Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. november 29., hétfő

Magyar régészek és régészeti kutatások külföldön

Magyar régészek és régészeti kutatások külföldön


FEJEZETEK

A szomszédos országok és Európa

A főként római korral foglalkozó erdélyi Buday Árpád (1879–1937) nem csak Orosz-, Lengyel-, Észt- és Lettországot járta be, de a klasszikus kultúrák területét, a Balkánt, a görög szigeteket és Kis-Ázsiát is. A németországi limesről ő írta az első összefoglaló munkát (1910). 1917-ben kutatóexpedíciót vezetett Albániába, s először foglalta össze (1919) annak római kori történetét. Római felirattan(1914) című epigráfiai munkája témájában századunk úttörő jelentőségű kézikönyve.
A szegedi egyetemen Banner János tanítványa majd munkatársa volt az 1944-ben Ausztriába távozott Foltiny István (1918–), aki a princetoni és a Los Angeles-i egyetem (USA) tanáraként a Kárpát-medence vas- és szkíta koráról tartott előadásokat, később feldolgozta a New York-i Természettudományi Múzeum magyarországi leleteit (1969) és a Metropolitan Museum népvándorlás kori anyagának egy részét, a washingtoni Smithson Institution megbízásából pedig öt évig ásatást vezetett Jugoszláviában, az egykori Délvidéken.
Az erdélyi László Ferenc (1873–1925) nemzetközileg is igen jelentős erősdi újkőkori telepfeltárását (1907–1913) a Cambridgei Egyetem is támogatta. Többek között ezen ásatásával vetette meg a Székely Nemzeti Múzeum régészeti gyűjteményének alapjait. Kovács István (1880–1955), az apahidai, a marosvásárhelyi, a mezőbándi stb. helyek kutatójaként őskori teleprészleteket, valamint rézkori, szkíta, kelta, gót, gepida és honfoglalás kori temetőket tárt fel. Az ugyancsak erdélyi Roska Márton (1880–1961) tevékenysége szinte minden régészeti periódusra kiterjedt: ősrégészeti kézikönyveiben (1926, 1927) elsőként írta meg az erdélyi paleolitikum és neolitikum vázlatát, majd elkészítette Erdély őskori repertóriumát (1942). Tárgyalta a szkíta korszakot (1943) és a gepidákkal is foglalkozott.
Úttörő jelentőségű Ferenczi Sándor (1894–1945) Kászonszék régészeti emlékeit feldolgozó munkája (1938), valamint Ferenczi István (1921–) munkássága, aki a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum Évkönyveit, valamint az Acta Musei Napocensist szerkesztette 1964–1984 között, emellett alapkutatásokat végzett Erdély különböző korú (Hallstatt-, római és középkori) erődítményeiben, megkülönböztetett figyelmet szentelt a daciai limesnek, s feltárta és publikálta (1960) a Kolozsvár-kardosfalvai gepida temetőt, továbbá a csombordi bolgár anyagot. Székely Zoltán (1909–) a rézkori bodrogkeresztúri kultúráról (1964), a kora és középső {V-398.} bronzkorról (1970–1971) és a bronzkori halomsírokról (1977), illetve a szkítákról (1960) jelentetett meg munkákat, s elkészítette a gótok és a szlávok délkelet-erdélyi leletkatasztereit (1969, 1962, 1970). Kiterjedt Árpád- és középkori kutatásokat is folytatott, amelyeket többségükben közzé is tett (1971, 1973, 1974, 1975, 1980, 1981). László Attila (1940–) a Babeş-Bolyai Egyetemen az ős- és ókori történelem tanára, egyben aktív ásató régész is. Kutatási területe főként a neolitikum és a vaskor; munkái közül kiemelkedik a tordosi telep anyagának francia nyelvű ismertetése és Torma Zsófia tevékenységének méltatása (1991). A Magyarországra települt Jungbert Béla Erdély paleolitikus lelőhelyeinek kataszterét jelentette meg (1978, 1979). Az 1989-től ugyancsak Magyarországon élő Benkő Elek (1954–) jelentős munkák szerzője (A székelykeresztúri kályhacsempék, 1984; A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája, 1992).
Szlovákiából Nevizánszky Gábor (1949–) a honfoglalás és Árpád-kor kérdéseivel foglalkozik behatóan. Komárom ezideig ismert nyolc avar temetője közül többet Trugly Sándor (1952–) kutatott meg. Nemzetközi összehasonlításban is igen jelentős a Hajógyár közelében általa megásott (1979–1989), 153 síros temető, amely 63 igen gazdag lovas sírt rejtett (a leletegyüttest 1994-ben publikálta).
A szerbiai Vajdaság legjelentősebb, helyben élő magyar régésze és muzeológusa a szabadkai Szekeres László (1931–1997), aki számos idegen nyelvű cikk után magyar nyelven adott áttekintést a vajdasági régészetről (1981).
A Nyugat-Európában élő magyar kutatók közül a bonni, a müncheni és a frankfurti egyetem tanára, Radnóti-Alföldi Mária (1926–) összeállította az antik numizmatika bibliográfiáját (1975).
A külföldön kutató magyar régészek közül Erdélyi István (1931–) a szovjet–magyar kutatási szerződés keretében, a magyar munkacsoport vezetőjeként ásatott a kazárok sarkeli (Don melletti) erődjénél (1975–1982). Gabler Dénes és Redő Ferenc 1989-től az olaszországi Sant Potito di Ovindoli római kori villa ásatását vezeti (1994). Zalai-Gaál István (1951–) 1987-ben a Saarbrückeni Egyetem ásatásának egyik vezetője volt a bulgáriai Dramában.

Ázsia, Afrika és Ausztrália

Gróf Zichy István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, expedíciókat szervezett és finanszírozott a magyar őstörténet megismerésének céljával. Az I. expedíción Pósta Béla, a II. expedíción Wosinsky Mór vett részt régészként. Az anyag egy részét Pósta bilingvis formában közölte (Régészeti tanulmányok az Oroszföldön, Budapest–Leipzig, 1905). A még közöletlen leletek feldolgozásával most Vaday Andrea foglalkozik. Stein Aurél (1862–1943) ázsiai kutatásai során a világon az elsők között alkalmazta a régészeti célú légifotózást. A Nemzeti Múzeum régész-mérnökeként Szalay Ákos (1894–1930) évekig dolgozott Rómában és a kis-ázsiai Pergamon ásatásán.
Erdélyi István 1961–1990 között a mongol–magyar együttműködésben végzett kutatás magyar vezetőjeként Mongóliában tevékenykedett. Fő kutatási témája az ázsiai hunok és az avarok emlékeinek feltárása; ezzel kapcsolatos legfontosabb munkája Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében (1982). A Petőfi Sándor földi maradványait kutató, igencsak kétes kimenetelű és sokat vitatott barguzini expedícióban Kiszely István (1932–) antropológus és Szabó Géza (1959–) régész vett részt.
A szaharai neolitikum-kutatást segítette Almásy László Ede (1895–1951), aki – bár nem régész, hanem katona (pilóta) és felfedező volt – 1932-ben a Gílf Kebír fennsíkon, a Nílustól közel ezer km-re megtalálta az évszázados legendákkal övezett, elveszettnek hitt Zarzura-oázist. Ennek egyik, általa elnevezett völgyében (Vádi Szúra, „a Képek völgye”), négy homokkőbarlagban {V-399.} (pusztuló állapotban lévő) sziklafestményeket fedezett fel. 1933-ban az Uweinát-hegységben, a líbiai Ain Dua sziklaforrásának tizenegy gránitbarlangjában talált szenzációs festményeket. Mindezekről – néhány őskori festményt is közlő – könyvében (Az ismeretlen Szahara, 1935) is beszámolt.
Hazánk – anyagi lehetőségei miatt, érthető okokból – későn kapcsolódott be az egyiptomi kutatásokba. Először Back Fülöp műkedvelő kereskedő kezdeményezésére és költségén, a lengyel Tadeus Smolinski vezetésével folyt feltárás a Nílus keleti partján, a mai Saruna mellett (1907–1909), amelynek során egy késő-óbirodalmi sírt és egy I. Ptolemaiosz uralkodásának idején épült templomot találtak. A leletek egy része ma a budapesti Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán látható. 1964-ben az UNESCO felkérésére Castiglione László (1927–1984) vezetésével az MTA expedíciója részt vett az asszuáni gát építése miatt veszélybe került núbiai emlékek ásatásán; ennek során feltárták a középkori Abdallah Nirqi kora középkori települést. E munka kapcsán a késő antik művészet és régészet, valamint az ókori középső Nílus-völgy (mai Núbia és Észak-Szudán) története és régészete nemzetközi hírű kutatója lett Török László (1941–). Hosszú szünetet követően csak 1983-tól folyamatos a magyar jelenlét Egyiptomban. Ekkor kerülhetett sor a Kákosy László (1932–) vezette kutatócsoport (ELTE Egyiptológiai Tanszék) régészeti akciójára a thébai 32. sírban. A Dzsehutimesz-sír feltárását követően, 1995-ben indult be az ún. „Ramesszida sírprogram”, ami további három sziklasír kutatását jelenti az el-Khokha dombon. A Nebamun/Imiszeba sír feltárását Bács Tamás (1960–), a Nofermenu sír kutatását Fábián Zoltán Imre (1954–), a Bakenamun sír ásatását Gaál Ernő (1941–) vezeti. A Dzsehutimesz-sírból nyíló Amenhotep-sír ásatását 1995-től Kákosy László vezeti. Mentuhotep Szankhkaré Thot-hegyi szentélyének területén Vörös Győző (1972–) folytat feltárásokat.
A neves ősrégész, V. Gordon Childe szülőföldjére, Ausztráliába emigrált Gallus Sándor (1907–1996), ahol társalapítója lett a Melbourne-i Magyar Intézetnek. A nyelvtanárkodás és a tankönyvírás mellett archeológiával is foglalkozott (Results of the Exploration of Koonalda Cave 1956–1968. Canberra, 1971; The Middle and Upper Pleistocene Stone Industries at the Dry Creek Archeological Sites near Keilor. Melbourne, 1976).
Antoni Judit (1951–) évek óta Francia Guyanában folytat ethnoarcheológiai kutatásokat, elsősorban kísérleti régészeti célból (kőeszközök készítése, használata, faépítkezés).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése