Kővé vált őslények: a fosszíliák

ővé vált őslények: a fosszíliák

Az ősmaradványok, azaz a fosszíliák a fosszilizáció folyamata során alakulnak ki változatos helyzetben, formában és méretben. Több különböző fosszília-típus ismert, az őslénytani információ ennek, valamint a megtartási állapotnak a függvénye.

A fosszilizációról

Az egyes földtörténeti korokban élt élőlények - általában szilárd - részeinek vagy életműködéseinek nyomait ősmaradványoknak (fosszíliáknak) nevezik. Az ősmaradvánnyá válás folyamatát fosszilizációnak nevezik, aminek több körülmény szerencsés megléte a feltétele.
Az első a szilárd váz megléte. Az őslények lágy részei ugyanis a szervezet pusztulása után elbomlanak, míg a szilárd váz (amely lehet mész, kitin, csont stb.) hosszú ideig fönnmarad és sok információt árulhat el az egykoron élt példányról. A másik feltétel a pusztulást követő gyors betemetődés. Ha egy maradvány viszonylag épen és gyorsan beágyazódik, akkor konzerválva van és a további sérülésektől, megsemmisüléstől az őt körülvevő üledékes közeg már megvédi. A betemetődés leggyakrabban a nagy üledékgyűjtő medencékben megy végbe, így a fosszíliákra az üledékes kőzetekben (pl. tengerekben, óceánokban leülepedett kőzetek) bukkanhatunk. Sok esetben tömegesen előforduló maradványokra bukkanunk, ami nem feltétlenül jelent tömeges elpusztulást. Nagyon gyakran ugyanis a tetemek kisebb-nagyobb szállítódást szenvednek (amivel természetesen együtt jár a maradvány bizonyos mértékű sérülése is), míg a szállító közeg (áramlatok például) összehordják, és egy adott helyen rakják le az elhalt szervezeteket.
A betemetődést követően a fosszília története már egyezik az őt magába fogadó kőzet későbbi történetével, ami lehet alaki vagy anyagi változás, szerkezeti módosulás stb., amely olyan mértékű is lehet, ami a fosszília megsemmisülésével járhat. Éppen ezért az egyes ősmaradványok megtartási állapota és az általuk tárolt paleontológiai információ különböző.

Fosszíliafajták

Az ősmaradványok közül a változatlan példányok, a teljes tetemek nyújtják a legtöbb őslénytani információt, hiszen itt az elhalt szervezetek teljes épségben fönnmaradtak. Természetesen ezek a legritkább fosszíliák, éppen ezért egy-egy nagyobb lelet fölbukkanása mindig kisebb-nagyobb szenzációt kelt. A teljes tetemek leggyakoribb fajtái közé a borostyánba zárt rovartetemek tartoznak, de a Szibériában talált, jégbe fagyott mamut, valamint "Ötzi", az Alpok gleccserében megfagyott ősember szintén változatlan példánynak tekinthető.
Az ún. pszeudomorfózák szintén gazdag paleontológiai információ-tartalommal bírnak. Ezek úgy keletkeznek, hogy a tetemek anyaga a betemetődés után lassan és fokozatosan kicserélődik. Ilyenek például a kovásodott fatörzsek, amikor a kőzetben vándorló kovasavas oldatok töltik ki az eredeti szerves anyagot. A pszeudomorfózáknál az eredeti szövet is kitűnően tanulmányozható, ezért igen értékes fosszíliáknak tekinthetők. A lehíresebb megkövült fatörzsek a földtörténeti középidő (mezozoikum) jura időszakában élt hatalmas nyitvatermői, melynek maradványai az USA Arizona államában, a Petrified Forest (Megkövült eredő) Nemzeti Parkban találhatók, de hazánkban Ipolytarnóc környékén egy 25 millió évvel ezelőtti vulkánkitörés kovasavas oldatai szintén csodálatosan szép miocén kori fatörzsmaradványokat őriztek meg az utókor számára.
Vázrészek, csontmaradványok igen gyakran kerülnek elő az üledékes kőzetekből. Ezek elég ellenállók ahhoz, hogy a betemetődést követően sokáig fönnmaradjanak. Kagylók, csigák héjai, rovarok kitinpáncéljai igen gyakoriak. A gerincesek közül jó néhány teljes csontvázat találtak, amely segítségével tökéletesen rekonstruálható nem csak az állat mérete és alakja, de gyakorlatilag életmódja, viselkedése, szokásai is.
Az őslénytani anyagban leggyakrabban kőbelekkel találkozunk. A kőbelek anyaga általában megegyezik a tetemet magába záró üledékes közegével és csak a váz belső jellegzetességeit tükrözi vissza. A lágy részek elpusztulása után a finom üledék a legkisebb résen is behatol a váz belsejébe és a lágy részek eltűnése után maradt üreget teljesen kitöltheti. Ha a váz anyaga a fosszília előkerülésekor még megmaradt, akkor héjas kőbelekről beszélünk. Hazánk pannon homokbányáiban jellegzetesek a héjas és héjatlan congeria (népies nevén kecskeköröm) és limnocardium szép kőbelei, amely kagylók a Pannóniai-medencét a mintegy 12 és 5 millió év között elborító Pannon-beltengerben éldegéltek.

Egyéb fosszíliák és életnyomok

Az eddig említett fajták voltak a legfontosabb fosszília-típusok. Rajtuk kívül léteznek még réteges-lemezes szerkezetű bekérgezések (pl. a bükki Szalajka-patak mészben gazdag forrása sok növénymaradványt kérgezett be), továbbá finom üledékbe leülepedett lenyomatok, kövületkitöltések stb. Az idáig tárgyalt ősmaradványok az egykoron élt élőlények teljes vagy részleges maradványai, ezért ezeket valódi fosszíliáknak nevezik.
Akadnak azonban olyan maradványok, amelyek az egykor élt élőlények különböző élettevékenységeinek emlékeit őrzik. Ezeket életnyomoknak vagy pedig nyomfosszíliáknak nevezik. Ezek mindig helyben keletkeznek, és ott is gyakoriak lehetnek, ahol valódi fosszília nem került elő a kőzetből. Pécs mellett a vasasi szénbánya meddő jurakorú rétegeiben például igen gyakran megtalálhatjuk a magyar dinoszaurusznak, a komlószaurusznak lábnyomát, melynek alapján arra következtetnek, hogy az állat két lábon járt és mintegy két, két és fél méter magas lehetett. Csontváz vagy egyéb maradvány azonban sosem került elő.
A nyomfosszíliák, mivel szoros kapcsolatban vannak környezetükkel, sok mindent elárulnak az egykori élettérről, tehát elsősorban környezetjelző szerepük miatt nagy a jelentőségük. Az életnyomok lehetnek lakás, pihenés, táplálkozás, mászás, iszapfalás nyomai, de sérülések és egyéb életnyomok is tartoznak ide. Az ősállatok megkövesedett ürülékei, a koprolithok szintén a nyomfosszíliák közé tartoznak.

Csuták Máté