Magyar régészek és régészeti kutatások külföldön
FEJEZETEK
A szomszédos országok és Európa
A főként római korral foglalkozó erdélyi Buday Árpád (1879–1937) nem csak Orosz-, Lengyel-, Észt- és Lettországot járta be, de a klasszikus kultúrák területét, a Balkánt, a görög szigeteket és Kis-Ázsiát is. A németországi limesről ő írta az első összefoglaló munkát (1910). 1917-ben kutatóexpedíciót vezetett Albániába, s először foglalta össze (1919) annak római kori történetét. Római felirattan(1914) című epigráfiai munkája témájában századunk úttörő jelentőségű kézikönyve.
A szegedi egyetemen Banner János tanítványa majd munkatársa volt az 1944-ben Ausztriába távozott Foltiny István (1918–), aki a princetoni és a Los Angeles-i egyetem (USA) tanáraként a Kárpát-medence vas- és szkíta koráról tartott előadásokat, később feldolgozta a New York-i Természettudományi Múzeum magyarországi leleteit (1969) és a Metropolitan Museum népvándorlás kori anyagának egy részét, a washingtoni Smithson Institution megbízásából pedig öt évig ásatást vezetett Jugoszláviában, az egykori Délvidéken.
Az erdélyi László Ferenc (1873–1925) nemzetközileg is igen jelentős erősdi újkőkori telepfeltárását (1907–1913) a Cambridgei Egyetem is támogatta. Többek között ezen ásatásával vetette meg a Székely Nemzeti Múzeum régészeti gyűjteményének alapjait. Kovács István (1880–1955), az apahidai, a marosvásárhelyi, a mezőbándi stb. helyek kutatójaként őskori teleprészleteket, valamint rézkori, szkíta, kelta, gót, gepida és honfoglalás kori temetőket tárt fel. Az ugyancsak erdélyi Roska Márton (1880–1961) tevékenysége szinte minden régészeti periódusra kiterjedt: ősrégészeti kézikönyveiben (1926, 1927) elsőként írta meg az erdélyi paleolitikum és neolitikum vázlatát, majd elkészítette Erdély őskori repertóriumát (1942). Tárgyalta a szkíta korszakot (1943) és a gepidákkal is foglalkozott.
Úttörő jelentőségű Ferenczi Sándor (1894–1945) Kászonszék régészeti emlékeit feldolgozó munkája (1938), valamint Ferenczi István (1921–) munkássága, aki a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum Évkönyveit, valamint az Acta Musei Napocensist szerkesztette 1964–1984 között, emellett alapkutatásokat végzett Erdély különböző korú (Hallstatt-, római és középkori) erődítményeiben, megkülönböztetett figyelmet szentelt a daciai limesnek, s feltárta és publikálta (1960) a Kolozsvár-kardosfalvai gepida temetőt, továbbá a csombordi bolgár anyagot. Székely Zoltán (1909–) a rézkori bodrogkeresztúri kultúráról (1964), a kora és középső {V-398.} bronzkorról (1970–1971) és a bronzkori halomsírokról (1977), illetve a szkítákról (1960) jelentetett meg munkákat, s elkészítette a gótok és a szlávok délkelet-erdélyi leletkatasztereit (1969, 1962, 1970). Kiterjedt Árpád- és középkori kutatásokat is folytatott, amelyeket többségükben közzé is tett (1971, 1973, 1974, 1975, 1980, 1981). László Attila (1940–) a Babeş-Bolyai Egyetemen az ős- és ókori történelem tanára, egyben aktív ásató régész is. Kutatási területe főként a neolitikum és a vaskor; munkái közül kiemelkedik a tordosi telep anyagának francia nyelvű ismertetése és Torma Zsófia tevékenységének méltatása (1991). A Magyarországra települt Jungbert Béla Erdély paleolitikus lelőhelyeinek kataszterét jelentette meg (1978, 1979). Az 1989-től ugyancsak Magyarországon élő Benkő Elek (1954–) jelentős munkák szerzője (A székelykeresztúri kályhacsempék, 1984; A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája, 1992).
Szlovákiából Nevizánszky Gábor (1949–) a honfoglalás és Árpád-kor kérdéseivel foglalkozik behatóan. Komárom ezideig ismert nyolc avar temetője közül többet Trugly Sándor (1952–) kutatott meg. Nemzetközi összehasonlításban is igen jelentős a Hajógyár közelében általa megásott (1979–1989), 153 síros temető, amely 63 igen gazdag lovas sírt rejtett (a leletegyüttest 1994-ben publikálta).
A szerbiai Vajdaság legjelentősebb, helyben élő magyar régésze és muzeológusa a szabadkai Szekeres László (1931–1997), aki számos idegen nyelvű cikk után magyar nyelven adott áttekintést a vajdasági régészetről (1981).
A Nyugat-Európában élő magyar kutatók közül a bonni, a müncheni és a frankfurti egyetem tanára, Radnóti-Alföldi Mária (1926–) összeállította az antik numizmatika bibliográfiáját (1975).
A külföldön kutató magyar régészek közül Erdélyi István (1931–) a szovjet–magyar kutatási szerződés keretében, a magyar munkacsoport vezetőjeként ásatott a kazárok sarkeli (Don melletti) erődjénél (1975–1982). Gabler Dénes és Redő Ferenc 1989-től az olaszországi Sant Potito di Ovindoli római kori villa ásatását vezeti (1994). Zalai-Gaál István (1951–) 1987-ben a Saarbrückeni Egyetem ásatásának egyik vezetője volt a bulgáriai Dramában.
Ázsia, Afrika és Ausztrália
Gróf Zichy István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, expedíciókat szervezett és finanszírozott a magyar őstörténet megismerésének céljával. Az I. expedíción Pósta Béla, a II. expedíción Wosinsky Mór vett részt régészként. Az anyag egy részét Pósta bilingvis formában közölte (Régészeti tanulmányok az Oroszföldön, Budapest–Leipzig, 1905). A még közöletlen leletek feldolgozásával most Vaday Andrea foglalkozik. Stein Aurél (1862–1943) ázsiai kutatásai során a világon az elsők között alkalmazta a régészeti célú légifotózást. A Nemzeti Múzeum régész-mérnökeként Szalay Ákos (1894–1930) évekig dolgozott Rómában és a kis-ázsiai Pergamon ásatásán.
Erdélyi István 1961–1990 között a mongol–magyar együttműködésben végzett kutatás magyar vezetőjeként Mongóliában tevékenykedett. Fő kutatási témája az ázsiai hunok és az avarok emlékeinek feltárása; ezzel kapcsolatos legfontosabb munkája Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében (1982). A Petőfi Sándor földi maradványait kutató, igencsak kétes kimenetelű és sokat vitatott barguzini expedícióban Kiszely István (1932–) antropológus és Szabó Géza (1959–) régész vett részt.
A szaharai neolitikum-kutatást segítette Almásy László Ede (1895–1951), aki – bár nem régész, hanem katona (pilóta) és felfedező volt – 1932-ben a Gílf Kebír fennsíkon, a Nílustól közel ezer km-re megtalálta az évszázados legendákkal övezett, elveszettnek hitt Zarzura-oázist. Ennek egyik, általa elnevezett völgyében (Vádi Szúra, „a Képek völgye”), négy homokkőbarlagban {V-399.} (pusztuló állapotban lévő) sziklafestményeket fedezett fel. 1933-ban az Uweinát-hegységben, a líbiai Ain Dua sziklaforrásának tizenegy gránitbarlangjában talált szenzációs festményeket. Mindezekről – néhány őskori festményt is közlő – könyvében (Az ismeretlen Szahara, 1935) is beszámolt.
Hazánk – anyagi lehetőségei miatt, érthető okokból – későn kapcsolódott be az egyiptomi kutatásokba. Először Back Fülöp műkedvelő kereskedő kezdeményezésére és költségén, a lengyel Tadeus Smolinski vezetésével folyt feltárás a Nílus keleti partján, a mai Saruna mellett (1907–1909), amelynek során egy késő-óbirodalmi sírt és egy I. Ptolemaiosz uralkodásának idején épült templomot találtak. A leletek egy része ma a budapesti Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán látható. 1964-ben az UNESCO felkérésére Castiglione László (1927–1984) vezetésével az MTA expedíciója részt vett az asszuáni gát építése miatt veszélybe került núbiai emlékek ásatásán; ennek során feltárták a középkori Abdallah Nirqi kora középkori települést. E munka kapcsán a késő antik művészet és régészet, valamint az ókori középső Nílus-völgy (mai Núbia és Észak-Szudán) története és régészete nemzetközi hírű kutatója lett Török László (1941–). Hosszú szünetet követően csak 1983-tól folyamatos a magyar jelenlét Egyiptomban. Ekkor kerülhetett sor a Kákosy László (1932–) vezette kutatócsoport (ELTE Egyiptológiai Tanszék) régészeti akciójára a thébai 32. sírban. A Dzsehutimesz-sír feltárását követően, 1995-ben indult be az ún. „Ramesszida sírprogram”, ami további három sziklasír kutatását jelenti az el-Khokha dombon. A Nebamun/Imiszeba sír feltárását Bács Tamás (1960–), a Nofermenu sír kutatását Fábián Zoltán Imre (1954–), a Bakenamun sír ásatását Gaál Ernő (1941–) vezeti. A Dzsehutimesz-sírból nyíló Amenhotep-sír ásatását 1995-től Kákosy László vezeti. Mentuhotep Szankhkaré Thot-hegyi szentélyének területén Vörös Győző (1972–) folytat feltárásokat.
A neves ősrégész, V. Gordon Childe szülőföldjére, Ausztráliába emigrált Gallus Sándor (1907–1996), ahol társalapítója lett a Melbourne-i Magyar Intézetnek. A nyelvtanárkodás és a tankönyvírás mellett archeológiával is foglalkozott (Results of the Exploration of Koonalda Cave 1956–1968. Canberra, 1971; The Middle and Upper Pleistocene Stone Industries at the Dry Creek Archeological Sites near Keilor. Melbourne, 1976).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése