónak volt a titkára, majd esztergomi érsek lett – építészeti leírásaiból ismerjük. Naldo Naldi híradása szerint: „A könyvtárt Mátyás a palota legszebb részévé tette, hogy ezzel is kifejezze a tudás felsőbbségét. [... A könyvtár] négyszögletes, boltozott helység [..., melynek] szemközt két színes üvegtáblás ablaka van. A két ablak között aranyos takaróval fedett heverőágy [… állt. A könyvtárnak] két bejárata van, az egyiket a királyhoz jövő tudósok használják, a másikat a király, midőn kívülről, rejtekhelyről óhajtja hallgatni a misét. A szabadon maradt három falon hármas rendben művészies polcok. A polcokat aranyos bíborfüggönyök fedik, amelyek ragyogó hengerekről függenek. A termet körös-körül díszes szekrények övezik, firenzei művészek munkái. A terem közepén háromlábú székek [...], amelyeket drágaköves, aranyszövésű takarók borítanak.” Oláh Miklós leírásából azt is megtudjuk, hogy a könyvtárnak volt még egy boltozatos helyisége: „az egyik a görög könyvekkel volt tele, [...] a másik boltíves terem őrizte a teljes latinság kódexeit. […] Mindegyiket selyemborítás fedte, színes és aranyos díszítésű, rajta volt a tudományág és tudományszak jelzése, ezek szerint voltak a könyvek osztályozva.” A könyvtár nemcsak sokoldalú és korszerű tartalmával, hanem kézzel írt kódexeinek káprázatosan gazdag kiállításával is kiemelkedett. A többségében firenzei mesterek által festett díszkódexek aranyozott lapjain nagyméretű miniatúrák, lapszéli díszítésként pedig antik műtárgyak (kámeák, érmek, szarkofág-domborművek) apró másolatai, emblémák, címerek, Mátyás, Beatrix és híres humanisták arcképei sorakoztak. A kódexek külső megjelenése sem maradt el a belső díszítés pompájától. A köteteket színes selyem- és bársonykötésbe, illetve aranyozott bőrkötésbe foglalták. A corvinák többsége kifejezetten Mátyás megrendelésére készült, főként a kor leghíresebb itáliai (túlnyomórészt firenzei) miniátorainak műhelyeiben. Működött azonban Budán is másoló- és könyvkötőműhely, többnyire úgyszintén itáliai személyzettel. A könyvtárhoz csatlakozott még egy csillagvizsgáló is, melyben Mátyás híres tudósai – köztük Regiomontanus – dolgoztak. A kettős könyvtárterem egyikének boltozatára a csillagos ég képét festették, Mátyás születési idejének konstellációjában ábrázolva az égbolt bolygóit.

Hunyadi Mátyás híres könyvtárának legnagyobb része azonban megsemmisült a törökök 1526. évi hadjáratakor, kivéve azokat a köteteket, amelyeket a szultán magával vitt Konstantinápolyba, vagy amelyek még előtte más tulajdonába kerültek. Az igen szétszóródott anyagból máig több mint kétszáz kötetet sikerült azonosítani, ezek tizenhat országban, negyvenhárom városban és negyvenkilenc könyvtárban találhatók meg. Magyarországon ötven kódexet őriznek különböző könyvtárakban, ezeken kívül több kódex található Bécsben, Modenában, Párizsban, Rómában, Firenzében, Wolfenbüttelben és Münchenben.

Mátyás palotájáról szólva végül álljon itt egy későbbi magyar királynak, Habsburg Ferdinándnak, V. Károly német-római császár testvérének a véleménye. Caspar Ursinus Velius 1527-ben Ferdinánd budai bevonulásáról szóló tudósításában azt írta, hogy „az uralkodó megtekintve az épületegyüttest, csodálatát fejezte ki Mátyás építkezései iránt”.

I. Mátyás király a hetvenes évektől – kivéve, amikor háborúzott – szinte minden évben tartott országgyűlést, legtöbbször Budán. 1469-től megszaporodó távollétei idején (a cseh trón megszerzése érdekében, majd az osztrák tartományok egy részének és Bécsnek 1485-ben történt elfoglalása után) Budán a kinevezett királyi helyettes – aki nem a nádor volt és nem gyakorolt helytartói jogokat – maradt az udvar és a kincstár nagyobb részével együtt. A Mátyás által 1490. március végére, Budára összehívott és elhalasztott országgyűlés azonban végleg elmaradt, ugyanis a király 1490. április 6-án Bécsben váratlanul meghalt. Holttestét – hasonlóan Károly Róbertéhez – ünnepélyes gyászszertartással Budán ravatalozták fel, innen vitték végső nyugvóhelyére, Székesfehérvárra.

Hunyadi Mátyás halála után több trónigénylő is fellépett, elsősorban természetes fia, Corvin János herceg, akinek trónutódlását apjának végül is nem sikerült biztosítania. A herceg a Hunyadi-birtokokkal és a hadsereggel a háta mögött az ország egy részét el is foglalta egy időre, s Ludovicus Tubero dalmát apát, a korszakot feldolgozó történetíró szerint Buda várát is a kezében tartotta, ahol, amikor hadaival a délvidékre ment, megerősített védelmet hagyott hátra. A vár őrsége azonban 1490. július 4-én megnyitotta a kapukat az ostrommal fenyegető Nagylucsei Orbán egri püspök csapatai előtt. Corvin János a katonai vereség után a Hunyadi-birtokok megtartásával és horvát báni kinevezésével kiegyezve megállapodott a rendekkel, amelyek a lengyel királyi házból származó Jagelló Ulászló cseh királyt választották magyar királlyá.

A Jagelló-kor (1490–1526)

A Jagellók, II. Ulászló (1490–1516) és fia, II. Lajos király (1516–1526) uralkodása a török fenyegetettség árnyékában telt el pártharcoktól, intrikáktól és pénzhiánytól terhes politikai légkörben. Az uralkodóknak cseh királyi teendőik ellátása miatt időnként távol kellett lenniük Budától. Az udvarból azonban kevesen kísérték el a Jagelló-királyokat, a Cseh Királyság másik ország volt, amelyet az uralkodó ottani kormányszerveivel irányított. A király távolléte idejére a nádort nevezte ki helytartónak, hatáskörét pedig írásba foglalták. A nádor Budán székelt és rendelkezhetett a kincstárral.

A Jagellók idejére megváltozott a budai vár kormányzata. A várnagyi tisztség a bárók kezébe került, s a várnagy többé már nem volt a király bizalmi embere. II. Lajos uralkodása alatt a várnagyival egyesített udvarbírói tisztség szintén bárói kézbe került. A Jagellók alatt megnőtt a királyi tanács szerepe is. 1500-ban a rákosmezei országgyűlés elrendelte, hagy az eddig alkalomszerűen összehívott és határozatlan összetételű tanács négy főpapból, négy báróból és tizenhat nemesi ülnökből álljon, továbbá a budai várnagyot és udvarbírót is maga közé soroló tagjainak fele állandóan Budán, a király mellett tartózkodjon. Még inkább megnőtt a jelentősége a királyi tanácsnak 1516-ban, amikor a budai országgyűlés a kiskorú Lajost teljes jogú uralkodóvá nyilvánította, mellé pedig évente újraválasztandó, huszonnyolc tagú, állandóan Budán tartózkodó, a királyi döntésekben véleményét érdemben érvényesítő tanácsot rendelt.

A palotaépítkezéseket, ha nem is olyan léptékben, mint Mátyás, II. Ulászló király tovább folytatta. Erről tanúskodnak a források és az Ulászló-címeres kőtöredékek is. Építkezései közül feltehetően a kápolna késő gótikus átépítése lehetett a legjelentősebb. 1493-ban elkészült Hartmann Schedel Nürnbergben kiadott Világkrónikája, melyben Budát is feldolgozta és illusztrációként fametszetet közölt a budai palota Duna felőli oldaláról. A Jagelló-kori budai palotáról leírást adott Pierre Choque, Candale-i Anna (Anne de Foix) francia hercegnő heroldja is, aki a hercegnőnek II. Ulászlóval 1502-ben tartott esküvője alkalmával járt Budán. Művéhez megjegyzése szerint egy rajzot is mellékelt, de ez a fennmaradt példányból hiányzik. A humanista műveltségű Anna királyné jelenléte jótékony hatással volt a budai udvarra, de sajnos 1506-ban fia, Lajos születése után rövidesen meghalt. Podjebrad Katalinhoz hasonlóan őt is Budán, a Szent Zsigmond-prépostság templomában temették el.

A Jagelló-korból ismeretesek először olyan források (királyi számadáskönyvek, követjelentések, magánlevelek), amelyek szélesebb betekintést nyújtanak az udvartartás felépítésébe és mindennapi életébe. A komoly politikai tényezőt jelentő udvartartás létszámát a történeti kutatás – nem számítva a királyi kápolna papságát, a vár személyzetét és őrségét, valamint a királyné udvartartását – 650 főre becsüli. Ezt az európai mértékkel sem kisszámú udvart a tisztségüket ténylegesen csak nagyobb alkalmakkor betöltő, sokszor egyéb megbízatásokat teljesítő, bárói rangú udvari főméltóságokon (ajtónálló-, asztalnok-, pohárnokmesterek stb.) kívül a fő- és köznemesség soraiból kikerülő palotások (aulici: kamarások, ajtónállók, asztalnokok, udvari vitézek, apródok stb.) széles köre és a nagyszámú kiszolgálóhelyek (konyhák, istállók stb.) személyzete alkotta. A fontos kormányzati (tanácsülések), igazságszolgáltatási (a király bírói fóruma) és diplomáciai (követfogadások) ügyeket ellátó udvar bárói rangú elöljárója, az udvarmester az udvartartás irányításán túl politikai szerepet is játszott a királyi tanácsban, ahol ő vette számba a tanácstagok véleményét és hirdette ki a többség határozatát. A királyi kihallgatásokon (audienciákon) is részt vett, többször az ő feladata volt a király nevében válaszolni. 1490-ben új udvari méltóságot hoztak létre, a legbelsőbb termekben az uralkodó személye és védelme körüli teendőket ellátó kamarások élére főkamarást állítottak. Ebben az időben cseh és lengyel előkelők és nemesek is betöltöttek udvari tisztségeket. Az udvartartás részét képezték az uralkodók szórakozását szolgáló személyek is: a lovagi tornákra felkészítő vívómesterek, a versenyekre a lovakat elővezető lovászok, a vadászok és madarászok, valamint a farsangi és táncmulatságok zenei kíséretét biztosító udvari zenészek (hegedűsök, síposok, orgonások, trombitások).

Az udvari élet egyik igen jelentős színtere a királyi kápolna volt, ahol az uralkodó és környezete naponta vett részt a misén, olykor vecsernyén. Az udvari kápolna, melynek élén a 15. század közepétől a rector capellae állt, ellátását külön birtokok biztosították, személyzete már Mátyás idején meghaladta a negyven főt. Közéjük udvari káplánok, zenészek és énekesek tartoztak, akiknek egy része az uralkodót útjaira is elkísérte. A király és a királyné nagyobb ünnepeken a Boldogasszony- vagy a Szent Zsigmond-templomban tartott istentiszteleteken vett részt. A jelentősebb egyházi ünnepeken a vallásos elmélyülésen túl valódi látványosságot jelentettek a király és az udvar részvételével Budán tartott körmenetek, melyek közül a legkiemelkedőbb az Úrnapi volt. A Boldogasszony-templomban tartották a királyi esküvőket, keresztelőket, az elhunyt uralkodót is itt ravatalozták fel.

A királyné külön udvartartással rendelkezett, melynek élén szintén udvarmester állt. Az uralkodónők gondosan válogatták ki a szolgálatukba fogadott főurakat és nemeseket, hazájukból hozott és itteni magas rangú családokból származó udvarhölgyeiket, hogy általuk politikai befolyást nyerjenek. A királynéi udvarnak mindig nagy jelentősége volt, mert környezetében – mint általában Európában – kiteljesedett az udvari élet és virágzásnak indult a kultúra. Budán azonban 1440 és 1526 között mindössze huszonhat évig létezett királynéi udvar. Közülük a legjelentősebb Mátyás második feleségének, Aragóniai Beatrixnak (1476–1490) itáliai szokásokat meghonosító reneszánsz, valamint II. Lajos feleségének, Habsburg Máriának (1521–1526) a reformáció szellemi irányzatait befogadó és kisugárzó udvara volt. A külországból érkező királynék rövid ideig fennállott udvarának idegen szokásait, újszerű légkörét azonban nehezen fogadta be az uralkodó magyar környezete.

1526-ban összeomlott a középkori Magyar Királyság és vele együtt a budai királyi udvar is. 1526. augusztus 29-én II. Szulejmán török szultán hadai élén a Mohács melletti mezei ütközetben megsemmisítő vereséget mért II. Lajos király seregére, s maga a király is elesett a vesztes csatából való menekülés közben. A királyi székváros védtelenül maradt a Buda felé akadálytalanul tartó hódító sereg előtt. Az ellenállást a vár állapota is akadályozta, ugyanis a Zsigmond király által építtetett falak korszerűtlenségük miatt a 16. század elejére már nem tudtak védelmet adni. Mária királyné a mohácsi katasztrófa hírére a budai kincstárt, amennyire lehetséges volt, hajókra rakatta, majd udvarával együtt Pozsonyba menekült. A királyné után elmenekült Buda lakosságának nagy része is.

A kettős királyság kora (1526–1541)

II. Szulejmán szultán csapatai 1526. szeptember 12-én ellenállás nélkül bevonultak Budára. A törökök kirabolták a várost, elszállították a palotában hagyott kincseket, bronzszobrokat, a könyvtár híres, még meglévő kódexeit, majd a palotát megkímélve felgyújtották Budát és elvonultak. Ezután a királyságot uralni akaró erők számára a vár és a város megszerzése stratégiai jelentőségű lett.

II. Szulejmán elvonulása után a mohácsi csatából önhibáján kívül kimaradt Szapolyai János erdélyi vajda érintetlen seregével és a hozzá menekült budaiakkal azonnal bevonult az üres és romos városba. Királlyá koronázása (1526. november 10.) után székhelyét átmenetileg át is tette Esztergomba, mert a kifosztott város nem tudta ellátni udvartartását. A főnemesség és főpapság egy része azonban nem fogadta el János királyt, ezért a rokonság jogán, továbbá a Habsburg–Jagelló-szerződés alapján a magyar trónra igényt tartó Habsburg Ferdinándot (1526–1564) választotta királlyá 1526 decemberében.

Ferdinánd 1527. augusztus 20-án minden ellenállás nélkül elfoglalta János királytól (1526–1540) és éhező, elgyengült lakosaitól a még mindig romos Budát, s szinte egy időben vonult be a főváros egyik kapuján Ferdinánd, miközben egy másikon János lovasai távoztak. Ferdinánd azonban gyors katonai sikerei ellenére sem tudta az ország egészét uralni, sem pedig a budai vár védelmét megfelelő erődítésekkel megszilárdítani.

1529-ben a Bécs felé törő oszmán csapatok újra Buda ostromába fogtak. Nádasdy Tamás, Ferdinánd budai várnagya ugyan megpróbálta Budát a török támadás ellen megvédeni, de ez a várnagy hűséges kitartása ellenére sem sikerült. A várost védő mintegy kétezer zsoldos kénytelen volt állásait feladva visszavonulni a királyi várba. A várat azonban csupán egy szárazárok választotta el a várostól, ezért ebből az irányból komolyabb ellenállásra nem volt képes. Miután a török tüzérség a Gellérthegyről és a város felől is lőni kezdte a palotát, a védők Nádasdyt elfogták és kiszolgáltatták a nagyvezírnek, a várat pedig kétheti ostrom után, szeptember 8-án feladták. A szultán a várost azonnal átadta János királynak, majd továbbvonult Bécs felé, ahol súlyos vereséget szenvedett. A legyőzött II. Szulejmán szövetségese megsegítésére egy kisebb török helyőrséget hagyott hátra Budán, majd hazatért. Budára rendelte még János király ellenőrzésére udvari szállítóját, a Sztambulban élő velencei kalandort, Ludovico Grittit, akit a király kincstartónak nevezett ki. Buda ettől kezdve a Habsburgoknak hódolók és János király országrésze közti ütközőpontként határvégvár lett.

János király éppen megkezdte kormányzását Budán, amikor 1530-ban Ferdinánd újból vissza akarta foglaltatni a várost, de a Wilhelm von Roggendorf vezette, közel két hónapig tartó ostrom sikertelenül végződött. Az ostromot követő tíz évben a két király közötti hatalmi helyzet viszonylagos nyugalomban állandósult. János király ebben a nyugalmi időszakban hatalmi és anyagi helyzetét megszilárdítva, s okulva a sorozatos ostromok tanulságaiból is, komoly erődítési munkákat végeztetett el.

1531 elején János király elérte, hogy Grittit a budai országgyűlés kormányzóvá (1531–1534) nevezze ki. Gritti kormányzói székhelyét Budán rendezte be. Úgy tűnik, kétes szerepe ellenére Buda városát meglehetősen pártfogolta, s komoly szerepet játszott az erődítési mun kák szorgalmazásában is. Gritti meggyilkolása után, 1534-ben az addigi kormányzóhelyettes és budavári udvarbíró, Martinuzzi Fráter György lett János király kincstartója és budai várnagya.

János király 1540 júliusában Nagyváradon váratlanul meghalt. Halála után azonnal kiújultak a harcok Budáért. A király hívei, Fráter György és Török Bálint dunántúli főkapitány vezetésével kitartottak János özvegye, Izabella királyné és csecsemő fia, János Zsigmond mellett, akik sietve bevonultak Budára. Ferdinánd serege ismét Roggendorf vezetésével 1541 májusában kezdett hozzá a Fráter György és Török Bálint által védett, immár igencsak megerődített Buda ostromához. Roggendorf már másfél hónapja sikertelenül próbálkozott a vár bevételével, amikor megérkezett a felmentő szultáni sereg, így az ostromlókból ostromlottak lettek. A két tűz közé szorult német sereg hatalmas veszteségeket szenvedve kénytelen volt az ostrommal felhagyni és elvonulni Buda alól.

II. Szulejmán szultán napra pontosan a mohácsi győzelem 15. évfordulóján vonult be ismét Budára és vette birtokába a várat, ezúttal azonban meg is tartotta azt. Buda, a középkori Magyar Királyság fővárosa, az 1541-es ostrom idején Erhard Schön fametszetén ábrázolt reprezentatív királyi rezidencia az elkövetkező száznegyvenöt évre az Oszmán Birodalom határvára és egyik tartományi központja lett.

A török kor (1541–1686)

A törökök az uralkodói rezidencia szépségét mindig nagy tisztelettel emlegették, termeit 1526-ban II. Szulejmán szultán is megcsodálta. A palotát – fénylő díszgömbjeiről – Kizil Elmának (Arany vagy Piros Almának) nevezték; pirosnak, ami színnek náluk a legszebb, almának, ami a szemnek, szájnak a legkedvesebb. A szultán távollétében budai helytartója, a pasa azonban nem tarthatta székhelyét az uralkodói rezidenciában, mivel török felfogás szerint ez palotalázadásnak minősült volna, ő csak a tanácskozások alkalmával kereshette fel azt. Egyetlen török méltóság, a dizdár (várfelügyelő) költözött ide, a palota egyes részeit pedig irattárként, kaszárnyaként, fegyver- és lőszerraktárként, valamint börtönként használták. A kápolnát pedig mohamedán templommá (dzsámivá) alakították át. A törökök tehát nem sokat törődtek a régi pompáját és az uralkodót nélkülöző palotával. Ablakait a hideg ellen védekezve szűkebbre szabták, befalazták vagy bedeszkázták, a boltozatos, drága díszítésű termeket, márványoszlopos csarnokokat vályog- vagy sövényfallal apró kamrákra osztották. Ennek ellenére a palota számos terme még tűrhető állapotban maradt. Wratislaw Vencel báró 1591-ben az Isztambulba tartó császári követség tagjaként Mátyás könyvtártermében és a királyi lakosztályban még a régi berendezések nyomait találta. A palotáról számos török utazó beszámolójában is olvashatunk, közöttük a legértékesebb Evlia Cselebi 1663-ban készült leírása, aki a Kizil Elmát megpillantva azonnal térdre borult és homlokát a földhöz érintve hálát adott Allahnak a kegyelemért, hogy Buda várát megláthatta. Evlia Cselebi feljegyzéseiben hosszan részletezte az épületegyüttes nagyszerűségét, tudósításából úgy tűnik, hogy a palota jelentős része és az udvar bizonyos emlékei (például a Pallasz-kút) egészen 1686-ig megmaradtak, tehát a török megszállás alatt még nem szenvedett helyrehozhatatlan károkat.

A Habsburg-uralkodók császári seregei a száznegyvenöt év alatt ötször, rögtön 1542-ben, majd 1598-ban, 1602-ben, 1603-ban és 1684-ben kísérelték meg ostrommal visszafoglalni Budát, de a törökök által tovább erődített vár bevehetetlennek bizonyult.

A palotában a legnagyobb rombolást az ostromok végezték, valamint két iszonyú erejű lőporrobbanás (1578, 1686) és egy tűzvész (1669). A második lőporrobbanás 1686-ban, a Buda visszafoglalására indított ostrom alatt történt, amikor Lotharingiai Károly herceg parancsnoksága alatt az európai szövetséges csapatok júliustól szeptemberig támadták a várat. A három nagyobb rohamban, hatalmas ágyúzásokkal végrehajtott ostrom iszonyú pusztítást okozott, mire sikerült végre a török megszállóktól visszafoglalni Buda várát.

A felsorolt ostromok alkalmával, illetve után készültek a budai vár középkori képét is megelevenítő, főképp hadmérnökök és katonai parancsnokok rajzai alapján készített metszetek, térképek: Wilhelm Dillich metszete 1600-ból, Domenico Fontana térképe 1686-ból, Michael Wening rézmetszetei 1684–1686-ból, Joseph de Haüy és Luigi Fernando Marsigli hadmérnökök rajzai 1686–1687-ből. A korszak történetének fontos forrása a már idézett Szerémi György királyi káplán 1545 körül írt történeti munkáján kívül Heltai Gáspár 1575-ben kiadott, sok részletében Bonfinit idéző Magyar Krónikája és Istvánffy Miklós 1622-ben megjelent történeti műve. A palotára vonatkozó híradás Johann Ferdinand Auer bécsi polgár naplója – aki 1654-ben a Csonkatoronyban volt fogoly –, továbbá a török beszámolókon túl számos erre látogató utazó és követ emlékirata.

Buda 1686. évi visszafoglalása után az egykor fényes középkori királyi székhelynek újabb korszaka kezdődött.

 Spekner Enikő főmúzeológus-történész