Tóth István György Koszovóból vagy Mezopotámiából? Misszióspüspökök a magyarországi török hódoltságban

Történelmi Szemle 1999. 3-4. szám

Tóth István György

Koszovóból vagy Mezopotámiából? Misszióspüspökök a magyarországi török hódoltságban

A magyarországi katolikus megújulás messze legnagyobb alakja, Pázmány Péter jezsuitából lett esztergomi érsek, és ez könnyen elfeledtetheti velünk, hogy a jezsuita rend tagjai – különleges eseteket leszámítva – nem viselhettek püspöki hivatalt. Ezért, bár a hódoltságban a jezsuita missziók igen fontos munkát végeztek, misszióspüspökökkel nem segíthették a híveket.¹

Nem voltak misszióban mûködõ püspökei a pálos rendnek sem, bár ez a magyar alapítású rend a 17. században élen járt a missziós munkában, és sok pálos misszionárius – néha az életét is feláldozva – térített Magyarországon. Benkovich Ágoston évtizedes misszionáriusi munka után lett elõbb “számûzött” nagyváradi püspök, majd miután a császári csapatok felszabadították a székhelyét, ugyanott rezideáló megyéspüspök. Borkovich Márton pálos rendfõnöknek, aki késõbb zágrábi püspök lett, központi gondja volt a rendi misszió, de õ sem volt misszióspüspök. Egy harmadik pálos, Nádasdy László korábbi misszióprefektus is gyakran levelezett a missziókért felelõs szentszéki hatósággal, hiszen amikor 1710-ben átvette az elpusztult csanádi egyházmegyét, az szinte missziós területre valló állapotokat mutatott – igazi misszionáriusnak azonban nem tekinthetjük ezt a püspököt sem.²

A pálos missziók a 17. században nem a török hódoltságban, hanem a királyi Magyarország “acatholicus” vidékein mûködtek, ahol bár a katolikus egyház szervezete rendkívül zilált volt, a megyéspüspökök legalábbis elvben a székhelyükön éltek – ezért nem találunk pálos misszióspüspököket sem.³

A katolikus egyházban azonban a püspök jelenléte igen fontos, sõt sok szempontból elengedhetetlen, mert sok jog csak a püspököt illet meg: A püspök nemcsak kormányozza a rábízott egyházmegyét, és irányítja az ott mûködõ papokat, de csakis felszentelt püspök szolgáltathatja ki a bérmálás szentségét, szentelhet meg templomot, oltárt, kelyhet, olajat, csak õ oldozhat fel a súlyosabb (püspöknek fenntartott) bûnök alól, és ami a legfontosabb: csak felszentelt püspök szentelhet papokat, “valódi” püspök nélkül tehát nincs papi utánpótlás.

A katolikus egyház életét a 16. század derekán forradalmi módon megújító és egyben századokra szabályozó trentói zsinat (1545–1563) különösen nagy jelentõséget tulajdonított a püspököknek, õk álltak a zsinati reformok középpontjában. Amikor a zsinat elõírta a püspökök számára, hogy a székhelyükön kell tartózkodniuk, és csak a megfelelõ életkort és iskolázottságot elért férfiakat lehet püspökké szentelni, akkor éppúgy a püspöknek, mint a zsinati reform központi szereplõjének a helyzetét akarta megszilárdítani, mint amikor határozottan fellépett a késõ középkor egyik legelterjedtebb visszaélése, a püspökségek egy kézben történõ halmozása ellen. A zsinat legfontosabb intézkedései mind a rezideáló, felkészült, híveikre koncentráló megyéspüspökök határozott fellépését igényelték. A püspökök szervezzenek szemináriumokat az egyházmegyei papság megfelelõ utánpótlására, rendszeres egyházlátogatásokkal ellenõrizzék a plébánosokat és a plébániákat, és ugyancsak rendszeresen hívjanak össze egyházmegyei zsinatokat a papok számára, írta elõ kötelezõ érvénnyel a trentói zsinat, mindez a püspököt állította a reformmozgalom középpontjába.

A hódoltsági egyházmegyék élére a császár mint magyar király a török hódítás után is kinevezett megyéspüspököket, ám mivel õk híveiket nem keresték, nem kereshették fel, a pápa általában nem erõsítette meg, és így fel sem szentelték õket. A püspöki jövedelmeket, ha voltak, élvezhették, az országgyûlés felsõházában szavazhattak, de a püspöki hivatalhoz kötött szentségeket, szentelményeket a hívek hiába várták volna tõlük. A török földön élõ katolikusok ezért nem bérmálkozhattak, ha pedig ott papot, olajat vagy kelyhet kellett szentelni, akkor ezért a püspökhöz a távoli Lengyelországba vagy Moldvába, esetleg Bécsbe vagy Nagyszombatba utaztak.

A trentói zsinat reformjainak elterjedése után, a 17. században a felszenteletlen megyéspüspökök már ritkák voltak Európában. Éppen a magyar királyok azonban, mint német-római császárok, hozzászokhattak az olyan fõpapokhoz, akik nem voltak püspökké, de néha még pappá sem szentelve. A Német-római Birodalomban, ahol igen sok püspök egyben egy önálló államocska feje is volt, gyakran az uralkodóház tagja, a felszenteletlen püspök mellett egy segédpüspök végezte el mindazt, amit püspökké szentelés nélkül az egyházmegye ura nem tehetett meg.

A trentói zsinat bízvást forradalminak mondható változásokat hozott a katolikus egyház életében. Abban azonban a radikálisan változtató zsinat és az ezt követõ évtizedek reformpápái egyaránt nagyon konzervatívak voltak, hogy a fennálló püspökségek határait nem változtatták meg, bármennyire szükség is lett volna a reform végrehajtásához erre a túlméretezett, vagy éppen ellenkezõleg, a liliputi méretû egyházmegyék esetében. Magyarország esetében sem merült fel, hogy Róma új egyházmegyéket alakítson ki a török hódoltság számára, hanem ehelyett a pápa a meglevõ egyházmegyék vikáriusaiként és adminisztrátoraiként, már létezõ püspökségekre felszentelve küldött misszióspüspököket – hol koszovói, hol mezopotámiai címekkel.

A hódoltsági hívekrõl a Szentszék misszióspüspökök kiküldésével igyekezett gondoskodni. Sem a jezsuiták, sem a pálosok közül nem került ki misszióspüspök, hanem – néhány világi pap mellett – Róma ferenceseket nevezett ki erre a tisztségre. Nemcsak Magyarországon, de a töröknek hódolt Észak-Balkán többi tartományában is ferences fõpásztorok mûködtek, õk látták el Bosznia, Szerbia, Bulgária, Moldva és Albánia katolikusnak megmaradt lakóit.⁴

A hódoltsági misszióspüspökök mûködése egy igen fontos, ám mindeddig alig ismert fejezete a magyarországi katolikus megújulás történetének. Szerepüket a 17. századi török hódoltság katolikus egyháztörténetében olyan, eddig nagyrészt ismeretlen, most kiadás elõtt álló dokumentumok alapján szeretném bemutatni, amelyeket a katolikus missziókat világszerte összefogó bíborostanács, a Hitterjesztés Szent Kongregációja (latin nevén: Sacra Congregatio de PropagandaFide) római levéltára õriz.

Már a hódoltság elsõ pápai vizitátora, Bonifacio da Ragusa (Raguzai Bonifác) javasolta 1571-ben egy misszióspüspökség felállítását a Dunán és a Száván túl lakó népek számára, azaz a magyarországi hódoltságba,⁵ erre azonban akkor még nem került sor. V. Piusz pápa helyeselte a gondolatot, és Rómában el is készítették a püspökségre alkalmas ferencesek listáját, de végül nem neveztek ki senkit.⁶ A tizen- öt éves háború idején egy ideig remélhetõ volt, hogy talán nem is lesz szükség egy misszióspüspökre, mert a keresztények gyõzelmei nyomán a török hódoltságot sikerül felszabadítani. Amikor azonban 1607-ben két, a Raguza melletti Mljet sziget kolostorából származó bencés szerzetes, Antonio Velislavi és Ignazio Alegretti vizitálta a hódoltság déli részét, a tizenöt éves háború már véget ért anélkül, hogy a törököt sikerült volna kiûzni. Velislavi ezért azt kérte V. Pál pápától, hogy mivel a hódoltsági katolikusoknak nincs püspökük, nevezze ki a társát, Alegrettit, a – korábban nem létezõ – pozsegai püspöki címre. Ignazio Alegretti, írta Velislavi, ekkor már húsz éve missziózott itt és apostoli vizitátori megbízatással már többször is bejárta a hódoltságot, továbbá a püspöki tisztre alkalmas, mûvelt ember, akit nemcsak az itteni hívek, de még a törökök is szeretnek. Alegrettit azonban – aki továbbra is a hódoltságban térített – nem nevezte ki a pápa püspöknek, a magyarországi török hódoltság csak 1618-ban kapott elõször misszióspüspököt.⁷

A magyarországi török hódoltságnak hat, belgrádi székhellyel mûködõ misszióspüspöke volt, az elsõ, egy világi pap kivételével valamennyien ferencesek. Egy püspök, Giacomo Boncarpi a ferencesek konventuális ágához tartozott, míg a másik négy missziós fõpásztor obszerváns ferences szerzetes volt. Boncarpi olasz nemzetiségû volt, az itáliai Emilia tartományból érkezett, õ volt az egyetlen, aki nem beszélte a Belgrád környéki hódoltság legfontosabb nyelvét, az “illírnek” mondott délszlávot (horvátot), bár igyekezett ezt megtanulni. A két elsõ püspök, Pietro Catich és Alberto Rengjich dalmátok voltak, azaz az olasz mellett második anyanyelvükként beszélték a horvátot. A hódoltság utolsó három püspöke, Marino Ibrishimovich, Matteo Benlich és Mattia Berniakovich pedig egyaránt horvát anyanyelvû bosnyákok voltak, a boszniai obszerváns ferences provincia szerzetesei.

Buda vagy Belgrád?

A magyarországi török hódoltság földrajzi, kereskedelmi és közigazgatási központja egyaránt Buda volt, így logikus lett volna, hogy a hódoltság misszióspüspöke is itt tartsa a székhelyét. Éppen Buda fontossága miatt azonban ez lehetetlen volt, mert a törökök nem szerették, ha a pasák székhelyein, a legfontosabb katonai központokban túl sok keresztény él, és a tizenöt éves háború után (azaz éppen abban az idõszakban, amikor a misszióspüspökség létrejött) Budán nemhogy püspök, de még katolikus pap jelenlétét sem tûrték el. Amikor Paolo Torelli raguzai világi pap, a fiktív bácsi címzetes apátság birtokosa – aki maga is igencsak vágyott a hódoltsági misszióspüspök tisztére – 1623-ban felkereste Budát, csak titokban misézhetett egy magánháznál, bár 135 katolikust talált itt, akik már sok éve nem láttak katolikus papot. 1634-ben azután itt kezdett missziót két bosnyák ferences, Filippo a Camengrado és Paolo a Clamice, de õk sem a budai pasa székhelyén, hanem a Duna túlpartján, Pesten, egy, a reformátusoktól elvett kápolnában miséztek.⁸

Belgrád a hódoltsági egyházmegye legszélén feküdt, így elsõ pillantásra nem tûnik túl alkalmas székhelynek egy olyan püspök számára, akinek Belgrádtól délre már nincsenek hívei, északra viszont Gyöngyösig és Jászberényig kell vizitálnia. Ez a város azonban az észak-balkáni kereskedelem egyik, ha ugyan nem a legfontosabb csomópontja volt, népes és – ami majdnem ennyire fontos – gazdag katolikus kereskedõ kolóniával.⁹ Ugyanakkor Belgrádon nem székelt pasa, de még a területileg illetékes szandzsák központja sem itt, hanem a közeli Szendrõn volt. Belgrád, mint misszióspüspöki székhely mellett szólt ezenkívül az is, hogy igen messze feküdt a Habsburg Birodalom határától, a török hódoltság viszonylag békés belsejében volt, ahová már nem értek el a királyságbeli várakból kicsapó magyar vitézek. Matteo Benlich belgrádi püspök jelentéseibõl kitûnik, hogy bár a törökök többször félholtra verték, még náluk is jobban félt a boszniai hegyek után félelmetesnek, mert védtelennek tûnõ bácskai síkságon portyázó magyar hajdúktól.

A hat belgrádi székhelyû misszióspüspök mûködése két korszakra bontható: az elsõ három püspök, akár dalmát volt, akár olasz, kívülrõl érkezett a hódoltságba, kellõ ismeretek és kapcsolatok híján, – emiatt egyikük mûködése sem lehetett sikeres. Ezt a Szentszék és a Hitterjesztés Szent Kongregációja is belátta, ezért a század közepétõl már csak helybeli, azaz bosnyák ferenceseket nevezett ki a hódoltság fõ- pásztorainak.

Az 1647 után kinevezett mindhárom püspök a Bosna Argentina rendtartományhoz tartozó ferences volt.¹⁰ Közülük az utolsó, Mattia Berniakovich még diákként kapta a püspöki tisztet, majd élete végén megbolondult, – de így is, abban a rövid idõszakban, amikor már nem volt diák, de még épelméjû volt, fontos térítõ és vizitációs munkát végzett. Az 1647 és 1650 között a püspöki széket betöltõ Marino Ibrishimovich és az 1651-tõl 1674-ig belgrádi püspökként szolgáló Matteo Benlich pedig a hódoltsági missziók leghatékonyabb szereplõi voltak. Korábban évtizedeket töltöttek el boszniai ferencesként a törökök észak-balkáni tartományaiban, ismerték az itteni vidéket, a nyelvet, a papokat és a híveket, és jól kiismerték magukat a török hatóságok bonyolult világában, ahol az önkény tombolt, de ahol ugyanakkor pénzzel szinte mindent el lehetett intézni. A két bosnyák ferences belgrádi misszióspüspök egyházlátogatásai nemcsak a hódoltsági katolikus egyháztörténet, hanem a demográfia és mûvelõdéstörténet számára is a legfontosabb 17. századi források közé számítanak.

Két dalmát püspök

A magyarországi török hódoltság elsõ két püspöke, Pietro Catich világi pap és Alberto Rengjich obszerváns ferences távolról jött Belgrádba. A kinevezésüket egyrészt annak köszönhették, hogy mindketten dalmátok voltak, Catich sebenicói, Rengjich pedig raguzai, azaz az olasz mellett második anyanyelvükként beszéltek horvátul, és a hódoltság déli, Belgrádhoz közeli részén ez volt a legelterjedtebb nyelv. Sem Catich, sem Rengjich nem a hódoltságból érkezett, és ez nagy hátrányt jelentett püspöki kinevezésük után, amikor megkezdték a szolgálatukat a hódoltsági misszióban.

Az azonban, hogy Itáliából jöttek Belgrádba, nagyban hozzájárult a kinevezésükhöz, mert mindketten a pápaság központjában, Rómában forgolódtak. A dalmáciai Sebenicóban 1563 táján született Pietro Catich teológiai tanulmányai után sebenicói kanonok volt, és feltehetõen valamelyik itáliai “illír” intézmény révén kerülhetett Rómába, vagy a délszláv anyanyelvû, általában dalmát papokat képzõ loretói pápai kollégium, a Collegio Illirico, vagy pedig a horvátok római temploma, a Tiberis partján álló és számos kanonoknak otthont adó San Girolamo degli Schia-voni lehetett pályafutása egyik korábbi állomása. Pietro Catich elkísérte a szintén dalmát misszionáriust, Bartolomeo Cassio (Kašia) jezsuitát a balkáni missziójába, így valamelyest ismerte Belgrád vidékét, és itt 1617-ben a török szultán katolikus követe (a késõbbi moldvai vajda) figyelmét is felkeltette.¹¹ A rendkívül ambiciózus Gasparo Gratiani szultáni követként is törõdött a hódoltsági keresztényekkel, belgrádi tartózkodása alatt segítette az ottani katolikusokat és a jezsuita misszionáriusokat, Gratiani 1617. évi hosszú felterjesztését a hódoltsági katolikusok sanyarú sorsáról és a helyzetük javításáról pár évvel késõbb a Hitterjesztés Szent Kongregációja is megtárgyalta. Pietro Catich a Rómától mintegy egynapi járásra északra fekvõ Monterotondo városka esperese volt, és így nyilván gyakran megfordult Rómában, ahol felfigyeltek rá.¹²

A következõ püspök, Alberto Rengjich nem világi pap volt, hanem obszerváns ferences szerzetes a rend raguzai provinciájából, ahol a definitor, vizitátor és a provinciális tisztét is betöltötte, tehát a raguzai rendtartomány egyik legtekintélyesebb szerzetese volt.¹³ Ezután Rengjich a római lateráni székesegyház “illír”, azaz horvát nyelvû gyóntatójaként szolgált. Mint a katolikus egyház római központi katedrálisának gyóntatója, minden bizonnyal jó kapcsolatokkal rendelkezett a kúriában, ahol valószínûleg befolyásos támogatókat szerzett magának, így esett rá a választás. A Rómában jól ismert, horvát anyanyelvû, tanult ferencest emiatt már szendrõi püspöki kinevezése elõtt a pápai kúria hatóságai több más egyházmegye esetében is figyelembe vették, mint potenciális püspökjelöltet. 1622-ben a frissen megalapított Hitterjesztés Szent Kongregációja, a katolikus missziókat világszerte összefogó szentszéki hatóság a macedóniai Szkopje püspökévé akarta kinevezni Rengjichet, tett is egy ilyen értelmû javaslatot XV. Gergely pápának. Alberto Rengjich ezt a felkérést már el is fogadta, de a bíborosok idõközben értesültek Pietro Catich püspök haláláról, és emiatt úgy döntöttek, hogy a raguzai ferencest mégsem Szkopjéba, hanem inkább Belgrádba küldik. Döntésük hátterében minden bizonnyal az állt, hogy Rengjich honfitársai, a belgrádi raguzai kereskedõk meghatározó szerepet játszottak a város katolikusainak életében, igaz, a római vallást támogató másik csoporttal, a belgrádi bosnyák kereskedõkkel állandó, ádáz küzdelmet folytattak.

A két Dalmáciából származó misszióspüspök egyformán kudarcot vallott a pontosan el nem határolt “hódoltsági egyházmegye” irányításában.

Pietro Catichot V. Pál pápa 1618-ban nevezte ki a magyarországi török hódoltság elsõ, Belgrádban székelõ püspökének. Catich a püspöki címe szerint a koszovói (dél-szerbiai) Prizren város püspöke volt, de a Szentszék elõírása szerint évente hat hónapot Belgrádban kellett töltenie. Catich, bár sebenicói volt, nem Dalmácián keresztül jött a hódoltságba, hanem Bécsen át, a török–Habsburg határt a követek biztonságos társaságában lépte át: a császár követe, Ludwig von Molart és a török szultán követe, Gasparo Gratiani kíséretében érkezett meg Belgrádba.

Belgrádban Catich gyorsan megtanulhatta, hogy milyen is egy misszióspüspök élete a török hódoltságban: a renegát Mehmed szendrõi bég nem akarta megengedni, hogy Belgrádból püspöki székhely legyen, mondván, hogy itt nem a pápa, hanem a szultán az úr, és halálosan megfenyegette Catich püspököt.¹⁴ A helybeli katolikusok erre összegyûjtöttek 200 dukátot, és miután ezt az irdatlan összeget átnyújtották a belgrádi muftinak, az rögtön jogi szakvéleményt adott: a katolikus püspök igenis maradhat Belgrádban. Ez volt az elsõ, de korántsem az utolsó alkalom, hogy a hódoltság misszióspüspöke a helyi katolikusok pénzének segítségével “kenyerezte le” a török hatóságokat. Catich püspök felváltva tartózkodott a két, légvonalban is 300 kilométerre fekvõ, és csak a balkáni hegyeken keresztül, úttalan utakon át elérhetõ székhelye, Prizren és Belgrád között. Amikor a magyarországi hódoltságban mûködött, akkor nemcsak Belgrádon térített, de tudjuk pl., hogy felkereste Mohácsot is és misézett is ott.

Pietro Catich azonban nem sokáig téríthetett a hódoltságban, mert – miután már korábban is többször betegeskedett – alig négy évvel a kinevezése után, 1622 tavaszán meghalt.¹⁵ Utódaként már 1623-ban felmerült Alberto Rengjich neve.¹⁶ XV. Gergely pápa 1622 Vízkeresztjén – több mint ötven év elõkészület és több rövidéletû kísérlet után – megalapította a Hitterjesztés Szent Kongregációja nevû szentszéki hivatalt, amely a világ minden táján mûködõ missziók munkáját összefogta és irányította, – a továbbiakban ez a bíborostanács foglalkozott a magyarországi hódoltsággal és annak püspökeivel is.¹⁷ A következõ pápa, VIII. Orbán 1625-ben már a Hitterjesztés Szent Kongregációja javaslatára nevezte ki a hódoltság fõpásztorának Alberto Rengjichet. Róma nem akart a magyarországi püspökségek kinevezésére egy régi – bár a Szentszék által mindig vitatott – kiváltság értelmében jogot formáló magyar királlyal (azaz II. Ferdinánd német-római császárral) hatásköri vitába keveredni, ezért Rengjich egy Belgrád melletti, de már a magyar királyság egykori határán túl, szerb földön fekvõ középkori püspökség címét kapta: a szendrõit. (Végszendrõ, vagy Smederevo városa Belgrádtól keletre feküdt.)

Alberto Rengjich raguzai alattvaló volt, tehát egy Erdélyhez vagy Moldvához hasonlóan török hûbéres országból érkezett, ami nagyban megkönnyítette az utazását.¹⁸Míg Catich Itáliából a császár fõvárosán, Bécsen és a magyarországi hódoltság területén keresztül érkezett Belgrádba, Rengjich alkalmasabb utat választott: a pápai állam adriai kapuján, Anconán át hazájába, Raguzába hajózott,¹⁹ majd ott a Balkánt járó raguzai kereskedõk karavánjához csatlakozva, az útonállóktól hemzsegõ hegyi utakon, tizenöt napi utazás után, 1625. október 28-án érkezett meg Belgrádba.²⁰

Rengjich a következõ évben, 1626-ban több részletben vizitálta a hódoltság déli részét, egészen Szegedig elment, ezen túl azonban nem merészkedett, mert félt Bethlen Gábor katonáitól.²¹ A Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosainak a püspök beszámolt a Belgrád és Temesvár környéki vidékek elhagyatottságáról. Temesvár környékén a paphiány miatt egy cigány, “aki négy betût ismer az ábécébõl”, és nem tudni, hogy milyen hitû, kinevezte magát papnak, és keresztel, minden egyházi elõírás figyelmen kívül hagyásával.²² Húszéves felnõttek keresztelkednek meg a falvakban, amelyekben addig nem láttak katolikus papot. Rengjich püspökként nagyban elõsegítette, hogy 1626-ban Krassóváron megalakuljon a temesközi bosnyák ferences misszió Fra Marco Bandini, a késõbbi moldvai missziós fõpásztor vezetésével.²³

A raguzai obszerváns ferences püspök mûködését azonban lehetetlenné tette Tommaso Ivkovich, a scardonai címet viselõ bosnyák ferences püspök, Bosznia de facto püspöke, aki Rengjich szerint még püspökké szentelése elõtt, “még mielõtt pásztorbotot fogna a kezébe, bottal vagdalkozik össze-vissza”.²⁴ Ivkovich a török hatóságoktól szerzett leveleket, ezek segítségével zaklatta Rengjichet, a megbízottjai pedig Rengjichet kémnek és árulónak nevezték a törökök elõtt, halállal is megfenyegetve. Rengjich püspök ádáz ellenségei lettek a bosnyák ferences szerzetesek is, akik a hódoltságon kívülrõl érkezett, bár szintén horvátul beszélõ és a ferences rend ugyanazon ágához tartozó Rengjichet betolakodónak és veszélyes konkurensnek tekintették. A bosnyák ferencesek – kihasználva a helyi török hatóságokkal ápolt szoros kapcsolatukat – ahol csak tudták, akadályozták Rengjich püspöki mûködését, és azt állították a délvidéki plébánosok elõtt, hogy õ valójában nem is igazi püspök, csak hamis papírokat mutogat, és ezért az egyházlátogató Rengjichet nem is kell fogadniuk.²⁵

Az egyik bosnyák ferences, a késõbbi boszniai provinciális, Andrea da Camengrado még azzal is megfenyegette Rengjichet, hogy ha nem hagy fel az egyházlátogatásával, akkor mohamedán rokonai segítségével elintézi, hogy a törökök karóba húzzák.²⁶ Rengjich emiatt 1627-ben elkeseredetten elhagyta Belgrádot és az egyházmegyéjét, és visszatért Raguzába, majd Rómába. Vikáriusi címmel a bosnyák ferencesek esküdt ellenségét, a régi boszniai királyok családjából származó világi papot, Don Simone Matkovich mohácsi plébánost hagyta hátra az egyházmegyéjében. A féktelen indulataival sokszor zavart keltõ Don Simone novíciusként a bosnyák ferencesek kolostoraiban szolgált, de azután összeveszett az elöljáróival és elhagyta a rendet, ettõl kezdve egész életében gyûlölte a boszniai barátokat, és ezért vikáriusként nem kevés vihart kavart.

Alberto Rengjich, miután elhagyta Belgrádot, Rómától a dalmáciai hol szabadparaszt, hol haramia sorban élõ délszláv katonanépesség, az uszkokok (uscocchi) vizitálására kapott megbízást és a hódoltsági egyházmegyéjébe többé már nem is tért vissza. A püspök 1630 márciusában halt meg Bécsben.²⁷

Albán érsek Belgrádban

Miután Alberto Rengjich meghalt, a Szentszék egy évtizeden keresztül nem nevezett ki Belgrádba új püspököt. Ehelyett Rengjich halála után egy évvel, 1631-ben a Balkán korábbi, 1623. évi apostoli vizitátorára, a terepet igen jól ismerõ albán Pietro Massarecchi bari érsekre bízta a hódoltsági híveket, õ lett a belgrádi (címe szerint: szendrõi) püspökség apostoli adminisztrátora. Massarecchi, mint az üresedésben lévõ püspökség adminisztrátora, ez alatt érthetõ módon mindent el is követett azért, hogy ne nevezzenek ki a “feje fölé” szendrõi püspököt. Pietro Massarecchi koszovói albán származású világi pap volt, így éppen úgy beszélt “illírül”, mint az elõdei, a két dalmát püspök. Az érsek 1631-tõl 1634-ben bekövetkezett haláláig töltötte be a belgrádi (a neve szerint: szendrõi) egyházmegye adminisztrátori tisztét, vizitálta a hódoltsági plébániákat, kormányozta a török alatt mûködõ papokat.²⁸

Pietro Massarecchi halála után a hódoltságnak nem volt püspöke. Massarecchi eredeti érseki székhelyére, a montenegrói Barba gyorsan megtalálta a Szentszék az utódot egy albániai egyházmegye, Sappa-Sarda püspöke, Giorgio Bianchi személyében. A Belgrád központú hódoltsági “egyházmegye” élére azonban Rómában hat évig nem sikerült megfelelõ jelöltet találni.²⁹

A pápai kúria nehézkes gépezete már csak a nagy távolság és a hódoltság bonyolult politikai viszonyai miatt sem tudott gyors döntést hozni, a bíborosok ugyan igen sok információhoz jutottak a rájuk zúduló levelek és feljelentések tömegében, de éppen ezért nehezen is igazodtak el az egymást vádoló papok beadványai között.

A bíborosok tanácskozásain és a titkárok feljegyzéseiben számos név merült fel. A legesélyesebb jelöltnek Pietro Sabbatini zárai származású, de Rómában tanult világi pap tûnt.³⁰ Õt még 1632-ben a San Girolamo degli Schiavoni-templom, a horvátok római temploma egyik kanonokja ajánlotta a Hitterjesztés Szent Kongregációja figyelmébe. Sabbatini a Kongregáció megbízásából 1632-ben a hódoltságba jött, mint misszionárius, ahol haláláig áldozatosan térített, és az egyik legfontosabb szerémségi falu, Nempti (más néven: Nijemci) plébánosa volt. Sabbatini általános népszerûségnek örvendett azok között a szerémségi plébánosok között, akik bár délszláv anyanyelvûek voltak, nem a bosnyák ferences provinciából jöttek, hanem – a boszniai barátok állandó zaklatásai közepette – világi papokként szolgálták híveiket.

A szerémségi plébánosok Pietro Massarecchi apostoli adminisztrátor halála után generális vikáriussá választották Sabbatinit, ami kiváltotta a szintén szerémségi világi pap plébános, Michele Magych (Magia) rendkívül dühödt támadását. Magych volt Massarecchi vikáriusa 1631-tõl három éven keresztül az érsek haláláig, 1634-ig. Miután azonban Massarecchi meghalt, a szerémségi világi papok mégsem Magychot, hanem Sabbatinit választották meg vikáriusnak. Emiatt a csalódott Magych elkeseredett rágalomözönt zúdított Sabbatinira és az õt támogató szerémségi plébánosokra. Magych szerint Sabbatini valósággal dúskált az igen gazdag Nempti plébániáján, ahol pedig nincsenek is protestánsok (noha õt mint misszionáriust küldte e vidékre a Hitterjesztés Szent Kongregációja!), annyi pénze van, hogy kocsit és szolgákat tarthat. Sabbatini – folytatta Magych – igazi bajkeverõ, sõt a törököket nagy pénzekkel lefizette, hogy tegyék el láb alól a bosnyák ferenceseket. A Sabbatinit támogató többi világi pap is megkapta a magáét Magychtól: az egyik plébánost, Don Nicolot a feljelentés szerint a bestialitás bûnében találták, állatokkal fajtalankodott, Don Biagio állandóan részegeskedik, és egy bosnyák barátot már meg akart ölni, Don Matteo di Diacovo plébánosnak pedig Magych szerint már három felesége is volt. Ezek a plébánosok csak azért választották meg Sabbatinit vikáriusnak, mert azt remélték, hogy majd feloldozza õket ezek alól a szörnyû bûneik alól.

Semmi nyoma sincs annak, hogy a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai komolyan vették volna a hihetetlen túlzásokra vetemedett Magych gyalázkodó levelét. Más rágalmak azonban célt értek, és elütötték Sabbatinit, ezt a mûvelt, a hódoltsági missziót plébánosként jól ismerõ és szolgáló dalmát papot attól, hogy püspök lehessen.

Korábban Sabbatinit a Hitterjesztés Szent Kongregációja is megerõsítette vikáriusi tisztében, és Rómában komolyan számításba vették a személyét, mint a hódoltság leendõ püspökéét. Az ellenfeleinek azonban, bár ennek semmi alapja sem volt, ekkor sikerült elhitetniük a Hitterjesztés Szent Kongregációjával, hogy Sabbatini rokonait Dalmáciában gályarabságra ítélték, és emiatt bíborosok, mint gyanús hátterû emberét, elejtették a jelölését.³¹

Egy mezopotámiai püspök a hódoltságban

Már négy éve eltemették Massarecchit, amikor a Hitterjesztés Szent Kongregációja megkapta Malatesta Baglioni bécsi nuncius levelét, amelyben melegen ajánlotta a bécsi konventuális ferences kolostor gvárdiánját, egy Bécsben szolgáló olasz ferencest, Giacomo Boncarpit valamely magasabb tisztre a rendjében. Az ilyen ajánlóleveleket, amelyekkel tele van a Hitterjesztés Szent Kongregációja levéltára, akár valamely egyházi méltóság, akár az egyszerû hívek látták el kézjegyükkel, szinte mindig az ajánlott pap maga sugalmazta – aligha kétséges, hogy ez alkalommal is a bécsi gvárdián, Boncarpi kérte ezt az ajánlást a nunciustól.³²

A 17. század elejére a konventuális ferences rend Közép-Európában összeomlott és a kiürült rendtartományok képzett “káderek” híján maradtak. Ugyanakkor viszont az itáliai ferences provinciák, és a konventuális ferences rend itáliai kolostorai rendkívüli mértékben túlnépesedtek, emiatt a Szentszék megreformálta az itáliai rendtartományokat, korlátozta a szerzetesek számát és sok kis “kolostorocskát” be is záratott. Ezért az itáliai rendtartományok igen sok szerzetest “exportáltak” az Alpokon túlra, ezek a Közép-Európába érkezett ferencesek rendkívül fontos szerepet töltöttek be itt a katolikus megújulás kezdetén. Akár a lengyel, osztrák, stájer vagy magyar vagy éppen – a csak papíron létezõ – erdélyi rendtartomány feljegyzéseit nézzük, mindenhol olasz nevekkel találkozunk, és olasz konventuális ferences szerzetesek tanítottak teológiát a bécsi egyetemen is.

Giacomo Boncarpi az emiliai, Modenától északra fekvõ kisvárosból, Carpi városából származott, a családneve Boni volt, de a nevét (Boni da Carpi) összevonva használta, mint Boncarpit. 1630 és 1642 között Bécs környéki és morvaországi plébániákon szolgált, egyszerre kettõt is ellátva, és azután a konventuális ferencesek bécsi kolostorának (a Minoritenplatzon ma is álló rendháznak) a gvárdiánjává is megválasztották.

A nuncius idézett ajánlólevelében megírta, hogy Boncarpi olasz anyanyelvén kívül annyira megtanult németül, hogy jól prédikál ezen a nyelven, és ezen kívül “morvául” is tud. Igaz, írta nuncius, még nem volt alkalma sem a magyar, sem a horvát (“illír”) nyelvet megtanulni, de jó nyelvtehetsége van, és rövid idõ alatt bizonyosan megtanulja.

A Hitterjesztés Szent Kongregációja, amely már jó ideje szerette volna az elárvult belgrádi misszióspüspökség kérdését megoldani, úgy gondolta, hogy megtalálta az alkalmas embert erre a tisztre. A római bíborosok több feljegyzés tanúsága szerint nehezen ismerték ki magukat a szláv nyelvek rokonsági fokában, a horvát és a cseh számukra igencsak közelinek tûnhetett.³³

Elsõ pillantásra meglepõnek tûnik Boncarpi kinevezése, aki életében még nem látott törököt, nem járt a hódoltságban, és az itteni viszonyokat, híveket, problémákat nem ismerte. Az olasz konventuális ferences szerzetesek azonban az 1630-as években rendkívül sikeresen misszióztak Felsõ-Magyarországon, és így a bíborosok ekkoriban a Hitterjesztés Szent Kongregációja szinte minden ülésén hallhattak a Felvidéken térítõ itáliai konventuális ferencesek sikereirõl.³⁴ Ez lehetett a magyarázata Boncarpi kinevezésének, ami azonban, mint hamarosan kiderült, jókora tévedésnek bizonyult.

Boncarpi 1639 áprilisában fogadta el a jelölését a szendrõi püspöki címre, azzal, hogy a székhelyét majd Belgrádban tartja. A szendrõi püspökség kinevezési jogára azonban III. Ferdinánd császár mint magyar király is igényt tartott. Amíg a kúriában elõkészítették Boncarpi kinevezését, III. Ferdinánd egy másik észak-itáliai ferencest, a Cremona környékérõl való obszerváns ferences szerzetest, Giovanni Battista Dovariát megtette szendrõi püspöknek, bár õ sohasem kapta meg a pápai jóváhagyást. VIII. Orbán pápa – akinek viszonya a harmincéves háború idején általában feszült volt a Habsburg Birodalommal, most azonban tekintettel volt a császár jogaira – ezért a konzisztórium 1640. január 16-i ülésén a mezopotámiai Himeria városának “in partibus infidelium” püspöki címére nevezte ki Boncarpit azzal, hogy a székhelye Belgrádban legyen. Ezzel a hódoltsági és balkáni missziók történetében gyakorlatilag egyedülálló megoldással, miszerint a hódoltság új fõpásztora egy régesrég elenyészett távoli püspökség címét kapta, sikerült elkerülni az újabb vitákat III. Ferdinánd udvarával. (Az új “belgrádi” püspök szokatlan címe még a hódolt Dél-Magyarország egyháztörténetének legjobb horvát monográfusát is megzavarta, aki – mivel Bécsben általában a nunciusok viseltek ilyen “fantasztikus” címeket – úgy gondolta, hogy Giacomo Boncarpi bécsi pápai nunciusként kapta a megbízást a misszióspüspökségre, és ment török területre, Belgrádba – ez, ha valóban így alakul, igencsak meglepõ helyzetet eredményezett volna.)³⁵

Giacomo Boncarpit Bécsben 1641. május 26-án püspökké szentelték, de nem siette el, hogy a török alatt élõ híveihez utazzon. Igaz – ellentétben a hódoltság korábbi fõpásztoraival, a török hûbéres államból, Raguzából jött Alberto Rengjichcsel, vagy pedig a balkáni török tartományokból, tehát délrõl érkezett Pietro Massarecchivel –, Boncarpi nem a szultán alattvalója volt, így a beutaztatása a török birodalomba komoly nehézséget jelentett, ehhez a szultán engedélyére volt szükség. Akárcsak a szintén az oszmán birodalmon kívülrõl, Bécs – és nem pedig Raguza vagy Konstantinápoly – felõl Belgrádba érkezett Pietro Catich püspök, Boncarpi is a császári követek segítségével akarta veszélyek nélkül átlépni a török és a Habsburg Birodalom határát.³⁶

1641 ádventjében Bécsben felkereste a püspöki feladataira készülõ Boncarpit Marco Bandini bosnyák ferences, aki 1626–1630 között a krassóvári ferences misszió prefektusa volt (1643-ban azután a Szentszék a románul jól beszélõ tekintélyes misszionáriust marcianapolisi érseki címmel Moldva apostoli adminisztrátorává nevezte ki). A magyarországi hódoltságban nagy tapasztalatokat szerzett bosnyák ferences szerzetes, Bandini, bizonyára sok újdonsággal tudott szolgálni az eddig csak Itáliában, Ausztriában és Morvaországban térítõ Boncarpi számára. Bandini azt ajánlotta Boncarpinak, hogy Magyarországon át jöjjön Belgrádba, menjen el a Sümegen rezideáló veszprémi püspökhöz, Jakusith Györgyhöz, és onnan üzenjen neki, õ majd több bosnyák ferencessel elémegy a határig.³⁷

A Habsburg és a török birodalom határának átlépésére Boncarpi a szõnyi Habsburg–török béketárgyalásokat akarta kihasználni. A török–magyar határon Gérard Questenberg báró, a Haditanács alelnöke, Lippay György egri püspök és Michel Dasquier tolmács egyezkedtek a törökökkel, tárgyalásaikról Boncarpi Bécsbõl részletesen beszámolt a Hitterjesztés Szent Kongregációjának, remélve, hogy a béketárgyalás jó alkalmat nyújt majd az õ utazásához is. Boncarpi azonban hiába biztosította arról a bíborosokat a sûrûn Rómába küldött leveleiben, hogy az útja a hódoltságba most már valóban küszöbön áll, korántsem siette el az indulást.

Amíg az elutazására várt, Boncarpi Bécsbõl megerõsítette a vikáriusi tisztében a hoppon maradt riválisát, Pietro Sabbatini nemptii plébánost, és nyelvtanulásra használta az idõt. Egy 24 éves horvát fiatalembert fogadott fel, Bécsben tõle tanulta az “illír” nyelvet, ebben azonban igazán nem mélyedhetett el. Nyelvtanulása korlátaira fényt vet, hogy azt írta a Hitterjesztés Szent Kongregációjának, hogy “csak kis különbséget látok a cseh és eme [a horvát] nyelv között”.³⁸

1642 nyarán a püspök még mindig Bécsbõl írt leveleket a Kongregációnak, hol a betegségére hivatkozott, hol az aratás akadályozta, ezt be kell várnia, írta, ha nem akarja elveszteni a plébániája jövedelmeit.³⁹ Ég a vágytól, hogy a hódoltságban a hívei közt legyen, biztosította Boncarpi a bíborosokat, de továbbra is a császárvárosban maradt.⁴⁰

Boncarpi bécsi, egyre elhúzódó tartózkodását kihasználta arra is, hogy beszéljen a császárvárosban idõzõ magyarországi megyéspüspökökkel, köztük Lósy Imre esztergomi érsekkel, Lippay György egri püspökkel (a késõbbi esztergomi érsekkel), továbbá Bosnyák István pécsi püspökkel, akik ellenezték, hogy belgrádi székhellyel misszióspüspökség létesüljön. E magyar püspökök – éles ellentétben a Szentszék felfogásával – a hódoltságot csak a magyarországi, általuk betöltött egyházmegyék ideiglenesen megszállt területének tekintették – arra persze semmi sem utalt, hogy Boncarpinak sikerült volna meggyõznie a magyar püspököket arról, hogy a hódoltság valójában nem hozzájuk tartozik, hanem igazi missziós terület.⁴¹

Boncarpi végül mégiscsak elindult Bécsbõl, és 1643 május végén meg is érkezett Belgrádba. A titkárául és kísérõjéül egy másik olasz konventuális ferences szerzetest, a földijét, a már négy éve Ausztriában mûködõ Gregorio Bazzano da Modenát vitte magával “ezen oly távoli és barbár helyekre”.⁴²

Boncarpi csak nagyon nehezen szánta rá magát arra, hogy a veszélyesnek tartott török területre utazzon, a felszentelése után két teljes évet várt az úttal. Amint megérkezett azonban Belgrádba, azonnal nagy energiával látott hozzá ahhoz, hogy vizitálja a híveit.

Boncarpi 1643 folyamán megkezdte az egyházlátogatását, és levelei szerint bejárta a pécsi püspökség plébániáinak nagy részét. A püspökként rábízott terület felét már felkereste, tavasszal, ígérte a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosainak, folytatja a látogatását. A legtöbb plébánián, írta, vannak katolikus templomok, csak két helyen miséznek a szabadban a templom romjai mellett, vagy éppen a temetõben. Ezeken a helyeken azonban a hívek megígérték, hogy mihamarabb megszerzik (értsd: megveszik) a törököktõl az engedélyt arra, hogy templomot építhessenek. (Igaz, Boncarpi azért hangsúlyozta ennyire, hogy vannak azért a hódoltsági falvakban is használható templomok, mert az ellenfelei, a bosnyák ferencesek missziós jogaik védelmében pontosan az ép templomok hiányára hivatkoztak.) Összesen 54–56 plébánia van a püspökségében, a világi pap plébánosok száma pedig 17, derül ki Boncarpi “elõzetes jelentésébõl”. Beteges ember létére, dicsekedett, “olyan helyeket vizitált, ahol a török hódítás óta nem járt püspök”. Boncarpi azt is tervezte, hogy a következõ évben, 1644-ben egyházmegyei zsinatot hív össze a papság számára, bár – írta – nem Belgrádba, mert ez a város túlságosan szem elõtt van, és így a törökök miatt veszélyes lenne ide összehívni a plébánosokat.⁴³

Akárcsak Rengjich, Boncarpi is hamar összeütközésbe került azonban a hódoltságot saját kizárólagos területüknek tekintõ bosnyák ferencesekkel, akik a helyi török hatóságokra támaszkodva mindent elkövettek, hogy a püspök munkáját akadályozzák.

Boncarpi ezért 1643 októberében elment a bosnyák ferencesek velikai kolostorába, ahol találkozott Pietro Lipanovich boszniai provinciálissal. Lipanovich a bosnyák rendtartományban a mérsékeltebb, engedékenyebb szerzetesek csoportjához tartozott. Vele Boncarpi is hamar megtalálta a közös hangot, de hiába egyezett meg magával a provinciálissal, a boszniai barátok nagy része továbbra is élesen szemben állt vele, és mindent elkövetett, hogy megakadályozza a püspöki teendõiben.

Ekkor magát a boszniai provinciát rendkívül éles ellentétek osztották meg. Miután a velikai kolostorból püspöki kinevezéséért Rómába igyekvõ Giovanni a Posega ferences útközben a Balkán hegyei közt örökre eltûnt, a hódoltságban széltében-hosszában azt beszélték, hogy a szerzetest megölették, méghozzá nem más, mint a korábbi provinciális, Andrea da Camengrado, valamint a rendtartomány korábbi titkára, Marino Ibrishimovich a Posega – aki késõbb belgrádi püspökként Boncarpi utóda lett! Ezt az “értesülést”, írta Giacomo Boncarpi, már õ is sokaktól hallotta. Maga a boszniai provinciális, az említett Pietro Lipanovich (egyébként a két említett ferences, Marino Ibrishimovich és Andrea da Camegrado esküdt ellensége) is azt állította a püspöknek, hogy ez a két szerzetes, Ibrishimovich és a társa, csapdát állított Giovanni a Posegának, és a hegyi utakon utána küldték az embereiket. A rendtartományon belül kialakult hangulatra mi sem jellemzõbb, mint hogy útközben maga a késõbb eltûnt ferences, Giovanni a Posega is azt írta a velikai gvárdiánnak, hogy jól tudja: Ibrishimovich és Camengrado nyolc emberükkel követik õt, hogy végezzenek vele. (A balkáni utak közbiztonsága mellett nagyon is valószínûnek tûnik, hogy Giovanni a Posegát egyszerûen rablók ölték meg.)⁴⁴

Pietro Lipanovich boszniai provinciális tisztességes ember, írta Boncarpi Rómába, de ez a többi bosnyák ferencesrõl csöppet sem mondható el, ezért állandó rettegésben él. Belgrádban pedig – írta a döbbent püspök – hitelt érdemlõ katolikus (alighanem raguzai) kereskedõktõl hallotta, hogy az egyik bosnyák ferences, a srebrenicai gvárdián azt mondta nekik: ugyan mit akar itt ez a püspök (mármint Boncarpi), már megöltünk másokat, ezt is megöljük.⁴⁵

Akárcsak belgrádi elõdei, az emiatt sûrûn panaszkodó Rengjich és Massarecchi, Giacomo Boncarpi is hamar összetûzésbe került a Boszniát kormányzó fõpásztorral (ekkor Paolo Posilovich scardonai püspökkel) is, aki szerinte Boszniát ugyan még nem vizitálta, de a Boncarpi által már bejárt Dráva menti plébániákat sürgõsen felkereste, hogy jelezze, ezek az õ egyházmegyéjéhez tartoznak.⁴⁶

Miután véget ért a tél, 1644 tavaszán Boncarpi, ígéretéhez híven, folytatta az egyházlátogatását: a Temesközben, Erdély határán, de még török területen vizitálta a plébániákat. Felkereste Temesszékást, majd a bosnyák ferencesek missziójának központját, Krassóvárt. Lippán egy horvát világi pap, Don Stanislao Filipovich volt a plébános. A krassóvári bosnyák ferences misszió prefektusa, Giovanni Desmanich azonban egy másik bosnyák barátot helyezett ide, Andrea Stipanchich d’Almissát, anélkül, hogy õ, mint az illetékes püspök minderrõl akárcsak értesült is volna, háborgott Boncarpi püspök.⁴⁷

Giacomo Boncarpi maga is ferences szerzetes volt, mivel azonban a fõ ellenségei a bosnyák ferencesek voltak, ezért abban az ádáz küzdelemben, amely ekkor a temesközi misszióban szembeállította a bosnyák ferenceseket a temesvári jezsuitákkal, a himeriai püspök a jezsuiták pártjára állt, és a Hitterjesztés Szent Kongregációjának írt leveleiben nagyon megdicsérte õket. Tiltakozott ugyanakkor Rómában, mert egy olasz obszerváns ferences szerzetes, Fulgenzio a Jesi, aki a rend római provinciájából jött misszionáriusként elõbb Magyarországra, majd Erdélybe, mint magyarországi misszióprefektus misszionáriusi felhatalmazást küldött a Temesközbe a bosnyák ferenceseknek. Ezt Boncarpi illetéktelen beavatkozásnak tekintette egyrészt a jezsuiták missziójának, másrészt pedig a saját egyházmegyéjének az ügyeibe. Ha a török hatóságok értesülnek arról, írta Boncarpi, hogy valaki a szultán birodalmán kívülrõl küldözget parancsokat a hódoltsági keresztényeknek, akkor a katolikusok mind veszélybe kerülnek, mert a törökök nagyon kényesek arra, hogy a királyi Magyarországról senki ne befolyásolja az itteni keresztényeket.⁴⁸ Mindezt a császár országából, Bécsbõl jött misszióspüspök írta a bíborosoknak, és mint hamarosan kiderült, ezek a sorai bizony a saját sorsát is elõrevetítették.

1644 tavaszán Boncarpi viszonya végleg megromlott a Belgrád környékén mûködõ bosnyák ferencesekkel. A boszniai barátok kihasználták a törökökkel fenntartott “bensõséges” kapcsolataikat, és “rászabadították” a misszióspüspökre a szerémi szpáhik parancsnokát, az alajbéget. Boncarpi így, az alajbég és a bosnyák ferencesek üldözése miatt, kevesebb mint másfél éves misszióspüspöki szolgálat után úgy érezte, hogy a helyzete tarthatatlanná vált. A püspök a Belgrádon átutazó császári követet várta, tõle remélt segítséget, de a követ nem jött, Boncarpi pedig kétségbeesetten elhagyta a székhelyét.

1644 augusztusában Boncarpi elindult Belgrádból, és Boszniába ment, ahol felkereste az olovói ferences kolostort – minden bizonnyal a híres augusztus 15-i, Nagyboldogasszony-napi, csodákkal, körmenettel, ördögûzéssel kísért olovói Madonna-búcsún vett részt. Ez a zarándoklat lehetett az az ürügy, amivel elhagyta a belgrádi híveit. Olovóból a püspök a hazájába, Raguzába ment, onnan pedig visszament Bécsbe – a hódoltságba többé nem is tért már vissza.⁴⁹ Távozását azonban nem szánta véglegesnek, mert azt remélte, hogy Bécsben, a császári udvar segítségével diplomáciai úton védlevelet kaphat, amely majd megvédi a török zaklatásaitól. Ilyen leveleket azonban nem sikerült szereznie, és ha kapott volna is, az aligha védte volna meg a helyi török hatóságok, például az alajbég üldözésétõl.

Boncarpi igencsak sietõs távozása azonban egy páratlan értékû forrást hagyott az utókorra.

Boncarpi püspök hagyatéki leltára és könyvtárjegyzéke

Giacomo Boncarpi tudomásom szerint az egyetlen a hódoltság misszionáriusai közül, akinek tárgyi és szellemi kultúráját részletesen rekonstruálni tudjuk “hagyatéki” leltára segítségével. A hagyatéki leltárakat általában valaki halála után vették fel, ez esetben azonban Boncarpi nem az élõk sorából, hanem csak az oszmán birodalomból távozott, ezért hagyta hátra a holmijait, nyilván azzal a szándékkal, hogy késõbb visszatér Belgrádba, és az itt hagyott tárgyakat ismét használhatja majd. Minden bizonnyal székhelyén, Belgrádon hagyta ezeket a könyveket, ruhákat, használati tárgyakat, amelyeket a feljegyzés szerint átadott Francesco Caloiero úrnak – ez az olasz–délszláv név egy katolikus, dalmát kereskedõt rejthet. Mivel Boncarpi rosszban volt a bosnyák ferencesekkel, ezért feltehetõen nem honfitársaikhoz, a belgrádi bosnyák kereskedõkhöz fordult, hanem valamelyik jómódú, megbízhatónak tartott, belgrádi raguzai katolikus kereskedõnél helyezte biztonságba a használati tárgyait – az olaszul beszélõ raguzaiakkal az itáliai pap nyelvileg is könnyebben megértette magát.

Ez a leltár (ellentétben pl. a halott papok hagyatékaival) természetesen nem adhat teljes képet Boncarpi mindennapjainak anyagi kultúrájáról, hiszen a fõpap sok mindent, amire szüksége lehetett, magával vitt az útjára. A leltárban szereplõ tárgyakat több csoportra oszthatjuk: voltak benne használati tárgyak, ruhadarabok, kegytárgyak és egyházi felszerelés, valamint könyvek – a történészt természetesen ez utóbbiak érdeklik a leginkább.

Boncarpi mindennapi kényelmét szolgálta néhány zsámolya, két borotvája, szalmazsákja és tollas ágya, valamint aranyozott bõrrel díszített tokban õrzött tintatartója, több doboza és ládája. Ezenkívül Boncarpi paphoz, ferences szerzeteshez és püspökhöz illõ ruhadarabokat adott át Caloiero úrnak: a fekete reverendát és köpenyt, vagy a két aranycsipkés papi karinget minden pap hordhatta, de volt neki, mint ferences szerzetesnek egy, a konventuális barátok által hordott csuklyás barátcsuhája is. Püspökre vallott azonban a két püspöksüveg (az egyik aranyozott, a másik egyszerû fehér), hozzá fehér püspöki szandál és harisnya, arannyal átszõtt fehér selyemkesztyûk, és természetesen a fából készült pásztorbotra is mint püspöknek volt szüksége.

Boncarpi igen sok kegytárgyat és egyházi felszerelést is letétbe helyezett: szenteltvíztartót, öt hordozható oltárt (ezek közül azonban még csak kettõ volt felszentelve), 12 ostyasütõ vasat az oltáriszentség elkészítéséhez, továbbá ereklyéket – ezekre minden bizonnyal az oltárok és templomok felszenteléséhez volt szüksége. Volt a püspöknél több vászonra festett olajkép: Szûz Mária és Szent Antal ábrázolásai – más misszionáriusok levelei alapján lehetséges, hogy ezeket templomi oltárképeknek szánta, azért hozta a hódoltságba.⁵⁰ Nagyon sok olyan sok tárgyat tartott magánál, amelyeket szétosztogathatott a hívek között. Mielõtt elindult volna Belg-rádba, kért Rómából érmeket (hozzájuk tartozó búcsúval), szentképeket és keresztecskéket pápai áldással, hogy a híveknek osztogassa, valamint kért Agnus Dei viaszmedálokat is. Boncarpi különösen fontosnak tartotta, hogy a vizuális propaganda ilyen eszközeit vigye magával “Törökországba”, azaz a magyarországi hódoltságba, mert jól tudta, hogy a jórészt analfabéta és iskolázatlan, és nyelvi okokból is nehezen megközelíthetõ hívei között az ilyen “kézzelfogható”, megtartható, hazavihetõ tárgyak, mint például egy-egy kis szentkép, vagy a pápa által megáldott, a Madonnát ábrázoló érmecske, sokkal nagyobb hatást tehet mint egy olasz vagy latin nyelvû, hosszas teológiai magyarázatokkal megtûzdelt prédikáció. (Legalább kétezer, darabonként egy baioccót érõ rózsafüzért és ugyanannyi egy–két quattrinót érõ szentképet kér – írta az elõzõ püspök, Rengjich is a Hitterjesztés Szent Kongregációjának Belgrádból 1626-ban, hogy a híveket a szentek tiszteletére sarkallja, mert az itteni népek nagyon szívesen nézegetik a szentképeket – a kegytárgyak filléres ára arra utal, hogy a püspök ingyen kívánta osztogatni ezeket.)⁵¹

Mindazt, amit Boncarpi Rómából kért, meg is találjuk a leltárában. Volt ebben igen sok egyszerû, papírra nyomott, színes szentkép, ezek mellett egy viaszból készült szentkép egészítette ki a hívek képi meggyõzésének az eszköztárát. Különösen érdekes az a sok kis könyvecske, amelyeket – nyilván a Szent Szûz vagy más szentek képével – ki lehetett hímezni, a katolikus asszonyok így maguk állíthatták elõ azokat a szentképeket, amelyek az otthonukban kiállítva megkülönböztették õket a protestáns környezetüktõl.

Boncarpi ezenkívül kis könyvtárát is rábízta a kereskedõre, összesen 29 kötetet.

A könyvek természetesen egy püspökhöz méltó érdeklõdést tükröznek. Találunk itt két püspöki szertartáskönyvet (ezek egyike kéziratos), egy római rituálét, és a konventuális ferencesek szertartáskönyvét. Volt két Bibliája és a bibliai helyek konkordanciajegyzékét⁵² is forgatta. A pápai bullák gyûjteményét,⁵³ a trentói zsinat határozatait, és a Roberto Bellarminótól a katolikus tanok összefoglalását szintén gyakran használhatta püspöki teendõi közben. Az “Esztergomi zsinat határozatai” címû kötet nyilván a Pázmány Péter által, persze nem a török végvár Esztergomba, hanem Nagyszombatba 1629. október 4-re összehívott esztergomi egyházmegyei zsinat döntéseit tartalmazta, és arról tanúskodik, hogy a misszióspüspök számon tartotta a királyi Magyarországon élõ püspökök döntéseit is. (A kötetet a pozsonyi jezsuita nyomdában még 1629-ben kinyomtatták.)

Szent Károly élete és szentté avatásának története is megvolt Boncarpi könyvtárában. Borromeo Szent Károly milánói érsek (1538–1584), IV. Piusz pápa unokaöccse a katolikus megújulás egyik legfontosabb alakja, aki egyházmegyéjét a trentói zsinati határozatoknak megfelelõen reformálta meg. Borromeo Szent Károly ezután a trentói zsinat szellemében mûködõ püspökök példaképe lett Európa-szerte, Itáliában éppúgy, mint Lengyelországban, aligha véletlen, hogy életrajzát a mûvelt olasz misszióspüspök, Boncarpi is forgatta. Borromeo Károly életrajzát szinte már halálakor elkezdték írni a közeli munkatársai, mint Possevino vagy Bonomi, vagy legközelebbi barátai, mint Valerio. 1586-ban Veronában olaszul, majd 1587-ben Milánóban latinul megjelent Agostino Valerio Vita Caroli Borromaei címû munkája, szintén 1587-ben Milánóban Gian Francesco Bonomi Vita et obitus Caroli Borromaei címû életrajza. Giovanni Battista PossevinoDiscorsi della vita ed attioni di Carlo Borromeo címû kötete 1591-ben jelent meg, még nagyobb sikert aratott azonban a novarai püspök, Carlo Bascapé (Carolus a Basilica Petri) 1592-ben Ingol-stadtban kiadott Borromeo-életrajza: De vita et rebus gestis Caroli cardinalis. Mivel azonban a Boncarpi könyvtárában meglévõ kötet a címe szerint már Borromeo 1610-ben bekövetkezett szentté avatásáról is beszámolt, minden bizonnyal Gian Pietro Giussano elõbb pár hónappal a szent 1610. november 1-jei kanonizálása elõtt, majd aktualizált címmel még ugyanabban az évben újból megjelent Szent Károly-életrajzát olvasta a himériai püspök:Istoria della vita, virtu, morte e miracoli di San Carlo Borromeo. A milánói érsek egykori titkára és barátja által írt életrajz lett a következõ évtizedekben a klasszikus Borromeo-életrajz, amely Európa minden nagyobb nyelvén számos kiadást ért meg, ezt forgathatta Boncarpi is, ha erõt akart meríteni az egyházmegyéjében végzendõ munkához.⁵⁴

Különösen érdekes Boncarpi könyvtárában a közép-európai katolikus megújulás egyik legnagyobb alakjának, Valerianus Magni csehországi kapucinus szerzetesnek a Judicium címû munkája. A kapucinus szerzetes, akit élete végén pápai parancsra vetettek börtönbe, változatos életpályája során azonban bíborosok, királyok, pápák fogadtak nagy tisztelettel, olasz eredetû csehországi családból származott, és a Fehérhegy utáni csehországi ellenreformáció legfontosabb szereplõje, a jezsuiták elszánt ellenfele volt. A jezsuiták tomista filozófiájával szemben – még Jansenius Agustinus címû mûvének 1640. évi megjelenése elõtt – Szent Ágostonra támaszkodott a filozófiai munkáiban. (Szent Ágoston elmélkedéseit Boncarpi polcán is megtaláljuk, ez a kor elterjedt olvasmánya volt.) Valerianus Magni elõször 1628-ban jelentette meg Prágában Judicium címû híres munkáját, az 1641. évi második bécsi kiadáskor a fürge kis könyvecskébõl már tekintélyes, kétkötetes értekezés lett – Boncarpi feltehetõen ez utóbbi kiadást használhatta. A protestánsokat a mû és szerzõje – éles ellentétben a világi hatalomra támaszkodó jezsuita hittérítéssel – szelíden akarta meggyõzni a tévedéseikrõl és így visszavezetni õket a “közös” katolikus egyházba. A mû Európa-szerte nagy érdeklõdést váltott ki, katolikus oldalról a tervezett megbékélést támadták, a protestáns szerzõk pedig visszautasították Valerianus Magni érveit. Valerianus Magni leghatározottabb protestáns ellenfele a Magyarországon is megfordult európai hírû tudós, Jan Komensky (Comenius) volt, aki Ulricus de Neufeld álnéven Judicium de Judicio címmel Amszterdamban 1644-ben kiadott munkájában igyekezett megcáfolni Magni érveit. Boncarpi tehát egy olyan könyvet olvasott, amely az európai intellektuális viták középpontjában állt. Ennél is fontosabb azonban, hogy joggal feltételezhetjük, hogy Boncarpi a szerzõt személyesen is ismerte. Valerianus Magni fivérének, František Magni grófnak a magyar határ közelében, Stráanicében volt a várkastélya, aligha véletlen, hogy éppen itt töltött el hosszabb idõt a magyarországi missziók egyik legmûveltebb ferencese, a római provinciából jött Fulgenzio a Jesi obszerváns ferences szerzetes. Mivel Boncarpi hosszabb ideig mûködött Morvaországban, ahol Valerianus Magni is ez idõ tájt térített, ez volt az a könyv a könyvtárában, amelynek a szerzõjét Boncarpi valószínûleg személyesen is ismerte, sõt nagyon is feltételezhetõ – bár erre semmilyen bizonyítékunk sincs –, hogy az emiliai születésû, Morvaországban térítõ konventuális ferences szerzetes, Boncarpi, a Milánóban született és szintén Morvaországban mûködõ kapucinus Magnitól ezt a munkáját ajándékba kapta.⁵⁵

Boncarpinak volt egy könyve a jubileumokról, azaz a szentévi búcsúkról, Antonio Santarelli jezsuita (1569–1649) munkája.⁵⁶ Azt azonban, hogy a legközelebb esedékes 1650. évi szentévi búcsút kihirdethesse a hódoltságban, Boncarpi már nem érte meg.

Egy kötet valószínûleg a saját igehirdetéséhez nyújtott ihletet, Gabriele Fiamma chioggiai püspök († 1585) vaskos prédikációgyûjteménye sûrûn újranyomott szentbeszéd-sorozat volt.⁵⁷

Boncarpi Josephus Flavius 1. századi római történetírónak a zsidó történelemrõl írt munkáját is olvasta, és ezt az ekkor gyakran forgatott kötetet – bár az Ótestamentumhoz szorosan kapcsolódott –, a püspöki teendõivel közvetlenül össze nem függõ, a misszionárius mûvelõdését szolgáló olvasmánynak is tekinthetjük.

A teológiai munkák közül Boncarpi több, a korban divatos, a katolikus hitvitázó alapvetõ “fegyvereinek” tekintett kompendiumot is magával vitt Belgrádba. Megvolt nála a könnyebben megjegyezhetõen a származásáról csak Navarrusnak nevezett Martinus Azpilcueta spanyol hittudós († 1586) sokat forgatott teológiai kompendiuma, továbbá Becanus, azaz Martin Berbeeck németalföldi jezsuita (1561–1624) teológiai kézikönyve,⁵⁸ és Martino Bonacina uticai püspök (1585–1631) morálteológiai kompendiuma, mindezek a kor sûrûn kiadott munkái voltak.⁵⁹ Leonardo Lessius (1554–1623) jezsuita De summo bono⁶⁰ címû munkája éppen úgy megvolt Boncarpi polcán, mint a spanyol Christobal de Arendano Szûz Mária imádatáról szóló munkája, amelyet azonban valószínûleg latin fordításban olvasott.

Boncarpi könyvtárában megtaláljuk a 16. század végi katolikus megújulás egyik legfontosabb és legharcosabb vitairatát is. A könyvjegyzék egyébként gondos másolója az egyik mû szerzõjeként “Capianust” jelölte meg, feltehetõen nem vette észre az a betû felett a rövidítést. A helyes alak, Campianus, Edmund Campiont, az 1581-ben kivégzett angol jezsuitát rejti, akit a 19. században boldoggá is avattak. Oxfordi tanulmányok után 1574 és 1580 között Prágában tanított, majd visszatért Angliába, ahol álruhában protestánsokat térített, buzdította a hitükben csüggedõ katolikusokat és éles polémiába keveredett az anglikán egyházzal. Ekkor, 1581-ben írta és nyomtatta ki titokban a Rationes decem címû vitairatot. Az angol hatóságok azonban hamar megtalálták a szerzõt, az álruhás misszionáriust, és mint árulót elfogták, megkínozták, majd kivégezték. Campion latin nyelvû polemikus munkája, a Rationes decem a kor katolikusainak kedvenc olvasmánya volt, a katolikus hitre tért református prédikátor, Vörösmarti Mihály is sûrûn forgatta, sok érvet találhatott benne a protestánsokkal vitázva. A mû a magyar irodalomban rendkívüli fontosságot nyert azáltal, hogy ennek lefordítása volt a katolizált Balassi Bálint élete utolsó munkája, aki a haláláig dolgozott rajta, ám amikor Esztergom ostromakor hõsi halált halt, még csak hét könyvvel készült el. A fordítást Balassi jezsuita gyóntatója, Dobokay Sándor fejezte be és adta ki magyarul 1606-ban Bécsben. A magyarul nem tudó Boncarpi azonban természetesen nem Balassi fordítását forgathatta, hanem a latin eredetit, minden bizonnyal a prágai kiadást.

Campion munkája is azt bizonyítja, hogy a több mint egy évtizedig a császárvárosban élt Boncarpi könyvtára egy széles mûveltségû, a kor katolikus irodalmában sokoldalúan tájékozódó fõpap szellemi igényeit tükrözte.⁶¹

Giacomo Boncarpi “tábori könyvtárából” a Borromeo-életrajz és Valerianus Magni könyve mellett különösen négy kötet érdekes számunkra. Az egyik az Oroszországot és Erdélyt is felkeresõ 16. századi jezsuita diplomata és tudós, Antonio Possevino az ateizmusról írt munkája. Ebben Possevino Luther és Melanchton mellett hosszan írt az erdélyi antitrinitáriusokról (természetesen nem éppen rokonszenvvel), különösen a vezetõjüket, Dávid Ferencet támadta. Aligha véletlen, hogy Boncarpi magával vitte ezt a munkát a hódoltságba, hiszen Baranyában, Belgrádhoz közel, igen sok unitárius élt, és a térítésükhöz, meggyõzésükhöz innen meríthetett érveket.⁶²

A latin és olasz nyelvû munkák mellett három más nyelven írt könyvet is találunk. Boncarpi 1641 decemberében írt levelében Rómában nyomtatott illír könyveket kért, a Hitterjesztés Szent Kongregációja mellett mûködött Európa leggazdagabb betûkészletû nyomdája, a híres Poliglott nyomda, amely ekkor horvát nyelvû könyveket is elõállított, ezekbõl kért és a leltár tanúsága szerint kapott is a püspök. Volt Boncarpinál egy “illír”, azaz horvát nyelvû evangéliumoskönyv, és egy másik, meg nem nevezett tárgyú, szintén horvát könyvecske. E két kötet arra utal, hogy a belgrádi püspök, aki a kinevezésekor még nem tudott horvátul, és levelei tanúsága szerint csak remélte, hogy azt az állítólag oly közeli morva nyelv segítségével hamar megtanulja, aki továbbá horvát nyelvleckéket is vett Bécsben egy fiatalembertõl, valóban komolyan vette a szándékát, hogy megtanulja a hívei nyelvét, és – ha nem is tudjuk, hogy milyen szinten – de gyakorolta magát ebben a nyelvben. Még komolyabb elhatározást sejttet azonban a következõ könyv, amelyet a belgrádi püspök forgatott: ez a török nyelvtan alapelemeit (Rudimenta grammatices linguae Turcicae) tartalmazta, azaz Boncarpi elhatározta, hogy valamelyest megtanul törökül. Ez a 96 oldalas kis kézikönyv Hieronymus Megiser 1612-ben Lipcsében megjelent török szótára és nyelvtana után a második Nyugaton kiadott török nyelvtan volt, André Duryer egyiptomi francia konzul munkája, amelyet 1630-ban, majd második kiadásban 1633-ban adtak ki Párizsban, ugyanez a konzul egy kis török–latin szótárt is készített. Mint láttuk azonban, Giacomo Boncarpi hiába igyekezett a hívei horvát és a helyi hatóságok török nyelvét megtanulni, éppen azért kellett letétbe helyeznie a könyveit, mert a helyi viszonyokat nem ismerõ, császári alattvalóként kezelt, betolakodónak tekintett püspök kénytelen volt elmenekülni Belgrádból.

Boncarpi, miután visszatért Bécsbe, biztosította az aggódó nunciust, hogy csak egy évig marad a császárvárosban, és mihamarabb vissza akar térni Belgrádba. Valójában azonban semmit sem tett annak érdekében, hogy visszatérhessen “a barbárok közé”. A továbbiakban a császárvárosban élt, de esze ágában sem volt, hogy lemondjon a püspökségérõl – az utóda kiválasztását nem annyira az akadályozta, hogy így betöltött maradt az “in partibus infidelium” himeriai püspöki cím, mint inkább az, hogy a hódoltsági misszióspüspökség sem volt üresedésben. Giacomo Boncarpi helyzete – misszióspüspök létére – ezzel nagyon hasonlóvá vált a török alatti egyházmegyék Habsburg-országrészben élõ, számûzött püspökeiéhez.

A Hitterjesztés Szent Kongregációja felszólította Boncarpit, hogy vagy mondjon le, vagy pedig kérjen Rómától utódlási joggal egy segédpüspököt (koadjutort). Boncarpi nem is gondolt arra, hogy lemondjon a püspökségérõl, hanem inkább egy másik olasz konventuális ferences szerzetest, szintén a földijét, az isztambuli császári követ mellett titkárként és gyóntatóként mûködõ Marcello da Bologna atyát javasolta koadjutorának.⁶³

A továbbiakban Boncarpi Rómába írt leveleibõl arról értesülünk, hogy bár gyakran az ágyba kényszerítette a podagrája, de a hódoltságban készített feljegyzései alapján szorgosan dolgozott az egyházlátogatásáról írandó nagy jelentésén (ezzel azonban tudomásom szerint sohasem készült el). Boncarpi végül 1649-ben úgy halt meg Bécs közelében, hogy hódoltsági híveit már sohasem látta újra.⁶⁴

Giacomo Boncarpi életének utolsó éveiben minden erõfeszítése arra irányult, hogy megakadályozza, hogy a boszniai ferences rendtartomány egyik “intranzigens”, és vele korábban igencsak szembenálló szerzetese, a már említett Marino Ibrishimovich da Posega legyen az utóda a misszióspüspökségben.⁶⁵ Boncarpi Bécsben és Rómában egyaránt minden befolyását latba vetette, hogy megakadályozza egy, a “terepen” élõ bosnyák ferences püspöki kinevezését Belgrádba, mert – bár Bécset nem volt szándékában elhagyni – továbbra is saját magát tekintette a hódoltsági katolikusok fõpásztorának.⁶⁶

Boncarpi törekvése azonban nem járt sikerrel, Ibrishimovichnak sikerült elérnie, hogy õ legyen a hódoltság misszióspüspöke.⁶⁷ Marino Ibrishimovich a kinevezéséhez a hódoltsági katolikusok sorsáról döntõ mindhárom hatalmi központ támogatását megszerezte, ami egyedülálló teljesítményt jelentett a Belgrádban mûködõ misszióspüspökök között.

A “törökök embere” a belgrádi egyházmegye élén

Marino Ibrishimovich da Posega 1600 körül született Pozsegában. Fojnicában, a boszniai rendtartomány központjában volt novícius, majd Itáliában tanult, a cremonai Sant’Angelo kolostorban a filozófiát, Mantovában pedig a teológiát tanulmányozta, míg Ferrarában nyerte el a lektori és hitszónoki címet, tehát igencsak mûvelt embernek számított. Ezután a fojnicai kolostorban tanított és prédikált, 1635-ben Nicolo Braikovich provinciális a rendtartomány titkárává nevezte ki, majd a kusztosz és a rendtartományi biztos tisztét töltötte be. Ibrishimovich tehát a boszniai ferences provincia egyik legtekintélyesebb szerzetese volt, aki Andrea da Camen-grado korábbi provinciálisnak a többi katolikus pappal való konfrontációtól vissza nem riadó, “keményvonalas”, a törökökkel feltûnõen jó viszonyt ápoló csoportjához tartozott, és élesen szemben állt Pietro Lipanovich tartományfõnökkel.⁶⁸

III. Ferdinánd császár – ellentétben a korábbi gyakorlattal – ekkor már bosnyák ferenceseket is kinevezett a török tartományokban püspöki tisztségekre, így Boszniába vagy a szerémi püspökségre. A császár mint magyar király fõkegyúri joga alapján Ibrishimovichot ki akarta nevezni boszniai püspöknek. Helyette azonban végül Mariano Maravich bosnyák ferences kapta ezt a kinevezést, aki ennek fejében megígérte, hogy ezután támogatja Ibrishimovich belgrádi jelölését – ehelyett azonban Maravich a Rómába küldött leveleiben mindent elkövetett, hogy befeketítse a vetélytársát a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai elõtt.⁶⁹ Rágalmakat zúdított Ibrishimovichra egy másik boszniai ferences, Pietro Jurjevich is, a boszniai rendtartomány titkára, aki késõbb olovói gvárdián és (III. Ferdinánd kinevezettjeként) szerémi püspök is lett. 1647 õszén Jurjevich Rómába sietett, hogy megakadályozza Ibrishimovich püspöki kinevezését, már útközben írt leveleiben mindennek elmondta Ibrishimovichot. Szinte versenyfutás kezdõdött a pápaság központjába igyekvõ bosnyák ferencesek között: ki ér hamarabb Rómába, és ki feketíti be jobban a másikat a kúriai hivatalok és fõként a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai elõtt. Mire azonban Jurjevich Riminibe ért, Ibrishimovichot Rómában már ki is nevezték belgrádi püspöknek.⁷⁰

Ibrishimovich jó kapcsolatokat ápolt a török hatóságokkal is, így például a kanizsai török méltóságokkal, ellenfelei szerint a nála lévõ török nyelvû “ördögi” feljegyzések sokat ártottak a rendtartománynak.⁷¹ Ibrishimovich 1645 végén felkereste ajándékaival Nakkás Musztafa vezír budai pasát, majd Bécsbe ment a császári udvarba. Ibrishimovichról kedvezõ véleménnyel volt III. Ferdinánd császár jezsuita gyóntatója, Johann Gans is, és a bosnyák ferences – legalábbis az ellenfelei szerint – nagy összegekkel vesztegette meg Szelepcsényi György veszprémi püspököt és magyar kancellárt, hogy elnyerje a segítségét. Szelepcsényi 1646 júliusában valóban rendkívül meleg hangon írt Ibrishimovichról Francesco Ingolinak, a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárának: arra kérte, hogy nevezzék ki Belgrádba a bosnyák ferencest. Szelepcsényi a császári követséggel Isztambulba menet háromszor is átutazott a hódoltságon és így minden más, a királyi Magyarországon élõ megyéspüspöknél jobban ismerte a hódoltsági katolikusok szomorú sorsát. (Több évtizeddel késõbb, már mint esztergomi érsek is igyekezett gondoskodni a török alatt élõ híveirõl.) Boncarpi, írta Szelepcsényi, állandó betegeskedése miatt alkalmatlan a hódoltsági katolikusok irányítására, míg Ibrishimovich annál rátermettebb.⁷²

Marino Ibrishimovich a hódoltságban legsikeresebben missziózó szerzetesek, a bosnyák ferencesek provinciájának egyik vezetõje volt, tanult és energikus ember. Kedvelték a törökök, befolyásos támogatókat talált a bécsi udvarban és õbelé vetették a bizalmukat a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai is. Giacomo Boncarpi püspökségének kudarca ugyanis egyformán ráébresztette a bécsi udvart, a római kardinálisokat és a Kongregáció “motorját”, Francesco Ingoli titkárt arra, hogy ha hathatósan akarnak gondoskodni a magyarországi török hódoltság katolikusairól, akkor nem “exportálhatnak” többé oda kívülrõl jött misszióspüspököt, hanem a fõpásztort a török tartományokból kell kiválasztaniuk, azaz egy a terepet, a nyelvet, a plébánosokat és a török bégeket egyaránt jól ismerõ bosnyák ferencest kell kinevezniük. Mivel Ibrishimovichot – elõdeivel ellentétben – a császár is támogatta, nem volt szükség azokra a különbözõ – a magyar király fõkegyúri jogát megkerülõ – megoldásokra, amelyeket a római kúria eddig alkalmazott, amikor (leg-alábbis papíron) egy koszovói vagy mezopotámiai püspököt küldött Belgrádba. Az egykori nándorfehérvári püspökséget új életre keltve, 1647. október 7-én X. Ince pápa közvetlenül a belgrádi címre nevezte ki Marino Ibrishimovichot,⁷³ és rábízta apostoli adminisztrátorként a (be nem töltött) szendrõi egyházmegye kormányzatát is és egyben kinevezte a török alatti magyarországi egyházmegyék apostoli vikáriusának (itt ugyanis voltak püspökök, de nem rezideáltak).⁷⁴

A boszniai (hol boszniai, hol scardonai, hol drivastói címet viselõ) püspök és a hódoltságot irányító (hol prizreni, hol himeriai, hol belgrádi címmel élõ) misszióspüspök viszálya végigkíséri a hódoltsági katolikus egyháztörténetet. Ibrishimovich is igen éles vitába keveredett a már említett Mariano Maravich boszniai püspökkel. Ellentétben a korábbi évtizedekkel, ekkor külön érdekességet adott a viszálynak, hogy mindkét, egymást kölcsönösen feljelentõ püspök ugyanabból a szerzetesrendbõl és ugyanabból a bosnyák rendtartományból származott.

1648 januárjában a két püspök határvitájában a Hitterjesztés Szent Kongregációja újabb “végsõ” döntést hozott, amelyet februárban X. Ince pápa is jóváhagyott. Eszerint Maravich boszniai püspök egyházkormányzata a Száva folyóig tart, a Száva és a Dráva közt fekvõ Szlavóniát pedig Paolo Posilovich scardonai püspökre bízzák ideiglenesen, apostoli vikáriusként. A belgrádi püspök alatt élõ olyan plébánosok, akik a boszniai ferences provincia tagjai, a püspöknek jövedelmeikbõl járó kánoni negyeddel tartoznának, ezt azonban nem kötelesek megfizetni, ehelyett azonban Ibrishimovich megkapja a dragotini plébániát, annak összes jövedelmével együtt. A “végleges” rendezés azonban mindössze két évig tartott, mert Ibrishimovich még 1650 legelején meghalt, és ugyanebben az évben Maravich kiszorította Posilovichot Szlavóniából. A következõ belgrádi püspök, Matteo Benlich (szintén bosnyák ferences) ismét elkeseredett határharcokba bonyolódott a boszniai püspökkel. Az 1650-es évek elején a Hitterjesztés Szent Kongregációja üléseinek jegyzõkönyveiben ismét sûrûn felbukkantak a szlavóniai plébániák nevei, amelyekre a boszniai és a belgrádi püspök egyaránt igényt tartott. 1654-ben a régióért felelõs kardinális-protektor, Cristoforo Vidman javaslatára a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai újabb “végleges” döntéssel erõsítették meg a korábbi, 1650-es rendezést, “örök szilenciumot” rendelve el az ügyben. Ez sem akadályozta meg azonban a boszniai és a belgrádi püspököket, hogy tovább folytassák az áldatlan határháborújukat, amelynek végül csak a törököt kiûzõ nagy háború vetett véget a 17. század legvégén.⁷⁵

Akárcsak Rengjich és Boncarpi püspökök és Massarecchi apostoli vikárius, Ibrishimovich is a hódoltsági fõpásztor egyik legfontosabb feladatának a trentói zsinat határozatainak megfelelõen a plébániák gondos vizitációját tartotta.

Ibrishimovich egyházlátogatása Belgrádtól Gyöngyösig

Ibrishimovichot 1647 õszén nevezték ki belgrádi misszióspüspöknek, azonban a következõ év nagy részét, mintegy hét hónapot betegágyban töltötte. Miután meggyógyult, 1649-ben a misszióspüspök elindult, és az év folyamán fáradhatatlanul járta a magyarországi török hódoltságot. Míg elõdei, Alberto Rengjich, Pietro Massarecchi, majd Giacomo Boncarpi csak a hódoltság déli részét, Belgrádot és a környékét, Szlavóniát és a Temesközt vizitálták, Ibrishimovich most a magyarországi hódoltság legészakibb részeit is felkereste, Pesten, Gyöngyösön, Jászberényben is bérmált. Ez a körútja igazi fordulatot jelentett a hódoltsági katolikus egyháztörténetben, hiszen ezen a vidéken a török hódítás óta nem járt katolikus püspök – sõt valószínûleg jó ideig azelõtt sem.⁷⁶ A hívek ennek megfelelõen kitörõ lelkesedéssel fogadták. Akárcsak hét évtizeddel korábban Raguzai Bonifác pécsi és temesvári egyházlátogatása idején, (akit a beszámolók szerint úgy fogadtak, mintha angyalként az égbõl szállt volna alá), Marino Ibrishimovich útjáról is a püspök beszámolói mellett most is fennmaradtak a hívek levelei is. Ezek jelzik, hogy milyen hatalmas élményt jelentett az itt élõ katolikusok számára, hogy “eleven” püspököt láttak – érezhették, hogy a római egyház nem mondott le róluk, hanem él valahol egy “szent atya”, aki gondol rájuk.⁷⁷

Ibrishimovich, bár egészen Gyöngyösig elment, nem az egész hódoltságot vizitálta. Az itineráriuma igen jellemzõ a politikai és egyházi helyzetre: a misszióspüspök elkerülte a Szerémségben Nempti és Újlak (Ilok) plébániáit, mert ott világi papok – Nemptiben éppenséggel a bosnyák ferencesek ellensége, a zárai Pietro Sabbatini – mûködtek. Ugyancsak elkerülte a ferences püspök Pécset, ahol a jezsuiták misszióztak, és a “számûzött” pécsi püspök vikáriusa is közülük került ki. Felkereste viszont Ibrishimovich a hódoltsági ferences kolostorokat Gyöngyösön és Szegeden. A magyar obszerváns ferences szerzetesek gyöngyösi kolostora volt a bázisa, innen járt ki a környékre bérmálni, ide is tért vissza. Ibrishimovich nemcsak a jezsuitákkal nem akart összetûzésbe kerülni, hanem “távolságot tartott” a török hatóságoktól is. Elkerülte a pasák és bégek székhelyeit, inkább csak a közelükben tartózkodott, így Pesten prédikált, de Budán nem, Gyöngyösön térített, de a pasa székhelyén, Egerben nem.

Marino Ibrishimovich elõször, 1649 március–áprilisában Belgrádot és a környékét vizitálta, Mitrovicán, Szendrõn, Višnjevcin bérmálta a híveket. A püspök június 22-én a Verõce megyei Viljevón bérmált, majd elindult nagy északi körútjára. Ami nem sikerült a raguzai ferences Rengjichnek és a Bécsbõl jött olasz ferencesnek, Boncarpinak, az sikerült a bosnyák ferences Ibrishimovichnak: a törökök nem akadályozták meg, hogy a hódoltság határához közeli vidékeket is felkeresse. Ibrishimovich Sziavus vezír budai pasától kapott engedélyt 40 tallér fejében, hogy Gyöngyös táján is vizitálhasson. (Ugyanez pár évvel késõbb az utódának, a szintén bosnyák ferences Matteo Benlichnek is sikerült, õ is járt Pesten és Gyöngyösön.)

Július 11-én már Pesten találjuk a püspököt, itt 238 embert bérmált meg nyolc nap alatt. Miután megszerezte a budai pasa említett engedélyét, továbbindult Gyöngyösre, ahol az obszerváns ferences szerzetesek kolostora állt. Nagyboldogasszony ünnepén, augusztus 14–16-án Jászberényben, nyilvánvalóan a helyi Mária Mennybemenetele-templom búcsújára odasereglett tömegben több száz embert bérmált meg – a búcsú fontosságát mutatja, hogy közülük 230 ember magán az ünnepnapon, augusztus 15-én vette fel a szentséget. Innen Ibrishimovich visszatért Gyöngyösre. A püspök megérkezésének híre, azé a lehetõségé, hogy a katolikus hívõk több mint egy évszázad múltán bérmálkozhatnak, több hullámban terjedhetett el a környéken, ugyanis augusztus 22-én újabb 13 bérmálkozó jött a gyöngyösi ferences kolostorba, augusztus 29-én, Keresztelõ Szent János fejevétele napján pedig a belgrádi püspök egy nap alatt 335 hívõnek szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. Ibrishimovich Rómába küldött beszámolói szerint vizitációja során papokat szentelt, temetõket, hordozható oltárokat áldott meg, a protestánsok által korábban elfoglalt templomokat és temetõket pedig újra beszentelte – mindezt a katolikus egyházban csak felszentelt püspök végezhette, ezért Ibrishimovich útjának rendkívüli a jelentõsége. A gyöngyösi ferences és jezsuita kolostorok (mert itt a hódoltságban egyedülálló módon, egy mezõvárosban két rend is tartott fenn missziót) hatására népes katolikus közösségek éltek ezen a vidéken, katolikusokból állt Gyöngyös elöljárósága is és sok katolikus jött ide a környékrõl, hogy bérmálkozzanak, vagy a búcsúban bûnbocsánatot nyerjenek. A bérmálkozók között Ibrishimovich 100 éveseket és még öregebbeket is talált, hiszen a török hódítás óta nem járt erre katolikus püspök, ez a fontos hódoltsági katolikus vidék most elõször látott püspököt. Sajnos, Ibrishimovich rendkívül tömör beszámolójából nem derül ki, hogy hány papot szentelt fel, és kik voltak ezek, azt azonban Gyöngyösrõl Rómába küldött levelében megírta, hogy sok, a hiányzó pap helyett mûködõ házas laikussal (azaz licenciátussal) is találkozott, és hogy e vidéken sok alkalmas világi szeretné, ha pappá szentelnék, de püspök híján erre eddig nem volt mód, vagy pedig Lengyelországba kellett küldeni õket.

Szeptember 8-án a belgrádi püspök Gyöngyöspatára ment, itt a bíró nagy örömmel fogadta. Mint Ibrishimovich beszámolt a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosainak, Gyöngyöspata katolikus bírája elmondta neki, hogy az õ apja háromszor volt királyválasztáson Budán: Mátyás, János és Lajos királyokén, és ezek a királyok mind felkeresték Patát, de apja és az õ életében egy püspök sem járt erre Ibrishimovichon kívül. Az ekkor már 100–140 éve halott királyok, Hunyadi Mátyás, Szapolyai János és II. Lajos, a népi emlékezet által befogható idõn túl, egy mondai messzeségbe került idõben jól megfértek egymás mellett.⁷⁸ Az, hogy mindhárom király felkereste Gyöngyöspatát, csak annyira lehetett igaz, mint az, hogy a bíró apja Hunyadi Mátyás 191 évvel korábbi megválasztásán jelen volt. Azt azonban, hogy több mint egy évszázada nem járt a mezõvárosban katolikus püspök, bátran elhihetjük a gyöngyöspatai bírónak.

Gyöngyöspatáról Ibrishimovich minden bizonnyal visszatért a gyöngyösi ferences kolostorba, majd délnek indult, és szeptember 27-én⁷⁹ Kecskeméten találjuk. Október 3-án pedig Ibrishimovich Szegeden a ferences Alsóvárosi Havas Boldog-asszony templomában bérmált. Ez a templom “gyönyörû, és nem is található ennél szebb a török uralom alatt, ebben Szent Ferenc testvérei laknak” – lelkendezett a bosnyák ferences. Ezután Martonoson és Bajmokon keresztül visszatért kiinduló bázisára, a délvidékre.

Ibrishimovichot már az északi vizitációs körútján váltóláz gyötörte, betegeskedett, majd végleg ágynak esett és a szülõvárosában, Pozsegában halt meg 1650. január 21-én, a rendtársai azután a bosnyák ferencesek szlavóniai központjában, a velikai kolostorban temették el.⁸⁰

Ibrishimovich halálával újraéledtek az egyszer már belgrádi püspöknek javasolt, de azután – a rokonai gályarabságáról szóló, teljesen alaptalan hírek miatt – elejtett Pietro Sabbatini szerémségi vikárius püspöki reményei. Sabbatini Rómába ment, hogy személyesen befolyásolja a római kúria tisztségviselõit, mindenekelõtt a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosait. Leveleiben rendkívül kemény hangon bírálta a bosnyák ferenceseket – mindenáron el kell kerülni, hogy ismét egy bosnyák ferences legyen a belgrádi püspök, gyõzködte a Hitterjesztés Szent Kongregációját. Sabbatini az elmúlt két évtizedben állandó küzdelemben állt a plébániákon élõ bosnyák ferencesekkel, és attól tartott, hogy ha Ibrishimovich után újból egy bosnyák ferences lesz a belgrádi püspök, akkor a bosnyák szerzetesek még több világi papot szorítanak majd ki a szerémségi és szlavóniai plébániákról.

Sabbatini, azért, hogy a bosnyák ferencesek ellen hangolja a Kongregációt, beszámolt a boszniai barátok számos, a 17. századi, a trentói zsinat utáni katolicizmusban már középkorias babonának tekintett praktikájáról. A bosnyák ferencesek nem merték felkeresni a távolabbi plébániákat, félve a törökök rabló portyáitól nem mentek el esketni, hanem maguk helyett egy könyvet vagy egy cédulát küldtek a híveknek. Ezt a mátkapár a nászéjszakán a párnája alá tette, így bizonyítva, hogy a plébános összeadta õket. A bosnyák szerzetesek ezenkívül Szlavóniában és a Szerémségben “fegyverek ellen való írásokat”, minden bizonnyal amulettként a testen hordandó imákat osztogattak, és elmondták a híveiknek, hogy aki ezeket viseli, azt nem fogja a fegyver. A belgrádi “klérus” nevében elõadott panaszok egyértelmûen arra szolgáltak, hogy aláássák a bosnyák ferencesek igényét a belgrádi püspökségre.⁸¹

A Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai azonban világosan látták, hogy a belgrádi püspökségben a boszniai ferencesek döntõ befolyással bírnak, és Marino Ibrishimovich kétségtelen sikereinek, amelyeket a püspökségében eltöltött igen rövid idõ alatt elért, az volt a magyarázata, hogy maga is a boszniai provincia szerzetese volt, ismerte a nyelvet, a vidéket és plébánosokat, akik elõtt még a rendtartományban viselt tisztsége nyomán igen nagy tekintélye volt. A Kongregáció ezért úgy döntött, hogy ismét egy bosnyák ferencest bíz meg a belgrádi püspökség irányításával, méghozzá nem is akármelyik, ebbõl a provinciából származó szerzetest, hanem magát a rendtartomány fejét, Matteo Benlich provinciálist.⁸² Ez a döntés rendkívül szerencsésnek bizonyult, mert a megtiszteltetés a hódoltság legkiválóbb misszionáriusának jutott. (Matteo Benlich majd negyedszázados püspöki tevékenységével egy másik tanulmányomban tavaly részletesen foglalkoztam.)⁸³

Miután 1674. január 30-án meghalt Matteo Benlich belgrádi püspök, a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai gondolkoztak ugyan azon, hogy a halálával megüresedett püspöki széket egy világi pappal töltsék be, de ezt a megoldást hamar elejtették. A bécsi nuncius szava ismét döntõ volt ebben a kérdésben: Mario Alberizzi nuncius korábban, 1657 és 1664 között a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkára volt, és így a kezén ment át az összes, a magyarországi hódoltsági missziókra vonatkozó levél és feljegyzés. Alberizzi ismerte tehát az itteni helyzetet, és ezért nem egy világi papot, hanem egy ferencest látott volna szívesen a misszióspüspöki tisztségben.⁸⁴ Alberizzi egy magyarországi horvát szerzetes, Korlatovich Róbert mariánus obszerváns ferences, korábbi tartományfõnök kinevezését javasolta, aki a német és latin nyelvek mellett horvátul és magyarul egyaránt jól tudott. Korlatovich a mariánus rendtartomány egyik legtekintélyesebb szerzetese volt, gvárdiáni, kusztoszi, definitori tisztségeket töltött be, majd õ lett a provinciális. Korlatovich kinevezését X. Kelemen pápa 1675 májusában a konzisztóriumban jóvá is hagyta, az Apostolicum officium kezdetû kinevezõ pápai bullát el is küldte Korlatovichnak. Korlatovich Róbert azonban nem fogadta el ezt a püspöki kinevezést, mint elmondta, egyrészt az öreg kora és sokféle betegsége miatt döntött így, másrészt pedig azért, mert hiába volt õ is obszerváns ferences és hiába volt horvát az anyanyelve, mivel nem volt boszniai ferences, a bosnyák szerzetesek bizonyára gyûlölni fogják, mint betolakodót – erre, tegyük hozzá, minden esélye meg is lett volna.⁸⁵

Mattia Berniakovich – püspök az iskolapadban

A Hitterjesztés Szent Kongregációja következõ választása valóban egy bosnyák ferencesre esett, mivel azonban õ mindössze 23 éves volt, és még maga is tanult, ez egy igen szerencsétlen döntésnek bizonyult. Fra Mattia Berniakovich ferences a boszniai rendtartományhoz tartozott és ekkor a dalmáciai Sebenico kolostorában élt. Családja a boszniai ferencesek legfontosabb és leggazdagabb patrónusai közé számított. Ez és egyedül ez indokolta a kinevezését, amely a 17. századi katolikus egyházban XII. Ince pápa reformjáig a pápai államtitkártól az esperesig minden szinten érvényesülõ nepotizmus jellegzetes példája volt.

A Berniakovich (Brnjakovia) család Bosznia egyik leggazdagabb kereskedõ famíliája volt, akik Bécsben és Raguzában, Isztambulban és Velencében egyaránt kereskedtek. A Berniakovich család tagjai azután a 17. század végi nagy háborúban, Bosznia feldúlásakor csõdbe mentek, és – sok más boszniai katolikushoz hasonlóan – Magyarországra menekültek, Újlakon telepedtek le. (A család egyik ága az olovaczi, azaz olovói elõnevet és a Bernáthffyra magyarosított családnevet viselte, és magyar bárókként éltek a 19. században.) A gyöngyösi ferences kolostor 1950-ben titokban elfalazott és pár éve véletlenül elõkerült levéltára a bosnyák provinciára vonatkozó fontos iratokat is õriz, és ezekbõl kitûnik, hogy a család kereskedõként legaktívabb tagja, Filippo Berniakovich di Seraglio (= Szarajevóból való) a bosnyák ferences rendtartomány pénzügyeit is irányította mint a provincia általános gondnoka (“sindaco e procuratore generale della provincia Bosna Argentina”). Aligha kétséges, hogy a fiatal Fra Mattia Berniakovich püspöki kinevezését nem addigi tettei vagy fõpásztori erényei, hanem sokkal inkább az indokolta, hogy nagybátyja nagy érdemeket szerzett abban, hogy a törököktõl gyötört rendtartomány pénzügyei úgy-ahogy rendben voltak.⁸⁶

1675 decemberében X. Kelemen valóban kinevezte Berniakovichot belgrádi püspöknek, és ahogy elõdeit, úgy õt is megbízta apostoli adminisztrátorként a szendrõi, továbbá apostoli vikáriusként a magyarországi egyházmegyék kormányzatával. Mindezen püspökségek irányítása, a magyarországi hódoltság egyházkormányzata természetesen egy érett és a helyszínen tartózkodó püspököt igényeltek volna. A fiatal fõpásztor felszentelését a püspökök életkorára vonatkozó kánonjogi elõírások miatt el kellett halasztani, és ezért Berniakovich a Róma melletti Tivoliba ment, hogy ott folytassa a tanulmányait. Bár Berniakovich kinevezését mind a fojnicai kolostorban összegyûlt bosnyák ferencesek, mind a belgrádi hívek – legalábbis a Rómába küldött leveleik tanúsága szerint – örömmel fogadták, a 23 éves fiatalember akkor sem volt ideális jelölt a hódoltság fõpásztorának, ha ekkor még semmi jelét nem mutatta annak, hogy késõbb meg fog bolondulni.⁸⁷

Amilyen szerencsétlen döntés volt a fiatal bosnyák ferences kinevezése a belgrádi püspökségbe, olyan biztos kézzel találtak a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai a távolban élõ fiatalember számára vikáriust. Giovanni Braenovich a Derventa bosnyák ferences a rendtartományában különbözõ fontos tisztségeket töltött be, volt pl. az olovói kolostor novíciusainak elöljárója, majd öt évig a boszniai püspök titkára, utána három évig szarajevói plébános, majd a bosnyák provincia titkára volt – ez igazi bizalmi feladatnak számított.

1667-ben a bolgár ferences misszionárius, a temesközi ferences misszió vezetõje, Paolo da Cinquefonti – akit idõközben megválasztottak a bulgáriai kusztosznak –, javasolta a Hitterjesztés Szent Kongregációjának, hogy Derventát nevezze ki a temesközi misszió viceprefektusává. Derventa a továbbiakban itt térített és egyben Lippa mezõváros plébánosaként szolgált. 1675-ben Rómába hívták, ahol 1676 januárjában egy részletes jelentést írt a missziójáról. Ebben még a lippaiak természetét is rendkívül részletesen ecsetelte: bár az itteniek katolikus hitükben szilárdak és igen vendéglátóak, azonban borisszák, trágár beszédûek, irigykedõek és hiszékenyek, írta.⁸⁸

1676. február 16-án X. Kelemen pápa kinevezte Giovanni a Derventát a belgrádi püspökség vikáriusának, és a szerzetes hamarosan hazaindult Magyarországra.

A következõ év augusztusában Rómába írt levelébõl kitûnik, hogy a hódoltság egyházjogi viszonyai csöppet sem tisztázódtak azóta, hogy a pápa Pietro Catich személyében 1618-ban elõször adott fõpásztort a török uralom alatt élõ magyarországi katolikusoknak. A hódoltságban egyszerre öt vikárius is mûködött: Derventán kívül két másik bosnyák ferences, egy jezsuita és egy magyar obszerváns ferences szerzetes, akik mind illetékesnek érezték magukat a hódoltságban – így a belgrádi püspökség vikáriusának, panaszkodott, semmi sem marad. Luca Ibrishimovich da Posega velikai bosnyák ferences (Marino Ibrishimovichnak, az 1650-ben meghalt belgrádi püspöknek az unokaöccse) a zágrábi püspök vikáriusaként a Száva–Dráva közét kormányozza, míg Luca Marunchich da Posega, szintén bosnyák ferences az esztergomi érsek budai vikáriusának mondja magát, és nagy botrányokat okoz Budán. A pécsi püspök egy jezsuitát küldött a hódoltságba, mint a vikáriusát, a csanádi püspök pedig a szegedi alsóvárosi kolostor egyik ferencesét bízta meg a vikáriusi teendõkkel.⁸⁹

1679-ben XI. Ince pápa a tanulmányait befejezett Berniakovichot kinevezte belgrádi püspöknek, és megadta neki a szendrõi egyházmegye feletti joghatóságot apostoli adminisztrátorként és a magyarországi török hódoltság egyházmegyéi felett apostoli vikáriusként. A még mindig csak 28 éves új belgrádi püspök nagy reményekkel érkezett meg székvárosába, ahol azonban hamarosan nagy csalódások várták. Mint szinte minden Belgrádban mûködõ bosnyák ferences, õ is igen éles ellentétbe került a belgrádi raguzai kereskedõkkel, akiket 1680 januárjában kiközösített, mire a raguzaiak õt jelentették fel. A fiatal és öntudatos püspök összekülönbözött eddigi vikáriusával, Giovanni a Derventával is, az ügy csak azért nem mérgesedett el, mert Derventa még 1680-ban meghalt.⁹⁰

A misszióspüspökség vége

Berniakovich nagy lelkesedéssel megkezdett püspöki mûködése nem tartott sokáig. 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír megindította a seregét Bécs ellen, kitört a Balkánt és Magyarországot 16 évig sújtó nagy háború. A püspök a Belgrádba érkezõ török hadak elõl szülõvárosába, Szarajevóba menekült, majd onnan továbbment Raguzába, és 13 évig a dalmáciai kikötõváros biztonságos távolából figyelte a magyarországi háborút. Végül 1698-ban Rómába ment. Ekkorra azonban már nyilvánvalóvá vált az is, hogy a püspök elméje elborult, hiszen Berniakovich búskomor és furcsa különcként viselkedett. A Hitterjesztés Szent Kongregációja a dalmáciai Spalatóba küldte, de ott sem lelt nyugalmat, hanem visszatért a pápai államba, Ancona kikötõjébe. Itt a megbolondult püspököt az anconai erõdbe zárták, ellátásáról, változatlan viselkedésérõl rendszeresen érkeztek a várparancsnok elszámolásai Rómába a Hitterjesztés Szent Kongregációjához.⁹¹ Mattia Berniakovich, a hódoltság utolsó misszióspüspöke 1707. január 10-én halt meg, alig 55 évesen, az anconai vár foglyaként, az idõközben a török alól felszabadult híveirõl mit sem tudva.

Ekkor, bár a püspök székhelye, Belgrád továbbra is török kézen maradt, a hozzá tartozó missziós egyházmegye már nem volt hódoltság. A török kiûzésével a számûzött magyarországi katolikus hierarchia “visszafoglalta” a hódolt plébániákat, és ezután a szinte “in partibus infidelium” címmel felérõ hódoltsági egyházmegyék, bár nem gyorsan, de valódi, élõ püspökségek lettek. Bár térítõ és a katolikusokat hitükben megerõsítõ missziók továbbra is mûködtek Magyarországon,⁹² a hódoltsági misszióspüspökség kora végleg lezárult.

Függelék

[1644. augusztus]

Giacomo Boncarpi belgrádi (himeriai) püspök holmijainak leltára.

AZ IRAT: APF SOCG Vol. 320. Fol. 250–251/v. korabeli, hitelesített másolat.

Registro delle robbe e libri lasciate da Monsignor Illustrissimo Giacomo Boncarpi al signor Francesco Caloiero⁹³ andando a Piombo il mese d’agosto 1644.

Veste longa talare, con mantelletta, di color nero, usate. Doi tonicelle bianche di seta, con trinette d’oro usate. Due mitre, una aurifrigiata, l’altra bianca semplice, usate. Sandali di damasco bianchi, cioe chalzette, e scarpe usate. Guanti di seta bianchi intricciati con oro. Baston pastorale di legno. Un pontificale con le coperte di veluto verde. Ceremoniale episcoporum manuscritto. Rituale Romano. Biblia Sacra. Concordantiae Bybliorum. Concilium Tridentinum. Compendium controversiarum Becani. Gioseffo Antichita Giudaicha. Calamano in forma di chassetta coperto di coramme dorato. Mariale del Auendagno. Evangelistaro Illirico. Bullarium. Ceremoniale ad usum fratrum minorum conventualium. Enchiridion theologiae pastoralis. Antonii Posseuini de Atheismis. Compendium Nauarri. De summo bono Lessii. Compendium Bonacinae. Tractatus de jubileo Santarelli. Doctrina chatolicha ex-tracta ex concilio Tridentino, et chatechismo. Relatione della vita et canonizatione di San Carlo. Discorsi del Fiamma. Un libretto Illirico. Rudimenta grammatices⁹⁴ linguae Turcicae. Apologia perfectionis. Decreta synodi Strigoniensis. Valeriani Magni Judicium de quatuor novissimis. Imago depicta in tela Beatissimae Virginis et Sancti Antonii. Alia imago Beatissimae Virginis. Vasculum ex auricalco⁹⁵ per aqua benedetta. Un tamburro grande usato e piu vecchio che novo, coperto di corame. Tre casse mezane di legno bianche usate. Una cassetta in forma di canavetta circondata di boni ferri e bella. Rationes decem mundi etc. Ca[m]piani. Meditationes Sancti Augusti. Fodera rosa per il calamaro. Scatula di reliquie et Agnus Dei, dui scartocci di medaglie. Molte imagini colorite di carta semplice, da 4 o 5 invogli. Un officiolo di cera bianca.

[Fol. 250/v.]

Alcuni scabelli per sedere, cioe schagni, 5 o 6 un pezzo di reliquia grande, molti libretti da scrivere con ago. Le reliquie, officiolo, medaglie e figurine e libretti da scrivere con ago et corone sono serrate nella cassetta sopradetta, la quale resta sigillata con cera di Spagna e con sigillo di monsignore.

Una veste da frate conventuale con cappuccio, dodeci ferri per far particole per communicare. Doi altari portatili consecrati. Cinque altari portatili non consecrati. Un pagliarizzo. Letto di piumma. Dui ferri per la⁹⁶ barba. Tesoro delle grandezze spirituali del Rosario.

Io Giorgio Cortoii affermo che concorda con originale.

Domenico Don Bettera affermo quanto di sopra.⁹⁷

Fol. 250.

Piombo, credo che in Bosna.⁹⁸

hátlapja: Fol. 251/v.

Registro delle robbe di Monsignor Boncarpi.⁹⁹

Bosna.

*

1622. július 23., Sopron

Carlo Caraffa bécsi nuncius levele Antonio Maria Sauli bíborosnak, a Hitterjesztés Szent Kongregációja elnökének a hódoltsági püspökségek helyzetérõl.

AZ IRAT: APF SC Dalmazia Misc. Vol. 3. Fol. 202–203/a/v. + 207/v. eredeti sk. aláírással.

TARTALMA: A soproni országgyûlésen a levélíró tudott beszélni a kalocsai érsekkel és a többi püspökkel a (török alatti) rezideálásukról, miként a Hitterjesztés Szent Kongregációja megbízta ezzel. Mindegyikük szívesen megtenne mindent a rájuk bízott lelkekért, de a törökök és az erdélyiek elfoglalták az összes templomaikat és javaikat. Életveszélyes volna személyesen a székhelyükön tartózkodniuk, ezért papokat küldtek maguk helyett.

(Lépes Bálint) kalocsai érsek azt mondta, hogy ötéves érseksége alatt minden erõfeszítése ellenére nemcsak azt nem tudta megállapítani, hogy milyen állapotban van az egyházmegyéje, de még azt sem, hogy milyen vallásúak az ott élõ hívek. Ráadásul, most, hogy Vác török kézre került, az ottani papokkal reménytelenné vált az összeköttetés. Megígérte azonban, hogy tájékozódik és küld oda papot, lehetõleg egy obszerváns ferencest, akit a törökök jobban eltûrnek.

A váci püspök nem sokat tehetett egyházmegyéjéért, amelyet elõbb az erdélyi fejedelem, majd a törökök elfoglaltak. Az országgyûlésen tárgyalnak a váci püspök javainak visszaszerzésérõl a törököktõl, ha ezt elérnék a Portán, a váci püspök szívesen rezideálna. Addig is, miként eddig, egy szerzetest küld oda. Ugyanígy járnak el a szerémi, csanádi és veszprémi püspökök is. A pécsi és a boszniai püspök is a török torkában él, a boszniai püspök segédpüspöke a hódoltságban egy obszerváns ferences szerzetes, aki a társaival együtt eredményesen mûködik, a pécsi püspök pedig a jezsuitákra támaszkodik.

Az erdélyi püspök is obszerváns ferences szerzetes, Bethlen Gábor talán megtûri majd a székhelyén, mert a fejedelem toleráns a katolikusokkal szemben, de mivel a püspök a császár szolgálatában mûködött Bethlen háborúja idején, nem bízik az erdélyi fejedelemben.

A püspökök a székhelyükön csak a törökök és az erdélyiek engedélyével tartózkodhatnának, de ezt aligha lehet megszerezni, mert még ha megtûrnek is segédpüspök címmel valamely szerzetest a területükön, a valódi püspököket nem engedik be, félve, hogy a bitorolt javaik visszaszerzésére törekednek. Papokat lehet küldeni, de csak kevés pap van, és azok sem szívesen mennek a barbárok közé, kitéve magukat egy pasa szeszélyének. A nyomorgatott katolikus hívek is alig tudnák eltartani õket. A (hódoltsági) püspökök pedig oly szegények, mintha címzetes püspökök lennének, ezért ki a kanonoki, ki a préposti jövedelmébõl él, emiatt nem tudnának sok papot kiküldeni és ellátni. A levélíró felszentelési és feloldozási felhatalmazásokkal segítette e püspököket.

Illustrissimo e Reverendissimo Signore, mio Padrone Colendissimo.¹⁰⁰

L’occasione di questa dieta d’Vngheria,¹⁰¹ alla quale con voti loro intervengono anco gli ecclesiastici del Regno, ha dato commodita a me di rinovare a bocca con l’arcivescovo Colocense¹⁰² et con questi altri prelati quelli uffici che intorno le loro residenze Vostra Signoria Illustrissima in nome di cotesta Sacra Congregatione de Propaganda Fide mi ha commessi, et io con molti di loro da me medesimo havevo di gia passati per propria avertenza nel che si come ritrovo in ciascheduno di loro una prontissima volonta di oprare quanto sara possibile per salute dell’anime alla sua cura commesse, cosi universale e l’impedimento che tutti alleggano in questo particolare, cioe l’haver essi parte per l’antiche et parte per le nove rivolutioni del Regno tutte le chiese insieme con gli beni occupati chi dal Turco e chi dal Transilvano, in maniera che il volersi provare di risedere personalmente saria un’esporsi a cosi evidente pericolo di morte come pericolosa e poco secura e la vita de sacerdoti che essi in vece sua procurano di mantennere in quelle parti.

E quanto all’arcivescovo Colocense quale e insieme amministratore [Fol. 202/v.] di Giauarino et cancelliere del Regno,¹⁰³ egli mi dice che ne lo spatio di cinque anni ch’e stato arcivescovo non ha potuto per molta diligenza usata non solo sapere quale si sia lo stato di quell’arcivescovado, ma né pur penetrare di certo, qual religione professino le genti, che a quello erano soggette, il che hora che mai sara difficile da intendersi, essendosi con la perdita della fortezza di Watia¹⁰⁴ultimamente dal Gabor¹⁰⁵ data in mano de’ Turci, perduta insieme ogni speranza di commercio per gli ecclesiastici in quelle parti, mi ha pero l’ medesimo arcivescovo data parola di fare ogni opra co’ l’ mezzo di qualche signore secolare o in altra maniera per intendere lo stato di quella diocesi et di poi procurre di farvi passare qualche sacerdote, particolarmente di frati zoccolanti,¹⁰⁶ come quelli che da Turchi sono tollerati piu facilmente che d’ogni altra religione.

L’eletto Vatiense¹⁰⁷ e persona di bonta et dottrina, ma che poco ha potuto essercitarlo nella sua diocesi come quella che poco prima della sua elettione fu tutto occupata dal Gabor et da lui posta in mano del Turco, e ben [Fol. 203.] vero che nella presente dieta nel puncto della restitutione di beni si e trattatto particolarmente della ricuperatione de beni di questo vescovado con risolutione che Sua Maesta¹⁰⁸ passi caldi ufficii alla Porta per questo effetto, il che si seguira, molto buon animo il vescovo passera alla sua residenza, non potendo egli fra tanto far piu che inviar’ a quella volta qualche religioso, come mi dice haver anco sin’ hora fatto et nello stesso termine fuori che nella speranza di ricuperar gli beni, trovandosi¹⁰⁹ gli vescovi Sirmiente,¹¹⁰ Cenadiense¹¹¹ et Vestriniense,¹¹² quali pur essi presuppongono di non haver mancato né esser per mancare, né la missione di qualch’ ecclesiastico conforme la possibilita loro et secondo la congiuntura de tempi.

Gli vescovo Quinqueecclesiense¹¹³ et Bosnense¹¹⁴ restano nelle fauci de Turchi piu delli altri, con tutto cio quello di Bosna ha cola un frate zoccolante per suffraganeo, quale con l’aiuto d’altri suoi frati facendo qualche buon’opra et il Quinqueecclesiense si vali dell’opra di padri Giesuiti anch’egli con qualche profitto.

Vi e il vescovo di Transiluania¹¹⁵ pur zoccolante, quale forsi [Fol. 203/v.] dal principe Gabor saria tollerato nella sua residenza, tollerandovi egli liberamente l’uso della religione catholica, ma essendosi questi nelle ultime revolutioni in varie maniere adoperato in servigio di Sua Maesta contro esso Gabor, stima non potersi fidare di lui, ancorche n’havesse la publica fede con salvo condotto o in altra simile maniera.

In somma che questi prelati riscedino o visitino di persona e impresa pericolosa da intraprendere senza la permissione del Turco et del Transilvano et l’havere il consenso di questi e poco riuscibile, perché sebene essi ammetterano per aventura qualche religioso anco con titulo di vescovo suffraganeo, non tollerano pero gli prelati proprii per sospetto che sotto pretesto della cura dell’anime non fossero per applicar l’animo alla ricuperatione di beni indebitamente usurpatogli.

Il mandare sacerdoti e la piu riuscibile che vi sia, ma non pero senza le sue difficolta: primieramente perché ve ne sono pochi, havendo quest’ultime guerre insieme con le chiese rovinati anco gli ecclesiastici, oltre di cio di quei pochi che si trovano non tutti hanno spirito di trasferirsi fra gente barbara, ove l’ vive [Fol. 203/a/r.] loro dipenda dal capriccio d’un Bassa o di simil gente. Vi si aggiunge di piu che in si fatti luoghi gli catholici sono tiranneggiati et in maniera oppressi che per la gran poverta a pena possono sostentare se medesime non che gli sacerdoti, et dall’altra parte questi vescovi restando senza reddito alcuno come meramente titolari trovansi anch’essi nel medesimo stato di necessita, si che per mantennersi son constretti procurarsi chi un canonicato, et chi una prepositura, né possono supplire alla spesa di mandare et intrattennere molti sacerdoti quando anco si trovassero.

Io per aiutare quanto si puo dal canto mio et accio multiplichi il numero di sacerdoti, non ho mancato di communicare a questi prelati la facolta di promovere extra tempora¹¹⁶ gli soggetti idonei, et ad altri preti et frati, quali da loro sono stati destinati a diversi luoghi soggetti al Turco, ho datto la facolta per assolvere dall’heresie et da altri casi necessarii con ferma speranza che stabilita hora in questo regno la pace¹¹⁷ sia per ristaurarvisi anco in buona parte la religione, al che come non manchero io di cooperare [Fol. 203/a/v.] con ogni spirito, cosi non potriano essere se non di molto aiuto le missioni di cotesta Sacra Congregatione che Vostra Signoria Illustrissima accenna, alle quali questi prelati come ubbidientissimi della Sede Apostolica promettono ogni protettione et assistenza a loro possibile.

Ch’e quanto m’occorre in risposta di quella di Vostra Signoria Illustrissima, alla quale senza piu humilmente fo riverenza

Di Edemburgh,¹¹⁸ a 23 di luglio 1622

Di Vostra Signoria Illustrissima et Reverendissima

humilissimo¹¹⁹ affetuosissimo e devotissimo servitore

Il vescovo d’Auersa¹²⁰

hátlapja: Fol 207/a/v.

(summarium¹²¹)

die 30. Augusti 1622.

Ad illustrissimum Zoleranum¹²² negotium commissum fuit ad referendum.

*

1643. október 28., Velika

Giacomo Boncarpi himériai (belgrádi) püspök levele a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosainak a ferences orgyilkosokról.

AZ IRAT: APF SOCG Vol. 89. Fol. 26/r–v. + 33/v. végig sk. eredeti.

TARTALMA: A rábízott területnek már több mint a felét vizitálta, a többit, úgy reméli, tavaszig befejezi. Az egyházlátogatás után (egyházmegyei) zsinatot akar tartani. Belgrád azonban nagyon alkalmatlan a legtöbb plébános számára, mert messze van és az utak veszélyesek. Néhány plébánián nincs templom, a szabadban miséznek a templomrom vagy a temetõ mellett. A szerzetesek, fõként a pécsi és a temesvári jezsuiták nem akarnak esküt tenni arra, hogy elfogadják eme zsinat határozatait. Vizitálta a pécsi püspökség nagy részét, ekkor a pécsi jezsuiták nem akarták elfogadni, és elmondták, hogy a császár által kinevezett, de a pápai megerõsítést el nem nyert magyarországi püspököknek nincs hatalmuk plébánosok vagy licenciátusok kinevezésére a török területén. A levélíró csak végezze a püspöki feladatait, ahogy akarja, õk engedelmeskednek neki, de értesítik a rendi elöljáróikat és a magyarországi püspököket.

Megkapta a Kongregáció június 1-jei dekrétumát Don Stanislao Filipovich számára a Lippa környéki tíz állítólagos üres plébániáról, ebbõl egy szó sem igaz, egy üres plébánia sincs ott, ezért a legszívesebben elküldte volna Filipovichot, de mivel egyébként alkalmas ember, ezért a szajki üres plébániát adta neki. Fra Giovanni da Posega Rómába távozott júniusban, azt hallotta, hogy megölték. A bosnyák provinciálistól azt hallotta, hogy Andrea da Camengrado és Marino (Ibrishimovich) da Posega bosnyák ferencesek csapdát állítottak neki és embereket küldtek ki, hogy megöljék. Giovanni da Posega maga írta Stefano Mihailovich velikai gvárdiánnak, hogy a két fentnevezett ferences nyolc emberrel követte, hogy megöljék. Azt javasolta ezért Giovanni a Posega bátyjának, hogy menjen el személyesen Zárába és Sebenicóba, hogy megtudjon errõl valamit.

Régebben ezeken a plébániákon évente kétszer vagy háromszor volt teljes búcsú, errõl nincs írás, de a nép így mondja, kérjenek a pápától a levélíró számára minden plébániára évi két búcsút.

Eminentissimi e Reverendissimi Signori miei Signori, Padroni Colendissimi.

Profondamente inchinando¹²³ l’Eminenze Vostre humilmente gli espongo come havendo visitato piu della meta di queste parti sottoposte alla mia amministratione e delegatione apostolica, sperando col divino aiuto prima dell’inverno e nella prossima primavera finire il rimanente, (del che ne daro minuto conto all’Eminenze Vostre), volendo dopo la visita far un sinodo generale, di cui v’e grandissima necessita, m’occorrono alcuni dubii, la risolutione de quali riverente chiedo da cotesta Sacra Congregatione, il primo e: Che supponendosi nel breve apostolico che il sinodo si celebri nella citta di Belgradi, essendo questo luogo molto discommodo alla maggior parte de parochi et a pochi vicino, compatendo alla distanza di quelli et a pericoli de viaggi che qui sempre sovrastano, mi parerebbe bene (sia detto con divota riverenza dell’Eminenze Vostre) s’elegesse un luogo men’ pericoloso e fastidioso (sia ivi chiesa, o no, perché alcune parochie non hanno chiesa, ma in campagna si fanno li divini officii apresso le vestigie delle chiese antiche o cemeterii) accio i patimenti fossero communi a tutti, perché farla in Belgradi ha quasi dell’impossibile per la gran lontananza.

Il secondo se i regolari, li quali hanno cura d’anime, massime li padri Gesuiti, che sono in Temisuar,¹²⁴ et in Cinque Chiese,¹²⁵ non volessero giurare d’osservar li decreti sinodali, e far la professione della fede, conforme al sacro Concilio Tridentino, in questo caso quid agendum sit, la cagione del dubitar e che havendo visitato buona parte della diocese di Cinque Chiese, mi feci intender da padri Ge-suiti di detta citta che i vescovi d’Vngaria nominati dalla Maesta Cesarea per le chiese sotto il Turco non habbiano facolta di mettere o levar parochi, o predicatori, e cose tali senza la conferma di Sua Santita, e li padri risposero, ch’io facessi e essercitassi la mia autorita come volevo et ordinava Santa Chiesa che loro erano prontissimi ad ubbidire et aiutare, ma che avisariano li suoi superiori e vescovi d’Vngaria da quali fin ad hora havevano havuta dipendenza.

[Fol. 26/v.]

Accuso all’Eminenze Vostre la ricevuta d’un decreto di cotesta Sacra Congregatione sotto il primo giugno prossimo passato a favore di Don Stanislao Filippouich¹²⁶per X parochie vacanti appresso Lippoua¹²⁷ e per il supposto da quello era lontano dal vero (se la pieta paterna non mi moveva) volevo rimandarlo costa con la vera relatione, nondimeno essendo vacata la parochia di Saika,¹²⁸ l’ho conferita in lui, che altrimenti e idoneo e di buona vita, ma poco pratico, supponendo vacassero X parochie appresso Lipoua, non essendovene pur una.

Dall’ultime lettere della Sacra Congregatione sotto li 15 agosto scorso, vedo quanto mi commandano l’Eminenze Vostre circa il padre Fra Giovanni da Possega,¹²⁹del quale dopo parti da queste parti verso Roma nel mese di giugno, mai piu s’e intesa nova alcuna, anzi si tiene sia stato fatto morire, havendomi detto il padre provinciale di Bosna et altri d’haver inteso che l’insidiavano li padri Fra Andrea da Camengrado¹³⁰ e Fra Marino da Possega,¹³¹ li quali havevano mandate persone che l’uccidessero, quando parti di qua la quaresima passata per cotesta volta, et il medesimo padre Giovanni scrisse al padre Fra Stefano Mihalouich guardiano di Velika¹³² che li duoi sopranominati l’havevano fatto seguitare da otto persone per levarli la vita, e che pero in evento di sinistro accidente li raccommandava l’anima sua. Hora stando questo né v’essendo chi chieda per lui le scritture et l’Eminenze Vostre m’impongono lascio scorrere, oltre che qui si tiene sia morto. Io nondimeno per sapper la verita del fatto ho essortato e consigliato il fratello maggiore di detto padre Giovanni che vada personalmente a Sebenico e Zara,¹³³ dove si dubita sia mancato, e informato che saro n’avisaro l’Eminenze Vostre.

Trovo in tutte queste parochie et le chiese anticamente havevano indulgentie plenarie due o tre volte l’anno per relatione de popoli non v’essendo scritture, pero supplico l’Eminenze Vostre restino servite di procurarmi da Nostro Signore¹³⁴ indulgenzia plenarie 2 volte l’anno per ciascheduna parochia ch’io poi nominaro le sollennita non potendo hora sappere i titoli di tutte le chiese per non esser finita la visita generale, mi dice monsignor illustrissimo di Bosna ch’egli l’ha¹³⁵ per tre volte pero spero anch’io ottennerla dall’Eminenze Vostre, alla gratia delle quali humilmente mi raccommando e riverentemente li baccio le sacre vesti.

Velika, li 28 ottobre 1643

Dell’Eminenze Vostre Reverendissime

humilissimo et obligatissimo servitore

Fra Giacomo Boncarpi vescovo d’Himeria m.p.

hátlapja: Fol. 33/v.

Velika 28. Octobris 1643.¹³⁶

Signor cardinal Caeua¹³⁷

die 5. Aprilis 1646. Cong. 31.

(summarium)

*

1645. december 30., Bécs

Giacomo Boncarpi himeriai (belgrádi) püspök levele a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárának, Francesco Ingolinak a megvásárolható püspökségekrõl.

AZ IRAT: APF SOCG Vol. 93. Fol. 112. + 122/v. eredeti sk. aláírással.

TARTALMA: A Hitterjesztés Szent Kongregációja november 21-i levelét december 26-án kapta meg. Három hete podagrával ágyban fekszik, amint felkel, átnézi az egyházlátogatásáról készült feljegyzéseit és válaszol a Kongregációnak. A katolikus kereskedõk, akik Budán vannak, elmondták, hogy Marino Ibrishimovich da Posega ferences Budán járt a budai pasánál, és nagy pénzért török parancsokat vásárolt, hogy se a püspök, se a boszniai provinciális ne parancsolhasson a velikai és a našicei kolostoroknak. Szép dolog ez, török bírósághoz folyamodnak, csak azért, hogy ne kelljen az elöljáróiknak engedelmeskedniük. Azt is megüzenték neki, hogy Ibrishimovich a császári udvarba jön, sok pénzzel, hogy megszerezze a boszniai, vagy egy másik püspökséget. Könnyedén meg is fogja szerezni, mert ezek a magyar urak adnak címet, csak adjanak pénzt a ferencesek. Néhány hete a magyar kancellár (Szelepcsényi György) azt mondta egy bizonyos Luca da Bagna Luca bosnyák kereskedõnek: Amikor jönnek ezek a bosnyák ferencesek, hogy megszerezzék a boszniai püspökséget, akinek van valami testvére vagy barátja, aki hoz nekem 200 scudót, azé lesz a püspökség. A magyar urak könnyen szereznek címeket a császártól, a nyáron egy bizonyos Fra Pietro (Kachich) 100 scudóért megkapta a makarskai segédpüspökséget. Konstantinápolyból a császári követtel jött egy domonkos rendi szerzetes (Hyacinthus Macropodari), aki szeretett volna püspök lenni, rögvest neki adták a szkopjei püspök címét, és püspöki ruhában visszatért Konstantinápolyba, ahol összetûzésbe került a pátriárka vikáriusával. Fra Nicolo Agich da Bagnaluca belgrádi káplán pedig a császári követtõl ottjártakor kanizsai püspöki címet kért, és a császár valóban kinevezte volna püspöknek, ha a levélíró a követ titkárával, Marcello da Bologna atyával együtt meg nem gyõzi a követet arról, hogy Fra Nicolo rosszéletû. Fra Nicolo botrányáért a belgrádi katolikusoknak 450 tallért kellett fizetniük, és ezután mégis Budára küldték Fra Nicolot káplánnak! Mielõtt a ferencesekbõl püspököket csinálnak, elõbb küldjék õket Rómába és vessék alá õket alapos vizsgálatnak. Írjanak a nunciusnak Marino Ibrishimovich da Posega ferences ügyében is, aki a segédpüspöki címet akarta megszerezni. Nem tudta a levélíró a bécsi udvarban elérni Mariano Maravich boszniai püspöki kinevezését, mert ez a magyar kancellárhoz tartozik, a magyar urak pedig pénzt akarnak, a levélíró pedig szegény. Azt írják Boszniából, hogy száz scudót küldtek Bécsbe és százat Rómába, ha Maravich ferences valóban küld pénzt, akkor biztosan el fogja tudni intézni a kinevezését.

Illustrissimo e Reverendissimo Signor, Signor mio Padrone Colendissimo.

Accuso a Vostra Signoria Illustrissima la lettera della Sacra Congregatione delli 21 novembre ricevuta li 26 del cadente, e vedo quanto mi s’impone dalla suddetta Sacra Congregatione circa il nuovo vescovo dimandato e preteso da quelli di Bossega,¹³⁸ et altri, et ubidiro compitamente subito che potro levarmi dal letto, ove mi trovo tre settimane in podagra, bisognando anco prima rivedere un poco li miei libri della visita. Solo per hora m’occorre brevemente significare a Vostra Signoria Illustrissima che io prevedo un gran foco, scandalo e danno delli christiani in quelle parti, essendo avvisato dalli miei christiani mercanti, che dimorano in Buda¹³⁹ che il padre Fra Marino Ibrisimouich da Possega sia stato a Buda da quel Visir¹⁴⁰ e cavato con gran spese comandamenti Turcheschi che né il vescovo, né il provinciale di Bosna possino commandare a quelli duoi conventi Vellicha, Nauicza¹⁴¹ e loro parochie, hor veda Vostra Signoria Illustrissima che bella cosa e questa, ricorrere a tribunali Turcheschi per non ubidire a loro superiori.

Di piu m’avvisano che detto padre Fra Marino viene qua alla corte cesarea carico di denari per sollicitare il titolo del vescovato di Bosna, o d’altro, e facilmente l’otterra perche questi signori Ungari faranno dar titoli a bastanza, purché li frati diano denari e non sono molte settimane che il cancellier¹⁴² medesimo dell’Vngaria disse ad un certo signor Luca da Bagna Luca Bosnese che molte volte negotia qui in Vienna queste parole formali: Quanto stanno questi frati Bosnesi a venir a sollicitar il vescovato di Bosna, se voi havete qualche fratello frate o amico vostro, che mi porti 200 scudi, che sarra suo. E che questi signori Ungari siano facili a far questi titoli a Sua Maesta Cesarea¹⁴³ si vede chiaramente, perché l’estate passata vennendo un Fra Pietro¹⁴⁴ per haver la coadjutoria di Macarscha,¹⁴⁵ dato ch’hebbe 100 scudi subito l’hebbe, et essendo anco venuto di Constantinopoli nel medesimo tempo un frate Dominicano,¹⁴⁶ con l’ambasciatore cesareo,¹⁴⁷ per la dependenza che prima havea da loro, subito desideroso d’esser vescovo gli fecero dar il titolo di vescovo di Scopia¹⁴⁸ et egli posto in habito da vescovo a persuasione loro, e ritornato in Constantinopoli cosa che per quanto intendo non puo generar [Fol. 112/v.] se non gran confusione, scandalo e risse grandi in quelle parti e massime tra lui e il vicario patriarcale di Constantinopoli, pretendendo avanti fosse nominato vescovo di non riconoscerlo. Fra Nicolo Agich da Bagnaluca capellano di Belgrado, havea anch’egli pregato il sudetto signor ambasciatore nel passar che fece per di la per farsi nominare da Sua Maesta Cesarea vescovo di Kanisa¹⁴⁹ promettendo di voler far grandissimi servitii a Sua Maesta Cesarea con tal occasione che risederebbe in detta citta e gia sarebbe riuscito, se io col padre Marcello da Bologna confessore e segretario del detto signor ambasciator non havessi impedito col render capace¹⁵⁰ Sua Eccellenza della sua mala vita. E di questo Frate Nicolo mio ribelle carico di mille censur’ ecclesiastiche m’occorre suggerire a Vostra Signoria Illustrissima che per un scandalo e capriccio suo la povera piazza¹⁵¹ di christiani in Belgradi ha biso-gnato pagare 450 reali alli Turchi, e cosi l’hanno poi mandato a Buda per capellano. Per tanto io giudicarei necessarissimo e per beneficio di quel christianismo che Vostra Signoria Illustrissima si degnasse scrivere o far scrivere a¹⁵² monsignor nuncio,¹⁵³ ricordo che fece a monsignor Baglioni, accio si opponesse che questi frati qui a questa corte non fossero promossi cosi facilmente alli vescovati, et io nella relatione che daro alla Sacra Congregatione supplicaro l’Eminenze Loro che per reprimere tanta ansieta d’esser vescovi in quelli frati voglino da qua avanti far venir a Roma quelli che devono esser vescovi e rigorosamente esaminati, perché mi creda Vostra Signoria Illustrissima sopra la conscienza mia per l’ignoranza loro pochi si ponerebbero all’impresa.

Torto a soggiongere a Vostra Signoria Illustrissima che sia necessario subito scrivere a monsignor nuncio perché questo frate certo sara causa di qualche gran scandalo, e danno a quei poveri popoli. Questo e quel frate Marino da Possega, per il quale la Sacra Congregatione ordino li 9 d’aprile 1644 che si mettesse nella dataria il Nihil transeat per impedire la coadjutoria che tentava d’ottenere essendo frate del vescovato di Bosna.

A me consta apertamente quanto Vostra Signoria Illustrissima brami la propagatione della fede [Fol. 122.] in quelle parti, pero la supplico per quest’istesso zelo a voler aiutare scansare una gran ruina, quale evidentemente sta per succedere se questo frate arrivara al termine della sua albasia.

Subito che potro, andaro da monsignor nuncio e l’informaro del tutto tra tanto staro attendendo l’ordine e qui riverentemente me l’inchino e le bacio le vesti.

Vienna, li 30. decembre 1645.

Di Vostra Signoria Illustrissima e Reverendissima

alla¹⁵⁴ quale devo aggiongere che io non ho potuto cavare la nomina per il padre Mariano Marauich di vescovo di Bosna¹⁵⁵ da questa corte, perché toccando questo negotio alla cancellaria d’Vngaria, li signori Ungari vogliono denari, et io son povero huomo e non ne ho per me stesso a bastanza. Mi scrivono di Bosna che hanno mandato cento scudi a Roma e cento qua, ma io non ho veduta alcuna cosa, e cosi il negotio resta imperfetto, se adesso questo frate arriva con denari, lo conseguira senz’altro e cosi saranno rumori etc.

humilissimo¹⁵⁶ e devotissimo servitore

Fra Giacomo Boncarpi vescovo di Imeria

hátlapja: Fol. 122/v.

Vienna

30 dicembre 1648

Signor cardinal Mattei¹⁵⁷

monsignor vescovo di Himeria

(summarium)

Scriver al nuntio.¹⁵⁸

die 13 marzo 1646. Cong. 27.

*

1647. szeptember 2., Olovó

Mariano Maravich boszniai püspök levele a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosainak Ibrishimovich és a törökök kapcsolatairól.

AZ IRAT: APF SOCG Vol. 176. fol. 233. + 238/v. eredeti sk. aláírással. Uo. Fol. 232. egy másik, szinte szó szerint egyezõ pld., Francesco Ingolinak, a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárának címezve.

TARTALMA: Marino Ibrishimovich da Posega atya botrányáról már harmadszor ír. Ugyanerrõl írt a (boszniai) provinciális is. Marino Ibrishimovich, amikor elment innen, a hitetlenek kezén ördögi feljegyzéseket hagyott, azzal vádolva meg egyes ferences kolostorokat, hogy azok a bûnök tanyái. Emiatt több mint 2000 scudót vesztettek, amit a hitetleneknek kellett adniuk. Fojnicából elmenvén, Ibrishimovich egy török nyelvû levelet adott Andrea da Camengrado atyának, hogy adja át azt a provinciálisnak. Amikor elolvasták, megértették belõle, hogy a kanizsai legfõbb aga, mint e tartomány feje a szultántól kapott rendelet értelmében megtiltja, hogy a provinciális a Száván túli két kolostorba, Velikába és Našicébe jöjjön, és elveszi a patrónusi jogot a ferencesektõl, megfenyegetve õket, hogy ne merészeljék elvenni (a plébániákat) bárkitõl, és azzal fenyegeti õket, hogy ha e vidéken bármelyik bosnyák ferences feltûnne, azt azonnal kegyetlen halállal sújtja. Mihamarabb küldjön a Hitterjesztés Szent Kongregációja egy rendi biztost, aki mindent kivizsgál.

Eminentissimi Signori e sempre Collendissimi Padroni.

Queste sono terze che scrivo alle Vostre Eminenze racontandoli lo crudelissimo caso che causo padre Fra Marino Hibrisimouich da Possega¹⁵⁹ a questa misera e infelice provincia e gia l’istesso l’ha scritto il reverendo padre ministro provinciale¹⁶⁰ col suo diffinitorio lamentandosi come detto Padre Marino partendosi per costi lascio diabolici memoriali nelle mani d’infideli, infamando e accusando la provincia cioe certi conventi che sino depositari delli latrocinii di tant’anni in questi paesi sommessi, per il che fin hora certi christiani con alcuni conventi hanno perso piu di numero 2000 scudi tutto suo havere e susidio anzi hanno dato in pegno i proprii suoi figli all’infedeli per liberar la propria vita.

E partendoci da Foinizza¹⁶¹ diede una lettera Turchescha¹⁶² al padre Frat’Andrea di Camengrado¹⁶³ racomandandola accio fedelmente la recapiti nelle proprie mani del padre provinciale come fu fatto, et essendo letta fu inteso come principalissimo aga di Canisa,¹⁶⁴ capo di quel principato la scrive per vigore di quel ordine procurato di Gran Signore¹⁶⁵ prohibiscendo al padre provinciale la venuta in quelli doi conventi d’oltra Saua¹⁶⁶ cioe a Velicha e a Nasize¹⁶⁷ e gli leva tutto jus patronato di quelli fratti, minacciandoli che non ardisci maledirli o levarli alcuno e se si apara qualche frate di Bosna in detto paese subito lo fara crudelmente morire incarigandoli che in presenza mia sia letta detta lettera. Del che giudichino l’Eminenze Vostre come hora mi trovo disturbato e adolorato, non sapendo che fare né ove habitare, vedendo tante persecutioni e perdite che patiscono poveri conventi e non ardisco comparir fuori alle parochie, né nominarci in alcun luogo ch’essercitar e far mio obligo, e le mie fontioni, e cio mi protesto inanzi la Sua Divina Maesta e di Lor Eminenze per scarigar la mia conscienza che d’hora in hora non ci aspetta l’altro che ruina e destrution’ di questi poveri conventi e religione Serafica¹⁶⁸ e crudelissima strage e morte di quelli, quali capitarano nelle mani d’inimici e l’Eminenze Vostre non credendo a me, le prego in visceribus Jesu Christi ci degnino quanto prima mandar un commissario per tal fine quello ch’elle vorano, accio essamini e veda, o e verita o passione, di quanto con le lagrime e intimi dolori di cuore l’intimiamo, e dell’altri suoi nefandi portamenti e mala vita io nulla mi curo, né intrigo, e facendo fine humilmente baccio le sacre vesti, etc.

Di Piombo,¹⁶⁹ li 2 di settembre 1647

Delle Vostre Eminenze

humilissimo figlio e servo

Fra¹⁷⁰ Mariano Marauich

vescovo di Bosna Argentina¹⁷¹

hátlapja: Fol. 238/v.

(summarium)

Nihil.¹⁷²

ISTVÁN GYÖRGY TÓTH

FROM KOSOVO OR FROM MEZOPOTAMIA?
MISSIONARY BISHOPS IN TURKISH HUNGARY

The Holy See attempted to provide for Catholics living in Turkish Hungary by sending missionary bishops to the country. Apart from some lay priests, Rome mainly appointed Franciscan monks to such posts. Franciscan bishops worked in the Turkish provinces of the northern Balkans as well as in Hungary. They cared for the remaining Catholic populations of Bosnia, Serbia, Bulgaria, Moldavia, and Albania.

The work of the missionary bishops in Turkish Hungary is an important–albeit hitherto almost unknown–chapter of the Catholic revival in Hungary. The article reveals the role of the bishops in the 17th century history of the Catholic church in Turkish Hungary on the basis of hitherto largely unknown documents. The documents, which are soon to be published, are preserved in the Rome archives of the Sacra Congregatio de Propaganda Fide, a council of bishops directing Catholic missions throughout the world.

The establishment of a missionary bishopric for the peoples living beyond the rivers Sava and Danube (i.e. in the Turkish-occupied territories of Hungary) was proposed in 1571 by the first papal visitator to Turkish Hungary, Bonifacio da Ragusa (Boniface of Dubrovnik). However, his proposal was ignored for the time being. During the Fifteen Years’ War the hope was that a missionary bishop would not be needed: it was believed that the areas occupied by the Turks would soon be liberated by Christian armies. Still, by the time the Benedictine monks Antonio Velislavi and Ignazio Alegretti from the monastery of Mljet island near Dubrovnik visited the southern part of Turkish Hungary in 1607, the Fifteen Years’ War had ended without the expulsion of the Turks. Nevertheless, Alegretti was not appointed bishop by the Pope despite the fact that he remained in the country for longer time. Thus Turkish Hungary received its first missionary bishop only in 1618.

Turkish Hungary had, over time, six missionary bishops based in Belgrade. Apart from the first bishop, who was a lay priest, all the bishops were Franciscans. One of the bishops, Giacomo Boncarpi, belonged to the Conventual branch of the Franciscans, while four of the bishops were Observant Franciscan monks. Boncarpi, who arrived from the Italian province of Emilia, was the only bishop who did not speak Croat, the most important language of the Belgrade region. He did, however, attempt to learn the language. The first two bishops, Pietro Catich and Alberto Rengjich, were Dalmatians. Apart from Italian, their second mother language was Croat. The last three bishops of Turkish Hungary–Marino Ibrishimovich, Matteo Benlich, and Mattia Berniakovich–were monks of the Bosnian Observant Franciscan province. They were all Bosnians who spoke Croat as their mother language.

The article presents the work of the missionary bishops in Turkish Hungary and reconstructs the canonical visitation of Bishop Marino Ibrishimovich, who travelled all the way from Belgrade to Gyöngyös on the frontier with the Habsburg empire. With the help of a unique source, the author of the study analyses the library of the missionary bishop Giacomo Boncarpi and reveals the intellectual currents that were of influence upon him. The original Italian text of the library catalogue is included in the appendix.

1

A tanulmány az OTKA T 23 409. sz. pályázata támogatásával készült. Itt mondok hálás köszönetet Fazekas István, Hiller István, Fodor Pál, Borsodi Csaba, Zoran Velagia és E. Kovács Péter baráti tanácsaiért, amelyek igen fontos segítséget jelentettek.
A hódoltsági egyháztörténet legjobb mûvelõjétõl búcsúzik a Történelmi Szemle e számával, a legfontosabb, most is sokat forgatott tanulmányai: Szakály Ferenc: A hódoltsági katolikus egyháztörténet távlatairól. In: Katolikus egyháztörténeti konferencia, Keszthely 1987. Szerk. Hölvényi György. Bp. é. n. 16–32.; Uõ: Mezõváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Bp. 1995. (Humanizmus és reformáció 23.) passim.; Uõ: Katolikus hierarchia a török hódoltságban. In: Egyházak a változó világban. Szerk. Bárdos István–Beke Margit. Esztergom, 1991. 245–249.; Uõ: Türkenherrschaft und Reformation in Ungarn um die Mitte des 16. Jh. In: Études historiques hongroises. Ed. Ferenc Glatz. II. Bp. 1985. 437–459.; Uõ: Szerb bevándorlás a török kori Magyarországra. In: Szomszédaink között Kelet-Európában. Emlékkönyv Niederhauser Emil 70. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Bp. 1993. 75–88. A helyi török hatóságok és a keresztény egyházak bonyolult viszonyának finom elemzése: Szakály Ferenc: Templom és hitélet a 17. századi váci egyházmegyében. In: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusor Péter. Bp. 1998. 223–231.

2

Juhász Kálmán: Mûveltségi állapotok a Temesközben a török világban. Cluj, 1935. (Erdélyi Tudományos Füzetek 76.) 6–16.; Uõ: Das Tschanad-Temesvarer Bistum während der Türkenherrschaft (1552–1699). Untergang der abendländisch-christlichen Kultur im Banat. Dülmen, 1938. 6–38., 200–241.; Takáts Endre: Gróf Nádasdy László csanádi püspök. Szeged, 1943.; Juhász Kálmán: A csanádi püspökség története. (1608–1699). Makó, 1936. 159–169.; Joseph Bergin: The Counter-Reformation Church and its Bishops. Past and Present 1999. 165. sz. 30–73.; Michael A. Mullett: The Catholic Reformation. London, 1999. 111–141.

3

A pálos missziókra: István György Tóth: Relationes missionariorum de Hungaria et Transilvania 1627–1707. (=Relationes) Budapest–Roma, 1994. 147–208.;Galla Ferenc: A pálosrend reformálása a XVII. században. Regnum 1940–1941. 123–222.; Tóth István György: Bethlen Gábor mókás temetési menete. (Francisci András pálos szerzetes levele 1630-ból). Történelmi Szemle 1997. 119–131.; Kisbán Emil: A magyar pálosrend története. I. Bp. 1938. 211–214.

4

Marco Bandini marcianopolisi, Pietro Bogdani szkopjei és Pietro Diodato szófiai érsekekre (valamennyien obszerváns ferences szerzetesek voltak) vö. Pjetër Bogdani: Letra dhe dokumente. Shkodër, 1997., albán címe ellenére olasz nyelvû forráskiadvány.; Quellen und Materialien zur albanischen Geschichte im 17. und 18. Jh. I–II. Hrsg. Peter Bartl. München, 1975–79. (Albanische Forschungen 20.) passim.; Dokumenti za katolicseszkata gyejnoszt v B’lgarija prez XVII. vek. Ed. Szvilen Sztanimirov. Szofija, 1993. 101–107., 160–182., 323–324., 368. (Bolgár címe ellenére olasz nyelvû forráskiadvány.) Eusebius Fermendain: Acta Bulgariae ecclesiastica. Zagrabiae, 1887. 106–114., 144–147., 218–225.; Moldvai csángó-magyar okmánytár. I–II. Szerk. Benda Kálmán. Összeáll. Benda Kálmán, Jászay Gabriella, Kenéz Gyõzõ, Tóth István György. Bp. 1989. 204–230., 342–459., 476–478.; G. Vinulescu: Pietro Diodato e la sua relazione sulla Moldavia. Diplomatarium Italicum (Roma), 1940. IV. 75–126.; V. A. Urechia: Codex Bandinus. Annale Academia Romana. II/XVI. Bucurenti, 1893–1894. 75–160.

5

Bonifácra és a hódoltsági útjára: Archivio Segreto Vaticano, Roma, Archivum Arcis I–XVIII. 1851–1854. Archivio storico di Sacra Congregazione de Propaganda Fide, Roma (=APF) Miscellanee varie. Vol. I/a. Fol. 53., 67.; Agustin Arce OFM: Bonifacio de Stephanis (c. 1504–1582). Último guardián de Monte Sión y obispo de Ston. Archivum Historicum Franciscanum 1983. 296–341.; Augustinus Theiner: Annales ecclesiastici. III. Romae, 1856. 271–276.; Eusebius Fermendain: Acta Bosnae potissimum ecclesiastica. Zagrabiae, 1892. 310–337.; Miroslav Vanino: Bartol Sfondrati u Temevaru g. 1582. Vrela i prinosi (Sarajevo), 1934. 150–153.; Dominik Mandia: Franjevaoka Bosna. Roma, 1968. 164–165.; Emanuel F. Hoško: Djelovanje franjevaca Bosne Srebrene u Slavoniji, Srijemu, Ugarskoj i Transilvaniji tijekom XVI i XVII stojeaa. In: Poviješno-teoloki simpozij u povodu 500. bljetnice smrti bosanske kraljice Katarine. Ed. Josip Turoinovia. Sarajevo, 1979. (Analecta Croatica Christiana XVI.) 112–114.; Simeone Gliubich: Dizionario biografico degli uomini illustri della Dalmazia. Vienna, 1856. 98., 89.; Daniel Farlatus: Illyricum Sacrum. VI. Venetiis, 1800. 353–354.; Dictionnaire d’histoire et de géographie ecclésiastiques. IX. Paris, 1937. 972–973.; Sebastianus Dolce (Slade): Fasti litterario-ragusini sive virorum litteratorum qui usque ad annum MDCCLXVI in Ragusina claruerunt ditione prospectus. Venetiis, 1768. 13.; Bonifatius Stephanus Ragusinus: Liber de perenni cultu Terrae Sanctae et de fructuoso eius peregrinatione. Venetiis, 1573.; Necrologium fratrum minorum de observantia provinciae S. P. Francisci Ragusii. Analecta Franciscana VI. Ad Claras Aquas (Quaracchi), 1917. 423–424.; Hierarchia catholica medii et recentioris aevi. III. Ed. Guilelmus Van Gulik–Conradus Eubel. Monasterii, 1923. 304.; Girolamo Golubovich: Serie chronologica dei reverendissimi superiori di Terra Santa. Gerusalemme, 1898. 52., 54.; Annales minorum seu trium ordinum a Sancto Francisco institutorum. Ed. Caietanus Michelesius. Ad Claras Aquas (Quaracchi), 1933. XIX. 332., 652., XX. 223., 352., 371., XXI. 294., XXII. 462–463.; Krunoslav Draganovia: Le diocesi croate. In: Croazia Sacra. Ed. Krunoslav Stjepan. Roma, 1943. 207.; John Krajcar: Cardinal Giulio Antonio Santoro and the Christian East. Roma, 1966. 38–42.

6

Bonifác püspök útjáról részletesebben írtam: Tóth István György: Raguzai Bonifác, a hódoltság elsõ pápai vizitátora. Történelmi Szemle 1997. 447–472. Vö. Uõ: Dubrovaoki missionari u katolickim misijama u turskoj Maoarskoj (1571–1623). Gazophylacium (Zagreb), 1999. 106. Itt egy fordítói hiba Agostino Quintio corzulai püspökbõl, a magyarországi hódoltság apostoli vizitátorából is ferences püspököt csinált. Quintio, a Raguza melletti, de a Velencei Köztársasághoz tartozó Corzula püspöke azonban domonkos szerzetes volt, és egyébként – bár a pápa részletes utasítással látta el a magyarországi hódoltság vizitálására – sohasem jött Magyarországra.

7

Velislavi jelentése: Biblioteca Casanatense, Roma, Ms. Cod. N^o 2672. X, VI, 20. Fol. 205–206/v. Igen sok hibával, rossz jelzettel, téves dátummal, hibás szerzõvel kiadta: Eusebius Fermendain: Acta Bosnae potissimum ecclesiastica. Zagrabiae, 1892. 390–391. A különben rendkívül alapos okmánytár – amely a 17. századi hódoltság egyháztörténetének megkerülhetetlen kincsestára – kiadásából gyakran még a legfontosabb szavak is kimaradtak. Új – bizonyára nem hibátlan, de talán jobb – kiadása: Tóth István György: Raguzai misszionáriusok levelei Rómába a magyarországi hódoltságról (1571–1627). Ráday Gyûjtemény Évkönyve IX. (1999) 304–307. Kiadása olasz kommentárral: István György Tóth: Missionari di Ragusa e l’inizio delle missioni cattoliche nell’Ungheria turca. Atti e Memorie della Societa Dalmata di Storia Patria. (Roma) 2000. 73–130. Vö. Uõ: Szulejmán janicsár, más néven Raguzai Ulászló laikus ferences testvér levele Francesco Ingolinak, a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárának 1647. Ráday Gyûjtemény Évkönyve VII. (1994) 191–193. A két vizitátor a Raguza melletti Mljet sziget bencés kolostorából származott. Vö. Ivo Dabelia: Povijest otoka Mljeta od najstarijeg vremena do 15. stoljeaa. Zbornik otoka Mljeta. Dubrovnik, 1989. 77–94.;Luigi de Giorgi: Isola di Lacroma ossia Notizie geografiche e storiche su detta isola. Vienna, 1860. 11–13.; Branimir Gusia: Kako je Mljet pripao Dubrovaokoj Republici. Jadran (Dubrovnik), 1931. 1–8.; Ivan Ostojia: Benediktinci u Hrvatskoj i ostalim našim krajevima. Split, 1963–1965. II. 435–443., 522–529. Vö. I. Gy. Tóth: Visitatori apostolici nell’Ungheria turca. In: L’Europa centro-orientale e il pericolo turco tra Sei e Settecento. Ed. Gaetano Platania. Viterbo, 2000. 65–68.

8

Missziójuk eddig sem volt ismeretlen, de mivel ennek alapvetõ forrásai lappangtak a Hitterjesztés Szent Kongregációja római levéltárában, mûködésükrõl csak néhány, jórészt hibás adat (pl. hogy kapucinusok lettek volna) forgott közkézen a szakirodalomban. A két bosnyák ferences misszióját részletesebben igyekeztem rekonstruálni: Tóth István György: Szent Ferenc követõi vagy a szultán katonái? Bosnyák ferencesek a hódoltsági misszióban. Századok 2000. 769–772.

9

Belgrád szerepére: Zdenko Zlatar: Our Kingdom come. The Counter-Reformation, the Republic of Dubrovnik, and the liberation of the Balkan Slavs. Boulder, 1992. 225–251.; Uõ: Between the double eagle and the crescent. The republic of Dubrovnik and the origins of the Eastern question. New York, 1992. 37–45.; Istorija Beograda. 1. Stari, srednji i novi vek. Urednik: Vasa Oubrilovia. Beo-grad, 1974. 452–456.; Francis W. Carter: Dubrovnik (Ragusa). A classic city-state. London–New York, 1972. 327–381.; Baria Krešia: Dubrovnik: A Mediterranean urban society, 1300–1600. Los Angeles, 1997. passim.; Molnár Antal: A belgrádi kápolna-viszály (1612–1643). Kereskedelem és katolikus egyház a hódolt Magyarországon. Századok 2000. 373–430.; Tóth István György: A mohácsi plébános, a budai pasa, és a kálvinista konstantinápolyi pátriárka. Don Simone Matkovics levelei a Hitterjesztés Szent Kongregációjához (1622–1635). Ráday Gyûjtemény Évkönyve VIII. (1997) 185–252. Vö. Uõ: Pázmány Péter négy ismeretlen levele. In: i. m. 169–184.; Miroslav Vanino: Kašioevo izvješae o Don Simunu Matkoviau (1613). Vrela i prinosi (Sarajevo) 1932. 80–99.

10

Bosna Argentina rendtartományra alapvetõ monográfiák: Mijo Vjenceslav Batinia: Djelovanje Franjevaca u Bosni i Hercegovini za prvih est viekova njihova boravka. II. Zagreb, 1883. és Julijan Jelenia: Kultura i bosanski franjevci. I–II. Sarajevo, 1912–1915., különösen 183–256. (Modern reprint kiadásban is, Ua. Sarajevo, 1990.); Relationes 79–101., 177–182.; Krista Zach: Die bosnische Franziskanermission des 17. Jh. im südostlichen Niederungarn. München, 1979. 1–73.; Galla Ferenc: Marnavics Tomkó János boszniai püspök magyar vonatkozásai. Bp. 1940. 18–28., 73–84. Vö. Uõ: Ferences missziók a királyságban és Erdélyben c. kéziratos mûve (Fazekas István gondozásában). Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. Bp. 1924. 331–384.; Hodinka Antal: Tanulmányok a bosnyák-djakovári püspökség történetébõl. Bp. 1898., függelékében közli Francesco Balichevich boszniai püspök egyházlátogatását: 103–113.; Molnár Antal: Scardonai püspökök “ad limina” jelentései (1624–1648). Fons 1994. 275–314.; Uõ: Jezsuiták a hódolt Pécsett (1612–1686). In: Pécs a törökkorban. Szerk. Szakály Ferenc. Pécs, 1999. (Tanulmányok Pécs történetébõl 7.) 171–264.; Anto Slavko Kovaoia: Biobibliografija Franjevaca Bosne Srebrene. Sarajevo, 1991. (az egyes ferencesek részletes életrajzával); Ivan Straaemanac: Povijest franjevaoke provincije Bosne Srebrene. Zagreb, 1993. (ez a horvát címe ellenére latin nyelvû munka), 403., 410.; Petrus Oapkun: De organisatione curae pastoralis Franciscanorum apud Croatorum gentem. Sibenici, 1940. passim.; Jovan Radonia: Rimska kurija i juanoslovenske zemlje od XVI do XIX veka. Beograd, 1950. 6.; Julijan Jelenia: Spomenici kulturnoga rada bosanskih Franjevaca (1437–1878) Starine JAZU 1918. 81–162.; Szakály Ferenc: Az iszlám északkeleti védõbástyája. Bosznia a 16–17. századi oszmán és magyar történelemben. História 1995. 1. sz. 7–8.

11

Miroslav Vanino: Predloai Bartola Kašica Svetoj Stolici. Croatia Sacra 1934. 247–249.; Uõ: Autobiografija Bartola Kašica. Graoa za povijest kniaevnosti hrvatske 1940. 63–64.

12

Miroslav Premrou: Serie dei vescovi romano-cattolici di Beograd. Archivum Franciscanum Historicum 1924–1925. 493–505.

13

Rengjichre ld. Tóth István György: Raguzai misszionáriusok i. m. 314–334.; Necrologium fratrum minorum i. m. 435–436.

14

Pietro Catich mûködésére a legjobb – bár nem kis kritikával olvasandó – forrásunk Don Simone Matkovich mohácsi plébános igen részletes jelentése: APF Misc. Diverse Vol. 22. Fol. 183–185/v. Kiadása: Tóth István György: A mohácsi plébános i. m. 207–216. Vö. M. Vanino: Kašiaevo izvješae i. m. 80–99.; Andrija Nijia: Die Lage der Katholiken im 17. Jahrhundert in der Hercegovina aufgrund der Vatikanischen Quellen. Befreiungsversuche und Islamisierung. In: Regiones paeninsulae Balcanicae et proximi Orientis. Aspekte der Geschichte und Kultur. Festschrift für Basilius S. Pandaia. Hrsg. Elisabeth von Erdmann-Pandaia. Bamberg, 1988. 70–94.; Colin Heywood: Bosnia Under Ottoman Rule 1463–1800. In: The Muslims of Bosnia-Herzegovina, their historic development from the Middle Ages to the dissolution of Yugoslavia. Ed. by Mark Pinson. Cambridge (Mass.), 1994. 23–53.

15

APF Acta SC Vol. 3. Fol. 8–9/v.

16

APF Scritture Originali Riferite nelle Congregazioni Generali (= SOCG) Vol. 383. Fol. 132., APF SC Dalmazia Misc. Vol. 3. Fol. 4–4/a/v. APF SOCG Vol. 385. Fol. 18.

17

Josef Metzler: Wegbereiter und Vorläufer der Kongregation, (Vorschläge und erste Gründungsversuche einer römischen Missionszentrale). In: Sacrae Congregationis de Propaganda Fide Memoria rerum. Ed. Josef Metzler. I/1. Rom–Freiburg–Wien, 1971. 38–78.; Relationes 5–37. további irodalommal.

18

Tóth I. Gy.: Raguzai misszionáriusok i. m. 314–334.

19

APF SC Dalmazia Misc. Vol. 3. Fol. 5–9/a/v.

20

APF SOCG Vol. 56. Fol. 210. Kiadása, az eredetitõl sok helyen igen eltérõ olvasatokkal: E. Fermendain: Acta Bosnae i. m. 370.; APF SOCG Vol. 386. Fol. 455.

21

APF SOCG Vol. 56. Fol. 247–248/v.

22

APF SOCG Vol. 56. Fol. 236. + 237/v.

23

Fodor Pál: A temesvári vilajet a török hódoltságban. In: In memoriam Barta Gábor. Szerk. Lengvári István. Pécs, 1996. 195–208.; Hegyi Klára: Törökvilág, rácvilág. História 1992. 1. sz. 8–10.; Fenyvesi László: A temesközi-szörénységi végvárvidék funkcióváltozásai (1365–1718). In: Végvárak és régiók a XVI–XVII. században. Szerk. Petercsák Tivadar–Szabó Jolán. Eger, 1993. (Studia Agriensia 14.) 235–285.; I. Gy. Tóth: The introduction of the Gregorian calendar and the Turks. In: Kubinyi András Emlékkönyv. Szerk. Laszlovszky József. Bp. 2000. s. a.; Juhász K.: Mûveltségi állapotok i. m. 10–19.; Uõ: Das Tschanad-Temesvarer Bistum i. m. 208–240., és Uõ: Laien im Dienst der Seelsorge während der Türkenherrschaft in Ungarn. Münster, 1960. 26–84.; Szentkláray Jenõ: Temesvár szabad királyi város története. Bp. é. n. 48–49.; Uõ: Temes vármegye története. Bp. é. n. 334–350.; Uõ: Újabb részletek a délmagyarországi török hódoltság történetébõl. Bp. 1917. 5–7.; Andrei Veress: Scrisorile misionarului Bandini dîn Moldova (1644–1650). Bucurenti, 1926. 336–339.; Tóth István György: A missziós faházból az érseki trónra. (Marco Bandini bosnyák ferences misszionárius levelei a hódoltságról). In: Zimányi Vera Emlékkönyv. Szerk. J. Újváry Zsuzsanna. Bp. 2000. s. a.; Molnár Antal: Jezsuita misszió Karánsebesen (1625–1642). Történelmi Szemle 1999. 127–156.; Violeta Barbu: Rezidentele Iezuite dîn prima jumëtate secolului al XVII-lea în vestul Transilvaniei strategii misionare. Verbum (Bukarest) 1995–1996. 279–283.; Lucian Perin: Le missioni Gesuite in Transilvania e Moldavia nel Seicento. Cluj-Napoca, 1998. 93–119.; J. D. Suciu: Monografia mitropoliei Banatului. Timinoara, 1977. 79–85.; Uõ–Radu Constantinescu: Documente privitoare la istoria Mitropoliei Banatului. Timinoara, 1980. 103–107.; Adian Andrei Rusu: Ctitori si biserici dîn Oara Haoegului pana la 1700. Satu Mare, 1997. 43–49. Vö. Juhász K.: A csanádi püspökség i. m. 159–169. A temesközi misszió végére vö. Tóth István György: Raguzai Lajos, a hódoltság utolsó misszionáriusa. Egyháztörténeti Szemle 2000. 10–48.

24

APF SOCG Vol. 56. Fol. 212., 216., 217., Vol. 146. Fol. 213., Vol. 67. Fol. 262–263/v., Vol. 67. Fol. 265–266/v.; Krunoslav Draganovia: Izvješae fra Tome Ivkoviaa, biskupa skradinskog iz godine 1630. Croatia Sacra 1934. 65–78. Vö. APF SC Dalmazia Misc. Vol. 3. Fol. 45.; APF SOCG Vol. 387. Fol. 57.

25

APF SOCG Vol. 56. Fol. 236.; Sávai János: Ex tabulario Romano Sacrae Congregationis de Propaganda Fide. Szeged, 1993. (Documenta missionaria I/I.) 59. rövid regesztát hoz errõl az iratról, amely azonban a dátumot tévesen adja meg és a levél szövegét teljesen félreérti. APF SOCG Vol. 56. Fol. 221. + 224/v., 222–223/v., 225., 226–227/v.; APF SC Dalmazia Misc. Vol. 3. Fol. 71/r–v., 69–70/v., 64/r–v.

26

APF SOCG Vol. 67. Fol. 270/r–v. + 273/v., 271. + 272/v., 284., 286/r–v. Vö. APF SOCG Vol. 56. Fol. 247–248/v.; Sávai J.: i. m. 59. (Rövid regesztát hoz errõl az iratról, amely azonban a szövegét teljesen félreérti.) A ferencesek és a törökök kapcsolatáról részletesebben írtam: Tóth I. Gy.: Szent Ferenc követõi i. m. Vö. Hegyi Klára: Etnikum, vallás, iszlamizáció. A budai vilájet várkatonaságának eredete és utánpótlása. Történelmi Szemle 1998. 229–256.; Fodor Pál: Török és oszmán: az oszmán rabszolga-elit azonosságtudatáról. Történelmi Szemle 1995. 367–383.; Stipan Zlatovia: Izvještaj o Bosni god. 1640. o. Pavla iz Rovinja. Starine JAZU (Zágráb) 1890. 24.; Krunoslav Draganovia: Biskup fra Jeronim Lušia, njegovo doba i njegovo izvješae Svetoj Stolici o prilikama u Bosni i Slavoniji. (1638) Croatica Christiana Periodica 1982. 73–99.; Tóth I. Gy.: Szulejmán janicsár i. m. 191–193. Vö. még APF SC Dalmazia Misc. Vol. 3. Fol. 65/r–v., 66.

27

M. Premrou: i. m. 507–508.; Ioannes Šimrak: De relationibus Slavorum meridionalium cum Sancta Romana Sede apostolica saeculis XVII. et XVIII. Zagreb, 1926. 58–59.

28

APF Acta SC Vol. 3. Fol. 18–22.; Krunoslav Draganovia: Izvješae apostolskog vizitatora Petra Masarechija o prilikama katol. naroda u Bugarskoj, Srbij, Srijemu, Slavoniji i Bosni g. 1623 i 1624. Starine JAZU (Zagreb) 1938. 1–48.; Molnár Antal: Pietro Massarecchi antivari érsek és szendrõi apostoli adminisztrátor egyházlátogatási jelentése a hódolt Dél-Magyarországról. Fons 1995. 175–220.; Tóth István György: Egy albán érsek a magyarországi török hódoltságban. Pietro Massarecchi belgrádi apostoli adminisztrátor levelei a Hitterjesztés Szent Kongregációjához. In: Borsa Iván Emlékkönyv. Szerk. Csukovits Enikõ. Bp. 1998. 245–282.; Hierarchia catholica medii et recentioris aevii. IV. Ed. Patritius Gauchat. Münster, 1935. 204.; Djuro Kokša: L’organizzazione periferica delle missioni in Ungheria e Croazia. In: Sacrae Congregationis de Propaganda Fide Memoria rerum. I/2. Ed. Joseph Metzler. Rom–Wien–Freiburg, 1972. 274–285.; Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent-székkel. III. Bp. 1903. passim.

29

Hierarchia catholica i. m. IV. 86., 305.

30

APF Acta SC Vol. 12. Fol. 167., 286.; E. Fermendain: Acta Bosnae i. m. 422., 438., 445.

31

APF SOCG Vol. 17. Fol. 377. + 378/v.

32

APF Acta SC Vol. 13. Fol. 149–149/v.

33

Relationes 7., 17–18.

34

A konventuális ferencesek misszióira: Archivum generale ordinis fratrum minorum conventualium, Convento Santi Apostoli, Róma, prov. Ungheria S/XXX: A. 1. busta 1. iratai. Franciscus Monay: De provincia Hungarica ordinis fratrum minorum conventualium memoriae historicae. Romae, 1953. 12–19.; Philippus Cagliona a Melita: Almae Siciliensis provinciae ordinis minorum conventualium Sancti Francisci manifestationes novissimae. Venetiae, 1644. 33., 87.; Eva Kowalská: Kláštory františkánov na Slovensku a národnostny problém v 17.–18. storooí. Slovensky národopis 1993. 304–312.; István György Tóth: Un missionario italiano in Ungheria ai tempi dei turchi. In: Annuario. Studi e documenti italo–ungheresi. Accademia d’Ungheria in Roma. Ed. József Pál. Roma, 1997. 201–218.; Relationes 57–78. további irodalommal.

35

Josip Buturac: Katolioka crkva u Slavoniji za turskoga vladanja. Zagreb, 1970. 31., 89., 93–100., 110., 177., 184., 223.

36

APF SOCG Vol. 85. Fol. 235/r–v., 233–234/v., 225.

37

APF SOCG Vol. 85. Fol. 420–421/v., Vol. 83. Fol. 27/r–v. + 30/v., Vol. 60. Fol. 322/r–v.

38

APF SOCG Vol. 83. Fol. 27/r–v. (1641. dec. 14., Bécs). APF SOCG Vol. 85. Fol. 226/r–v. + 240/v. Fol. 227.; Majláth Béla: Az 1642-ik évi szõnyi békekötés története. Bp. 1885. 133–137., 322–323.

39

APF SOCG Vol. 85. Fol. 228. 229/r–v.

40

APF SOCG Vol. 85. Fol. 230.

41

APF SOCG Vol. 85. Fol. 228. 229/r–v.

42

APF SOCG Vol. 85. Fol. 235/r–v. 230. Acta SC Vol. 15. Fol. 219/v. N^o 5.

43

APF Acta SC Vol. 16. Fol. 64. N^o 37.; APF SOCG Vol. 89. Fol. 27. 26/r–v.

44

APF SOCG Vol. 89. Fol. 26/r–v. + 33/v. Giovanni a Posega horvát névalakja Ivan Mihajlovia volt, ez is mutatja, hogy milyen nehéz a soknyelvû forrásokban szereplõ délszláv szerzetesek azonosítása. Én a levelekben szereplõ olasz alakokat használom, így a misszionáriusok a forrásokban könnyen megtalálhatóak. A készülõ forráskiadás jegyzeteiben fogom megadni a többi alakot. Vö. APF SOCG Vol. 87. Fol. 175. A bosnyák provinciára: Tóth I. Gy.: Szent Ferenc i. m. 747–799.

45

APF SOCG Vol. 89. Fol. 1. 6/v.

46

APF SOCG Vol. 89. Fol. 1. 3–5/v., 6/v.

47

APF SOCG Vol. 89. Fol. 15–18/v.

48

APF SOCG Vol. 89. Fol. 15–18/v.

49

E. Fermendain: Acta Bosnae i. m. 447–449., 450., 452., 455–458.

50

Pár hónappal korábban, 1644. jún. 1-jén Boncarpi azt írta Belgrádból a Hitterjesztés Szent Kongregációjának, hogy megáldotta az Úr mennybemenetelét ábrázoló nagy és igen szép oltárképet, amelyet a Kongregáció küldött a hódoltságba. APF SOCG Vol. 89. Fol. 15–18/v.

51

APF SOCG Vol. 56. Fol. 236. + 237/v.

52

Ebbõl igen sokfélét használtak ebben az idõben, a legvalószínûbbnek ez az idõben közeli frankfurti kiadás tûnik: Concordantia Bibliorum id est dictiones omnes quae in Vulgata editione Latina librorum Veteris et Novi Testamenti leguntur. Francofurti, 1600.

53

Laertii Cherubini: Bullarium sive nova collectio plurimarum constitutionum apostolicarum diversorum Romanorum pontificium a beato Leone Primo usque ad Sanctissimum Dominum Nostrum Pau-lum Quintum. Romae ex typographia camerae apostolicae 1617. I–III. (voltak korábbi kiadásai is).

54

Acta et decreta synodi dioecesanae Strigoniensis authoritate illustrissimi ac reverendissimi domini Petri Pazmany achiepiscopi Strigoniensis celebratae Tyrnaviae anno Domini MDCXXIX. Posonii, 1629.; Oxford Dictionary of the Popes. Ed. J. Nn. D. Kelly. Oxford, 1986. 265–266.; A. G. Dickens: The Counterreformation. New York–London, 1968. 54., 70., 110–120.; Giuseppe Alberigo: Carlo Borromeo come modello di vescovo nella chiesa post-tridetina. Rivista storica italiana 1967. 1030–1052.; Paolo Prodi: Charles Borromée, archéveque de Milan, et la papauté. Revue d’histoire ecclésiastique 1967. 379–411.; Dictionnaire d’histoire et de géographie ecclésiastiques. XII. Paris, 1953. 531.; Agostino Valerio: Vita Caroli Borromaei. Verona, 1586.; Gian Francesco Bonomi: Vita et obitus Caroli Borromaei. Milano, 1587.; Gian Battista Possevino: Discorsi della vita et attioni di Carlo Borromeo. Roma, 1591.; Carolus a Basilica Petri: De vita et rebus gestis Caroli cardinalis. Ingolstadt, 1592.; Giampier Giussano (Clussanus): Istoria della vita, virtu, morte e miracoli di Carlo Borromeo. Milano, 1610.; Galla Ferenc: Borromei Szent Károly hatása Magyarországon. Bp. 1939. 15–19.

55

Valerianus Magni: Iudicium de catholicorum et catholicorum regula credendi. Viennae, 1641.; Bernardus a Bononia: Bibliotheca scriptorum ordinis minorum Cappucinorum. Venetiis, 1747. 241–242.; German Abgottspon: P. Valerianus Magni Kapuziner (1586–1661). Freiburg, 1939. 26–38.; Stanislav Sousedik: Valerián Magni. Kapitola z kulturních dëjin Oech 17. století. Praha, 1983. 23–87.; Georgius Cygan: Vita prima Valeriani Magni a Nicolao de Lucca et Ludovico de Salice descripta. Collectanea Franciscana 1975. 213–249.; Uõ: Das Verhältnis Valerian Magnis zu Galileo Galilei und seinen wissenschaftlichen Ansichten. Collectanea Franciscana 1968. 153–166.; Stráanice várára és František Magni grófra: Miroslava Pribylova: Hospodáâské a sociální pomëry stráanického panství do sedmdesátych let 17. století. Jianí Morava 1969. 3–44.

56

Antonio Santarelli: Trattato del giubileo dell’anno santo e degl’altri giubilei. Roma, 1624.

57

Gabriele Fiamma: Prediche [...] fatte in vari tempi in vari luoghi et intorno a vari soggetti. Venezia, 1570., 1574., 1590. stb.

58

Martin Berbeeck (Becanus): Compendium manualis controversiarum hujus temporis de fide ac religione. Luxemburgi, 1625.

59

Martinus Bonacina: Rerum omnium de morali theologia quae in tribus tomis continentur, compendium. (Igen sok kiadás.)

60

Leonardo Lessius: De summo bono et aeterna beatitudine hominis libri quatuor. Antuerpiae, 1616.

61

Christobal de Arendano: Marial de las fiestas ordinarias y extraordinarias de la madre de Dios [...] con sermones al fin de sus celestiales fradres. Barcelona, 1630.;Edmundus Campianus: Rationes decem quibus fretus certamen Anglicanae ecclesiae ministris obtulit in causa fidei. H. n., 1581.; Edmundi Campiani Societatis Jesu theologi Rationes decem reddictae Academicis Angliae. Pragae, 1592.; Campianus Edmundnak [...] Tíz magyarul írott okai. Viennae, 1606.; Régi Magyarországi Nyomtatványok. II. Szerk. Borsa Gedeon–Hervay Ferenc. Bp. 1983. 943., 952. sz.; Gál István: Balassi Bálint Campianus-a. Irodalomtörténeti Közlemények 1969. 578–585.; Vörösmarti Mihály kálvinista prédikátor megtérése históriája. Szerk. Jankovics József–Nyerges Judit. Bp. 1992. 42.

62

Antonius Possevinus: Atheismi Lutheri, Melanchtonis, Caluini, Bezae, Vbiquetariorum, Anabaptistarum, Picardorum, Puritanorum, Arianorum, et aliorum nostri temporis haereticorum, duo item libri pestilentissimi ministrorum Transylvanicorum cum thesibus Francisci Davidis adversus Sanctissimam Trinitatem refutati. Vilnae in Lithuania, 1586. (a kötetet a szerzõ Báthory István lengyel királynak ajánlotta).; Carlos Sommervogel: Bibliotheque de la Compagnie de Jésus. VI. Bruxelles, 1895. 1061–1093.; Balázs Mihály: A szekér és az ökör. Adalék a baranyai antitrinitarizmus történetéhez. In: Pécs a törökkorban i. m. 265–282.; André Duryer: Rudimenta grammatices linguae turcicae. Paris, 1630. (1633.) L’Osmanli moderne et le turque de Turquie. In: Philologiae Turcicae Fundamenta. Ed. Jean Deny, Kaare Gronbech, Helmuth Scheel, Zeki Velidi Togan. I. Wiesbaden, 1959. 222. (A kötetre Fodor Pál hívta fel a figyelmemet.); Willy Henkel: The Polyglot Printing-Office of the Congregation. In: Sacrae Congregationis de Propaganda Fide Memoria rerum. Ed. Josef Metzler. Rom–Freiburg–Wien, 1972. I/1. 335–350.; Josip Buria: Libri croati pubblicati a cura della S. C. di Propaganda Fide. In: i. m. II. 827–840.

63

APF SOCG Vol. 93. Fol. 112.

64

APF SOCG Vol. 89. Fol. 15.

65

APF SOCG Vol. 90. Fol. 50. 51/v., 59/r–v. + 62/r-v.; E. Fermedain: Acta Bosne i. m. 457–458.

66

APF SOCG Vol. 93. Fol. 112. + 122/v.

67

M. Batinia: Djelovanje i. m. II. 116.

68

APF SOCG Vol. 172. Fol. 403–406.; J. Buturac: i. m. 97–101.

69

I. m. 96–97.; APF SOCG Vol. 320. Fol. 131., Vol. 178. Fol. 40.

70

APF SOCG Vol. 52. Fol. 363. + 376/v.

71

APF SOCG Vol. 93. Fol. 108–112., Vol. 172. Fol. 392., 403–406., 417., Vol. 176. Fol. 233.

72

APF SOCG Vol. 320. Fol. 54., Vol. 413. Fol. 72–73.

73

APF Acta SC Vol. 17. Fol. 532. N^o 17. A Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai úgy vélték, hogy Ibrishimovich túlságosan nagy tartományokat kapna, ha az egész hódoltságot rábíznák: Referente eodem eminentissimo domino cardinali Matthaeio instantiam reverendi patris Fratris Marini episcopi Noralbensis seu Belgradiensis pro facultatibus concedi solitis episcopis in partibus infidelium exercendis in Belgrado et ejus diaecesi ac aliis locis ejus curae committendis, Sacra Congregatio jussit adiri Sanctum Officium, et quoad administrationem Samandriae et vicariatum apostolicum in ecclesiis Vngariae, visum fuit patribus nimis amplas provincias esse illius curae commissas. Az elõkeresett iratokból azonban kiderült, hogy a belgrádi misszióspüspökök eddig is ezt a területet igazgatták, így Francesco Ingolinak, a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárának apró betûivel ez áll a jegyzõkönyvi bejegyzés végén: Fuit ostensum suis antecessoribus easdem provincias esse commissas et propterea fuit solitum breve pro eo expeditum. Uo. Fol. 532/v. Vö. APF SOCG Vol. 413. Fol. 74.

74

APF Acta SC Vol. 17. Fol. 410. N^o 6.

75

APF SOCG Vol. 176. Fol. 233. + 238/v.; J. Buturac: i. m. 98–101.

76

Marino Ibrishimovich belgrádi püspök 1649. évi vizitációs jelentését sokan kiadták, egymásról legtöbbször nem is tudva, mert ez a rendkívül tömör, de igen nagy forrásértékû jelentés szinte csábítja az iratot újra és újra “felfedezõ” kutatókat a publikálásra. A jelentést már 1892-ben Zágrábban kiadta a horvát ferences történetíró, Eusebius Fermendain, majd – egy, a Vatikáni Levéltárban õrzött példány alapján – Budapesten 1971-ben Vanyó Tihamér, utána Münchenben 1977-ben Krista (Christa) Zach, majd – mindezen kiadásokat nem idézve – 1992-ben Rómában az ott élõ dalmát történész, Marko Jaoov, az újabb kiadásán pedig most dolgozom. E. Fermendain: Acta Bosnae i. m. 467–468.; Krista Zach: Die Visitation des Bischofs von Belgrad, Marin Ibrišimovia in Türkisch-Ungarn (1649). Ungarn-Jahrbuch 1977. 1–31.; Vanyó Tihamér: Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól 1649–1673. Levéltári Közlemények 1971. 327–328.; Marco Jaoov: Le missioni cattoliche nei Balcani durante la guerra di Candia (1645–1669). I. Roma, 1992. 276–278.

77

APF SOCG Vol. 218. Fol. 93. + 100/v. 35., 36., 37., 54., 70.

78

Errõl bõvebben írtam: Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a mûvelõdésben a kora újkori Magyarországon. Bp. 1996. (Társadalom- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok 17.) “A paraszti szóbeliség fokozatos térvesztése” c. fejezetében: 102–103.

79

A dátumot a kiadások szept. 21-nek olvassák. Az egyes és hetes számjegyek az írásmód szerint valóban nagyon hasonlítottak egymásra, de a hetes szám világosan kiolvasható, ez a hetes szám szerepel a “settembre” szó rövidítésében is, és mivel 20-án Ibrishimovich még Gyöngyösön volt, hiszen innen keltezett egy levelet, aligha érhetett egy nap alatt Kecskemétre. Szept. 26-án azonban már biztosan Kecskeméten volt, mert errõl értesítette Kecskemét tanácsa a bíborosokat. (APF SOCG Vol. 218. Fol. 33/v., uo. Fol. 70.)

80

Eusebius Fermendain: Chronicon observantis provinciae Bosnae Argentinae ordinis Sancti Francisci Seraphici. Starine JAZU (Zagreb) 1890. 39.

81

APF SOCG Vol. 218. Fol. 111/r–v. + 117/v.; Tóth István György: Egy bosnyák misszióspüspök térítõútjai a hódoltságban. Matteo Benlich belgrádi püspök levelei Rómába 1653–1673. Levéltári Közlemények 1999. 117–122.

82

Schematismus provinciae ordinis fratrum minorum Bosnae Argentinae. Romae, 1963. 14.

83

Tóth I. Gy.: Egy bosnyák misszióspüspök i. m. 107–142. Benlich jelentései: Vanyó T.: Belgrádi püspökök i. m. 323–337.; Borsa Iván–Tóth István György: Benlich Máté belgrádi püspök jelentése a török hódoltság katolikusairól. 1651–1658. Levéltári Közlemények 1989. 83–142.; M. Jaoov: i. m. 619–670.; E. Fermendain: Acta Bosnae i. m. 508–512.; Relationes 177–182. Benlich 1651–1658. évi jelentését igen bõven idézi: Gyetvai Péter: Egyházi szervezés fõleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén. München, 1987. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae VII.) 109–126. Az olvasatai és helynévazonosításai azonban gyakran bizonytalanok, így pl. Iritti falu (in terra Iritti) helyett én inkább a földre hullott gerendákat olvasnék (sono cascati in terra i ritti). I. m. 117.; Borsa I.–Tóth I. Gy.: i. m. 109.

84

Donato Squicciarini: Nunzi apostolici a Vienna. Roma, 1998. 138–139.

85

APF SC Ungheria-Transilvania Vol. 1. Fol. 453–456.; Archív Mariánskej Provincije Františkánov, Štátny Oblastny Archív, Bratislava, Lad. 39. Fasc. 1. N^o 1. (eredeti bulla), Fasc. 2. N^o 1. (másolat), Korlatovich mint gyõri gvárdián: uo. Lad. 48. Fasc. 1. N^o 12.; kusztosz: uo. Lad. 39. Fasc. 4. N^o 2.; definitor: uo. N^o 3., Lad. 3. Fasc. 8. N^o 11., 12.; provinciális: uo. Lad. 64. Fasc. 1. N^o 4., Lad. 45. Fasc. 2. N^o 6–9., Lad. 67. Fasc. 5. N^o 2.

86

Magyar Ferences Levéltár, Budapest, Gyöngyösi kolostor “mentett” irattára, Bosna Argentina, rendezés alatt, 1697. aug. 9. N^o 7.; Sreako M. Daaja: Konfessionalität und Nationalität Bosniens und der Herzegowina. Voremanzipatorische Phase 1463–1804. München, 1984. 175–177.; Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. II. Pest, 1858. 32.; E. Fermendain: Acta Bosnae i. m. 515.

87

M. Premrou: i. m. 56–58.; J. Buturac: i. m. 140–147.; APF Acta SC Vol. 48. Fol. 110. N^o 14., Vol. 51. Fol. 72. N^o 1., Vol. 50. Fol. 151. N^o 5.; Juraj Boaitkovia: Kritioki ispit popisa bosanskih vikara i provincijala (1339–1735). Beograd, 1935. 95.

88

Relationes 209–225.; APF SOCG Vol. 458. Fol. 251–252., 257/v., Vol. 421. Fol. 379., Vol. 427. Fol. 275., Vol. 481. Fol. 235.; APF SC Ungheria-Transilvania Vol. 2. Fol. 94.

89

APF SC Ungheria Transilvania Vol. 2. Fol. 94–95/v., Fol. 121. + 122/v.

90

APF SOCG Vol. 481. Fol. 235.; APF SC Ungheria-Transilvania Vol. 2. Fol. 121–122/v. Fol. 84–85/v.; J. Buturac: i. m. 143–146.; APF SOCG Vol. 480. Fol. 216. Vö. Tóth István György: Kié Buda? Az esztergomi érsek és a belgrádi apostoli vikárius vitája a hódolt Budáról. In: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv i. m. 251–257.

91

APF SOCG Vol. 538–558. passim, különösen: Vol. 538. Fol. 17–18/v.

92

Fazekas István: A “Missio Segneriana” kezdetei Magyarországon (1714–1717). In: Perlekedõ évszázadok. Tanulmányok Für Lajos történész 60. születésnapjára. Szerk. Horn Ildikó. Bp. 1993. 410–431.

93

Minden bizonnyal Belgrádban élõ raguzai kereskedõ.

94

Sic!

95

Sic! pro: orichalcum = sárgaréz.

96

Kihúzva: da.

97

Két sk. aláírás, a másolat hitelesítõi.

98

Ugyanazzal az írással, mint a szöveg. (Piombo = Olovo.)

99

Ugyanazzal az írással, mint a szöveg.

100

A lap alján feltüntette a címzettet: Signor cardinal Sauli. (A bíborosok csak 1630-tól, VIII. Orbán reformjától kezdve viseltek valamennyien, a bíborosi kollégiumon belüli rangjuktól függetlenül, Eminentissimo címet.) Antonio Maria Sauli bíboros (1543–1623) korábbi nápolyi és portugáliai nuncius, a Hitterjesztés Szent Kongregációja megalakulása utáni elsõ vezetõje volt, preside címmel.

101

A soproni országgyûlés 1622. máj. 1-jétõl aug. 18-ig tartott.

102

Lépes Bálint kalocsai érsek és gyõri püspök († 1623).

103

Lépes Bálint kalocsai érsek a török alatt fekvõ érseksége mellett a “tényleges püspökséget” jelentõ gyõri püspök tisztét is betöltötte, és 1608-tól haláláig királyi kancellár is volt.

104

Vác, amely Bethlen Gábor hadjárata alatt, 1620. nov. 4-én török kézre került.

105

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629).

106

Obszerváns ferences szerzetesek.

107

Dallos Miklós († 1630) váci püspök, nem kapott pápai megerõsítést, ezért nevezi a nuncius választott püspöknek.

108

II. Ferdinánd német-római császár és magyar király (1619–1637).

109

Írva: trovansi.

110

Helyesen: Sirmiense. Majtényi László 1616-tól szerémi püspök.

111

Lósy Imre († 1642) 1622-tõl csanádi püspök, 1637-tõl haláláig esztergomi érsek.

112

Sic! Ergely Ferenc († 1637) korábbi boszniai püspök, 1608-tól veszprémi püspök, késõbb zágrábi püspök.

113

Balásfy Tamás (1580–1625) pécsi püspök.

114

Sennyey István († 1635) 1621–1623 között boszniai püspök, késõbb veszprémi, majd gyõri püspök.

115

Szentandrási Csíky István obszerváns ferences szerzetes († 1630). 1608-tól szendrõi püspöki címmel Erdélyben mûködött, de a katolikus urak Báthory Gábor ellen szõtt összeesküvése után el kellett menekülnie Erdélybõl. 1618-tól erdélyi püspök, de ez ekkor már csak címet jelent, mert a királyi Magyarországon él, Erdélyben nem mûködhet. 1630 februárjától haláláig veszprémi püspök.

116

Engedély arra, hogy a kánonjog által elõírt idõszakokon kívül is szentelhessenek papokat.

117

Bethlen és a császár megbízottai 1621. dec. 31-én kötötték meg a nikolsburgi békét.

118

Sopron német nevének, Ödenburg, elferdített alakja.

119

Innentõl sk.

120

Carlo Caraffa († 1644) 1616-tól aversai püspök, 1621–1628 között bécsi nuncius.

121

A Hitterjesztés Szent Kongregációja titkára, Francesco Ingoli kezével.

122

Eitel Friedrich von Hohenzollern-Sigmaringen, (olaszosan: a Zollerano) 1621-tõl bíboros, a Hitterjesztés Szent Kongregációja tagja († 1625).

123

Tollban: me a.

124

Temesvár (Timinoara, Románia).

125

Pécs.

126

Horvát világi pap.

127

Lippa (Temes vm., Lipova, Románia).

128

Szajk (Baranya vm.).

129

Giovanni Mihailovich da Posega (Ivan Mihajlovia) bosnyák obszerváns ferences szerzetes, Geronimo Luchich drivastói püspök vikáriusa.

130

Andrea Tomanovich da Camengrado bosnyák obszerváns ferences szerzetes, 1629–1632 között boszniai provinciális.

131

Marino Ibrishimovich da Posega, a késõbbi belgrádi püspök.

132

Velika (Velika, Horvátország).

133

Sebenico, Šibenik (Horvátország), Zára, Zadar (Horvátország).

134

X. Ince pápa (1644–1655).

135

Tollban: petito.

136

Francesco Ingoli, a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkára írásával.

137

Francesco Adriano Ceva (Caeva) bíboros. VIII. Orbán bíborossá kreálta 1643-ban, a Hitterjesztés Szent Kongregációja tagja († 1655).

138

Sic! Possega, Pozsega (Poaega, Horvátország).

139

Minden bizonnyal budai raguzai kereskedõk.

140

Nakkás Musztafa vezír, budai pasa 1645 augusztusától 1646 szeptemberéig.

141

Velika és Našice szlavóniai kolostorok.

142

Szelepcsényi György veszprémi, majd nyitrai püspök, kalocsai érsek, 1644–1666 között királyi kancellár, 1666–1685 között esztergomi érsek.

143

III. Ferdinánd német-római császár, magyar király (1637–1657).

144

Fra Pietro Kachich obszerváns ferences szerzetes, 1646. jún. 25-tõl makarskai püspök.

145

Makarska, dalmáciai kikötõváros obszerváns ferences kolostorral.

146

Hyacinthus Macripodari görög domonkos szerzetes, 1649-tõl szkopjei püspök, és az esztergomi érsek segédpüspöke, 1659-tõl csanádi püspök.

147

Alexander Greiffenklau von Vollrats konstantinápolyi császári követ 1643–1648 között (†1648. jún. 7.).

148

Szkopje, Üszküb (Macedónia).

149

Sic! kanizsai püspök nem volt.

150

Meggyõz.

151

Kereskedõtelep értelemben.

152

Da-ból javítva.

153

Camillo Melzi (1590–1659) capuai érsek, 1644–1652 között bécsi nuncius, késõbb a Püspökök és Szerzetesek Kongregációja titkára, 1657-tõl bíboros.

154

Utóirat gyanánt, de itt van.

155

Nem sokkal késõbb azonban a császár mint magyar király kinevezte boszniai püspöknek Maravichot.

156

Innentõl sk. aláírás.

157

Casparo Mattei († 1650) 1643-tól bíboros, a Hitterjesztés Szent Kongregációja tagja.

158

Francesco Ingolinak, a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárának kezével.

159

Marino Ibrishimovich da Posega obszerváns ferences szerzetes, 1647-tõl belgrádi püspök.

160

Fra Michele Boghetich obszerváns ferences szerzetes, 1646–1649 között a boszniai rendtartomány provinciálisa.

161

Fojnica, kolostor Boszniában.

162

Török nyelvû levél.

163

Andrea Tomanovich da Camengrado bosnyák obszerváns ferences szerzetes, 1629–32 között boszniai provinciális (tartományfõnök).

164

Kanizsa 1600–1690 között fontos török végvár, vilajetszékhely volt.

165

Ibrahim török szultán (1640–1648).

166

Száva folyó.

167

Velika (Velika, Horvátország), Našice (Našice, Horvátország), a bosnyák ferencesek két Száva és Dráva közti kolostora, a magyarországi hódoltságban mûködõ szerzetesek legfontosabb bázisai.

168

A ferences rend.

169

Olovo, boszniai kolostor, olasz neve Piombo (a szó horvátul, illetve olaszul ólmot jelent, az ottani ólombányákról kapta nevét).

170

Innentõl sk. aláírás.

171

Mariano Maravich obszerváns ferences szerzetes, 1638–1641 között boszniai provinciális, 1645-tõl a hercegovinai, üres címet jelentõ Duvno püspöke, 1647. júl. 24-tõl boszniai püspök († 1660).

172

A Kongregáció nem válaszolt a levélre, nem foglalkozott az üggyel