Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. július 1., csütörtök

Forisek Péter - Livius és a korai Róma

Klió 2000/3.
9. évfolyam

Livius és a korai Róma

Az antik szövegek felhasználásakor gondos forráskritikai munkát kell végeznünk. Különösképpen vonatkozik ez a korai Róma történetére, amelyhez csak kevés forrásunk van, és ezek megbízhatósága is gyakran kétséges. A korai Róma történetének elsőrendű forrása T. Livius Ab urbe conditája. Ennek forráskritikájához hasznos segédkönyv Gary Forsythe műve.
A bevezetőben a szerző megindokolja témaválasztását. Disszertációját L. Calpurnius Piso Frugiról írta, ekkor merült fel benne az elképzelés, hogy Livius forrásaival foglalkozzon. Ennek eredménye lett a jelen könyv magvát képező adatbázis is. Forsythe Livius tanulmányozásában két iskolát különböztet meg. Az első a történeti iskola, amely Livius munkáját, mint történeti forrást vizsgálja. A második az irodalmi iskola, amely Livius nyelvét és stílusát vizsgálja. A két iskolával a probléma az, hogy egyik sem használja fel a másik eredményeit. A történeti iskola kizárólag Livius forrásait vizsgálja, míg az irodalmi Livius művét egyfajta történeti regényként kezeli, ami nem rendelkezik semmiféle komoly történeti valóságtartalommal, ámbár Livius az annalisták művének betetőzőjeként számos valóságos elemet átvett nagynevű elődeitől. Forsythe egyetlen művet említ, amely mindkét iskola eredményeit felhasználja, ez T. J. Luce: Livy. The Composition of his History (Princeton, 1977.) című munkája.
Forsythe hasonló megközelítést javasol. Könyvének célja, hogy az Ab urbe condita első decasában megvizsgálja Livius történetírói módszerét (historical method) és ítélőképességét (judgement) az alábbi szempontok alapján: személyes megjegyzések, minősítő megállapítások, a különféle változások elemzése, kísérletek történeti és historiográfiai problémák megoldására.
Az első fejezet a már említett adatbázist tartalmazza. Livius az első dekásban 29 szerzőre hivatkozik (ez könyvenként 3 szerzőt jelent). Az első decas 530 caput-ból áll, ezekben Livius összesen 380 megállapítást (statement) közöl. Ez a 380 megállapítás alkotja a táblázatot. Minden egyes megállapításhoz hét mező tartozik. Az első mező az idézet pontos helye a szövegen belül, a második mező a megjegyzés típusát, a harmadik mező az idézet formáját, a negyedik mező az idézeten belüli ellentmondás feloldásának módszerét adja meg (pl. Livius bizonytalan a közölt adat valószínűségtartalmát illetően, vagy követi a közmegegyezést, stb.). Az ötödik mező a tárgy módját mutatja be (pl. az adat antiquarius szerzőtől, vagy a fasti consularisból származik). A hatodik mező az idézet szövege latinul, a hetedik pedig az idézet szövegkörnyezetét adja meg rövid, angol nyelvű összefoglalásban.
A második fejezet Liviusnak a történeti tényekhez való viszonyát vizsgálja. Az első decas 380 megállapításából Livius 210-et nem kommentál, vagyis nyitva hagyja a kérdést. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy Livius meglehetősen szűkszavú a korai Róma történeti tényei valóságtartalmának a megállapításakor. Livius tartózkodása a véleménynyilvánítástól megegyezik az Ab urbe condita Praefatio-jában leírt liviusi hitvallással: „Mindazokat az inkább költői történetekkel megszépített, mintsem megbízható történeti tényekkel igazolt eseményeket, amelyeket a hagyomány a város alapítása vagy az alapítás terve előtti időkről elmond, nem szándékozom sem igazolni, sem megcáfolni.” (Ford. Kiss Ferencné)
A harmadik fejezet azt vizsgálja, hogyan oldja fel Livius a forrásai közötti ellentmondást, illetve hogyan állapítja meg a történeti valószínűséget. Forsythe 123 vitás pontot (issue) vizsgált meg. Ezeket csoportokba osztotta. A három leggyakoribb csoport a következő: valószínűsítő okoskodás 44,7 százalék, közmegegyezés 22,8 százalék és személyes vélemény 13,0 százalék. A maradék 19,5 százalék több kisebb csoportba sorolva, egyéb valószínűsítéseket jelent. Ebből is egyértelmű tehát, hogy Livius, a többi ókori szerzőhöz hasonlóan, elsősorban a szájhagyományra és történetíró elődeire támaszkodott. A legtöbb esetben azonban – a hagyománnyal és az annalistákkal szembeszállva – saját véleményét valószínűsíti. Például ilyen Numa Pompilius és Pythagoras kapcsolata. A hagyomány szerint Numa Pompilius Pythagoras tanítványa volt, Livius azonban elutasítja ezt, hiszen Pythagoras Numa Pompilius után, jó száz évvel később élt (Livius 1, 18, 2). Forsythe szerint azonban Livius a legtöbb esetben nem alkalmazza a történeti valószínűség alapján történő forráskritikát, ezért nem mindig használható megbízható forrásként.
A negyedik fejezetben Forsythe az első decast mint a korai Róma erkölcsi alapelveinek forrását vizsgálja. Livius hazafias előítéletei miatt sokszor meghamisítja a történeti valóságot, azért, hogy a rómaiakat morális fölénybe hozza ellenfeleikkel szemben.
Az ötödik fejezet a beszédekkel foglalkozik. Livius csak a harmadik könyvtől kezdve iktat be hosszabb beszédeket, az első két könyvben megelégszik rövid idézetekkel vagy kisebb beszédekkel. Ennek Forsythe szerint két oka van. Egyrészt ebből a korból (a Római Köztársaság első évszázada) rendelkezik az első megbízható forrásokkal, másrészt az első két könyv megírása után már megnőtt a történetírói önbecsülése.
A hatodik fejezet az isteni dolgokkal foglalkozik. Livius, természetesen mint az Augustus-kor egyik programadó történetírója, szembeállítja saját korának istentelenségét a korai Róma pietasával. Forsythe ezt a korai annalista tradícióra vezeti vissza. A korai Róma pietasának bemutatása már L. Calpurnius Piso munkájában is benne volt. Az Ab urbe condita ötödik könyvének központi témája a pietas. A csodás eseményekről azonban meglehetősen szkeptikusan nyilatkozik, amint az már művének elején, Romulus és Remus születésének előadásakor is látszik. Livius a mesés és hihetetlen történeteket elutasítja, ugyanakkor hisz a korai Róma vallási hagyományaiban.
A hetedik fejezet az ókori irodalomra olyannyira jellemző elkalandozásokkal foglalkozik. Livius az első decasban mindössze hétszer tér a tárgyhoz szorosan nem kapcsolódó témára. Forsythe szerint a problémát az okozza, hogy Livius teljesen megbízik az annalisták adataiban, ezért súlyos kronológiai zavarok vannak művében, amikor római eseményeket állít párhuzamba egyéb történelmi eseményekkel.
A nyolcadik fejezetben Forsythe kísérletet tesz annak megállapítására, hogy vannak-e megkülönböztető jelek arra, milyen módon gyűjtötte össze Livius az adatait, illetve osztotta szét őket az első decasban. Az összehasonlításhoz Forsythe az első decashoz hasonló adatbázist készített a huszonnegyedik és a harminckilencedik könyv megállapításaiból. Ebből az alábbi következtetéseket vonta le. Az első decas összesen 158 971 szóból áll. A tíz könyvben 262 olyan szakasz van, amely Livius történelmi ítélőképességére utal. Ez azt jelenti, hogy minden 607. szóra jut egy ilyen szakasz. Forsythe az első decas tíz könyvére külön-külön is elvégzi ezeket a számításokat. Számításokat végez az egyes könyveken belül megoldott vagy megoldatlan vitás kérdésekre is. A számítások azt mutatják, hogy az első könyvben van a legtöbb Livius történelmi ítélőképességére utaló szakasz, illetve átlagon felüli számban fordulnak elő a negyedik, nyolcadik és kilencedik könyvben. Forsythe szerint ezek a számítások is megerősítik, hogy Livius az első könyvben, a királyság korára vonatkozóan nagyobb óvatossággal vette figyelembe a római történeti hagyományt, mint a következőkben. A kritikai megjegyzések azonban a további könyvekben sem csökkennek jelentősen. Két kivétel van ez alól, a harmadik és az ötödik könyv. Forsythe azzal magyarázza a kritikai megjegyzések hiányát, illetve azt, hogy viszonylag rövid időszakaszt fednek le, hogy ezeket az eseményeket Livius történeti szempontból fontosnak tartotta (harmadik könyv: a decemvirek uralma, ötödik könyv: a gall betörés), illetve Livius ebben a két könyvben a művészi stílus kedvéért feláldozta a történelmi hűséget. A kritikai megjegyzéseken ugyanis fennakadt volna a történetírói lendülete, ezért Livius történeti kétségeit a tematikus szerkesztésnek rendelte alá.
A kilencedik fejezetben Forsythe röviden összefoglalja eredményeit, illetve néhány további megállapítást tesz. Livius történeti ítélőképességét más korabeli történetírókkal összevetve megállapítja, hogy Livius sokkal óvatosabban bánik a korai Rómával kapcsolatos történeti hagyománnyal, mint elődei vagy kortársai, ezért méltán megbízhatóbb a modern történettudomány számára.

Gary Forsythe: Livy and Early Rome. A Study in Historical Method and Judgement (Livius és a korai Róma. A történeti módszer és megítélés vizsgálata). Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 1999. Historia Einzelschriften 132. 147. o.
Forisek Péter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése