Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. július 5., hétfő

ERDÉLY TÖRTÉNETE MÁSODIK KÖTET 1606-TÓL 1830-IG - Bethelen Gábor uralkodása

2. BETHLEN GÁBOR URALKODÁSA


FEJEZETEK

A PORTA HATALMA VISSZAÁLL

Báthori kényszerű hazatérése volt a jele: a két vajdaság felett megváltozott a világ. Şerban volt vajda hiába kért segítséget II. Mátyástól is, a lengyelektől is; hasztalanul küldte Konstantinápolyba gazdag ajándékait; Mihneát csak egy nyárra tudta 1611 júniusától szeptemberéig eltávolítani. A Porta embere szilárdan tartotta magát. Moldvából pedig elmenekült a lengyelek támogatta Movilă család, hogy a helyüket itt is török kreálta úr, István (Ştefan Tomşa) vajda foglalja el. A két román vajdaság felett a Porta hatalma rég nem látott módon megerősödött.
Erdély egyelőre kívül maradt ezen a változáson, bár a két nagyhatalom erőjátéka itt is megkezdődött; a román vajdaságokkal fennálló szerződések felbontásán felbőszült ellenzék és a hozzáértés nélkül politizáló, fejedelem összecsapásai utat nyitottak a külső beavatkozásnak. A hazatérő Báthori nyomán háború vonult a fejedelemségbe.
Előbb két magyarországi pasa, a budai és a temesvári rontott az országra, hogy hátba támadja a Havasalföldön hódító fejedelmet. Őket ugyan a Porta szinte rögtön visszarendelte, megjelenésüknek mégis igen komoly következménye lett. A hajdúk településeinek irányából jöttek ugyanis, így közeledtükre a hajdúk szinte egy emberként vonultak haza. Miután kipusztították, otthagyták a románok országát: elárasztották Erdélyt, el a királyi Magyarország szomszédos területeit. Letelepítésük kemény munkája akár elölről kezdődhetett. A kedvetlenül hazatérő fejedelem pedig, minthogy újabb hadjárattal zsákmányt ígérni nem tudott, és zsoldjukat sem volt miből fizetnie, a gazdag Barcaságba rendelte őket, hogy a szászok elleni újabb támadásnak, Brassó elfoglalásának legyenek eszközei.
E tettével beláthatatlan következményű eseményeket indított el: a város előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Szeben sorsától kell rettegnie – jobb, ha védelemről gondoskodik. A hajdúk pedig a Barcaság és bihari, szatmári lakóhelyeik között vonulva rettegtették az erdélyieket.
Először Brassó küldte útra őket: miután Nagy András többször is kísérletet tett rá, hogy – úgy, mint Báthori Szebent – csellel vegye be a várost, a magisztrátus állítólag megvesztegette. Nem is nagy ajándékokról, kocsiról, lovakról tudnak a kortársak, a hajdúk főkapitánya mégis elvonul. Elindul hadaival a királyi Magyarországra. A városról azonban nem múlik el a vész: június 19-én maga a fejedelem jön a Barcaságba, és három nappal később megtörténik a nyílt szakítás. Amikor Imrefi kancellár a fejedelem bebocsátását kéri, Brassó lövetéssel fenyegetődzik, Báthori bemenetelét megtagadja.
Támogatást a brassóiak Radu Şerban vajdától remélnek, aki Weiss főbírónak régi személyes ismerőse, Brassó iparosainak pedig legnagyobb {634.}megrendelője – pontos fizető – már majd tíz esztendeje. Mióta csak elűzték őt Báthori katonái, a brassóiak kapcsolatban voltak vele, most pedig, hogy a fejedelem támadása nyilvánvalóan elkerülhetetlenné vált, követeket küldenek hozzá. Radu Şerban éppen rövid visszatérése idejét éli, június óta megint Tîrgoviştében fejedelem, de készséggel megindul zsoldosaival, hogy Báthorin bosszút vegyen. Jól ismeri az országából Erdélybe vezető átkelőket: a megszokott úton, Törcsvárnál lesik a fejedelem emberei, ő azonban a pásztorok ösvényein, a havasokon át lepi meg szövetségeseit és ellenségeit. Július 7-én már Erdélyben éjszakázik. Egynapos brassói pihenő után kerül szembe a fejedelem hadaival ugyanott, ahol Székely Mózes egyszer csatát vesztett: a papírmalomnál. Radu Şerban győzelme azonban nem teljes, mert megfutamítja ugyan a fejedelmet, a nagy bizalmast, Imrefit elpusztítják a katonái, Báthori háta mögött azonban ott van az erős Szeben, ahová be is menekül.
Ezzel azonban új székvárosára vonja a csapásokat. Radu Şerban Báthori után vonul, és jön a királyi Magyarországról Forgách Zsigmond, a kassai főkapitány is. Gyakorlatilag magánemberként hozza hadait, mert a nádor engedélye nélkül, egyenesen szándékai ellenére fogadta fel a nyáron Magyarországra érkezett hajdúkat. Kendi István és egyes felső-magyarországi urak azonban azt remélik, hogy most – Báthori szorongattatását kihasználva – elragadhatják tőle a fejedelemséget. Így jönnek: a Barcaság felől Radu Şerban sok nyelvű zsoldosai, a királyságból a megyék és a hajdúk csapatai Szeben ellen. Egyik sereg nem jobb, mint a másik. Ahogy a krónikás írja: „… az országot kétfelől dúlják, pusztítják, égetik, prédálják vala, és a hol mit kaphatnak, minden kímélés nélkül az oláhok Havasalföldibe takarítják vala … A magunk nemzetsége is, kikkel egy nyelvünk, egy hitünk, azon irgalmatlanul dúltak, prédáltak, az hova érkeztek, sőt talán szörnyebben mint az oláhok…”*
Szebent is együtt ostromolják. Ők kívülről, a fejedelem bentről. Mert – megint csak pénzszűkében – megsarcolja a várost, a fizetni képtelen elöljárókat pedig börtönbe veti. Úgy látszik azonban, mégis akad valahol valami pénz, mert Nagy Andrást vissza tudja csalogatni magához. Zsoldravalót is ad neki, és elküldi a királyságba hajdúkat toborozni. Bethlen Gábor pedig, a mindenkori törökszakértő, segítséget kér a szomszédos török parancsnokoktól. 1611 kora őszére ezzel Erdélyben minden összezavarodott. Mindenki háborúja folyik mindenki ellen. Már-már a századforduló zűrzavarai látszanak visszatérni, amikor a helyzet – váratlanul – kristályosodni kezd.
A törökök megjelenése, ahelyett, hogy tovább fokozná a zűrzavart, megnyugvást hoz. Mintha csak a gazda érkezett volna vissza régen elhanyagolt {635.}birtokára, ahol jó ideje nélküle csináltak számítást, úgy futamodnak meg a kívülről jöttek Omer boszniai pasa hadai elől. A találkozást nem várja meg senki. Forgách is, Radu Şerban is csata nélkül menekül, pedig a vajda haza már nem is mehet, mert az Erdély felé tartó török hadakkal Mihnea visszament Tîrgoviştébe. Így Radu előbb Lengyelországba, onnan pedig Bécsbe menekül. Forgách is óriási kerülővel, Moldván keresztül igyekszik haza. Hadait éhség, hideg tizedeli. Mikor két hónappal az erdélyi indulás után Kassára szállingóznak, állítólag még a gyerekek is kiszaladtak megnézni a fegyvertelen, lerongyolódott csapatokat.
Az Omer pasa vezette csapatok megjelenésével és Forgáchék menekülésével kiderült: Erdély a nagyhatalmi erőviszonyok változásának ugyanazt az alakulását éli át, amit Havasalföld és Moldva tapasztalt néhány hónappal korábban. A Porta politikai jelenléte ebben a térségben ismét nyomasztó bizonyossággá vált. Nem lehetett kétség afelől, hogy nyugat felé vezető útjának ezeket az állomásait, a román vajdaságokat és Erdélyt a saját hatalmi övezetének tekinti. Az esetleges betolakodókat pedig most már képes is – nem úgy, mint még néhány évvel ezelőtt – innen eltávolítani.
Az események kényszerítő ereje alatt most Brassó és az oda menekült nemesi ellenzék is a Porta felé fordul. Ghiczy Andrással egyeznek meg, egy valamikor volt hajdúkapitánnyal, akinek vannak ugyan erdélyi kapcsolatai, ő maga azonban felső-magyarországi ügyekben működött: Homonnai Bálint fejedelemségéért jártak annak idején megbízottai a Portán. Állítólag kitüntető szívélyességgel fogadták őket. Báthori Gáborral költözött át a fejedelemségbe. Most, 1611 őszén is eredetileg a fejedelem küldte Ghiczyt Konstantinápolyba a Forgáchék elleni segítséget megköszönni. A fejedelmi követ azonban, Brassóba is betérvén, csatlakozott az ottaniak ellenállásához. Mint az ő megbízottuk érkezik Konstantinápolyba. Iratokat visz magával, amelyek az ország három nemzete nevében kérik a zsarnok fejedelem eltávolítását.
A brassói ellenállók ezzel megnyugodnak. „Hajdan hű szolgája” – írja alá a Báthorihoz írt levelét 1612 januárja végén Weiss Mihály, aki már sem hűnek, sem szolgának nem érzi magát.* Alattvalói kötelezettségét nyíltan felmondva, szinte államot szervez az államban a Barcaságon. Pénzt vernek, készülnek a Porta támogatta harcra.
A segítség azonban csak nagyon lassan érkezik, mert éppen 1611 őszén igen nehézkesen hoznak döntéseket a Portán. A rettenetes aggastyán ugyanis, Murád pasa nagyvezír augusztusban meghalt, utódja pedig, Naszuh pasa még nem tért vissza a perzsiai hadszíntérről Konstantinápolyba. Ghiczy azonban így is – valószínűleg az ő tudta nélkül – megszerezte a díván döntését: legyen Báthori helyett az ő személyében új fejedelem. Segítségül Magyar Oglu Ali {636.} pasát adják melléje, és a két román vajda kap parancsot fegyveres támogatására.
Ghiczy „in signum gratitudinis”, a hála jele gyanánt, ahogy hosszú évek óta mindenki, Jenőt és Lippát ígéri és a régi, 15 ezer arany adó befizetését. Túszul pedig fivérét, Pétert hagyja Gürdzsi Mehmed kajmakám kezén. Maga a fejedelemválasztást elrendelő szultáni parancs fenyegetéssel végződik: „… többször ellenünk pártot ne üssetek, hűségteket hozzánk megtartsátok, mert ha többször effélét követtek, nyugodjatok meg abban, hogy az Istent hívom bizonyságul, hogy magatokat kicsinytől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem … és minden veszedelmeteknek okai magatok lesztek: akik utánatok megmaradnak, átkoznak benneteket a világ előtt.”*
A Portán kapott ígéretekről, illetve a fenyegetésről Ghiczy lóhalálában tudósítja az otthoniakat. Ő maga Havasalföldön keresztül még útban van, amikor Weiss Mihály már tárgyal Brassóban a tőle származó írások alapján. Maga az új fejedelemjelölt is többször ír „az országban minden nemzetekhez”. Az első méltóságokkal közli: Isten a Porta Báthori Gábor zsarnok tettei fölötti haragját „a sok megkeseredett siralmas szegényekért, árvákért, özvegyekért” általa megengesztelte, és „az országot régi szabadságában, törvényiben meg akarta tartani”. Haddal fenyegetődzik, mert ha melléje nem állnak, „bizony bizony elgyütt Erdélyországnak utolsó veszedelme, mint Trójának”.*
Báthori Gáborban a portai fenyegetés az erdélyi fejedelmek megszokott reflexét váltja ki: az 1612. június 26-i országgyűlésen a török elleni harc, azaz a Magyar Királysághoz való csatlakozás gondolatát veti fel. Kéri a rendeket, döntsék el, „kellessék-e a keresztény fejedelmeket megtalálnunk, és a magyarországi királyt … hogy a két szék között a földön nem maradhatván, legyen kihez bíznunk … minthogy nincs egyebet mit tennünk, a ki fegyverrel háborgat, mi is kénytelenek vagyunk fegyverrel magunkat ellenek oltalmazni …”*
A fejedelem szándéka nyilvánvaló: a török fenyegetésre hivatkozva megint meg akarja lendíteni az erdélyi hintapolitika eddig is mindig katasztrófát okozó mechanizmusát. A rendek azonban ellenállnak, nem hajlandók megszavazni a háborút. Báthori mindössze annyit ér el, hogy a Ghiczy által ellene előterjesztett vádakkal szemben védelmező iratot fogalmaznak a Porta számára.

BETHLEN GÁBOR MEGÁLLÍTJA A HÁBORÚT

{637.} Az országgyűlés határozottan fellépett a fejedelem szándékával szemben. A helyzet azonban kétségtelenül rendkívül kiélezett. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az erdélyi ellenzék jelentkezése a Portán török szempontból a legalkalmasabb pillanatban történt. Már a román vajdaságokbeli események jelezték a Török Birodalom e térségben való aktivizálódását, azóta pedig a perzsiai háború menete az itteni viszonyok szempontjából még előnytelenebbül alakult. Az új nagyvezír, Naszuh pasa 1611 őszén egyszerűen megszakította harci tevékenységét. Fegyverszünet mellett kívánta Konstantinápolyban folytatni a békealkudozásokat. Ez a tény Erdély számára annál is fenyegetőbb volt, mivel Naszuh pasa személyében a magyarországi török béke legádázabb ellensége került a birodalom első méltóságába. Fülek parancsnoka volt annak idején, így szinte személyes sérelmének tekintette, hogy a vár több más Nógrád megyei erősséggel együtt kiszakadt a hódoltságból a zsitvatoroki béke értelmében. Ali budai pasa ellen, aki a béketárgyalások főbiztosa volt, emiatt többször is fellépett. Csak határozott szultáni parancsra állt el bosszúterveitől. 1612 nyarán pedig már közeledett Perzsiából haza, Konstantinápolyba. Nem lehetett tudni, milyen elképzelései vannak Magyarországgal kapcsolatban most, hogy nagyvezírként teljes cselekvési szabadságot kapott.
Ebben a háború szélére sodródott helyzetben Báthori Gábor nyíltan kifejezett átállási szándéka a Brassó köré tömörült rendi ellenzék után most már Erdély hagyományos török pártját is megmozdította. A Ghiczy politikai sikereiről érkezett hírek után néhány hónappal a csoport legkimagaslóbb képességű politikusa, Bethlen Gábor 50 emberével törökországi emigrációba vonult.
Távozása akár menekülésnek is tekinthető, mert a fejedelemmel volt bizalmas viszonya az utóbbi időben végzetesen megromlott. Annak idején feltehetőleg jó konstantinápolyi tájékozottsága tette őt Báthori számára nélkülözhetetlenné, mióta pedig megszerezte a választáshoz a Porta jóváhagyását, mind magasabbra emelkedett a fejedelem megbecsülésében. Imrefi halála után – bár nem ő lett kancellár, hiszen inkább katona volt – egyenesen a fejedelemség első emberének tartották. Most azonban, hogy a Habsburg-orientáció gondolata uralkodott el a fejedelem terveiben, fokozatosan feleslegessé vált. Józanságot sugárzó jelenléte szinte már terhes volt Báthorinak.
Minthogy Bethlen a szászokkal szemben megfontolást tanácsolt, a fejedelem állandóan a velük való egyetértésére tett célzásokat, kicsinyesen gyanúsítgatta. Kínos jelenetek játszódtak le közöttük. Addig-addig, míg Bethlen Gábor meggyilkolásának terve is felmerült.
Bethlen menekülése mögött azonban személye féltésénél összetettebb ok munkált. Nem nevezhető egyszerű féltékenységnek sem, holott az is lehetne. {638.} Az ötlet, hogy török csapatok hozhatnának be fejedelmet – korábban elképzelhetetlen gondolat –, az ő agyában született meg. Már 1603-ban, amikor a Habsburg-iga alatt nyögő országba a Portán kinevezett uralkodót akart bocsáttatni, konstantinápolyi jóakarói hajlandók lettek volna őt megbízni ezzel a feladattal, emigránstársai sem idegenkedtek állítólag a gondolattól. Ő azonban Bocskait nyerte meg a nehéz tisztre. De hogy most Ghiczy legyen ily módon fejedelem? Joggal tett lépéseket egy ilyen akció ellen. Három fejedelmet szolgált, egynek pedig a börtönében ült; végigjárta a hatalomhoz vezető út lépcsőfokait. Kétségtelen, hogy Ghiczynél alkalmasabb jelöltnek tudhatta magát, amikor most a Török Birodalomban munkált az időt és ideget őrlő feladaton, a fejedelemség megszerzésén.
Otthon ezalatt egyre inkább a Habsburg-szövetség irányába sodródnak az események. Báthori a Brassó és Ghiczyék feletti győzelmét használta ki a rendek támogatásának megnyerésére. Október 15-én ugyanis személyes vezetése alatt leverte a szászokkal szövetséges trónkövetelő támadását. Weiss főbíró maga is elesett, emberei szörnyű veszteségek után vonultak vissza Brassó szilárd falai mögé. A fejedelmet viszont igen megerősítette a diadal: a novemberi országgyűlésen proskribáltatta az ellenzék akár otthon tartózkodó, akár elmenekült vezetőit, köztük Bethlent is. Majd keresztülvitte a bécsi szövetségi tárgyalásokra küldendő biztosok megválasztását, a rendek kívánságának megfelelően pedig kijelölték a Portára bocsátandó követeket.
A II. Mátyáshoz küldöttek kezdték meg előbb működésüket Kamuti Farkas vezetésével. Nem volt túlságosan nagy képességű a tanácsurak között, valószínűleg azonban nem miatta történt, hogy a szerződés végére a követség jobb meggyőződése ellenére egy titkos pontot fogalmaztak. Ők többször tiltakoztak a tárgyalások során, a fejedelem mégis elfogadta, hogy a szöveg a magyar királyt a fejedelemség „kegyelmes urá”-nak nevezze. A továbbiakban pedig, miután rögzítették: sem ő, sem utódai nem fognak a töröknek segítséget nyújtani egy, a királyság elleni esetleges támadásnál, Báthori súlyos kötelezettséget vállal. Erdély nevében kijelenti: ha a török „bármilyen módon meg akarná sérteni szabadságainkat, minden erővel ellenállunk, és ha a magunk erejével nem tudunk megállni”, őfelségétől, illetve utódaitól vagy a királyságtól kérünk segítséget a „törökök és a hozzájuk csatlakozott ellenség ellen”.*
Ezzel a titkos ponttal Báthori szándéka megvalósult, Erdély átállása megtörtént. Mire azonban e ténynek bármilyen gyakorlati következménye beérhetett volna, a fejedelemség hivatalos politikáját az emigráció fellépése elsodorta. Éppen azokban a hónapokban, amelyekben Báthori a portai fenyegetéssel szemben a nyugati szövetséget kidolgozta, szervezte meg Bethlen Gábor a maga török csapatoktól kísért hazatérését.
{639.} Nem dolgozott elhamarkodottan, mert pontosan ismerte a Porta döntéseinek születési körülményeit. Tudta, hogy a birodalom egyes részeinek sorsát a területileg illetékes tisztviselők szava befolyásolja. Erdélyből való távozása után nem ment hát egyenesen Konstantinápolyba; előbb a hódoltságbeli méltóságokat látogatta sorra. Temesvárott kezdte. Itt korábban is tartózkodott már hosszabb ideig. Zülfikár pasával pedig, a parancsnokkal, akit leginkább szoktak a konstantinápolyiak Erdély ügyeiben meghallgatni, különösen jó volt a kapcsolata. Tőle ment Kanizsára, ahol váratlan nagy szerencse érte. Az ottani parancsnok, egy nagyra törő politikus és katona, Szkender pasa hosszú időre terveinek rendkívül aktív pártfogója lett. Végül a hódoltságbeli főtisztek közül rangban az első, a budai helytartó következett. Minthogy ő érintkezett leginkább a magyarországi politikusokkal, alighanem vele tárgyalhatott Bethlen a királyságbeliekkel szemben követendő taktikájáról. Innen, Budáról küldött mindenesetre levelet a nádornak, amelyben emigrációba vonulását mentegetendő, a Báthoritól elszenvedett sérelmeit előadja. Majd útra kelt Belgrád irányába. Itt telelt, ahogy az Európában foglalkoztatott török csapatok szoktak, melyek a tél beálltával ide, a birodalom második katonai központjába vonultak rendszeresen. Valószínűleg e szokás hozta össze most Bethlent e térség legfontosabb katonai parancsnokaival, hiszen ide jártak ők is, hogy a Konstantinápolyból érkező főhivatalnokokkal találkozzanak, a Porta ellenőrzésének eleget tegyenek.
Ilyen előkészítés után ment Bethlen Gábor Drinápolyba, ahol éppen a szultán is, a nagyvezír is tartózkodott. Szkender pasa hozta össze Naszuhhal, akit sikerült is közösen megnyerniük Bethlen ügyének. A szultán figyelmét viszont állítólag teátrális módon, vagy talán népmesébe illően hívta fel magára. Egyszer, amint elhaladt előtte díszes menetben, elkapta volna Bethlen a szultán kengyelét, és ott az utcán adta elő a kéréseit. 1613 márciusában aztán már a dívánban döntötték el, hogy Bethlen Gábor lesz az új fejedelem, és április végén kapta meg az uralkodói jelvényeket. Több török főtiszt, valamint a két román vajda kapott parancsot a bevitelére.
Nem sokkal később érkeztek a Portára Báthori Gábor emberei. Elkésve. Mert jóllehet már az 1612. novemberi országgyűlés kijelölte őket, a fejedelem az ügy súlyát lebecsülve, egész télen halasztgatta útnak indításukat. Csak a II. Mátyással létrehozott szerződés megkötése után kaptak parancsot az utazásra. Május 22-én érkeztek Konstantinápolyba. Ekkor azonban már nem tehettek semmit: Naszuh még ajándékaikat sem engedte átadni, nehogy bárkit is megnyerjenek Báthori Gábornak. Az egyik követ rezignáltan jegyezte fel: „… valamint Bethlen Gábor akarta, minden dolgot úgy végezett el az vezérrel.”*
{640.} Valóban, augusztusban meg is indultak a csapatok Szkender pasa szerdársága alatt. Szeptember elején már itt volt Erdélyben Magyar Oglu Ali pasa Mihnea vajdával Havasalföldről és a tatárok előcsapataival. Három héttel később érkezett Girej kán a tatár fősereggel. Október 3-án ért Gyulafehérvárra Ali budai pasa. Így, mire maga Bethlen Gábor Szkender hadaival Erdélybe jutott – október 5-én –, a fejedelemség már tele volt harci feladat nélkül széjjel járó katonával. Körülbelül 80 ezren jöttek összesen, hogy Bethlen Gábornak megszerezzék Erdélyt. Talán még soha nem tartózkodott ennyi török-tatár egyszerre az országban. A fejedelemség sorsa nem lehetett kétséges.
Bethlenék mégsem akarták a szokásos formákat felrúgni. Ezzel azonban Erdély kiszolgáltatottsága csak nagyobb hangsúlyt kapott. A szerdár hívta össze az országgyűlést. Szkender írta október 18-án a rendeknek: „Kolozsvárra menjen minden ember, s ott mindjárt fejedelmet válasszanak kegyelmetek maguknak.” Páratlan eset volt ez Erdély történetében, még soha nem fordult elő, hogy török főtiszt parancsára jöttek volna össze a fejedelemség politikusai. Mégsem haboztak, mert a pasa nem hagyott kétséget szándékai felől: „ha pedig el nem jő kegyelmetek, bizonyosan elhühetitek, hogy mindjárt hadainkat bocsátjuk reátok” – közölte rendelete nyomatékául.* Ötnapos határidőt szabott a választásra, és ez elégnek is bizonyult. 1613. október 23-án már Bethlen Gábor volt Erdély fejedelme. „Féltekben szabadon” megválasztották, jegyezte fel egy gúnyos természetű polgári tollforgató.*
A régi fejedelemtől, Báthori Gábortól Szkender parancsának másnapján örökre búcsút vettek ékes stílusú levéllel. Szemére hányták sérelmeiket, alattomos menekülését, a Portától való elszakadási szándékát, végezetül azonban a fejük felett tornyosodó veszedelemre hivatkoznak: Szkender pasa „ellen hogy nekünk tovább való tusakodásunk és várakozásunk lehessen, ennyi hadaknak rajtunk való szörnyű pusztítása és utolsó veszedelemtől való félelmünk nem szenvedheti”.*
Nem tudhatni azonban, hogy Báthori, aki ekkor már Váradon volt, megkapta-e egyáltalán az elbocsátó levelet. Sokáig nem volt mégsem bizonytalanságban, mert négy nappal a választás után a kortársak szerint Ghiczy által felbérelt hajdúk meggyilkolták. Testét a Pece-patakba vetették; csak hűséges kutyája maradt mellette.
Báthori halála hírére a török csapatok elvonultak. Rabolva, fosztogatva, foglyokat rabszíjon vezetve hagyták el az országot. Szörnyű pusztulás maradt {641.}utánuk, és a bizonyosság: Erdély a török hatalom biztos fennhatósága alá tartozik. A Porta urai gondoskodtak a fejedelemségben akaratuk maradéktalan érvényesüléséről.
Bethlen Gáborral Báthori szertelenségét és könnyelmű hányavetiségét a rend és a megfontolt józanság váltotta fel Erdély kormányzásában. Külsőre is nehéz nagyobb különbséget elképzelni, mint amilyen közöttük mutatkozott. Báthori acélpengeként csillogott, hajlott. Karcsú termetével, élénk arcjátékával és megnyerő modorával mindenki tekintetét magára vonzotta. Bethlen zömök alakját viszont sok sebesülés tette merevvé, mire fejedelem lett, bár még 33 éves sem volt egészen. Nehezen gondozható üstöke, szakállas, sötét arca inkább taszította a hozzá közeledőket. Csak mélyen ülő nagy szemei jelezték rendkívüliségét; átható pillantása még arcképeiről tekintve is mintha felmérné az őt figyelőt. Báthori személyes varázsa ellenségeit is megejtette, ha társaságába kerültek, hogy tőle távol elfelejtsék hirtelen fellobbant rokonszenvüket. Bethlen ezzel szemben tartós érzelmeket ébresztett. A hozzá közel állók véleménye azonban inkább tiszteletet tükröz, mint barátságot. Ellenségei pedig olthatatlan gyűlölettel vették körül. Ő az emberek véleményével keveset törődött; nem keresett érzelmi kapcsolatokat, éppen ezért tudott mindenkivel együtt dolgozni. Nincs nyoma annak, hogy emberei kiválasztásában bármikor is szubjektív szempontok vezették volna.
Bethlen Gábor családja Izabella királynő pártján jelent meg az erdélyi politikában. Nagyapja a Petrovics Péter-féle Ferdinánd-ellenes mozgalom egyik vezetője volt az 1550-es években. Az apja már Báthori Zsigmond mellett fejedelmi tanácsúr, és a székely előkelő Lázárok közül vett feleséget. Erdély egyik vezető, gazdag famíliája az övék. A fiatal Bethlen tizenhárom éves korában – ekkor már árva – került Báthori Zsigmond gyulafehérvári udvarába. Iskoláiról nem maradtak adatok, és személyes feljegyzései hiányában azt sem tudhatni, milyen hatások alakították tehetségét. Fejedelemségéig volt tettei is rávilágítanak azonban ennek két igen jellegzetes és különleges összetevőjére. Az bizonyos, hogy nem volt könnyen felismerhető és csillogó tehetség. Mert azok, akik törökországi emigrációi előtt találkoztak vele, nem jegyeztek fel róla semmit. Sehol nem szerepel a Basta pusztításához vezető viharos évek krónikáiban. Nem foglalkoztak a személyével; magánlevelek nem közölnek róla sem érdekes pletykákat, sem fényes jövőre utaló történeteket.
Székely Mózes körül azonban már emlegetik. A vele tartó emigrációban Bethlen mind jelentősebb személyiséggé válik. És itt derül ki az egyik különössége: mindig abban kiváló, amit éppen tennie kell. Ő lesz a török hatalmasságokkal való tárgyalások kulcsfigurája, de ő Székely Mózes 1603-as erdélyi hadjáratának katonai szervezője is. Mindenhez ért, és mindent kedvvel csinál. Tud bánni az emberekkel, akár eggyel-eggyel áll szemben személyesen, akár felhívásokat kell sokak mozgósítására fogalmaznia. Könnyen áttekinti az {642.} eseményeket, az emberi kapcsolatokat vagy a hadszíntereket. Képes haditervet készíteni éppen úgy, ahogy gyors döntéseivel jó hadvezető. Ez a mindenre alkalmasság tehetségének talán legszembetűnőbb oldala.
A másik pedig végtelen tárgyilagossága. Nem mintha a mai gondolkodás szabályai szerint reális terveket készített volna. Nem: éppen úgy hajlamos volt a valóságtól való elrugaszkodásra, ahogyan kortársai hajlamosak voltak. A tényekhez sem feltétlenül ragaszkodott, ha diplomáciáról volt szó. Tárgyilagossága abban nyilvánult meg, hogy tervei keresztülvitelében semmilyen mellékes szempontot nem engedett érvényesülni. A maga észjárása szabályaival felmérte szándékai megvalósításának eszközeit, és ezeket az eszközöket minden aggályoskodás nélkül alkalmazta.
Legjobb példa erre fejedelemségre emelkedése. Szemléletessé pedig elődje példája teszi. Báthori fejedelem akart lenni, és minden eszközzel megpróbálkozott. Agitáltatott benn, Erdélyben, támogatást keresett a Portán és II. Mátyásnál, végül találta csak meg a hajdúkat. Bethlen ezzel szemben nem kísérletezett sehol. Nem szervezett pártot Erdélyben, nem törődött a királlyal, sem a királyi Magyarországgal, még a hazai közvéleménnyel sem. A Portához fordult, mert tudta, hogy Erdély sorsa ott dől el. És utólag sem voltak aggályai. Nincsen adata annak, hogy valaha is sajnálkozott volna a fejedelemségét hozó hadak pusztításai, mentegetődzött volna az erőszakos választás miatt. Tárgyilagosan, mint kérlelhetetlen valóságot fogta fel a Török Birodalom Erdély felett egyelőre megdönthetetlen hatalmát.
Bethlen józan és következetes törökpártisága ellenére sem alakult azonban a viszonya Konstantinápollyal harmonikusan. Az erdélyi fejedelemválasztás szabadságáról szóló athnamét megszerezte ugyan, ennek azonban nyilvánvalóan semmi jogbiztosító jellege nem volt. „Nagy erejű és gyönyörűséges” oklevelet hozatott arról, hogy amennyiben „az fejedelemségnek újulni kelletnék”, a három nemzet válasszon olyat, „a ki magok között nőtt, növekedett”, és alkalmas az uralkodásra, a szultán pedig fejedelemmé teszi.* Ez a sokszor használt fordulat azonban, amely a fejedelmek egész sorának megerősítő athnaméjában szerepelt, semmire nem jelentett garanciát. Az athname 1614 augusztusában jutott Erdélybe, a Medgyesen tartott országgyűlés vette át ünnepélyesen. Egyidejűleg azonban az árát is kérték: a Porta Lippát és Jenőt követelte Bethlen Gábor fejedelemségének megerősítése fejében.
Tőle kívánták behajtani több elődje régen hangoztatott ígéretét. Rákóczi Zsigmond kezéből még kifejezetten visszautasították; Báthori Gábornak sem kellett a fontos várakat visszaszolgáltatnia, most azonban, alig egy hónappal {643.} az athname kézbesítése után, már híre jött: Szkender pasa a határon táborozik. Miután behozta Bethlent a fejedelemségre, új megbízatása van. A tizenöt éves háborúban erdélyi kézre került várakat fogja visszaszerezni.
Konstantinápoly követelése tökéletesen érthető. Lippa és Jenő feladása annak idején nem csupán súlyos tekintélyveszteséget jelentett, de megszakította annak a várrendszernek a folyamatosságát is, amely a Belgrád, Temesvár, Lippa, Jenő, Gyula vonalon részben felvonulási területet biztosított a királyság ellen, részben a hódoltság keleti határát jelentette. Eddig azonban a magyarországi háborús konfliktusok elkerülésének törekvésében a fejedelmek készsége sem bírta a Portát e várak visszakövetelésére. Most viszont, 1614 őszén, e régen húzódó ügy lezárása pontosan illeszkedett Konstantinápoly új nyugati aktivitásának vonalába. Miután már a két román fejedelemségben is, Erdélyben is megerősítette politikai jelenlétét anélkül, hogy az itt ugyancsak érdekelt másik két nagyhatalom, Lengyelország és a Habsburgok ellentámadását kiváltotta volna, Lippa és Jenő követelése már nem tűnhetett kockázatos vállalkozásnak.
Bethlen Gábort mégis rendkívül nehéz helyzetbe juttatta. A két várral együtt annak idején hatalmas területek szabadultak fel a hódoltság alól, Szolnokhoz, Gyulához, Temesvárhoz adózó magyarok sokasága. Most az ő visszabocsátásukról is kellett döntenie. És ha a Portának presztízsveszteséget jelentett e vidék feladása, összehasonlíthatatlanul nagyobb teher zúdult volna visszabocsátásukkal az új fejedelemre. A magyar történelemben nem volt még példa arra, hogy uralkodó önként engedett volna várakat a török hatalma alá. Szkender támadását viszont nem lehetett bevárni. Ha a Porta elhatározta is magát rá, Bethlen nem kockáztathatott török háborút.
E válságos helyzetben a fejedelem bonyolult manőverbe kezdett. Tárgyalásokat indított Konstantinápolyban a súlyos követelés visszavonására, s jó személyes kapcsolataiban bízva nem is tarthatta az ügyet reménytelennek. Egyidejűleg azonban – végső esetre – elhatározta az egyik vár, Lippa átadását. Emellett döntött, lévén ez közelebb a hódoltság határához, Temesvártól alig 60 kilométernyire és gyakorlatilag a határon, s adózó népességben és területben ennek átengedése jelentette messze a kisebb veszteséget. Minthogy pedig Szkender fenyegetése közeli volt, és csak tettekkel látszott elháríthatónak, meg is tette az első lépéseket Lippa átadásához. Mire azonban 1614. október végén az első török katonák az alsó várba bevonultak, megérkezett a portai rendelet: Lippa átvételét elhalasztották. Ez azonban csak rendkívül rövid időre szólt. A Bethlent mindig is támogató Naszuh bukása után elkerülhetetlenné vált Lippa megadása.
Az egyre nyomasztóbb helyzetben az országgyűlés 1616-os tavaszi ülésén döntött: „… utolsó veszedelmes kételenségünkben … egész hazánk megmaradásáért és bizonyos békességünkért … az egy Lippa odaadásával hazánkat egészen utolsó veszedelemből, magunkat, feleségünket, gyermekünket meg {644.} kellett váltanunk.”* Az ügy azonban ezzel még nem volt lezárva; Lippa katonasága a környező nemesség támogatásával megtagadta a kivonulást. Biztatást kaptak a királyságból is: Homonnai György, Homonnai Bálint egyik távoli rokona szervezkedett mostanában Bethlen fejedelemsége megdöntésére. Ő állt kapcsolatban már 1614 ősze óta a lippaiakkal. II. Mátyás katonai segítségével biztatta őket arra az esetre, ha erőszakkal kényszerítenék Lippát török iga alá.
Végül Bethlennek kellett megtennie azt, amit hadvezérei sem vállaltak: 1616 júniusában maga vívta meg a várat. Kiürítette, és június 14-én a „Lippára adózó” területtel együtt átadta a temesvári pasának. A helyzetet csak annyiban sikerült mentenie, hogy később magát a katonaságot hajdúszabadsággal Vajára telepítette.
Homonnai ígéretei azonban nem teljesültek: Magyarország királya nem indított hadjáratot sem Erdély, sem a Porta ellen Lippa elvétele miatt. Ellenakció nélkül tudomásul vette ő is, a királyság rendjei is a magyarországi török hódoltság újabb gyarapodását. Ez az eljárásuk egyébként ekkor már, 1616 nyarán, tulajdonképpen senkit nem hökkentett meg, hiszen az erdélyi események három éve kínálták szinte állandóan a beavatkozás lehetőségét anélkül, hogy a királyság hivatalosan a hadakozás útjára lépett volna.
Lippa átadásával Erdély elérkezett addigi történelme mélypontjára. Az idegen fegyverekkel behozott fejedelem elfogadása után még ez az akció: nyilvánvaló jele annak, hogy az ország függetlensége maradékát is elvesztette. A Porta kényének-kedvének kiszolgáltatva kell ezentúl tengetnie az életét.
Ha Bethlen Gábor most meghal, történelmünk legsötétebb alakjai között emlegetnék. Mivel azonban nem így történt, és még tizenhárom esztendőt kapott az uralkodásra, a legnagyobb történeti személyiségek sorába került.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése