Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. november 29., hétfő

A népvándorlás és honfoglalás korának (1–10. század) régészete

A népvándorlás és honfoglalás korának (1–10. század) régészete


FEJEZETEK

Népvándorlás kora

Egyes népvándorláskori germán népek (pl. a markomannok, quadok) kutatása még igencsak kezdeti stádiumában van, s az 5. századi forrásokból ismert etnikumok (pl. szkírek, szvébek, rugiak és {V-382.} kis-alföldi herulok) biztos régészeti azonosítása is a jövő kutatásának feladata.
szarmata gyűjtőnév alá tartozó iráni népek (jazigok?) az 1. század közepén jelentek meg az Alföldön, s a 2. század végére már az egész területet megszállták (alánok?). 424 utáni jelenlétük máig vitatott. Kutatásukkal a magyar régészet behatóbban az 1930-as évek óta foglalkozik. Az első összefoglalást Alföldi András írta (Budapest története. I/1. kötet, 1942). Telepeik kutatását az 1930–1940-es években Párducz Mihály kezdte meg Csongrád megyében, s alapvető tanulmányokat (Szeged, 1931, 1935), könyvet (A szarmatakor emlékei Magyarországon. 1–3. [1941, 1944, 1950] és idegen nyelvű összefoglalót (Acta Archaeologica, 7, 1956) írt. Több mint négy és fél évszázados történetük azonban kimaradt a tíz kötetre tervezett Magyarország története 1. kötetéből (1984). Az utóbbi évtizedekben Kőhegyi Mihály (1935–), Istvánovits Eszter (1958–), Kulcsár Valéria, Vaday Andrea (1944–) és Vörös Gabriella (1952–) ásatásai és tanulmányai a legfontosabbak. Az autópálya-ásatásoknak és a megelőző útkutatásoknak köszönhetően hatalmas kiterjedésű telepeket tártak fel (M3-as: Polgár, M5-ös: Kiskundorozsma, S-9: Dusnok). Példamutató az 1994-ben leletmentett Kompolt-kistéri telep komplex monografikus feldolgozása (1999).
A római irányítással, valószínűleg 322–332 között, a szarmata szövetségesek területén kivitelezett alföldi Csörsz-árok (Ördög-árok) a legmonumentálisabb Kárpát-medencei építmény a maga közel 600 km-es hosszúságával. Ezeknek a limeskutatással összefüggő alföldi hosszanti földsáncoknak a kérdése a 20. században jutott el az első szintézisekig (Balás Vilmos könyve [1961] és német nyelvű cikke [1963]; Garam Éva–Patay Pál–Soproni Sándor: Sarmatisches Wallsystem in Karpatenbecken, 1983). Bakay Kornél szerint a Csörsz-árok nem köthető a szarmatákhoz (1997).
Kiemelkedő jelentőségű az 1930-as évek óta ismert, a Szentes-nagyhegyi 20. sír, amelybe egy valószínűleg szakrális szerepkörű nőt temettek; diadémja ábrázolásainak legújabb feldolgozása (1997) kapcsán hitviláguk mélyebb rétegeit ismerhettük meg.
hunok Kárpát-medencei uralma 380–454 közöttre datálható. A 20. század első hun fegyveres áldozati lelete 1900-ban Pécs-Nagykozáron („Pécsüszög”), szőlőforgatáskor került napvilágra; Hampel József 1905-ben még a 7–8. századra keltezte és avarnak tartotta, tévedését 1926-ban Alföldi András korrigálta. A hun régészet európai alapjait rakta le az ázsiai és európai (benne a magyar) anyag ismertetésével Pósta Béla nagy könyve (1905). A hun régészeti hagyaték legfontosabb elemének felismerése Takács Zoltán érdeme, aki egy 1913-ban megjelent tanulmányában – Hampel szkíta meghatározásával (1905) szemben – kimutatta, hogy a bronz üstök a hunok hagyatékának részei. Supka Géza Európában elsőként (1914) és helyesen a hun emlékek körébe vonta a már közel öt évtizede gótnak interpretált wolsheimi (Mainz közelében) leleteket és gyűjtötte össze a hunok magyarországi éremleleteit (1915). Az első egységes, elemző és összefoglaló, az addig ismert leletek egészét közlő munka Alföldi Andrásé (Leletek a hun korszakból és etnikai szétválasztásuk, 1932).
Móra Ferenc
Móra Ferenc
1912-ben, 1926-ban (Móra Ferenc [1879–1934]) és 1934-ben került elő a Szeged-nagyszéksósi hun főméltóság halotti áldozatához tartozó, közel 200 – részben arany – darabból álló kincslelet. A 20. század első fele kutatási eredményeit összegezte több fontos munkájában – a hunok ázsiai eredetét tagadó – Fettich Nándor (A hunok régészeti emlékei című tanulmány az Attila és hunjai [1940] című kötetben; Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez, 1951; A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet, 1953). László Gyula cikkei (1951) az aranyíj kapcsán {V-383.}helyesen mutattak rá a hun társadalom valódi szerkezetére. Ugyanő a hun fegyverzetről készített összefoglalást (1973). Párducz Mihály Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn (1963) című, Alföldi András nyomdokain haladó munkája a szarmata, keleti germán és alán stb. elemeket vizsgálta. Kovrig Ilona alapvető tanulmányt írt a 19. század végén előkerült csornai diadémáról (1985). A hunok hagyatékának legújabb monografikus feldolgozása Bóna István nevéhez fűződik: A hunok és nagykirályaik (1993; németül is, 1994).
gótok tárgyi emlékanyagának felismerése a magyar régészet, jelesül Pósta Béla és Kovács István (1880–1955) érdeme, akik 1906–1912 között publikálták a marosszentannai temető anyagát. Az emlékanyagot ezért Marosszentanna–Csernyahov kultúra névvel illeti a kutatás. Hampel József az ilyen leletegyütteseket még avarnak tartotta, de őt már szentesi temetőásatása anyagának közlésekor (1903–1904) Csallány Gábor élesen bírálta, és Hampellel ellentétben germánokról írt. A délkelet-erdélyi vizigótok leletkataszterét (1969) Székely Zoltán (1909–) készítette el. A leletanyag és a néptörténet új összefoglalása Bóna István nevéhez fűződik (Erdély története, 1. kötet; Magyarország története, I/1. kötet).
gepidák a hun korszak előtt (3. század második fele), alatt és után (a késő avar korig) is jelen voltak a Kárpát-medence északkeleti, majd délkeleti és keleti, valamint délnyugati térségében. Fettich Nándor monográfiában dolgozta fel a gepida királyi család hagyatékát jelentő szilágysomlyói II. kincset (1932). Az 1797-ben előkerült I. és az 1889-ben megtalált II. kincs (utóbbit 1929-ben vásárolta meg a Nemzeti Múzeum) első, együttes és teljes (a Berlinben, Bécsben és Kolozsváron őrzött anyaggal) bemutatására 1999-ben Budapesten került sor. Az érmihályfalvi gazdag sír és a marosveresmarti temető leteteit Roska Márton publikálta (1930, 1934). Az apahidai I. sírleletet, amely egy Kolozsvár környéki királyi központot sejtet, szintén Fettich tette közzé (1953) – igaz, elhibázott kormeghatározással. Banner János Hódmezővásárhely-gorzsai temetőásatásának (1933) feldolgozása igazolta a gepigák 5–6. századi alföldi jelenlétét, amit előtte a szakma három évtizeden át kétségbe vont. A gepida leletek kataszterét Csallány Dezső (1903–1977) adta közre (Archäologische Denkmäler der Gepiden im Mitteldonaubecken, 1961). A legmodernebb szintézist – a korai szakasz elkülönítésével – Bóna István készítette (Erdély története 1., 1988), aki korábban a MTA II. Osztály Közleményeiben (1978), illetve a Hereditas sorozatban megjelent (1974) könyvében is foglalkozott hagyatékukkal. A Hunok–Gepidák–Langobardok (1993) című kézikönyv ugyancsak Bóna István irányítása alatt készült. Településeik kutatása – nagyobb léptékben és tudatosan – csak az utóbbi másfél évtizedben, főként Cseh János munkálkodása révén indult meg.
Részlet a szilágysomlyói II. kincsből
Részlet a szilágysomlyói II. kincsből
Az 510–568 között itt élt langobard népesség, a Kárpát-medence történetében egyedülálló módon, a nordikus nagyrasszhoz tartozott. Településeik – mivel feltételezett, a hajdani felszínre épült faházaikat a későbbi évszázadok földművelői elpusztították – nem maradtak fenn, sem nálunk, sem Európában. Tárgyi emlékeiket az 1870-es években Német- és Olaszországban is felismerték, első feltárt hazai temetőjüket 1892-ben publikálta Sőtér Ágost (1837–1905). Hampel József 1905-ben megjelent monográfiájában mégis 7–9. századi „Meroving–Karoling” leletekről írt. Fordulatot hoztak a nemzetközi kutatásban is Rhé Gyula jutasi és várpalotai temetőásatásai (1930-as évek), annak ellenére, hogy ezekhez egyoldalú etnikai elméletek („Restgermanentum”) tapadtak az 1960-as évekig. 1958–1978 között teljes családi és nemzetségi temetők mintegy 400 sírját tárták fel pl. Rácalmáson, {V-384.} Hegykőn, Szentendrén, Kajdacson, Tamásiban (közölte: Bóna István), Vörsön (Sági Károly, 1964), Fertőszentmiklóson (Tomka Péter [1940–], 1980), Mohácson (Kiss Attila [1939–1999], 1964) és Keszthelyen (Sági Károly és Müller Róbert, 1991 és 1988). A langobardok hazai régészeti hagyatékát először Bóna István foglalta össze az Acta Archaeologica 7. (1956) kötetében és a Hereditas sorozatban megjelent könyvében. A legújabb kézikönyv (Hunok–Gepidák–Langobardok,1993) szintén Bóna István irányításával készült el.

Az avar (567–822) és a Karoling-kor (9. század) kutatása

A 20. század elején Hampel József rendszerező munkáiban (1905, 1907) a ma már a 7. század végére–8. század elejére keltezett griffes-indás anyagot még szarmatának tartotta. E téves kormeghatározás revízióját az 1920–1930-as években Alföldi András és Fettich Nándor végezte el. Fettich egyik fő műve (Az avarkori műipar Magyarországon, 1926) ötvöstechnikai megfigyelései miatt máig alapvetésnek számít. Később Rhé Gyulával a jutasi és az ösküi (Prága, 1931), majd egyedül a dunapentelei temető közlését készítette el (1936). A világhírűvé vált, lemezpáncélt is tartalmazó kunszentmártoni avar ötvössírt Csallány Dezső közölte (1933). Csallány 1100 lelőhelyet feldolgozó nagy corpusa (Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa, 1956) máig a kor kutatóinak „Bibliája”. Klárafalván Móra Ferenc is feltárt egy korai ötvössírt. Értékes tanulmányt és monográfiát publikált az avarokról László Gyula (Adatok az avarság néprajzához, 1941; Études Archeologiques sur l´histoire de la Société des Avars, 1955).
A kunszentmártoni ötvös sírjának préselőmintája
A kunszentmártoni ötvös sírjának préselőmintája
Az 1950–1960-as évektől az avarok kutatásában Bóna István munkássága vált meghatározóvá. Tanulmányban foglalta össze az avar kor kutatástörténetét (Acta Archaeologica, 1971), majd aMagyarország története I/1. és az Erdély története 1. kötete általa írt fejezeteiben, valamint Die Awaren. Ein asiatisches Reitervolk an der mittleren Donau (Franfurt am Main–Nürnberg, 1985) című munkájában a teljességre törekedve foglalta össze a kutatás eredményeit. A fegyverek topográfiai szempontú értékelésével Szentpéteri József (1954–) foglalkozott (Acta Archaeologica, 1993, 1994). Ugyanő szervezi és szerkeszti a közép-európai kutatók összefogásával készülő – megjelenés alatt lévő (könyv és CD) – új ADAM-ot (Csallány idézett, Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa című könyve után).
A korszak anyagközlő sorozata a Nemzeti Múzeum gondozásában megjelenő Avar Corpus (1973–1999 között öt kötete jelent meg). Új sorozatként 1994-től adják ki Budapesten és Debrecenben azAvar Corpus Füzeteket. A magyar kutatóknak is fontos fóruma az 1992-től Bécsben megjelenő Awarenforschungen.
A Kárpát-medencéből – 1999-ig – több mint 50 000 avar kori sírt ismerünk. A különösen fontosak közül említhető a Győr-téglavetői (ásatója: Börzsönyi Arnold, 1902-től), a csengelei (Török Gyula, 1930-as évek), a halimbai (1961–1965), a pilismaróti (Fettich Nándor publikálta 1965-ben) és a solymári (1971–1974) lelet. A kisalföldi temetőket 1972-től közreadó Tomka Péter alapvető megfigyeléseket tett a temetkezési szokásokról (tájolás, kés a sírban, koporsó). A környei temetőt Salamon Ágnes (1923–1986) és Erdélyi István (1931–) publikálta (1971). Az eddig feltárt legnagyobb, 1282 síros temetőt Garam Éva kutatta (1965–1972), majd közölte (Das awarenzeitliche Gräberfeld von Tiszafüred, 1995). A kölkedi avar kori gepida temető feltárása és német nyelvű publikálása (1996) Kiss Attila érdeme. A Budakalász-dunaparti és a Zamárdi-rétiföldek egyenként kb. 5000 sírosra becsült temetőinek feltárása folyamatban van, róluk eddig előzetes közlemények jelentek meg.
{V-385.} Avar vezetők sírjait tárták fel Dunapentelén (három lovas férfi és egy nő, köztük egy aranyveretes kardos férfi, 1908), Igaron (három nő és egy aranyveretes öves férfi, 1898–1928), Bócsán (valószínűleg fejedelmi temetkezés, magányos, a 7. század végén aranyövvel, aranykarddal, aranykehellyel eltemetett férfi, 1935), Kecelen (kisebb főnök sírja aranykarddal, de ezüstövvel, 1935), Nagykőrös határában (az aranyveretes kard főméltóság sírjára utal, 1981). Talán kagáni temetkezés a Kunszentmiklós-Bábony határában 1971-ben talált, aranyveretes öveket és fegyvereket, arany ivókürtöt stb. tartalmazó sír; a H. Tóth Elvira (1929–) által hitelesített és publikált (1992) temetkezés ma már világhírű.
Az avar kor településeinek kutatása néhány évtizedes múltra tekinthet csak vissza, s még ma is elég elhanyagolt terület. Az első házat 1962-ben Trogmayer Ottó tárta fel Bokros (Csongrád megye) határában. Az első, nagy kiterjedésű telepásatás 1966-ban Dunaújváros határában indult Bóna István és felesége vezetésével, amelynek anyagát Bóna önálló kötetben publikálta (1973). Ezt Szőke Béla Miklós (1950–) Körösök vidéki összefoglalása (1980), majd Bálint Csanád (1943–) eperjesi településközlése (1991) követte.
A kora avar kor kerámiájáról Csallány Dezső összefoglaló tanulmányt (1940), Rosner Gyula (1936–) több cikket (1970–1972), Vékony Gábor bővebb tanulmányt (1974), Vida Tivadar (1962–) cikkeket és könyvet (1991, 1992, 1999) írt. A késő avar kori közép-ázsiai eredetű, aranyedényt utánzó, sárga kerámia és a Karoling-kori díszkerámia közötti genetikai kapcsolatról szóló vitában Cs. Sós Ágnes azt képviselte, hogy a késő római hagyományt a késő avarok közvetítették a Karoling-kor felé. Más vélemény szerint ez a kerámiatípus nomád gyökerű, és formailag a nagyszentmiklósi kinccsel vethető össze. A korongolatlan bográcsok és sütőharangok megtalálhatók a későbbi, magyar anyagban is. Ezeket a tárgyakat az 1980-as évek elejéig magyar etnikumjelzőnek gondolta a kutatás. Újabban – Szőke Béla Miklós nyomán (1980) – felmerült késő avar kori eredeztetésük.
Az avar, illetve a magyar íjak és tegezek rekonstruálása Cs. Sebestyén Károly (1876–1956) érdeme (1930, 1932). Munkásságát Szőllősy Gábor (1954–) folytatja. A csontveretes tegezekkel elsőként Fettich Nándor (1936), majd Török Gyula (1954), Kürti Béla (1971), Madaras László (1986) és Straub Péter (1997) foglalkozott. A korszak lovas temetkezéseiről Kiss Attila (1962), Mesterházy Károly (1987), Lőrinczy Gábor (1984–1985) és Kiss Gábor (1995), a nyergekről Garam Éva közölt értekezést (1969). Az avar kori viseletről meghatározó jelentőségűek László Gyula tanulmányai. A gyöngyök tipokronológiájáról több tanulmányt (1995, 1996, 1997) jelentetett meg Pásztor Adrienn, aki foglalkozott más ékszerekkel (1986) és a páncélviselettel is (1995).
A sírok állatcsontleleteivel több évtizede foglalkozik a kutatás. Példaértékű a bólyi (Bökönyi Sándor, 1963), az alattyáni (Kovrig Ilona, 1963) és a kiskörei temetők (Garam Éva, 1979), valamint a Mátra-vidéki temetkezések (Szabó János Győző, 1981) feldolgozása, továbbá Szőke Béla Miklós monografikus mélységű tanulmánya a sopronkőhidai temető ürügyén. A sírok bizánci érméiről a legrészletesebb adatgyűjtést Somogyi Péter (1957–) könyve (1996) tartalmazza.
A 9. században három döntő esemény történt a Kárpát-medencében: az avar kaganátus felbomlása, a Karoling Birodalom terjeszkedése, majd a magyar honfoglalás. Ezt jól tükrözi pl. a Vörs-Papkert B temető anyaga (716 sírral), amelyben 1983–1994 között késő avar griffes-indás, Karoling- és honfoglalás kori (35 sír) temetkezéseket tárt fel Költő László (1948–) és Szentpéteri József. A felismert Karoling tárgytípusokkal már a század eleje óta foglalkozik a kutatás (pl. Nagy Géza [1855–1915], 1913).
{V-386.} A bolgárok erdélyi jelenléte (Maros-völgyi sóbányák megszállása) erősebb lehetett, míg – feltételezett – alföldi jelenlétükre csak igen gyér adatok utalnak (pl. a szentesi bronz lovasfigura). A 820-as években a Balaton–Rába–Zala–Mura vidékére beköltözőszlávok és a Karoling peremkultúra kérdése a II. világháború után másként merült fel. Rendkívül intenzívvé vált a 840 körül alapított Zalavár (Mosaburg) kutatása (Radnóti Aladár, Fehér Géza [1890–1955], Cs. Sós Ágnes). Fehér Géza a 9. század végétől a 12. századig tartó szláv–magyar együttélés négy szakaszáról beszélt. Cs. Sós Ágnes a szláv népesség 9. századi nyugat-magyarországi meglétéről vallott nézeteit németül megjelent monográfiájában tette közzé (1973). Szőke Béla Miklós kutatásai szerint Zalavár köré dunai bolgár, déli, nyugati és északi szláv, valamint germán csoportok telepedtek le (Kehida, Nagypáli, Zalakomár stb.). A nyugat-magyarországi etnikai és/vagy kulturális keveredésre korábban Török Gyula világított rá (az 1956–1960 között feltárt sopronkőhidai 9. századi temetőről írt publikációjában, 1973).
László Gyula „kettős honfoglalás”-elmélete az 1950-es évek erőteljes pánszlávizmusa ellenében, azt ellensúlyozandó született meg.
Az avarok kereszténységének kérdésével legkorábban és legrészletesebben László Gyula foglalkozott (1935, 1940, 1968). Újabban Vékony Gábor tárgyalta (1997) ezt a kérdést, kiegészítve a magyarság korai (8–9. század fordulója) megtérítésének lehetőségével.
A Keszthely határában és környékén, az avar hatalom területén, illetve peremén, kb. 40 km átmérőjű körzetben (13 temetőben, 21 lelőhelyen), antik hagyományokat is őrző keresztény lakosság élt, az ún. Keszthelyi kultúra (a 6. század közepétől az avar kor végéig) hordozói. (Az elnevezést Hampel József használta a Lipp Vilmos által a 19. század végén feltárt sírok anyagára.) Az 1950-es évek végén végzett keszthelyi hitelesítő ásatások sírleletei (kosaras fülbevaló, kígyófejes karperec, korongos fibula stb.) alapján körvonalazta Kovrig Ilona a közösség nőtagjainak speciális viseleti elemeit. Legnagyobb temetőjük feltárása 1985-től Perémi Ágota (1959–) irányításával Lesencetomaj határában folyik. Máig vita tárgya, hogy antik népesség élt-e itt tovább, vagy hadifogolyként letelepített, esetleg visszatelepült népességet kell az emlékanyagban látnunk. Ugyancsak évtizedek óta tart a vita a nagyszentmiklósi kincsleletről, annak keltezéséről, földbe kerülésének idejéről (8. század eleje vagy vége) és etnikumhoz kapcsolásáról. Felirataival először Németh Gyula (1890–1976) foglalkozott, besenyőnek tartva azokat. A kincs Bóna István (1984) szerint avar emlék, Vékony Gábor viszont török–magyar–szláv tulajdonosok sorrendiségét feltételezi a rovásírásokat tárgyaló könyvében (1987). A külföldi kutatók körében természetesen más elméletek (frank, bolgár, morva eredet) a népszerűek.
Az avar kor időrendjéről és szakaszairól szintén évtizedek óta zajló, igazából máig lezáratlan tudományos vita folyik. A kutatás először – Fettich Nándor és Csallány Dezső elképzelésére visszavezethetően (1930–1940-es évek) – korai és késő avar korról beszélt. Kovrig Ilona az alattyáni temető feldolgozásakor (1963) vezette be a közép avar (átmeneti) kor fogalmát, ami szerinte 670 körül kezdődött („lemezes” csoportok: a „fejedelmi” temetkezések lelőhelyeiről elnevezett Tótipuszta-Igar-kör) és az Avar Birodalom újjászervezését, új területek bekebelezését jelentette volna. 670 után három-négy évtizeddel (a 8. századtól) később, a késői avar korban bontakozott ki a griffes-indás kultúra. Bóna István felosztása (1988) szerint a korai avar kor (567–675) három szakaszra bontható, az utolsó (átmeneti) periódus 630–675/700 közé keltezhető, a késő avar kor pedig a nagyszentmiklósi stílussal zárul.
{V-387.} Az avar kori tárgyakon (edények, íjcsontok, tűtartók) fennmaradt rovásírások (nagyrészt rövid személy- és méltóságnevek) kérdésével a régészek közül Vékony Gábor foglalkozik a legintenzívebben (1987). Szerinte a kora avar kori jánoshidai tűtartó és a 7. század elejei kunágotai ezüskorsó felirata valószínűleg köztörök, a közép avar kori tótipusztai edényfelirat és a kiskőrösi kehely felirata bolgár–török, a környei temető 7. század végére keltezett sírjának íjmarkolatlemezén és a szarvasi késő avar kori tűtartón lévő rovásfelirat ősmagyar (késői ősmagyar) nyelvű. Harmatta János nyelvész (1983) és Róna-Tas András turkológus (1986) eltérő olvasatai és a vita kifejtése túlfeszítené e tanulmány kereteit.
Az avar továbbélés lehetőségét Szabó János Győző felvetette a Szarvas-kákapusztai temetőről megjelent rövid tanulmányában (1966), s ezt újabban a temetőt részletesen feldolgozó Szalontai Csaba (1967–) egy közleményében (1992) bizonyította is; eszerint a 9. század közepétől a 10. század első negyedéig tapasztalható folyamatosság alapján a késő avarok és a honfoglalók (három sír) együttélése joggal felvethető. Hasonló következtésekre jutottak a feltárók a vörsi temető (1992; 4 honfoglaló lovassírral) kapcsán, valamint az ártándi temető 9. századi népességére vonatkoztatva, akik bizonyára megérték a honfoglalást (Kralovánszky Alán, 1996). Szabó János Győzőtől nem állt távol a „kettős honfoglalás”-elmélete sem. Bálint Csanád monográfiájában (1989) közölte a dunacsébi késő avar temetőnek a British Múzeumban mért 14C adatát, amely 969±66 év. A László Gyula-i hipotézis azonban már a következő időszak kutatástörténetéhez vezet át.

A honfoglalás kora (9–10. század)

A trianoni békediktátum érzékenyen érintette a korszak kutatását, ugyanis ettől kezdve a magyar kutatásnak le kellett mondania a honfoglalók szállásterületének mintegy feléről. Ezeken a területeken az új nemzetállamok – sok esetben még ma is – elutasító álláspontja a meghatározó. Nincs törekvés az e korból meglévő emlékek megőrzésére – ha pedig mégis előkerülnek –, megtartásukra, publikálás esetén pedig gyakori a „félrekeltezés”.
Az első honfoglalás kori sír 1834-ben került elő Ladánybene-Benepusztán. Hampel József összegző írásaiban és monográfiáiban (A magyar honfoglalás kútfői, 1900; Altherthümer des frühen Mittelalters in Ungarn, 1–3., 1905; Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről, 1907) a magyarság hagyatékát (összesen 175 lelőhely alapján) „A” és „B” csoportra bontotta. Eszerint az „A” a honfoglalók, a vezető réteg, a magyarok, a „B” a soros, szegényesebb mellékletű temetők, a szlávok anyaga lenne. E sematikus és egyoldalú képet csaknem fél évszázaddal később Szőke Béla (1913–1961) vizsgálta felül.
Addig azonban fontos lépések történtek. A kolozsvári Zápolya utcában 1911-ben, majd 1941–1942-ben temetőt tártak fel, amelynek anyagával Kovács István (1942) és László Gyula (1942, 1944, 1945) foglalkozott. Nagy Géza tollából megjelent az erdélyi leletek első összefoglalása (Archaeologiai Értesítő, 1913), majd Fettich Nándor alapműve a honfoglalók fémművességéről (1937). Fettich hívta fel elsőként a szakma figyelmét a tárgy készítési és eltemetési idejének különbözőségére, s felismerte a keleti párhuzamok fontosságát. A leletekből Móra Ferencen és Cs. Sebestyén Károlyon kívül ekkor csak Fettich igyekezett tárgyakat rekonstruálni.
A század legnagyobb hatású, korszakhatárt jelző magyar régészeti munkájaként 1944-ben jelent meg László Gyula fő műve, A honfoglaló magyar nép élete; ennek szemlélete, a „régészeti néprajz” a 20. század második felének meghatározó hazai archeológiai teóriája. Ugyanakkor olyan axiómákat (pl. a lovas temetkezések típusainak meghatározása) fektetett le és {V-388.} olyan kérdéseket vetett fel, amelyek a további kutatásokat alapvetően determinálták. Felvetéseit, pl. a hiányzó kengyel = fakengyel tézisét Kőhalmi Katalin (1926–) és Dienes István (1929–1995) igazolta. A nagycsaládok László Gyula-i fetisizálását már Fettich erősen bírálta könyvismertetésében. Szőke Béla a magyar köznépi (addig szlávként interpretált), soros temetők felismerésével színesítette a társadalmi palettát A honfoglalás és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei (1962) című könyvében. Ennek „adatbázisa” volt – 1239 lelőhely regisztrálásával – Fehér Géza–Éry Kinga–Kralovánszky Alán A Közép-Duna-medence magyar honfoglalás és kora Árpád-kori sírleletei (1962) című katasztere.
A szocializmus agresszív szakaszában a pánszláv elméletet igazolására 1951–1954 között Zalavárott (a 9. századi Mosaburgban) az ország legnagyobb ásatását vezette Fehér Géza. Az új kutatás 1961-től néhány évig, majd 1973–1992 között Cs. Sós Ágnes vezetésével folyt. Ennek hatására egy időre ismét lábra kapott Jan Eisner szlovák kutató 1930-as évekbeli elmélete, aki a köznépet szlávoknak tartotta, és az ún. bjelo-brdoi (Szlavónia) kultúra hordozóiban vélte felfedezni őket. Újabban Bóna István az így nevezett tárgyi emlékanyagot az Árpád-kori magyarság etnikumok feletti hagyatékával azonosította, ami csak a honfoglalás után alakult ki.
Ma vezető- és középrétegről, valamint köznépről beszél a kutatás, s ezeket a társadalmi rétegeket a temetők nagyságában és szerkezetében is tükröződni véli.
A László Gyula-iskola egyik legkiemelkedőbb személyisége, Dienes István – nagy hatású Tiszaeszlár-bashalomi, szakonyi, orosházai ásatásai és néhány tárgytípus (veretes öv, tarsoly, lószerszámzat) régészeti-néprajzi rekonstruálása révén – korszakalkotó módon bővítette képünket; összefoglaló munkája: A honfoglaló magyarok (1972). A honfoglaló magyarság hiedelemvilágát vázoló írásai (pl. a szemfedőről: 1963, a lélekhitről: 1978) is meghatározóak, bár újabban Benkő Mihály (1940–) közölte a szemfedő eredetével kapcsolatos észrevételeit (1988, 1993). Az évszázad egyetlen hitelesen feltárt fejedelmi és/vagy vezérsírja a szlovákiai Zemplénben került elő. Az ásató V. Budinský-Krička és Fettich Nándor kötete (1973) nem kis vitát váltott ki.
A honfoglalók társadalmi szerkezetének megrajzolását nem kis mértékben gátolja, hogy a több mint egy évszázada folyó feltárások ellenére alig néhány teljesen feltárt sírkerttel rendelkezünk. Ilyen – a kutatás által nagycsaládinak, nemzetséginek vagy kiscsaládinak, másként középrétegbelinek tartott – temetők: Bashalom I. (feltárása: 1945, 1958), Bashalom II. (1947, 1958), Eperjeske (1920), Szentes (1953–1954), Szakony (1962), Tiszajenő (1967), Karos III. (1988–1989). A nagyobb, köznépi temetők sorából Kál (1966–1967), Ibrány (1985–1990), Algyő (1973–1976), Karos II. (1986–1988) említhető. A legnagyobb köznépi a Kérpusztán Szőke Béla által kiásott (1950–1951) 388 síros, valamint a Halimba-Cseresen Török Gyula vezetésével leletmentett 932 síros temető (1952–1954). Utóbbi német nyelvű publikációja (1962) a magyar társadalom köznépi rétegének végleges elkülönítését, Szőke elméletét erősítette meg, vele egy időben, de tőle függetlenül. E temetők közé sorolandó az az 519 síros magyarhomorogi (feltárását 1961-ben Dienes kezdte meg, s 1987-ben Kovács László [1942–] fejezte be), valamint a Papp Lászlónak köszönhetően megtalált (1962–1967) és a Kiss Attila jóvoltából teljesen feltárt majsi temető (1132 sírral). Bakay Kornél Székesfehérvár környéki anyagot közlő munkái (1966–68), valamint Ipoly menti honfoglalás és államalapítás kori temetőásatásai (1978) jelentősen hozzájárultak ismereteink gyarapodásához, miként Bálint Csanádnak a 10. századi dél-magyarországi emlékeket összefoglaló, 1991-ben publikált munkája is.
Az eperjeskei tarsolylemez
Az eperjeskei tarsolylemez
A temetők bokrokban, egy részük pedig földvárak (pl. Bihar, Szabolcs) közelében {V-389.} találhatók. A karosi temetőbokorban három temető volt (ásatói: Horváth Tibor, Révész László [1960–]); utóbbinak komplex monografikus publikációja az ember- és állatcsontok feldolgozásával Miskolcon jelent meg (1996). Ilyen temetőcsoportosulásokat ismerünk még Kenézlőről, Bezdédről, Tiszaeszlárról, Rakamazról stb. Vannak temetőink, ahol sírsorok (pl. Bezdéd, Eperjeske), máshol csoportok képezik a belső rend alapját. Újabban azonban – a nagyobb temetők többségénél, pl. Karos, Algyő (Kürti Béla, 1980) – ezek kombinációjáról beszélnek a szakértők. A 10–11. századi temetkezési szokások máig alapvető összefoglalását Tettamanti Sarolta írta meg (1975).
A honfoglalók településeiről még László Gyula alapműve (1944) sem sokat tartalmaz, s e kevés adat is téves. Ugyanis sátorlakókról szól. (Tomka Péter észrevétele szerint a jurta a száraz, hideg vidék lakóalkalmatossága.) A valódi és célzott településkutatás csak a 20. század második felében kezdődött el, szorosan kapcsolódva a temetők környékének terepbejárásához (a település nyilván a temető közelében van), és összefüggött a modern településrégészet megerősödésével. Ilyen szempontból úttörő jelentőségű volt Valter Ilona (1938–) egyetemi szakdolgozata (Régészeti adatok a Bodrogköz honfoglalás kori településtörténetéhez, 1964). Tiszaeszlár határában a temetők (Bashalom I–II.) mellett a települést is egyedülálló módon tárta fel 1962–1966 között Kovalovszki Júlia (1931–).
A települések kutatásához kapcsolódott, s a honfoglalás és Árpád-kori régészet nagy vállalkozásaként indult (1969) a nemzetségi és ispáni központok kutatása, amely központi támogatással 1975-ig tartott. A szabolcsi központ kutatása (1969–1971) a honfoglalás korára vonatkozóan nem sok eredménnyel járt. Közben Fodor István és Németh Péter (1941–) néhány temető (Vontatópart, Kisfalud) és az ispáni vár kutatását kezdte meg, de ezzel a munka be is fulladt. A sáncvárak kutatása a mai napig szinte központi támogatás nélkül folyik, elsősorban Nováki Gyula (1926–) iránymutatásai alapján.
A korszak kutatásának másik nagy vállakozása – az 1966-tól a Magyar Nemzeti Múzeumban szerveződő – honfoglalás kori corpus (a leletek teljes kiadása) lett volna. Első és máig egyetlen köteteként Kiss Attila Baranya megye 10–11. századi anyagát közölte (1983). A karosi temetőket feldolgozó monográfia (1996) már egy új sorozat első részeként jelent meg.
Bizonyos tárgytípusok – és ezzel összefüggésben mesterségek – kutatástörténetében is frontáttörést jelentett László Gyula munkája (1944), hiszen a korábbi vélekedésekkel szemben bizonyította: nemcsak a magyarok szolgái voltak a kézművesek, de magukat a honfoglalókat is mesterembereknek tekinthetjük. Elődeink (és az avarok) legrettegettebb fegyverét, az íjat alapvetően Cs. Sebestyén Károly rekonstruálta. A nyugalmi állapotban lévő íj tegezét László Gyula az 1954-ben előkerült kenézlői lelet alapján (1955) rajzolta meg, a készenléti íjtegez felismerése Révész László (1991), a nyíltegez újraalkotása Zichy István (1879–1951) érdeme (1917), az utóbbit László Gyula és Révész László fejlesztette tovább.
A kétélű kardok, szablyák, lándzsák, harci balták összegyűjtése és osztályozása Fettich Nándor, László Gyula (szerinte pl. a prágai Szt. István-kard északi eredetű és Szent István koronázásig használt fejedelmi fegyver lehetett), Bakay Kornél (igazolta a kardok nyugat-európai eredetét), Fodor István és Kovács László (több fegyvertípus eredetét tisztázta) érdeme. A bécsi ún. Attila- vagy Nagy Károly-kardot – valójában szablyát – egyre többen tartják 10. századi magyar emléknek.
nyereggel elsőként Hampel foglalkozott a pusztaszentimrei csontlemezek kapcsán (1902). A kápán csontlemezzel díszített nyereg rekonstrukcióját László Gyula készítette el (1943) a koroncói és soltszentimrei {V-390.} leletek, valamint a tiszafüredi nyergesmester recens munkái alapján. A csontos nyergek köréből újabban került elő a gádorosi (Bálint Csanád) és az izsáki (H. Tóth Elvira). Az ezüstveretes nyereg első példányát Dienes a szakonyi ásatáson lelt példány segítségével (1972) rajzolta meg. Az ártándi nyereg részleges rekonstrukcióját 1983-ban Mesterházy Károly készítette el.
A vas- és fakengyelekről, azok készítési módjáról Dienes István, eredetükről Kovács László és Mesterházy Károly írt lényeges tanulmányokat. A zablákról, azok csoportjairól (csikózablák és oldalpálcás zablák) ugyancsak Dienes István készített máig érvényes összefoglalást. A honfoglaló férfiak övét a bashalmi II. temető leletei alapján szintén Dienes rajzolta meg, s az ő nevéhez kapcsolódik a veretes tarsolytól a tarsolylemezig tartó fejlődés felismerése, továbbá a veretes tarsoly rekonstruálása.
viselet területén a korábbi délibábos, főként a 17. századi viseletre visszavezethető kitalációk (pl. Than Mór, Lotz Károly, Feszty Árpád képein) revideálásához is elsőként sok jó adat, sok precíz megfigyelés és rajzos dokumentáció szükségeltetett. Erre először Jósa András nyíregyházi orvos-múzeumigazgató mutatott példát (1896). Az eljárást Móra Ferenc 1928-ban készített kiszombori rajzaival folytatta. A vezető réteg női viseletéről először László Gyula értekezett, és elkészítette a koroncói (Gallus Sándor ásatása) lábbeli- és ingnyakváltozatokat, majd a Szeged-bojárhalmi (19. századi) sír leletei alapján a vezető réteg asszonyának megjelenését rekonstruálta. Ezt Szabó Kálmánnak (1886–1963) a lakiteleki pártákról szóló tanulmánya (1955) és Dienes orosházi 2. sírjának közlése, majd Csallány Dezső (1970), Bálint Csanád (1973, 1977, 1991), Perémi Ágota (Balatonfüred, Várpalota, 1986), továbbá Nepper Ibolya (Sárrétudvari, 1993) rekonstrukciói követték. A tárgykör legfrissebb (1996) feldolgozásait Révész László és Kürti Béla jegyzi. Az egyre precízebb feltárástechnikának köszönhetően ma már a textilmaradványok gyűjtését is megkezdte a szakma (pl. Szabadkígyós, Madaras, Homokmégy-Halom és Algyő sírjaiból).
A Jászberényben őrzött „Lehel”-kürtnek 1903-ban nagy tanulmányt szentelt az Archaeologiai Értesítő hasábjain Hampel József. Szerinte a kürt bizánci műhelyben készülhetett. A tárggyal és annak 10. századi keltezésével László Gyula 1953. évi tanulmányában foglalkozott.
A honfoglalók kerámiáját jó ideig elhanyagolta a kutatás, hiszen alig néhány került elő a sírokból. A halimbai temető adta az első nagyobb mennyiséget, majd a fellendülő településásatások eredményeztek nagyságrendekkel több leletet. A fazekasáru keleti kapcsolatait Mesterházy Károly (1975) és Fodor István (1985) tanulmányai taglalják. Az eddigi legnagyobb anyaggyűjtésen alapul Takács Miklós (1960–) kutatása, amely a fazekasság produktumainak teljes skálájára kiterjed.
A sírokba került itáliai, német, bizánci stb. pénzekről Kovács László monográfiája (Münzen aus Ungarischen Landnahmezeit, 1989) tájékoztat. A normann–magyar kapcsolatokra elsőként Fettich Nándor hívta fel a kutatás figyelmét (A prágai Szent István-kard régészeti megvilágításban. Szt. István Emlékkönyv, 1938), úgy gondolván, hogy a kétélű kardok normann eredetűek. A téma folytatója a Dunából előkerült – korábban Szent István vagy Aba Sámuel fegyverének tartott – lándzsa vizsgálatával Kovács László (1970), aki szerint a lándzsa a fejedelmi kíséret idegen (varég-orosz) származású vezére révén kerülhetett a Kárpát-medencébe. A koronázási paláston ábrázolt fegyver egyébként frank típusú szárnyaslándzsa. Fodor István tanulmányai (1977, 1980, 1981) igazolják, hogy a veretes és a lemezes tarsolyok viszont tőlünk kerültek a normannokhoz, ugyanakkor elfogadja Fettich feltevését (1931), miszerint néhány tárgy (pl. a benepusztai szíjvég, a bezdédi tarsolylemez) {V-391.}szláv mesterek munkája. A kapcsolatok továbbélését igazolja, hogy I. István pénzei igen nagy számban kerültek északra. A témával Huszár Lajos (1906–1987) 1938-ban és 1967-ben, Gedai István pedig 1980-ban megjelent tanulmányában alaposan foglalkozott.
Az utóbbi fél évszázad kiemelkedő jelentőségű leletei közé tartoznak: a máig egyetlen dunántúli tarsolylemez (Bana, 1970), a rakamazi sasos korongpár (1956), a Homokmégy-halomi (1952) és a Békés-povádi (1958) rovásírásos íjcsontok, a karosi nyergek (1986–1987), a Bodrog-alsóbűi rovásírásos fújtatócső (1999). A rovásírásjelek megfejtésével foglalkozó régésznek, Vékony Gábornak összefoglaló munkája (1987) is megjelent e témakörből; természetesen olvasatai a nyelvészek körében is komoly kritikát indukálnak.
A honfoglalás korának régészetében számos, máig lezáratlan vita alakult ki, pl. a tárgyak társadalmi helyzetet tükröző mivoltáról (pl. tarsolylemez = fejedelmi család szolgálatában álló embereké, íj stb.), a tárgyak etnikumjelző szerepéről (pl. csuklószíjtartó = kazár, bizonyos cserépüstök = volgai bolgár, pithos edény = kabar). A legutóbbi, igen szenvedélyes vita (a Századok 1997. évfolyamában Kristó Gyula, Takács Miklós, Révész László) többek között arról zajlott, hogy a Felső-Tisza-vidék 10. századi megszállása egy néphez köthető-e, s ha igen, melyikhez: Megyer törzséhez (Szőke Béla) vagy a kabarokhoz (Györffy György nyomán Dienes)? Vagyis törzsek szerint történt-e a megtelepedés? Az utóbbi állítást a korszakot kutató szinte minden régész tagadja. Vitatottak a temetőkön belüli rend kérdései: kiscsaládok vagy nagycsaládok? (Sírsor = kiscsalád? Vezető réteg = kiscsalád? Középréteg = összetett család?) A Nagy Géza által 1913-ban felvetett, majd László Gyula által kifejtett és a köztudatban is elterjesztett „kettős honfoglalás”-elmélete az utóbbi évtizedek jelentős vitakérdése volt (összefoglalása: László Gyula: A kettős honfoglalás, 1978). Az elképzelés legújabb, komplex kifejtését Makkay János írta meg (1993). E kérdéskör nem lényegtelen következménye a 9. század problémáinak intenzív kutatása, természetesen éles viták közepette.
A honfoglalók gazdálkodása kapcsán először László Gyula (1944) mondta ki, hogy nem nomádok voltak. Ma a kutatók egy része félnomádoknak, mások letelepült földművelőknek, s néhányan a kettő közötti átmenet stádiumában lévőnek tartják őket, vagy összetett gazdálkodásukról beszélnek.
A legutóbbi – a millecentenárium alkalmára megjelent – kiadványok közül említésre méltó a Honfoglalás és régészet (1994), A magyar honfoglalás korának régészeti emlékei (1996), valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett kiállítás ürügyén kiadott összefoglalás (A honfoglaló magyarság, 1996). A korszakról Révész László készített esztétikus fotókkal és rajzokkal illusztrált, népszerűsítő monográfiát (1999).
Röviden szót kell ejteni a magyar őstörténet – tehát Kárpát-medencén kívüli történetünk – régészeti kutatásáról is. Zichy István könyve (1923) a honfoglalásig tárgyalta őseink őstörténetét és műveltségét. A Ligeti Lajos (1902–1987) szerkesztette tanulmánykötet (A magyarság őstörténete, 1943) több tudomány révén, komplex módon vizsgálta a témát. László Gyula 1961-ben megjelent monográfiája, valamint Fodor István Verecke híres útján (1975) című könyve több fejezetében foglalkozott e kérdéskörrel. Bartha Antal (1927–) a Magyarország története I/1. kötetében (1984) és a magyarság őstörténetéről írott monográfiájában (1988) foglalta össze a kutatás helyzetét. Csak kisebb lélegzetű feldolgozásokat (1961, 1972) írt – ázsiai útjai ellenére – Erdélyi István; a magyarság őstörténetét tárgyaló könyve (1993) csak részben tartalmaz ilyen adatokat. Legújabban Bakay Kornél jelentetett meg egy kétkötetes összefoglaló munkát (Őstörténetünk régészeti forrásai, 1997).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése