Pach Zsigmond Pál - A harmincadvám az Anjou-korban és a 14–15. század fordulóján

Történelmi Szemle 1999. 3-4. szám

Pach Zsigmond Pál

A harmincadvám az Anjou-korban és a 14–15. század fordulóján

A harmincadvámot: tricesimát – mint egy korábbi munkámban kifejtettem – II. András király kormánya kezdeményezte, és közvetlen utódai terjesztették ki abból a célból, hogy az eredetileg királyi haszonvételt képezõ, de idõjártával egyházi testületeknek adományozott vásárvámok: tributum fori-k helyett egy másik, pótlólagos bevételi forrást nyissanak meg a kincstár számára az élénkülõ áruforgalomból. Ezért az immár a káptalanok által szedett vásárvámok mellé egy új, a király, illetve a királyné részére fizetendõ illetéket vetettek ki egyes városokban, és ennek mértékét a korabeli vámszokásokhoz képest viszonylag magasan: a piacra vitt áruk értékének harmincadrészében – a kezdeti, kétszáznegyvened (1/240) vámkulcs nyolcszorosában – szabták meg. Az újfajta vámot elõször persze az országbelsejének legforgalmasabb piacain vezették be: Esztergomban, Gyõrött, s minden bizonnyal Budán és Zágrábban létesült harmincad-állomás már a 13. században.¹

A következõ évszázad folyamán ez a vámolási gyakorlat elterjedt, jellege és funkciója átalakult, szervezete kiépült. Ezeket a fejleményeket vizsgáljuk az alábbiakban.

1.

Kiváltképpen a 14. századi harmincadállomások helyszíneirõl kell bizonyságot szereznünk – annál is inkább, mivel a szakirodalom többnyire csak általánosságban foglalkozott a harmincadvám Anjou-kori szerepével, és kevés konkrét állomáshelyet nevezett meg.² Joggal írta Ember Gyõzõ vagy egy évtizede, hogy a tricesimák “régi helyeit” felsoroló 1498:34. cikkelyt megelõzõ századokból “még azt sem tudjuk, hogy hol voltak harmincadhelyek” Magyarországon.³

Vegyük hát számba az idevágó egykorú forrásadatokat: délnyugatról, Szlavóniából indulva, s innen haladva északnak, majd északkeletnek.

Éppen Károly Róbert elsõ kereskedelempolitikai intézkedésével lehet kezdenünk: azzal a védlevéllel, amelyet 1316. szeptember 16-án adott ki (talán a nemrég kinevezett Nekcsei Demeter tárnokmester javaslatára) valamennyi külföldi kereskedõnek szólóan – de kétségtelenül elsõsorban a velenceiek, valamint a Velencében mûködõ német kereskedõk számára⁴ – arról, hogy javaikkal, áruikkal és embereikkel jövet és menet az egész országban bizton közlekedhetnek, ha megfizetik egyrészt azokat a vámokat, amelyekkel az elõdeitõl jóváhagyott régi szokás szerint tartoznak, másrészt azt a harmincadot, amelyet a Száva révjénél a maga építette vár alatt kell leróniuk (debitis tributis [!] solitis iuxta antiquam approbatam per nostros praedecessores consuetudinem, ac soluto tricesimo [!] sub nostro castro, quod aedificari fecimus in portu Zavae).⁵ Egy félszázaddal korábbi határjárásból pedig megtudhatjuk, hogy a Száva folyó révjénél, a királyi vár alatti harmincadállomás nem volt más, mint a Zágráb régi káptalani városa mellett kiépülõ új, Gréc-hegyi városrészének szélén, az úgynevezett Királyrévnél létesített harmincad.⁶ Errõl tájékoztat egy 1318. évi forrásszöveg is. A zágrábi káptalan ekkor azzal a kéréssel fordult a királyhoz, hogy a Gréc-hegyi vásárvám birtokában – amelynek kétharmad részét emberemlékezet óta bírja, harmadik harmadát pedig III. András adományából kapta – Károly Róbert erõsítse meg.⁷ Az uralkodó eleget tett a kérésnek: 1318. június 28-án kelt oklevelében a káptalant megerõsítette a tributum fori montis Grecensis birtoklásában és behajtásában – annak többszöri hangsúlyozásával azonban, hogy ez a vám a királynéi harmincadon kívül (praeter tricesimam dominae consortis nostrae) esik, és a vám eladományozása nem mehet az ott szedett királynéi harmincadnak a rovására.⁸

Míg a Száva parti vámszedésre vonatkozó elõbbeni adatok egy olyan harmincadhely mûködésérõl tanúskodnak, amely minden bizonnyal már a 13. század hatvanas éveiben létesült,⁹ más a helyzet azzal a harmincadállomással, amelyre – immár a Dunántúl útjaira lépve – elõször bukkanunk: a sárvári harmincaddal Vas megyében. A Rába folyó és a belé ömlõ Gyöngyös patak alkotta “sziget” lakosait (hospites de insula Sar) Károly Róbert nemcsak megyésispánjának és várnagyának joghatósága alól mentette fel 1328-ban, hanem a Zala megyei Tapolcától a Sopron melletti Cenkre vezetõ utakon a vámok (tributa) fizetésétõl is.¹⁰ A vámmentesítést pedig csakhamar super facto tricesimarum: a harmincad dolgában nyert kedvezményük követte. Erzsébet királyné 1341. február 17-én a sárvári sziget lakóit, férje egyetértésével, fölmentette a “magán a szigeten” esedékes tricesima fizetése alól azon “áruik után, amelyeket a szigetre behoznak vagy onnan kivisznek”. Utasításában, amelyet az “ugyanott” mûködõ harmincadszedõkhöz intézett, egyben szigorú büntetéssel fenyegette azokat a sárváriakat, akik idegenek portékáit a magukéi közé rejtve, megpróbálják a harmincadolás alól kivonni, és nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az õ felmentvényük is csak a helybeli harmincadra vonatkozik, és nem érinti más harmincadhelyeken fennálló kötelezettségüket.¹¹

Lajos király 1343-ban és 1347-ben megerõsítette a sárváriak tributummentességét az említett területen,¹² és más rendelkezéseivel is támogatta gyarapodásukat és kereskedelmüket.¹³ A harmincadról ezekben az oklevelekben nem esett szó, hanem majd csak Mária királynõ egy 1383. évi kiadmányában, amely immár a sárvári állomásnak idõközben Sopronba történt áttelepítésérõl tudósít. A sárvári polgárok ugyanis azzal a panasszal fordultak ekkor a királynõhöz, hogy bár annak idején Károly Róbert és felesége a helyi harmincad fizetésétõl fölmentette õket, mostanában “minthogy a harmincadszedés Sárvár szigetérõl Sopron városába van áthelyezve” (quia nunc [...] tricesimalis exactio de [...] insula Sarwar ad civitatem [...] Sopron translata extitisset), a soproni harmincadosok folyvásttricesima szolgáltatására kényszerítik õket. Mária helyt adott panaszuknak, és az anyakirályné (Lajos király özvegye) egyetértésével 1383. március 27-én kiváltságlevélbe foglalta, hogy Sárvár polgárai mind Sárváron, mind Sopronban, “vagy ha a harmincadszedés idõjártával Sopronból más helyre tevõdik át” (vel si etiam successu temporum [...] tricesimalis exactio de civitate Soproniensi ad alia loca transmutaretur), akkor ott is mentesek legyenek a harmincadfizetéstõl saját áruik után.¹⁴ Néhány nappal késõbb külön rendelkezést is küldött errõl a soproni tricesimatoroknak.¹⁵

Megjegyzendõ, hogy a harmincadállomás Sárvárról Sopronba való áthelyezése már jónéhány évvel korábban megtörtént. Lajos király már 1368. február 18-án olyan intézkedést adott ki a vámosoknak és a királyi harmincadosoknak (exactoribus tricesimarum), hogy az Ausztriából letelepedés céljából Sopronba jövõ személyekkel javaik és szekereik után vámot és tricesimát ne fizettessenek; 1370. augusztus 24-én pedig kifejezetten tricesimatoribus de Sopronio küldött utasítást arra, hogy a tûzvész által sújtott soproni polgároktól a saját földjükön termelt gabona és bor kivitele után ne szedjenek harmincadot.¹⁶ A hivatal újabb átköltöztetésének gondolata viszont a továbbiakban nem merült fel. A soproni harmincad az ország nyugati irányú külkereskedelmének egyik fontos és stabil átmenõállomása lett és maradt.¹⁷

A sárvárihoz sokban hasonló fejleménynek vagyunk tanúi közel egyidejûleg a százados múltú¹⁸ gyõri harmincad esetében. 1365. április 26-án Lajos király – országos harmincadosa (tricesimator regni), Saracenus Jakab mester útján – még Simon gyõri alharmincadoshoz (vicetricesimator in Iaurino existens) intézett utasítást, hogy kisebb élelmiszerek után ne vegyen harmincadot;¹⁹ de ötödfél évvel késõbb, 1369. október 29-én már arról értesülünk tricesimatorának, Henrik mesternek éspozsonyi hivatalnokainak (officialibus in Posonio constitutis) szóló rendelkezésébõl, hogy az állomást Gyõrbõl “nemrég” Pozsonyba helyezték át. A király ekkor a pozsonyi polgárok kérésére – akik terhesnek érezték, hogy a harmincadszedõk immár ott ülnek a nyakukon²⁰ – elõírta ugyan, hogy a harmincadot telepítsék vissza “régi és szokásos helyére”, vagyis Gyõrbe,²¹ erre azonban nem került sor. Hiszen 1371. szeptember 21-én is pozsonyi alharmincadosoknak (vicetricesimatoribus in Posonio constitutis) küldött utasítást az uralkodó, nevezetesen arról, hogy a polgárok ellátására (pro sustentatione civium Posoniensium) Magyarország, Ausztria és Csehország területérõl a városba hozott élelmiszerek után ne szedjenek tricesimát, de az Ausztria és Csehország felé kereskedés céljából kivitt áruktól ne mulasszák el azt a “szokásos módon” behajtani.²² S 1374. január 8-án is Pozsony és tartozékai valamennyi harmincadosának (universis tricesimatoribus de Posonio et suis pertinentiis) címezte azt az oklevelét, amelyben a városbeliek ismételt kérésére és panaszára kimondotta, hogy “mindaddig, amíg a harmincadot itt [= Pozsonyban] tartjuk fenn”, addig a pozsonyi polgárok ne csak élelmiszerek, hanem a városukba hozott és ott lerakott mindennemû árucikk után harmincadmentesek legyenek; az innen kivitt áruk viszont “harmincadoltassanak, ahogy szokás” (tricesimentur, ut est moris).²³

A “mindaddig” azután véglegesnek bizonyult – még ha a pozsonyiak késõbb is megpróbáltak szabadulni a helybeli harmincad terhétõl. Így 1382 februárjában, amikor Lajos király a fentebb említett Saracenus Jakab öccsét, Jánost és Bernardi Ferencet nevezte ki harmincadispánnak (comes tricesimarum), és támogatásukra szólította fel Pozsony polgárait. Az utóbbiak arra használták fel ezt az alkalmat, hogy a tárnokmester útján ismét az uralkodó elé terjesszék kérésüket: “méltóztassék [a harmincadszedést] Gyõr városába vagy Semptére [!] áthelyezni, ahogy az régtõl fogva szokásos volt, és ahogyan õfelsége kegyelmes levelében megígérte”.²⁴Kérelmüknek ezúttal sem volt foganatja. (Nem is igen lehetett, mert Lajos király az év szeptemberében meghalt.) Tettek azután még egy kísérletet: 1385 nyarán, amikor Zsigmond, még csak mint brandenburgi õrgróf, csapataival Pozsony mellett táborozott. A trón várományosaként õ meg is ígérte az elébe járuló küldöttségnek, hogy mihelyt kiterjeszti uralmát, a harmincadot elköltözteti Pozsonyból, és áttelepíti Gyõrbe és (!) Semptére, “hogy ugyanott hajtsák be, ahol azelõtt”.²⁵ Az ígéret azonban papíron maradt. Sõt Pozsony, mint a nyugati irányú külkereskedelem fõ harmincadhivatala, egy idõ óta fiókállomásokat is ellenõrzött – derül ki már Nagy Lajos 1374. január 8-i oklevelébõl, amely (mint idéztük) Pozsony és tartozékai valamennyi harmincadosának szólt. Az elsõ “tartozék” bizonyára Oroszvár (Kerphenburg, Karlburg) volt, a Duna túlpartján, Moson megyében. Az itteni harmincad a pozsonyival és sopronival együtt 1402-ben már zálogul is szolgált Zsigmond királynak Albert osztrák herceggel kötött kölcsönügyletében.²⁶

A sárvári harmincadnak Sopronba és a gyõrinek Pozsonyba való áthelyezése az 1360-as évek második felében – világosan jelzi a harmincadvám funkcióváltozásának irányát az Anjou-korban: az eredetileg az ország belsejének forgalmas piacaira kivetett pótlólagos vásárvám fokozatos átminõsítését az ország határán, illetõleg annak közelében szedett külkereskedelmi vámmá. Ugyanakkor a harmincadvám belforgalmi eredetének jelei szembetûnõek maradtak még – mint például a pozsonyi alharmincadosoknak küldött 1371. szeptember 21-i utasításban, amely (mint idéztük) a Magyarország, Ausztria és Csehország területérõl a város lakosságának ellátására behozott élelmiszerek harmincadmentességérõl szólt.²⁷ A kérdésre még visszatérünk.

2.

Elõbb azonban a pozsonyi harmincadtól búcsút véve, a Dunától északra folytatjuk szemlénket az Anjou-kori harmincadhelyekrõl tudósító forrásszövegek fölött. Elsõként itt is elég meglepõ adatra bukkanunk: a legkorábbi ilyen értelmû említés ezen a tájon a Nyitra megyei Galgócra vonatkozik. Károly Róbert 1318. augusztus 26-i oklevelébõl értesülünk arról, hogy az uralkodó Vörös Ábrahámnak adományozta hû szolgálataiért a Galgóc helységben eddig királyi jogon szedett vámot (tributum), a királynéi harmincadon kívül (praeter tricesimam reginalem).²⁸ Emlékszünk: hasonlóan szólt az alig két hónappal elõbb, 1318. június 28-án kelt oklevél, amelyben Károly Róbert a zágrábi káptalant erõsítette meg a Gréc-hegyi vásárvám már korábban elnyert adományában, az ugyanott behajtott királynéi harmincadon kívül (praeter tricesimam dominae consortis nostrae).²⁹ Amint Zágrábban, úgy Galgócon sem csak tributumot szedtek tehát ekkoriban, immár az adománybirtokos hasznára, hanem tricesimát is, a királyné asszony javára. Az új illeték bevezetésére az áruforgalom élénkülése késztethetett a “Galgóc felé vivõnagy úton”, amelyet a nyitrai káptalan 1323. évi oklevelében leírt határjárás emleget,³⁰ s amelyrõl késõbb a zobori konvent 1393. évi kiadmánya azt is tudtunkra adja, hogy a “Galgóc városába vezetõ utat köznyelven Németútnak nevezték”, tehát bizonyára külföldi kereskedõk is megfordultak rajta.³¹ Zsigmond király egyik 1392. évi oklevele meg éppen a helybéli harmincad emlékét õrizte meg egy személynévben, amikor Dreisker (= Dreissiger, Harmincados) Péter galgóci birtokos hagyatéka felõl intézkedett.³²

A galgócinál fontosabb és tartósabb kereskedelemtörténeti szerepre volt hivatott a tõle nem messze nyugatra, a Pozsony megyei Nagyszombatban létesített harmincadállomás, amelyrõl Károly Róbertnek egy gyakran idézett 1336. eleji oklevelébõl szerzünk elõször tudomást. A magyar király ebben a nevezetes iratában, amelyet – János cseh és III. Kázmér lengyel királlyal Visegrádon tartott “kongresszusa” után – a cseh uralkodóval egyetértésben adott ki 1336. január 6-án a Cseh- és Morvaország felõl hazánkba érkezõ külföldi kereskedõk részére, nemcsak védelmet és biztonságot ígért nekik, hanem pontosan meghatározta magyarországi útvonalukat, kijelölve az útjukba esõ vámhelyeket és az ott teljesítendõ vámtételeket is. Eszerint a Brünn felõl jövõ országút (via seu strata publica) Alba Ecclesiánál, magyarul Újvárnál, késõbbi nevén Holicsnál, Nyitra megyében, ért magyar földre, ahol a kereskedõknek a határ átlépésekor áruik után nyolcvanadot (octuagesima) kellett leróniuk,³³ majd az országút magyarországi – Holicsról Nagyszombatra, innen Budára (a civitate Tyrnaviensi usque Budam) vezetõ – szakaszán összesen tizenegy helyen rögzített összegû vámot (tributum) kellett fizetniük. Ezek felsorolása után az oklevél szövege így folytatódik: “hoc tamen declarato, quod in locis tributorum [!] supradictis nullas [= sehol] fieri debeat religatio curruum, praeterquam in civitatibus [!], in quibus tricesimam [!] constituerimus exigendam” – kijelentve tehát, hogy a felsorolt vámhelyeken sehol sem kell a kereskedõk szekérrakományait kibontani (mert ezeken a vám szekerenként rögzített összegben fizetendõ), “kivéve azokban a városokban, ahol harmincadot rendeltünk el szedni” (vagyis ahol a vámot a rakományok értékének arányában kell leróni).³⁴ Az oklevél nem nevezi meg ugyan ezeket a városokat, de azzal, hogy Budához hasonlóan – és más egykorú forrásokkal egybehangzóan³⁵ – Nagyszombatot is civitasként (lakosait pedig civesként) említi, és a leírt útvonalon Holics után egyedül itt nem ír elõ rögzített összegû vámot, kétségtelenné teszi, hogy amint Budán, úgy Nagyszombatban is harmincadot szedtek már ebben az idõben a kereskedõktõl. Jellemzõ az is, hogy az útvonal vámhelyeire vonatkozóan az oklevél magyar részrõl éppen a nagyszombati polgárok tanúságtételére hivatkozott (cseh részrõl pedig a brünniekére).³⁶

Míg a nagyszombati harmincad mozgalmas jövõnek nézett elébe hosszú századokon át,³⁷ addig a holicsi nyolcvanadnak ellenkezõ sors jutott. Lajos király 1370. február 22-én kelt oklevelébõl kitûnik, hogy az octogesima (octuagesima) szedését Holicson immár szekerenként kivetett, rögzített összegû tributum váltotta fel.³⁸Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a külkereskedelmi vámmá átminõsülõ harmincadvám mellett a nyolcvanad mint határvám szerepét vesztette, hanem az is, hogy a Brünn felõl Magyarországra vezetõ kereskedelmi útvonal fõ belépõ állomása Holicsból kissé északabbra, az ugyancsak Nyitra megyei Szakolcába tevõdött át. Nyilván ezzel is összefüggött, hogy a király két évvel késõbb, 1372. szeptember 29-én a “cseh királysággal való határon fekvõ” Szakolcát a fallal körülvett királyi városok rangjára emelte, polgárait a harmincad- és vámfizetés alól (a solutione trigesimae et tributi) saját áruik után az ország egész területén fölmentette, sõt azokat az idegen (Szakolcán kívüli) kereskedõket (forenses mercatores extraneos et comprovinciales) is mentesítette, akik a szerdánként tartott hetivásárraérkeznek a városba. Hangsúlyozta azonban, hogy az utóbbiak harmincad- és vámmentessége csak a vásárra és az onnan való visszatérésre szól; ha viszont a városon keresztül továbbmennek az országba (per civitatem [...] transitum fecerint ulteriorem), akkor nem menekednek harmincadtól és vámtól.³⁹ Az idegen kereskedõknek a szakolcai hetivásárra korlátozott fölmentvénye tehát nem másra, mint a helyi harmincadra (és vámra) vonatkozott; eszerint Szakolca már harmincadhely volt ebben az idõben. Következtetésünket megerõsíti Mária királynõnek 1383. április 11-én kelt oklevele, amelyet a soproni polgárok harmincadmentes gabona- és borkivitele ügyében harmincadispánjához és – többek között – szakolcai alharmincadosához intézett.⁴⁰

Hasonló tanulságot vonhatunk le abból a két oklevélbõl, amelyben Zsigmond király 1390. február 1-jén két országos vásár tartását engedélyezte a “cseh határon fekvõ” Szakolca városának (ez a jelzõ gyakran tért vissza a reá vonatkozó oklevelekben, és közelebbrõl persze a Morvaországgal való határt jelentette). Az egyik országos vásárt Lajos király korábbi engedélyére hivatkozva, Mindszentek napjára (november 1.) tûzte ki – azzal a kedvezménnyel, hogy az idegen kereskedõk ezt megelõzõen tizennégy napig vám- és harmincadfizetés nélkül mehessenek Szakolcára, és távozhassanak onnan dolguk végeztével.⁴¹ A másikat tavaszra, húsvét és pünkösd közötti idõre, amikor is az ideérkezõ idegen kereskedõk csak a vásár két hetében mentesüljenek harmincadtól és vámtól; ha viszont “a városon keresztül továbbmennek” – ismétlõdik az 1372. évi oklevél korlátozó rendelkezése –, akkor harmincad- és vámfizetésre legyenek kötelezve.⁴² A szakolcai tavaszi vásárra jövõ kereskedõk harmincadmentessége tehát éppúgy a helybeli harmincadra vonatkozott-szorítkozott, mint az itteni hetivásárra érkezõké.⁴³

Szakolcánál korábban, még Lajos király idején szerzett szabadalmat tavaszi országos vásár tartására a tõle északkeletre fekvõ Zsolna városa, Trencsén megyében, a Vág folyó partján. Sõt elõzõleg Károly Róbert is adott már kereskedelmi kedvezményt a zsolnaiaknak: 1321. július 12-én a tributum fizetésétõl mentette fel õket a Vág-völgyi vámhelyek egész sorában – Sztrecsentõl Budetinen át le Trencsénig.⁴⁴ Ehhez járult azután 1357. október 28-án kapott kiváltságlevelük, amelyben országos vásárt engedélyezett nekik a király, évenként nem sokkal pünkösd után kezdõdõen; azoknak a kereskedõknek pedig, akik szárazon vagy vízen odautaznak, mentességet mindennemû vámtól (ab omni exactione tributi) tizenöt napig, illetõleg addig, “amíg áll a vásár a piactéren”.⁴⁵ Harmincadról nem esett szó ebben az iratban, hanem csak Lajos király hét évvel késõbbi, 1364. október 5-én kelt oklevelében, amely egy olyan “új út” feltörését és megnyitását adta tudtul, amely Felsõ-Magyarországról “Boroszló és Csehország más részei felé” vezet. Hogy pedig az új úton járó magyarországi kereskedõket, “nevezetesen kassaiakat, szepesieket és másokat” ne terheljék túl sokszoros vámoltatással – hangzott az oklevél szövege –, az uralkodó elrendelte, hogy csak három helyen, jelesen Liptón, Turócon és Zsolnán szedjenek tõlük tributumot, mégpedig nem többet, mint kifelé menet és befelé jövet 4-4 garast egy mázsaszekér vagy lekötözött szekér után⁴⁶ –excepta tricesima: a harmincadon kívül, amelyet le kellett róniuk.⁴⁷ Minthogy az új út kifejezetten a külkereskedelmi forgalom – a Sziléziával és a cseh korona más országaival való kereskedelem – fejlesztését szolgálta, aligha kétséges, hogy az immár külkereskedelmi vámmá átminõsülõ harmincad szedését az új út megnyitásával egyidejûleg kezdték itt meg. Alkalmas harmincadhelynek kínálkozott a sziléziai határhoz közel esõ Zsolna, amelyet az új út a Szepességgel és Kassával, a régi Vág menti országút meg a folyó vízi útja pedig Galgóccal, Semptével és a Morvaország felõl jövõ strata publica-val kötött össze.⁴⁸

A zsolnai polgárok – akiknek a kedvezményeit Mária királynõ 1384. június 2-i oklevelében megerõsítette és kibõvítette⁴⁹ – nem kevésbé érezték terhesnek harmincadosok jelenlétét városukban, mint pozsonyi osztályostársaik.⁵⁰ A harmincadállomás átköltöztetésére õk nem gondolhattak; annál inkább próbálkoztak fölmentést szerezni a tricesima-fizetés alól, helyben és más harmincadhelyeken. Törekvésük a század végén ideiglenes sikerrel járt: Zsigmond 1397. július 27-én országos harmincadmentességben részesítette õket tíz esztendõre.⁵¹ A zsolnai harmincad az õ befizetéseik nélkül is elég jól jövedelmezhetett. Ebbõl a jövedelembõl rendelt a király 1398. május 1-jén a lengyel származású Szandzivoj kapitány részére – aki Zsolna várát, más omladozó Trencsén megyei várakkal együtt, rendbe hozatta – négy esztendeig évi 2000 forintot, azon túl haláláig évi 1000 forintot kifizetni.⁵²

A zsolnai harmincadra (és a Vág mentén késõbb létesülõ más harmincadhelyekre) az északnyugati irányú külkereskedelem, fõleg a Sziléziával lebonyolódó áruforgalom ellenõrzésében többszázados szerep várt.⁵³

3.

Még 1311 õszén történt – azután, hogy Kassa lakosai egy összecsapásban megölték Felsõ-Magyarország tartományurát, a nagy hatalmú Aba nembeli Amadét –, hogy Károly Róbert küldöttei megegyezést közvetítettek egyrészt Amadé özvegye és fiai, másrészt Kassa városa között. Az Amadé-fiak az október 3-án kötött egyezményben többek között arra kötelezték magukat, hogy visszabocsátják a király hatalmába Szepest, Gölnicet és Kassát, “cum universis tricesimis [!], tributis, censibus et quibusvis obventionibus”: valamennyi harmincadával, vámjával, adójával és mindennemû jövedelmével.⁵⁴ Eszerint a felsorolt helyek közül legalább az egyiken ekkoriban már dívott a harmincadszedés.

Ilyen hely volt minden bizonnyal Kassa, amelynek kereskedelmi tevékenysége éppen ez idõtõl fogva bontakozott ki, az Anjou-uralkodók hathatós támogatásával. Amikor az Amadé-fiak az októberi egyezményt felbontva a trencsén-nyitrai nagyúrral, Csák Mátéval szövetkeztek, a király a kassai polgárok és a szepesi szászok segítségével gyõzte le õket az 1312. június 15-én vívott nevezetes rozgonyi csatában. Ezt Károly Róbert és Nagy Lajos élethossziglan sem feledte és kiváltságokkal viszonozta.⁵⁵ A kassaiak “veszélyes kockázatot vállaló hû szolgálataikra való tekintettel”, 1319. április 9-én fölmentést kaptak a vámfizetés alól (a solutione cuiuslibet tributi seu thelonii) Abaújvár és Zemplén megye területén, “egészen a Tisza és a Sajó folyóig és Bereg megyéig”;⁵⁶ 1344. május 13-án védlevelet a “jogtalan” – a lengyel kereskedõkénél súlyosabb – vámszedéssel szemben olyan útjaikon, amikor áruikkal Rutheniát, azaz Halicsot keresték fel;⁵⁷ 1347. július 28-án pedig országos vásártartási jogot a pünkösd utáni vasárnappal kezdõdõ két hétre, amely idõ alatt a vásárra utazók, bárhonnan jönnek is, mentességet élveznek mindennemû út- és vásárvám (tributum) fizetése alól.⁵⁸ Ugyanezen a napon Lajos király olyan átfogó kiváltságlevelet is adományozott a kassaiaknak, amely “Buda városának mintájára” készült,⁵⁹ és ahhoz hasonlóan az árumegállító jog elemi formáját is magában foglalta. Kimondta ugyanis, hogy “a lefelé és felfelé menõ szekerek álljanak meg náluk áruikkal, és mint eddig, mindennap tartsanak vásárt”, ahol azokat eladásra felkínálják.⁶⁰

A “lefelé menõ”, azaz észak felõl Kassára érkezõ szekerek megállása különösen fontos volt számukra, hiszen lengyelországi és halicsi kereskedelmi kapcsolataik már ezekben az évtizedekben megalapozódtak.⁶¹ Árumegállító joguknak ezt a nevezetes irányát 1361. augusztus 9-i szabadalomlevelük írta körül. Ebben Lajos király – ismételten megemlékezve atyjának szorongatott helyzetében tett hajdani derekas szolgálataikról⁶² – kifejezetten de regnis Russiae, Poloniae et de provinciis eorundem: az Oroszországból – azaz Halicsból –, Lengyelországból és ezek tartományai-ból Magyarországra érkezõ külföldi kereskedõkre vonatkozóan rendelte el, hogy “szekereikkel és áruikkal Kassa városán túl semmiképpen se mehessenek, hanem ott mindenféle árucikküket rakják s tegyék le, és adják el”.⁶³ (Itt Russián éppúgy, mint a fentebb idézett 1344. évi védlevél Rutheniáján, a halicsi orosz fejedelemség értendõ, amely a magyar királyok titulatúrájában Galicia ac Lodomerianéven szerepelt.)⁶⁴ Az oklevél – ismételten hangsúlyozva, hogy “ezentúl minden árujuk lerakása, letevése és általános adásvétele csakis és teljesen Kassa városában történjék, és a külföldi kereskedõknek ne legyen semmilyen lehetõségük a továbbutazásra” – végül arra intett: “úgy azonban, hogy ha a velük [=a kassaiakkal] gyakorolt kegy [=az árumegállító jog adományozása] miatt a királyi felségnek nem fog kára származni harmincad- és vámjövedelmeiben”.⁶⁵

Felmerül itt a kérdés: miféle kára származhatott volna a kassai árumegállításból a helybeli királyi harmincadnak? Hiszen az árumegállítás joga – amely a városba érkezõ kereskedõket arra kötelezte, hogy szekereikkel megállva, áruikat kirakják és bizonyos ideig eladásra kínálják⁶⁶ – éppenhogy elõsegítette a harmincadszedés gyakorlati lebonyolítását: a rakományok felbontását és értékük szerinti vámolását. Az árumegállításnak és a harmincadszedésnek ez a “pozitív” összefüggése már a korábban létesült esztergomi, gyõri és budai harmincadhelyeknél is megfigyelhetõ volt,⁶⁷ és most nyilván Kassa esetében is érvényesült. De a két rendszabálynak volt, illetve lehetett ellentétes hatása is. Ha a külföldi kereskedõ, mihelyt megállt a városban, egy helybeli vevõnek nyomban eladta az áruját, akkor ezt esetleg kivonhatta a harmincadra kerülõ importcikkek körébõl. Másrészt: ha a kereskedõ az árumegállítást kijátszva, Kassától “félreesõ” útra hajtotta szekerét, akkor az itteni harmincadot is megkerülhette.⁶⁸ Az utóbbi, elég gyakori eljárásnak⁶⁹ egyik sajátos esetére vet fényt Zsigmond király 1388. január 24-i oklevele. Jóllehet a Lengyelországból jövõ minden kereskedõnek – foglalta össze az oklevélíró a kassai polgárok panaszát – a város szabadsága és régi szokása értelmében Kassán valamennyi áruját le kell raknia és eladásra kitennie, most a gallicusok (azaz itáliai üzletemberek),⁷⁰ akik a magyarországi harmincadok és vámok jövedelmeit bérbe vették, mégis harmincadfizetés és egyéb szolgáltatások nélkül megpróbálnak a városon át- és továbbutazni.⁷¹ A király erre, elég lagymatagon, azzal a felszólítással válaszolt: tartsák épségben a város régi szabadságát és szokásait.⁷²

A kassai harmincadbevételek csorbításának egy másik, az árumegállítástól független módjáról értesülünk Mária királynõ négy évvel korábbi oklevelébõl. Bár õ szigorúan elrendelte – írta Kassa város tanácsának 1384. március 13-án –, hogy a kassai harmincadhelyen az esedékes tricesimát aranyforintban vagy olyan új “koronás” dénárokban kell megfizetni, amelyekbõl 100 darab ér egy aranyforintot, ennek a rendelkezésének számosan nem tesznek eleget a helybeli és idegen, bel- és külföldi kereskedõk közül, akik Kassán “tartózkodnak, gyûlnek össze és mennek keresztül”, és engedetlenségükkel tetemes kárt okoznak a királyi kamarának. (Az oklevél nem mondta el, de nyilvánvaló, hogy az “engedetlenkedõk” a harmincadot a közkézen forgó, gyengébb minõségû veretekkel rótták le, amelyekbõl akkoriban 150–180 darabot számítottak egy aranyforintra.)⁷³ A királynõ ezért felszólította a kassaiakat, hogy áruik után a harmincadot az elõírt pénzfajtában egyenlítsék ki, és nyújtsanak segítséget is Nambusculi de Florentia harmincadispánnak (comiti tricesimarum) és a kassai harmincadhelyen mûködõ embereinek (hominibus in loco tricesimali in civitate nostra, videlicet in medio vestri constitutis), hogy “az engedetleneket és makacskodókat a harmincad igazságos és jogszerû megfizetésére kényszerítsék”.⁷⁴

Ám nemcsak itáliai üzletemberek, meg hazai és külhoni kereskedõk próbáltak ügyeskedni a harmincadon, hanem magyar országnagyok is, ha üzletelni támadt kedvük. Némi protekciót gyaníthatunk például Kamerer Ulrik kassai harmincados 1394. április 30-án kelt levele mögött, amelyben igyekezett elhárítani Csetneki György királyi asztalnokmester és Miklós nevû rokona szemrehányásait. Õ nemhogy akadályozná rézszállítmányukat – írta Kamerer –, hanem éppenséggel úgy igazítja el azt, mint a sajátját, éspedig nemcsak a kassai harmincadon, hanem minden más helyen is, ahová elér a keze …⁷⁵

Végül volt, mint ismeretes, jogszerû módja is a harmincadon való elõnyszerzésnek: valamilyen kedvezmény kieszközlése az uralkodótól (persze nemritkán ellenszolgáltatás fejében). A kedvezmény különbözõ mértékû és jellegû lehetett: fölmentés a harmincadfizetés alól bizonyos áruk után (ilyet kaptak a soproniak a saját földjükön termelt gabona és bor kivitele után 1370-ben);⁷⁶ mentesítés a kötelezettségtõl valamelyik harmincadhelyen (ilyet szereztek a sárváriak 1341-ben a helybeli, 1383-ban a soproni harmincadra vonatkozóan);⁷⁷ fölmentvény valamelyik harmincadhelyen bizonyos alkalomra (amilyen a szakolcai vásárra utazó kereskedõket illette meg a vásár idején az ottani harmincadon 1372 óta);⁷⁸ országos – az ország valamennyi harmincadhelyére szóló – mentesség bizonyos idõre (amilyenben a zsolnaiak részesültek 1397-ben tíz esztendõre);⁷⁹ stb. Nos, a kassai polgárok is kaptak egyfajta harmincadkedvezményt. Szolgálataik jutalmául és az elõzõ “zavaros idõkben” szenvedett káraik pótlásaként Zsigmond király 1404. január 27-én tíz év tartamára fölmentette õket a tricesima felének fizetésétõl az összes harmincadhelyeken, másszóval országos félharmincad-mentességet engedélyezett számukra egy évtizedre.⁸⁰ Egyszersmind meghagyta Nürnbergi Márk harmincadispánnak (comiti tricesimarum), valamint az egyes harmincadhelyeken mûködõ tricesimatoroknak és vicetricesimatoroknak, hogy a kassaiaktól mindennemû árujuk után a harmincadvámnak csak a felét hajtsák be.⁸¹

4.

Az 1311. októberi Amadé-egyezségben⁸² is érintett szepesi szászoknak szintén hasznára vált, hogy Károly Róbert mellé álltak a rozgonyi ütközetben 1312. június 15-én. Comesüket a király már augusztusban megjutalmazta a fegyveres segítségért;⁸³ együttes kiváltságlevelüket pedig, amely még V. Istvántól, 1271-bõl származott, és a szabad bíróválasztás jogát biztosította számukra,⁸⁴ 1371 novemberében megújította, elismerésül hûségükért és áldozatkészségükért.⁸⁵

A kiváltságlevél, amelyet Károly Róbert 1328-ban is átírt, a szászok közösségéhez tartozó települések közül kiemelte Lõcsét, és a megye székhelye, Szepesvára mellett mintegy a szász önkormányzat külön székhelyének, bírósági központjának ismerte el.⁸⁶ Lajos király pedig, miután két ízben is megerõsítette a privilégiumot, 1364. október 5-i oklevelében fontos új elemmel gyarapította Lõcse “kiemelkedõ nevezetességét”. A szepesi városok egy részének ama törekvésével szemben, hogy bírósági székhelyük Csütörtökhelyre kerüljön át, nemcsak megerõsítette atyjának a sedes iudiciaria Lõcsén maradására vonatkozó rendelkezését, hanem kiegészítette egy másikkal is: az árumegállító joggal – ezt a jogosítványt is atyjától eredeztetve.⁸⁷

Az 1364. évi oklevélnek Lõcse árumegállító jogáról szóló része lényegét tekintve megegyezett Kassa három évvel korábbi oklevelének elõírásával. Az 1361. évi szöveg, mint láttuk, a Lengyelországból és Halicsból jövõ kereskedõket kötelezte árulerakásra Kassán. Az 1364-i irat ezt úgy fejezte ki, hogy “az összes külföldi kereskedõk, vagyis a más országbeliek és nem hazaiak”, akik Lõcsén át jönnek, mindennemû árujukat rakják le a városban.⁸⁸ Nos, a “más országbeli és nem hazai” kereskedõk túlnyomórészt Lengyelországból érkeztek Lõcsére, illetve a Szepességre, amelynek lengyel kapcsolatai a Poprád és Dunajec folyók völgyében már korán – Kassát megelõzõen – létrejöttek. A kereskedõk útja Krakkóból Bochnián, Szandecen és Piwnicznán át Lublónak, és innen közvetlen hegyi úton vagy Késmárk felé kerülve, Lõcsére vezetett; Nowy Targ felõl Szepesófalun és Késmárkon át ugyanoda. Akik továbbutaztak, azok Lublóról Kisszebenen, Lõcsérõl pedig Szepesváron (Váralján) keresztül juthattak el Eperjesre, majd Kassára.⁸⁹

Árumegállítási joggal felruházott városból a kereskedõknek továbbutazniuk, ha egyáltalán, csak akkor lehetett, ha ott áruikat már bizonyos ideig kirakták és eladásra felkínálták. Kassa 1361. évi kiváltságlevele az árumegállítás idõtartamát, mint láttuk, nem korlátozta, és a külföldi kereskedõknek az áruikkal való továbbutazást kereken megtiltotta. Jócskán enyhítette ezt a szigort az 1368. február 25-én Budán kötött magyar–lengyel kereskedelmi szerzõdés, amely a lengyelországi kereskedõket már csak három napig kötelezte kassai kirakodásra, és engedélyezte, hogy azt követõen megmaradt áruikat továbbvihessék “az egész országban és azon kívül”.⁹⁰ A két idõpont közé esett, és a szabályozás szigora szerint is középhelyet foglalt el Lõcse 1364. évi oklevele, amely a külországi kereskedõkkel szemben az árulerakás idõtartamát tizenöt napban határozta meg; csak ha ez után is maradna még eladatlan portékájuk, akkor kereskedhetnek vele szabadon az ország más részein, vagy vihetik haza.⁹¹ Persze a tizenöt napos lõcsei depositio sem volt ínyükre a kassaiaknak, hiszen a lengyel határtól az egyik fontos út, mint említettük, Lõcsén át vezetett Kassára. Viszályba is keveredtek emiatt a lõcseiekkel; de Zsigmond király 1393. január 20-i döntésével megerõsítette Lõcsének azt az, úgymond, Károly Róberttõl nyert és Lajos által is megújított szabadságát, hogy a városba jövõ kereskedõk kötelesek ott áruikat tizenöt napig lerakni és eladásra kínálni.⁹²

Különbözött végül a Kassa árumegállító jogát körülíró 1361. évi szabadalomlevéltõl az 1364. évi lõcsei oklevél idevágó részlete abban, hogy nem tett utalást a városbeli harmincadra és az ebbõl származó királyi jövedelemre. De talán nem tévedünk, ha ezt a különbséget a lõcsei oklevél kiadása sajátos körülményeinek tulajdonítjuk.⁹³ Annak az uralkodói döntésnek, amely egyes szepesi városok törekvéseivel szemben Lõcse “kiemelkedõ nevezetességét” kívánta megerõsíteni, nem volt köze a harmincadügyhöz. Ám az árumegállítás és harmincadszedés fentebb kifejtett “pozitív” összefüggésére gondolva, feltételezhetjük, hogy ez idõ tájt vagy nem sokkal késõbb Lõcsén is felállt már a harmincadhivatal. Az árumegállító jog adományozása akár alkalmat is adhatott az uralkodónak, illetve harmincadispánjának arra, hogy a kiváltságolt városba, ha ott még nem volt, tricesimatort rendeljen ki, és közvetlenül is hasznot húzzon a növekvõ áruforgalomból.

Feltevésünket erõsíti Lajos királynak az az egykorú oklevele, amely ugyan nem Lõcsén, de a Lõcsére vezetõ egyik kereskedelmi út közbülsõ állomásán, a határszéli Lublón már ez idõben harmincadszedésre enged következtetni. Lubló kiváltságlevelének szövegét a helyi levéltárból Fejér György anno Domini MCCCXLII, in festo apostolorum Philippi Iacobi keltezéssel közölte, megjegyezve, hogy “az évszámban hiba van”.⁹⁴ A helyes évszám megállapítását a privilégiumot záró hosszú méltóságnévsor teszi lehetõvé, amelybõl – Engel Pál Archontológiájának köszönhetõen – megállapíthatjuk, hogy az oklevél 1365. május 1-jén kelt.⁹⁵ Mármost ez az oklevél, amely Lubló polgárait, többek között, a szabad bíróválasztás jogával ruházta fel és kivonta a lublói várnagy iurisdictiója alól, engedélyezte nekik azt is, hogy a városba behozott és ott eladásra kitett áruk után ne fizessenek tributumot; de elõírta, hogy “az onnan kivitt áruk után a tributumot és tricesimát a szokásos módon fizessék meg”.⁹⁶ Ezt a rendelkezést – amely a behozott és kivitt áruk eltérõ vámkezelése tekintetében egybehangzott Lajos királynak a pozsonyitricesimatorokhoz intézett 1374. január 8-i utasításával⁹⁷ – Lubló határszéli fekvését is figyelembe véve, aligha értelmezhetjük másként, mint úgy, hogy Lublón akkoriban már harmincadállomás mûködött. A lublói harmincadról pedig hamarosan már a lõcseivel összefüggésben fogunk hírt venni.⁹⁸

Teljes egyértelmûséggel szólt azután magának a lõcsei harmincadnak a mûködésérõl az a szabadalomlevél, amelyet Zsigmond adott ki Lõcse számára – több nyugat- és észak-magyarországi városhoz hasonlóan – 1402. január 22-én.⁹⁹ Ebben a király – figyelembe véve egyrészt a lõcsei polgárok hû szolgálatait, “fõleg múlt évi szorongattatásának egész ideje alatt”,¹⁰⁰ másrészt a város kedvezõ fekvését és kereskedelmének ebbõl adódó országos jelentõségét – mindenekelõtt elrendelte, hogy az összes bel- és külföldi kereskedõk, akik Lõcsére érkeznek, valamennyi árujukat, amelyet Magyarországról Lengyelországba vagy Sziléziába kivisznek, vagy pedig ezekbõl az országokból és máshonnan Magyarországra behoznak, kötelesek legyenek a városban lerakni, felbontani, mérlegen lemérni és végleges eladásra vagy cserére bocsátani.¹⁰¹ Ez a szövegezés jelentõs mértékben kibõvítette Lõcse árumegállító jogát Lajos király 1364. október 5-i iratához képest. Egyrészt azzal, hogy a behozott árukon kívül a kivitelre is kiterjesztette (ez a harmincadvámolásnak is érzékeny kérdése volt, amire a továbbiakban még visszatérünk); másrészt azzal, hogy a külföldi kereskedõkön kívül a hazaiakra is kötelezõnek nyilvánította.¹⁰² Igaz, az utóbbiak körét az oklevél egy késõbbi mondata rögtön le is szûkítette: a pozsonyi, soproni, nagyszombati és trencséni polgárokat – akik ugyanaznap kaptak Zsigmondtól nagyjából hasonló tartalmú szabadalomlevelet¹⁰³ – kivonta a lõcsei árulerakás hatálya alól (aminthogy a kölcsönösség alapján a lõcsei kereskedõket is fölmentette a depositiótól az említett négy városban). Figyelemre méltó még, hogy a Lõcsén áthaladó külkereskedelmi forgalom irányát Zsigmond oklevele Lengyelország mellett Sziléziában jelölte meg; ez egybehangzott Lajos királynak azzal az 1364. október 5-én kelt, fentebb idézett iratával, amely a kassai meg a szepesi kereskedõk vámterheit együtt szabályozta a Zsolnán át Sziléziába vezetõ “új úton” is.¹⁰⁴

A lõcsei árumegállítás idõtartamáról az 1402. évi rendelkezés nem szólt; így nyilván a Lajos király által 1364-ben megszabott, Zsigmondtól 1393-ban megerõsített (és Bebek Detre nádor részérõl 1400-ban megismételt) tizenöt napos határ-idõhöz kellett a kereskedõknek alkalmazkodniuk; ami pedig ez idõ alatt nem kelt el áruikból, azzal békén továbbutazhattak. Erre vall az oklevélnek az a további – s bennünket tárgyunk szempontjából különösen érdeklõ – passzusa, amely arra szólította fel a bel- és külföldi kereskedõket egyaránt, hogy ha továbbutaznak Lõcsérõl, se nostris more solito locorum ostendant tricesimatoribus: jelentkezzenek a királyi harmincadosoknál a harmincadhelyek szokásos módján; nevezzék meg elõttük azt a várost, ahová eladatlan áruikkal menni szándékoznak, és vigyenek magukkal pecsétes igazolást tõlük áruik elõzetes kirakásáról és jelentkezésükrõl.¹⁰⁵ Íme, a közvetlen bizonyítéka annak, hogy az adott idõpontban: 1402 januárjában Lõcsén harmincadhivatal mûködött (és az árumegállítás végrehajtásának ellenõrzésében is közremûködött). Sõt nyilvánvalóan már ez elõtt is, hiszen a kereskedõknek more solito kellett jelentkezniük a helybeli harmincadosoknál.

S Lõcse ez után is harmincadhely maradt, bár árumegállító joga átmenetileg csorbát szenvedett. Zsigmond ugyanis néhány hónappal késõbb, 1402. október 1-jén hatálytalanította nuper – nemrég, ti. január 22-én – kiadott rendelkezéseit, köztük a Lõcsének szólót, és csak az olyan árumegállítási jogosítványokat újította meg, amilyenekkel egyes városok, mint Kassa dudum et ab antiquo – régtõl fogva – voltak felruházva, és ezeket is csak a külföldi kereskedõkre vonatkozóan tartotta érvényben.¹⁰⁶ A hazaiakat viszont fölmentette az árulerakási kötelezettségtõl (kivéve az erdélyi szászokat Kassán),¹⁰⁷ csupán a harmincadok és vámok szokott módon történõ megfizetését követelvén meg tõlük.¹⁰⁸ A nyilvánvalóan Kassa szorgalmazására kiadott újabb oklevél végén külön is hangsúlyozta, hogy a kassai kereskedõk még Budán és Lõcsén sem kötelezhetõk áruik lerakására, solutis dumtaxat tricesimis et tributis iustis in locis consuetis: ám a jogos harmincadokat és vámokat meg kell fizetniük a szokásos helyeken. A lõcsei hivatal tehát ekkor már éppúgy “szokásos harmincadhelynek” minõsült, akárcsak a régi múltú budai.¹⁰⁹Amikor Zsigmond 1410-ben (majd 1412-ben és 1415-ben) a szepesófalui karthauzi kolostor szerzeteseinek rendszeres, évente adventkor vagy nagyböjtkor esedékes posztó- és hering-ellátmányt deputált, ennek költségeit váltakozva, a lõcsei vagy a lublói harmincad jövedelmébõl rendelte el fedezni.¹¹⁰

Nem csoda, hogy Lõcse hamarosan árumegállító jogát is visszanyerte. Zsigmond 1411. április 17-én már ismét olyan oklevelet adott ki a városnak, amely az 1402. októberi hatálytalanítást figyelmen kívül hagyva, az 1402. január 22-i szabadalomlevél (és az 1400. évi nádori ítéletlevél) szövegével volt összhangban. Utasította mind a hazai, mind a külföldi kereskedõket, hogy a Szepességre érkezve, valamennyi rakományukat “elõször és mindenekelõtt” Lõcsén, és nem másutt, nyissák meg és bontsák fel, s ott bocsássák eladásra vagy cserére.¹¹¹

Harmincadhivatal fennállásának bizonyítékára találunk abban az árumegállítási szabadalomlevélben is, amelyet Zsigmond király a Szepességgel szomszédos Sáros megyében Bártfa város polgárainak adományozott ugyancsak 1402. január 22-én. Az uralkodó, amint Lõcse esetében, úgy itt is egyrészt a városnak az elmúlt nehéz esztendõben teljesített szolgálataira, másrészt kedvezõ fekvése folytán az egész ország javát szolgáló kereskedelmére hivatkozott, amikor elrendelte, hogy az összes hazai és külföldi kereskedõk mindazokat az áruikat, amelyeket Bártfára vezetõ utakon hoznak be az országba, vagy visznek ki onnan, tartoznak a városban lerakni, kibontani, mérlegen lemérni és végleges alkuval eladásra vagy cserére bocsátani.¹¹² A külföldi kereskedõk közül pedig külön is megnevezte a Lengyelországból és Oroszországból (Halicsból) jövõket (forenses de Polonia et Russia), akiknek – hogy a bártfaiak olcsóbb áron vásárolhassanak tõlük – elengedte a rájuk kirótt harmincadvám negyedrészét (quemlibet quartum denarium de solvendis tricesimis).¹¹³ Kétségtelen tehát, hogy Bártfa is harmincadhely volt már 1402-ben.

A bártfai harmincadról korábbi idõpontból nincsen adatunk, de a bártfaiak kereskedelmérõl van jónéhány, amely rávilágít a harmincadszedés helybéli bevezetésének elõzményeire. 1365-ben, majd 1377-ben országos vásár tartására kaptak engedélyt – évenként Szent Egyed napján (szeptember 1.) és az azt követõ nyolc napon – Lajos királytól,¹¹⁴ aki “a Tapoly folyó mellett Sáros megyében fekvõ, fallal kerített Bártfa városát” már az elõzõ évben, 1376. március 7-én Kassához és Budához hasonló jogokban részesítve, a szabad királyi városok sorába emelte.¹¹⁵ Ezzel egy idõben a bártfai kereskedõk lengyel földön is megjelentek, ahol fõ úticéljuk, akárcsak a kassaiaké, Krakkó nemzetközi forgalmú piaca volt. De õk a szandeci utat lehetõleg elkerülve, inkább a Grebówon (Grybów) és Czchówon át oda vezetõ utat járták,¹¹⁶ és sikerült is Kázmér királytól 1363. január 28-án védlevelet kieszközölniük a czchówi vámszedõk túlkapásaival szemben.¹¹⁷ Meggyûlt viszont a bajuk az ó-szandeci monostor apácáival és az új-szandeci polgárokkal, akik a grebówi kerülõút folytán elmaradt vámjövedelmeik miatt fogták perbe õket. A perben, immár Ulászló lengyel király meghatalmazottjaként, 1388-ban Sandzywogius (Szandzivoj) krakkói kapitány (találkoztunk már vele a zsolnai harmincad késõbbi haszonélvezõjeként), majd 1394-ben Spithko kapitány úgy ítélkezett, hogy a bártfaiak, ha saját áruikat viszik magukkal, háborítatlanul használhatják a grebówi utat, és egészen Czchówig nem kötelezhetõk vámfizetésre.¹¹⁸ Az ó-szandeci apácák nem nyugodtak bele az ítéletbe, s az ügy még 1424-ben, sõt 1434-ben is vita tárgya volt, de hasonló döntéssel zárult.¹¹⁹

Idõközben pedig a bártfai harmincadról a közvetlen híradások is megszaporodtak. Zsigmond király 1404. január 23-án, a kassaiaknál néhány nappal korábban, az elmúlt “zavaros idõkben” szerzett érdemeikért a bártfaiaknak is félharmincad-mentességet engedélyezett saját áruik után szerte az országban (tehát nyilván a helybeli harmincadon is), méghozzá nemcsak tíz évre, hanem idõbeli korlátozás nélkül.¹²⁰ 1407. június 13-án az uralkodó megbízásából Rozgonyi Simon országbíró küldött a bártfai harmincadszedõknek fontos, a harmincadügyet országosan érintõ utasítást (amelyre még visszatérünk).¹²¹ 1419. augusztus 21-én a király Klos Miklós bártfai bírónak és Miklós tricesimator, bártfai esküdtnek a város nevében elõadott kérelmére a félharmincad-mentességet újraadományozta és megerõsítette.¹²² Ez idõtõl fogva pedig Bártfa város számadáskönyvei sorozatosan tartalmaznak már adatokat a helybeli Dreysigerekrõl és a harmincadhivatal mûködésérõl.¹²³

5.

Fejtegetéseinknek egy korábbi pontján megállapítottuk, hogy a sárvári harmincadnak Sopronba és a gyõrinek Pozsonyba való áthelyezése az 1360-as évek második felé-ben – világosan jelezte a harmincadvám funkcióváltozásának irányát az Anjou-korban: az eredetileg az ország belsejének forgalmas piacaira kivetett pótlólagos vásárvám fokozatos átminõsítését az ország nyugati határán, illetõleg annak közelében szedett külkereskedelmi vámmá.

Most, Szlavóniából indult s a Dunántúlon és a Felvidéken át Sáros megyéig ívelt szemlénknek végére érve,¹²⁴ egy további megállapítást tehetünk. Nevezetesen azt, hogy az ország északnyugati és északi részén viszont a 14. században felállított harmincadhivatalok – a nagyszombati, szakolcai, zsolnai, kassai, lõcsei, lublói és bártfai (talán az egyetlen, akkoriban rövid életû, galgóci kivételével) – már nem mentek át ilyen változáson, hanem közvetlenül a harmincadvám új funkciójának ellátására: az élénkülõ külkereskedelmi forgalom megvámolására létesültek, az országhatárhoz viszonylag közel esõ állomáshelyeiken. A nagyszombati és szakolcai hivatal elsõsorban a Morva- és Csehországgal, a zsolnai fõként a Sziléziával, a kassai, szepességi és bártfai állomások a Lengyelországgal és Haliccsal lebonyolódó áruforgalmat voltak hivatva ellenõrizni.¹²⁵

Ezzel együtt megerõsíthetjük és kiegészíthetjük azt a korábbi megállapításunkat, hogy a harmincadvám belforgalmi eredetének jelei is szembetûnõek maradtak még az Anjou-korban. Egyrészt olyan esetek vallanak errõl, amikor kétségtelenül a belsõ piac körében mozgó árukat (javakat) is harmincad alá vontak, vagy akartak vonni. Ilyen eljárásra mutat rá Lajos király 1363. január 7-i oklevele, amelyben megtiltotta a földesúri és királyi vámszedõknek (tributariis), továbbá a királyi harmincadosnak és alkalmazottainak (tricesimatori et suis officialibus), hogy a soproni polgárokat, amikor évi ajándékukat a királyi udvarba viszik, és útközben vám- és harmincadhelyekre érkeznek, vám és harmincad fizetésére (ad tributi et tricesimae solutionem) kényszerítsék.¹²⁶ Hasonlóképpen tiltotta meg 1366. augusztus 29-én Saracenus mesternek, országos harmincadosának (tricesimatori per totum regnum constituto) és zágrábi vicetricesimatorának, hogy a zágrábi (Gréc-hegyi) polgároktól só, bor és gabona után harmincadot szedjenek;¹²⁷ utóbbi két áruról biztosra vehetõ, hogy zömében nem származott külországból. 1371. július 12-én a pozsonyiakat, tûzvész okozta káraikra való tekintettel, fölmentette a tributum- és tricesima-fizetés kötelezettsége alól a Dunán Pozsony és Buda között – tehát belföldön – szállított élelmiszereik után.¹²⁸ A hasonló esetek felidézését folytathatnánk, késõbbi idõszakra vonatko-zóan is.¹²⁹

A harmincadvám belforgalmi eredetének jelei másrészt (és fõleg) abban mutatkoztak meg, hogy fontos harmincadhelyek továbbra is az ország belsejében maradtak. Az egyik ilyen harmincadhivatal a budai volt, amelynek eredete – ahogyan erre a város IV. Bélától származó kiváltságlevelébõl és egyéb adatokból következtetnünk lehet – minden bizonnyal az elõzõ századra nyúlik vissza;¹³⁰ a másik a székesfehér-vári, amelynek fennállását csak a 14. századtól fogva tudjuk adatolni.¹³¹Mindkettõt fõleg az erdélyi szász kereskedõk távolsági utazásaival kapcsolatban emlegették Lajos király oklevelei. 1359. december 20-án az uralkodó megparancsolta a vámszedõknek “az erdélyi részektõl egészen Budáig”, hogy a nagyszebenieket, akik különféle árukkal megrakott mázsaszekereken utaznak Budára (usque civitatem Budensem transeuntes), háborítatlanul engedjék jönni és menni, ha megfizették a jogos vámokat és harmincadokat (iustis tributis et tricesimis persolutis); aligha kétséges, hogy az utóbbin a budai harmincad értendõ.¹³² Közvetlenül és különös nyomatékkal szóltak azután a budai harmincadról Lajosnak azok a rendelkezései, amelyekben – a Velencétõl független Levante-kereskedelem vágyától hajtva – a magyarországi kereskedõket, kiváltképpen az erdélyi szászokat a “zárai út” (via Iadrensis) megnyitására, használatba vételére buzdította.¹³³ Így amikor 1370. február 22-i kiváltságlevelében a szebeniek Budán át Bécsbe meg Csehországba való utazását vámterheik korlátozásával támogatta, akkor a “Budáról Zárába vagy Zárából, illetve Dalmácia más részeirõl Budára utazókat” egyenesen fölmentette mindennemû királyi és földesúri vám alól – praeter tricesimam, quam solum Budae exigi volumus: a harmincadon kívül, amelyet csak Budán kívánt beszedetni.¹³⁴ Ez év 1370. szeptember 21-i oklevelében külön is tudtára adta a szlavón és a dalmát-horvát bánnak meg a Buda és Zára közötti királyi és földesúri vámszedõknek, hogy – a Dalmáciába vezetõ út szabaddá tétele és Magyarország “tengeri árukkal” való bõséges ellátása érdekében – az erdélyi Szeben város polgárai “mindazon áruk után, amelyeket Budáról Zárába vagy Zárából, illetve Dalmácia más részeibõl Budára szállítanak eladás vagy csere céljából”, semmiféle vámra sem kötelezhetõk – praeter tricesimam Budae solvendam: a Budán fizetendõ harmincadon kívül.¹³⁵ Idõközben pedig a brassói kereskedõket is ugyanebben a kedvezményben részesítette, ugyanilyen megszorítással. A zárai úthoz való “hozzászoktatásuk” és az ország tengeri árukban való bõségének biztosítása érdekében 1370. augusztus 2-án úgy intézkedett, hogy “a Brassóból Zárába és Zárából Brassóba vitt áruk után” a kereskedõk teljes mértékben mentesüljenek a vámoktól –excepta tamen sola tricesima, quam Budae commisimus solvendam: egyedül annak a harmincadnak a kivételével, amelyet Budán rendelt el fizetni.¹³⁶

Hogy a budai tricesima alól még a Lajos király dédelgetett dalmáciai tervének megvalósítására hivatott erdélyi szász kereskedõk sem nyertek fölmentést, az itteni harmincadhivatal fontosságára vall, s valamelyest arra is rávilágít, hogy a nagy forgalmú Budán a belsõ harmincad fenntartásához komoly financiális érdek fûzõdött az Anjou-korban (és késõbb is).¹³⁷

Míg Zára felé Budán át mentek az erdélyi kereskedõk (illetve voltak menendõk a dalmáciai kapcsolatukat szorgalmazó Lajos király szándéka szerint), addig Bécs felé (s ilyen utazásukra sokkal többször került sor) a budai úton kívül a fehérvárit is választhatták. A szebeni polgároktól ne szedjenek a vámosok több tributumot, mint a budaiaktól, amikor per viam Budensem vel per viam Albam Regalem Bécsbe utaznak – írta elõ a királyi ajtónállómester és gyõri ispán Gönyûi János 1373. március 15-én.¹³⁸ Ezekre az útvonalakra utalt maga az uralkodó is vagy fél évvel korábban, 1372. szeptember 3-án kelt oklevelében, amelyben háborítatlan közlekedést ígért a szebenieknek, akár per civitatem Albensem, akár más úton viszik áruikat Bécsbe, majd onnan vissza – solutis tamen iustis tricesimis et tributis: feltéve, hogy megfizetik a jogos harmincadokat és vámokat.¹³⁹ Ami közös volt: a tricesimát egyik úton sem kerülhették el; ha nem Budán fizették meg, akkor Székesfehérváron: a másik belsõ harmincadhelyen.¹⁴⁰ Ez utóbbi harmincadhivatal fennállását tanúsítja Mária királynõ 1383. április 11-i (a korábbiakban idézett) rendelkezése is, amelyet harmincadispánján kívül pozsonyi, szakolcai és fehérvári alharmincadosainak címzett,¹⁴¹ valamint Zsigmond király 1396. január 18-i utasítása, amelyben a pozsonyi kereskedõk Budára, Fehérvárra és Pozsonyba vitt árui után a harmincadvámot évente 1000 aranyforint erejéig elengedte.¹⁴²

És mi történt a legrégibb, biztosan 13. századi eredetû: esztergomi harmincaddal? Esztergommal, amelyet Ladomér érsek 1289. szeptember 15-i oklevele olyan “királynéi harmincadhelynek és káptalani vámhelynek” nevezett, ahol emberemlékezet óta minden kereskedõnek meg kell állni, és áruit kibontva a királynéi harmincadot és a káptalani vámot megfizetni (locus omnibus mercatoribus descendendi et explicatis suis mercibus tricesimam reginalem et tributum Strigoniensis capituli persolvendi).¹⁴³

Nos, az esztergomi harmincadhely jószerint megbúvik az Anjou-kori forrásokat kémlelõ historikus szeme elõl – elannyira, hogy középkori kereskedelemtörténetünk egyik jeles kutatója egyenesen kétségbe is vonta a létezését.¹⁴⁴ Annál gyakrabban bukkannak elõ viszont az esztergomi vámról szóló híradások – fõként azzal a sok évtizedes viszállyal kapcsolatban, amely a vámbirtokos esztergomi káptalan és a vámterhek ellen tiltakozó esztergomi polgárok között folyt. Alig telt el pár év a (több, korábban keletkezett részbõl összeállított és kiegészített) esztergomi vámtarifa 1288. április 18-án történt kibocsátása óta,¹⁴⁵ s egy 1292 körüli oklevél már arról tudósít, hogy a város polgárai háromszor is fegyveresen támadtak a vámházra és az egyházi vámszedõkre.¹⁴⁶ 1319-ben Tamás érsek az esztergomiakat, akik “továbbra is kitartottak erõszakos ellenállásukban”, egyházi interdictumnak vetette alá.¹⁴⁷ 1324-ben a váci kanonokok tanúsították az esztergomi egyház tiltakozását a városbeliek erõszakos fellépései és az ellen, hogy más kereskedõkkel együtt vonakodtak megfizetni az elõírt vámtételeket.¹⁴⁸ 1347-ben a káptalan és a város pere a tárnoki szék elé került, de annak ítéletébe – amely az 1288-i tarifa szerinti vámkötelezettségüket “örök idõkre” megerõsítette – Erzsébet anyakirályné pártfogásában bízva, az esztergomi polgárok nem törõdtek bele.¹⁴⁹ Tíz év múlva a káptalan már Lajos királyhoz folyamodott (együtt a vásárvámból szintén részesedõ szenttamási préposttal és esztergomszigeti apácákkal), felpanaszolva, hogy az esztergomiak a vámfizetést tizenhárom év óta megtagadják. De hiszen országos vámmentességet kaptak már IV. Béla királytól – válaszoltak a bepanaszoltak. Igen ám, de az esztergomi egyház vámjogosítványa még régebbi eredetû – hangzott az ellenvetés; az újabb keletû kedvezmények pedig az ország szokása szerint nem csorbíthatják a régebbieket.¹⁵⁰ Végül is – a városbeliek amaz “alázatos panaszára”, hogy a vámnak a tarifa szerinti behajtása nem eshetik meg “nagy civakodás, verekedés, sõt emberhalál nélkül” (sine maxima rixa et contentione, immo nec absque hominum interemptione et nece),¹⁵¹ valamint Erzsébet anyakirályné “jóakaratából és hozzájárulásával, sõt sugalmazására” (ex benevolentia et admissione, immo inductione) – a király 1357. augusztus 19-én úgy határozott, hogy az esztergomi polgárok ezentúl “a vásárvám teljes mértékû kiegyenlítéseképpen” húsz budai márka vámátalányt fizessenek évente Szent Mihály napján (szeptember 29-én) a káptalannak; ha pedig ezt elmulasztják, akkor bírságként annak többszörösét.¹⁵²

Miután az esztergomiak továbbra sem fizettek, nyolc év múlva újból a király ült törvényt felettük. A per lefolyása – amelyrõl 1365. szeptember 22-i kelettel terjedelmes oklevél tudósít¹⁵³ – hasonlított az elõzõhöz. Azzal a többlettel, hogy az esztergomiak most már bírájukon és esküdtjeiken kívül is “tömegesen jelentek meg az udvarban”,¹⁵⁴ és vámmentességük tanúsítására nemcsak IV. Béla 1243. évi, hanem Károly Róbert 1330. és maga Lajos király 1346. évi oklevelét is felmutatták. Ezek az iratok bizonyos hatást kelthettek ugyan, de a fentebb idézett érvelés szerint perdöntõ súlyúak nem lehettek; figyelemre méltó viszont, hogy szövegükbe, az esztergomiak országos vámmentességének megállapítása után, betoldották a következõ szavakat: exceptis tricesimis regalibus – a királyi harmincadok kivételével. Közel esik az a feltevés, hogy a betoldás fõként éppen a helybeli harmincadra utalt, valamint az is, hogy Erzsébet királyné pártfogása az esztergomiak részére a káptalani vám ügyében – ami az 1365. évi perben is megmutatkozott – azzal is összefüggött, hogy az esztergomi harmincadnak viszont (mint 1289-ben) éppen a királyné volt a haszonélvezõje. Érdekelt volt tehát abban, hogy a városbeliek súlyos megvámoltatása ne essék harmincadfizetõ-képességük rovására.

Feltevésünket megerõsíti egy pár évvel késõbbi okmány. Amikor ugyanis a nyakas esztergomi polgárok nem hajlottak az 1365-i ítéletre sem (amely továbbra is évi húsz márka vámátalányt és az 1358 óta elmaradt összesen 160 márka megfizetését írta elõ, de bírságot nem vetett ki), a káptalan a pápához folyamodott. Fölterjesztette az ítéletet, és felpanaszolta, hogy ennek nincsen foganatja a név szerint felsorolt esztergomi lakosok izgatása miatt. A megnevezett személyek – bíróviselt polgárok, kereskedõk, diákok – között pedig ott szerepelt, íme, Pálfia János harmincados is. “Tehát a királyné embere” – fûzte hozzá az iratot ismertetõ historikus, Pór Antal.¹⁵⁵ Csakugyan!

A vámviszály további fejleményeit nem kívánjuk részletezni.¹⁵⁶ Megállapíthatjuk az eddigiek alapján: a budain és székesfehérvárin kívül volt még egy harmadikharmincadhivatal, amely az ország belsejében mûködött az Anjou-korban is: a legrégibb alapítású esztergomi.

Hogy meddig állt fenn, nem tudjuk. Valószínûnek tarthatjuk, hogy a Pozsonyban és Budán – nyugati kereskedelmünk fõ útvonalának két végpontján – megszilárduló két harmincadhely hovatovább elszívta a forgalmat és a jövedelmet a közbül fekvõ esztergomitól, amely elsorvadásra, megszûnésre volt ítélve. A 15. században már nem bukkanunk nyomára. Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelye – eltérõen a budaitól és székesfehérváritól – már nem tesz említést róla.¹⁵⁷

6.

Amint az elõadottakból kitûnik, az 1350–1370-es évek kiemelkedõ helyet foglalnak el a harmincadügy Anjou-kori történetében. Bizonyság erre a sárvári harmincadnak Sopronba, a gyõrinek Pozsonyba: végleges állomáshelyükre való költöztetése; a budai és a kassai harmincadhivatal meggyökeresedése; Szakolcán, Zsolnán és Lublón új harmincadhely létesítése (hogy az újabb keletûek közül csak a biztosan ez idõre adatolhatókat említsük). A harmincadvámolás jelentõségének növekedését mintegy példaszerûen figyelhetjük meg, ha Károly Róbertnek fentebb többször idézett 1336. január 6-i oklevelét egybevetjük késõbbi változataival. Az eredeti oklevél – amely, mint emlékszünk, a Cseh- és Morvaország felõl érkezõ kereskedõk számára részletesen elõírta a határszéli Holicstól Nagyszombaton át Budára vezetõ út vámhelyein fizetendõ összegeket, de csak általánosságban utalt azokra a városokra, amelyekben harmincadot kell fizetniük – azzal a figyelmeztetéssel zárult, hogy a szóban forgó kereskedõket az említett vámhelyeken semmiképpen sem terheljék meg az elõírt mértéken felüli vámszedéssel.¹⁵⁸Hasonló figyelmeztetést hangoztatott Lajos királynak Köln, Huy és más Rajna-vidéki városok kereskedõi részére 1344. május 13-án kiadott szabadalomlevele, amely szerint õk sem kötelezhetõk a Cseh- és Morvaországból jövõkénél nagyobb vám fizetésére ugyanezeken a vámhelyeken;¹⁵⁹ valamint öccsének, István szlavóniai hercegnek az elõbbieket (Lajos nápolyi távollétében) megerõsítõ, 1350. augusztus 10-én kelt rendelkezése arról, hogy a kölni kereskedõket és társaikat senki se merje Magyarországon jártukban magasabb vámkövetelésekkel zaklatni, mint amelyek az elõrebocsátott királyi oklevelekben (ti. az 1336. és 1344. éviben) fel vannak sorolva.¹⁶⁰ – Ám amikor néhány évvel késõbb kérték a prágai és nürnbergi kereskedõk Lajos királytól, hogy apja 1336. évi oklevelét (illetõleg annak frissiben készült brünni átiratát)¹⁶¹ erõsítse meg a számukra, akkor az uralkodó 1357. július 29-i kiadmányában immár nemcsak azt a sztereotip figyelmeztetést fûzte a szöveghez, hogy “vámszedés alkalmával az atyánk oklevelében foglalt szabályozáson túlmenõen egyetlen vámos se merje terhelni õket”, hanem beiktatta azt az új formulát is: “nem kevésbé óhajtjuk […], hogy az említett prágai és nürnbergi kereskedõk a mi igaz és régóta szokásos harmincadainkat éppúgy megfizetni tartozzanak, mint ahogyan országunk más kereskedõi megfizetik”.¹⁶² Még nagyobb hangsúlyt kapott az újabb követelmény abban a kiváltság-levélben, melyet a király civibus de civitate Wratislavia adott ki 1365. november 30-án. Eszerint a boroszlói kereskedõk a harmincad- és vámfizetésben (in solutionibus tricesimarum et tributorum) ugyanolyan elbánásra számíthatnak, mint a prágaiak és nürnbergiek, tehát a jogos és szokásos vámokat és harmincadokat hozzájuk hasonlóan megfizetve (iustis et consuetis tributis et tricesimis more et instar mercatorum Pragensium et Nurembergensium datis et persolutis), bizton és háborítatlanul közlekedhetnek az országban.¹⁶³

Aligha tekinthetjük véletlen egybeesésnek, hogy amikorra a harmincadfizetési kötelezettség hangsúlyozása szokásos formulává vált a külföldi kereskedõknek biztonságot ígérõ királyi védlevelekben, ugyanarra az idõre kezdett kiformálódni a harmincadügy hazai szervezete és adminisztrációja. A harmincadhelyek növekvõ száma és jövedelme egy országos hatáskörrel bíró hivatal: a harmincadispánság létrehozását tette szükségessé, amely – a pénzügyigazgatás más ágazataiban területileg korlátozott hatáskörrel, néhány vármegyére terjedõen szervezett pénzverõ- és bányakamara-ispánságokhoz hasonlóan – bérleti kezelésben mûködött.¹⁶⁴Az errõl szóló elsõ tájékoztatást az az 1362. február 20-án kelt oklevél nyújtja, amelyben Lajos király az õt eddig is híven szolgáló Saracenus (Szerecsen) Jakab mesterre, a szerémi és pécsi pénzverõ- és bányakamara ispánjára (comes camerarum Syrmiensis et Quinqueecclesiensis) bízta, a folyó évben ismét, az országban lévõ összes harmincadok felügyeletét és azok jövedelmének kezelését.¹⁶⁵ Eszerint a páduai származású Saracenus mester, akit az uralkodó az oklevél végén “harmincadosunk”-nak (tricesimator noster) titulált, már elõzõleg (az elõzõ évben?) is ellátta ezt a hivatalt tisztviselõi segítségével (per suos officiales).¹⁶⁶Ugyanígy fogalmazott 1363. január 7-i rendelkezése, amelyben a vámszedõknek, valamint (a név szerint nem említett) “harmincadosunknak és tisztviselõinek” (tricesimatori nostro et suis officialibus) megtiltotta, mint fentebb láttuk, a királyi udvarba évi ajándékukat vivõ soproni polgárok vám vagy harmincad alá vonását.¹⁶⁷ Ez a hivatali terminológia a harmincadügy országos szervezete kialakulásának kezdeti fokát tükrözte. De hamarosan megjelent a következõ stációt jelzõ cím: az “országos harmincados”. Lajos király 1365. április 24-én Saracenus mesternek immár mint tricesimatori regni sui küldte azt a (korábbiakban is említett) utasítását: ne engedje meg, hogy egyes harmincadhelyeken mûködõ tisztviselõi vagy segédei, különösen pedig Simon gyõri alharmincados (officiales seu famuli vestri in tricesimis constituti, specialiter autem Simon vicetricesimator vester in Iaurino existens) kisebb élelmiszerek után is harmincadot szedjenek.¹⁶⁸ Az új központi tisztséget azután részletesebben is körülírta 1366. augusztus 29-én, amikor ugyancsak Saracenusnak mint tricesimatori nostro per totum regnum nostrum constituto – az egész országra kirendelt harmincadosának – és zágrábi vicetricesimatorának címezte rendelkezését, a zágrábi harmincadszedéssel kapcsolatos panaszok orvoslása ügyében.¹⁶⁹ Az új harmincadhivatali nómenklatúra azonban még nem szilárdult meg. 1369. január 7-i iratában Lajos király bizonyos Beuldre Mihálynak megint csak mint tricesimatornak, egyben sókamara-ispánnak a jelentésére hivatkozva adott ki utasítást az erdélyi sószállítást veszélyeztetõ útonállók letartóztatására;¹⁷⁰ s 1369. október 29-én Henrik mester budai polgárnak is mint tricesimatori suo (pozsonyi tisztviselõinek pedig mint officialibus in Posonio constitutis) adta tudtul szándékát a pozsonyi harmincad régi helyére való visszatelepítésére (ami – mint láttuk – nem valósult meg).¹⁷¹ 1371. szeptember 21-i oklevelében már díszesebb titulussal élt, amikor summo tricesimatori suo: fõharmincadosának (és pozsonyi vice-tricesimatorainak) írta elõ a városba behozott élelmiszerek harmincadmentességét, egyben az onnan Ausztriába vagy Csehországba kivitt áruk szigorú harmincadkötelezettségét.¹⁷²

Az utóbbi oklevél nem nevezte meg a fõharmincados személyét. Ez aligha lehetett Saracenus mester, akit ez idõ tájt már csak kamaraispánként emlegettek.¹⁷³A szerémi és pécsi (egyesített) pénzverõ- és bányakamara ispánjának titulálta õt Lajos király 1371. július 9-én kelt oklevele is, amelyben a reá bízott országos ügyek gondos és hûséges intézésével szerzett érdemeiért a Dalmáciához tartozó Cherso és Ossero adriai szigetek birtokával adományozta meg.¹⁷⁴ Mûködésének legmaradandóbb nyoma is az adománylevélben feltüntetett hivatalából: a pénzverés irányításából származott. Az 1370-es évek elejétõl vezette be azokat a jó minõségû ezüstbõl készített dénárvereteket, amelyeket az elõlapukon ábrázolt szerecsenfejrõl szerecsendénároknak neveztek,¹⁷⁵ és halála (1375) után is sokáig kibocsátásban és forgalomban tartottak.¹⁷⁶

Már az elõbb idézett 1365. április 24-i oklevél is szót ejtett Jakab mester testvéreirõl; egy 1371. február 24-i irat pedig meg is nevezte az (egyik) ifjabb testvért: Saracenus (Szerecsen) János mestert (officiálisának egy hatalmaskodási ügyben való részvétele kapcsán).¹⁷⁷ Bátyja halála után a pénzügyigazgatás egyes szálai éppen az õ kezében futottak össze;¹⁷⁸ de még jó pár évbe telt, amíg a harmincadok dolgában is illetékességet szerzett – a firenzei származású Francesco Bernardi társaként, aki nagy összegû külföldi pénzátutalások lebonyolításával alapozta meg karrierjét.¹⁷⁹ 1382. február 5-én kelt Lajos királynak az a rendelkezése, amellyel – tekintetbe véve a reájuk bízott ügyek hûséges és hozzáértõ intézésével tett eddigi szolgálataikat – Saracenus János és Bernardi Ferenc mesterekre, budai polgárokra bízta a folyó évben (anno in praesenti) a Magyarországon és Szlavóniában lévõ összes harmincadok ispánságát (comitatum tricesimarum) és azok jövedelmének kezelését; egyben felszólította a pozsonyiakat, hogy nevezetteknek mint harmincadispánoknak (tamquam comitibus tricesimarum) és kirendelt tisztviselõiknek, ha körükbe érkeznek, álljanak készségesen a rendelkezésükre.¹⁸⁰ Ennek az oklevélnek a szövegében fordul-tak elõ tehát elõször azok az elnevezések – harmincadispánság, harmincadispán –, amelyekkel az immár kialakult harmincadszervezet országos hatáskörû hivatalát és annak betöltõjét a továbbiakban illették. S miután a fõharmincados titulusa harmincadispánra váltott, az egyes harmincadhivatalokat kezelõ alharmincadosok léptek elõ idõjártával harmincadosokká, majd pedig az õ beosztottjaikat nevezték utóbb alharmincadosoknak.¹⁸¹

7.

Az ifjabb Saracenust és Bernardit Lajos király egy évre bízta meg harmincadispánsággal 1382. február 5-i oklevelében. Atyja halála után Mária királynõ a megbízást (bérletet) nem újította meg, hanem egy másik itáliai (firenzei) származású személyre ruházta – olyasvalakire, akinek korábbi tevékenységét nem ismerjük. Még a nevét is némi homály lengi körül. Házi Jenõ egy soproni vonatkozású oklevélben Nanny Kusteli de Florentia-nak olvasta (bár jelezte kétségeit), Fejér György viszont egy kassaiban Rambusculus (Rambusculi) de Florentia-nak nézte. Ezek után olyan vélemény is fölmerült szakirodalmunkban, hogy két különbözõ személyrõl van szó. Pedig bízvást elfogadhatjuk a név egyértelmû olvasatának azt, amit Fejér egy harmadik, ti. Pozsonyra vonatkozó oklevél közlésében adott, és õt idézve Király János pozsonyi jogtörténetében is feltüntetett: Nambusculi de Florentia.¹⁸² Nos, Nambusculi mester azzal kezdte harmincadispáni mûködését, hogy nem respektálta egyes városok polgárainak harmincadkedvezményeit, köztük a soproniaknak 1370-ben és 1375-ben Lajos királytól nyert ama szabadalmát, hogy saját termésû borukat és gabonájukat tricesimától mentesen vihetik ki külföldre.¹⁸³ A soproniak panasszal fordultak emiatt Mária királynõhöz, aki 1383. április 11-én meg is hagyta Nambusculinak és (ekkor még) alharmincadosainak (comiti tricesimarum nostrarum vestrisque vicetricesimatoribus), hogy a szóban forgó áruk kivitele után ne szedjenek harmincadot.¹⁸⁴ – A következõ évben azután a pozsonyiak emeltek panaszt a királynõnél a harmincadispán ellen, mondván: superflua tricesima-t – többletharmincadot – hajtat be a városba érkezõ idegen kereskedõktõl, akik ezért egyre inkább elmaradoznak a pozsonyi piacról, a város nagy kárára. A királynõ erre 1384. március 14-én olyan utasítást küldött Nambusculinak és pozsonyi (ekkor még) alharmincadosának (comiti tricesimarum regni nostri et vicetricesimatori vestro in Posonio constituto), hogy a városba jövõ és onnan távozó kereskedõktõl infra integram annualem revolutionem – egy éven át – még a régi módon hajtassa be a harmincadot: úgy, ahogy az “három vagy négy évvel ezelõtt [vagyis Lajos király idején] volt szokásban”.¹⁸⁵

Miért engedélyezte a királynõ ezúttal csak ilyen rövid idõre: egyetlen esztendõre a régi gyakorlathoz való visszatérést? Azért, mert a Nambusculi által szorgalmazott és a pozsonyiak részérõl sérelmezett “többletharmincadolás” – mint az oklevél szövegébõl világosan kitûnik – abban állt, hogy az idegen kereskedõktõl nemcsak Pozsonyba behozott áruik (fõleg posztónemûek), hanem kivitelük (fõleg az ott “cserében” beszerzett bor) után is harmincadot szedetett.¹⁸⁶ Márpedig a harmincadvámolás lebonyolítása körül éppen abban a kérdésben folyt meg-megújuló vita a harmincadfizetésre kötelezett kereskedõk és a harmincadot haszonélvezõ király vagy királynõ (királyné) között már az 1340-es évektõl fogva – a zágrábi harmincaddal kapcsolatos ilyen tárgyú vizsgálat óta¹⁸⁷ –, hogy míg a behozatalukután fizetendõ tricesimát az érintett kereskedõk nem vonták kétségbe, mert az megfelelt a harmincadvám eredeti jellegének: az országon belül forgalmazott áruk után szedett illetéknek, addig a kivitelük után kirótt harmincadot “régi szokásuk és joguk ellenére” való novitasnak: újításnak tekintették – aminthogy ez utóbbi csakugyan nem volt formailag sem levezethetõ a harmincadvám eredeti, belforgalmi funkciójából.¹⁸⁸ Ezzel szemben az uralkodó részérõl éppen a kiviteli harmincad szokásos és jogos voltát kívánták hangoztatni, egyes oklevelekben külön nyomatékkal.¹⁸⁹

A kevéssé sikeres Nambusculi Zsigmond király trónraléptével letûnt a színrõl, és Lajos király egykori kinevezettjei: Szerecsen János és Bernardi Ferenc kerültek ismét elõtérbe. Nem mintha a közbensõ idõben tétlenek maradtak volna. Szerecsen 1385-ben kamaraispán volt és officiálisaival a lucrum camerae – a már adóvá lett pénzverési illeték – behajtásáról intézkedett Vas és Sopron megyében.¹⁹⁰ Bernardi pedig ugyanez idõ tájt, itáliai üzleti összeköttetéseit is felhasználva, a Magyarország és Velence közötti diplomáciai kapcsolat helyreállítása körül szorgoskodott.¹⁹¹ Zsigmond uralomra kerülése azonban kétségtelenül új szakaszt nyitott pályájukon. 1387. április 11-én kiadott oklevelével – elsõ uralkodói ténykedéseinek egyikével – a király máris reájuk bízta a kamarahaszna-ispánságot;¹⁹² alig két évvel késõbbi, 1389. január 9-én kelt rendelkezésébõl pedig kitudódik, hogy újból elnyerték a harmincadispánságot is.¹⁹³

A Szerecsen–Bernardi páros ugyancsak kísérletet tett a kincstár harmincad-jövedelmeinek növelésére (miközben saját áruikat bizonyára kivonni igyekeztek a harmincadvámolás alól).¹⁹⁴ A soproni polgárok megint protestáltak. Felpanaszolták, hogy Szerecsen és Bernardi “bizonyos újonnan kitalált visszaélés révén” (quadam abusione de novo adinventa) a harmincadhelyeken “több és fölösebb harmincadot [plures et superfluviores tricesimas] csikarnak ki tõlük, mint amennyi néhai Lajos király idején szokásban volt és jelenleg is járna”. Zsigmond ekkor még feleségénél is nagyobb engedékenységet tanúsított. 1389. január 9-én olyan utasítást adott ki a harmincadispánoknak és az ország területén bárhol mûködõ (most már!) harmincadosaiknak meg azok embereinek,¹⁹⁵ hogy a soproni polgárokat “ne merjék régi szokásuk ellenére többletharmincad fizetésére kényszeríteni, hanem minden újítástól tartózkodva [absque ulla novitate], elégedjenek meg tõlük olyan és akkora harmincadokkal, amilyenekre azok régi szokásuk szerint [ex antiqua ipsorum consuetudine] néhai atyja [= apósa] idejében kötelezve voltak”.¹⁹⁶ – Hogy miben állt Szerecsen és Bernardi újítása, többletharmincad-szedése, az oklevél nem részletezi. Ám aligha tévedünk, ha úgy véljük: megint – fõleg vagy kizárólag – abban, hogy a behozatal mellett igyekeztek a kivitelt is harmincadvám alá vonni. S hogy ez a törekvésük nemcsak a soproni polgárokat és az ottani harmincadhivatalt érintette, hanem a harmincadügy egészére kihatott, mutatja a nekik küldött királyi oklevél szövege, amely az ország területén bárhol (ubique) mûködõ harmincadosokról és harmincadhelyekrõl szólt.

De mint látjuk, Szerecsenék sem voltak e tekintetben sikeresebbek Nambusculinál: Zsigmond király, engedve a városi polgárok ellenkezésének, ekkor még kénytelen volt rendre – a régi szokásra – utasítani õket. Jellemzõ viszont, hogy alig pár nappal az intelmes utasítás után, 1389. január 13-án a király Bernardit birtokadományban részesítette.¹⁹⁷

Az 1390-es években Szerecsen János már kivonult a magyarországi harmincadügybõl. Cherso és Ossero szigetek bátyja halála után az õ birtokába kerültek;¹⁹⁸bizonyára közrejátszott ez abban, hogy – a szintén páduai Athow Gallicus-szal együtt – dalmáciai vállalkozásba kezdett: az ottani só- és harmincadkamara (camerae salis et tricesimae regni Dalmatiae) bérletével próbálkozott. De – mint 1397. március–májusi keltezésû iratok sorából kiderül – a vállalkozásba belebukott, és az adriai szigeteket is elvesztette.¹⁹⁹ Megszerezte viszont a Somogy megyei Mesztegnyõ mezõvárost (a jelzett iratok már magister Johannes Saracenus de Meztegnew-nek nevezték), és családja utóbb Mesztegnyõi Szerecsen néven olvadt be a magyar nemességbe.²⁰⁰

Bernardi Ferenc viszont még jó néhány évig tevékenykedett a magyarországi pénzügyigazgatásban. Zsigmond 1392. december 7-én pénzverõkamara-ispánjaként említette;²⁰¹ 1396. január 18-án pedig mint pénzverõ- és harmincadispánjának (comiti monetarum et tricesimarum) írta elõ, hogy a pozsonyi polgároknak saját áruik után – akár Pozsonyba hozzák, akár továbbviszik Budára, Székesfehérvárra vagy bárhová az ország más harmincadhelyére – évi 1000 aranyforint értékhatárig engedje el a harmincadot.²⁰² Amikor a következõ évben Bernardi is kivált az adminisztrációból, eltérõen volt hivataltársától, nem a nemesi életformát választotta, hanem jómódú polgárként élvezte az életet budai házában és nyári lakában.²⁰³ Vele egy idõre esett egy nem Budára, hanem Pozsonyba települõ firenzei család²⁰⁴leszármazottjának, Ventura (Venturi) Jakabnak hasonló irányú tevékenysége is, aki Zsigmond 1392. október 25-i irata szerint mint pozsonyi tricesimator (persze már nem alharmincados!), 1395. május 8-án pedig mint comes monetarum mûködött.²⁰⁵ Egy másnap kelt oklevél már volt (pridem) kamaraispánnak nevezte;²⁰⁶ s bár az uralkodóval ezután sem szakadt meg a pénzügyi kapcsolata, a harmincadszervezethez nem volt többé köze.²⁰⁷

8.

Az az oklevél, amelyben Zsigmond 1397. augusztus 2-án a soproni polgároknak a város falainak karbantartására évente 200 forintot engedett át a helybeli harmincad jövedelmébõl, már sem Bernardi, sem Venturi, sem más személy nevét nem említette, hanem anonim módon “valamennyi jelenlegi és leendõ királyi harmincadispánnak és tisztviselõiknek” volt címezve.²⁰⁸ Az interim azonban nem tartott sokáig. 1397. november 1-jén Verebi Péter volt erdélyi alvajda kapott megbízást Zsigmond királytól – az erdélyi sókamarák ispánsága mellett – az ország összes harmincadjövedelmeinek begyûjtésére (harmincadispáni titulus nélkül);²⁰⁹de már az év végén kezdetét vette az a mintegy tízesztendõs idõszak, amikor Németországból jött üzletemberek vették át az itáliaiaktól a fõszerepet a hazai pénzügyekben, jelesül a harmincadigazgatásban. Elõször a nürnbergi származású Kamerer Ulrik, aki 1394-ben még csak kassai harmincadosként “igazította el” (mint fentebb láttuk) Csetneki György királyi asztalnokmester rézszállítmányának dolgát;²¹⁰ 1397 végén, 1398 elején pedig már mint bányakamara- és harmincadispán vonta magára a krakkói kereskedõk neheztelését réz- és ezüstkiviteli ügyeikben.²¹¹ Majd gyorsan elhíresült földije, Nürnbergi Márk következett,²¹² akit kassai pénzverõkamarai ispánságából (1395) valamikor 1398 folyamán emelt ki Zsigmond király a budai aranypénzverõ ház, valamint az országos harmincadszervezet ispánjává, és tett meg legfõbb gazdasági tanácsadójának.²¹³ Ebbéli tevékenységének fontos mozzanatait, egyben a hazai harmincadügy akkori állapotait világítja meg Zsigmondnak a soproni polgárok harmincadfizetésére vonatkozóan 1399. július 29-én kiadott oklevele.

Az uralkodó – tudjuk meg az oklevélbõl –, látva, hogy egyes városoknak és más országlakosoknak adott számos kedvezménye és szabadalma miatt²¹⁴harmincadbevételei szerfölött megcsappantak, elõzõleg (pridem), nyilván éppen Márk tanácsára, hozzáfogott a harmincadjövedelmek helyreállításához (ad redintegrationem proventuum tricesimarum) és a kedvezmények visszavonásához. Az általános(nak szánt) revocatio Sopront sem kerülte el, s polgárai is teljes harmincadfizetésre köteleztettek minden árujuk után, többek között saját termésû boruk és gabonájuk kivitele után is. Most azonban Zsigmond a város elöljáróinak kérésére és hûségükre való tekintettel – netán egy olyan újabb rendkívüli taxától megpuhítva, amilyet néhány évvel azelõtt (éppen Venturi Jakab segédletével) hajtott be Sopron városától is 2000 aranyforintban²¹⁵ – meggondolta magát, s Lajos királynak a soproniak által eredetiben bemutatott mentesítõ okiratát “újból szemrevételezve”, úgy határozott, hogy a soproniakat meg kell tartani azokban a szabadságokban, amelyeket “eddig és régtõl fogva” élveztek, “nevezetesen abban az idõben”, amikor, nos, “amikor Bernardi Ferenc mester és más királyi harmincadispánok töltötték be ezt a tisztséget” (hactenus et ab antiquo, signanter temporibus, quibus magister Franciscus Bernaldi [!] et alii comites tricesimarum regalium eundem comitatum tenuerunt). Ezért szigorúan megparancsolta – most immár – Nürnbergi Márk harmincadispánnak és alárendeltjeinek (Marco de Nuremberga comiti tricesimarum […] suisque vicecomitibus aut officialibus[…] earundem tricesimarum), hogy a soproniak saját termésû bora és gabonája után, bárki viszi ki is azt (abinde per quoscunque deferendis), ne szedjenek harmincadot, és õket szabadalmaik és szokásaik ellenére ne merjék meg nem engedett módon gátolni vagy megterhelni.²¹⁶ S egy másik, ugyanaznap (1399. július 29.) kiadott oklevelében mindenféle más árujuk után is, ha nem is teljes, de félharmincad-mentességben részesítette õket (mediam tricesimam solvere tenerentur). Az uralkodó itt csupán általánosságban hivatkozott a királyi elõdeitõl engedélyezett ilyen tartalmú kedvezményükre (aminthogy nincs is nyomunk arról, hogy elõzõleg kaptak volna ilyet);²¹⁷ de ismét hangsúlyozta, hogy a soproni polgároktól csak “olyan módon és mértékben szabad harmincadot szedni, ahogyan és amiként Bernardi Ferenc és más korábbi királyi harmincadispánok idejében fizettek” (ad instar et modum, prout et sicuti […] tempore […] magistri Francisci Bernaldi et aliorum priorum comitum tricesimarum solverunt).²¹⁸

Nos tehát Zsigmond ezúttal is visszakozott, és mint elõdeinek, úgy Nürnbergi Márknak is kiosztotta az intelmes utasítást – ezúttal az egy évtizednyi távolból példaképpé nemesült Bernardira hivatkozva – a régi gyakorlathoz való visszatérésre.

Ám ha netán arra gondolnánk, hogy az uralkodó részérõl történt ilyetén megrendszabályozásával megtört Nürnberginek magyarországi pénzügyi vagy legalábbis harmincadigazgatási pályája, nagyot tévednénk. Sõt, a források bizonysága szerint, ezután ívelt fel igazán. Kivált 1404 és 1406 között találkozunk vele oklevelek egész sorában, mint a királyi tanácsban ügyek relatorával, vagy határozatok végrehajtásának felelõsével, amikor is ritkán hiányzott neve mellõl a bányakamara- és harmincadispánnak (comiti urburarum et tricesimarum), vagy rövidítve: “egyebek között harmincadispánnak” (inter cetera comiti tricesimarum) kijáró cím. Így titulálta Zsigmond király 1404. január 27-én, amikor Kassának tíz esztendõre félharmincad-mentességet engedélyezett, és ennek végrehajtásával õt bízta meg.²¹⁹ Az év áprilisában, amikor tetemes összegû kölcsönt vett fel egy bécsi polgártól a király, kezesei között, az ország bárói mellett, Márk mint comes camerarum regaliumszerepelt.²²⁰ 1405. január 17-én az elzálogosított Eperjes város visszaváltására bánya- és harmincadispáni minõségben kapott felhatalmazást.²²¹ Pár hét múlva, februárban, Nürnberg városa ki mást kért volna fel, mint õt, Zsigmondnál való közbenjárásra polgárai követeléseinek kiegyenlítése érdekében.²²² Amikor júniusban a boszniai háború költségeihez Kassától és Eperjestõl is hozzájárulást kért a király, a kívánt összegeket Marco de Newremberga comiti urburarum et tricesimarum-nak rendelte folyósítani. 1405 júliusában Kolozsvár, 1406 áprilisában Bártfa ügyeiben is õ referált, vagy ténykedett.²²³

Így azután aligha lehet kétséges, hogy Zsigmond 1405. április 15-én kiadott nevezetes városi dekrétumának gazdasági-pénzügyi vonatkozású cikkelyeiben, köztük a harmincadról szóló 17. artikulusban jórészt Nürnbergi Márk intenciói érvényesültek.²²⁴ Ez a cikkely pedig nagy hangsúllyal mondta ki, hogy “az összes kereskedõk, üzletelõk és egyéb bármilyen rendû és állapotú emberek, akik országunk határain túlra visznek ki és exportálnak árukat, portékákat és eladó holmikat, azok után éppúgy kötelesek legyenek harmincadrészt fizetni és leróni, mint azon áruk után amelyeket behoznak az országba”.²²⁵ Az 1405. évi dekrétum 17. cikkelyével tehát a harmincad elvileg általános, az importra és exportra egyaránt kiterjedõ külkereskedelmi vámmá minõsült. A harmincadvámolás teljes körû gyakorlatának megvalósítása – amire Nambusculi, majd Szerecsen és Bernardi hasztalanul törekedett – Nürnbergi Márk hivataloskodása idején, a második nekirugaszkodásra, íme sikeresen megtörtént.

Vagy talán mégsem? A sikerember 1405 késõbbi hónapjaiban, meg 1406 elsõ felében még többször szerepelt ugyan harmincadispánként;²²⁶ de 1407. január 6-ánMarcus de Nurnberga ellen (így, minden cím nélkül!) és emberei ellen terjesztette már az uralkodó elé az altárnokmester Tófõi Miklós Bártfa polgárainak panaszát a város számára különösen fontos vászonfehérítõk elbitorlása miatt.²²⁷ A következõ hónapok folyamán pedig már magában a harmincadügyben is ellentmondó uralkodói elhatározások születtek. Az egyiket Zsigmond 1407. március 20-i oklevele adta tudtul, amely Márk nevét meg sem említve, “az összes jelenlegi és jövõbenitricesimatoroknak, kiváltképpen a pozsonyiaknak” szólt. Ebben az uralkodó kijelentette, hogy “hû pozsonyi polgárait és kereskedõit a harmincad behajtásában és fizetésében régi szokásaikban kívánván megõrizni, az új harmincadot nevezetesen azt, amelynek szedését az országból kivitt áruk után nemrég mondta ki, ezenneleltörölte, […] felszólítván a harmincadosokat […], hogy ezentúl a nemrégiben bevezetett új harmincadot semmiképpen sem, hanem csupán a régi idõ óta szokásos harmincadot [vagyis a behozatali vámot] hajtsák be a pozsonyiaktól”.²²⁸ Habár Zsigmondnak ez újabb elhatározását aligha lehet az elõzõ napon (1407. március 19.) Pozsonyra kivetett 1000 forintnyi nova taxa-tól függetlennek tekinteni,²²⁹ szó sincs arról, mintha a városnak valamilyen speciális kedvezményt adott volna. Bizonyítja ezt az oklevél szövegezésén kívül (amely szerint az új harmincadot eltörölte) egy másik okmány, amelyet a király nevében Rozgonyi Simon országbíró pár hónappal késõbb, 1407. június 13-án a szepesi Ófaluból a bártfai harmincadosoknak küldött.²³⁰ Ez még nyíltabban beszélt. Eszerint az az új kiviteli harmincadot (novum tricesimum in exeundo), amelyet Nürnbergi Márk újítása szerint (iuxta novas adinventiones, quas Marcus de Nornberk adinvenit et statuerat) vezettek be, többé nem kell szedni (amplius non debet exigi et recipi), és a tricesimát ezután csak a Lajos király idejében dívott módon kell behajtani.²³¹

Minden kezdõdött hát ismét elölrõl? – kérdezhetnénk. Sajátos módon nem! A következõ 1408. esztendõben ugyan egy lengyelországi származású üzletember, a pozna¤i Mosticius ült már a bánya- és harmincadispáni székben a Nürnbergi helyén,²³² de Márk “újító leleményei” visszavonásuk ellenére – a király részérõl persze fölöttébb kelletlen visszavonásuk ellenére – maradandónak bizonyultak. Közrejátszhatott ebben, hogy a tricesimának általános, a kivitelre is kiterjedõ külkereskedelmi vámmá minõsítéséért a király az 1405. április 15-i dekrétumnak még ugyanabban a 17. cikkelyében – mint kifejezte – “némi könnyítést és kárpótlást” is adott: fölmentette a kereskedõket a tributumfizetés alól az országon belül lévõ királyi vámhelyeken.²³³ Nos, erre az utóbbi passzusra: a királyi vámok alól való fölmentésre – ha mégoly nagy részükben kerültek is azok az idõk folyamán, adományként, magánföldesurak meg egyháziak kezére²³⁴ – a városi polgárok már szívesen emlékeztek-hivatkoztak. Kassa már másnap, 1405. április 16-án,²³⁵ Eperjes 17-én,²³⁶ Libetbánya május 1-jén,²³⁷ Kõszeg 1407. március 18-án,²³⁸Igló (Nova villa) 1410. április 22-én,²³⁹ Debrecen 1411. február 23-án,²⁴⁰ sõt a szepesi Eulenbach (Velbach) városka még késõbbi idõpontban, 1418. június 29-én²⁴¹ meg is kapták ezen a jogcímen a királyi vámoktól mentesítõ okleveleiket. Ezek pedig nyilván megkönnyítették számukra, hogy lenyeljék a keserû falatot: a kivitelre is kiterjedõ harmincadkötelezettséget.

Annyi bizonyos: többé nem hallunk róla, hogy ebben a kérdésben vita kerekedett volna egyfelõl a városi polgárok, kereskedõk, másfelõl a harmincadispánok (illetve a mögöttük álló uralkodói hatalom) között. Újabb kodifikációs aktusra sem volt szükség, mert az imént felsorolt városoknak szóló oklevelek közül az 1407-tõl fogva keltezettek egyszerûen nem vettek tudomást Nürnbergi Márk újításainak visszavonásáról: az addig használt iuxta formam decreti noviter per nos salubriter ordinati – újonnan elrendelt üdvös dekrétumunk elõírása szerint – kifejezésbõl csupán kihagyták a noviter szót, amikor az 1405. évi rendelkezésnek a kiviteli harmincadért kárpótoló passzusára visszautaltak.²⁴² Maga a reform szellemi atyja, Márk sem tûnt el még hosszú évekig a királyi udvarból: 1408 és 1415 között többször is szerepelt relatorként a tanácsban, s járt el nagy összegû pénzügyekben és diplomáciai küldetésben a király megbízásából.²⁴³

Szó, ami szó: vitathatatlan és vitatlan vámolási gyakorlattá vált immáron a harmincadvámnak az exportra is kiterjedõ érvénye. Hogy pedig ez milyen fontos rendszabály volt, csak néhány évtizeddel késõbb mutatkozott meg igazán, amikor a bor- és némi gabonakivitel mellett, s ezeket messze meghaladó mértékben bontakozott ki a marhaexport Magyarországról, és az ország külkereskedelmi mérlege (a rézexporttól eltekintve is) jelentõs kiviteli többletre lendült.

Így vált Zsigmond király 1405. évi városi dekrétuma középkori vámtörténetünknek is fontos állomásává.

*

Fejtegetéseinknek egy korábbi pontján elõször is megállapítottuk, hogy a sárvári harmincadnak Sopronba és a gyõrinek Pozsonyba való áthelyezése világosan jelezte a harmincadvám funkcióváltozásának irányát az Anjou-korban: az eredetileg az ország belsejének forgalmas piacaira kivetett pótlólagos vásárvám fokozatos átminõsítését az ország nyugati határán, illetõleg annak közelében szedett külkereskedelmi vámmá. A harmincad belforgalmi eredetének jelei ugyan fennmaradtak; a budai és székesfehérvári (és évtizedeken át az esztergomi) harmincadhivatal továbbra is az ország belsejében mûködött, de tevékenységük szintén igazodott atricesima megváltozott, külkereskedelmi funkciójához.

Vizsgálódásainkat folytatva, fentebb ahhoz a második megállapításhoz jutottunk, hogy az ország északnyugati és északi részén a 14. században felállított harmincadhivatalok – a nagyszombati, szakolcai, zsolnai, kassai, lõcsei, lublói és bártfai – már nem mentek át ilyen változáson, hanem közvetlenül a harmincadvám új funkciójának ellátására: az élénkülõ külkereskedelmi forgalom megvámolására létesültek, az országhatárhoz viszonylag közel esõ állomáshelyeiken.

Most, dolgozatunk végére érve, az elõbbieket egy harmadik megállapítással toldhatjuk meg. A harmincadnak a behozatalt terhelõ külkereskedelmi vámként való alkalmazása nem ütközött különösebb akadályba a városi polgárok, kereskedõk részérõl, hiszen a külföldrõl behozott áruk az országon belül kerültek piacra; harmincad alá vonásuk tehát formailag nem ütött el a tricesima eredeti, belforgalmi rendeltetésétõl: az antiqua consuetudo-tól. Nem így a harmincadszedés akivitelre szánt áruktól, a külföldre menõ szállítmányoktól, ami formailag sem volt levezethetõ a harmincadvám eredeti, belpiaci jellegébõl, és nyilvánvalóannovitasnak számított. Innen a városi polgárok fel-fellobbanó ellenkezése az új tehernek tekintett kiviteli harmincaddal szemben; másfelõl a királyi hatalom és harmincadispánjai meg-megújuló kísérletei ennek bevezetésére, rendszeresítésére – részleges eredményekkel és ismételt visszakozásokkal.

Míg végre az 1405. évi dekrétum 17. cikkelye félreérthetetlen fogalmazásban deklarálta a harmincadnak mint általános – a behozatalra és a kivitelre egyaránt kiterjedõ – külkereskedelmi vámnak a mibenlétét, és ez a minõségi meghatározás (ugyan most sem átmeneti visszakozás nélkül) a magyarországi vámrendszernek immár sarkalatos irányelvévé szilárdult.

ZSIGMOND PÁL PACH

THE THIRTIETH CUSTOMS DUTY IN THE AGE OF THE HUNGARIAN
ANGEVINS AND AT THE TURN OF THE 14TH AND 15TH CENTURIES

As already demonstrated by the author of this article in a previous work, the thirtieth customs duty or tricesima was initiated by the government of King András (Andrew) and extended by his immediate successors. The purpose of the tax was to provide the treasury with a new source of revenue (derived from the increasing turnover in goods) as a replacement for the old market duties or tributum fori, which had originally constituted royal usufruct but over time had been donated to ecclesiastical bodies. The new type of duty, which was fixed at a rate of one-thirtieth of the market value of goods (i.e. eight times the initial rate of 1/240), was naturally first introduced in the busiest markets of the interior of the country: duty stations existed in Esztergom and Gyõr (and in all probability, in Buda and Zagreb) by the 13th century.

The imposition of the duty became more widespread in the course of the following century, and there were changes in the nature, function, and organization of the duty. The article examines these developments and arrives at the following conclusions:

1. The transfer of the newly established thirtieth duty station in Sárvár to Sopron and the transfer of the old station in Gyõr to Pozsony, clearly indicate the trend of the functional change in the thirtieth duty in the Anjou era: from being a market duty levied in the busiest markets of the interior of the country, the duty became increasingly a foreign commercial customs duty levied at or close to the western border of the country. Nevertheless, several of the original characteristics of the thirtieth, which indicated that the duty had once been an inland turnover duty, survived: in particular, the thirtieth duty offices in Buda and Székesfehérvár continued to operate (as did–for a period of decades–the office in Esztergom). Still, these inland offices also adjusted to the new foreign commercial function of the tricesima.

2. The thirtieth duty offices, established during the 14th century, in the north-western and northern parts of the country–in Nagyszombat, Szakolca, Zsolna, Kassa, Lõcse, Lubló, and Bártfa–did not undergo such changes. Instead, these offices immediately began operating in accordance with the new function of the thirtieth customs duty. Indeed they were established close to the border of the country in order to impose the customs duty on the expanding foreign trade with areas to the north and west of Hungary.

3. The levying of the thirtieth customs duty on imported goods was not greatly opposed by the burghers and merchants of towns. Goods imported from abroad were offered for sale within the country, and thus the levying of the duty upon them did not clash with the original function of the tricesima in any formal sense. This was not the case when it came to goods destined for export. The imposition of the duty upon such goods could not be inferred from the original inland nature of the thirtieth duty. For this reason, the new burden met with the recurrent opposition of the burghers. The royal authorities and the comites tricesimarum (the overseers of the duty), in turn, made repeated attempts to impose this kind of the thirtieth in a systematic manner. But they were only partially successful and there were a number of reversals.

Article 17 of the edict of 1405 finally declared the thirtieth duty to be a general customs duty on both imports and exports. Despite a number of temporary reversals, this qualitative definition became a fundamental guiding principle of the customs system of Hungary.

1

Mindezt részletesen tárgyaltam: “A harmincadvám eredete.” Bp. 1990. – Vö. a korábbi felfogással, amelyet Domanovszky Sándor fejtett ki alapvetõ értekezésében: A harmincadvám eredete. Bp. 1916. Errõl Szentpétery Imre recenziója: Századok 1918. 525–528.

2

Csánki Dezsõ Pozsonyban, Gyõrött, Budán és Székesfehérváron talált harmincadhivatalt, megjegyezve, hogy “ezeken kívül más helyeken is állhattak fenn …, de hogy hol, arra nézve csak a késõbbi századok nyújtanak biztos tudósítást, a törvényekben”: Hazánk kereskedelmi viszonyai I. Lajos korában. Bp. 1880. 21–22. –Hóman Bálint az Anjou-kori Magyarország (1308–1382) pénzügyigazgatását szemléltetõ térképén Zágrábnál, Budán, Esztergomban, Gyõrött és Pozsonyban tüntetett fel harmincadhivatalt: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Bp. 1921. Függelék. 289–290.

3

Ember Gyõzõ: Magyarország nyugati külkereskedelme a XVI. század közepén. Bp. 1988. 19.

4

A velencei államkönyvbe bevezetett szöveg (ld. az 5. jegyzetet) után a következõ megjegyzés olvasható: “Nota, quod littera authentica huius exempli data fuit Vicedominis Fontici Teuthonicorum”. Német kereskedõk ugyanis már 1228 óta szálló- és vásárházat – Fondaco dei Tedeschi – tartottak fenn Velencében, és élénk forgalmat bonyolítottak le a délnémet városok és Bécs felé: Henry Simonsfeld: Der Fondaco dei Tedeschi in Venedig und die deutsch–venetianischen Handelsbeziehungen. Stuttgart, 1887. I. 1–18., II. 3–9.; stb.

5

Wenzel Gusztáv: Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból. (= ADE) I. Bp. 1874. 207. – Regesztáját közölte már Georgius Fejér: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. (= CD) VIII. 6. Budae, 1837. 39. – A semlegesnemû tricesimum szóalakot is használták egy ideig a harmincadvám latin kifejezéseként a nõnemû tricesima szó mellett; pl. CD IX. 4. Budae, 1834. 148–150. (1368).

6

Még 1266-ban történt, hogy IV. Béla a zágrábi új városrész lakóinak bizonyos földterületet adományozott “circa montem Grech”, és a birtokadomány elsõ mezsgyéjét éppen “in portu Zawae, qui Kyralrewy dicitur, iuxta magnam viam” vonta meg. Az új városrész magvát pedig az a vár alkotta, amelyet – a régi káptalani város mellett – ugyanõ rendelt el a Gréc-hegyen fölépíteni: Stephanus Ladislaus Endlicher: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. (= Endlicher) Sangalli, 1849. 507–512.; Joannes Bapt. Tkaloia: Monumenta historica liberae regiae civitatis Zagrabiae. [= Tkaloia (Civ.)] I. Zagrabiae, 1889. 40–43. – A királyi vár építését azután Károly Róbert folytatta: Tkaloia (Civ.) I. 148–149.; Tadija Smioiklas: Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. (= Smioiklas) X. Zagrabiae, 1912. 242. (1335).

7

III. András 1292-ben “tertiam partem tributi fori nostri de monte Grecensi [...], cuius etiam duas partes ex collatione regia traditam [!] [...] etiam in antea ipsum capitulum possidebat, integraliter quasi consolidationis iure eidem capitulo dedimus”. Megismételte ezt következõ évi (1293) oklevelében: Tkaloia (Civ.) I. 69–70., 72.; Joannes Bapt. Tkaloia: Monumenta historica episcopatus Zagrabiensis. [=Tkaloia (Ep.)] Zagrabiae, 1873. I. 228–229.

8

“Per hoc tamen supradictae tricesimae nullum volumus praeiudicium generari”: Tkaloia (Civ.) I. 93–94.

9

A zágrábi polgárok már 1267-ben azzal a kéréssel fordultak IV. Bélához, hogy mivel “propter diversa tributa et tricesimas” nem tudnak gyarapodni, mentse fel õket ezek alól. A király teljesítette kérésüket, kimondva, hogy õk “infra terminos regni nostri aliquod tributum tam in aquis, quam in terris, nec aliquam tricesimam in nullo loco solvere teneantur”: CD IV. 3. Budae, 1829. 396–397.; Tkaloia (Civ.) I. 44–45.; Smioiklas V. Zagrabiae, 1907. 423–424. – Igen valószínû, hogy a zágrábiak harmincadmentesítési kérelme elsõsorban éppen a helyben bevezetett tricesimára vonatkozott. – Vö. alantabb a 20. jegyzettel.

10

CD VIII. 4. Budae, 1832. 651–654. – Sárvár (Sársziget, Szigetváros) fekvésérõl Csánki Dezsõ: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. Bp. 1894. 719., 728.; Szeibert János: Sárvár monográfiája. Szombathely, 1926. 12., 16., 25., 32., 48., 55.; Sárvár. Szerk. Nógrádi Géza–Pulay Endre. Szombathely, 1961. 41., 91., 96., 99.

11

Az oklevél rendelkezõ része: “Volumus igitur et vobis universis tricesimariis nostris nunc ibidem [= in insula Sar] constitutis et in futurum constituendis [...] firmiter mandamus, quatenus de rebus et mercimoniis eorundem [= in insula ante castrum Sarwar vocatum commorantium] hospitum in ipsam insulam delatis vel exinde deportandis in eadem insula nullam tricesimam exigere [...] audeatis, [...] hoc non praetermisso, quod iidem hospites in aliis locis tricesimarum nostrarum, ubi transitum fecerint, vigore praesentium a solutione tricesimae nostrae nullatenus valeant se tueri”: CD VIII. 4. 666–667. – A harmincadszedõt latinul eleintetricesimariusnak is mondták, pl. Béla ifjabb királynak egy 1230-ban kelt, meg III. Andrásnak egy közelebbrõl nem datálható oklevelében: Wenzel Gusztáv: Árpádkori Új Okmánytár. I. Pest, 1860. 271.; Hazai Okmánytár. (= HO) II. Kiadják Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly és Véghely Dezsõ. Gyõrött, 1865. 25.; vö. Házi Jenõ: Sopron szabad királyi város története. Oklevelek. (= Házi) I. 1. Sopron, 1921. 17. – A 14. század második felében vált általánossá a tricesimatorkifejezés.

12

CD IX. 1. Budae, 1833. 99., 465–466.

13

A király 1351. évi oklevelében felszólította a birtokosokat, hogy jobbágyok Sárvárra költözését – a szokásos feltételek mellett – engedjék meg: CD IX. 2. Budae, 1833. 76–77. – 1364-ben tilalmazta, hogy a megélhetésüket keresõ sárvári lakosokat utazás közben másoknak, kivált a sárvári várnagynak és tisztjeinek kihágásai miatt feltartóztassák: CD IX. 3. Budae, 1834. 425–427. – 1372-ben engedélyezte az ott lakóknak a várhoz tartozó legelõk és erdõk használatát: CD IX. 4. Budae, 1834. 425–426.

14

CD X. 1. Budae, 1834. 741–745.

15

CD X. 1. 745–746. – Az utasítást férje, Zsigmond 1387. jan. elején megismételte; koronázása után néhány nappal, ápr. elején pedig a sárváriak kiváltságlevelét egészében is átírta: CD X. 1. 351–353. – Fölmentvényüket 1404-ben megújította; ld. Mályusz Elemér: Zsigmondkori Oklevéltár. (= ZsO) II. 1. Bp. 1956. 369.

16

Házi I. 1. 147., 157.

17

A soproni és a pozsonyi harmincad történetével Hunyadi János korában részletesen foglalkoztam Hogyan lett a harmincadvámból huszad? (1436–1457) c. dolgozatomban: Történelmi Szemle (= TSz) 1995. 257–276. – Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelye szerint Sopron fõharmincadhely (capitalis tricesima) volt, három fiókhellyel: Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár. 1000–1526. évi törvénycikkek. (= CJH I.) Szerk. Márkus Dezsõ. Bp. 1899. 612–613.

18

Ld. az 1. jegyzetben idézett munkámat: 39–41., 75–76.

19

CD IX. 3. 489–490.; IX. 6. Budae, 1838. 133–134.

20

Harmincadosok ott-tartózkodása fõleg azért volt kényelmetlen az illetõ városnak, mert közvetlenül harmincad alá vethették a helybeli kereskedõk áruit, ha ezek nem tettek szert megfelelõ exemptióra. (Ám ekkor is ki voltak téve a vámolók túlkapásainak és a hatalmi viszonyok változásainak.) Másrészt viszont a harmincadhivatal helyi jelenléte élénkítette a város kereskedelmi forgalmát, kivált ha árumegállítási jog gyakorlásával kapcsolódott össze. (Ám ez sem zárta ki a harmincad megkerülését, “ál utak” keresését, a csempészetet.)

21

“ ... licet nuper aliis litteris nostris mediantibus tricesimam nostram in Posonio exigere commiserimus, tamen [...] ex nunc volumus [...], quatenus tricesimam nostram [...] obmissa tricesimae exactione Posonii hactenus facta in loco pristino et consueto, ubi scilicet prius exigebatur, exigere debeatis”: CD IX. 4. 177.; IX. 7. Budae, 1842. 284–285.

22

CD IX. 4. 341–342.; IX. 6. 162–163.; IX. 7. 309–310.

23

CD IX. 4. 571–572.; IX. 6. 175–176.

24

“ ... transponere dignetur ad civitatem suam Jaurinensem seu ad Schintawiam, prout antiquitus consuetum fuit, veluti sua Serenitas gratiosis litteris nobisque permisit et ratificavit”. Az irat részleteit közölte Ortvay Tivadar: Pozsony város története. (= Ortvay) II. 3. Pozsony, 1900. 65. és Domanovszky S.: i. m. 41., 54. – A pozsonyiak ekkor azzal indokolták kérésüket, hogy “az eladni és vásárolni akaró kereskedõket a harmincadszedés [Pozsonyban] módfelett megterheli, és ezért vonakodnak és félnek a városba jönni”, amibõl a város lakóinak sok kára származik. A “módfeletti” harmincadterhelés mibenlétére ld. alantabb a 186. jegyzetet.

25

“ ... tricesimas, quae hucusque exactae sunt [...] in civitate Posoniensi, perpetue removebimus, immo transferemus ad Jaurinensem civitatem et Sempthe, ut ibidem prout antea exigantur”: CD X. 3. Budae, 1838. 19–20.; X. 8. Budae, 1843. 180–181. – A Nyitra megyei Sempte – Károly Róbertnek 1336. évi, késõbb tárgyalandó oklevelébõl kitûnõen – a morva határnál fekvõ Holicsból Nagyszombaton át Budára vezetõ kereskedelmi út egyik közbensõ tributumhelye volt: Magyar Történelmi Tár (= MTT) 1857. 134–135.; ADE I. 343–345. – Arra, hogy a forgalmas mezõváros valamikor harmincadhely is volt, csak az itt és az elõzõ jegyzetben idézett adatot ismerem. Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelyében felsorolt fõ- és fiókharmincadok között nem szerepelt.

26

Zsigmond az említett harmincadokat “minden jogosítványukkal, haszonvételükkel és jövedelmükkel együtt” Albert osztrák hercegnek engedte át, hogy azokat “a maga harmincadosaival, hivatalnokaival és szolgáival” kezeltethesse – 1402. nov. 1-jétõl kezdve mindaddig, amíg be nem hajtja azt a 16 000 aranyforintnyi összeget, amelyet öccsének, Ernõ hercegnek Zsigmond nevében kifizetett: CD X. 4. Budae, 1841. 873.; X. 8. 452.; Ortvay II. 3. 65–66.; ZsO II. 1. 241–242. – Utóbb az 1498: 34. cikkely a pozsonyi fõharmincad kilenc fiókját sorolta fel, amelyek között Oroszvár volt az elsõ.

27

Ld. fentebb a 22. jegyzetet.

28

Az oklevél rendelkezõ része ezt így ismétli meg: “… tributum, quod in possessione nostra regali Gulgoch vocata exigi nomine regio ab antiquo consuevit, [...]excepta tricesima reginali” a király Vörös Ábrahámnak adta és megengedte, hogy azt Vörösvár nevû falujához kapcsolja: A Pécz nemzetség Apponyi ágának az apponyi grófok családi levéltárában õrizett oklevelei. I. 1241–1526. Bp. 1906. 52–54. – Vörösvár falu, szintén Nyitra megyében, közel esett Galgóchoz. – Vörös Ábrahámnak Csák Máté részérõl szenvedett sérelmeire: uo. 45. (1317).; cseklészi birtokaira Pozsony megyében: uo. 54–57., 64. (1323, 1324).

29

Ld. fentebb a 8. jegyzetet.

30

Anjou-kori Oklevéltár. (= AOkl.) VII. Szerk. Blazovich László és Géczi Lajos. Bp.–Szeged, 1991. 335.

31

“ ... a superiori parte cuiusdam viae ad civitatem [!] Galgoch ducentis vulgo Nemethuth nuncupatae”: ZsO I. Bp. 1951. 297–298.; vö. még a zobori konvent 1406. évi oklevelében: “penes viam magnam de Galgowch ad Banya [valószínûleg Újbánya] ducentem”: ZsO II. 1. 569–570. – A mezõvárosok sorába emelkedõ Galgócnál futott össze a Zsolna és Trencsén felõl jövõ Vág menti országút a Garam és a Nyitra folyó völgyébõl induló utakkal: Lovcsányi Gyula: A Vág és vidéke. Topographiai leírás. Bp. 1881. 153–155.

32

ZsO I. 258–259. – A galgóci harmincadról egyéb 14. századi adatot nem ismerek. Az 1498: 34. artikulus sem nevezte meg a “régi harmincadhelyek” között, és az 1542. évi nyugat-magyarországi harmincadnaplókban sem szerepelt. Úgy látszik, csak a 16. századi agrárkonjunktúra tetõfokán, az 1550-es évektõl fogva létesült ismét harmincadhivatal Galgócon – nyilván azért, mert (a közeli Semptével együtt) a hódoltsági marhahajtók egyik fõ útvonalába esett Morvaország felé. Ld. Fraknói Vilmos: Magyar Országgyûlési Emlékek. (= MOE) IV. Bp. 1876. 42–43. – Vö. MOE III. Bp. 1876. 439.; Acsády Ignác: Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt 1526–64. Bp. 1888. 144–146.; Takáts Sándor: A magyar tõzsérek és kereskedõk pusztulása. In: Uõ: Szegény magyarok. Bp. [1927.] 135.

33

A nyolcvanadvám csaknem egyidõs volt a harmincadvámmal: elsõ hiteles említésük 1217-bõl, ill. 1215-bõl való. Csakhogy a nyolcvanad mint határvám jelent meg a Velencével folytatott kereskedelemben; a harmincad pedig mint belsõ vám, az esztergomi káptalannak adományozott vásárvám pótlására. Ld. errõl Domanovszky S.: i. m. 12–15., ill. az 1. jegyzetben idézett munkám: 29–31., 35.

34

MTT 1857. 134–135.; ADE I. 343–345.

35

Pl. “intra et extra civitatem nostram Nogzumboth vocatam”: Nagy Imre et alii: Anjou-kori Okmánytár. (= AOkm.) I. Bp. 1878. 289. (1313); “cives de Tirna”: AOkm. II. Bp. 1881. 44. (1322); “iudex, iurati ac universitas civium de Tyrna”, “in civitate Tirnensi”: AOkm. II. 234. (1325 körül); “iuxta [...] viam publicam, quae ducit versus civitatem Tirnensem”: AOkm. II. 250. (1326); stb. – Nagyszombat már 1238-ban városi kiváltságot kapott: CD IV. 1. Budae, 1829. 132.; vö. Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 1961. 82.

36

“ ... quae omnia loca tributorum tam civibus Brunensibus de regno Bohemiae, quam nostris civibus Tyrnaviensibus referentibus scimus esse [...] legitima et omnino fere iusta”: ADE I. 344.

37

A nagyszombati tricesimatorokról Zsigmond király 1402. jan. 22-i oklevele szerint ld. alább a 99. és 105. jegyzetet. Egyes ténykedéseikrõl Hunyadi János korában a 17. jegyzetben idézett dolgozatomban írtam: 264–265. – Az 1498:34. cikkely Nagyszombatot a “harmincadok régi helyei” között tüntette fel, mint a trencséni fõharmincad egyik fiókját. Az 1530-as években önállósult, és több fiókhivatal tartozott hozzá: Ember Gy.: i. m. 21–22. – Mûködésérõl az 1540–1550-es években:Acsády I.: i. m. 129–131., 134–136., 142–145., 267–270.

38

CD IX. 7. Budae, 1842. 199.; Franz Zimmermann–Carl Werner–Georg Müller: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. (= UBS) II. Hermannstadt, 1897. 338. – Késõbb Holicson (Újváron) idõnként fiókharmincad mûködött; így az 1450-es években (bizonyára átmenetileg, mert az 1498:34. cikkely már nem említi), majd 1539-tõl fogva, amikor a nagyszombati harmincadhivatalnak alárendelten szervezték újjá: Ortvay II. 3. 77–78.; Acsády I.: i. m. 129.

39

“ ... ipsos a solutione tricesimae ac tributi non custodimus”: CD IX. 4. 421–423. – Az oklevelet Lajos király a szakolcai polgárok kérelmére tíz évvel késõbb privilegiális alakban adta ki: CD IX. 5. Budae, 1834. 574–576.

40

“ … vicetricesimatoribus in civitatibus […] Posoniensis [!] et Zacolcha et de Alba etc. constitutis”: Házi I. 1. 197. – Vö. fentebb a 16. jegyzetben hivatkozott oklevelekkel.

41

CD XI. Budae, 1844. 304–305.

42

CD XI. 305–306. – A két 1390. évi oklevelet Zsigmond 1422-ben átírta: CD XI. 306–307.

43

Egy Zsigmond által 1425-ben elrendelt vizsgálat egyrészt ismételten megállapította, hogy az idegen kereskedõk “csak a heti és országos vásárok napjain” mentesülnek Szakolcán a harmincad- és vámfizetéstõl; ha azonban “a városon át továbbmennek”, felmentésük érvényét veszti; másrészt meg-erõsítette a szakolcai polgárok harmincad- és vámmentességét saját áruik után az ország egész területén: CD XI. 307–311. – Az egész országra szóló harmincadfölmentvényt (és két országos vásár tartására való engedélyt) kapott Zsigmond királytól 1419-ben a Szakolcától délre fekvõ Szenice mezõváros is, szintén Nyitra megyében: CD X. 6. Budae, 1844. 214–217. – Lehet, hogy már ekkor létesült itt az a harmincadállomás is, amelyrõl majd az 1450-es években a szakolcaival együtt történik említés:Ortvay II. 3. 77–78.; Király János: Pozsony város joga a középkorban. Bp. 1894. 222. – Az 1498:34. cikkely Szakolcát a trencséni, Szenicét a pozsonyi fõharmincad fiókhelyeként tartotta számon. – 1539-tõl fogva Szakolca és Szenice egyaránt a nagyszombati harmincadhivatalhoz tartozott: Acsády I.: i. m. 129., 135.;Ember Gy.: i. m. 27.

44

CD XI. 508–509.

45

“ … in ipsa duntaxat nundinalis fori area dum mercatur”: CD XI. 513–515.

46

A középkori magyarországi szekértípusokat Domanovszky Sándor írta le: Mázsaszekér. In: Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik […] évfordulója ünnepére. Bp. 1917. 37–74. – A lekötözött szekér (currus ligatus) mibenlétérõl szóltam: A Levante-kereskedelem erdélyi útvonala a 15–16. század fordulóján. Századok 1978. 1032. – Károly Róbert 1342. febr. 2-i és Nagy Lajos 1345. márc. 25-i kamarabérleti szerzõdése szerint 1 garas = 6 dénár: Franciscus Döry–Georgius Bónis–Vera Bácskai: Decreta Regni Hungariae 1301–1457. (= Decr. I.) Bp. 1976. 108., 120.

47

Idézi Hajnik Imre: Adalékok a magyar kereskedelem történetéhez a vegyes házakbeli királyok alatt. Századok 1868. 151.

48

Vö. fentebb a 25., 31. és 44. jegyzettel.

49

Zsolna kereskedelmi kapcsolataira is jellemzõ, hogy bíráskodás dolgában a sziléziai Teschen volt fellebbezési hatósága. Ezt Mária királynõ a Hont megyei Korponába helyezte át, azzal az indokolással, “quia civitas Tessen est in alio regno constituta et ob hoc indecens exstitit eis [= civibus de Solna] ad illud regnum transcurrere”: CD XI. 531. – Zsolna saját bíráskodási jogkörét Korpona 1407-ben szabta meg: CD XI. 541.

50

Ld. fentebb a 20. jegyzetet.

51

“infra decem annos […] ab omnibus tricesimarum solutionibus intra […] regni ambitum ubilibet habitarum sint exempti”. – Harmincadmentesítésüket Zsigmond 1401. jan. 6-án megerõsítette, de továbbra is 1397-tõl számított tíz évre: CD XI. 534–535.; ZsO I. 540.; ZsO II. 1. 94.

52

ZsO I. 586. – Vö. Fekete Nagy Antal: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. IV. Trencsén vármegye. Bp. 1941. 83., 364.

53

Az 1498:34. cikkely szerint Zsolna és más Vág völgyi harmincadok – Léva (= Illava), Bellus, Vágbeszterce és Vágújhely – a trencséni fõharmincadhoz tartozott. A zsolnai harmincad, ill. a Vág völgyi harmincadcsoport mûködésérõl az 1530–1550-es években: Acsády I.: i. m. 135., 138., 268–269.; Ember Gy.: i. m. 22–23.;Pavel Horvath: Príspevok k obchodnym stykom Slovenska so Sliezskom a Moravou v prvej polovici 16. stor. Historické študie (Bratislava) 1966. 168., 187., 189.

54

CD VIII. 1. Budae, 1832. 408.; XI. 425. – Az üggyel kapcsolatos oklevelekrõl ld. legújabban Zsoldos Attila: Kassa túszai. (Pillanatfelvétel 1311-bõl Aba Amadé famíliájáról). TSz 1997. 345.

55

Károly Róbert errõl egy élete végén, 1342. jan. 29-én kiadott, Kassát bíráskodási hatáskörrel felruházó oklevelében így emlékezett meg: “eo tempore, quo adhuc funiculi nostrae potentiae nondum sic late fuissent extensi, in conflictu, quem olim contra Matheum filium Petri dictum de Trenchin infidelem nostrum notorium et aemulum regni nostri iuxta fluvium Tarcha vocatum prope ipsam civitatem nostram Cassa habuimus, ubi auxiliante Domino, per adiutorium ipsorum fidelium civium et hospitum nostrorum cum summa diligentia et sedula sollicitudine nobis exhibitum, victoriam obtinuimus laudabilem et triumphum.” – Idézi: Hajnik I.: i. m. 146.; vö. Lajos király hasonló visszatekintésével alantabb a 62. jegyzetben.

56

CD VIII. 2. Budae, 1832. 212–214.

57

CD IX. 1. 209–210. – Ruthenia vagy regnum Ruthenorum (pl. CD VIII. 2. 293. [1321]; IX. 2. 363. [1355]) jelentésére ld. alantabb a 64. jegyzetet.

58

Hajnik I.: i. m. 147. – A második országos vásárra szóló jogosítványt: az Erzsébet-napot (nov. 19.) megelõzõ és követõ hétre, késõbb Zsigmondtól kapták 1392. nov. 30-án: Hajnik I.: i. m. 153.

59

Buda kiváltságlevelére vonatkozólag ld. alább a 130. jegyzetet.

60

Az oklevél bevezetõje szerint Lajos király “libertates infrascriptas more […] civitatis Budensis” adta Kassának. Az árumegállításról ennyit mondott: “currus descendentes et ascendentes cum mercimoniis apud eos descendant et forum, sicut prius, habeant quotidianum”: CD IX. 1. 466–470. – Magyar fordításban közölte és egybevetette a budai privilégiummal Salamon Ferenc: Budapest története. III. Bp. 1885. 48–50.

61

Kassa és Krakkó tanácsa (az utóbbi nemcsak a maga, hanem “der gantczen gemein der kron zu Polen” nevében) már 1324-ben szerzõdést kötött arról, hogy polgáraik háborítatlanul kereskedhetnek egymás városában. Krakkó és Szandec már 1329-ben megállapodott abban, hogy a krakkói polgárok “pergentes cum mercibus suis versus partes Ungariae” csakis Szandecen át fognak utazni, odafelé és visszafelé egyaránt: Franciszek Piekosi¤ski: Codex diplomaticus civitatis Cracoviensis medii aevi. (= CDC) I. Cracoviae, 1879. 17.; Stanisîaw Kutrzeba: Handel Krakowa w wiekach !rednich na tle stosunków handlowych Polski. W Krakowie, 1902. 9., 59.

62

Azokról a szolgálatokról, amelyeket “tempore minus placido, quo scilicet funiculi tentorii potentiae […] patris nostri nondum longe erant distincti, […] adversariis nostri genitoris […] se viriliter opponendo” teljesítettek. Vö. fentebb az 55. jegyzettel.

63

“ … ultra ipsam civitatem Cassensem cum vecturis et mercibus eorum nullam procedendi habeant facultatem, sed omnia sua mercimonia ibidem deponant, reponant atque vendant”.

64

A korabeli Ruthenia, Russia (Ruscia), Russia rubra nevezetekre számos adatot közölt Georgius Fejér: Galiciae ac Lodomeriae cum regno Hungariae nexus. In: CD IX. 4. IV., XVIII., XXVII–XXVIII. – Miután Nagy Lajos Lengyelország trónjára lépett, a magyar és a lengyel kereskedõknek 1372. aug. 6-án ad civitatem Lemburgensem (Lemberg, Lwów) et ad alias partes terrae Rusciae szabad áthaladást engedélyezett: CDC I. 50.; S. Kutrzeba: i. m. 109. – Az 1372 és 1387 között magyar uralom alatt fennállt halicsi “orosz vajdaságra”: CD IX. 4. 541., 550.; IX. 5. 262., 468.; X. 1. 44., 314–315.; stb.

65

“ … ita tamen, quod si regiae maiestati per dictam gratiam ipsis factam damnum in suis tricesimis et tributis non inferetur”. – Az oklevél szövegét (kisebb eltérésekkel és némely hiányokkal) Fejér háromszor közölte, éspedig 1344., 1361. és 1368. évszám alatt: CD IX. 1. 210–212.; IX. 3. 241–243.; IX. 4. 135–136. – Az 1344. évi keltezést fogadta el Csánki D.: Hazánk i. m. 26.; Salamon F.: i. m. III. 51.; Wenzel ADE II. 54., aki az oklevél hosszabb részletét újólag publikálta. – Hajnik viszont a szöveg törzsrészét 1361. dátummal adta közre: i. m. 149.; Farkas Róbert sem talált ilyen tartalmú oklevelet 1344-bõl: Kassa árumegállító joga. A város titkos levéltárának adatai alapján. Kassa, 1893. 7–8. – A kérdést eldönti, hogy a Fejér által közölt elsõ és harmadik szövegben éppen a keltezés évszámahiányzik. Csak a második közlésben (és Hajniknál) teljes a dátum: “in Zolio in vigilia festi beati Laurentii martyris. Anno Domini millesimo trecentesimo sexagesimo primo.” Az oklevél kelte tehát: 1361. aug. 9. – Az 1361. évi szöveget Lajos király 1364. okt. 5-én formális kiváltságlevélben erõsítette meg és adta ki újra Kassa számára: CD IX. 3. 402–404. – Az utóbbit 1393. nov. 25-én Zsigmond is átírta a város részére: ZsO I. 357. – Ld. még alább a 69. jegyzetet.

66

“Hogy [az árumegállítás] milyen mértékben történt, az városonként, privilégiumaik szerint nagyon különbözõ volt”: Domanovszky Sándor: A szepesi városok árumegállító joga. Lõcse és Késmárk küzdelme az árumegállításért 1358–1570. Bp. 1922. 19. – Az 1361. évi oklevél az árumegállítás szigorú (idõbeli korlátozás nélküli) mértékével ruházta fel Kassát az észak felõl jövõ kereskedõkkel szemben. A rendelkezés enyhítésérõl ld. alább a 90. jegyzetet.

67

Ld. az 1. jegyzetben idézett munkámat: 40–43.

68

Vö. fentebb a 20. jegyzettel.

69

Zsigmond 1399. jan. 2-án három újabb oklevélben nyilvánította ki Kassa árumegállítási jogát, mégpedig mind a bel-, mind a külföldi kereskedõkkel szemben (mercatoribus tam intra, quam extra regnorum nostrorum ambitum existentibus) – külön is hangsúlyozva az árumegállításnak, az északi mellett, másik fõ irányát, nevezetesen az “Erdélybõl és Várad felõl” érkezõ nagyszebeni és más erdélyi szász kereskedõket illetõen: Hajnik I.: i. m. 153–154.; Farkas R.: i. m. 13–14.; ZsO I. 622–623. – Erre hivatkozva fordultak a királyhoz a kassai polgárok panasszal azok ellen a birtokosok ellen, akik egyes kereskedõket befogadnak birtokukra, és per vias inconsuetas engedik utazni õket, kijátszva a kassai árumegállítást. – A jövõben ne merjék ezt tenni – hangoztatta Zsigmond 1400. dec. 6-án valamennyi fõpaphoz, báróhoz, nemeshez, ispánhoz, városi és szabadfalusi elöljáróhoz intézett felszólításában: ZsO II. 1. 79.

70

Lederer Emma: A középkori pénzüzletek története Magyarországon. Bp. 1932. 164., 179.

71

Annak ellenére, hogy “omnes mercatores de Polonia venientes omnia et singula ipsorum mercimonia in […] civitate nostra Cassa deponere et ibidem venditioni exponere deberent […], nunc vero Gallici, qui redditus et proventus tricesimarum et tributorum in regno nostro Hungariae convenerunt, cum eorum mercimoniissalvis tricesimis et aliis dationibus pergere et transire conarentur”.

72

ZsO I. 40.

73

Vö. Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok 1990. 66–68. – Fejtegetéseit azzal egészíthetjük ki, hogy Zsigmond 1390-ben életbe léptetett pénzreformját eszerint megelõzte Mária királynõ 1384. évi pénzkibocsátása: nova moneta nostra koronas dicta, ahogy szóban forgó oklevele kifejezte. – Sõt Máriának tulajdonított egy másik oklevélbõl azt hihetnénk, hogy a királynõ ugyanekkor már monetam argenteam minorem vulgo quarting appellatam is veretett úgy, hogy az egyik oldalán kettõs keresztet, másik oldalán pedig coronam seu formam coronae ábrázoljon, és belõle 400 darab tegyen ki egy aranyforintot: CD X. 8. 120–121. – Ez utóbbi szöveget azonban Fejér tévesen tulajdonította a királynõnek; az Zsigmond király 1430. márc. 6-án kiadott rendelkezésének egyik részlete: CD X. 7. Budae, 1843. 196–200.; vö. Decr. I. 251.

74

CD X. 1. 151–153.; Kemény Lajos: Mária királynõ 1384. évi rendelete a “koronás” dénárokról. Numizmatikai Közlöny (= NumK) 1918. 86–87. Az utóbbiban a datálás feloldása tévesen máj. 25.; holott secundo die festi Gregorii papae márc. 13-nak felel meg. – Mária királynõ rendeletét harmincadispánjának jelentésére hivatkozva adta ki. Ennek nevét Fejér és Kemény Rambusculinak olvasta. Nevérõl és más harmincadispáni ténykedéseirõl ld. alább a 182–185. jegyzetet.

75

“ … cuprum vestrum […] non tantum nostris in tricesimis, sed indubie alias ubicumque locorum, ubi nostra requisierit facultas, diligenti conatu volumus tamquam nostrum proprium gubernare”: ZsO I. 376. – Csetneki György asztalnokmesterrõl, késõbbi gömöri ispánról Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I. Bp. 1996. 47., 131.

76

Ld. fentebb a 16. jegyzetet.

77

Ld. a 11. és 14. jegyzetet.

78

Ld. a 39. jegyzetet.

79

Ld. az 51. jegyzetet.

80

“de omnibus rebus mercimonialibus […], de quibus tricesima exigi est consueta, […] per regni nostri climata, signanter ad quaevis loca tricesimarum nostrarum et quorumlibet aliorum conducendis et apportandis a data praesentium usque decem annorum revolutionem mediam tricesimam sive medietatem tricesimae dare […] debebunt”. – A quorumlibet aliorum szavak nyilván az esetleges zálogbirtokosra vagy harmincadbérlõre vonatkoznak. Vö. fentebb a 26. jegyzettel.

81

Hajnik I.: i. m. 159.; ZsO II. 1. 346. – Más városok polgárainak félharmincad-mentességérõl ld. alább a 120., a kassai harmincadhivatalról a késõbbiekben a 123. jegyzetet.

82

Az egyezményben szereplõ Szepes helynév vagy Szepesvárra, a megyeszékhelyre, vagy Váraljára, a “huszonnégy szepesi város” egyikére vonatkozott; vö. Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bp. 1934. 137–138., 163., 335–337.

83

“Stephanus comes Saxonum nostrorum de Scepus […] quamplures homines tam pedestres, quam equites armatos de terra Scepusiensi ad nostrum subsidium adduxit”; jutalmul részesedést kapott az iglói bányajövedelembõl: CD VIII. 5. Budae, 1835. 79. – A szász comes ekkoriban Görgey Illés fia István volt: Fekete Nagy A.: A Szepesség i. m. 363.

84

Endlicher 522–525.; CD V. 1. Budae, 1829. 132–135.

85

Ugyanakkor azt sem mulasztotta el az uralkodó, hogy az idõközben felfejlõdött szepesi községek együttes évi adóját négyszeresére, 300 ezüst márkáról 1200 márkára emelje. – Fejér ennek az oklevélnek egyrészt német fordítását közölte (Carolus Wagner: Analecta Scepusii sacri et profani. Viennae, 1774. I. 196–200. alapján) 1312. évi dátummal: CD VIII. 1. 435–439.; másrészt latin szövegét 1317-i keltezéssel: CD VIII. 2. 57–61. – Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. az 1312. nov. 12-i datálást fogadta el: Oklevéltár. 195–196. De az oklevél végén közölt méltóságsor alapján már Karácsonyi János kimutatta, hogy a valódi keltezés 1317: A hamis, hibáskeltû és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Bp. 1902. 70. – Követte Fekete Nagy A.: A Szepesség i. m. 334–335.

86

“ … comes et castellanus authoritate regia […] constitutus […] una cum comite ipsorum Saxonum provinciali causas ad se attinentes […] iudicabit in Leutschae civitate, nostrae provinciae capitali”: CD VIII. 2. 59.

87

Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. Oklevéltár. 196–198. – Demkó Kálmán szerint Lõcsét már Károly Róbert ruházta fel árumegállító joggal 1321. jún. 11-én: Lõcse története. Lõcse, 1897. 311. (Forrásmegjelölés nélkül.)

88

Lajos király “duxisset annuendum, quod universi mercatores extranei, seu aliorum regnorum et non regni sui, omnes res suas mercimoniales, cuiuscumque generis vel speciei existerent, per ipsam civitatem suam transeuntes de Leuche ibidem deponerent”.

89

Demkó K.: i. m. 309.; Divéky Adorján: Felsõ-Magyarország kereskedelmi összeköttetése Lengyelországgal, fõleg a XVI–XVII. században. Bp. 1905. 22–23.; S.Kutrzeba: i. m. 8–9.; Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. 5., 13–14.

90

“ … dum ad civitatem Cassensem pervenerint et ibidem tribus diebus integris commorantes, si res mercimoniales per ipsos ibidem venditioni exponendas […] nullus mercator seu alii […] homines […] medio tempore comparare noluerint, extunc […] per totum regnum nostrum et extra libere vadant […], merces ipsorum vendentes et alias ementes”: CDC 47.; vö. fentebb a 66. jegyzettel. – Az árumegállítási jog alkalmazásának módja és mértéke, más kereskedelmi kérdésekkel együtt, a következõ évtizedekben sokszor volt vita és viszály tárgya magyar–lengyel viszonylatban.

91

“ … a die depositionis rerum suarum mercimonialium usque quindenam eiusdem diei ibi stare et commutationem seu contractum earundem celebrare tenerentur, et […] expleta ipsa quindena depositionis diei […] ad quamlibet regni […] partem recedendi et etiam domum redeundi, rebus salvis et personis, liberam haberent facultatem”: Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. Oklevéltár. 198.

92

ZsO I. 303. – A 14. század végétõl fogva Késmárk, amelyen két út haladt át Lõcse felé, szintén az árumegállítási jog megszerzésére törekedett, és Lõcse veszélyes vetélytársává nõtt. A két szepesi város e körül forgó, több mint másfél százados küzdelme a fõ tárgya Domanovszky Sándor A szepesi városok … többször idézett mûvének.

93

Lázadó polgárok a Lajos király által 1347-ben megerõsített szász kiváltságlevelet ellopták Lõcsérõl, átvitték Csütörtökhelyre, ahonnan utóbb Késmárkra került:Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. 9–10. Oklevéltár. 197.

94

CD IX. 1. 50–54. – Fejér a hibát az idézett dátumot kiegészítõ regni nostri autem primo alapján ismerte fel – nyilván arra gondolva, hogy festum Philippi et Iacobi apostolorum máj. 1-jének felel meg, 1342. máj. 1-jén pedig még nem Lajos uralkodott. (Károly Róbert 1342. júl. 16-án halt meg, Lajost júl. 21-én koronázták.)

95

Engel P.: Magyarország világi archontológiája i. m. I. 3., 8., 12., 23., 28., 38., 41., 46., 48., 64–68., 70., 73–74., 84–86., 167. – A záradékban felsoroltak méltóságviselésének idõhatárait egybevetve, kitudódik, hogy az oklevél csak 1363 és 1365 között íródhatott. Megtudjuk továbbá, hogy az irat keltének idején a knini püspökség üresedésben volt, ami Engel archontológiája I. 85. szerint 1364. aug. 22-tõl 1365. dec. 27-ig állott fenn. Ezen az idõtartamon belül pedig Fülöp és Jakab apostolok napja csak 1365. máj. 1-jét jelentheti. – Már Karácsonyi J.: i. m. 74–75. és nyomában Fekete Nagy A.: A Szepesség i. m. 248. is korrigálta a keltezést, de 1364-re, közelebbi meghatározás nélkül.

96

“ … concedimus etiam ipsis fidelibus civibus nostris, ut de rebus eorum [in] dictam civitatem nostram importantibus [= importandis] et venditioni ibidem exponentibus [= exponendis] nullum tributum persolvant, sed de rebus exportantibus [= exportandis] de eadem tributum et tricesimam solvant more consueto”: CD IX. 1. 52.

97

Ld. fentebb a 23. jegyzetet.

98

Ld. alább a 110. és 123. jegyzetet.

99

Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Lõcse és Bártfa kapott ezen a napon Zsigmondtól árumegállító jogot, mellettük Trencsén is szabadalomlevelet, de árumegállító jog nélkül. Az utóbbira Mályusz Elemér volt szíves felhívni figyelmemet még 1975-ben, egyik Levante-cikkem lektoraként. Az elõbbiek közül Sopronra: CD X. 4. Budae, 1841. 108–112.; Házi I. 1. 267.; Pozsonyra: CD X. 4. 112–116., 121–124.; Nagyszombatra: Pleidell Ambrus: A nyugatra irányuló magyar külkereskedelem a középkorban. Bp. 1925. 71.; Lõcsére: ZsO II. 1. 168–169.; Bártfára ZsO II. 1. 167–168.

100

Ismeretes, hogy Zsigmond 1401. ápr. végétõl néhány hónapig az “ország” fogságában volt.

101

“… omnes et singuli […] regni nostri […] ac forenses mercatores, qui mercantias aut bona commutabilia, cuiusvis speciei vel maneriei fuerint, extra de regno nostro Poloniam vel Slesiam sive in regnum nostrum de supradictis partibus et alias undecunque portanda […] ad praedictam civitatem nostram per vias et stratas communes […] introduxerint […], illi universas easdem res et bona ibidem deponere sive reponere, nec inde disportare, sed ibidem religare, ponderare et equabria mensurare ac vendere vel commutare finalemque compositionem ibidem facere teneantur”: ZsO II. 1. 168–169.

102

Az ilyen kiterjesztõ értelmezést tette lehetõvé már Bebek Detre nádor 1400. nov. 8-i ítéletlevele, amely az árumegállítás mellett a nyilvános mérleg tartásának jogát is egyedül Lõcsének ítélte oda az egész szepességi kerületben Késmárk és Igló igényeivel szemben; a lõcsei árulerakás idõtartamát pedig továbbra is tizenöt napban szabta meg: Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. Oklevéltár. 199.

103

Ld. fentebb a 99. jegyzetet.

104

Ld. fentebb a 47. jegyzetet. – Megjegyzendõ, hogy a kassai és a szepesi kereskedõk egyenlõ elbánásban részesültek a Vág völgyén leereszkedve, versus Austriam seu Viennam utaztukban is: ZsO I. 66. (1388); 458. (1395).

105

“Statuimus insuper, ut […] mercatores se nostris more solito locorum [tricesimarum] ostendant tricesimatoribus civitatemque, ad quam cum eorum mercibus ire praetendunt, denominent, ab eisdem exhibitionis et ostensionis signum ad cautelam reportando”: ZsO II. 1. 169. – Ez a kitétel a Sopronnak, Pozsonynak és Nagyszombatnak egyidejûleg adott oklevélben is szerepelt. A bártfai oklevélnek a harmincadvámot illetõ megjegyzésére ld. a 113. jegyzetet.

106

Ezért különös nyomatékot kapott az újabb oklevélben az az egyébként is gyakori tilalom, hogy a hazai kereskedõk ne lépjenek társaságba külföldiekkel: “ nullus regnicolarum nostrorum, signanter mercatorum cum alienis seu extraneis […] unionem in mercantiis aut societatem ac commercium sub poena capitali et perditionis rerum ac bonorum habere debeat quovis modo”: Hajnik I.: i. m. 155.; ZsO II. 1. 231.

107

Ld. fentebb a 69. jegyzetet

108

“ … salvis tamen tricesimis et tributis, quas et quae more solito solvere tenentur”.

109

Jellemzõ még az 1402. okt. 1-jei oklevél utolsó mondata, amely szerint “haec in dicta Cassa necnon Budensi et Lewczensi civitatibus […] palam mandamus proclamari”. – Az oklevél elsõ részét publikálta Hajnik I.: i. m. 154–155.; második részét és az egész regesztáját Mályusz ZsO II. 1. 231.

110

Az Ófalu nevû birtokot Lajos király adta a Szent Antal-völgyi karthauziaknak 1342. dec. 22-én: AOkm. IV. Bp. 1884. 294. – A harmincadosoknak szóló utasítások: ZsO II. 2. 345. (1410. ápr. 22.).; III. Bp. 1993. 451. (1412. márc. 2.).; V. Bp. 1997. 372. (1415. dec. 13. Borbála királynétól.) – Vö. C. Wagner: i. m. I. 424–425.

111

“ … universa mercimonia per quoscunque mercatores […], tam scilicet regnicolas, quam extraneos ad […] terram Scepusiensem importando, […] tantummodo in civitate Lewche et non aliis aliquibus locis seu civitatibus primitus et ante omnia aperiri et disligari, vendi, cambiri et aliter quomodolibet mercificari debeant […] Ibidem etiam et nullibi alias libram generalem […] conservare habeant facultatem”: Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. Oklevéltár. 199–200.

112

“ … omnes et singuli mercatores et commutatores indigenae vel forenses, qui mercantias aut res venales seu bona commutabilia […] intra vel extra regnum nostrum […] portantes […] ad praetactam civitatem nostram [sc. Bartfa] per vias et stratas communes […] ad eandem tendentes importaverint […], illi” – a mondat folytatása szó szerint egyezik a lõcsei oklevélben olvashatóval: 101. jegyzet.

113

Iványi Béla: Bártfa szabad királyi város levéltára. (= Iványi) I. Bp. 1910. 8.; ZsO II. 1. 167–168. – Zsigmond 1402. jan. 22-i keltezésû okleveleit a határ menti Szakolcán adta ki, ahonnan hamarosan Csehországba utazott. Jan. 26-án, már Olmützben, Bártfa városát újólag felhatalmazta a Lengyel- és Oroszországból jövõ kereskedõk megállítására és áruik lerakatására; márc. 1-jén, Prágában, a bártfai kereskedõket a tributumfizetés alól mentette fel valamennyi országában: Iványi I. 8.; ZsO II. 1. 170., 174.

114

Iványi I. 4. (1365. aug. 2.); I. 6. (1377. szept. 2.). – Valószínûleg már ezt megelõzõen, 1352-ben is adott ki Lajos király, ill. öccse, István herceg ilyen tartalmú engedélyt: CD IX. 2. 142–143. Erre hivatkozott késõbb Zsigmond 1427. évi kiváltságlevele, amely az Egyed napin kívül Keresztelõ Szent János napjára (jún. 24.) s az azt megelõzõ és követõ napokra is országos vásárt engedélyezett Bártfán: CD X. 6. 892–895.

115

Carolus Wagner: Diplomatarium comitatus Sarosiensis. Posonii et Cassoviae, 1780. 99–100.; CD IX. 5. 83–84.

116

S. Kutrzeba: i. m. 9–10.; vö. fentebb a 61. és 89. jegyzettel.

117

Iványi I. 4.

118

Iványi I. 6–7.; ZsO I. 63., 398. (1388. jún. 30.; 1394. okt. 1.) – Szandzivojra ld. fentebb az 52. jegyzetet.

119

Iványi I. 23., 48–49., 51–53.

120

“Concedimus […], ut nullus eorum [sc. habitatorum civitatis Bartfa] de universis ipsorum rebus mercimonialibus pro tempore per climata regni nostri per ipsos deferendis plus quam rectam medietatem tricesimarum in locis tricesimarum nostrarum solvere debeat”: Iványi I. 10. – Ugyanez év ápr. 8-án kaptak félharmincad-mentességet Zsigmond királytól Kõszeg polgárai öt évre: ZsO II. 1. 365.; 1406. jún. 30-án a soproniak, idõbeli meghatározás nélkül: Házi I. 1. 293–295.

121

Iványi I. 13. – Ld. alább a 230. jegyzetet.

122

Iványi I. 17.

123

A bártfai harmincadról 1418-tól 1444-ig: Fejérpataky László: Magyarországi városok régi szám-adáskönyvei. Bp. 1885. 163–599. passim. – A felsõ-magyarországi (kassai, szepesi és sárosi) harmincadok történetével Hunyadi János korában a 17. jegyzetben idézett dolgozatomban foglalkoztam. Ez idõre a Szepességben a lõcsei harmincad fiókja lett Lubló és Ófalu, Sáros megyében Bártfán kívül Eperjesen, Zemplénben pedig Sztropkón és Homonnán is harmincadállomás létesült. Ezekrõl: Gróf Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. XII. Oklevéltár. Pesten, 1857. 249–250.; ifj. Kemény Lajos: A kassai harmincad története a XVI. század végéig. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle (= MGSz) 1894. 304.; Iványi Béla: Eperjes szabad királyi város levéltára 1245–1526. Szeged, 1931. 133. – Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelye szerint Kassához, mint fõ-harmincadhoz, immár mint fiókhelyek tartoztak: Lõcse, Bártfa, Késmárk, Lubló, Sztropkó és Homonna.

124

Zemplén megyei harmincadhelyekrõl (mint az imént jeleztem) csak a 15. század közepétõl fogva ismerek említéseket. Az erdélyi harmincadokról – a 14. századra is visszatekintve – A harmincadvám Erdélyben és Havasalföldön a 15. század elsõ felében c. dolgozatomban írtam: TSz 1998. 33–41.

125

Károly Róbertnek a nagyszombati harmincadra utaló 1336. évi oklevele a morvaországi Brünn felõl jövõ, Nagy Lajosnak a zsolnai harmincadot említõ 1364-i oklevele a sziléziai Boroszló felé menõ kereskedelmi utat határozta meg, 1361-bõl idézett irata a Lengyelországból és Oroszországból (= Halicsból) érkezõ kereskedõket kötelezte Kassán való megállásra. Zsigmondnak 1402. jan. 22-én egyidejûleg kiadott oklevelei közül a Bártfának szóló szintén a Lengyelországból és Halicsból jövõ kereskedõket, a Lõcsének címzett pedig a Lengyelországba vagy Sziléziába kivitt, ill. az onnan behozott árukat említette. Még szélesebb forgalmú sávot fogott át nagyszombati oklevele, a sopronival és a pozsonyival szó szerint megegyezõen: “de regno nostro ad Alamanniam, Austriam, Bohemiam vel Moraviam, sive in regnum nostrum de partibus supradictis”. – A forráshelyekre ld. fentebb a 34., 47., 65., 99 és 113. jegyzetet.

126

Házi I. 1. 130.

127

Tkaloia (Civ.) I. 233–234.

128

Kováts Ferenc: Adalékok a dunai hajózás és a dunai vámok történetéhez az Anjouk korában. MGSz 1901. 460–461. – Ezt a rendelkezését 1374. júl. 1-jén csaknem azonos szöveggel megismételte: CD IX. 4. 569–571.

129

Amikor Zsigmond király 1407. márc. 3-án oklevélben biztosította Szakács László leleszi polgárt (Zemplén megye) arról, hogy áruival “élelemszerzés végett” háborítatlanul járhatja az országot, többek között a harmincadosok túlkapásaival szemben is védeni kívánta õt és embereit: ZsO II. 2. 19.; stb. – Jellemzõ, hogy az 1498. évi dekrétum is visszatért a kérdésre, 29. cikkelyében ismételten kimondván: “Harmincadot csak azoktól a dolgoktól kell fizetni, amelyeket az országból kivisznek; amelyeket azonban a határokon át nem visznek, azoktól harmincadot egyáltalán nem kell szedni”: CJH I. 610–611. – Sõt még az 1553. évi soproni országgyûlés is megismételte egyik artikulusában: nem szabad harmincadot szedni azok után a marhacsordák után, amelyeket “az országon belül hajtanak egyik helyrõl a másikra”: MOE III. 545.

130

A pesti hospesek 1244. nov. 24-i kiváltságlevele – amelyet a néhány évvel késõbb Budavárba áttelepülõk magukkal vittek – egyik pontjában arról szólt, hogy a város lakói minden vámtól (ab omni tributo) mentesek, kivéve a harmincadot (salva tricesima) és az óbudai káptalannak járó sóvámot: CD IV. 1. 326–329. – Az a tény, hogy ugyanez a kiváltságlevél a várost árumegállítási joggal is felruházta (naves et carinae descendentes et ascendentes cum mercibus et currus [vagy:curribus] apud eos descendant), valamint az, hogy a budai vásárvámot (tributum fori) a király (a vámtarifát tartalmazó 1255. júl. 25-i oklevele szerint: CD IV. 2. Budae, 1829. 310–313.) már elõzõleg el-adományozta a nyúlszigeti apácáknak – ami a kiesõ kincstári jövedelem pótlására, új illeték kivetésére ösztönözhetett (csakúgy, mint Esztergomban és Gyõrött) –, szintén a budai harmincad 13. századi eredetére vall. – Egy 1295. évi perben felmutatott oklevél már a budai polgárokat (cives Budenses) tekintette vámmenteseknek, a harmincadon kívül (praeter tricesimam): CD VI. 1. Budae, 1830. 358–360.

131

Téves az a nézet, hogy “a nagy állatkiviteli korszak elõtt” (amely a 15. század közepe táján kezdõdött) nem volt Budán és Székesfehérváron harmincadhivatal:Kubinyi András: Buda és Pest szerepe a távolsági kereskedelemben a 15–16. század fordulóján. TSz 1994. 14.

132

CD IX. 3. 47–48.; UBS II. 171. – A mázsaszekérre ld. fentebb a 46. jegyzetet. – A transire szót a középkori latinságban nemcsak átmenni, hanem általábanmenni, haladni, utazni értelemben is használták.

133

Nagy Lajos Levante-kereskedelmi törekvéseirõl írtam: La politica commerciale di Luigi d’Angio e la via di Zara. In: Studi in memoria di Luigi Dal Pane. Ed. Renato Zangheri. Bologna, 1982. 215–227.

134

Ugyanakkor a budai árumegállító jog hatálya alól a szebenieket fölmentette – hangsúlyozva, hogy ez nem érinti más kereskedõk árulerakási kötelezettségét: CD IX. 7. 297–301.; UBS II. 337–339. – A budai árumegállítás érvényét már 1367. júl. 29-én felfüggesztette a szebenieket illetõen, méghozzá “akár Bécsbe, Prágába, Zárába, Velencébe vagy másüvé” mennek tovább áruikkal: CD IX. 4. 50–51.; UBS II. 297–298.

135

CD IX. 4. 234–235.; UBS II. 361–362.

136

CD IX. 4. 227–229.; UBS II. 354–355.

137

Az 1403 és 1439 között szerkesztett Budai Jogkönyv (Ofner Stadtrecht) és az 1436-ban összeállított budai harmincadtarifa – az utóbbi biztosan, az elõbbi valószínûen Johannes Siebenlinder, egykori budai bíró és fõharmincados tollából származott – szemléletesen eleveníti meg elõttünk a budai piac forgalmát és a harmincadhivatal mûködését Zsigmond korában: Das Ofner Stadtrecht. Eine deutschsprachige Rechtssammlung des 15. Jahrhunderts. Hg. von Karl Mollay. Bp. 1959. A harmincadra ld. fõleg a Jogkönyv 67. és 69. cikkelyét, mely utóbbi szintén megállapítja (mint már az 1244. évi kiváltságlevél) a budai polgárok országos vámmentességét, aus genomen der königlich dreissigst. – A Siebenlinder-féle harmincadtarifa (1436. márc. 4.) szövegét, részben vagy egészben, többször kiadták: CD X. 8. 665–669.; Andreas Michnay–Paul Lichner: Ofner Stadtrecht. Pressburg, 1845. 275–276.; Kováts Ferenc: Nyugat-Magyarország áruforgalma a XV. században a pozsonyi harmincadkönyv alapján. Bp. 1902. 211–213.; Budapest történetének okleveles emlékei. (= BTOE) Összeáll. Kumorovitz L. Bernát. III. Bp. 1987. 270–273.

138

CD IX. 4. 554.; UBS II. 402. – Hasonló értelemben rendelkezett 1375. nov. 12-én: CD IX. 5. 79–80. – Vö. Kanizsai Miklós tárnokmester és Zala, Vas és Sopron megye ispánja 1393. szept. 7-i utasításával sárvári, lékai és kapuvári vámszedõihez, hogy a versus Teutoniam menõ, ill. onnan jövõ szebeni polgároktól csak atributum felét hajtsák be: UBS III. Hermannstadt, 1902. 61–62.

139

CD IX. 4. 423–424.; UBS II. 393–394.

140

Amikor “jogos és szokásos” kötelezettségeiket elismerve, a szebeni kereskedõk csupán – úgymond – a “méltatlan és jogtalan harmincad- és vámfizetés” ellen tiltakoztak, sérelmeiket Mária királynõ 1383. márc. 29-én az összes harmincadosokhoz és vámszedõkhöz signanter in Ovar constitutis intézett parancslevelében kívánta orvosolni: CD X. 8. 116–117.; UBS II. 573. – A Moson megyei Óváron, amely a Bécs felé tartó erdélyi kereskedõk útjába eshetett, nem harmincadot, hanem vámot szedtek akkoriban. Az óvári harmincadhivatalt vagy másfél századdal késõbb, 1531-ben, a marhakivitel nagy föllendülése idején állították fel: Acsády I.: i. m. 126.

141

Házi I. 1. 197. – Ld. fentebb a 40. és alább a 184. jegyzetet.

142

CD X. 3. 180–181.; X. 8. 407–408.; vö. Ortvay II. 3. 59. – Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelyében felsorolt fõ- és fiókharmincadok mind a külkereskedelmi útvonalak határszéli vagy ahhoz közel esõ pontjain voltak. A 29. cikkely szerint viszont még mindig maradt az ország belsejében három harmincadhivatal: a budai, a fehérvári és (az eddig nem szereplõ) pataji (dunapataji) – azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket is meg kell szüntetni, mihelyt jelenlegi zálogbirtokosuktól, Zápolyai István nádortól a király visszaváltja õket: CJH I. 610–613. – Megszüntetésükre azonban nem került sor. 1514-ben a budai harmincad fele részben Ákosházi Sárkány Ambrus országbírónál volt elzálogosítva: HO IV. Gyõrött, 1867. 445–446. – Ugyanebbõl az évbõl származik az az olasz nyelvû forrás, amely szerint a Velencébe irányuló marhakihajtás egyik útvonala a fehérvári harmincadon (Albaregal de trezesima) át vezetett délnyugat felé: T[agányi] K[ároly]: Marhakivitelünk Velencébe 1514-ben. MGSz 1899. 147.

143

Ferdinandus Knauz: Monumenta ecclesiae Srigoniensis (= Knauz) II. Strigonii, 1882. 252–253.

144

“Hogy Esztergom a vámhelyek között van felsorolva – írta Pleidell Ambrus Károly Róbert 1336. jan. 6-i, korábban idézett oklevelérõl –, azt bizonyítja, hogy Esztergom nem harmincadhely”: i. m. 37. – Ám ez az oklevél, amint láttuk, csupán a morva határ és Buda közötti tributumhelyeket sorolta fel megnevezetten, acivitasokban felállított harmincadokról pedig csak általánosságban szólt. Az utóbbi vonatkozásban egyetlen városra sem utalt név szerint: Nagyszombatra, Budára és Esztergomra sem. Ld. fentebb a 34. és 35. jegyzetet. – A következõ évben, 1337. dec. 24-én Telegdi Csanád esztergomi érsek a szóban forgó útvonalnak csupán az esztergomi egyház területére esõ szakaszán (az érseki falvakban és Esztergom-Németvárosban) fizetendõ vámokat módosította a Csehország felõl érkezõ kereskedõkkel élete tartamára kötött szerzõdésében; így a királyi (királynéi) harmincadra természetesen nem tért ki. Mindkét oklevelet ismertette Pór Antal: Külkereskedelmünk fellendülése a XIV. században. MGSz 1903. 433–435.

145

CD VII. 2. Budae, 1832. 232–235.; Endlicher 609–612.; Knauz II. 238–241. – Az 1288. évi esztergomi vámtarifa keletkezésének kérdését Domanovszky S.: A harmincadvám i. m. oldotta meg: 33.

146

“ … tribus vicibus successive venerunt cum manu valida et armata”: Knauz II. 474–476.; vö. 354–361. (1294).

147

Knauz II. 759–761.

148

Ludovicus Crescens Dedek: Monumenta ecclesiae Strigoniensis. III. Strigonii, 1924. 48–49.; vö. 58–61. (1325).

149

Pór Antal: Háborúság Esztergam[!] város és az esztergami káptalan közt a vám miatt. MGSz 1904. 189–191.

150

IV. Béla vámmentesítõ oklevele 1243-ban kelt: CD X. 8. 640–641. Az esztergomi vásárvámot pedig uralkodói adományok már a 12. század utolsó harmadától fogva, részletekben, de végül is teljes egészében a káptalan kezére adták: Knauz I. 123. (1174 körül); 137. (1188); 157. (1198). Meg-erõsítette az adományt II. András is: Knauz I. 310–311. (1235).

151

Ez nem volt üres szóbeszéd. Sor került ilyesmire nemegy helyütt ekkoriban. A Turóc megyei Szucsánban és Szentmártonban megverték a vámszedõt 1359-ben: CD IX. 3. 79–80., 134. Zágrábban megölték a harmincadost 1369-ben: Tkaloia (Civ.) I. 234–236.

152

Mindez azonban nem érinti a városon kívüli kereskedõknek a tarifa szerinti vámkötelezettségét: CD IX. 2. 598–601. – Károly Róbertnek 1335. márc. 26-án Hippolit mesterrel kötött nevezetes kamarabérleti szerzõdése szerint 4 aranyforint tett ki egy budai finom ezüstmárkát, 3 1/2 aranyforint egy budai közönséges ezüstmárkát (fizetõ márkát: marca pagamenti): Decr. I. 86.

153

CD IX. 3. 470–488.

154

“quorum maxima turba in curia nostra tunc temporis comparuerat”: 472.

155

Pór A.: Háborúság i. m. 197.

156

Az 1372 tavaszán kihirdetett pápai bulla hatására – amely a várost ismét egyházi tilalom alá vetette – az esztergomiak ígéretet tettek vámkötelezettségük teljesítésére, majd 1389-ben vállalták, hogy az elmaradt bírságok fejében húsz helyett huszonöt budai márkát fognak fizetni évenként vámátalány címén a káptalannak: Pór A.: Háborúság i. m. 197–199. – Ezt a helyzetet rögzítette (bár az átalány összegét nem jelölte meg) az 1397. évi egyházlátogatás jegyzõkönyve, amely szerint “Esztergom város polgárai a káptalannal kötött bizonyos megállapodás szerint vámot fizetnek évenként Szent Mihály ünnepe körül”: Visitatio Capituli Ecclesiae Metropolitanae Strigoniensis anno 1397. Közli: Kollányi Ferenc. Történelmi Tár (= TT). Új folyam 1901. 82. – Késõbb a budai márka árfolyama váltott ki vitát a város és a káptalan között. 1457-ben a budai tanács szakértõi véleménye szerint “egy budai márka 4 aranyforintot ért, 1/4 aranyforint híján”: Pór A.: Háborúság i. m. 201–202.

157

A két legrégibb harmincadhellyel bíró város: Esztergom és Gyõr forgalmának hanyatlásában – aminek harmincadhivataluk megszûnése, ill. áthelyezése is egyik tünete volt – Buda és Pozsony kereskedelmi fölemelkedésén kívül az a körülmény is közrejátszott, hogy érseki, ill. püspöki székhelyként meglazult a kapcsolatuk a királlyal, és csak idõ kérdése volt, hogy királyi városrészük is egyházi fennhatóság alá kerüljön. Vö. Salamon F.: i. m. II. 211., 247.; Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. 26.; Pleidell A.: i. m. 46–47.; Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Bp. 1984. 150–151.

158

“ … nec ipsos mercatores […] in locis tributorum praedictis ultra praedictum modum exactionis tributi […] angariari faciatis”: ADE I. 343–345.

159

“ … non maius tributum in locis tributorum, nisi tantum, quantum mercatores de Bohemia et de Moravia solvere teneantur”: ADE II. 47.

160

“ … per ampliores exactiones tributarias ab his, quae in praemissis regalibus litteris seriatim exprimuntur, molestare […] nullatenus praesumatis”: ADE II. 390–392.

161

ADE II. 481. (1357. júl. 6.)

162

“Volumus nihilominus […], ut mercatores Pragenses et Nurimbergenses tricesimas nostras veras et ab antiquo consuetas, prout alii mercatores nostri regni persolvunt, sic et ipsi persolvere teneantur”: ADE II. 482–484.

163

Jellemzõ, hogy a kiváltságlevélben következetesen tributumokról és tricesimákról, tributariusokról és tricesimatorokról, loca tributorum et tricesimarum-ról esik szó: CD IX. 3. 495–498. – Vö. Lajos királynak pár hónappal késõbb, 1366. márc. 22-én kelt, a Bécs és Buda között fizetendõ dunai vámokat (exactiones tributorum aquaticorum) szabályozó oklevelével, amelynek végén külön hangsúlyozta, hogy a vámok szabályozása nem érinti a kereskedõk harmincadfizetési kötelezettségét (tricesimis tamen salvis manentibus a mercatoribus praenotatis): CD IX. 3. 526–527.

164

Hóman B.: A magyar királyság i. m. 237., 240–243. – Azzal a véleményével azonban nem tudunk egyetérteni, hogy noha “a harmincadigazgatás szervezetére és kezelésére vonatkozó adataink Károly Róbert korából nem maradtak, […] a harmincadigazgatás megszervezését Károly Róbertnek kell tulajdonítanunk”: 240.

165

“ … tricesimas nostras ubique in regno nostro existentes et omnimodam procurationem earundem […] magistro Saracheno anno in praesenti iterato duximus committendas et universos reditus earundem tricesimarum fideliter […] administrandos nostrae maiestati”. Egyben szigorú büntetéssel fenyegette azokat a kereskedõket, akik “új és szokatlan utakat” keresve a harmincadhelyeket megkerülni próbálják: CD IX. 3. 313–315.

166

Szerecsen Jakab mester – fõként a felesége hozományával járó Hont megyei Százd falu birtokba vételével kapcsolatban – már egy évtized óta feltûnt egyes oklevelekben mint kamaraispán (comes camerarum regalium), így 1352. nov. 5-én: CD IX. 2. 145–146.; 1353. ápr. 20-án: Horváth Tibor Antal–Huszár Lajos: Kamaragrófok a középkorban. NumK 1955–1956. 25.; 1358. febr. 4-én: AOkm. VII. Bp. 1920. 35–36. – Ebben az idõben került a szerecsenfej jegy is a koronás jegyû budai aranyforintokra: Huszár Lajos: A budai pénzverés története a középkorban. Bp. 1958. 53., 142–143.; vö. alább a 175–176. jegyzettel. – Szerecsen Jakabnak a pénzügyigazgatásban játszott kulcsszerepét mutatja, hogy 1362-ben a pécs-szerémi (egyesített) pénzverõ- és bányakamara-ispáni és a harmincadosi hivatal mellett az erdélyi sókamarának is ispánja volt (comes camerarum salium Transylvanorum): CD IX. 3. 310–311.; IX. 7. 208–209. (1362. jún. 30. – Az elsõben téves olvasat: magistro Barathono magistro Saracheno helyett.)

167

Házi I. 1. 130. – Hasonlóképpen, személy szerinti megnevezés nélkül, a tricesimator noster vel homo suus kifejezés olvasható a Pozsonyhoz és Sopronhoz 1364. jún. 11-én intézett királyi oklevelekben: CD IX. 3. 389–390.; IX. 6. 127–128.; Házi I. 1. 130–131.

168

Saracenus Jakab mester ez évben is betöltötte az erdélyi sókamaraispánságot is, és mellette testvérei is feltûntek. Az oklevél teljes címzése ugyanis így hangzott: “magistro Saraceno comiti camerarum [salium] partis Transylvanae ac tricesimatori regni sui vel fratribus eiusdem”: CD IX. 3. 489–490.; IX. 6. 133–134.

169

Tkaloia (Civ.) I. 233–234. – Emellett továbbra is ispánja volt az erdélyi sókamarának. Egy 1366. máj. végi oklevél mint comes camerarum et salifodinarum in Deesakna et Deesuara szól róla: UBS II. 247.

170

“Ex insinuatione magistri Michaelis dicti Beuldre tricesimatoris et comitis camerarum nostrarum salium”: A zichi és vásonkeöi gróf Zichy-család idõsb ágának Okmánytára. III. Szerk. Nagy Imre, Nagy Iván és Véghely Dezsõ. Pesten, 1874. 371. – Feltehetõleg rokona volt Beldre Fülöp udvarnokispánnak, akit Szécsi Miklós országbíró 1352. dec. 2-i ítéletlevele említett: AOkm. VI. Bp. 1891. 401., valamint leszármazottja annak a Peuldre Péternek, aki egyike volt a Károly Róbert 1323. jan. 6-i kamarabérleti szerzõdésében megnevezett pénzverõkamara-ispánoknak (comites camerae): Decr. I. 76.

171

CD IX. 4. 177.; IX. 7. 284–285.

172

CD IX. 4. 341–342.; IX. 6. 162–163.; IX. 7. 309–310.

173

1369. febr. 3-án mint magister Jacobus Sarachenus comes camerae Syrmiensis et Quinqueecclesiensis, castellanus de Owar szerepelt egy királyi oklevélben:Horváth T. A.–Huszár L.: i. m. 26.; 1370. máj. 29-én mint magister Saracenus comes camerae Quinqueecclesiensis, László nyitrai püspökkel együtt, a király küldötteként, a dalmáciai Trauban ítélkezett: Josephus Koller: Historia episcopatus Quinqueecclesiensis. III. Posonii et Pestini, 1806. 107.; CD IX. 4. 254–256.

174

“ … intuitis […] fidelium servitiorum meritis magistri Saracheni comitis camerarum nostrarum Syrmiensis et Quinqueecclesiensis […] in cunctis nostris et regni nostri agendis sibi confisis”: CD IX. 4. 337–339.

175

Huszár L.: A budai i. m. 63–64., 157.

176

Végrendeletét 1375. ápr. 9-én foglalták írásba a Cherso szigeti közjegyzõ hivatalában: CD IX. 7. 376. – A szerecsendénárok késõbbi forgalmára: Zala vármegye története. Oklevéltár. II. Szerk. Nagy Imre, Véghely Dezsõ és Nagy Gyula. Bp. 1890. 180. (1381. dec. 8.); Sopron vármegye története. Oklevéltár. I. Szerk. Nagy Imre. Sopron, 1889. 485. (1387. júl. 22.); Iványi B.: Eperjes i. m. 55. (1399. márc. 23.); stb.

177

HO V. Gyõrött, 1873. 156–157.

178

Teke Zsuzsa: Firenzei üzletemberek Magyarországon 1373–1403. TSz 1995. 135.

179

Mályusz E.: Zsigmond i. m. 160.

180

CD IX. 7. 451–452.

181

Lajos király 1366. aug. 29-i oklevele még az országos harmincados zágrábi vicetricesimatoráról, és 1371. szept. 21-i rendelkezése is a fõharmincados pozsonyivicetricesimatorairól beszélt: 169. és 172. jegyzet. Az alább idézendõ 1383. ápr. 11-i, meg 1384. márc. 14-i irat is megtartotta még ezt a terminológiát: a harmincadispánnak és az egyes harmincadhelyeken mûködõ alharmincadosainak szólt. – De egy 1389. jan. 9-i oklevél már a harmincadispánoknak és eorum tricesimatoribus volt címezve, hasonlóképpen a továbbiak zöme. Ld. alább a 184–185., ill. 195. és 205. jegyzetet.

182

Király János: Pozsony város joga a középkorban. Bp. 1894. 221. – A szóban forgó oklevelekre ld. alább a 184. és 185. jegyzetet.

183

Az 1370. aug. 24-i oklevél: Házi I. 1. 157.; vö. fentebb a 16. és 76. jegyzettel. – Az 1375. nov. 20-i irat a harmincadmentességet kiterjesztette azokra az idegen kereskedõkre is, akik igazolni tudták, hogy soproni polgároktól vásárolták borukat vagy gabonájukat: 170–171.

184

Házi I. 1. 197–198.

185

Ezt az oklevelet Fejér György két ízben közölte, mindkétszer Nambusculi olvasattal: CD X. 3. 14–15.; X. 8. 131–133. – Éppen egy nappal korábban, 1384. márc. 13-án kelt – mint fentebb láttuk (73–74. jegyzet) – Mária királynõnek az az oklevele, amely a harmincadispánnak (nevét Rambusculusnak olvasva) kassai ténykedésére vonatkozott. Itt a harmincadvámnak az új, “koronás” dénárveretekben való megfizettetését szorgalmazta, amire a királynõ parancsot is adott: CD X. 1. 151–153.; Kemény L.: i. m. 86–87.

186

“ … quia de rebus mercimonialibus forensium seu advenarum hominum, […] necnon de vinis super eisdem rebus ipsorum cambialiter comparatis […] tricesima reciperetur”.

187

A zágrábi káptalan által még 1343 nyarán lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy “a királyné úrnõ [zágrábi] harmincadosai a legutóbbi idõben [novissimis temporibus] kezdtek harmincadot szedni az országon kívülre [extra regnum] vitt áruk után és ezzel megterhelni a kereskedõket. Meg-elõzõleg csak azon áruk után kívántak és szedtek harmincadot, amelyeket a kereskedõk Magyarország határain túlról [de extra finibus terrae regni Hungariae] hoztak Zágrábba. Megállapítást nyert az is, hogy a külföldi kereskedõk, miután eladták [behozott] áruikat, és megfizették utánuk a harmincadot, akkor – ha Zágrábban árukat vásároltak kivitel céljából [si quas merces Zagrabiae deferendas extra regnum comparassent] – utánuk harmincadot nem fizettek”: Tkaloia (Civ.) I. 167.; Smioiklas XI. 72–73. (1343. aug. 2.). – A vizsgálatra ld. még Tkaloia (Civ.) 165–166., 168–169.; Smioiklas XI. 66–70., 74–75.

188

Domanovszky S.: A harmincadvám i. m. 15., 20.; valamint az 1. jegyzetben id. munkámban: 59–60.

189

Fõként a behozatalt illetõen kedvezményt engedélyezõ oklevelekben tartották ezt kívánatosnak. Pl. a Lublóról kivitt áruk után “tributum et tricesimam solvant more consueto”: CD IX. 1. 152. (1365. máj. 1.); a Pozsonyból kereskedés céljából Ausztriába vagy Csehországba kivitt áruktól “tricesimam more alias consuetorecipere et exigere non omittatis”: CD IX. 4. 342. (1371. szept. 21.); a Pozsonyból kivitt áruk “tricesimentur, ut est moris”: CD IX. 6. 176. (1374. jan. 8.). – Vö. fentebb a 22., 23. és 96. jegyzettel.

190

CD X. 1. 208–209. (1385. jan. 6.) – Mint kamaraispánt említette egy három évvel késõbbi oklevél is: ZsO I. 66. (1388. júl. 15.)

191

ADE III. Bp. 1876. 548–550.; 568–572. (1384. dec. 20.; 1385. jan. 16., márc. 9.)

192

ZsO I. 1.

193

Házi I. 1. 222.

194

Róluk (is) szólhatott Zsigmond 1388. jan. 24-i oklevelének az a (fentebb már idézett) passzusa, amely szerint a gallicusok, akik a magyarországi harmincadok és vámok jövedelmeit bérlik, Kassán nem állnak meg áruikkal, és harmincadfizetés nélkül próbálnak a városon átutazni: ZsO I. 40.; vö. fentebb a 72. jegyzettel.

195

“ … magistris Johanni, germano magistri Saracheni et Francisco Bernaldi [!] comitibus tricesimarum suarum vel eorum tricesimatoribus et hominibus ipsorum ubique intra ambitum regni sui constitutis”. – S az oklevél záradékában: “futuris etiam comitibus ipsarum tricesimarum nostrarum et eorum tricesimatoribus ac hominibus ipsorum”.

196

Házi I. 1. 222–224.

197

Az uralkodó ezen a napon felszólította a zágrábi káptalant: iktassa be új adomány címén magister Franciscus Bernardi de Florentia budai polgárt a Zágráb megyei Jasztrebarszka királyi birtokba: ZsO I. 87.

198

Errõl visszamenõleg a trónkövetelõ Nápolyi László Capuában 1393. júl. 11-én kelt oklevelébõl értesülünk, amely a Szerecsen-család páduai származására is bizonyságul szolgál. Jakabot Sarracenus de Padua-nak, öccsét, Jánost Johannes de Padua-nak nevezte: ADE III. 349.

199

ZsO I. 514–515., 521., 525–526., 528.; CD X. 2. Budae, 1834. 454–455., 488–490. – Vö. még Zsigmond 1398. márc. 24-i és ápr. 10-i oklevelével, amelyben a szigeteket a harmincad- és a sókamara bérletével együtt a néhai Garai Miklós nádor fiaira ruházta: CD. X. 2. 541–544., 645–647.

200

Ld. pl. egregius Petrus Zerechen de Mezteghnew: CD X. 4. 644–646 (1407); HO V. 206. (1460), 305–306. (1470); stb.

201

Ekkor megengedte neki, hogy jasztrebarszkai adománybirtokát bármely egyházi vagy világi személynek elidegeníthesse: ZsO I. 293.

202

CD X. 3. 180–181.; X. 8. 407–408.; Ortvay II. 3. 59. – Vö. fentebb a 142. jegyzettel.

203

Bernardi Ferenc életútjáról (akit más budai latinusokkal együtt történt 1403. évi fogságra vetése sem tett tönkre anyagilag) ld. Mályusz Elemér: Az izmaelita pénzverõjegyek kérdéséhez. In: Budapest Régiségei 1958. 302–307. – Visszavonulása után is pénzügyi szaktekintélyként tartották számon: ZsO VI. Bp. 1999. 252., 350. (1417. aug. 24., dec. 13).; így nem meglepõ, hogy élete végén újból kapcsolatba került az országos pénzügyekkel, mint Berzeviczi Péter altárnokmestere: BTOE III. 2. 59. (1421. jún. 21.); Házi I. 2. Sopron, 1923. 211–212. (1422. jan. 28.) – Fia vagy rokona volt az a Bernardi Gáspár, akit mint civis Budensis praesentisque anni tricesimarum nostrarum comes – a német szövegben dreysker und purger ze Ofen – Borbála királyné, 1417. máj. 17-i és jún. 9-i oklevelei szerint, velencei ékszervásárlással bízott meg: Házi I. 2. 124–126.

204

Ventura Gallicus de Florentia már 1358-ban szõlõt vett zálogba a pozsonyi határban: CD IX. 2. 705–707.

205

ZsO I. 288., 435.

206

Házi I. 1. 245–246.

207

A pozsonyi Venturiakról ld. még Ortvay II. 2. Pozsony, 1898. 272., 396., 415.; Lederer E.: i. m. 149.; Teke Zs.: i. m. 141. – Venturi Jakabnak Gáspár nevû fiáról: CD X. 5. Budae, 1842. 89–92. (1410) és 582–583. (1415).

208

“ … universis et singulis comitibus trecesimarum [!] […] regalium nunc constitutis et in futurum constituendis ipsorumque officialibus …”: Házi I. 1. 253–254.

209

“Item assumpsimus eidem universas tricesimas nostras ubique intra climata regni nostri habitas […] similiter ad manus fideles eiusdem magistri Petri [filii Georgii de Vereb] dare et assignare”: Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. Bp. 1880. 436–439.

210

ZsO I. 376. (1394. ápr. 30). vö. fentebb a 75. jegyzettel.

211

ZsO I. 565., 569., (1397. dec. 3., 1398. jan. 5.) – Kamerer Ulrik késõbb megint harmincadispán lett, bizonyos Teuler Konráddal együtt, Zsigmond 1411. jan. 26-i oklevelének tanúsága szerint: Házi I. 2. 37.

212

Az utóbbi idõben a jeles német gazdaságtörténész, Wolfgang v. Stromer több tanulmányban foglalkozott Nürnbergi Márk szerteágazó tevékenységével, nem tartózkodva némely túlzásoktól sem. (Egyikrõl pl. ld. dolgozatomban: A levantei kereskedelem erdélyi útvonala I. Lajos és Zsigmond korában. Századok 1975. 23.) Ezekre e helyütt nem térek ki, mert zömükben túlesnek a jelen dolgozat tárgykörén.

213

1398. máj. 11-én Bernardus familiaris Marci de Norinberg a király részérõl teljesített kifizetést Krakkóban: BTOE III. 1. 126. – Zsigmond 1399. júl. 29-i (alább részletesen tárgyalt) oklevele Marco de Nuremberga comiti tricesimarum, nov. 2-i rendelkezése pedig Marco de Nuremberga comiti monetarum aureorum in Buda címre szólt: BTOE III. 1. 144.

214

Zsigmond 1387. ápr. 13-án megerõsítette Mária királynõnek a sárvári polgárok soproni harmincadmentességérõl szóló oklevelét: CD X. 1. Budae, 1834. 351–353.; ZsO I. 1.; 1390. febr. 26-án a Kanizsaiak városának, Kismartonnak a lakosait fölmentette a harmincadfizetés alól, különösen, ha Sopronon keresztül az ország déli részeivel kereskednek: CD X. 1. 605–607., 607–610.; ZsO I. 159.; 1397. júl. 27-én a zsolnaiakat tíz évre mentesítette a harmincadtól: CD XI. 534.; ZsO I. 540.; stb.

215

Házi I. 245–246. – Ld. fentebb a 205. jegyzetet.

216

Házi I. 1. 261–263.

217

Hacsak azt nem tartjuk efféle elõzménynek, hogy 1386. ápr. 13-án Zsigmond, akkor még mint a trón várományosa, megígérte a soproni polgároknak, hogy iránta és Mária királynõ iránt tanúsított hûségükért, mihelyt koronás magyar király lesz, mindennemû harmincadfizetés alól fölmenti õket: Házi I. 1. 211–212.

218

Házi I. 1. 263–264.

219

ZsO II. 1. 346.; vö. fentebb a 81. jegyzettel. – Nürnbergi Márk volt a relatora annak az 1404. jún. 15-i oklevélnek is, amelyben Zsigmond megerõsítette a kassaiak (már Károly Róberttõl nyert) tributum-mentességét egészen a Tisza és Sajó folyóig: ZsO II. 1. 386.

220

ZsO II. 1. 362.

221

CD X. 4. Budae, 1841. 283–284. (tévesen 1404-re datálva).

222

Thallóczy Lajos: Középkori gazdaságtörténeti adatok Nürnberg levéltáraiból. MGSz 1900. 77.

223

Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár története elsõ kötetéhez. I. Budán, 1870. 121., 123., 126., 129.; CD X. 4. 337–338., 507–508.; ZsO II. 1. 483.

224

Tudták ezt a magyarországi viszonyokban jócskán érdekelt lengyel kereskedõk is. “Lengyelországban nincsenek ezüstbányák – válaszoltak Krakkó elöljárói a pénzveréssel kapcsolatban hozzájuk intézett kérdésre 1406. márc. 12-én –, hanem ezüstbõl itt csak annyi van, amennyit a kereskedõk hoznak ide […] De manapság Nürnbergi Márk a magyarországi ezüst forgalmát olyannyira megkötötte, hogy nem lehet mástól vásárolni, csak tõle; õ pedig a kereskedõknek annyival drágább árat szab, amennyivel akar”: BTOE III. 1. 450. – Nos, éppen az 1405. évi dekrétum szigorította meg a nemesfémek és a réz kiviteli tilalmát 15. artikulusában: Decr. I. 203.

225

“ … universi mercatores, negotiatores et alii cuiuscunque status et conditionis homines extra regni nostri limites mercimonia seu res mercimonales et venalesdeferentes et exportantes tricesimam partem, quemadmodum de illis, quae introducuntur in regnum, solvere et amministrare teneantur”: Decr. I. 205–206.

226

Zsigmond 1406. ápr. 21-i oklevele említette utoljára ebben a tisztségben, olyan felszólítással, hogy védje meg Bártfát minden jogtalan követeléssel szemben: Iványi12.; ZsO II. 1. 573.

227

Iványi 12.; ZsO II. 2. Bp. 1958. 1–2.

228

“ … novam tricesimam, videlicet quam de rebus et bonis extra regnum educendis exigi nuper commisimus, […] decrevimus abolendam, […] mandantes, quatenus a modo deinceps […] novam per nos nuper institutam tricesimam super ipsos cives […] de Posonio nequaquam exigendo, ab eisdem solummodo tricesimam ab antiquo exigi solitam recipere debeatis”: CD X. 4. 606–607.

229

CD X. 4. 607.

230

Zsigmond 1407. jún. 4-én tudatta Kassa tanácsával: megbízta Rozgonyi Simont egyebek közt azzal, hogy Kassa képviselõivel együtt menjen Ófalura, és ott a lengyelországi küldöttekkel beszéljék meg a magyar–lengyel kereskedelem vitás kérdéseit: CD X. 4. 588–589.

231

Iványi 13.; ZsO II. 2. 59.

232

Zsigmond király 1408. márc. 7-én adta tudtára nobili Mosticio, domino Poznensi, tricesimarum et urburarum comiti: az eperjesieket egy évre fölmentette a taxa regalis fizetése alól, hogy a városfal építését befejezhessék: Iványi B.: Eperjes i. m. 64–65. – Musticz Polonus-ról mint surányi (Nyitra megye) várnagyról, 1403-ból van korábbi adatunk: CD X. 4. 253. – Utóbb, Mustichius Pozna-viensis-ként említve, számos okmány szólt két Mustichius-testvér (ZsO II. 2. 128., 350.) Zsigmondnak nyújtott kölcsöneirõl és az értük zálogba vett birtokokról: Lederer E.: i. m. 187., 234., 236.; ZsO IV. Bp. 1994. 175., 374.

233

“ … aliqualem alleviationem et etiam recompensam […] concessimus, quod huiusmodi mercatores ac negotiatores […] per quaecunque loca tributorum seu teloniorum nostrorum regalium […] sine aliquali solutione tributaria transire valeant”: Decr. I. 206.

234

Vö. az 1. jegyzetben idézett munkámban: 68–69., ahol a recompensát az indokoltnál kevésbé értékeltem.

235

ZsO. II. 1. 457.

236

Iványi B.: Eperjes i. m. 61–62.

237

CD X. 4. 399.

238

CD. X. 4. 587–588.

239

ZsO II. 2. 345.

240

CD X. 5. Budae, 1842. 113–114.

241

CD X. 6. Budae, 1844. 96–98.

242

Ld. a 238–241. jegyzetet.

243

1408. máj. 7.: Iványi 13.; 1408. máj. 6., szept. 5.: Házi I. 2. 7., 12.; 1409. jan. 27., máj. 5.: ZsO II. 2. 203., 237.; 1409. jan. 6.: W. v. Stromer közlése alapjánMályusz E.: Zsigmond i. m. 164., 297.; 1412. ápr. 3.: ZsO III. Bp. 1993. 474.; 1412. ápr. 9.: MTT 1861. 133.; 1415. máj. 13.: ZsO V. Bp. 1997. 204.; 1415. aug. 29.: TT 1884. 246–247. – Krizskó Pál feltételezte, hogy az utóbbi idõpontban Nürnbergi Márk körmöci kamaraispán volt: A körmöci régi kamara és grófjai. Bp. 1880. 16–17., 60. Holott csak részt vett egy tanácskozáson (Ozorai Pipóval és másokkal együtt), amely a kamarába beszolgáltatott ezüst átvételi áráról tárgyalt.