Bálint Csanád

Bálint Csanád

1943-ban született, Kassán. Az MTA Régészeti Intézetének igazgatója.



• Erre egyszerű válaszolnom: Apám régész volt. Bár egyáltalán nem nevelt arra, hogy az ő szakmáját folytassam (gyerekként mindenféle más akartam lenni), a közvetett hatások és benyomások a gimnázium végére mégiscsak összegződtek. Az egyetemen apám barátai voltak a professzorok, gondoskodásuk abban nyilvánult meg, hogy igen szigorú szemmel figyeltek (rám fért); László Gyula segítsége pl. abban mutatkozott meg, hogy a vizsgákon mindig nagyon sokat követelt tőlem. Meghatározó volt az elsőéves számára, hogy professzora az akkor megjelent könyvébe azt írta ajánlásként: "B. Cs-nak, mint jövendő munkatársnak". Az első év végén néhány nap alatt, és teljesen egyedül kellett döntenem arról, hogy jelentkezzem-e a moszkvai egyetem azon szakára, melynek területén később 25 éven át kutattam (steppei népek régészete). Más lett volna belőlem itthoni tanáraim, barátaim, a 20. sz. szellemi áramlataira való ráeszmélés, az Egyetemi Színpad, egy NDK út, a Francia Intézetben elnyert és a Riviérán elvégzett nyelvtanfolyam stb. nélkül. Ugyanígy ismeretek, módszer szempontjából sorsdöntő volt az egyetem után Franciaországban töltött tanév is, ami akkoriban különlegesség számba ment. Aztán jött a korai barátság Bóna Istvánnal, aki nemcsak a mai magyar régészek legtöbbjének volt tanára, de az egész európai régészet- és kora középkori történettudomány messze kiemelkedő egyénisége. Módszert, kritikai szemléletet a világ egyik legnagyobb tudású orientalistájától kaptam (Czeglédy Károly). Sokszor volt szerencsém is, amit többé-kevésbé tudatosan igyekeztem is kihasználni.



• Igen, rengeteg. László Gyula és Bóna István csepegtette belém azt, ami különben a kora középkori magyar régészet specialitása: az interdiszciplináris látásmódot; ezért mindig kerestem a kapcsolatot más tudományok művelőivel. Nemcsak a történészekkel (a kora középkori régészet elképzelhetetlen történettudomány nélkül), de kezdetben - a magyar őstörténet iránti érdeklődésem következtében - az orientalistákkal (turkológusok, mongolista, sinológus, iranista) és a finnugristákkal is. (Bennem nem dúlt ugor-török háború.) A néprajzról a Szegedi Múzeumban ragadt rám észrevétlenül valami, később olvasmányokra és barátokra is szert tettem. A művészettörténetbe a legutóbbi években szerettem bele, Bizánc jelentőségét csak néhány éve fedeztem föl. A természettudományok iránti érdeklődést biológia-földrajz szakos anyukámnak és az élet alakulásának köszönöm (pl. egy házban laktunk az antropológus Bartucz Lajossal és Farkas Gyulával, az egyik gyerekkori barátom annak az MTA Genetikai Intézetnek kutatója, melynek igazgatójával az intézetünk most kezd nagyszabású közös projektbe.)



• Erről keveset beszélek, így is többen tudják, mint szeretném, hogy a nagyszentmiklósi kincsről írok monográfiát, mert alighanem többet várnak tőle a kelleténél. Hiába tárgyalom ugyanis a kincs sokféle vonatkozását újszerű módon és új adatokkal, én - a 200 éve előttem járóktól eltérően - már tudom, hogy a végtelen számú és mélységű problémát nem oldom meg; erre csak egy nemzetközi team lenne képes. A jövő évtől kezdve az említett projekt keretében a honfoglalók etnogenezisével és művészetével foglalkozom. Egy sor elméleti-módszertani (pl. mi az avar? mi a honfoglaló magyar? hogyan terjed a kultúra?), valamint politikai kérdés is izgat (pl. régészet és nacionalizmus mint világjelenség, miért a dilettánsok szörnyű vonzódása a magyar őstörténethez?). Majd kiderül, hogy az intézet vezetése és egészségem remélt folytatódása mellett mennyi jut ezekre