Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. július 5., hétfő

Szentes helyismeretei kézikönyve



 

"Õrizzük emlékeinket, gyûjtsük össze töredékeinket,
nehogy végleg elvesszenek s ezáltal is üresebb legyen a múlt,
szegényebb a jelen, s kétesebb a jövõ!"
/Ipolyi Arnold/

RÉGÉSZET



1:Bevezetés a régészeti fejezetekhez
Vörös Gabriella













Ipolyi Arnold (1823-1886), a tudós püspök, a magyar mitológia kiváló kutatója veretes mondatával aligha csak a régészetre utalt. Megfogalmazása mindazt az emléket, töredéket magába foglalja, ami történelmünk megismerésénél és megírásánál fontos lehet, legyen az tárgyi vagy nyelvemlék, legenda, hagyomány, írott vagy íratlan forrás.
A régészet tudománya a történettudománynak „csak" segédtudománya, igaz viszont, hogy a régebbi korok kutatásánál nélkülözhetetlen. Legfontosabb kutatási módszere az ásatás, mellyel napvilágra hozza mindazokat a tárgyi emlékeket, melyek feldolgozásával az emberiség történelmét megismerhetjük, illetve ismereteinket kiegészíthetjük, teljesebbé tehetjük.
Idõbeni alkalmazásának felsõ határa az emberi kultúra megjelenése. A mi területünkön ennek kezdete a szórványosan megtalálható felsõ paleolit-mezolit emlékek utáni sûrûbb megtelepedést bizonyító neolitikum idõszaka kb. nyolcezer évvel ezelõtt. A régészet módszereinek alkalmazására a legújabb korig van példa. Elég utalni a méltatlan körülmények között elhunyt és eltemetett politikai elitéltek kihantolásánál és azonosításánál végzett szakmai tevékenységre: pl. a váci fegyház temetõjének feltárásánál.
Tudományunk számára nélkülözhetetlenek a segédtudományai, az emberi csontvázakat kutató antropológia, az állatcsontokat és az egykori növényzet maradványait feldolgozó történeti állattan és növénytan. Ide tartozik még többek között a földtan, a földméréstan és számos természettudománnyal foglalkozó szakterület. Legalább ennyire fontosak lehetnek a néprajz, a nyelvészet az éremtan, a mûvészettörténet eredményei - attól függõen, hogy térben és idõben mely korszakkal kívánunk foglalkozni.
A földben, a barlangokban, vizeinkben rejlõ emlékeink történelmünknek egyedi, tehát megismételhetetlen, pusztulásuk esetén pótolhatatlan forrásai. Éppen ezért szigorú törvény védelme alatt állnak, melynek alapvetõ, mindenkire vonatkozó cikkelye, hogy a régészeti emlékek elõkerülését a találónak azonnal jelentenie kell. Kézenfekvõ a legközelebbi múzeumot értesíteni. A múzeumok alkalmazásában dolgozó régészek aztán a helyszínen felmérik a tennivalókat, hogy szükséges-e további kutatásokat végezni. Elõfordulhat, hogy egy települést jelzõ különbözõ tárgyak, kerámiatöredékek, állatcsontok, égett tapasztás darabok, eszközök esetleg téglák kerülnek napvilágra, pl. szántás során. Ilyenkor a szakemberek terepbejárást végeznek, tehát alaposan végigjárva a területet minden felszíni emléket összegyûjtenek, részletesen leírják a környéket, a földrajzi (vízrajzi-domborzati) viszonyokat.
Rögzítik a leletek sûrûségét, fényképfelvételt készítenek, méréseket végeznek, hogy a térképen pontosan rögzíteni tudják a lelõhelyet. A leleteket a múzeumokban a restaurátorok kapják meg, akik elõször szakszerûen megtisztítják, majd az összetartozó darabokat ragasztják, ha szükséges, kiegészítéseket végeznek. Az írásos dokumentáció a régészeti adattárba kerül.
A temetkezési helyek, sírok, temetõk legtöbbször a mélyebb talajréteg megbolygatásakor kerülnek elõ, házak alapozásánál, árkok ásásakor, útépítésnél. Mivel ezek tervezett munkák, a régészeknek ma már lehetõségük van arra, hogy a tervezés elõkészítésében is részt vegyenek. A korábbi kutatások eredményei alapján, illetve a helyszín felkeresése után valószínûsíteni lehet, hogy a területen volt-e emberi közösségnek korábban élõhelye vagy temetõje. A múzeumi törvény kötelezi a múzeumokat, hogy az építkezéssel, bányászással vagy egyéb módon megsemmisítéssel fenyegetett területen leletmentõ ásatást végezzenek.
Az ásatás megkezdése elõtt különbözõ engedélyeket kell beszerezni. Alapvetõ feltétel, hogy egyetemi diplomával rendelkezõ (jelenleg Szegeden és Budapesten szerezhetõ ilyen végzettség) szakember vezesse a munkát, tudni kell, hogy melyik múzeum gyûjteményébe kerülnek a leletek, mi lesz a sorsuk, mikor restaurálják, leltározzák a szakemberek, és mikor lesznek közzétéve tudományos feldolgozás vagy kiállítás keretében. Az ásatási engedélyt a Kulturális Örökség Igazgatósága adja meg, ha minden körülmény biztosított, beleértve természetesen az anyagiakat is.
Sokszor találkozunk olyan felnõttekkel, akik gyerekkorukban régészek szeretettek volna lenni, aminek egyik legfõbb oka éppen az ásatásokkal kapcsolatos, általánosan elterjedt, sokszor nagyon romantikus elképzelés. Pedig ha valaki látott már ásatást nyári rekkenõ hõségben vagy téli zúzmarában, azonnal rájöhet arra, hogy egyáltalán nem romantikus kincskeresés a régészek dolga, hanem legtöbbször komoly fizikai megterhelést is jelentõ szakmunka. A felelõsség óriási, hiszen a feltárást követõen - az épített és az eredeti helyén megõrzött emlékek kivételével - a feltárt településeknek, temetõknek a helyszínen nem marad nyomuk. A leletek mellett éppen ezért legalább annyira fontos a megfigyelések pontos rögzítése, hogy milyen összefüggésben, hogyan kerültek elõ. Például az ékszerek, ruhadíszek helyzete a csontvázakon vagy mellettük, hogy a feldolgozásnál rekonstruálni lehessen egy-egy idõszak, vagy népcsoport viseletét, temetkezési szokásait, hitvilágát. A régészettudomány hitelességét éppen az biztosítja, hogy elméleti következtetéseit mindig a kézzelfogható, megõrzött, bármikor újra vizsgálható tárgyi emlékek alapján fogalmazza meg. Ebbõl adódnak ugyanakkor bizonytalanságai is, hiszen a földben, vízben a mi éghajlati körülményeink miatt - kevés szerencsés esetet kivéve - csak a szervetlen anyagú tárgyak maradnak ránk, amelyeket égetett agyagból, fémekbõl, kõbõl készültek. Ebbe a körbe tartoznak az emberi, állati csontmaradványok is.
Mint már korábban is említettük, a régészeti kutatások (az ásatások különbözõ fajtáin kívül idetartoznak a terepbejárások, a légi fényképezés, a talajszondázás - mintavétel is) eredményei közül a leletek és a dokumentáció a múzeumokba kerül. Az elsõ hazai közgyûjtemény a Gróf Széchenyi Ferenc felajánlása nyomán létrejött Magyar Nemzeti Múzeum volt 1802-ben. Szentesen majd egy évszázad múlva, 1897-ben kerülhetett sor a Csongrádmegyei Történelmi és Régészeti Társulat létrehozására, amely már megalakulásakor rendelkezett régiséggyûjteménnyel. Többek között Balogh János polgármester, Szívós Béla tanár, Farkas Sándor gyógyszerész, Kosztka Károly és Komáromi Lajos mérnökök támogatásával és adományaival kezdõdött meg a Társulat mûködése. Kezdetektõl fogva meghatározó szerepet játszott Csallány Gábor, a gyûjtemény elsõ õre, a késõbb intézménnyé gyarapodó múzeum elsõ igazgatója. A szentesi kezdeményezés ösztönzõje volt a vidéki Társulatok egymás utáni létrejötte pl. Gyulán (1865), Nyíregyházán (1867), Székesfehérváron (1876), Szegeden (1882) - hogy csak néhányat említsünk.
Fontos elõrelépést jelentett a régészet oktatásának megindulása a pesti egyetemen 1863-ban, majd az elsõ, Rómer Flóris által szerkesztett, és napjainkig megjelenõ rangos szakmai kiadvány az Archaeologiai Értesítõ megindítása 1868-ban. A hazai régészeti eredmények elismeréseként 1876-ban nálunk rendezték meg a VIII. Nemzetközi Embertani és Õsrégészeti Kongresszust, melynek híre újabb lökést jelentett a szentesi lokálpatriótáknak. A millennium múlt felé forduló felfokozott közhangulata, és a város határában végzett hatalmas földmunkák során (gátak, utak, vasútépítések elsõsorban) elõkerülõ régiségek gyors gyarapodása együttesen eredményezték 1897. május 23-án a szentesi Társulat létrehozását.
A gyûjtemény a rendszeres ásatások és a nagylelkû ajándékoknak köszönhetõen hat év alatt 30 000-re növekedett. 1925-ben megyei közgyûjteményi rangra emelkedett, és Csongrád vármegyei Múzeum és Könyvtár lett az elnevezése. Csallány Gábor ettõl kezdve fõhivatású múzeumigazgatóként tevékenykedhetett. 1927-tõl segítséget kapott Zalotay Elemér személyében, akinek az elsõdleges feladata a könyvtár ügyeinek intézése lett. A II. világháború nem kímélte a szentesi múzeum mûtárgyállományát sem. 1944 nyarán a beládázott anyag elindult nyugati irányba, és egészen Szekszárdig jutott el, de a front továbbhaladása után már csak a ládák alig több mint fele került vissza városunkba. Csallány Gábor nem élte meg szeretett múzeumának legnehezebb idõszakát, Budapesten az ostrom alatt súlyosan megbetegedett és 1945. január 31-én meghalt. Sírja a szentesi Kálvária temetõben található.
A visszakerült mûtárgyak rendezése, a múzeumi élet újraindítása Zalotay Elemérre várt. 1951-ig állt az intézmény élén, majd rövid ideig Méray Kádár Ervin után Szabó János Gyõzõ (1953-54). Csalogh József 15 éves szentesi mûködése számos kiváló ásatást eredményezett, az õ munkája során került elõ Szegvár - Tûzkövesen a Sarlós Isten, a múzeum világhírû régészeti lelete, egy újkõkori, égetett agyagszobor. Rövid ideig, 1969-70-ben volt Visy Zsolt a múzeum igazgatója, õt Hegedûs Katalin követte 1970 és 1982 között, majd Vörös Gabriella 1997-ig. Jelenleg ezt a tisztet Szabó J. József látja el.
Az 1997-ben centenáriumát ünneplõ múzeum ma már több mint százezer mûtárgyat õriz. Gyûjteményében a régészetin kívül (mintegy 75 000 db) nagy számú és értékes néprajzi, helytörténeti és képzõmûvészeti tárgyat, alkotást õriz. Szentesen található a múzeum névadójának, Koszta Józsefnek világhírû képgyûjteménye, melynek törzsanyagát a mûvész hagyatéka alkotja. A Széchenyi-ligeti épületen kívül az intézményhez tartozik a Fridrich Fényirda, valamint a Péter Pál Polgárház helytörténeti gyûjtemény és a megyei archív Térképtár is.



Régészek munka közben


Alföldi András és Csallány Gábor ásatáson


Zalotay Elemér 1943-ban


Szabó János Gyõzõ


Csallogh József


Szegvár-tûzkövesi istenpár


Visy Zsolt


Hegedûs Katalin


Vörös Gabriella és Felicián atya


Szabó János József


A nagyrévi kultúra edénytöredékei





3.2:A szarmaták régészeti hagyatéka

A Kárpát-medencébe az 1. század elsõ felében beköltözõ szarmaták állattartó, nomadizáló népek voltak, ezért korai településeikrõl keveset árul el régészeti hagyatékuk. Annál színesebb képet rajzolnak életükrõl temetõik. A legkorábban beköltözött szarmaták régészeti anyaga szûk lelethorizontot alkot a Duna-Tisza közének középsõ és északi részén. Mivel a Tiszántúlon ez még a dák hatalom idõszaka, területünkön kevés lelet keltezhetõ erre az idõszakra: Szeged környékérõl néhány durva, kézzel formált edény mellett Szentes-Várhátról egy szórványként elõkerült kézzel formált fazék, amelyet bütykökkel és beszurkálásokkal díszítettek.
Az eddig elõkerült korai temetkezések száma nem jelentõs, amely egyrészt a régészeti kutatások hiányosságával magyarázható, másrészt azzal, hogy az 1. században bevándorló szarmaták száma sem lehetett jelentõs. A férfisírok szegényesek voltak, míg a nõk sírjaiból változatos ékszerek kerültek elõ. Régészeti hagyatékuk arról árulkodik, hogy a keletrõl magukkal hozott mûveltségük pontus-vidéki hellenisztikus hagyományokban gyökerezett.
Az új lakók a Tiszántúlon csak a 2. században vetették meg lábukat, mikor a dákok uralmának vége szakadt. A régészeti leletek tanúsága szerint a század vége felé Szentes környékén a Kurca, a Kórógy és a Veker magaspartjait szállták meg az újonnan betelepülõk. Kistõkén, a vasútállomás közelében az 1920-as években Tóth Gergely és Vecseri Lajos földjén került elõ az a szarmata temetõ, ahol összesen 147 sír került feltárásra, amelyek között szkíta és avar koriak mellett 55 korai szarmata sír is volt. A temetõ a Veker kanyarulata és a Körös ártere közötti területen, egy magasparton húzódott közel 300 méter hosszan Ny-K irányban. A sírok egy része sakktáblaszerû elrendezést mutatott, és igen sûrûn helyezkedett el. A többi szabályos sorokba rendezõdött; a sírok közti távolság néhol 8-10, máshol akár 30-40 méter is volt.
A nagy távolságban lévõ sírok esetében valószínûleg a halott fölé halmot emeltek, amelyek az elmúlt néhány évtized intenzív talajmûvelésének következtében eltûntek. A Dnyesztertõl keletre a szarmaták jellegzetes sírépítményeinek számítottak a halmok, azonban a Kárpát-medencébe érkezõ szarmaták temetkezéseibõl hiányoztak, és a halomemelés szokása itt csak a 3. században jelent meg körükben. A kevés halmos temetkezés a társadalmi ranglétra felsõ fokait birtoklókhoz köthetõ, akik szokásaikban erõsebben kötõdtek keleti hagyományaikhoz. A halmos temetõk földrajzi elhelyezkedése a szarmata szállásterület széleit követi.
A kistõkei temetõtõl nagyobb távolságra Karácsonytelken, Pataki Imre földjén hasonló temetõ sírjai kerültek elõ, ahol 1940-ben Csallány Gábor, 1948-50-ben pedig Zalotay Elemérkutatott. A Kistõkérõl és környékérõl, valamint Karácsonytelekrõl elõkerült leletek azt mutatják, hogy a 2-3. században jelentõs szarmata népesség élt egymástól kisebb-nagyobb távolságban több kilométer hosszan egészen a Körös árteréig.
Ugyanilyen településsor húzódhatott a berekháti partoldalon, ahonnan már a 19. század vége óta gyûjtöttek sírokból származó leleteket. A szentesi határban végzett régészeti terepbejárás alapján állítható, hogy a Kurca partján, Berekháttól északra szintén szarmata települések sora helyezkedett el. A Gógánypartról már a század elején kerültek elõ leletek, amelyeket Farkas Sándor gyógyszerész, lelkes régiséggyûjtõ ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak fennállásának 100. évfordulója alkalmából. Késõbb, 1936-ban és 1940-ben Csallány Gábor itt, a mai Vásárhelyi és Mészáros Lázár utcák keresztezõdésének tájékáról több temetkezést mentett meg. A Nagyvölgy-parton, a Pesti malom telepén - a mai Horvát-telepen -és a Nagyvölgy-csatorna mellett, a református temetõ közvetlen szomszédságában is kerültek elõ sírok vályogbányászás közben, amelyek itt is egykori településre utalnak.
A szentesi határ keleti oldalán, a fábiánsebestyéni és a derekegyházi részeken a kedvezõtlenebb természeti adottságok miatt ritkább megtelepüléssel számolhatunk.
A temetõikben tett megfigyelések szerint a szarmaták halottaikat észak-dél irányba fektetve, gyakran koporsóban temették el, amelyeket vagy rönkbõl faragtak, vagy deszkákból készítettek, és különbözõ formájú kapcsokkal erõsítettek meg. A földben a koporsók faanyaga elpusztult, de egykori jelenlétükre a talaj barnás elszínezõdése utal. A temetõkben ritkán fordul elõ, hogy a halottat bõrbe csavarva, másokat mésszel borítva temettek el. A téglalap alakú sírgödrökbe a halottakat általában hanyatt, nyújtott helyzetben temették el, egyszerû ékszereikkel felékesítve, mindennapi használati tárgyaikkal és a túlvilági útra szánt útravalóval együtt.

A nõk ruházatát a fibulák mellett a gazdag gyöngydíszítés jellemezte, amelyeket nemcsak nyak- és karláncként viseltek, hanem ruhájuk ujját, nyakkivágását és alját ékesítették vele. Hosszú, bõ ruhájukat deréktájon textilövvel fogták össze, amelyrõl mindennapi használati eszközeik (vaskés, orsógomb) lógtak. Ritkábban viseltek egyszerû karika fülbevalókat, gyûrûket, kar- és nyakpereceket (3. kép).

A nõk díszes ruházatával ellentétben a férfiakat egyszerû öltözetben temették el. Derekukon bal oldalon záródó bõrövet viseltek. Dónát-Mágocspartról homokbányászás közben került elõ az a sír, amelyben rangos férfi feküdt: övét ezüstcsat zárta, és szíját aranylemezekkel díszítették. Elõfordult, hogy a férfiak öveiken lelógó tarsolyt viseltek, amelyben csiholóvasat, kovakövet, esetleg kisebb vaseszközöket tartottak. Lábbelijüket szíjakkal erõsítették meg, melyeket Y-alakú szíjelosztó veretek díszítettek (4. kép).

Bár a korabeli források gyakran említik a szarmaták lovas-íjász alakulatait, ennek ellenére temetkezéseikbõl ritkán kerülnek elõ lovak és fegyverek. Szentes környékérõl a már említett Dónát-Mágocsparton elõkerült rangos férfi a találók elmondása szerint lovával együtt volt eltemetve, azonban fegyvere nélkül. A kistõkei temetõben a 143. sírban egy gyûrûs markolatú kard volt, Karácsonytelek 10. sírjából pedig egy kétélû vaskard került elõ. Valamennyi sírban közösségének rangosabb tagjai voltak eltemetve. Ezeken kívül az antik auktorok leírásából tudjuk, hogy a férfiak egész testüket tetoválták, bõ nadrágot, felette pedig köpenyt viseltek. Részletesen tudósítottak fegyverzetükrõl, félelemmel említették mérgezett nyilaikat, döfõlándzsájukat, kardjukat. Védõfegyvereik közül a sisakot, a pikkelypáncélt és a pajzsot említették, sõt használták a lasszót is.
Dacia provincia megszervezése után Szentes és környékének jelentõsége megnõtt, mert szomszédságában vezetett a Pannoniát Daciával összekötõ kereskedelmi és hadiút. Intercisából indult, a Duna-Tisza közén vezetett át, és a Tiszával a Csongrád és Szentes közötti szakaszon találkozott, talán éppen a Böldi révnél. A Veker és a Kurca szegletébõl olyan szórványleletek kerültek elõ, amelyek Szentes környékének élénk kereskedelmi kapcsolatait mutatják a Római Birodalommal. A Nagyhegyrõl, a Kurca-partról és a Vadasról zománcdíszes korongfibulák kerültek be a szentesi múzeumba, és a 19. század végén Mindszentnél egy bronz Venus-szobrot mosott ki a Tisza. Igen ritka itáliai mûhelymunka az a csiga alakú vasmécses, amely a Szentestõl kb. 6 km-re északra lévõ Pöncökháton 1935-ben útépítési munkák során került elõ egy gyermek sírjából egy kis edény társaságában. A sírt munkások találták meg, de leleteiket szerencsére eljutatták a múzeumba.
A kereskedelmi kapcsolatok megélénkülését mutatják a halottak mellé útravalónak helyezett római pénzek is. A szarmaták legjobban a 2. századi ezüstdénárokat kedvelték, ezeket egészen az 5. század közepéig forgalomban tartották, és az általuk készített hamisítványok is ezeket utánozták.

A barbárok körében igen kedveltek voltak a sajátos technikával, nagy mesterségbeli tudással elõállított római edények. Ezek között a legkedveltebbek a terra sigillaták voltak, amelyeket formatálak segítségével változatos alakban és díszítéssel készítettek el a római fazekasok. Ilyen kerámia Baksról került ajándékozás útján a múzeumba (5. kép).
A 3-4. században a szarmata lakosság leletei megsûrûsödtek az Alföldön. Szentes környékén a Tisza - Kurca mellett és a Körös déli partján is megtalálhatók egykori lelõhelyeik, amelyek a 2-3. században létrehozott településhelyeken találhatók. Ebbõl az idõszakból való a Nagyhegyen, Musa János szõlõjében elõkerült, gazdagságával kiemelkedõ sírlelet (6. kép). Csallány Gábor, a múzeum egykori igazgatója 1930 és 1939 között egy nagy kiterjedésû temetõ 424 sírját tárta fel itt, amelyben hat szarmata sír is volt. Ezektõl kissé távolabb, a - felé vezetõ út mellett került elõ a 20. sír, amelyben DNy-ÉK irányban nyújtott, háton fekvõ helyzetben fiatal nõ csontváza feküdt, koponyája nélkül. Egyszerû kivitelû, bronzhuzalból készített, hurkos-kampós záródású fülbevalókat viselt. Ruháját gazdag gyöngydíszítés borította: nyakában karneol-, üveg- és borostyángyöngyökbõl álló nyakláncot viselt, karjain gyöngykarkötõt. Hosszú bõ nadrágját iráni divat szerint alul gyönggyel varrták ki és fogták össze.

A koponya helyén vékony aranylemezekbõl préselt díszek voltak: emberi arcot ábrázolók, nyúl, galamb, cikáda, hal és szarvas formájúak, valamint alaktalan arany fóliadarabok, virág formájú flitterek, amelyek diadémot, esetleg hozzá kapcsolódó fátyolt díszítettek. Ruháját derekánál sima bronzkarikával záródó textilöv fogta össze. A szarmata nõk övérõl mindennapi munkaeszközeik lógtak le: orsógomb, tû, csontból készült tartóban vaskés. Ezek a tárgyak az elõkelõ jazig nõk sírjaiban is megtalálhatók. A nagyhegyi sírban a halott bal lábához kis veretes római faládikát helyeztek, amellyel az eltemetett rangjára utaltak. Ide rakták a halotti útravalót tartalmazó edénykét is.
A lelõhelyeik Szentes környékén javarészt kutatatlanok, csupán egy-egy múzeumba került szórvány lelet, illetve a terepbejárási adatok alapján ismerjük településeiket.

Hosszú életû, nagy kiterjedésû falvaik tagolt szerkezetûek voltak. A lakóövezeten kívül helyezkedtek el az élelem tárolására szolgáló vermek, az állattartó rész a karámokkal és az ideiglenes építményekkel. A szarmaták lakóházai változatos formájúak; többnyire négyzet vagy téglalap alakúak voltak, amelyeket félig a földbe mélyítettek. Felmenõ falukat kívül-belül megtapasztott vesszõfonat alkotta, melyet nyeregtetõvel vagy sátortetõvel fedtek (7. kép). Ezek mellett voltak felszíni építményeik is, amelyekrõl csak a megmaradt cölöplyukak árulkodnak. A félig vagy teljesen a föld felszíne alá mélyített kemencéiket általában a házakon kívül helyezték el tûzveszélyességük miatt.

A telepeken változatos formájú gazdasági építmények kaptak helyet. Ismerték a füstölést mint az élelem tartósításának egyik formáját, amit erre a célra kialakított építményekben végeztek. Ez egy földbe vájt kemencébõl állt, amelyhez lépcsõ, vagy rézsûs lemenet vezetett. A kemence hátsó falába rézsút lefelé haladó kürtõt alakítottak ki, amelyen keresztül a füst lehûlt, és egy ehhez kapcsolódó félig földbe mélyített, felmenõ falú építménybe áramlott, ahol a tartósítandó élelmet elhelyezték.


A szarmaták élelmüket különbözõ alakú és méretû gödrökben tárolták. A leggyakrabban méhkas vagy körte formájú vermeiket gondosan alakították ki, sõt esetenként tapasztással is megerõsítették. Szûk, szabályos szájnyílásukhoz több esetben lemenet vezetett. Beszakadásuk után hulladéktárolásra, szemetesgödörnek hasznosították õket. Ide dobták a háztartás mindennapi hulladékát. Ez lett a sorsa annak a három gödörnek is, amelyek Berekháton, a Szegvár felé menõ vasút és a Kurca közötti területen kerültek feltárásra 1940-ben. A hulladékgödrökbõl a mindennapok rongálódott használati tárgyai kerültek elõ: egy szürke kétfülû korsó (8. kép), edénytöredékek és egy orsókarika. A legérdekesebb lelet két római vasmécses, amely közül az egyik vasaló alakú, a másik pedig csónak formájú volt.
A telepeken található szabálytalan gödrökbõl agyagot bányásztak, vagy ideiglenes munkaterületeket alakítottak ki. A falvaikhoz az egész közösséget kiszolgáló építmények is tartoztak: kutak, gabonaõrlõ helyek, kovácsmûhelyek.
Állataik számára pedig nagy méretû karámokat építettek A telepekrõl jelentõs mennyiségû állatcsont kerül elõ, ami arról nyújt információt, hogy a szarmaták elsõsorban marhát, juhot, sertést tartottak, és a húsételek fontos szerepet töltöttek be étrendjükben.
Az állatcsontokon kívül elsõsorban edénytöredékek maradtak a telepek egykori lakói után. Az eltört edények egy részét újra hasznosították, dróttal megerõsítették, esetleg töredékeikbõl orsókarikákat készítettek, vagy éppen a kemencék alját rakták ki velük a jobb hõhatás elérése érdekében.

Az elõkerült edények és töredékek arról tanúskodnak, hogy a szarmaták fejlett kerámiamûvességgel rendelkeztek. A mindennapi életben leggyakrabban egyszerû hurkatechnikával felrakott fazekakat használtak, melynek anyagát apróra tört edénytörmelékkel, durva homokkal vagy kaviccsal soványították, és kevés gonddal égették ki (9. kép).
Ezeket a durva edényeket valószínûleg nem is mesteremberek, hanem a falu egy-egy ügyesebb kezû lakója formálta meg. Még ezeknél az egyszerû edényeknél is igyekeztek díszítést alkalmazni, a peremüket bevagdalással vagy ujjbenyomással cifrázták.

A gyorskorongos technikát ismerõ fazekasmesterek szép kivitelû, szürke vagy téglavörös edényeket készítettek, amelyeknek anyagát finom homokkal soványítva készítették elõ. Változatos edényformák kerültek ki kezük alól: nagyméretû hombárok, kisebb fazekak, gömbös testû edények, változatos formájú tálak, korsók, amforák és poharak (10. kép). A szép és szabályos forma mellett edényeik díszítésére is nagy gondot fordítottak. Az edények oldalát gyakran hornyolatokkal vagy éppen fényes besimításokkal díszítették (11. kép). Igen szépen díszített az az edény, amely 1933-ban Tûzkövespartról Kollár József ajándékaként került a szentesi múzeumba. A világosszürke színû edény pereme alatt alig kiemelkedõ párhuzamos bordák futnak, a has alsó harmadánál hornyolatok, és a kettõ között az edény testét kaviccsal fényezett hálóminta borítja. A finom díszkerámia mellett a 4. század végétõl megjelent egy sajátosan jellemzõ edényfajta háztartásaikban, amelyet csillámos anyaggal soványított agyagból lassú korongon készítettek. Ezek leggyakrabban fazekak, amelyeket benyomkodott fésûmintával, bekarcolt hullám- és párhuzamos vonalakkal díszítettek. Nagyobb mesterségbeli tudást igényelt az agyagbográcsok készítése, amelyek nyomott gömb alakúak, nyakuk ívelt, fülük a pereme fölé magasodott. A 3. század végétõl a sajátos barbár edényformák mellett a mindennapokban megjelentek a római edények helyi utánzatai is.

Ettõl az idõszaktól kezdve nemcsak a fazekasok kísérleteztek utánzatok készítésével, hanem ahogyan a temetõkbõl elõkerült leletek mutatják, utánozták a pénzeket és az ékszereket is. Az utánzatok általában igen jó minõségû anyagból készültek. A korszak egyik legjobb minõségû arany ékszere Szentes-Bökényrõl került elõ, egy római mintára gyártott, féldrágakövekkel díszített filigrános arany korongfibula. A nemesfém ékszerek eltemetése vonzotta a sírrablókat, akik sokszor már a temetést követõen kifosztották a sírokat.
A 4. században jelentõs szarmata település volt a mai Sárgaparton, a Török Ignác sor és a Pöltenberg Ernõ utca környékén, ahol egy 64 sírból és több szórványleletbõl álló temetõ került elõ. Itt már 1927-tõl kezdve találtak sírokat agyagtermelés közben. 1932-34-ben, majd pedig 1940-41-ben Csallány Gábor ásatásokat is folytatott a lelõhelyen. A dél-észak irányítású sírok között több esetben vaskapcsokkal összefogott koporsókban temették el a halottakat. Ugyancsak használt koporsót a mai Zalotán élt közösség is. A gátõrház közelében Németh György tanyáján 1900-ban Csallány Gábor négy sírt tárt fel, majd négy év múlva újabb 20 szarmata sír került elõ. Ezek közül három halottat is koporsóban földeltek el.
A 4. században megváltozott a szarmata nõk viselete, és a rómaiakéhoz kezdett hasonulni. Bár megmaradt a ruhák aljának jellegzetes gyöngydíszítése, de a gyöngyök nagyobb méretûek lettek. A borostyán és karneol gyöngysorokban megjelentek a késõ római folyatott antik gyöngyök is. Kedveltek voltak a tekercselt végû római fülbevalók, a karperecek és nyakperecek (torquesek). Továbbra is elengedhetetlen tartozéka volt a nõk viseletének a felsõruházat összefogására használt fibula.
A férfiak ebben az idõszakban is szíjszorító lemezû csatokkal záródó öveket viseltek (12. kép), azonban temetkezéseikben szembetûnõ változások történtek. Sírjaikban megjelentek a fegyverek: kétélû kardok, vaslándzsák, ritkábban nyílhegyek, pajzsdudorok. A Rákóczi utcai 2. sírban hanyatt, nyújtott helyzetben fekvõ férficsontváz bal vállánál vaslándzsa feküdt köpüjével felfelé. A felsõruháját a jobb oldalon egyszerû vasfibula zárta, derekát vascsattal záródó öv fogta körbe, és errõl lógott vaskése és erszénye, amelyben római pénzek voltak: Marcus Aurelius (161-180) subaeratus dénára, I. Constantinus (306-337), Constans (333-350) és II. Constantinus (323-361) kisbronza, valamint egy sisciai 4. századi kisbronz. Lábához útravalónak kis szürke tálat helyeztek. A fegyverek sírba helyezése merõben új mozzanata volt a temetkezési szokásoknak, amely csak egy új népcsoport megjelenésével magyarázható.

A 370-es években keleten új, rettenetes hírû nép jelent meg, a hunok. Kárpát-medencei tartózkodásuk csak rövid ideig tartott, és nyomaik nehezen lokalizálhatók. Az antik források szerint a jelentõsen megfogyatkozott szarmaták egyéb barbár népekkel együtt a hunok fennhatósága alá kerültek. Életükrõl ezalatt igen keveset tudunk. Szentes környékén csak néhány jellegzetes edénytípus felbukkanása reprezentálja ezt az idõszakot: egy ismeretlen lelõhelyû párnás nyakú korsó (13. kép) és két ún. öves edény (14. kép), amelyek Nagyhegyen Solti és Molnár Imre szõlõjébõl szórványként kerültek elõ, valamint az a néhány Csongrád megyei lelõhely a Tisza jobb partján, ahol a szarmata-gepida együttélés nyomai kerültek elõ.
Attila halála után (453) a szarmatákat Theoderich gótjai végleg szétzavarták, és a Tiszántúl, így Szentes és környéke közel 200 éven át a gepidák uralma alá került.




Fogalmak
§ Barbaricum (lat) fn.: A Római Birodalom határain kívüli terület, ahol a barbár népek éltek.
§ Csörsz-árok /Ördög-árok/ Limes sarmatiae (lat) fn.: a Duna-kanyartól induló, az Alföldön áthaladó és az Al-Dunáig érõ sáncrendszer, amelyet a szarmaták feltehetõen együtt építettek a rómaiakkal a keletrõl érkezõ gót támadások ellen Dacia provincia feladása után.
§ Fibula: ruhakapcsoló tû, amely egyaránt tartozhatott a nõi és a férfi viselethez is. Az áll alatti ruhakivágás összefogására szolgált.
§ Limes (lat) fn.: út, mezsgye, határ felé vezetõ katonai út. A Római Birodalom védelmét szolgáló, a császárkorban épített határvonal, amely õrtornyokból, kõfalakból és földsáncokból állt.
§ Provincia (lat) fn.: A rómaiak által meghódított, Itálián kívüli tartomány, amely a szenátus által kinevezett proconsul vagy propraetor kormányzása alatt állt.
§ Terra sigillata (lat) fn.: római kori vörös mázas, domború díszítésekkel ellátott, égetett edényfajta. Hellenisztikus technika továbbfejlesztésével elõször Itáliában, majd Galliában, Germániában és másutt is nagyban gyártották. Dombormûves díszítése és mesterbélyegei alapján nemcsak gyártási helyeik, hanem mestereik szerint is osztályozhatók. Fontos forrásai a kereskedelmei kapcsolatok megismerésének, és fontos segédeszközök ásatási rétegek kormeghatározásához.

Irodalom
Csallány Gábor 1906. 47-55., Csallány Gábor 1932. 149-166., Csallány Gábor 1936. 71-89., Párducz Mihály 1941-50., Kõhegyi Mihály 1969. 97-106., Mócsy András 1974a., Mócsy András 1974b., Vörös Gabriella 1991. 83-96., Nagy Margit 1997. 39-68., Jazigok, roxolánok, alánok 1998.





Fibulák Szentes környéki temetõkbõl (2. kép)


Ékszerek (fibula és gyöngysor) a szentes - kistõkei temetõkbõl (3. kép)


Szarmata férfiviselet rekonstrukciója (4. kép)


Terra sigillata töredéke Basksról (5. kép)


Nagyhegy 20. sír és rekonstrukciója (6. kép)


Szarmata ház rekonstrukciója(7. kép)


Berekháti gödör edénye (8. kép)


Kézzel formált fazekak (9. kép)


Korongon készített, sírokból származó edények (10. kép)


Besimítással díszített edény (11. kép)


Szarmata övcsat és szíjvég a sárgaparti temetõbõl (12. kép)


Párnás nyakú korsó (13. kép)


Öves edény a Nagyhegyrõl (14. kép)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése