Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. december 1., szerda

ANTONIO BONFINI BESZÉLGETÉS A SZÜZESSÉGRŐL ÉS A HÁZASÉLET TISZTASÁGÁRÓL

ANTONIO BONFINI
BESZÉLGETÉS A SZÜZESSÉGRŐL
ÉS A HÁZASÉLET TISZTASÁGÁRÓL

FORDÍTOTTA ÉS A JEGYZETEKET ÍRTA
MURAKÖZY GYULA

TARTALOM

BESZÉLGETÉS A SZÜZESSÉGRŐL
ELSŐ KÖNYV
FERENC, A KIRÁLY, BEATRIX KIRÁLYNÉFERENC, GALEOTTO, BEATRIX KIRÁLYNÉBEATRIX KIRÁLYNÉ, MÁTYÁS KIRÁLYBEATRIX KIRÁLYNÉ, FERENC, LÁSZLÓ, GALEOTTO, A TELJESSÉGGEL LEGYŐZHETETLEN MÁTYÁS KIRÁLYGALEOTTO, BEATRIX KIRÁLYNÉ, MÁTYÁS KIRÁLY ÉS ARAGÓNIAI FERENCBEATRIX, MÁTYÁS KIRÁLY, GALEOTTO, FERENCLÁSZLÓ PÜSPÖK, BEATRIX ÉS MÁTYÁS KIRÁLYBEATRIX KIRÁLYNÉ, A KIRÁLY, LÁSZLÓ, FERENC, GALEOTTO MEGNYILATKOZÁSAI
MÁSODIK KÖNYV
BEATRIX KIRÁLYNÉ, MÁTYÁS KIRÁLY, ARAGÓNIAI BÍBOROS ÉS ÖCCSE, FERENCJÁNOS BÍBOROS ÉS MÁTYÁS KIRÁLYMÁTYÁS KIRÁLY ÉS ARAGÓNIAI JÁNOS, BÍBOROSMÁTYÁS KIRÁLY, ARAGÓNIAI JÁNOS BÍBOROSBEATRIX KIRÁLYNÉ ÉS A BÍBOROSBEATRIX KIRÁLYNÉ, FERENC, A BÍBOROS, A VÁRADI PÜSPÖKFERENC ÉS JÁNOS BÍBOROSARAGÓNIAI FERENC ÉS FIVÉRE, A BÍBOROSMÁTYÁS KIRÁLY, FERENC, ARAGÓNIAI JÁNOS BÍBOROSFERENC, A BÍBOROS, A VÁRADI PÜSPÖKARAGÓNIAI FERENC ÉS FIVÉRE, JÁNOS BÍBOROSFERENC ÉS A BÍBOROSARAGÓNIAI FERENC ÉS TESTVÉRE, A BÍBOROSBEATRIX, A KIRÁLY, A BÍBOROS, FERENCA VÁRADI PÜSPÖK, FERENC, A BÍBOROS, A KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉMÁTYÁS KIRÁLY, BEATRIX KIRÁLYNÉ, FERENC ÉS A BÍBOROSA VÁRADI PÜSPÖK, MÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉ

BESZÉLGETÉS A HÁZASÉLET TISZTASÁGÁRÓL
HARMADIK KÖNYV
BÁNFFY MIKLÓS, MÁTYÁS KIRÁLY, BEATRIX KIRÁLYNÉ, FERENCMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉBEATRIX KIRÁLYNÉ ÉS MÁTYÁS KIRÁLYMÁTYÁS KIRÁLY ÉS A BEATRIX KIRÁLYNÉBEATRIX KIRÁLYNÉ ÉS MÁTYÁS KIRÁLYBEATRIX KIRÁLYNÉ ÉS A LEGYŐZHETETLEN MÁTYÁS KIRÁLYMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉMÁTYÁS KIRÁLY ÉS BEATRIX KIRÁLYNÉBEATRIX KIRÁLYNÉ ÉS MÁTYÁS KIRÁLYA VENDÉGEK TETSZÉSNYILVÁNÍTÁSA
JEGYZETEK



BESZÉLGETÉS A SZÜZESSÉGRŐL
ELSŐ KÖNYV
FERENC, A KIRÁLY, BEATRIX KIRÁLYNÉ
FERENC. Miután az uralkodás mardosó gondjai s a most folyó háború rendkívüli kockázattal járó döntései minket eléggé, sőt a kelleténél is jobban lekötöttek, most, hogy itthon és határainkon kívül biztos nyugalom uralkodik, engedd meg készséges jóindulattal, legyőzhetetlen atyánk, s te is, legfölségesebb húgunk, hogy ezt a napot, amely oly derűs jóindulattal virradt ránk, kissé szabadabb hangulatban tölthessük, s lelkünket fölvidámítva ünnepelhessük meg. S így ama legjóságosabb és leghatalmasabb Krisztus is, akinek akarata mindennél szentebb hitének védelmét a te teljességgel legyőzhetetlen jobbodra bízta, mindvégig maradjon velünk. Minden szerencsésen és sikeresen zajlott le. A század két leghatalmasabb uralkodója között folyó háború nekünk hozott sikert. Egyrészt, Bécset ostrom alá véve, majdnem teljesen elfoglaltuk Ausztriát, másrészt megoltalmazván Moesiát, a vad török népet több ízben visszakergettük Trákiába. Néha, jóindulatú atyánk, engedni kell a komolyságból, el kell űzni a gondokat, hogy a fölüdült lélek majd szívesebben vállalja a súlyos feladatokat. Mindenben csodás kiegyensúlyozottságot tanúsító természetednél fogva ezt egyébként is meg szoktad tenni, de most ehhez hozzájárulnak vendégeid is, akik szeretnének amúgy igazában jókedvre derülni, s az, az óhajuk, hogy a legkülönbözőbb dolgokról eltársaloghassanak.
KIRÁLY. Látod-e, legédesebb hitvesem, milyen kiváló a mi Ferencünk, akár komolyan, akár tréfásan beszél, s szelleme mennyi tehetségben bővelkedik. S egyaránt bölcs, akár hadiköpenyt, akár polgári ruhát ölt. Bárcsak minél tovább élvezhetnénk ennek az ifjúnak a társaságát! Hiszen otthon és idegenben egyaránt segítségünkre van, most pedig - szokása szerint - a nemes örömök élvezetére szólít fel. Rajta, fiam, csak siess, rajta, igyekezz, közös lelkecskénk, mondd el, mit terveztél, megenyhítvén közben úrnőnk arcának komolyságát.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Szelleme rendkívül bölcs és előrelátó, a kis körme hegyéig tele van vidámsággal, s nekem annál kedvesebb, minél inkább igyekszik eleget tenni kettőnk szeretetének s a jó hangulat követelményének. Így az isteni jóakarat őt - s vele együtt téged, aki fiadként törődsz vele - méltóvá formálta atyjához, Ferdinándhoz és isteni nagyatyjához, Alfonzhoz. Legdrágább fivérem, a számomra is legvonzóbb dologba fogsz, ha a király oly roppant vállalkozásokat tervező lelkét a szavak kellemes és ékes harcával akarod fölfrissíteni, hogy mi is, akik csak az ő arcát figyeljük, ugyanattól a derűs hangulattól éledjünk újjá.
FERENC. Ha van bennem a bölcsességnek valami szikrája, azt, szívem egész szeretetével övezett atyám, a te szellemednek, valamint hozzám oly közel álló nővérem nevelésének köszönhetem, aki születésem után ölében gondozott, akitől, ha tőlem függne, egylépésnyire sem volnék hajlandó eltávozni. S lelkem sem tud tőle eltávolodni, őt a világ végéig is követtem, s amíg élek, mivel egy személyben anyám és nővérem, sosem tűrném, hogy tőle elszakítsanak. S mivel e dicsérő szavaitokkal fölszítjátok vágyamat a halhatatlan dicsőséghez vezető tudományok iránt, ezért, amennyire képes és köteles vagyok rá, köszönetet mondok. Mily csodálatos érzés, ha egy isteni ihletésű ajak dicsér meg; ez fog engem örökké buzdítani a dicsőség elérésére.
KIRÁLY. Miféle ügyes eszközökkel akarja az emberi szíveket megnyerni ez a fiatalember? Valóban igazi madárlép a nemes hűség és az isteni származás. De fiam, miért késel a vendégek föllelkesítésével?
FERENC. Ezt a kérést derekasan teljesítem, mert abban a szerencsében részesültünk, hogy vendégeink közt van egy kiműveltebb elméjű élősdi is. Ha pedig Galeotto itt van, az a szándékom, hogy először vele csapjak össze.
KIRÁLY. Erre itt a legjobb alkalom. Fogj neki tüstént!

FERENC, GALEOTTO, BEATRIX KIRÁLYNÉ
FERENC. Nem volt még rá eset, hogy valami annyira megfelelő időben történjék meg, mint amennyire a legjobbkor érkeztél meg hozzánk, drága Galeottóm, hogy megjelenésed fölöttébb terjedelmes látványával minket megörvendeztess, s hogy tested tekintélyes méreteivel lakománkat még tiszteletreméltóbbá tegyed. Mert Polluxra mondom, minden falatot sótalannak éreznénk, ha nélkülöznünk kellene olyannyira várt, fűszeres élceidet. Így hát, ha majd hatvan fogás felszolgálása után eléggé teleetted és teleittad magad, nosza, rajta, te, a szellemes ötletek igazi iskolája - arra a győzelemre kérlek, amelyet annyi kehely meghódítása után az ivásban minden bizonnyal megszerzel -, ötölj ki valamit, amiért örüljünk, hogy hozzánk megérkeztél.
GALEOTTO. Élvezet nekem is, kegyes ifjú, ha szórakozásotokat elevenebbé tehetem. De százszor és ezerszer szerencsétlen az, aki úgy szolgálja mások élvezetét, hogy nem gondol a sajátjára. Mert otthon bizony állandóan nagyon szűkösen étkezem, s Itáliában rendkívül szűkmarkú a vendéglátás. Most, hogy az isteni felség jóindulata megengedte, hogy részt vegyek magasztos lakomáján, nincs ellenemre, hogy ennek gyönyöreit előbb teljességgel kiélvezzem, és gyomrom megtöltsem. Mert egy sincs a nemzetek közt, ahol ilyen nektárt és ambróziát élvezhetnénk, s az én gyomrom pedig, terjedelmesebb, mint az Adria öble, s nagyobb a térfogata, mint a krétai vagy egyiptomi labirintusnak.
FERENC. Valóban nagyon helyesen vélekedsz. Lásd el magad, ahogy jólesik, s ameddig győzöd erővel. De hogyan tágult ki ekkorára megnőve a gyomrod? S miképpen gömbölyödött ekkora pocakká?
GALEOTTO. A kövérség kövér ételek után vágyik, s a zsírosabb falatokat választja ki. S a gyomor közelében található szerveink - hiszen a has mellett ott van a máj, s ott halad tovább az étel - a gyomorral együtt szintén megnövekednek, míg többi szervünk kimerül, s ennek következtében soványabb lesz.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Ilyen szellemesen filozofálgattok itt a poharak között?
FERENC. Nekem az volt a véleményem, Galeotto, hogy miután a természetet mindenre képesnek tartják, akadhat valahol ilyen vidék is, amely a férfiakat viselőssé teszi.
GALEOTTO. Akadhat bizony, Polluxra, Narnia! De ott az ilyenek nem embereket, hanem állatokat szülnek.
FERENC. Hogy lehet ez?
GALEOTTO. Világosan megmondtam.
FERENC. Most miféle rejtvényeken töröd a fejed?
GALEOTTO. Éppenséggel elég sokfélén.
FERENC. Minthogy már, Galeottóm, ily mélyen elmerültél a filozofálgatásban, mondd meg, mi az embernek ebben az életben a leghűségesebb kísérő társa.
GALEOTTO. Az ostobaság.
FERENC. Miért éppen ez?
GALEOTTO. Azért, mert ez a félisteneken és Juppiter gyermekein kívül soha senkit sem hagy el, s ő az emberekhez leghívebb útitársként odaszegődött tanácstalanság.
FERENC. S vajon nem teszi-e az embereket szerencsétlenné?
GALEOTTO. Éppen ellenkezőleg; boldoggá teszi, mert nem engedi meg, hogy nyomorult sorsunkat átérezzük. És senki sem állíthatja, hogy szerencsétlen sorsának oka a fájdalom, ha nem érzi a fájdalmat.
FERENC. Ó, jóságos istenek, miféle fonák okoskodással áll itt ez elő! S ezután mondd meg azt is, hogy mi az szerinted, amit nem lehet megtölteni?
GALEOTTO. A gyomor, amely akárcsak a tenger, amelybe a folyók beleömlenek, sosem válik naggyá.
FERENC. Helyes a válasz. S mi a legmohóbb dolog?
GALEOTTO. Az étvágy. Hiszen Philón Arisztoxenosz is szüntelen vágytól hajtva újra és újra igyekezett megtölteni daruhússal kitágított torkát.
FERENC. Minél nincs ebben az életben kellemesebb?
GALEOTTO. A nyelvnél.
FERENC. S minél nincs kellemetlenebb?
GALEOTTO. Ugyancsak a nyelvnél. Mert ha ez derekasan szól, nincs nála kiválóbb, ha aljasul, nincs nála veszedelmesebb.
FERENC. Erre is a legtalálóbb választ adtad. Nos, de kit tartasz az életben igazán élelmesnek?
GALEOTTO. A haszonleső élősdit.
FERENC. S ezzel szemben kit tartasz igazán nevetségesnek?
GALEOTTO. Ugyanőt, ha csalódott reménységében.
FERENC. Ez az ember valóban ügyesebben forog, mint a fazekas korongja. S mi az, ami ebben az életben számunkra igazán csábító?
GALEOTTO. A gyönyör. S aki nem tud igazán elmerülni benne, annak hiába szegődik nyomába a későn érkezett megbánás.
FERENC. Kétértelmű válasz, amely tetszés szerint többféleképpen értelmezhető. S mit kell igazán kívánnunk?
GALEOTTO. Azt, hogy el tudjuk felejteni a jogtalanságokat és a fájdalmat, s teljes lelki nyugalomra tegyünk szert.
FERENC. Melyik állat igazán hasznos az ember számára?
GALEOTTO. A disznó, mivel egészen a farkáig el tudjuk fogyasztani.
FERENC. Ezzel szemben minél nincs esztelenebb lény?
GALEOTTO. Ugyancsak a disznónál, hiszen ez más hasznára hízik, s így saját halálára törekszik.
FERENC. Így hát ez még az ostoba vaddisznónál is sokkal ostobább. Nos, mondd meg nekem, Galeotto, véleményed szerint mi képes minket az életben igazán izgalomba hozni.
GALEOTTO. Hajtsd hát közelebb a füledet, nehogy valami illetlenséggel szennyezzük be a szent és tiszta füleket.
FERENC. Nagyon-nagyon szívesen, csak mondd minél hamarább!
GALEOTTO. Az asszonyi csípő beszögellése, amely állandóan izgat és izgul.
FERENC. Ó, ó, Polluxra, ügyesen és helyesen válaszoltál.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Ugyan mit beszél ez a vétkes, korbácsot érdemlő szolga, a bűnösök söpredéke?
FERENC. Isteni néném, a legigazibb értelemben filozofál. Arra a kérdésemre, hogy mi a legnyugtalanítóbb, azt válaszolta, hogy az éhes has és a szegénység.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Nem tudom, hogy már régen mi bűzlik itt.
FERENC. Sőt még Aphroditét is említette. De úgy vélem, nem szabad félbeszakítanunk bölcselkedését, hiszen haszonlesésből fakadó ötletei csak úgy ontják a szellemes válaszokat.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Folytasd tehát, ha már sikerült találkoznod valamennyi dolog legkiválóbb tanítómesterével.
FERENC. Még sosem volt ekkora szerencsém, Galeotto, hogy ilyen emberrel találkozhassam, aki a vitatkozás e nemében ennyire kedvemre való lett volna, mint te. Így hát mondd meg, minden dolog közül mi ajándékozhat meg a legnagyobb békességgel.
GALEOTTO. Úgy vélem, a gyomor és a minden bűntől tiszta lelkiismeret.
FERENC. Juppiterre, derék válasz! Továbbá: mi az igazán szomorú látvány?
GALEOTTO. Bizony, nincs szomorúbb látvány egy éhező tányérnyalónál.
FERENC. Hol láthatunk igazi fényűzést?
GALEOTTO. Egy pannóniai lakomán.
FERENC. Minél nincs kellemetlenebb?
GALEOTTO. Az apró tetvek undorító tömegénél, amelyek ellen a börtönbe zárt vétkesek szüntelenül hadakoznak. S amelyek engem is, mikor a sors végzéséből ide jutottam, úgy hordtak szét, falatonként, mint a hangyák az utas által agyontiport kígyót.
FERENC. Talán jobb, ha erről nem beszélsz; a napot igyekezzünk vidám hangulatban eltölteni. S mi teszi a világot igazán termékennyé?
GALEOTTO. Herculesre, azt hiszem, semmi más, mint az én testem, amely a terméketlen földeket és partvidéket bőven megtrágyázva termékennyé teszi.
FERENC. Ó, te legelmésebb koponya, amely a bolygócsillagok, félistenek és istenek lakóhelye. De valóban, azt mondd meg nekem, miből lehet megjósolni, hogy eső lesz.
GALEOTTO. Abból, hogy megfigyelem, hogy Zeusz vizelni készül.
FERENC. Sosem hagynak cserben a szellemes ötletek!
GALEOTTO. Előbb hagy el az élet! S az a szándékom, hogy elmúlásom után ezekkel enyhítem meg Plutót és Minószt, s már kigondoltam, miféle mesterkedések segítségével szabadítom ki magam az alvilágból.
FERENC. S mi lesz akkor, ha lelked, tested hústömegénél is súlyosabbnak bizonyul? Ha majd az élettől megfosztva agyonnyomod valamennyi alvilági lényt, s megrendíted a világ roppant tömegét?
GALEOTTO. Nem hallottad még, hogy amennyivel nagyobb egy test, annyival kisebb benne a lélek? S bármikor ér is el a vég, az a perc a mélyebb nyugalomnak s a lélek sokkal szabadabbá válásának a perce lesz. Így hát élj, s élvezd ki teljesen az életet.
FERENC. Isten akarata, hogy éljünk, de az is, hogy amíg élünk, érezzük a legjobban magunkat.
GALEOTTO. Hogy miképpen érezzük magunkat, azt szemeink mondják, és érzékeink mutatják meg; náluk biztosabb útmutatót nem találsz.
FERENC. S amíg élünk, mi igazán édes az életben?
GALEOTTO. Addig édes az élet, amíg valódi sirmiumi bort iszunk.
FERENC. Még mindig halmozod a szellemes ötleteket?
GALEOTTO. Fülemet minap még Bakkhosz meggyőző szava töltötte be. Mindazonáltal úgy vélem, hogy a derék és vidám feleségnél nincs édesebb dolog a világon.
FERENC. Polluxra, ezt is találóan és bölcsen mondtad. De hallgassuk meg, milyen szavakat vált isteni atyánkkal maga Beatrix. Mert ha nem tévedek, házigazdáink arról sugdolóznak, amit legutóbb mondtál.
GALEOTTO. Óhajod szerint cselekszem, és hallgatást kényszerítek magamra.

BEATRIX KIRÁLYNÉ, MÁTYÁS KIRÁLY
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Még soha nem akadtam össze ilyen emberrel, atyám, aki bolondozás közben olyan bölcseket, s bölcselkedés közben olyan bolondos szavakat tudna mondani, mint ez a Galeotto, aki valami feje tetejére állított filozófia hirdetője. Ezért van azután, hogy miközben szellemes és kevésbé szellemes szavait hallgatjuk, a legszívesebben veled együtt átadtuk volna magunkat a testünket megrázó, féktelen kacagásnak. Növelte vidámságunkat és nevetőkedvünket maga testvérem is, aki a legelnézőbb atya előtt maga is olyan tehetségesen játszotta az élősdi vendég szerepét. De mivel a tréfákba igen gyakran komoly dolgok is keverednek, nem kis mértékben megnyerte tetszésemet az a kijelentés, ami az imént hagyta el kövér vendégünk száját: hogy nincs az életben édesebb dolog a házastársi szerelemnél. Ezért, atyám, ha neked is kedvedre van, egyáltalán nem találnám hálátlan dolognak, ha próbára tennénk vendégeink szellemének élességét. Hiszen itt nem hiányoznak olyanok, akik birtokában vannak az igazi belátásnak, s akiket életük derekassága s a dolgokban való fölöttébb nagy jártasságuk miatt kiváló férfiaknak tartanak. Tehát olyan kérdést fogok fölvetni előttük, amelynek nem egykönnyen tudnak majd a végére járni.
KIRÁLY. Egyetlen szóval sem ellenezhetem szándékodat, legdrágább hitvesem, hiszen derekasságodnak s szellemed nagyszerű kiválóságának az eredménye, hogy ezt az időt sem hagyod veszendőbe menni, s nem tagadod meg nagyszerű egyéniségedet. Így hát, Beatrix, te boldog, engem is boldoggá teszel. S ezt a vidám napot tedd még kellemesebbé azzal, hogy valami vitát kezdeményezel. Hiszen én magam is a legnagyobb gyönyörűséggel szoktam élvezni a legtanultabb férfiak fáradságos töprengését, mert nincs kellemesebb dolog magánál az igazságot eldönteni szándékozó vitánál. Itt van Erdély püspöke is, a mi kedves Lászlónk, e kétségtelenül tiszteletre méltó férfiú, aki nemcsak élete szentségével jeleskedik, hanem vele született bölcsességével is. S ha őt ebbe az ütközetbe bevonod, még maradandóbb öröm fog minket fölfrissíteni. Vess hát föl valamit társaságunkban, hogy legyen miről vitatkoznunk.

BEATRIX KIRÁLYNÉ,
FERENC, LÁSZLÓ, GALEOTTO,
A TELJESSÉGGEL LEGYŐZHETETLEN
MÁTYÁS KIRÁLY
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Úgy vélem, vendégeink, eleget szolgáltunk a testi élvezeteknek, miután testünket fölfrissítettük, és testvérem tudakozódása meg Galeotto csípős válaszai nem mindennapi jókedvre derítettek. Így hát még az van hátra, hogy lelkünk is megkapja a maga legnemesebb táplálékát. Mondjátok meg tehát nekem, s bizonyítsátok be hitelt érdemlő érveléssel, hogy a többi erény közül általános vélemény szerint kiemelkedő szüzesség s a házasélet tisztasága közül melyik véleményetek szerint az előbbre való. S ha sikerül a helyes választ megfogalmaznotok, itt a hálánkat kifejező ajándékok tömegében részesülhettek. Galeotto kijelentette, hogy nincs édesebb dolog a házastársi szerelemnél és erkölcsi tisztaságnál, de lehet, hogy ebben az egy dologban véletlenül a legkevésbé sem bolondozott úgy, mint a többiben.
FERENC. Félbeszakítottad, isteni nővérem, a narniabeli férfiú szellemes szavait, s nem is tágítasz, csak királyi parancsra ettől a komolyságtól. Én bizony nem kétlem, hogy vendégeink, amíg csak erejükből telik, ezt a sziklát el fogják hengergetni, s nagyon is jól tudom, hogy ilyen nehéz és fogós kérdésben mire képesek a borba belekóstolt szellemek, hacsak ez a mi tiszteletre méltó főpapunk, akinek bölcsességét és erényeit naponta megcsodálhatjuk, nem fed föl valamit a rejtett igazságból.
LÁSZLÓ. Hogy milyen súlyos és bonyolult feladat egymérőnyi űrtartalmú kelyhek közt filozofálgatni, azt Galeotto immár nagyon határozottan bebizonyította, s én még sosem találkoztam hozzá mérhető bölccsel, aki ilyen édes bájjal tudna bolondozni. Növeli a nehézséget a tárgy sikamlós volta, így megvitatásához a legélesebb elmék szükségesek. S jól tudom, hogy a Galeottóval egyetértők számára a fényűző asztal az igazi kérdés. Ezért úgy gondolom, akkor teszek eleget kötelességemnek, ha segítségemet nektek fölajánlom.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Nyugodt lehetsz, László, már megszoktuk régen megtapasztalt bölcsességed és tanultságod alapján, hogy szavaid helyesnek tartsuk. Ti, éles szellemű férfiak, vegyétek tehát figyelembe mindnyájan ezt a nehézséget, hiszen ha nem tévedek, mi mind a te véleményedre szavazunk, kivéve, ha esetleg maga Epikurosz szavazna ellened, akinél senki sem volt részeg állapotban eszesebb, s józan állapotban esztelenebb.
GALEOTTO. Epikuroszra hivatkoznak, mert én ittasan és józanon egyaránt eszemnél vagyok. Küszködöm az anyagi javak hiánya miatt, de addig semmi élvezetben nem lehet részem, amíg viszont nem láthatom ezt a legjobb indulatú királyt. A gyönyöröket és a gyomor domborulatait sokkal alsóbbrendűeknek ítélték, noha sokkal többet érnek, mint bármely más dolog, amiben hiányt szenvedünk. De mondd, királyné, te hogyan vélekedsz? S miért becsülöd olyan nagyra a szüzességet és az erkölcsi tisztaságot, hogy véleményed szerint ez a két dolog alapja egy nő életének? Ó, mennyire másként vélekedik az én elmém! S mivel itt mindenki jogot kapott rá, hogy szabadon kifejtse véleményét, elmondom, amit gondolok, s ha képes leszek rá, röviden.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Ó, mennyire félek, mivel e férfiú szavainak mindig valami rossz illata van, nehogy valami csapdát akarjon állítani az igazságnak. Hiszen ez, mint valami alacsony rangú katona, a haszonlesők seregéhez tartozik, és sokkal többet szokott bölcselkedni részegen, mint józanon. S egyes rossz szándékú tehetségek szemmel láthatóan arra szoktak törekedni, hogy az embereket, ahelyett hogy a helyes útra vezessék, arról eltérítsék.
KIRÁLY. Bevallom, az ilyen tehetségeket én is károsnak tartom. De mégis, semmi sem lehet olyan veszedelmes, hogy valami hasznát ne tudnánk venni. S ezek sokkal inkább önmaguknak és nem másoknak ártanak. Mert miközben hamis állításokkal bástyázzák körül magukat, intő példaként buzdítanak másokat arra, hogy ők viszont szellemük megfeszített erejével az igazság köré húzzanak védőfalat. Így hát, teljes szabadságot adva, bátorítsuk föl az ő elmés merészségét is, s így hallgassuk végig ma ezt a nyílt s a te szellemedhez egyáltalán nem méltatlan vitát. S ennek majd, hidd el, kettős gyümölcsét élvezhetjük, hiszen a vitatkozók nevetséges és megszívlelendő érveiket egyaránt elénk tárják. De Galeotto, rajta, add elő, miként vélekedsz a szüzességről és a házasélet tisztaságáról.

GALEOTTO, BEATRIX KIRÁLYNÉ,
MÁTYÁS KIRÁLY ÉS ARAGÓNIAI FERENC
GALEOTTO. A szabadságnak a természet által belém oltott igényét a királyi jóindulat és ezek a gondolatébresztő kelyhek bámulatos mértékben megnövelik. Méghozzá úgy növelik meg, hogy azokat a gondolatokat, melyeket sokáig szótlanul őriztem magamban - mert hiszen nem szükséges mindent szétkürtölni a nagy tömegben, nehogy az ember Szókratész sorsára jusson -, most itt, kegyes engedelmetekkel, eléggé szégyentelenül szavakba foglalom. Nem egykönnyen látom be, hogy a szüzességet és a házaserkölcs tisztaságát, amelyeknek nevét vallásos és szent fogalmakként tisztelitek, miért kellene olyan nagyra értékelnünk. Sőt kegyes engedelmetekkel, hadd állapíthassam meg, hogy - mivel mi minden gyönyört teljes szabadsággal élvezhetünk - éppen ezek, amelyeket ti erényeknek tartotok, csak föltételezésen alapulnak, márpedig az szokta leggyakrabban megcsalni az embert. Ugyanis ha ezeket az erényeket egykor a természet állította volna az emberi fajta elé, akkor azt látnánk, hogy követelményeiket minden nemzet tiszteli és megtartja. Mivelhogy ami önmagában bűn, az mindenhol bűnnek számít, ami pedig dicséretre méltó, azt mindenhol helyeslik.
Azt olvassuk, hogy a perzsák, akik Ázsia legkiválóbb népei és egész területe fölött uralkodnak, nemcsak más nőket szoktak feleségül venni, hanem anyjukat vagy nőtestvéreiket is. Gaetuliában a földet mindenhol az asszonyok művelik, ők építik a házakat, ők végzik a férfihoz illő munkákat, s azzal szoktak közösülni, elsősorban az idegenek közül, akivel akarnak. De ezért nem tartják őket paráznáknak, s a férjek sem idézik őket törvény elé házasságtörésért. Baktrában a nők példátlanul fényűző módon lovagolni is szoktak, s szolgáknak és idegeneknek is kedvük szerint odaadják magukat. S a görög bölcsek sem restellték, hogy feleségük helyett csinos fiúkkal folytassanak viszonyt.
A gallok a fiukat is nyilvánosan férjhez adják, a briteknél a fivéreknek vagy az apáknak és fiaiknak közös feleségük van. Afrikában a naszamónoknál mindenki házas viszonyban él mindenkivel, s a gyermekeket úgy szokták egymás közt elosztani, hogy a hasonlóság alapján keresik ki apjukat. A trákoknál az a szokás, hogy a szüzeknek megengedik, hogy azzal háljanak, akivel kedvük tartja. Az etiópiaiak nem választanak maguknak külön feleséget, hanem gyermekeik és asszonyaik közösek, s a gyermekeket közös gonddal az egész közösség neveli föl. Ugyanezt teszik a trogloditák és az Arab-tenger mellett lakók is. Arábia egyik vidékén valamennyi vér szerinti fivérnek egy közös felesége szokott lenni, s az, aki elsőként lép be hozzá, botját az ajtó elé helyezi, míg vele egyesül, s igen gyakran anyjukkal is együtt hálnak. Továbbá a szkítáknak kardjukon és kelyhükön kívül minden egyéb tulajdonuk közös. A masszageták íjukat szekerükre akasztva a szabadban tanyázó nyájaknál megfigyelhető módon szoktak leteperni egy-egy rabszolganőt. A kelet-indiai padai nép, a Tritónisz-tó mellett lakó agathürszok és az auszesz törzs tagjai összevissza párosodnak, s a keleti Haura vidékén az anyáknak szabad volt szerelmi kapcsolatot folytatniuk gyermekeikkel.
Mikor Nagy Sándor ott járt, találkozott Szüszimetrész nevű helytartójával, akinek saját anyjától született két gyermeke. Különben pedig a parthusok, szérek és arabok asszonyai véleményem szerint egyébként is annyira együgyűek és műveletlenek, hogy nemigen tudom, mennyire képesek erkölcsi tisztaságukat megőrizni. Viszont az amazonok valóban a legjózanabbak, akik egyszer egy évben keresik föl a szomszédos országokban lakó férfiakat.
Lelkesen osztom a cinikus Diogenész véleményét, aki kinyilvánította, hogy jogunk van rá, hogy természetes szükségleteinket a nyilvánosság előtt végezzük el, s nem tartotta szégyellnivalónak, ha a piactéren veti el egy új ember magvát. Platón, akit a filozófusok fejedelmének neveztek, úgy rendezte be a maga államát, hogy benne a férjek és a gyermekek közösek. S ha úgy látjátok, hogy elgondolása téves, akkor miért vélekedtek úgy, hogy sok mindent isteni ihlettől áthatva nyilatkoztatott ki? Eme tények alapján könnyű belátni, hogy nem csupán a többi gyönyört, de a többi között is éppen ezt az egyet lehetett elsősorban szabadon élvezni.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Ez az ember, félrevetve minden szemérmet, még a szokottnál is szabadszájúbban fújja bolondságait. Az ő esetében, atyám, nagyon is megengedted a gyeplőt, s ez a megveszekedett emberfajta, minél kevésbé korlátozzák, annál vakmerőbben hirdeti a maga nézeteit.
KIRÁLY. Szeretném, életem egyetlen öröme, ha eltűrnéd, hogy ez az idétlen élőlény minél messzebbre elkalandozzék. Mert mindazzal, amit olyan hosszan fejtegetett, csak saját ízléstelen gondolkodásmódját leplezte le. Nos hát, Galeotto, mivel a szerelemről kezdtél beszélni, melynek hatalma nagy és mindenható, szóljál csak szabadon, és fejtsd ki még alaposabban, hogy az embernek a szerelemben milyen nagy szabadsága van. Hol van borotvaéles szellemed? Hol van érveidnek csatasora? Amit eddig mondtál, ez a főpap könnyedén semmivé teszi és megcáfolja. Így hát folytasd csak, s ne szakítsd félbe szavaidat.
GALEOTTO. Hozzád esdek, Bakkhosz atyám, és hozzád, hatalmas Venus - hiszen testem és lelkem teljesen a ti istenségeteknek szenteltem -, hogy miután most a ti ügyetekről van szó, s megkaptam a teljesen szabadon szólás jogát, ti ihlessétek szellemem, hogy a ti ügyeteket s a király mulatságát egyaránt szolgálni tudja. Mert ha ti nem álltok mellém, cégéres férfiúvá válok. Hiszen tudjátok, hogy már a csúf bebörtönözést is elszenvedtem, és ha nem tévedek, a ti istenségetek miatt hordtam a nehéz bilincseket. Igen, mert már nem viselem el, hogy az emberek előtt mindenhol gúny tárgyává váljak, s attól sem félek, hogy értetek száműzöttként eltiltanak a tűztől és a víztől. Hát legyetek résen, és védjétek ügyeteket!
Agyamban, teljességgel legyőzhetetlen fejedelem, a szerelem védelmében szerfölött sok érv bukkan föl, s így nem is tudom egykönnyen eldönteni, honnan vegyem legfőbb bizonyítékaimat. S ellenfelemnek mithridatészi emlékezőtehetségre lesz szüksége, ha érveimet elsorolásuk sorrendjében akarja megcáfolni. Ugyanis az lesz az érzése, hogy nem is egy emberrel, hanem a halhatatlan istenekkel van szemben. Véleményem szerint Hésziodosz, ez a legkiválóbb költő, valóban isteni ihlettől megvilágosítva szólt a világ kezdetéről, kijelentve, hogy mindenekelőtt a Khaosz volt, utána lett a Föld és a Szerelem. Ezeket tehát a halhatatlan dolgok közé sorolta, elsősorban a Szerelmet, amely szükségszerűen a létező dolgok oka, s magukat a dolgokat keletkezésük közben mozgatja és egyesíti. S ha nem tévedek, az ő véleményét követve Empedoklész is kijelentette, hogy minden dolog létrehozója a Szerelem. S nem alaptalanul mondja az isteni Orpheusz Venusról e szavakat: "Minden tőled származik, áldott Venus, leigáztad a világot, és mind a három részén uralkodol." Így hát, ha minden a szerelem révén létezik, semmire sem hivatkozhatunk, aminek ne volna köze a szerelemhez. Hiszen a halandók lelke ennek következtében úgy van megalkotva, hogy sokkal több benne a vágyakozás, mint a józan meggondolás. S ez a vágyakozás a testtel való egység következtében olyan tüzes, hogy ha olykor kielégül is, nincs az, az erő, amely megakadályozhatná, hogy újra föl ne lángoljon. Pált, isten edényét idézem tanúnak, hogy őt is a testi vágy állandó ösztökélése gyötörte. S Jeromosnak, a szent ékesszólás első mesterének, aki a remeteségben a legkeményebb életet élte, a legszigorúbb önmegtartóztatástól már elgyengült testében is még mindig élt a vágy egy kis szikrája. Mert a szerelem megfékezésére irányuló minden törekvésünk csúfot vall.
Éppen ez késztette Püthagorasz követőit arra, hogy a világ tíz alapeleme közé a hím- és a nőnemet is odasorolják, mint a szaporodás alapvető tényezőit. Különben is, ki lesz képes ellenállni a leghatalmasabb ösztönnek? S minthogy ennél a dolognál nyilván nincsen kényszerítőbb erejű, mert fékezhetetlen erőt gerjeszt istenekben és emberekben egyaránt, róla mondja Orpheusz: "Ámor leskelődik az istenekre és halandókra, s mindenhol övé a hatalom, tudniillik az éterben, az égben, a tengerben és a szárazföldön." S ezt megerősíti az isteni Homérosz is: "Ámor megfékezte az emberi nemzetségeket." Aztán, mivel minden létező vagy a természet útján, vagy mesterséges módon jött létre, ha a természet parancsa késztet minket a nemzésre, ezt a dolgot ki helyteleníthetné. S ki vélhetne minket ezért tisztátalannak és aljasnak, ha a természet törvénye ellen egyszerűen lehetetlen föllázadni? Sőt ezáltal éppen az isteni termékenységet utánozzuk, amely a dolgok folyamatos újranemzésében leli örömét.
FERENC. Ha valaki már régen arra gondol, hogy befogja ennek a szemérmetlen bohócnak a száját, az egyáltalán nem fog gyalázatos dolgot elkövetni, hiszen látom, hogy fölöttébb tisztátalan szavaival isteni nővéremnek milyen nagy gyötrelmet okoz.
KIRÁLY. Nagyon kérlek, ne akadályozd meg ezt a tébolyodott filozófust érvei elősorolásában, amelyek gáttalan árvízként zúdulnak belőle; hiszen Venus és Bakkhosz pártfogását élvezi.
GALEOTTO. Az értékeknek három fajtája van: a lélek, a test és a vagyon örömei. A testi előnyök közé számítják a szépséget, mivel ez is érték, méghozzá nem is kisebbfajta érték, mert mindnyájan vágyunk rá, s ugyan ki ne szeretné a szép dolgokat. Ezen kívül semmi sincs, amiben annyira szemmel látható volna az isteni hatalom sugárzása, mint éppen a szép dolgokban s a rendkívüli szépségű testben, mert ezekben fölismerjük az isteni erőt és művészi alkotóképességet, s elámulunk az alkotóművész hatalmán, aki ha bármiféle vonzó látványt tár is az emberek elé, ezeket tüstént elragadja az ez után érzett vágy.
Isten maga is a szépségben és bájban leli legnagyobb örömét, s mi sem vagyunk képesek rá, hogy ezeket kevésbé szeressük, vagy éppen gyűlöljük. Mert ami nem nélkülözi isten teremtő munkáját, az nem képes nélkülözni a mi szeretetünket sem. Ezért azután minden alkotóképesség olyan tárgyat keres, amely alkalmat ad természet adta alkotóereje kifejtésére; ez a legnagyobb gyönyörűséggel ajándékozza meg, s benne örömét leli. Hiszen szemünk sem nélkülözheti a maga sajátos táplálékát, és hozzá illő gyönyörűséggel kell táplálni fülünket is. S a természet által fölkínált kívánatos kapcsolatokból senkitől sem szabad megtagadni azt, amire éppen vágyik. S ha a fehércseléd úgy áhítozik a férfi, mint az anyag a megformálódás után, ezt az érzést minden élőlénybe beleoltotta a természet; így hát harcolj csak saját magad ellen, és szállj szembe a természet erőivel! De hidd el nekem, hogy minden erőlködésed kárba vész.
Ha egy embernek megparancsolod, hogy éljen, de közben eltiltod minden ételtől, parancsod nevetségessé válik, mert az efféle parancsok teljesíthetetlenek, s mindaz, ami fölülmúlja az emberi erőket, egyáltalán nem vonható hatalmuk alá. S azt, amit semmi módon nem vagyunk képesek kikerülni, nem lehet bűnnek nyilvánítani. Mert ha a vétek nem mibennünk gyökeredzik, hanem amint láttuk, minket foglyaiként ragad magával, s kegyetlenül megkínoz, akkor a szerelmes sokkal inkább szánalmat, mint gyűlöletet érdemel. Hiszen a fejünk fellegvárában tartózkodó értelem figyelmét az kelti fel, amit számára az érzékelés, képzelet vagy az elmélkedés és emlékezés szolgáltat. Így hát akaratunkat vagy étvágyunkat megértésünk, érzékelésünk vagy képzeletünk hozza mozgásba. Vagyis a test börtönébe zárt értelmünk, még ha volt is benne valami józan belátás, erről a mindenfelől csábító vágyak miatt lemond, s arra kényszerül, hogy meghódoljon egy idegen erő uralmának. S ebben az esetben hiába keresed a törvényeket, a szabad akaratot s a józan belátást. Mert minden józanság eltűnik, a józanész uralma és törvénye teljesen megsemmisül, s ami olyasmit parancsol, amit lehetetlen végrehajtani, nevetségessé válik.
A lélek erejét ne a szerelmesben, hanem szerelme tárgyában keresd. Hiszen a szerelmesek, mint Cato is megállapította, egymás testében élnek, s messze távol tartják maguktól a józan megfontolást. Ha ezt a dolgot kárhoztatni akarod, előbb szükségszerűen a természetet kell vádolnod. Hiszen ez semmit sem csinál hiába: s vajon azért ajándékozott meg minket a nemzés szerveivel, hogy ezek haszontalanok és tétlenek maradjanak? Minden alkotóhoz és eszközhöz valamely hozzá illő cselekvés tartozik. Miért emlegetik a költők, hogy Saturnus nemzőszervét, levágva, az égből a tengerbe dobták, s hogy ebből született Aphrodité, azaz Venus? Miért illették az ókoriak a pajzán isteneket különösképpen nagy vallásos tisztelettel? Nemde azért, mert a szerelem az égből áradt alá, s a világon élő mindenféle fajta - az ég és az, az idő segítségével - Venus tevékenysége révén szaporodik. Hiszen, mint mondják, a nap és az ember nemzette az embert, a nap és a ló a lovat, s ezt a többi fajról is elmondhatjuk.
Ezért van az, hogy ki-ki - ha lehet - szabadon adhatja át magát az élvezeteknek. S ha ez nem volna illő dolog, nem hangzott volna el a régieknek szóló isteni parancs: "Növekedjetek és sokasodjatok."[1]És Szemiramisz, aki az Etiópiát és Ázsia legnagyobb részét leigázó Minósz, az első asszíriai király után uralkodott, nem engedte volna meg mindenkinek, hogy szabadon kielégíthesse a Venus által benne keltett vágyat, ha úgy érezte volna, hogy ezzel az ember oly nagy vétket követ el. És sem Heliogabalus, sem Nero nem engedtek volna meg maguknak annyi szabadságot, hogy ezt a dolgot a legfőbb véteknek tartották volna.
Különben is, ki-ki azt tartja véteknek, amit lelkiismerete elítél, s amitől a természet visszaborzad. Az emberöléstől, gyűlölködéstől, tolvajlástól, útonállástól, káromkodástól és más bűnöktől lelkünk, saját lényegénél fogva, visszaborzad. A bűntett elkövetése után leverten szomorkodik, mardossa a lelkiismeret, és mint önmaga bírája, sosem bocsát meg magának. Ezzel szemben Venus lelkünket fölvidámítja, sőt teljesebbé teszi, testünket is fölékesíti, minthogy a szerelem révén magasztaláshoz és dicsőséghez jutunk, a legkülönbözőbb művészeteket tanuljuk meg, sokféle iskolát látogatunk, hogy testünk és lelkünk kiművelése által a szeretett nőhöz méltónak látsszunk.
Ezt a dolgot magam is tanúsíthatom. Ugyanis Padovában halálosan beleszerettem egy Bukephala nevű lengyel szolgálóba. Olyan volt szeme és arca, mint egy kolosszusé, s mivel azt hitte, hogy én is lengyel vagyok, naponként körülöttem settenkedett, és szemét állandóan rám szögezte. S így, minthogy a szerelmes asszonyok csábító ereje igazi lépvessző, tüstént szerelemre gyulladtam iránta. S mit sem adva barátaim intő szavára, a piacon, a templomban; a néptömegben állandóan követtem, míg végül a szerelem miatt mit sem törődtem a szeméremmel. Bukephalának állandóan nyomában voltam, az utcákon, a sikátorokban állandóan visszatartottam. Nyájas voltam hozzá, a szakállamat római divat szerint fésültem, éjjel gyakran énekeltem az ajtaja előtt, és kihívtam a konyhából. Mit szaporítsam a szót? Sokáig pletykáztak rólunk, és még ma is mindenhol a mi viszonyunkról folyik a szóbeszéd. S ezért, ha Galeotto ért a hősök tetteinek elzengéséhez és a szerelmi kalandok megdalolásához, és ha tud zenére szökellni, gyakorlott lábbal táncolni, a kézből és a csillagokból jósolni, ha testtartása nyugodt, föllépése méltóságteljes, s végül, ha mestere mindenféle ravaszkodásnak, ezért Bukephalának jár a köszönet. Mert én őt, Agamemnón és Akhilleusz példáján nekibuzdulva, nem restelltem nyíltan szeretni, s életemben és halálomban szeretni is fogom, mert Bukephala minden gondomat megkönnyítette, állandó derűjével nekem erőt adott, és lelkem az örömök minden fajával eltöltötte.
S vajon mit gondoltok, a méthümnai Ariónt, saját kora legkiválóbb lantosát, aki az emberek közül elsőnek alkotta és nevezte meg, majd tanította meg a korinthosziaknak a ditirambust, s aki, mint a korinthosziak, leszbosziak és Periaandrosz egybehangzóan állítják, egy delfin hátán ülve kelt át Tarentumból Tainarónhoz, hogy elkerülje a hajósok cselvetését, mi késztette arra, hogy megtanulja a lantpengetést, s a magasztos dalok írásának művészetét, aminek segítségével megmenekült a haláltól? S mit véltek, mi bírta rá Orpheuszt, aki biztonságban leszállt az alvilágba, az éneklésre és a lantpengetésre? Nemde el kell hinnünk, hogy mindkettőt a szerelem késztette az ilyenféle tudás elsajátítására. Ami nélkül, Herculesre, tétlen és dicsőség híján lévő életet éltek volna, s az egyik a hullámok között fejezi be életét, a másikat meg az alvilágban földelik el.
FERENC. Ezt a szemfényvesztőt minden bizonnyal szkíta módszer szerint saját levében kellene megfőzni csontjaival együtt, olyan bámulatos ügyességgel képes elkápráztatni a köznép ítélőképességét.
GALEOTTO. A látszat szerint talán terhetekre vagyok, hogy az érvek ilyen hosszú sorával gyötörlek benneteket. De hogy ne látsszak hazugnak, míg kifejtem veletek szemben ellenvéleményemet, kérlek, figyeljetek mondanivalóm hátralevő részére. Mert fületeket, amelyet a király óhajára megnyitottak előttem, nemsokára békén hagyom, de előbb csodálatos gyönyörűséggel örvendeztetem meg. Hiszen nagyon fontos, hogy méltóságához illő okát adjam a szerelemnek.
A nagy hatalmú természet szerint semmi joga nincs a létezéshez annak, győzhetetlen fejedelem, amiben nincs meg az a részéről mindenkitől megkövetelt tulajdonság, hogy legyen önmagával rokon s hozzá fölöttébb hasonlatos. Mert mivel minden jó dolog gyönyörködtet, s ez a gyönyör annál nagyobb, minél hasonlóbb dolgok egyesülésének látszik, ebből az következik, hogy minden a hozzá tökéletesen hasonló után vágyakozik. S ez nem is csoda: hiszen az emberi dolgokban hozzánk oly jóindulatú természet sosem engedi meg, hogy belénk oltott vágyunkat becsapjuk, s ezért van, hogy ő maga nemcsak megengedi, hanem meg is parancsolja, hogy vágyát mindenki teljes mértékben elégítse ki. S hogy a hasonlóságnak és összetartozásnak már önmagában is mekkora ereje van, azt ki-ki saját maga is könnyen megfigyelheti. Az alvók társaságában mi is elalszunk, a vidámakkal fölvidámulunk, együtt gyászolunk a gyászolókkal, az ivók mellett kiszárad a torkunk, az evők társaságában megéhezünk, minthogy a testet a testtel, a lelket a lélekkel, ez utóbbit ismét a testtel csodálatosan erős kapocs fűzi össze.
Ha mármost egy férfi és egy fehérnép között megvan a legteljesebb összhang és a legteljesebb hasonlóság, vajon kettőjük közül melyik fog majd tiltakozni az élvezet ellen. Ezt a kísérletet végezzétek el mindennap, s addig is gondolkodjatok el szavaimon. Ha esetleg közületek valaki azt mondja majd, hogy nincs a szerelmesnél szerencsétlenebb élőlény, ha szavaimat megfontolja, arra kényszerül, hogy megváltoztassa véleményét. Mondd hát, kérlek, hogyan is nevezhetjük nyomorúságnak azt, amit nem érzünk annak, s ellenkezőleg: hogyan tekinthetjük boldogságnak azt, amit nem helyeslünk, sőt utálunk? Esetleg fölhozhatnád, hogy a szerelmesek lángolása, haragja, kibékülése, féltékenykedése, aggodalmaskodása mindmegannyi szánalmas szenvedés, pedig nem így van: ezek a mi boldogságunk éltetői. Ezek dajkálják mindazt, ami tetszik, ezek teszik boldoggá mindazt, ami gyönyörködtet. Mert sosem láttuk, hogy a boldogság híján lett volna a gyönyörnek, s azt, ami gyönyört ad, a boldogságtól nem lehet elválasztani.
Mithridatész táplálékai közé tartozott a méreg is, és ha a kígyóktól mérgüket elveszed, már nem kígyók többé. Ugyanis a természet azt kedveli, lett légyen az bármi is, ami kellemes táplálékot nyújt. Az ajándékoz meg boldogsággal, ami gyönyörűséget okozott. A kellemes szegénységet ugyanis szerencsés sorsként tartják számon, míg a terhes szerencsét nyomorúságszámba veszik. Ha lelkünknek van egy, a méreg élvezésére hajlamos része is, milyen címen akarsz ettől megfosztani? A szerencsétlen sorsú is vággyal és törekvéssel van tele, s a testnek ebben a börtönében olyan örömök gyönyörével akar eltelni, amelyektől eltiltva állandó szomorúság gyötri, s így ebben a szerencsétlen életben sose lesz képes a megújulásra.
Így nyugodtan ki merem jelenteni: az a szerelmes, aki ebben az életben boldog volt, a másvilágon is sokkal kevésbé lesz szerencsétlen sorsú. Ugyanis mindenki számára az a legfőbb jó, amit szemmel láthatóan nem tud nélkülözni, s amire véleménye szerint a legnagyobb szüksége van. Viszont ha lelkünk úgy érzi, hogy ezek nélkül a gyönyörök nélkül nem tud élni, ebből az következik, hogy a szerelem örömeinek élvezése a legfőbb jó. Mert a szegény a számára legjobban hiányzó vagyonban, a beteg az egészségben, a törtető a tisztségben, s végül is ki-ki abban látja a maga számára a legfőbb jót, amire vágyik.
A szerelmes is saját boldogságát a szeretett nőben látja, akinek meghódítása annál több boldogságot ígér, minél nehezebb. Ezt azonban úgy értsd, hogy mindkét részről föltételezd a kölcsönös, leglángolóbb szerelmet, s hogy egyik sem vágyódik semmi egyébre hevesebben, és mindkettőjüknek a másik jelenti a legnagyobb boldogságot. Így nyilván kölcsönösen boldoggá is teszik egymást, és úgy tekinthetünk rájuk, hogy egyik a másikban él. Ezért úgy fogod megítélni a dolgot, hogy ezek, amíg élnek, boldogok, haláluk után pedig, még sokkal boldogabbak.
Ha senki sem nyilvánít hangos ellenvéleményt, ezt a dolgot a legnyilvánvalóbb összefüggés alapján fogom előttetek megvilágítani. Ugyanis azok, aki mélyebben elmerültek a filozófiában, azt állítják, hogy a lélek, mikor a testtől elválik, az életben szerzett tulajdonságait és élményeit megőrizve távozik el, s ezektől már sohasem tud megválni, s legfőképpen azoktól nem, amelyek halála percében is eltöltötték. Elsősorban ennek alapján hiszünk abban, hogy az örökös bűnhődésre kijelölt lelkek soha semmiféle fölmentésben nem részesülnek, mert haldoklás közben makacs és megátalkodott akarattal elmulasztották az isteni kegyelemért könyörgő bűnbánatot. Ugyanis aki haláláig csak gyalázta Istent, s megátalkodott lélekkel, üdvösségével mit sem törődve szállt le az alvilágba, azt, mivel a megátalkodottság eme vonásaival összekapcsolt lelkétől soha többé nem tud megválni, már semmiféle bűnbánat nem tisztíthatja meg, és Isten örökös haraggal tekint reá.
Erről a most szóban forgó dologról így kellene gondolkodnunk. Mert hiszen azok, akik a szerelem legforróbb érzésével eltelve halnak meg, a másvilágon sem szűnnek meg szeretni, s a legszorosabb kapcsolatban élik le a következő századokat is. Ugyanis a szerelem halálukig megőrzött érzésétől sosem tudnak megválni, s testüket elhagyva sem szakadnak el egymástól sohasem, sőt még sokkal akadálytalanabbul járkálhatnak mindenfelé. S akik az alvilágról írtak, teljes hitelességgel állítják, amit a mi Marónk is megerősít, hogy azokat, akik életükben a harci szekeret vagy fegyvereket kedvelték, vagy gonddal legeltették fényes szőrű lovaikat, ugyanez a gond tölti el őket azután is, hogy eltávoztak a földről.
S ha azt állítod, hogy az elhunytak a holtak lelkei közt megbűnhődnek vétkeikért, s ezért elfeledkeznek a szerelemről, mondd meg, kérlek, a boldog állapotban miféle büntetést szenvedhetnek el. A boldog szerelmes együtt van szerelmével, s a lélek eme leghatalmasabb érzése következtében egyszerűen nem érzékelnek semmiféle kívülről jövő fájdalmat. Gyakran láthattunk olyan embereket, akik túlzott fájdalmukban, fékezhetetlen haragjukban vagy megszégyenülésükben saját kezükkel vetettek véget életüknek, vagy fölakasztották magukat. Pedig ha valami külső fájdalom elnyomta volna azt, ami belülről töltötte el őket, akkor valószínűleg nem választják az öngyilkosságot. Gyakran olvashattuk, hogy sokan határtalan örömük következtében haltak meg, s a halál fájdalmából semmit sem éreztek. Ezért van, hogy a szerelmes lelkek véget nem érő boldogságát semmiféle nyomorúság sem tudja megzavarni.
De ugyan miféle jog alapján részesülhetnének ezek, akik nem vétettek, bármiféle büntetésben vagy meglakolásban, ha a szerelmet nem soroljuk a bűnök közé? Sőt még azt is ki merném mondani (de kérlek, ne nevessetek ki), hogy ha véletlenül úgy esnék, hogy a szerelmesek közül egyik a menny, a másik az alvilág felé indul el, szükségszerűen a másik is vele száll a mennyországba vagy az alvilágba. Mert ugyan ki akadályozhatná meg a testüket elhagyott, gyorsan és rendkívüli könnyedséggel lebegő lelkeket a szárnyalásban? Ezért azután úgy vélem, hogy a szerelmesek lelkei elválaszthatatlanok, mind a két életben boldogok, kivált azok, akik szüntelenül lángoló szerelemben éltek, anélkül hogy bármi egyéb vágyuk lett volna.
Ha pedig esetleg azt állítanád, hogy az emberi dolgok közt a szerelemnek és reménynek semmi jelentőséget nem kell tulajdonítanunk, erre is tudok válaszolni. Mindenki azt szereti, amiről úgy érzi, hogy az számára jó és gyönyörködtető. S ha valaki nem törődik az égiekkel, az emberi dolgokat kívánja, s ezekben véli boldogságát megtalálni, ezt nem annyira gonosznak, mint inkább hiányos felfogóképességűnek kell tartanunk. Ugyanis az után vágyakozom, amit jónak látok, s amit élvezve boldognak tarthatom magam. Mit érek vele, ha hallom, hogy vannak más, magasztosabb dolgok is, ha a kívánság nem ezek felé hajt. Minden olyan szándék kudarcra van ítélve, amelyből a vágy és gyönyör egysége hiányzik, mert mint mondani szokták, a gyönyör késztet a cselekvésre. Így azokat, akik a legértékesebb és legmagasabb rendű dolgokra törekszenek, Polluxra - mivel oly kevesen vannak, akiket Juppiter szeret -, én bizony Juppiter gyermekeinek nevezném. De ezekről elég ennyi.
Most pedig, bár itt engem senki sem becsül, egy fabatkára sem, s szilfavesszőből készült tollal óhajtanák teleróni a hátam, szeretném még elmondani hátralevő érveimet, hogy kimutassam, semmi sem nélkülözheti a szerelmet, és hogy mindezzel kapcsolatban nyugodtan idézhessük ezt a verssort: "Mindenen úr vagy, Amor, hódoljunk hát meg Amornak."[2] Minden élőlénybe bele van oltva a vonzódás vagy ellenszenv rá jellemző hajlama. A pávák például a galambokat kedvelik, a papagájok a gerléket, a rigók ugyancsak a gerléket, a holló a kócsagot, a sólyom a keselyűt. Viszont ellenségei egymásnak a hattyúk és a sasok, a varjú és a sólyom, a holló és a fülesbagoly, ugyanígy a menyét és a holló, a gerle és a férgek, a kígyók és a menyétek meg más efféle faj. Hiszen arról is olvastunk, hogy egy delfinnek egy fiú volt a kedvence, s azzal együtt múlt ki és temették el. Sőt mint Anaxagorasz állítja, a fák is tudnak szeretni, érezni, szomorkodni és örülni. Úgy vélik, hogy a nem állati lényeknél is megvan a nemek különbsége. Hiszen a datolyapálmák esetében is megfigyelhető, hogy a fa, amely mellé nem ültetnek nőnemű pálmát, egyáltalán nem hoz termést, s ha két különböző nemű pálmafa közül az egyik tönkremegy, a másik is tüstént kiszárad. A cseresznye a fűzfabokrot, a platán a babérfát, s a babérfa is a cseresznyét kedveli. S ha hitelt adunk az Arisztandrosz említette csodás jelenségnek, egyszer egy platánfa olajfává változott, s ha az írások megérdemlik, hogy higgyünk nekik, azt is tapasztalták, hogy a fák egymással beszélnek. S a fák, akár éreznek, akár nem, kimutatják szeretetüket és gyűlöletüket.
Így hát, ha nem csupán az érzéssel bíró élőlényeket, de az érzéketlen fatörzseket is áthatja a szerelem hatalmas ereje, mit mondjunk akkor az emberről, akinél érzékenyebb s a szerelemre hajlamosabb lényt sehol sem találunk? Ezen kívül - nehogy azt higgyétek, hogy kifogytam az érvekből - mindenhol az egymásra utaltság számtalan példáját láthatjuk. Mert ha egy nőt szabad megnézni, ugyanilyen jogon szabad megismerni is, hiszen a látás és az érintkezés olyan cselekedetek, amelyekre a természet tett képessé, s ezekért a természet által megengedett dolgokért sem dicséretre, sem gáncsra nem szolgálunk rá, s ezeket senkinek sem lehet bűnéül fölróni. Így hát, ha az efféle pajzánkodás véteknek számítana, akkor ezt vagy a képesség miatt tekinthetnénk bűnnek, amely lehetővé tette, vagy pedig nem is a képesség, hanem a cselekvés tárgya és célja miatt. De nem lehet a képességet kárhoztatnunk, amelynek alapján a cselekvést véghezvittük, mert ezt a természet törvénye a legkevésbé sem korlátozza. De nem bűn a dolog a cselekvést eltűrő tárgy miatt sem, hiszen új sarj nemzése végett törekedünk erre az élvezetre. Mindezeknek alapján tehát vedd tudomásul, hogy ezzel a cselekvéssel nyilvánvalóan nem követünk el semmi vétket. Ezért mondotta az Úr Ozeásnak: "Menj, és végy magadnak parázna feleséget, és nemzzél vele parázna gyermekeket."[3]
Ha tehát úgy volna a dolog, mint ahogy a minden tekintetben legnagyobb hódolatot érdemlő királyné állítja, nem volna szebb tulajdonsága az embernek az önuralomnál és ösztönei megfékezésénél. S ha kívánatos volna, hogy egy ember önmegtartóztató életet éljen, még kívánatosabb, ha valamennyi ember mindenhol ezt az életmódot folytatná. De ha így cselekednénk, az emberi faj meddővé és terméketlenné válnék, s rövid idő alatt kihalna. Ebből következik, hogy az önmegtartóztatás semmiképpen sem látszik kívánatosnak. Ezenfelül Amor is az emberfaj megmaradásán munkálkodik, míg a szűzies lélek csak saját hasznára ügyel. S mivel a közérdeket fontosabbnak kell tekintenünk az egyéni érdeknél, annak a beismerésére kényszerülsz, hogy igen súlyosan tévedtél. Mert hiszen aki megszökik a szerelmi csatározás elől, amely biztosítja az emberiség fönnmaradását, úgy tesz, mint aki nem nyúl az ételhez és az italhoz, noha egyedül ezek biztosítják életben maradását.
De higgyétek el nekem, ugyanúgy képtelen dolog az is, hogy az embert csak a szerelmi vágyak kormányozzák, rajta zsarnoki módon uralkodjanak, így értelmét és lelkét állandóan hajszolják és kínozzák, s minden egyéb értékes tevékenységtől elriasszák és visszatartsák, amelyek révén, míg lehetőségünk van művelésükre, az emberiség sikeresebben tud hozzáfogni soron levő feladatai megoldásához. Vajon azt gondolod, hogy Vergilius, akire egyedül hivatkozhatunk a dicsekedő Görögországgal szemben, meg tudta volna formálni mindenképpen isteni művét, a szerelem iránt a legteljesebb közömbösséget tanúsítva, ha vágyát nem elégítette volna ki ilyenfajta élvezetekkel? S vajon Flaccus, a lírai költők fejedelme, aki túlságosan is kiszolgáltatta magát az élvezetvágynak, ha ennek révén teljesen ki nem elégül, képes lett volna-e versenyre kelni Pindarosszal? S vajon Catullus és Tibullus tudtak volna-e halhatatlanságot szerezni maguknak, ha meg vannak fosztva a legmeghittebb emberi gyönyöröktől? S vajon módodban volna-e olvasni Martialis annyi sikamlós és szellemes alkotását, ha ő maga nem merül el kissé alaposabban az efféle örömökben?
Nem is említem Orpheuszt, Alkaioszt, Szapphót, Kallimakhoszt, Arkhilokhoszt, Theokritoszt; s nem említem Diogenészt, Arisztipposzt, az isteni Platónt, aki heves szerelemmel lángolt az Asztér nevű ifjúért, s akiknek szelleme vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben lett volna képes a halhatatlanságot megszerezni, ha sóvárgó vágyaikat nem elégítettek volna ki. És sem az a bizonyos szolitóni Arisztomakhosz, aki ötvennyolc évet szentelt a méhek megfigyelésére, sem Thasziosz, aki hasonló tanulmányáért a Falusi melléknevet kapta, nem tudták volna olyan alaposan leírni a méhek természetét, ha előbb vágyaik parancsára nem áldoznak egy ideig az oly vonzó érzékiségnek. Ehhez járul, hogy noha kívánatos a gyönyörnek ez a fajtája, a nemzendő sarjadék reménye s a törekvés, hogy elűzzük rosszkedvünket, mindezt, bár az adakozó Venus bőkezű ajándékából jutunk hozzájuk, olykor le szoktuk nézni, pedig az itt elsősorban számba jövő meggondolást, hogy nekünk mindez hasznunkra van, korántsem kellene megvetnünk. Mert a következetes önmegtartóztatás nem egy ember számára veszélyesnek bizonyult. Ugyanis, mint az orvosok állítják, ha sokáig halogatjuk a Venusnak való áldozást, ez káros következményekkel jár, mert a szerelmi vágyak elfojtása következtében a belső szervek párákat árasztanak az agyra, a szívre, a májra és a gyomorra, és félelmetes betegségeket okoznak. Ennek következménye azután hol gyengeelméjűség, hol őrültség, hol nehéz lélegzés, hol búskomorság, hol epilepszia, hol a vesék kínzó fájdalma, hol - a nők esetében - a nemi szervek pangása, hol - a férfiak esetében - gyógyíthatatlan gennyes seb, hirtelen halál s a betegségek legkülönbözőbb fajtái.
Így hát gondoskodnunk kell saját életünk megvédéséről, nehogy bárkiről is nyilvánvalóvá váljék, hogy saját maga pusztította el önmagát. Ne kövessük annak a portugál bíborosnak a példáját, aki hallatlan akaraterővel törekedett szüzessége megőrzésére, de miközben vele született kéjvágyával és kívánságával viaskodott, be kellett látnia, hogy a küzdelembe előbb hal bele, semmint győzhetne, s noha leghatalmasabb ellenségét legyűrte, inkább vértől áztatott, mint fejedelmi fegyverzsákmányt vitt a Zsákmányt Elfogadó Juppiternek. Pedig ha ez a királyi ifjú több belátással ügyel saját testi épségére, és rájön, hogy valamit engednünk kell az emberi gyengeségnek is, nyilván sokkal jobb gondviselője lett volna saját magának és övéinek.
Hiszen van-e hasznosabb dolog, minthogy - amennyire rajtunk múlik - minél hosszabbá tegyük életünket? S van-e jobb, minthogy létünket efféle családias örömökkel tápláljuk? Mert mindannak, aki meggondolatlanul elvesztette életét, be kellett volna látnia, hogy léte megszűnte után lehetetlen bármiféle tevékenységbe kezdenie, s számára véget ért valamennyi legédesebb öröm megszerzésének lehetősége. Még sok érvem van, amit e tárggyal kapcsolatban fölhozhatok, de majd látni fogjátok, hogy fölsorolásukkal mihamar végzek, nehogy abba a látszatba kerüljek, hogy a király jóindulatával a kelleténél hosszabb ideig visszaéltem. Mert ha valaki valóban kerülni akarja a sikamlós dolgokat, mivel Venus dolgát önmagában utálatosnak látja, azért a többiektől, akik más véleményen vannak, ne tagadjátok meg, hogy a gyönyöröket ki-ki szabadon, képessége szerint élvezhesse. Különösen akkor, ha ez a gyönyör kölcsönös szerelemből ered, amelynek forrása nem lehet más, mint a két fél vele született kiválósága, és a mindkettőjükben meglevő bájosság és jóindulat.
Így tehát csak szeressenek nyugodtan, akiket foglyul ejtett egy másik lény iránt érzett szerelem, gyönyörködjenek egymásban, gyúljanak lángra tüzes pillantásaiktól, élvezze a látványt szemük, merüljenek el a legédesebb beszélgetésben, s a látás és a szó gyújtsa lángra szívüket. Árasszák el egymást kölcsönös csókjaikkal, s hol ne fogyjanak ki a másik magasztalásából, hol zördüljenek össze egy kicsikét. Egyszer civakodjanak haragos szavakat váltva, máskor, kiengesztelődve, fogadjanak örök hűséget. S végül is különböző módon a nemes gyönyörök révén kölcsönös élvezettel ajándékozzák meg egymást, s kellemesen teljen életük. Mert aki ezek híján él, az életében és halálában egyaránt szerencsétlen lesz, és sohasem mondhatja el igazán, hogy valaha is élt.
De mivel szavaimnak vagy nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem szoktatok hitelt adni, hadd hivatkozhassam itt az elődök életéből vett példákra, amelyekből, higgyétek el, nemcsak a szerelem kellemes és gyönyörködtető voltát, hanem mindent lebíró erejét is megismerhetitek. Hercules, Juppiter fia, a földön élő szörnyetegek megfékezője, Omphalén mégsem tudott diadalt aratni, hanem általa legyőzetve letette koszorúját, rokkával és fonallal foglalatoskodott, gyapjúszálat sodort, és ha bárdolatlanul viselkedett, úrnője gyakran meg is verte, mindamellett végül is elviselte egy hitvány női személy uralmát. Az istenektől származó Thészeusz nemcsak a városi, hanem a falusi szüzeket sem kímélte, mikor Ariadnét, Antiopét, a troizéni Anaxagonaszt és a még föl sem serdült Helenét is elrabolta. Iaszón pedig Ipsziphilét, Médeiát és Kreuszát szerette. Parisz viszont Helenét, Akhilleusz a szolgaleányt, Briszéiszt, Odüsszeusz, miközben a viharok ide-oda sodorták, Kalüpszót és Kirkét; Aeneas, ha Marónak hihetünk, Didót; Dávid Batsebát, Ammón pedig nővérét, Thamarét.
Roboámnak tizennyolc felesége és hatvan ágyasa, Salamonnak hetven felesége és háromszáz ágyasa volt. Hannibál Salapiánál egy asszony halálát okozta, viszont az Itáliában dúló háborús zűrzavar közepette egy leány szerelmében talált megújulást. Az athéni Timón, aki sem Miltiadész mögött nem maradt el bátorságban, sem Themisztoklész mögött tisztességben, igazságban és méltányosságban pedig, mindkettőt fölülmúlta, s a harci erény tekintetében sem maradt mögöttük, s a görögök között a bőkezűség páratlan példájául szolgált, végül is nem tudta megállni, hogy nővérével, Elpinikével szerelmi viszonyt ne folytasson. Ugyanakkor a szalamiszi származású Aszteriához és Nesztrához is rendkívül gyengéd szálak fűzték, viszont feleségének, Iszodikénak, Euriptolemosz leányának a halálát is roppant keservesen viselte el.
S mikor Pauszaniasz az igen előkelő származású Kleonikét szeretkezni hívta, s a lány a szolgák által elsötétített hálószobába csendben tapogatózva bebotorkált, s fölrázta az álomba merült férfit, Pauszaniasz, azt képzelve, hogy az ellenség fogta körül, rárohant a szűzre, s nem tudván, kivel áll szemben, átdöfte kivont kardjával. De elhamarkodottságáért a legnagyobb mértékben megbűnhődött, mert a lány, álmában megjelenve, örökre megfosztotta nyugalmától, ezeket a hősnőhöz illő szavakat mondva: "Téged e gonosztettért a halandók számára rémületes büntetés vár!"
Hír szerint ugyanígy cselekedett Publius Clodius is, aki nemcsak hogy Bona istennő szertartásán, de még két nővérével szemben sem tartóztatta meg magát, akik közül az egyiket, mint mondják, Lucullus, a másikat pedig, Metellus vette azután feleségül. Crassus elhunyt fivére feleségével több gyermeket nemzett, s Plótinosz azt a rendkívül súlyos vádat emelte ellene, hogy meggyalázta a Licinia nevű Vesta-szüzet. Cato gyakran fájlalta, hogy nővére milyen erkölcstelen életmódot folytat, s neki is éppen annyi undorító és visszataszító dolgot kellett eltűrnie, mint Augustusnak. Flórát, az örömleányt - aki olyan kápráztatóan gyönyörű volt, hogy Caecilius Metellus, mikor Kasztór és Pollux templomát szobrokkal és festményekkel díszítette, ott ugyanolyan buzgalommal az ő szobrát is elhelyezte - Pompeius olyan rendkívül szenvedélyesen szerette, hogy Flóra, mikor vele hált, sosem távozott úgy, hogy ne legyen harapás nyoma a testén. S Pompeius, aki három meghódított világrész fölött tartott diadalmenetet, gondoskodott arról is, hogy a Démétriosz nevű szabados feleségét is meghódítsa.
Sulla nem szégyellt szerelmi viszonyt folytatni Nikopolisszal, a fölöttébb feslett életű, de dúsgazdag nővel, akinek örököseként nagy vagyonhoz jutott. Az idősebbik Cato, aki mások erkölcseit a lehető legszigorúbban ítélte meg, magával szemben rendkívül elnéző volt. Felesége halála után (hogy szerény háztartását könnyen el tudja látni) egy bizonyos fiatal lányt fogadott szeretőjévé. Sőt Szolón is, önuralmával sem tudván öregkori kéj vágyát megzabolázni, miután a szerelem tüze lángra gyújtotta, nagy könyörgések árán írnoka leányát vette feleségül. Caesar sem tudott - akárcsak Antonius - Kleopátra csábításának ellenállni, nem restellve, hogy királynak és királynőnek nevezik őket, noha ő a világ, a másik pedig, Ázsia ura volt.
Arisztobulosz szerint Nagy Sándor Barszénéval, Artabaszosz származására és szépségére nézve egyaránt kiváló leányával folytatott viszonyt, s mikor szemügyre vette a Dareiosz udvarából zsákmányolt többi nőt, gyakran szokta tréfásan mondogatni, hogy ő tekintetével kínozza meg a perzsa lányokat. S ugyanő elerőtlenedett s az öregségtől elgyengült katonái előtt az égei Eurialoszról - akit semmiféle gyöngeség nem nyűgözött le, de lenézték Theleszippa iránt érzett szerelme miatt, mert szabad ember létére egy ringyót fogadott magához - úgy vélekedett, hogy ez a katonája semmiféle megbélyegzésre nem szolgált rá, sőt így szólt hozzá: "Eurialosz, együtt érzünk veled ebben a heves szerelemben, s bőkezűséggel, és szép szavakkal igyekezz elérni, hogy minél tartósabb legyen."
A félelmetesen kegyetlen Mithridatésznak, aki annyi éven át, oly hosszú háborúban volt a római nép ellenfele, gondjai és megpróbáltatásai között nem volt egyéb vigasza, mint Hüpszikrateia nevű ágyasa, akit férfias és bátor természete miatt neveztek el Hüpszikratész királyról. S ez a nő perzsa öltözetben, rövidre nyírt hajjal a véres csatákban mindenütt a király nyomában vágtatott. S Dareiosz nem kevésbé kedvelte Sztratonikét, a szerencsés öreg lányát is.
Az a bizonyos szürakuszaibeli Dión, a platóni tanok követője is egy napon két nőt vett feleségül. Démétriosznak Euridikén és Philán kívül még igen sok ágyasa és felesége volt. Antiokhosz, Szeleukosz fia olyan nagy szerelemre gyulladt mostohaanyja, Sztratoniké iránt, hogy ez a lassú és titokban pusztító betegség végzett volna vele, ha Eraszisztratosz orvosi bölcsessége és apja engedékenysége nem menti meg életét, de ha a szerelem parancsának nem engedelmeskedett volna, Ázsiának nem lett volna királya.
Az önmegtartóztató Agészilaosz sem nélkülözte a szerelmet. Fabius Leuganus nevű katonáját, aki, mivel egy szolgálóba beleszeretett, gyakran kiszökött a táborból, megtudván fegyelemsértése okát, nemcsak hogy büntetlenséggel ajándékozta meg, hanem azt is megengedte, hogy a nőt a táborban maga mellett tartsa, mert a tapasztalt és fölöttébb bölcs Cunctator tudta, hogy a szerelmeseknek milyen nagy szabadság jár. Nemde olvastuk, hogy a thébaiaknál volt egy szentnek nevezett csapat, amelyet szerelmesekből és kedveseikből szerveztek, hogy köztük ki-ki a dicsőségért versengve harcoljon, s hogy egyik a másik szerelme által buzdítva még állhatatosabban helytálljon. S amidőn megesett, hogy valamelyik a földre rogyott, s meg akarták ölni, ő azt kérte, hogy inkább kebelén és ne hátán érje a döfés, s az ellenség kérdésére, hogy miért óhajtja ezt, azt felelte: "Azért, nehogy szerelmesemnek, ha meglátja, hogy a hátamon ütöttek sebet, szégyenkeznie kelljen."
Hiszen a szeretőt még az isteni Platón is isteni barátnak nevezte.
S én is a filozófusokkal értek egyet, akik véleményem szerint nem rossz meghatározást adtak a szerelemről, kijelentvén, hogy az istenek titkos eszköze, amelyet gondoskodásból és önmaguk fönntartása végett adtak az embereknek. Hiszen Ariadné és a kolkhiszi Médeia szerelme nyilvánvalóan nem volt egyéb, mint az isten műve és páratlan leleménye, amelyet az általuk szeretett két férfi megmaradása érdekében gondolt ki. A költők az istenekről és héroszokról számtalan példát sorolnak föl, amelyekről úgy véljük, hogy mint kitalált dolgokat, nem kell őket komolyan vennünk. Homéroszra is hivatkozhatom, aki elmondja, hogy Juppitert annyira föltüzelte a szerelemvágy[4], hogy mindama dolgokról, amelyekben a legbölcsebb döntést akarta hozni, elfeledkezett. S meglátva Junót, annyira tűzbe jött, hogy még addig sem volt képes várni, míg odaérnek nyoszolyájukhoz, de, éppen ahol a voltak, a földön ölelte át feleségét, és intézte el a dolgot, bevallva, hogy még soha nem hevítette föl ennyire a szerelmi láz.
Úgy véltük, ezeket a tényeket kellett fölhoznunk, amelyeket egyrészt nem lehet tagadni, másrészt még emlékezetünkben sem halványodtak el túlságosan. Benneteket pedig, nagyon-nagyon kérlek a megidézett istenekre, ne tartsátok ezeket a szerelemről elhangzott kijelentéseimet túlságosan szemérmetlennek, s ne ítéljétek úgy szavaimról, hogy azokkal ajkamat beszennyeztem. Hiszen Alkibiadész, akit nemcsak Szókratész, de az egész utókor is olyan nagy tiszteletre méltatott, nem szégyellte pajzsán a ráfestett, szárnyas Cupidót hordani, mert egyáltalán nem volt ismeretlen előtte, hogy ez az isten milyen végtelen hatalmú, aki minden nemzet fölött uralkodik, s akiről Moszkhosz költő azt mondta, hogy "Kicsik ugyan a kezei, de messzire tud lőni velük, mert ellő Akherónba, az alvilági királyságba is."
Idézzük tehát ide most mindenekelőtt Octavius Augustust, akinek híre a századok folyamán sosem fog elenyészni, és aki úgy vélte, hogy a paráznák ellen a legszigorúbb törvényeket kell hozni, ő maga viszont annyira rabja volt kéjvágyának, hogy személyét a tömeg megvetéssel emlegette. Ugyanis, ha hiszünk a történetíróknak, nemcsak tizenkét fajtalan fiúval, de még ugyanennyi leánnyal szokta megosztani éjszakáit. S hogy Tiberius Capriban töltött visszavonultságában mit talált ki rejtett vágyai kielégítésére, s hogy a lányoknak és fajtalan fiúknak micsoda nyájait, s a természetellenes közösülésnek miféle mestereit és gyakorlóit toborozta össze, s hogy hálószobáját milyen buja képekkel és szobrokkal díszítette, ahol ezek mellett kéznél voltak Elephantisz könyvei is, senki sem hinné el egykönnyen.
Ki hitte volna, hogy annak a századnak az uralkodóit a kéjvágy milyen könyörtelenül hatalmában tartotta? Hiszen Caligula valamennyi nővérével megszokott gyakorlattá tette a vérfertőzést. Claudius olthatatlan vágyat érzett az asszonyok iránt, igaz, hogy ezzel szemben a férfiak egyáltalán nem érdekelték. S ki tudná fölidézni a fajtalan kéjekre törő Néró rémtetteit? Feleségül vette Sphorust, odaadta magát Doriphorusnak, s egyáltalán nem tartotta bűnnek, hogy megkívánta az anyjával való közösülést. S úgy is magyarázhatjuk a dolgot, hogy féktelen kéjvágyának oka inkább a szerelem istenségének kegyetlensége, s nem saját természete volt.
Otho egy az udvarnál tartózkodó szabadosnőbe szeretett bele, s Nero kegyeit úgy nyerte meg, hogy vele, a szerepeket váltogatva, fajtalan viszonyt folytatott. Pompeia Sabinába annyira beleszeretett, hogy ebben az esetben még Nerót sem tűrte meg maga mellett vetélytársként. Vitellius is, akit Spintriának is neveztek, gyermek- és ifjúkorát Capri szigetén, a tiberisi ringyók körében töltötte. Vespasianus császár Cenisbe, Antonia szabadosnőjébe szeretett bele. S Titust is, akit a világ gyönyörűségének neveztek, titkos kéjvággyal és bujasággal gyanúsították, mert szenvedélyesen szerette Bereniké királynőt, s a fajtalanok és heréltek nyájában lelte örömét. Viszont igaz, hogy Domitianus fölülmúlta atyját és testvérét a közösülés fáradhatatlan művelésével, amit ő ágytornának nevezett. S a legnagyobb hévvel, érzelmeit nyíltan kimutatva folytatott szerelmi viszonyt unokahúgával, Júliával. Lucius pedig anyósával, Faustinával követett el vérfertőzést.
Háromszáz ágyas s ugyanennyi örömfiú állott Commodus császár rendelkezésére, aki megbecstelenítette nővéreit is. Martia volt kedvelt ágyasa, akinek amazon ruhás képét kedvelte, s ő maga is gyakran amazon ruhában jelent meg az amfiteátrumban, amiért azután Amasoniusnak nevezték el. Pertinaxról azt mondják, hogy Cornificiához a leggyalázatosabb módon gyakorolt szerelem fűzte. S ha annak az évszázadnak legvisszataszítóbb erkölcstelenségéről akarunk megemlékezni, amelynél szertelenebb bujaságot már nem tudunk elképzelni, Antonius Caracallus neve jut eszünkbe. Ez feleségül vette mostohaanyját, Júliát, akit egyszer véletlenül félmeztelenül talált, s ekkor így szólt hozzá: "Ha szabad, legyen így mindig" - mire az asszony állítólag így válaszolt: "Az szabad, ami jólesik, vagy nem tudod, hogy te vagy a császár, s a törvényeket te megszabod, nem pedig, megtartod." S mondják róla, hogy anyját is feleségül akarta venni.
Heliogabalus kéjvágyát pedig, minden tekintetben Neróéhoz hasonlíthatjuk, ha ugyan nem múlta őt felül. Lámpáiba balzsamolajat töltetett, s fajtalan férfiakkal a kéjelgés minden nemét gyakorolta. S gyakran a közönséges ringyókat a cirkuszból, színházból és stadionból nyilvánosházakba gyűjtette össze, itt számukra, mintha bajtársai volnának, gyűlést tartott, gyakran elmélkedett előttük az élvezetek fajtáiról, s kényszerítette őket, hogy szertartásszerűen ismételjenek meg olyan mondatokat, amelyek fölött gyakran a legkomolyabb vita kerekedett.
Gordianusnak, aki rendkívül kedvelte a nőket, huszonkét ágyasa volt. A barbár származású, Pipara nevű királylányt a teljesen a fényűzésnek és a konyha örömeinek élő Gordianus mértéktelenül szerette, s e mellett a szerelem mellett öregkoráig kitartott. S még Victorinus sem, akiről azt mondjuk, hogy harci erényben fölülmúlta Traianust, kegyességben Antoninust, tekintélyben Nervát, takarékosságban Vespasianust, s a városi és katonai fegyelem megtartásában pedig, Pertinax és Severus császárokat, még ő sem tudta a nőktől kapható gyönyör után érzett vágyait elnyomni. S az isteni Aurelianusról is, akinek nevét nem mellőzhetem úgy, hogy ne követném el a legnagyobb vétket, hiszen Sirmiumban született, s a ti nemzetségetekből származott, azt mondhatjuk, hogy ha ritkán is, de olykor őbenne is fölébredt a szerelmi vágyakozás. Proculus pedig Sarmatiában száz szüzet zsákmányolt, s ezek közül egy-egy éjszaka tízzel hált együtt, úgyhogy végül tizenöt nap elmúltával mindegyiket kivétel nélkül asszonnyá tette. Carinus kilenc nőt vett feleségül, majd küldött el, s palotáját színészekkel és ringyókkal töltötte meg.
Én viszont, mivel úgy látszik, hogy efféle erkölcstelen beszéddel megbotránkoztatom a legszentebb életű Beatrix fülét, nehogy felséges személyét még sokáig bosszantsam, csak egy, a mi korunkban megtörtént esetet mondok el, s ezzel befejezem szavaimat. Az egykor Pannóniában uralkodó isteni Zsigmond király elé egyszer odavezettek egy szerelmespárt, akik kölcsönösen olyan erősen átkarolták egymást, hogy nem lehetett őket szétválasztani. S kölcsönös szerelmükben olyan kedvesen becézték egymást, mintha mindegyikük azt hinné, hogy ő a másikban él. Mikor azután a császár parancsára szétválasztották őket, a lány azonnal meghalt, a férfi pedig, noha övéi minden módon meg akarták vigasztalni, csak néhány nappal tudta túlélni.
Ó, mennyire megfékezhetetlen tehát a szerelem hatalma, ó, minden időben milyen zsarnoki módon gyakorolja uralmát, ó, milyen rendkívül erőszakos kényszerűség ez, ó, a gyönyörnek minden cselvetésre képes vágya! Ó, milyen kikerülhetetlen élethalálharc ez, milyen legfönségesebb, az ember belsejében tanyázó vágy ez, s ó, milyen kiolthatatlan fáklya! S hogy hazudok vagy igazat mondok-e, azt nemcsak az előbb fölsorolt példák szemléltetik, hanem az összehasonlítást közületek ki-ki magában is elvégezheti. Hiszen én sem helyeslem a vérfertőzést vagy a gyönyörkeresés meg nem engedett módjait. De hogy természet adta jogunk alapján mérsékelt módon élvezzük a gyönyöröket, amelyek nélkül minden látszat szerint szerencsétlen lesz az életünk, azt határozottan nemcsak megengedett, hanem jó és boldogító dolognak kell tartanunk. Az élvezetek egyéb fajtáiról pedig, amelyek többi érzékünket gyönyörködtetik, úgy vélem, nem szükséges szólnom, hiszen senkinek sincs joga tiltakozni az ellen, ha valaki ezeket mérsékelt módon élvezni akarja. Eme okok miatt, amíg élünk, ki-ki szabadabban adja át magát az élvezeteknek, de úgy, hogy sem gyomrunk, sem testünk ne szenvedjen semmiféle kárt. S akkor elégítsük ki étvágyunkat, ha az, valóban kényszerít rá, és vágyunkat, ha az valóban sürget.
Mindenki tudja közületek, hogy mennyit kell nyújtanunk gyomrunknak, hiszen ez az a közös kincstár, amelyből a többi testrész élelmet és ellátást kap, s ha ezt az éhes tagok üresen találják, a test egész köztársasága pusztulásba hanyatlik, így azután, ha ilyen készségesen csillapítjuk vágyainkat, s elégítjük ki érzékiségünket, sokkal kiegyensúlyozottabban végezhetjük egyéb tennivalóinkat. S mindig emlékezzetek az isteni Platón ama aranyigazságára, amely szerint a boldogság a mámorhoz hasonló. Továbbá magára arra a homéroszi mondásra, amelyet latin nyelven így lehetne visszaadni: "Higgy nekem, édesebb nem akadhat a jó lakománál, mely szolgálja Cerest, Bacchust s ugyanakkor a testünk." S ugyanő mondja máshol: "Mert a halál, mit a bősz éhség szül, jaj, de keserves!"
S bárcsak engemet is, aki olyan gyakran követtem ezt az elvet, olyannak látnátok ezen a fejedelmi lakomán, mint azt a bizonyos nagyevőt, aki Aurelianus császárt olyan rendkívül kellemesen elszórakoztatta, mikor egy nap leforgása alatt egy teljes vadkant, száz darab kenyeret s ugyanakkor egy ürüt és egy malacot is elfogyasztott, s kielégíthetetlen garatján több hordó bort eresztett le. Vagy bárcsak én volnék az a Firmus, aki töméntelen húst falt föl, s azt mondják, egy nap alatt megevett egy struccmadarat. Mert semmi embernek tartanám magam, ha a mellemre helyezett üllő súlyát nem tudnám jobban elviselni, mint ő, vagy ha nem mernék a krokodilok közt az ő zsírjukkal bekenve úszni, vagy nem, tudnám az elefántot az övéhez hasonló készséggel kormányozni, vagy nem ennék vízilóhúst, vagy ha egy-egy strucc hátára fölülve nem tudnék az övével, vetekedő ügyességgel és bátorsággal nyargalni.
S ma csak azt az egy dolgot fájlalom, hogy nem rendelkezem egy Maximinus gyomrával, aki egy étkezésre hatvan font súlyú húst evett meg, s az utolsó cseppig kiivott egy capitoliumi amphorát. Mert akkor nem hagynám, hogy annyi pávát és makkon hízott vadkant, annyi, még a csodás lakoma fényénél is nagyszerűbb fogást hiába visszavigyenek, amelyekről, ha ezeket meglátnák, Antonius és Kleopátra mindketten elismernék, hogy e lakoma nagyszerűségével és változatosságával fölülmúlták őket. S ha meg kellene neveznem a mai napon kívánságaimat, a halhatatlan istenektől buzgó áhítattal két dolgot kérnék. Először is azt, hogy a torkom legyen feneketlenebb a tevéénél, másodszor pedig, hogy a gyomrom befogadóképessége legyen nagyobb, mint a Meótiszi-tengeré. Most még az van hátra, hogy minden gondunk és törekvésünk a valamennyi élvezetben való elmerülésre irányuljon, hogy mindig vidámságban és derűben éljünk. S ha a tárgytól messzebbre elkalandozva valami olyasmit is mondtunk, ami véleményetekkel nem egyezik, nyilvánítsátok ki bocsánatotokat, de készségesen, mert roppant gyomrom uralma nem engedi meg, hogy másképpen is megérthessem.

BEATRIX, MÁTYÁS KIRÁLY,
GALEOTTO, FERENC
BEATRIX. Végre befejezte ez a szemérmetlenségben fölülmúlhatatlan Epikurosz, akit még Epikurosznál is visszataszítóbbnak kell tartanunk. Mert az a boldogtalan, noha a legfőbb jót a gyönyörben látta, azt mégsem választotta el az erénytől. S nem is a test, hanem a lélek gyönyöréről beszélt, mint amely a semmi gyalázatosságba bele nem keveredő értelem nyugodt állapotából származik, s nem adja át magát teljesen a gyomornak és a kéjvágynak, mivel csak káposztát, és még dúsabbak számító ebédjén is legföljebb sajtot fogyaszt.
De ez az ember sokkal hitványabb nála, mert sok mindent nem tréfásan, hanem nagyon is komoly hangon adott elő, s nem félt attól, hogy a király adta szabadsággal a kelleténél jobban visszaél. S dicsérném e férfi éles elméjét és ékesszólását, ha nem fogtam volna föl, hogy amit gondol, az még sokkal veszélyesebb annál, mint amit elmondott. Az ő filozofálásának a célja ugyanis nem az üdvözülés, hanem a pusztulás. Mert eszembe jutott, hogy a léha szellemek, állandóan szemérmetlen dolgokat hangoztatva, milyen könnyen a lejtőre jutnak, hiszen az emberi nem saját természeténél fogva is hajlandó a mértéktelenségre, s ha ügyesen összeszedett s a valóság látszatát keltő érvekkel ezt elősegíted, nem csupán kívánják, de a bűnökbe merülve megszállott dühvel meg is akarják valósítani az emberi gyarlóságot.
Mit gondolsz, Galeotto, honnan erednek a különböző filozófiai iskolák? Nemde Szókratész közvetlen hangú beszélgetéseiből, akinek szavait, minthogy sok mindenről ironikusan, nem egy dologról tréfásan, s a többiről komoly hangon beszélt, egyesek különbözőképpen magyarázzák. Hiszen tény, hogy egyesek a legfőbb jót a gyönyörben, nagy rész a vagyonban, néhányan a nagy méltóságban, legtöbben az egészségben s a többiek, józanabbul gondolkodva, az erényben látják. Nem látod-e be tehát, te, valamennyi ember között a legbűnösebb, s minden vallásos érzés megtagadója, milyen súlyos és veszélyes dolog olyasmiket előadni a tömeg előtt, amelyek híján vannak mindenféle józan meggondolásnak? S mindenekelőtt veszélyes nyilvánosan értekezni a gyönyörök szabad élvezetéről, amelyre az esendő emberi természet szinte önmagától hajlamos.
Mert mi lehet az emberi nem számára veszedelmesebb, mint maga a gyönyör? Hiszen ez a lélek minden bátorságát elernyeszti, s az emberi lélekben levő égi lángot kioltja. És ami a legvisszataszítóbb, te a legfőbb jót az emberi élvezetekben határozod meg. Ó, te hitvány, ezerszer is hitvány, sőt a hitványságok tanító iskolája; szerinted a boldogság azokban a dolgokban található meg, amelyek minden nyomornál és szerencsétlenségnél rosszabbak? Hát azt képzeled, hogy a múlandó és pillanatnyi dolgok, s azok, amelyek önmagukban szemérmetlenek és rútak, s ezen kívül azok, amelyek, ha kezdetben bizonyos szempontból vidámítónak látszanak is, de végül a legnyomorultabb pusztuláshoz vezetnek, hogy ezek képesek számunkra biztosítani az állandó boldogságot?
A legfőbb jó ugyanis az, melyhez hasonlítva semmi egyéb sem látszik kívánatosnak számunkra, s amely lelkünket sosem múló boldogsággal tölti el. Az, amit ama híres Hérakleitosz is ismert, de mivel bármily roppant hévvel vágyakozott is rá, az életben nem tudta megtalálni, létét örökös sírás és panaszkodás közepette élte végig. Hunyorra volna szükséged, még ha tanulmányaiddal annyit izzadtál is, hiszen nemcsak a magad, hanem mások veszedelmére is esztelenkedsz. Abban a tekintetben talán szerencsésnek látszol, hogy nem látod be, milyen nyomorult és szerencsétlen vagy, s amíg Isten ezért meg nem büntet, ezt nem is leszel képes átérezni, mert teljességgel le kell mondanunk arról, hogy valaha is megjön a józan eszed. Jó ideig csodálkoztam férjem türelmén és nagylelkűségén, s hogy hű maradt vele született szívélyes természetéhez. De mivel már eleget fecsegtél, a legszentebb életű László szavai hatására, aki már-már fölkészült a felszólalásra, ha képes vagy rá, szerencsétlen, igyekezz visszanyerni józan eszedet.
GALEOTTO. Így is teszek, ha lehetséges, s hogy minden szót megjegyezhessek, legnagyobb érdeklődéssel figyelő fülemet rendelkezésetekre bocsátom.
KIRÁLY. Csak nem nehezteltél meg Galeottóra, legédesebb hitvesem? Még nem ismered eléggé ennek az embernek erkölcseit és szabadszájúságát, hogy nincs nála az erénynek elszántabb ellensége s a gyönyörnek erőteljesebb védelmezője? A királyi lélek mindenesetre arra kötelez, hogy a helyes és helytelen kijelentéseket egyformán végighallgassuk, ne éreztessük, hogy számunkra mi kellemetlen, sőt olykor még a trágár kifejezéseket is nézzük el, s ne engedjük királyi lelkünk nyugalmának megzavarását, mert semmi sem illene kevésbé méltóságunkhoz.
De úrnőm, nyíltan elismerem, hogy ez alkalommal téged nagyobb sérelem ért, mint engem, mivel nem tudod nyugodt lélekkel elviselni, hogy az erény annyira szent nevét bármiféle szemérmetlen szavakkal is meggyalázzák. S minthogy a jelenlevők lelkét eme nemes javaslatoddal már eleve erősen fölajzottad, ne légy indulatos. Kellemesebb lesz, ami ezután következik, s a tárgy önmagától kínálja a kedvező megoldást. S bizonyos lehetsz abban, hogy a mi családunkhoz nem méltatlan László, aki még eddig egyetlen szót sem szólt, bizonyára elragadó s a király figyelmére is méltó szavakat fog mondani, hogy ezt a szörnyeteget a maga sokkal komolyabb érveivel megsemmisítse. Mi pedig neki nem csekély hálával tartozunk, mert ő minden lehetséges módon arra törekszik, hogy lelkünket gyönyörűséggel töltse el.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Elismerem, atyám, sok tettetésre és színlelésre kényszerülünk, hogy ne feledkezzünk meg királyi méltóságunkról. De mikor engem nem is annyira ennek a szemérmetlen férfiúnak ízléstelen fecsegése bánt, hanem az, hogy semmibe veszi üdvösségét, nem állhatom meg, hogy magam is fölöttébb föl ne induljak, noha lelkem nem is annyira szigorú, hanem sokkal inkább jámbor és kegyes, hiszen erre a viselkedésre a többi embernél sokkal inkább kell törekednünk. Hiszen azoknak, akik a közösségben valamilyen méltóságot viselnek, minden gondjukkal és igyekezetükkel a közösség boldogulására kell törekedniük. Ez az ember hamis tanok áldozata, s lelkében ezekhez ragaszkodva olyan megátalkodottá vált, hogy most már semmi módon nem lehet jobb meggyőződésre bírni. Azt állította, hogy a legfőbb jó azonos a gyönyörrel, s nem képzelhetünk el semmiféle, ennél kárhozatosabb állítást. S aki a mindenekfelett való cél, vagyis a legfőbb jó fölismerésében szemmel láthatóan téved, annak bármiféle mesterkedése hiábavalóvá válik.
A legfőbb jót pedig, nem lehet fölismerni; csak azok képesek rá, akiknek erre az igazi hit ad erőt. A hit pedig, bizonnyal, mivel az ég ajándéka, csak a tiszta és bűntelen szívben található meg. Gondolkodásunk megtisztulására az igazi hit elnyerése végett van szükségünk, ami lényegében az istenfélelem következménye, mert ez aljas és vak gondolkodásunkat megszünteti és megvilágosítja. Így hát Galeottónak, mivel sem az Istent nem féli, sem a maga tisztátalan voltáról nincs meggyőződve, nincs módjában az őszinte hit alapján megismerni az igazságot és a legfőbb jót, s mivel mindent a szennyes gyönyörökből származtat, nem tudom elképzelni, hogyan nyerheti el az üdvösséget. Ugyanis a legfőbb jó a végső határ megismerése, s mivel fölötte van a természet erőinek, értelmünkkel nem vagyunk képesek fölfogni, hacsak a legkegyelmesebb Istentől nem kapjuk meg a hit által a mélyebb megismerés ajándékát.
Vajon miféle hitet találhatunk abban, aki az aljas gyönyöröket tartja erényeknek, aki meg van győződve, hogy a gátlástalan kéjvágy a legkevésbé sem esik isten ítélete alá, aki a szerelem legaljasabb fajtáit Isteni szertartásoknak tekinti, s aki végül, összekeverve az isteni törvényt és a bűnt, úgy vélekedik, hogy testünket mindennel ki kell szolgálnunk, viszont a lelket s mindazt, ami Istennel kapcsolatos, teljesen értelmetlen dolgoknak kell tartanunk. Valóban, ebben az esetben is el lehet mondani, amit a szent könyvekben olvashatunk, hogy az ilyen embert vakká tette a rosszindulat. Így hát engem ennek az embernek az irodalom vonzó eszközeivel megfogalmazott zagyvaságai részben szánalomra, részben felháborodásra késztettek. Hiszen ott mutatkozik a legkevésbé bölcsnek, ahol bölcs belátásra és helyes érzékelésre volna szükség, s olyan módon forgatja ki a gyönyör szó értelmét, hogy fonák véleményével megfertőzhesse másoknak az erény révén még nem eléggé megszilárdult gondolkodását.
Ti pedig, jelenlevők, semmit se tartsatok utálatosabbnak a mocskos gyönyörnél, viszont semmit se értékesebbnek magánál az önuralomnál és szeméremnél, mert ezek révén nyilvánul meg a józan belátás minden ereje, amely minket nyilvánvalóan a többi élőlény fölé emel. Te pedig, fivérem, elsősorban lelked veled született önuralmát őrizd meg, s légy meggyőződve, hogy semmi sem méltóbb a királyi méltósághoz, mint legyőzni saját magunkat, parancsolni saját kéjvágyunknak, megvetni a gyalázatosságot s végül gondosan megőrizni lelkünk és testünk tisztaságát. Mert azoknak, akik mások vezetői, kötelességük megzabolázni a többiek vétkeit, szükséges, hogy saját személyükben mindenki előtt kiemelkedő példát mutassanak, s éjjel-nappal nem lehet parancsolóbb gondjuk annál, mint hogy a halhatatlanság és hatalom Istentől nekik juttatott ajándékával - mert minden hatalom Istentől származik - helyesen és szentül éljenek.
KIRÁLY. Polluxra, úrnőm mélyebben és elfogadhatóbban filozofál, mint Galeotto, s így ha őt valaki Beatrix helyett az áldott névvel illeti, a legkevésbé sem jár messze az igazságtól.
FERENC. Ne aggódjál, kérlek, isteni nővérem, hogy a méregként ható örömök bármiféle csábításának is áldozata leszek. Mert be kell vallanom, hogy sokkal vagyok adós neked és a természetnek, hiszen ez utóbbi engem magától is az önmegtartóztatásra nevelt, te pedig, az erény és mindenféle erkölcsi tisztaság terén saját magad szolgáltál nekem példaképül. S belőled olyan isteni erő sugárzik, hogy aki csak közeledben él, annak számára a legkisebb bűn elgondolása is lehetetlenné válik. Ámbár Galeotto szavait és egyéb semmitmondó kijelentéseit ékesszólása és szellemessége miatt elismeréssel hallgattam, ő az érvek semmiféle varázserejével nem tudja velem elfogadtatni véleményét, mert az én fölfogásomat a tapasztalat alakította ki.
Ugyanis ha a katonai táborokban a rút kéjvágy és a férfiatlan gyönyörhajhászás uralkodnék, egyetlen győzelmet sem lehetne aratni a hősiesség révén, ott, ahol egyetlen bűnre sem szükséges olyan gonddal ügyelni, mint éppen az aljas kéjvágyra. Az ősök szokása szerint a táborokban egyetlen ringyó sem tartózkodhatott, nehogy a katonák elszántsága meggyengüljön, s viruló lelkierejük elenyésszen. Mert ha a katonát a gyönyörök vették volna körül, sem vezére parancsára nem ügyel, sem őrhelyén nem tart ki, nem tűri a fáradságot és éhséget, nem rendelkezik a helyzet megkívánta elszántsággal, hanem gyáva és tehetetlen, és a sereget dicstelenül cserbenhagyó szökevénnyé válik. Ezért kell őt távol tartani a gyönyöröktől, hogy semmi se legyen számára kívánatosabb a pornál és verítéknél, semmi se legyen előtte nagyszerűbb az ellenségen ütött sebeknél, és semmit se tartson előbbre valónak a vitézségnél és jó hírnévnél.
Mert nyilvánvalóan elsősorban az tette tönkre Severus, az egykori római császár dicsőségét, hogy döntéseiben a katonák kegyét kereste, akiknek megengedte, hogy aranygyűrűket hordhatnak, hogy a táborban ringyókat tarthatnak, s együtt lakhatnak asszonyaikkal. Ő volt az első, aki teljesen megszüntette a katonaélet fegyelmét és kemény ridegségét, a nehézségek közepette való engedelmességet, állhatatosságot, a vezéreknek kijáró tiszteletadást. A katonákat pénzszerzésre buzdította, megismertette a gyönyörökkel, megengedte, hogy kényelmesen éljenek, és kedvükre aludjanak; valóban csupa olyan dolog, ami a katonaélettől merőben idegen.
Appius Claudius consul, mikor az élvezetektől meggyengült serege - még bizonyos engedetlenséget is tanúsítva - balsikerrel harcolt a volscusok ellen, minden tizedik katonáját megbotoztatta. Scipio Africanus Numantia ostroma közben a szabadosság és fényűző életmód következtében meggyengült seregben állhatatossággal és fegyelmezéssel helyreállította a katonai erényeket, az élvezetszerzés minden eszközét megsemmisítette, kétezer örömlányt kergetett ki a táborból, s katonáit mindennap munkára fogta. S mi is tanúi lehetünk, hogy győzhetetlen, s számunkra legszentebb királyunk, a katonai fegyelem mesteri őre napról napra ugyanígy cselekszik.
A censorok szigorú nyomozással és sok embert megbüntetve kiirtották a bacchanáliát, ezt a görög ünnepet, s valamennyi bűnnek éjszakai tanuló iskoláját. Ezért, véleményem szerint, minden gyönyört az erény és halhatatlanság szolgálatában kell keresnünk, és semmiképpen nem lehet királyi lélek az, aki nem törődve a dicsőség ragyogásával, s megvetve saját méltóságát, elmerül az emberi dolgok posványában. A kiváló lélekre ugyanis az jellemző, hogy magában állandóan azt fontolgatja, hogy az életben minél magasabb rangban tevékenykedik valaki, annál inkább kötelessége jeleskedni az erények bármelyik fajtájában. Így hát, legédesebb nővérem, ne nyugtalankodj, s légy meggyőződve, hogy üdvösségemet semmi sem veszélyezteti. Viszont vendégünk esetében jogos a kétely, hiszen ő, noha nem érzékeli helyesen a dolgokat, mégis értekezik róluk. Ezért hát kérd föl szólásra bölcs és kiváló főpapunkat, aki elméjében szemmel láthatóan a legfontosabb dolgokon töprenkedik. S ha ezt megtetted, majd tanúi lehetünk, hogy Galeotto ügyesen előadott, visszás okoskodásait milyen könnyedséggel teszi semmivé.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. A legszentebb vallásra támadt rá ez az istentelen Galeotto, kedves Lászlóm, s nem ismeretlen dolog számodra, amit a gyönyörök törvényes szabadságáról előadott. Mi viszont, abban a meggyőződésben, hogy ez a dolog rád tartozik, a legkevésbé sem igyekeztünk őt megcáfolni, jól tudva, hogy szellemed milyen rendkívüli módon fölkészült az isteni és emberi dolgok megvitatására. Így hát, mivel a rád tartozó dolgokról nyilatkoztak sértő módon, noha ez mindnyájunkat érint, mégis elsősorban neked van jogod, hogy megvédelmezd a legszentebb igazságot. S ne tűrd el, hogy a katolikus vallást, amelynek a török határ mentén a legelszántabb védelmezője vagy, ez a leggyalázatosabb ember beszennyezze azzal, hogy minden jó dolgot a gyönyörből származtat. Pedig ha ez valakit uralmába kerít, nem engedi meg, hogy az a valódi és legfölsőbbrendű jót fölfogja, hanem az emberi dolgok mocsarába taszítja és fojtja bele. Így legyen rá gondod, hogy szavaid önmagadhoz és hozzánk méltók legyenek, nehogy az legyen a látszat, hogy hiába elmélkedtél ilyen hosszú ideig.

LÁSZLÓ PÜSPÖK,
BEATRIX ÉS MÁTYÁS KIRÁLY
LÁSZLÓ. Teljességgel legyőzhetetlen király és legfönségesebb királyné, mint Hésziodosz mondja, az embereknek három fajtája van. Az elsőbe, amelyet a legkiválóbbnak nevezünk, azok tartoznak, akik saját erejükből képesek mindent fölfogni, és saját maguktól a lehető legjobban cselekednek. A második csoportba, amelyet jónak nevezünk, tartoznak azok, akik noha nem látják be maguktól, miképpen kell cselekedniük, mindamellett megfogadják a jó tanácsot. A harmadikba, amelyet a legrosszabbnak, sőt lényegében veszedelmesnek nevezünk, azok, akik önmaguktól sem képesek a dolgok megértésére, s mások helyes tanácsait sem követik, hanem egyedül csak a kéjvágy és étvágy irányítja őket.
Ti bizony nehéz feladatot bíztatok rám, mert olyan emberrel kell foglalkoznom, aki az emberek ama bizonyos harmadik csoportjában tevékenykedik. Vagyis nem tud valamit önmagától helyesen fölfogni, mivel tisztátalansága következtében sem észre térni, sem helyesen érzékelni nem képes, s hozzá még olyan nyakasnak és gonosznak született, hogy a helyes tanácsot adóra sem hallgat. Ugyanis aki az emberi dolgok sorában a gyönyört tartja a legfőbb jónak, az, az Istennel kapcsolatban egyáltalán semmit sem képes helyesen érzékelni. Márpedig aki Isten lényét nem fogja föl, az nem is vágyik utána, aki pedig nem vágyik utána, az nem szereti, aki pedig eleve nem szerette, az, az Istenbe vetett hit semmiféle jótéteményében sem részesül.
Ebből következik, hogy nekünk tudatlan, aljas és megátalkodott ellenfél jutott, aki noha sokat olvasott, és állítása szerint szemlélődő életmódot folytat, mégis, a gyönyör csábításaiba temetkezve, szellemének egész eltompult erejét arra fordítja, hogy mindent a vakság és pusztulás szintjére süllyesszen. Nem rendelkezem akkora lelkierővel, s az isteni dolgok olyan elmélyült ismeretével, hogy képes volnék egyrészt végezni ezzel a szörnyeteggel, másrészt kielégíteni az engem hallgató szent fülek várakozását. De mivel a legszentebb igazság ügyéért kell harcba szállnunk, amelynek védelmében még a legostobább is bölcsnek látszhat, derűsen kell viselkednünk, annál inkább, minél megértőbbek hallgatóink. S így, ha beszédünket a szokottnál hosszabbnak találjátok, ezt kérjük, ne rójátok föl bűnünkül. Hiszen a régiek is sokkal több időt szoktak adni a beszédre a védőnek, mint a vádlónak, s mivel testeteket már a lehető legbőségesebben elláttátok, arra kell törekednetek, hogy lelketek is komolyabb táplálékhoz jusson.
Mivel ez az ember nagyon részletesen értekezett a gyönyörök szabadságáról és a szerelemről, mi először is azt fogjuk megvilágítani, hogy nincs ezeknél a gyönyöröknél utálatosabb és a szerelemnél ártalmasabb dolog. Mindazt, amit mondott, sorban megcáfoljuk, s noha az ő üdvözülésével kapcsolatban vajmi kevés reményt is táplálhatunk - mert a tanítás befogadására éppen olyan alkalmatlannak született, mint az athéniak, akiknek Platón éppen taníthatatlan voltuk miatt nem akart törvényeket adni -, végül mégis annak a beismerésére szeretnénk kényszeríteni, hogy egyetért velünk. S úgy segítsen minket az isteni kegyelem, hogy ha van benne valamelyes fogékonyság a helyes gondolkodás iránt, valamennyire lássa be tévedését.
Galeotto az athéni Alkibiadész példáját követte, aki levágta legismertebb kutyájának a farkát, s mikor megkérdezték, miért tette ezt, állítólag azt válaszolta: azért, hogy legyen miről beszélnie a népnek, s így ne emlegesse szégyenteljesebb cselekedeteit. Galeotto, ezt a példát követve, a gyönyörök szabadságával kapcsolatban zúdította ránk szavait, hogy így leplezze el még sokkal tévesebb eszméit. Nem tudta szegény, hogy ha egy képtelen állításnak hangot ad, szükségszerűen következik utána a többi is. Hiszen annak, aki végső célnak a gyönyört tekinti, szükségképpen nagyon sok dologban kell tévednie, mint ahogy ez a következőkben kétségtelenül ki is fog derülni.
Hogy tehát végre közvetlenül hozzád intézzem szavaimat, kérlek, Galeotto, nyilatkozz, miféle őrültségtől megszállva merészeled állítani, hogy mindenki teljes szabadsággal átadhatja magát valamennyi gyönyörnek, mikor a közhit szerint az ember üdvösségére nézve nem akad ennél veszedelmesebb méreg. Ugyanis az emberi lélekben működő erők, ha csupán a földi dolgokkal törődnek, fölhagynak sajátos tevékenységükkel, elgyengülnek, eltérnek követendő céljuktól, minthogy a rút kéj kívánására ösztönző gyönyörök csábító erejének engedve teljességgel eltorzulnak. Így azután a józanész és akarat, megfosztva saját, immár a gonosz gyönyörök elérésére törekvő támaszaiktól, nem képesek igazán önmaguk lenni, s teljességgel elveszítik cselekvőképességüket.
A józanész működésének pedig, mindenekelőtt négy szakasza szokott lenni. Az első a megértés, amely fölfogja az igazi célt, vagyis a legfőbb jót, mert ez minden cselekvés kiindulópontja, mely a cél elérésében az utolsó mozzanat, de a figyelem ráirányulásában az első. Viszont ha ezt a gyönyörök fogják körül, akkor vakság szállja meg, hogy saját világos látását minden jel szerint teljesen elveszíti. A második mozzanat a megfontolás, a végrehajtandó cselekvésről való döntés, amelyet azonban az érzéki kívánság megbénít: mert vajon ki képes a kéjvágytól föltüzelve helyesen dönteni? Mint mondják, a harmadik mozzanat az értékelés vagy kiválasztás, de az előbb említett kóros állapot ezt is eltompítja. A negyedik mozzanat pedig, mint állítják, a meghatározott szándékhoz való állhatatos ragaszkodás, amely mellett egy férfi tisztes tevékenységében szilárdan kitart, de ezt az erőt is ingataggá teszi ugyanaz a betegség. Az akarat ugyanis, ha az értelem semmiféle jó cselekedet végrehajtására nem biztatja, a henyélés következtében eltunyul, megveti az isteni dolgokat, s maga sem tudja, mit akar. Közben súlyosbodik a lélek vaksága, mindenfelől sötétség rohanja meg, mindent elhamarkodott meggondolás alapján hajt végre, dühöng benne a kéjvágy, a józanész helyett az étvágy kormányozza, az ilyen ember lelke mocskossá válik, értelme ingadozó lesz, egyáltalán nem képes függetlenül dönteni.
Ítélőképessége összezavarodik, állhatatossága teljesen összeroppan, akarata elutasítja, amire vágyott, majd arra vágyik, amit visszautasított, sejtelme sincs róla, mit kívánjon, s nem tudja, hol állapodjon meg. Sorsa a gyötretés és halálra kínoztatás, mások vezetik, vonszolják, s körben hajszolják akarata ellenére. Valóban bebizonyul, hogy képtelen az érzékelésre, a jót megveti, mindig a hitványabb dolgok felé sodródik, semmit sem törődve üdvösségével, semmit sem becsületével, semmit sem méltóságával.
Így tehát valamennyi itt fölsorolt baj és nem szűnő nyomorúság mindenestül a mérgező gyönyörökből származik. S ha valaki belátja, hogy milyen eljövendő veszélyek leselkednek majd az emberre - Herculesre! - semmitől sem fog jobban óvakodni, mint ezektől. Úgy vélem, nem ok nélkül írta Xenophón Herculesről, hogy a keresztúton két nővel találkozott, akik közül az egyiknek gyönyörűség, a másiknak erény volt a neve. Az egyik fölajánlotta, hogy bár nem lesz halhatatlan, a legkellemesebb s változatos gyönyörökkel tarkított élet jut neki osztályrészül, ha teljesíti parancsait, a másik viszont a kemény, nehéz, fáradságos, de végül a halhatatlanság révén a legjelesebbé váló vég ígéretével biztatta. Így hát a bölcs ifjú inkább az erény nehéz és küzdelmes útját választotta, hogy istenné lehessen, s nem a gyönyörét, hogy testével együtt ő is végleg elenyésszen. Ezért a költőknek az, az állítása, hogy talán Juppiter fia volt, egyáltalán nem alaptalan. Mert akik helyesen cselekednek, méltán nevezhetők Isten gyermekeinek. S ebből nyilván kiderül, mennyi bajba sodorják az embereket a gyönyörök, amelyeket az isteni Platón nem alaptalanul nevezett az emberi nem mérgeinek.
Jaj, mennyire eltorzult azoknak a gondolkodása, s mennyire összezavarodott ítélőképessége, akik hűtlenné válva az erényhez, a gyönyörök rabjai lettek! Hiszen ezek nyilvánvalóan kiölnek belőlünk minden józanságot, s megfosztanak szabad akaratunktól. Mert mi nagyobb csapást kívánhatunk ellenségeinknek, minthogy ezeknek a gyönyöröknek a szolgálatában rabszolgaként sínylődjenek? S ellenkezőleg: milyen irgalmat érdemlőbb kérésünk lehet mi magunk számára, minthogy elkerülhessük a gyönyöröknek ezt az elnyomorító zsarnokságát? Mert hiszen ki hitte el valaha is, hogy ezekben bíznunk kell? Ámbár ezek vonzó és csillogónak látszó alakban kísértenek meg minket, s csábítóan édes, noha magában halálos mérget rejtő formában jelentkeznek, következményük minden esetben sosem szűnő baj és szerencsétlenség. Tudniillik ha a bennük rejlő veszély világosabban megmutatkoznék, az emberi nem nyilvánvalóan semmitől sem undorodnék jobban, mint ezektől.
Most látjuk csak, milyen bölcsen szabta meg Platón azt a törvényt Az állam-ról írt művében, hogy a városból, véleménye szerint, nemcsak a legszennyesebb gyönyöröket, hanem a gyönyörökkel kapcsolatos verseket, képeket és szobrokat is éppúgy ki kell tiltani, és el kell távolítani, mint valami vészes ragályt. S úgy vélte, hogy messzire el kell űzni minden költőt, festőt, művészt, aki bármit is fonák, kéjre csábító, buja, aljas, illetlen formában alkotott meg, nehogy míg ilyen példák kötik le az embereket, lelkük, mintha mérges gyomok közt járkálnának, észrevétlenül és lassanként a mértéktelenség felé hajoljon, s értelem nélkülivé váljék. Ezért tehát - mint ugyanő könyve további részeiben kifejti - mivel a mértéktelen élvezet az ember értelmét eredeti állapotából teljesen kiforgatja, a gyönyörnek semmi köze sincs a bölcsességhez és önuralomhoz, hanem a bujaság és könnyelműség kísérője lesz. S mivel a szerelmi gyönyörnél semmi sem szenvedélyesebb, ezt a legcsodálatosabb filozófus véleménye szerint éppúgy el kell utasítanunk, mint a ragályt, vagy valami, a lelket és értelmet pusztulással fenyegető veszélyt; s Az állam-ról írt könyve kilencedik fejezetében is kijelenti, hogy a szerelem, továbbá a vér és torok gyönyörei ártalmas, vad és szörnyű dolgok.
Ugyanis háromféle gyönyör van, amelyek lelkünk háromféle hajlamának igyekeznek kedvében járni. A legédesebb a lélek ama részéhez kapcsolódik, amelynek segítségével tanulunk és nevelődünk, a többi gyönyör viszont sem nem valódi, sem nem szeplőtelen, hanem árnyékszerű és csalóka. Az embereket pedig, a lakomák és az efféle gyönyörök földre nyomva lenyűgözik, s ha néha kicsit ki is egyenesednek, ez csak addig tart, amíg az eléjük helyezett ételt megérintik. Így tehát egész életükben tévelyegnek, s nem tudnak felemelkedni - kedvelve a hitványabbat - ama magasabb rendű, nagyszerű táplálékhoz, sőt azt még csak meglátni sem képesek. Nem a valóságos dolgok megismerése elégíti ki őket, s nem ízlelik meg a tiszta, a maradandó örömet, hanem akárcsak az állatok (ó, földből sarjadt lelkek!), a földre görnyedve mindig csak a földi dolgokat figyelik és követik. Megtöltik a gyomruk, hemperegnek a bujaság mocskában, végül ettől, a földi dolgok után érzett kívánságtól űzve kölcsönösen hajszolják egymást, s vasszarvakkal és -patákkal viaskodva pusztítja egyik a másikat.
Ezzel szemben viszont annak, aki helyesen intézi saját életét, először ismeretek szerzésére kell törekednie, amelyek által nemesebbé válik a lélek, s az igazság és önmérséklet képességével együtt a bölcsességet is elsajátítja. Testének és lelkének nemesítésére törekszik, ellenőrzi lelke egészségét és kiválóságát, s végül is az a célja, hogy a lélek józan belátása szerint mindenhez a legmegfelelőbb módon alkalmazkodjék. S ugyanő igazolja, hogy kétféle életmód van. Az egyik a legélvezetesebb, a másik a legigazságosabb. S akik a legigazságosabb életet élik, valóban a legboldogabbak is lesznek, míg, akik az erény nélkül való, kellemesebb életmódot folytatják, azok lesznek a legszerencsétlenebbek. Ugyanis arra, akinek megadatott az erény és az önuralom - legyen bár teste nagy és erőteljes vagy kicsiny és gyenge, s legyen bár ő maga gazdag vagy szegény - mindenképpen szerencsés, boldog sors vár. Ezzel szemben, múlja fölül bár gazdagságban Kinüraszt vagy Midaszt, ha teljességgel hiányzik belőle minden igazságérzet vagy önmérséklet, mindenképpen a legnyomorúbb sorsra jut.
Ezért ez az isteni filozófus is úgy véli, hogy mindazon dolgok közül, amelyek az ember birtokában vannak, a lélek a leginkább isteni, s hogy az összes, a föld fölött és a föld alatt található arany értéke nem ér föl az erényével. S az, aki a törvény és józanság ellenére kiszolgáltatja magát a gyönyöröknek, semmibe veszi lelkét, aljas dolgokra törekszik, és elhanyagolja kiművelését, mikor gonosz és mardosó bűnökkel igyekszik megtölteni. Viszont annak az élete, akiben megvan a helyes ítélőképesség, önzetlenné s minden esetben békéssé és nyugodttá válik.
Én azonban szavaimmal korántsem azt akarom állítani, hogy véleményem szerint az emberi életben szükségszerűen le kell mondanunk minden örömről, mert ez a vélemény rendkívül szigorú és otromba nézet volna. Csak azt szeretném, ha belátnátok, hogy az ember számára nincs veszedelmesebb dolog a mértéktelen élvezetnél. Mert mint ama bölcs mondja, mivel az élvezetek és fájdalmak forrásai egyaránt a természetből fakadnak, lehetőségünk van rá, hogy ki-ki ezekből oly módon, addig és annyit merjen, amennyire szüksége van, tegye ezt akár közéleti, akár magánemberként, törvényszerűen önmaga határozza meg szerencséjének mértékét. Viszont az, aki mértéktelenül méreget, elkerülhetetlenül szerencsétlenné válik.
Mert mindegyikünknek bensejében két kísérője van, akiknek tanácsaira hallgatunk, s e kettő közül az egyik meggondolatlan és esztelen, míg a másik ennek éppen az ellenkezője: az egyik neve gyönyör, a másiké fájdalom, s mindkettő előtt a jövőre vonatkozó elképzeléseink haladnak, melyeknek közös neve remény. De ami a fájdalom előtt jár, annak neve félelem, ami a gyönyör előtt, annak reménykedés. S mindezeket megelőzi a józanész, helyesen eldöntve, hogy mit tart jobbnak és mit rosszabbnak. S ezekhez járul azután az aranyat érő, szerencsés, józan ítélőképesség, s azok, akik ennek engedelmeskednek, erényük révén minden bizonnyal boldogok is lesznek. S a helyes életmód elvével összeférhetnek egyszer a fájdalmak, másszor a gyönyörök, olykor a vágyak, egyébkor a szerelmek, de csak akkor, ha nem lépik át a józan belátás mérsékelt határait, ám a buja szenvedélyek következtében mindezek szertelenné és féktelenné válnak.
Így a helyes életfelfogás sem a gyönyörök után nem áhítozik, sem nem menekül eleve a fájdalom elől, hanem mindkettővel szemben megmarad a középúton. De aki Istentől ihletett életre törekszik, annak természetesen valóban lelki egyensúllyal kell rendelkeznie. Ezek alapján azután, mindenki előtt külön-külön nyilvánvalóvá válhat, hogy a gyönyöröknek két fajtája van: az egyik a tisztes és megengedhető, a másik pedig, a visszataszító gyönyöröké. Ez a fölosztás pedig, ha nem tévedek, érvénytelenné teszi Galeotto valamennyi fölhozott érvét, amelyeket, mivel hamisak és rosszra biztatnak, ez az egyetlen válasz megcáfol. Én nem is óhajtottam volna egy szóval sem többet mondani, ha biztos volnék benne, hogy néhány, talán itt levő, rendkívül könnyelmű fölfogású ember lelkét nem fertőzte-e meg az ő ravasz szándékú ékesszólása.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Ó, milyen kiválóan és éles elméjűen filozofál ez a férfi! Galeotto már első következtetéssorozatától megsemmisült, s be fogja látni, hogy tárgyunkról nem tréfás, hanem komoly hangon tárgyalunk.
LÁSZLÓ. Ezek után valóban azt vélitek, hogy az embernek nehezebb az egész világ fölött, mint saját magán uralkodnia? Állítom, hogy a legkevésbé sem, mert minden bölcs habozás nélkül úgy nyilatkozott, hogy az embernek mindig sokkal nehezebb saját magát legyőznie. Nagy Sándor úgy vélekedett, hogy nem kevésbé királyhoz méltó feladat saját magát, mint az ellenséget megzabolázni. Ugyanis a teljes világuralom megszerzésében minket emberi erők és eszközök segítenek, amelyek elégségesnek látszanak a feladat elvégzésére. Ezek ugyanis nemcsak a tehetséget, bátorságot, pénzt, a katonák erejét mozgósítják, de a csel, álnokság, a ravasz hadvezetés, esküszegés, kegyetlenség, megvesztegetés, erőszak, gyújtogatás, rémület, s még több efféle dolog is nagy segítséget nyújt számukra. Röviden kifejezve: az emberi erény és bűn elég erősnek látszik a világ leigázására, de az ilyenfajta győzelem, noha rendkívüli jelentőségű, nem haladja meg az emberi erőket.
Viszont ahhoz, hogy saját magunkat legyőzhessük, naponta kell magunkkal viaskodni, kikerülni a saját magunk ellen készített cselvetéseket, gyarló mivoltunk miatt elbukni, majd a bukás után újra talpra ugorni, s a síkos helyen is megvetni a lábunkat, s oly roppant makacsságunkban észre térni - ezek nyilván erőinket meghaladó és isteni segítséget igénylő feladatok. Hiszen az isteni kegyelem nélkül senki sem képes vétke után fölegyenesedni, s annyi sok csapda között nem tudja megtalálni magának a kiutat. Így tehát, ha igaz a sokat idézett közmondás, hogy a családban megbúvó ellenségnél nincs nagyobb szerencsétlenség, ó, jaj, milyen nehéz naponta szembeszállni a velünk született kéjvággyal, megfékezni telhetetlenségünket, s eloltani, mint mondani szokták, a bennünk égő taplólángot, mindennap behatolni az ellenség közé, s végül épségben visszatérni. Ha valaki mindezt képes volt megtenni, azt a legdicsőségesebb diadalmenetekkel s örökké megmaradó szobrokkal kell megajándékozni.
Miért van az, hogy annyi embert látunk, s szinte megszámolhatatlanul sokról olvasunk, akik vagy jólétben élnek, vagy mérhetetlen hatalmuk van, s miért hallunk olyan kevés emberről, aki a legteljesebb mértékben önmegtartóztató, és rendelkezik a szókratészi önmérséklet adományával. Nemde azért, mert könnyebb az egész világot kormányozni, mint saját erőnkből győzni önmagunk fölött? Publius Helius Pertinax, akinek apja fölszabadított rabszolga volt, s aki onnan kapta nevét, hogy mint fakereskedő, rendkívüli kitartással folytatta mesterségét, az Appenninekben született, s végül a római birodalom ura lett. S Maximinus is, aki géta és alán eredetű pásztor volt, a római birodalmat uralma alá hajtotta, és a lehető legkegyetlenebb módon kormányozta. Viszont Theodosius, ez az Isten előtt leginkább kedvelt császár, istállószolga volt, s pusztán erényével, amelynek erejével először önmagát győzte le, emelkedett a császári székbe.
Mindenütt olvashatunk roppant birodalmakról, uralkodókról és királyságokról. S az asszír, méd, továbbá a perzsa, egyiptomi, az athéni, lakedaimóni s a római és pun nép történetéből nem hiányoznak a rendkívüli hírnévre jutott férfiak nevei. S nemcsak hallottunk róla, hogy a barbárok közül az amurcae nép, a gótok, longobárdok, szaracénok, a hunok s végül a törökök milyen nagy területen uralkodtak, hanem azt is tanúsíthatjuk, hogy mindenütt láthatjuk a katasztrófák, pusztítások és rombolások nyomait. Márpedig ha olyan rendkívül fontos dolog volna az, hogy valaki megszerezze magának a hatalmat, vagy zsarnok legyen, sem a géták, sem a szkíták, sem a leghitványabb nemzetek nem jutottak volna ilyen rendkívül hatalmas birodalmakhoz. S miért van az, hogy annyi császár és király között vagy keveset, vagy valóban egyet sem találsz, aki parancsolni tudott volna önmagának? Nyilván azért, mert sokkal fáradságosabb dolog önmagunkat, mint az ellenséget legyőzni.
Ezért vélte Platón, hogy saját kéjvágyuk megfékezői nem alaptalanul érdemelnek diadalmenetet. Mert ő azt hirdette, hogy az önuralommal bíró és vágyaikat legyőző emberek aratták a legszerencsésebb győzelmeket, viszont az elpuhult s az élvezetektől megrokkant embereket, akárcsak a rabszolgákat, nyomorultaknak és szerencsétleneknek kell tartanunk. Hogy pedig valót állítottam-e, ha Platón után a legnyomatékosabb bizonyítékokat az életből kell vennünk, ki tanúsíthatja hitelesebben szavaim igazát, mint az, aki jelenlevőként mérlegeli állításaimat, a legszentebb életű felség. Hiszen ő, miközben majdnem az egész északi vidéket hatalma alá kényszerítette, előbb tanulta meg önmagát fegyelmezni, mint az ellenséget legyőzni, s már csak az események közben szerzett hosszú tapasztalata alapján is eldöntheti, hogy a kettő közül melyik a nehezebb feladat.
KIRÁLY. A mi kedves Lászlónk valóban ihletetten, az igazsághoz híven és nagyszerűen beszélt. Hiszen ha állandóan a legjobb és leghatalmasabb Juppiter lett volna is mellettem, nekem akkor is elszántabban és hevesebben kellett saját magammal, mint akár a legszörnyűbb ellenséggel is küzdenem. S ez a küzdelem annál nehezebb szokott lenni, minél nagyobb uralomhoz jut valaki. Ugyanis a legnagyobb hatalom birtokában mérsékelni magunkat, s miközben számtalan dologban kell döntenünk, csillapítani indulatunkat, lebírni haragunkat, korlátozni élvezetvágyunkat, legyőzni a meg nem engedett gyönyöröket, a magunk személyében jó példát adni másoknak, s nem elfeledkezni méltóságunkról sokkal nagyobb feladat, mint nem csupán az északi földrészen, de a világ többi részén is uralkodni.
Mert ha a hatalom megszerzésében végül is bizonyos mértékben segítségünkre van is a jó szerencse, katonáink hűsége és kitartása s az emberi rátermettség, nincs semmi, amit a remélt győzelemhez jobban kellene kívánnunk, mint az említett tulajdonságokat, sőt ezek közül gyakran csupán az egyik vagy másik is elegendő a hatalom megszerzéséhez. De higgyétek el nekem, ahhoz, hogy valaki magát legyőzhesse, nemcsak emberi elszántságra, hanem isteni segítségre is szüksége van. Ugyanis aki nem tanulta meg előbb önmagát legyőzni, annak az életét majd a szerencse változó szeszélye kormányozza. Így nem lesz képes sokáig uralkodni, s ha egy ideig talán uralkodik is majd, nem fogja elkerülni a legkeservesebb véget. De hogy szavaimmal ne szakítsam félbe legszentebb ihletésű előadásodat, mondd el, amit még akarsz, s amit úrnőm - meg vagyok róla győződve - a legteljesebb örömmel fog végighallgatni.
LÁSZLÓ. Szívből hálát mondok ezért a legnagyobb hatalmú felséghez teljesen méltó tanúságtételért és buzdításért, amelyből arra következtetek, hogy szavaimat nem fogadjátok elismerés nélkül, s még jobban nekibátorodva adom elő, ami még hátravan, mert úgy érzem, nem nélkülözöm egyetértéseteket.
Miközben különböző érvek jutottak eszembe, elsősorban az kívánkozik a nyilvánosság elé, hogy mindenkinek számon kell tartania, honnan is eredt, s maga részéről napról napra arra törekednie, hogy ahonnan idejött, oda is érkezzék vissza; ugyanis azt valljuk, hogy az égből eredtünk, s oda is kell majd visszatérnünk. Ezért a görögök helyesen adták az embernek - mint valami megfordított fának - az νήρ[5] nevet. Minthogy a földből sarjadó növényeknek gyökerük a lábuk, s valamennyi többi élőlény is, mivel a földből eredt, lefelé, a földre tekint. S velük szemben egyedül az ember az, aki minthogy nyilván az égből szállt alá, a fejét tartja gyökerének, s mindig arra gondol, hogy a fölötte levő, saját, üdvöt adó hajlékába kell visszatérnie.
Ki lehet tehát annyira esztelen és eltévelyedett, hogy kihullván elméjéből az égi haza emléke, a gyönyöröknek ebbe a bűzös mocsarába kelljen végleg elmerülnie? S vajon azt, aki mindezeket többre tartja, mint saját magasztos honát, nem gondoljátok-e, hogy a természet minden ajándékától megfosztotta, s hogy ő, mint a görögök mondják, κρηστος, azaz haszontalan élőlény? Sőt még a többi élőlénynél is hitványabb, mert ezek mindig igyekeznek visszatérni szülőhelyükre, még ha az oly távol esik is. Ó, milyen szerencsétlen az, aki nem képes fölfogni, hogy kicsoda, hogy honnan érkezett ide, és hogy hova kell visszatérnie! S mennyire istentől ihletett Szókratésznek ez a kijelentése: γνι σεαυτόν azaz: ismerd meg önmagad, s mennyire teljes joggal érdemelte ki, hogy Apollón jóshelye őt ítélte a legbölcsebbnek a halandók közül!
Ezen kívül van-e olyan gondolat, amelyet emlékezetünknek szilárdabban kellene őriznie, mint azt, hogy Isten adta alakunkat és hozzá hasonlítunk. S ezt a tényt, hacsak nem vakítottak el a rút gyönyörök, saját magunkon könnyen fölismerhetjük. Az Isten ugyanis mindenható, akit Orpheusz joggal nevezett παντογένελαν-nak, azaz: minden dolgok teremtőjé-nek. Értelemmel és belátással rendelkező lényeket alkotott, akik hozzá hasonlóak, és az ő képét idézik föl, s ezeket, akik sorában az embert is odaszámítjuk, nem egyedül Isten irányítja, de beléjük oltott erényük révén ők maguk is képesek magukat saját céljuk felé kormányozni. S amellett, ha helyes irányba haladnak, megtartják saját méltóságukat is, és az isteni parancstól sem távolodnak el. Némelyeket Isten úgy alkotott meg, hogy nincs bennük belátás, és ezek nem képesek magukat céljuk felé irányítani, hanem mások irányítására szorulnak. Egy részük bűntől mentes, mint az ég és a csillagok, s ezek nem térnek el a megszabott rendtől, más részük azonban bűnre hajlamos, akiket útjukon csupán a természet vezérel.
Ugyanis ezek közül az anyag mocsarába elmerült lények közül egyik sem bír értelemmel, kivéve az embert, aki az értelem világosságának ajándéka révén Istentől ihletve sok mindent megért és meglát. S lénye e része segítségével részesül a halhatatlanságban, s ez a tény néhány évnyi időszak elteltével saját testében is nyilvánvalóvá válik, amely olyan mértékben tükrözi az isteni alkotóhoz való hasonlóságát, s jeleníti meg annak képmását, hogy minden ember, aki meg tud szabadulni a gyönyöröknek ettől az undokságától, joggal remélheti, hogy majd ő is istenivé válik.
Mert mi kaptuk meg az isteni kegyelem révén a gondolkodás képességét, s ezért azután az isteni és emberi dolgokat Istenhez hasonlóan szemléljük. S mindent ennek, a többi élőlényből hiányzó belátásnak az alapján cselekedhetünk, ugyanis a halandó lények közül egyedül az ember kapta meg a lehetőséget, hogy saját döntése alapján járhat el. Kiből hiányzik vajon olyan mértékben a józan meggondolás, hogy ne volna köteles minden erejével annak a látszatnak az elkerülésére törekedni, hogy a gyönyörök átkos csábítása következtében beszennyezte isten képmását? Ó, boldog, ezerszer is boldog az, aki a neki ajándékozott isteni képmást ragyogóan és tisztán tudta megőrizni! S ha a legelvetemültebb emberben nem ötlik is föl a gondolat, neki magának is legalább azt kellene fölfognia, hogy az ember nemesebb a többi élőlénynél, s amennyivel kiválóbb a természete, olyan mértékben köteles kiemelkedni erkölcseivel és életével is, s közben meg kell őriznie méltóságát, s nem tűrheti, hogy egyéb élőlények bármely erényben is fölülmúlják.
Az állatok ugyanis bizonyos időszakban párosodnak, hogy fajukat fönntartsák és megőrizzék. S legtöbbjük visszautasítja, és nem gyakorolja a kéjvágyból eredő szerelmet. Sőt némelyikben akkora a szerelemtől való tartózkodás ereje, hogy ha a kéjvágy elfogja őket, rejtekhelyre vonulnak, s nem tűrik, hogy bármelyik másik hozzájuk szegődjék, mint ahogy az elefántok és sok más élőlény esetében tapasztalhattuk. Pliniusnál olvassuk, hogy egy ló, miután levették szeméről a kendőt, s látta, hogy saját anyját hágta meg, egy szakadékhoz vágtatott, s úgy vetett véget életének. S egyes állatfajták valóban annyira kedvelik a tisztaságot és a helyes életmódot, hogy mocsokkal beszennyezett rejtekhelyükön inkább hajlandók kimúlni, semhogy maguk is mocskossá váljanak. S ha a gondolkodás nagyszerű voltát fölfognák, nyilván a belső tisztaságot is kedvelnék.
Egyébként, ha a legtöbb embert ez a meggondolás a legkevésbé sem befolyásolja, legalább a gyalázatosság belátása miatt kellene visszariadniuk az efféle életmódtól. Ugyanis hogy ebből milyen gyalázatosság származik, azt maga a természet is nagyon világosan igazolta azzal, hogy a maga sajátos szemérmességét az állatfajok kialakításában is kinyilvánította, mikor bölcs belátással a nemzőszerveket a test legkevésbé látható részei közé rejtette el. Ezeknek elfedése adta a kétlábúaknak a szőrzetet, a négylábúaknak a farkat, hogy ki-ki rájöjjön, hogy ezek mögött milyen nagy és rossz illatú csúfság rejtőzik. Hiszen ha a dolgoknak ez a létrehozója az élőlények szaporodását e nélkül az utálatosság nélkül is meg tudta volna oldani, akkor nem volna olyan szervünk, amely miatt a természetnek - velünk együtt - szégyenkeznie kellene. S ezt méghozzá, nehogy a dolog rendkívül visszataszító volta miatt valaki ne teljesítse a nemzés kötelességét, olyan erős gyönyörérzéssel kapcsolta össze, hogy a tudatlan és többnyire szennyes gondolkodású emberek, akik közül egyik itt ez a bizonyos Galeotto, ebben határozták meg a legfőbb jót. Noha ennél nincs semmiféle nagyobb ocsmányság, nincs semmiféle nagyobb megbánással járó dolog, ami ennél a gyönyörérzetnél rövidebb volna, és több szerencsétlenséggel járna.
Ezzel szemben tehát nyilvánvalóan mennyire jobb belátás van azokban, akik csupán a szépség és tisztaság eszméjétől vezéreltetve egész életükben megőrizték önuralmukat és önmérsékletüket. Nincs bölcs, aki úgy vélekednék, hogy ez a dolog férfihoz méltó, hiszen az ocsmány gyönyör mind a lélek, mind a test méltóságát teljességgel bemocskolja. Mert bárki is mit vélhetne egy férfiúhoz méltatlanabb dolognak, mint hogy egy embert a gyönyörök révén úgy vezessenek, mint egy szarvasmarhát az orrába fűzött lánccal. Ki vélné az ilyent embernek? Ki állítaná róla, hogy kedveli a tisztességet és szépséget? Sőt aki igazán bölcs, az ilyet nagyon könnyen a vadállatok közé sorolhatja. Ezzel szemben mi lehet fölemelőbb látvány, mint a minden gyalázattól mentes férfiú? S mi istenibb dolog, mint látni valakit, aki mentes az emberi esendőségtől, akinek értelme tiszta és lelke szeplőtelen, hiszen az ilyet Isten hajlékának szokták nevezni. S ebben a tiszta hajlékban Isten lakik, itt nyilatkozik meg, ebben leli legfőbb gyönyörűségét, ezt teszi meg templomává, mert Isten magasztos lénye a tiszta szíveket kedveli és szereti. Ha egyéb dolgok el is kerülik figyelmünket, arról az egyről nem szabad elfeledkeznünk, hogy egyszer végre mi is gondoljuk meg magunkban: ha átengedjük magunkat a tiltott gyönyöröknek, az a mi alkotónknak egyáltalán nem lesz kedvére, márpedig bűn és vétek az ő isteni törvényeinek csak részben engedelmeskedni s nem teljesíteni parancsait.
Ugyanis mint Isten gyermekeinek, meg kell zaboláznunk torkunkat és gyomrunkat, s étkezésünkben is ügyelnünk kell a mértékletességre és önuralomra. Ebből következik az a mondás, hogy az igaz ember lelkét táplálja és látja el, az istentelenek számára azonban a gyomor kielégíthetetlenséget és tobzódást, bort és mindent fölkavaró részegeskedést jelent, s aki ezekben leli örömét, az sosem válik bölccsé. Továbbá az a másik igazság, hogy a kicsapongó lelke kiégetté válik, s aki a lakomákért rajong, az, nyomorban végzi életét. Ezen kívül tönkreteszi őt a henyélés és lustálkodás, mert mint a szent könyvekben olvasható, a tétlenség sok gonoszságra szokta rávenni az embert. Továbbá idegen asszonyoktól is tartózkodnunk kell, ami azt jelenti: "Ne add a te lelkedet asszony hatalmába, nehogy az tönkretegye erkölcsödet, és összezavarodjál. S ne vedd figyelembe az asszony sok követelőzését, nehogy esetleg belehullj csapdáiba. S fordítsd el tekintetedet a felcicomázott asszonytól, s ne felejtsd rajta szemed számodra idegen szépségén. Már soknak vesztét okozta a nő vonzó külseje, s ez a vágy gyakran tűzvésszé szokott növekedni."
Az Úr nemcsak övéihez szólt szentjei révén, hanem a pogányokat is intette Püthagorasz szavaival, aki ezeket írta: "Ezeket pedig vedd tudomásul: tanulj meg ezek közül a dolgok közül elsősorban a gyomrodon, restségeden és kéjvágyadon uralkodni; óvakodj akár a magad, akár a más lelkéből eredő gyalázatosságtól. Mindezekért a dolgokért fogjon el a leghevesebb szégyenkezés, s végül is szóban és tettben az igazságot műveld."
S így ha saját szégyenérzetünk nem rendít is meg, végül is a rút gyönyöröktől az istenfélelemnek kell minket visszatartania, mert az ő parancsainak megvetése szentségtelen és átkot érdemlő cselekedet. Mindezekhez hozzájárul az a megfontolás, hogy kerüljük a kárt, és keressük saját hasznunkat. S ezekről is a mondottak alapján kinek-kinek, ha már a tisztesség érzése nem hat is rá, legalább egészsége érdekében, mint pusztító mérgektől, föltétlenül tartózkodnia kell. Mert nem egykönnyen tudnám megmondani, ki az, akit nem saját érdeke irányít, s kiváltképp, hogy ki nem fordított hátat a tisztességnek, úgy, hogy őt a józan megfontolás hívei közé lehet sorolni.
Ugyanis ha valaki számba venné magában a fékevesztett mértéktelenségből eredő betegségeket, sosem szűnő undorral nézné az élvezetvágyat, amelynek példáit a részegségig s a legmértéktelenebb zabálásig sorolhatnád, s végül is gyümölcsei közé számlálhatod az elme eltompulásán kívül a lélek határozatlanságát, eltunyulását és tartós megzavarodását, továbbá a test elnehezedését, a hurutot, a rühösséget, a szemgyulladást, a szemek elgyengülését, a gyulladásokat, pattanásokat, kiütéseket, furunkulusokat, tályogokat, fekélyeket, kinövéseket, daganatokat, fülgyulladásokat, duzzanatokat, a bőrgyulladást, sárgaságot, bénaságot, az elevesedett sebeket, belső hévségeket, köszvényt, podagrát, a lázak csapatait, ezen kívül a gyomor, máj és lép betegségeit, továbbá a keléseket, rákos betegségeket, az állandó hasmenést, vérhast, a belső zsigerek elsorvadását. S mindezeket legnagyobbrészt el tudnánk kerülni, ha igyekeznénk mértékletesebben élni.
S noha visszataszítónak tartjuk, ha bennünk az együgyű állatok valamelyik tulajdonsága fölfedezhető, ezek nálunk sokkal ügyesebben tudnak magukról gondoskodni. Van egy állat, amelyet az orvosok hódnak neveznek. Ez, ha csapdába kerül, jól tudva, miért üldözik, maga rágja le heréit, és hagyja ott a vadászoknak, hogy teste egy kis részének elvesztése árán életben maradhasson, így kell kimetszenünk magunkból a kéjvágyat és gyönyört, hogy mi is biztosítsuk megmaradásunkat. S előttetek sem ismeretlen az a mindenki száján forgó szólás, hogy sokkal több emberrel végzett a szája, mint a fegyver.
Ha pedig valaki úgy véli, hogy az eddig elhangzottak nem adnak elég erőt a gyönyörök elűzésére, föltéve, hogy elég feszülten figyelt, hallgassa jó szívvel, amivel szavainkat kiegészítjük. Minden tökéletességünk alapja az, hogy mennyire vagyunk képesek megismerni a valóságot. Lelkünk ugyanis vagy cselekszik, vagy szemlélődik. A szemlélődésben három dolog van segítségére. Először is a fölfogóképesség, amelynek alapelvei teljességgel ismeretesek, azután a tudás, majd a belátás, amelyet az újabb kori filozófusok elnyert vagy megszerzett tudásnak szoktak nevezni. A fölfogás mintegy az első alapelveken nyugszik, amelyeket mi a legismertebbeknek tekintünk. Az ismeret ugyanis az alapelvekből s az ismertebb, közvetlen okokból következtetéseket von le, s az ismertek alapján ismer rá az ismeretlenebbekre, s az egyetemes, szükséges és örök dolgokkal foglalkozik.
Úgy látszik, a következtetésnek is megvan a maga sajátossága. A bölcsesség ugyanis a következtetések és alapelvek halmaza, s e kettőnek mintegy az összekapcsolódása s végül is az emberi és isteni dolgoknak ismerete. S ha lelkünk valóban helyesen cselekszik és jár el, akkor a bölcsesség és művészet vonásait ölti föl. Erkölcsi jellegű cselekvés közben ugyanis felfogás helyett a tudatosság, a tudás helyett az ésszerűség, s a bölcsesség helyett az előrelátás irányítja. A tudatosságot ugyanis, amely véleményem szerint értékben a belátás fölött áll, s amelyet igen sokan egyetemes tudásnak neveznek, a cselekvés legfontosabb alapjai közé számíthatjuk; mert ez késztet minket, hogy a jót cselekedjük, s mindig arra sürget, hogy ne az aljasság vagy a gyönyör legyen a parancsolónk, s végül minden vétek ellen tiltakozik. Ilyen állapotban ugyanis az égi világosság egyeden bűnöst sem segít hozzá, hogy az saját döntése alapján föloldja magát vétke alól, még akkor sem, ha az ilyet a százas bíróság s az Areiopagosz fölmentő ítélettel ajándékozza is meg.
A belátás pedig tennivalóink megfontolásakor - azok legfontosabb alapvonásai ismeretében - megmutatja, hogy mit cselekedjünk, s milyen módon és milyen időben, s ezenkívül azt, hogy mit kell kerülnünk. Sőt néhányan azt állítják, hogy kétféle belátás létezik: egy magasabb s egy alacsonyabb rendű. A magasabb rendűt, amely az isteni és örök dolgokra figyel, a εωρία, azaz elmélet, az alacsonyabb rendűt pedig, amely akár hivatalos, akár magánjellegű dolgaink intézésében mindig velünk van, a gyakorlat szóval jelölhetnénk. A bölcsesség pedig, amelyet Cicero az igazság földerítésének nevezett, a cselekvés helyes formájának eldöntése annak a belátása alapján, hogy az ember számára mi lehet jó, és mi lehet káros. Mert ha lelkünk valamilyen cselekedetre készül, ebben elképzelése, meggondolása és készsége irányítja. Hiszen a művészben is először az elképzelés születik meg, majd a meggondolás alapján, készsége segítségével alkotja meg művét.
Magatartásunkban mi is ezt a három fokozatot szoktuk követni. Először szemlélődünk, azután meghatározzuk, hogy mit is cselekszünk, majd végrehajtjuk. Mivel a dolgoknak két fajtája van: egyrészt esetlegesek, másrészt szükségszerűek, a bölcsesség, a tudás és a fölfogóképesség a szükségszerű, egyetemes és isteni dolgokat vizsgálja; míg az esetleges dolgokról, amelyek tőlünk függenek, végrehajtókészségünk és belátásunk alapján döntünk. Azok az esetleges dolgok viszont, amelyek a természetből erednek, mivel figyelő szellemünk nem mindig tudja őket egészen fölfogni, megzavarják véleményalkotásunkat. Fölfogásunk ugyanis csak a már megtörténtet jelzi, s így ennek egyik fele ellentétbe kerül másik felének az aggodalmával, s ezért véleményalkotásunk, mivel be lehet csapni, szellemünk szerkezetében alig talál helyet magának.
A tisztességnek pedig érzékelési vágyunkban még három forrása van. Ugyanis az igazságérzet, mint legtöbben vélik, az akaratban, a bátorság az indulatra való képességünkben, az önmérséklet pedig a vágyakra való képességünkben található meg, s ezekből sarjadnak nagy bőséggel az akár saját magunkra, akár másokra vonatkozó erényeink. De végül is mindezt mire volt jó elsorolni, kérdezhetnéd. Kétségtelenül azért kalandoztunk el ilyen messzire, hogy közületek ki-ki könnyen fölfoghassa, hogy az emberi tökéletességet s a boldogság minden fajtáját, amelyekre a cselekvés révén törekszünk, semmi más eszközzel, csupán a gyönyörökkel lehet késleltetni vagy megakadályozni. Mert nem egykönnyen tudom fölfogni, hogy az, akit mindennap elgyengít a mámor és a részegség, akit már eleve megszállt a rút kéjvágy, s akit a fékezhetetlen étvágy foglyaként hatalmába kerít, mennyiben képes helyesen megtervezni s végül végrehajtani valamit. Hiszen nyilvánvaló, hogy valamennyi erény csíráját tönkreteszi a gyönyöröknek ez a pusztítása.
A mi Epikuroszunk a boldogságot - Platón szavait követve - úgy határozta meg, hogy az örökös mámor, s bár ez a perc nem alkalmas rá, hogy ezt megcáfoljuk, mégis közületek bárki megítélheti, hogy ő milyen édes őrületbe esett. Nem kell ugyanis azt hinnünk, hogy amit a legbölcsebb filozófus mondott, azt vallotta is, csak azért, mert mondta. Mert ki lehet olyan ostoba és együgyű, aki ki merné jelenteni, hogy az isteni filozófusnak, aki néha sok mindent szembeállít az igazsággal, hogy az világosabban kidomborodik, máskor viszont mások különböző nézeteit idézi, s közben nemegyszer a nevettető irónia módszeréhez folyamodik, valóban ez volt a fölfogása? Így hát hallgasd meg, mit mond az isteni Platón Phaidrosz című művében, mikor komolyan beszél, ahol a bujaság és gyönyör fogságába esett embert baromhoz hasonlítja, ő, aki tanítványait gyakran szokta arra inteni, hogy a szerelmi gyönyöröktől a lehető legteljesebb mértékben tartózkodjanak. S kijelenti, hogy az igazságot nem testi szemünkkel vagy valamely érzékszervünkkel, hanem egyedül szellemünk erkölcsi tisztaságával foghatjuk föl. Mert annak, hogy megismerjük, életünk mennyire ki van szolgáltatva a gyönyöröknek, s hogy milyen hamisak az érzékelhető dolgokról szerzett benyomásaink, amelyek testünk révén jutnak tudomásunkra, véleménye szerint ennél nem is lehet nagyobb akadálya.
Hallgasd meg, amit Plutarkhosz mond Catóról, aki szerinte kijelentette, hogy a gyönyör valamennyi baj csalétke. Olyan meghatározás, amely teljesen méltó a rendkívüli tekintélyű férfiúhoz és legkiválóbb polgárhoz. S halld meg Arisztotelészt, aki tanítványát, Nagy Sándort ezekkel az aranyat érő szavakkal biztatta önmérsékletre: "Kerüljed, Sándor, a bujaság gyalázatát, mert a közösülés disznókhoz illő szórakozás." S végül halld meg az isteni Homérosz szavait, aki nem fölöslegesen beszél annyit Odüsszeuszról, mert az, mikor Kirké szigetére érkezett, s társait elküldte, hogy nézzenek körül a szigeten, fölfedezte, hogy azokat - mint Homérosz elmondja - Kirké disznókká változtatta:[6] "Mikor Kirké italt töltött nekik, s ők ittak belőle, vesszőjével tüstént rájuk ütve az ólba terelte őket, s azok röfögtek, s disznófejük, sörtéjük és alakjuk lett." Itt nem nehéz észrevennünk a gyönyör rútságát és erejét, s nem nehéz megállapítanunk, mit kell gondolnunk az olyan méregkeverő boszorkányról, mint amilyennek a költő Kirkét is leírja. S nagyon helyénvaló is ez, mert ahogy a disznók élvezettel hevernek a mocsokban, éppolyan örömet talál minden gyönyörhajhászó ember a szennyes élvezetben. Odüsszeusz azonban, bízva kardjában és Mercurius varázsfüvében, vagyis bátorságában és erényében, Kirkére rátámadva fölé kerekedett, s kényszerítette, hogy adja vissza társainak előbbi alakjukat. Ugyanis azt a varázsfüvet, mint Homérosz mondja, halandó az isten segítsége nélkül nem szakíthatja le[7]: "Fekete volt a gyökere, virága pedig tejszínű, s ezt az istenek tmolünek nevezik, de ezt halandó ember nem áshatja ki, az istenek azonban mindent meg tudnak csinálni."
Az erény ugyanis a legnagyobb fegyelmező erő, mint Iszokratész - Hermogenész szerint - mondogatni szokta, s hasonlatos ahhoz a növényhez, amelynek gyökere keserű, gyümölcse pedig a legédesebb, s ezt bizony Isten segítsége nélkül senki sem képes kiásni. S ne feledjük el a Szalmakisz-forrásról mondottakhoz sem - ahol a közhit szerint a benne megmerülő emberek teljesen elveszítik férfiasságukat - hozzátenni, hogy mindezt nyilván nem egyéb szándékkal írták, hanem azért, hogy azokat, akik elhárítják maguktól a gyönyöröket, olyanoknak kell tekintenünk, mint akik elvetették maguktól férfiasságukat. Így hát, hogy a szépművészetekhez hasonlítandó erényeknek mennyi kárt okoznak a mérgező gyönyörök, az eddig elmondottak eléggé igazolhatták.
Megzavarják és szétdúlják ugyanis a halhatatlan lélek harmóniáját, amelynek nemcsak a testben, hanem éppúgy a lélekben is meg kell lennie. Mert amiképpen testünkről azt állítjuk, hogy négyféle elem és nedv alkotja, s ezek összhangjából származik az élet, ellentétéből pedig a halál, hasonlóképpen azt állítják, hogy lelkünket az emlékezőtehetség, a belátás és a vágy alkotja, s lelkünk, ha úgy alakul a dolog, hogy benne a belátás válik uralkodóvá, s a vágy ezt követi, a legnagyobb méltóságban a legtökéletesebb összhangot teremtheti meg. Mert a gondolkodó lélek, amely megfékezve a kéjvágyat és egyéb szenvedélyeket, rendezett és kiegyensúlyozott állapotban van, s az égi harmóniával vetekedhetik. S amiként ott is egy akarat mozgat mindeneket, éppúgy ha benne a józan belátás uralkodik, s a vágy ennek engedelmeskedik, nem találhatsz nála mértékletesebb jelenséget, látva, hogy a belátás parancsának valamennyi érzelem aláveti magát.
Ezért azután, mivel a mértéktelen gyönyörök ellen már olyan sok szót ejtettünk, s azokat senki sem vetheti meg eléggé, a józan megfontolás alapján vissza kell utasítanunk valamennyit, nehogy minket barmoknak, disznóknak vagy rút ragadozóknak tekintsenek. Fölöttébb aggódunk, hogy túlságosan is messzire elkalandozva az unalomig kifárasztottuk isteni hallgatóink fülét.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Csodálatos módon elgyönyörködtettél bennünket, hivő atyánk. S megállapításaid találó voltával olyan elmélyülésre késztettél, hogy úgy rémlett, sokáig testünkön kívül időzünk, amint ezt a hosszú hallgatás s a legmegfeszítettebb figyelem is tanúsítja. Felülmúltad várakozásunkat, ezt az Epikuroszt pedig tökéletesen megsemmisítetted. Ezek a szavak bőségesen elegendőnek látszottak az emberi paráznaság elítélésére, s mivel fölöttébb tudós előadásoddal fölcsigáztad érdeklődésünket, szeretném, ha elmondanád, ami még hátravan, mert így egyaránt növelnéd neked járó hálánkat, s a mi páratlan élvezetünket.
KIRÁLY. Egy gyönyörűséget okozó élmény félbeszakításáért sose szokott semmiféle hála járni. Beszélj tehát csak tovább, s szerezz nekem és úrnőmnek egyaránt kellemes perceket.
LÁSZLÓ. Amennyire tőlem telik, eleget teszek a felszólításnak, s annál szívesebben, mert úgy érzem, hogy felségtek mind szóban, mind lélekben mellettem állnak. Miként maga az igazság követeli, idáig általában marasztaltuk el azokat a gyönyöröket, amelyeket meg nem engedettnek tartanak. Most külön szólunk a szerelem rútságáról, végül pedig megcáfoljuk Galeotto rosszra biztató és semmitmondó szavait. S miután mindezeket sorra vettük, befejezzük szavainkat, amit már most is megtettünk volna, ha az isteni királyné nem szólít föl, hogy mindezt folytassuk. S kérlek, hogy ugyanolyan jóindulattal hallgassatok, mint eddig.
Galeotto, rá akarván minket beszélni Venus szemérmetlenségére, Bakkhoszt és Venust hívta segítségül, az ókoriaknak ezeket a hamis és idegen isteneit. Mi, ezzel ellentétben, ahogy méltányos, úgy döntöttünk, hogy a hazai, igaz istenségek oltalmához folyamodunk. Elsősorban hozzád, István atyánk, s hozzád, Erzsébet, királyi és isteni anya, Pannóniának jóindulatú és legszelídebb istenségei, akik azt óhajtjátok, hogy dolgaink itthon és külföldön mindig egyaránt épségben és sértetlenül folyjanak. Legyetek hát segítségünkre, kérlek, amikor ama bizonyos égi erényeket, amelyeknek alapján benneteket az égiek közé soroltak, idegen vendégek csúfosan rágalmazzák, méghozzá úgy rágalmazzák, hogy nemcsak a többi erényt becsülik többre náluk, de rosszindulatukban még az erények között sem találnak helyet számukra. Nekünk pedig isteni lényetek annyi ihletet adjon, amennyi elegendőnek látszik ennek az Epikurosznak a megsemmisítéséhez.
De mielőtt hozzákezdenék ellenfelem egyes érveinek a megsemmisítéséhez, nem távolodom el tárgyamtól, ha a szerelemből származó csapásokról és a szerelmesek szerencsétlen sorsáról néhány szót mondok. Nemcsak az embereket, hanem az élőlények más fajtáit is leginkább két dolog szokta föllelkesíteni, illetve leverni: a haszon és a veszteség. Mármost ha a bűnökből származó valamennyi szerencsétlenséget hozzámérjük azokhoz, amik a becstelen szerelemből erednek, nyilván nem találunk súlyosabb bajokat azoknál, amelyeket a mértéktelen vágy szokott okozni. A buja kéjvágy okozta bajok közül főképpen a következőket szokták elősorolni: az elme elhomályosodása, meggondolatlanság, elhamarkodott döntés, állhatatlanság, önszeretet, az Isten gyűlölése, a jelen élet vágya s a jövendő halhatatlanság semmibe vevése. S ha figyelő füllel hallgattok, belátjátok, hogy igazat állítok.
Az emberi lélek ugyanis kétféle képességgel szokott rendelkezni. Felsőbbrendűekkel és - hogy úgy mondjam - alsóbbrendűekkel. A felsőbbrendűek pedig a belátás, akarat, alsóbbrendűek viszont a szenvedélyek, amelyek kétfélék: a szerelmi vágyból, illetve a hirtelen haragból eredők. Valahányszor ugyanis az elénk kerülő dolgok alsóbbrendű képességeinket rendkívüli izgalomba hozzák, szükségszerű, hogy ezekkel együtt felsőbbrendű képességeink is rendkívüli módon felkavarodjanak. Az emberi szenvedély ugyanis a bujaság révén úgy válik az akaratra nézve ártalmassá, hogy magával együtt egyéb szellemi erőinket is elernyeszti, s a józan belátás és akarat mindenféle tevékenységét megzavarja. A józan belátás első tevékenysége valamely dolog egyszerű tudomásulvétele, amely azután valami józan megoldást próbál találni. De ez a szerelmi gyönyör miatt gyakran oly mértékben megzavarodik, hogy a jó megoldást rossznak tünteti föl. Ezért mondja Dániel: "Becsapott téged a látszat, s a vágy megrontotta szívedet." Innen származik az első baj, minden csapás eredő helye, amit a szellem vakságának szoktak nevezni.
A józan belátás cselekvés közben kifejtett második tevékenységét elhatározásnak nevezik, amely eldönti, hogy a cselekvés milyen célra irányuljon. De ezt a szerelmi élvezet annyira megzavarja, hogy úgy látszik, a vígjátékíró joggal mondja, hogy ezt semmiféle elhatározással nem lehet irányítani, mert nem tartalmaz sem elhatározást, sem mértéket. Ugyanennek a tevékenységnek harmadik mozzanatát megfontolásnak nevezik, s az említett vétek következtében ez is annyira elveszíti áttekintőképességét, hogy ennek következménye a teljes meggondolatlanság lesz. A negyedik mozzanatot a terv végrehajtási szándékának nevezik. De a szerelem ezt is annyira tönkresilányítja, hogy óhajtását képtelen teljesíteni, s az akaratot összevissza, zavaros módon irányítja. Mert nagyon kevéssé törekszik a legfőbb jó és az igazi cél felé, s inkább magának, mint Istennek kedvez, mivel saját vágyát kiszolgálva szembeszegül az isteni paranccsal.
S ezzel szokott kezdődni az önszeretet és az Isten lenézése. Ilyen körülmények között az akaratot sem a helyes vágy irányítja a cél felé, mert földi és múlandó dolgokra vágyakozik, az istenieket pedig elhanyagolja és lenézi. Ebből ered azután a két legnagyobb kár: a jelenlegi élethez való vonzódás, s a jövendő halhatatlanság lenézése. Ezek tehát elsősorban azok az ártalmak, melyeket bensőnkben a szerelem okoz, s ezekből ered azután a többi csapás és vétek. S döntsd el, te magad, vajon mi jót képes elérni a teljesen vak lélek, az elhamarkodott döntés, a megzavarodott ítélőképesség, a hatalmától megfosztott józan belátás, és az igaznak s jónak megvetése. Ez ugyanis valamennyi bűnnek a legbujábban sarjadzó vetése, s a belátás minden ereje, s az akarat döntése itt szinte alig látszik elegendőnek. Így tehát semmi téren nem kell óvatosabban eljárnunk. Mert gyakran a legkisebb szabadosság következtében is az ember józansága szinte teljesen veszélybe kerül.
Egyébként pedig nem haszontalan dolog, ha ezek mellett még fölsoroljuk a többi fogyatkozást is, amelyek Plautus véleménye szerint a szerelemből erednek. Mert a következő bajok mind a szerelem törvényszerű következményei: az aggodalom, a betegség, a túlzásba vitt finnyásság, a szerencsétlenség, álmatlanság, kimerültség, tévelygés, rémüldözés, menekülési vágy, ízléstelenség, ostobaság, könnyelműség, meggondolatlanság, szenvedélyesség, gyűlölködés, orcátlanság, türelmetlenség, tétlenség, jogtalanság, ínség, gyalázat, költekezés, fecsegés vagy szótlanság. Mert ugyan miféle nyugtalanság lehet nagyobb annál, amely Hippiát, Fabricius Veiento római szenátor feleségét arra késztette, hogy elhagyja drága hazáját, gyermekeit, szülőit, vagyonát, s gladiátor szeretőjét az ellenség városába, Canopusba is elkísérje?
S milyen súlyosabb betegséget vagy elmezavart találhatunk, ha megvizsgáljuk egy Szardanapal vagy egy Nero őrültségét? Volt-e Othónál vagy Heliogabalusnál kényeskedőbb élőlény? S volt-e a lüdiai Kandaulésznál szerencsétlenebb sorsú? S milyen emberfajtát rémítenek gyakrabban álomlátások? Volt-e a leszboszi Karasszisznál szerencsétlenebb? Volt-e Claudiusnál ízléstelenebb? Commodusnál meggondolatlanabb? Messalinánál paráznább és kéjvágyóbb? Volt-e Médeiánál tévelygőbb és igazságtalanabb? Volt-e Ariszteidésznél és Themisztoklésznél rosszindulatúbb? Akik, mikor Szteszileát kelleténél nagyobb dühükben eltették láb alól, összekülönböztek, s egymás legelkeseredettebb ellenségeivé váltak.
Hogy pedig mi a szent szeretet kötelességénél miért kedvelünk jobban bármiféle szemérmetlen dolgot, arra nem tudok magyarázatot. Hiszen ha az emberi test alkatát, anyagát megnyitjuk, s megtekintjük nyílásait, szennyét és ürülékét, nyilván semmit sem találunk, amit valóban dicsérnünk vagy szenvedélyesebben kedvelnünk kellene. S talán elámuljunk homlokán, haján vagy fülén? Hiszen láthatjuk, hogy ha ezeket nem ápolják szüntelenül, mindet a mocsok, tetű és a piszok szennyezi be. S vajon mit dicsérhetünk az arcon? A szem, az orr s a lentebb látható száj jobban tetszik a kelleténél, holott, ha jól meggondoljuk, az orr csepegése, a száj váladéka s a többi szenny és visszataszító bűz, amelyeket mintha azért talált volna ki a természet, hogy az emberfajt megvetendővé tegye, mindezek, amiket az emberi ostobaság oly szertelenül szokott megbámulni, nyilvánvalóan olyan dolgok, amelyek sokkal inkább megvetésre, mint dicséretre késztetnek.
Én bizony, ha ezen elmélkedem, gyakran sóhajtok föl szerencsétlen és hitvány mivoltunk miatt, arra gondolva, hogy a növények és egyéb élőlények külseje sokkal nemesebb, mint a mi testi megjelenésünk. Gondolj csak a terpentinfára, a szegfűszegre, a tömjén- és borstermő fákra, a balzsamcserjére, a mirhára, a fahéjra, a vadfahéjra, a balzsamfára. S nem is szólok azokról a fákról, amelyeken a legédesebb gyümölcsök teremnek. Sem a szárazföldi állatokról, sem a halakról, amelyek a gyöngyöt vagy a bíbort adják, s amelyek valamennyien sokkal tetszetősebbek az emberi test hulladékainál. S hogy nyomorúságos vonásaink közül semmi se maradjon ki: milyen iszonyatos a holttestünk, s végül milyen szörnyű romlás vesz erőt rajta, a következő példák is szemléltetik. Agyunk, az isteni lélek székhelye, amelyet, minthogy a hatalmas isteni szellem lakóhelye volt, ezért bizonyos kiváltság illetne meg, a sírban visszataszító varangyos békává változik. Agyonápolt húsunk nagyszerű tápláléka lesz a férgeknek, s kevély szívünket, amely annyiszor gyúlt haragra, s annyiszor megvetette a halhatatlan isteneket, az a rút kígyó tépi darabokra, amely mint mondják, az ember gerincéből kúszik elő. Mindenfelől férgek lepnek el, s éppúgy, mint a falánk és kiéhezett lakomázók, valamennyi tagunkat fölfalják, s ekkor már hiába keresed az arc jellegzetességét, a test szépségét és a szemek elragadó báját.
De esetleg azt mondhatnád: "Miért dobta oda a természet ilyen nyomorult sorsnak áldozatul az embert?" Nyilvánvaló, hogy a természet teljes joggal és helyesen cselekedett így. Hiszen a nemzésben és az életben a legelnézőbb szülőként viselkedik, s minden segítséget megad ahhoz, hogy halhatatlanná válhassunk. Csak azokkal szemben bizonyul a legszigorúbb mostohaanyának, akik nem átallanak jótéteményeivel visszaélni. Gyakran láthatjuk ugyanis, hogy a legszentebb életű férfiak testét - hogy a hét alvóról ne is szóljak[8] - fölöttébb szent voltuk miatt valamilyen sajátos kegyelem ajándékaképpen megkíméli a földi romlás. A többiek esetében viszont, akik egyáltalán ügyet sem vetve az isteni kegyelemre élik le életüket, beláthatjuk, hogy velük teljes joggal bánik úgy a természet, mint akik mindenféle nyomorúságra rászolgáltak. Mert ha szilárdan lelkünk mélyébe zárva őrizzük Hermésznek Aszkrépioszhoz írott sorait, nem látszunk olyanoknak, mint akik a testet szeretik, s nem fulladozunk a múlandóság súlya alatt, ő azt mondta, hogy egyedül az ember van kapcsolatban az Istennel és a világgal, s mivelhogy részese az isteni szellemnek, ennek segítségével oly mértékben a világ fölé emelkedik, hogy többnyire a világ anyaga alkalmazkodik őhozzá. Viszont ha valaki saját választása alapján alárendeli magát a világnak, az mintegy emberi méltóságát levetkőzve egy vadállat alacsonyrendűségét ölti magára, s vágyai révén disznó, ragadozó hajlama révén oroszlán, s dühössége révén kutya válik belőle.
Ám aki képes megmaradni a szellem legmagasabb fokán, az fölemeli magához a testet és a világot. Ha viszont valaki önszántából alárendeli magát a testnek, annak a testi romlástól megfertőzött lelke is a mélybe merül, és csak sietteti pusztulását. Egyedül az ember rendelkezik eleve a szemérem és erkölcs majdnem minden élőlénytől megtagadott vonásaival, s egyedül ő tudja megítélni és fölismerni, hogy mi a méltányos és mi a tisztességes, míg a többi élőlény arra törekszik, ami hasznos és gyönyörködtető. Akik pedig a legaljasabb gyönyörtől vezettetve szemérmetlenné és gonosszá válnak, azokat a többi élőlénynél is hitványabbaknak kell tartanunk.
BEATRIX KIRÁLYNÉ. Szent Istvánnak, Szűz Erzsébetnek, valamennyi istennek s elsősorban a legjóságosabb és leghatalmasabb Krisztusnak kell ma sosem múló hálát mondanunk, hogy - kedves Lászlóm - az ő segítségükkel magadnak csodálatos elismerést szerezve legyőzted ezt a legszemérmetlenebb Epikuroszt, akinek céda szavakban fölülmúlhatatlan száját nyíltan és már-már csodálatos módon némítottad el. S ha megtartod nekünk tett ígéretedet, egész életére örök némaságra kényszeríted ennek az embernek zavaros szemérmetlenségét. Űzd el magadtól a gyanakvást, hogy rajtunk már erőt vett az unalom; még feszültebb figyelemmel várjuk az ezután következőket, s szeretném, ha ez az ebéd nem könnyű időtöltéssé, hanem maradandó hatású alkalommá válnék.
LÁSZLÓ. Már-már félni kezdtem, királyné, hogy ilyen hosszú beszéddel untatlak benneteket. Most azonban, hogy engem minden ilyen aggodalomtól megszabadítasz, röviden elmondom, ami még hátravan. Eddig sok mindent beszéltünk általában valamennyi gyönyörről, s most a szerelem okozta bajokról kell szólnunk s arról, hogy milyen serény igyekezettel kell elkerülnünk ezt a fenyegető ragályt. Most valóban itt az ideje, hogy a mi Epikuroszunk valamennyi elénk terjesztett érvét a lehető legrövidebben megcáfoljuk, s ha ezt megtettük, egy végső mozzanattal valóban le is zárjuk a vitát.
FERENC. Elnémult már a mi Galeottónk, pedig meg voltam győződve, hogy még egy kis pirulásra sem lehet majd rábírni. Tehát könnyű belátnunk, mire képes az igazság és ékesszólás ereje. S hát még akkor mit fog csinálni, ha látja, hogy oly jól hangzó érveit veszed célba? Így hát, ha el akarod nyerni tetszésünket, folytasd a megkezdett vitát.
LÁSZLÓ. Miután látom, hogy nemcsak a királyi jóakarat buzdít, hanem ez a legszerencsésebb ifjú is nagy hévvel sürget, a helyzet arra késztet, Galeotto, hogy közvetlenül hozzád intézzem szavaimat. Te azt mondtad, hogy minden ember csak minél szabadabban élvezze ki a gyönyöröket, s azt bizonygattad, hogy ezt a természet semmiféle törvénye nem tiltja meg. Hiszen számunkra ez szokta megszabni, hogy mi bűn és mi erény, s mindaz, amit mi erénynek nevezünk, csak föltételezés.
Pirulj el olykor, Galeotto, pirulj el, s most vedd tudomásul, hogy az igazság milyen hangosan kárhoztat. Elmondtam, hogy minden gyönyörnek és kötelességnek megvan a maga megszabott mértéke, amit nem léphetünk túl úgy, hogy ne vetkeznénk. S ezt Pindarosz is nagyon világosan kifejezi: "Minden dolognak megvan a maga mértéke, s ennek fölismerésére az idő nyújtja a legnagyobb lehetőséget." De mivel az erényeket nem akarom elkülöníteni az emberi természettől, ismerd el, hogy a természet irányítását kell követned. De mondd csak, kérlek, az emberben kétféle természet rejtőzik? S úgy kell vélekednünk, hogy az egyik romlottsága miatt hitványabb, míg a másik halhatatlansága következtében nemesebb? Azt állítod, hogy így van. De ha bennünk kétféle természet lakozik, akkor az egyik mozgat és uralkodik, a másik pedig e szerint mozog és engedelmeskedik. Tehát az egyik feladata, hogy parancsoljon, a másiké, hogy a parancsot teljesítse.
De minden cselekvés módját maga az értelem határozza meg, ez írja elő a vágynak és az akaratnak, hogy mire vágyjunk és mit kerüljünk, s nem hiányzik a belátás sem, amely nem engedi meg, hogy bárki is tudatlansága következtében büntetlenül átlépje a józanság határát. S mindezt a természet alkotta ekképpen, így tehát az erények egyes fajtáinak is, amelyek az ilyenféle erőktől származnak, mindenekelőtt megvannak a maguk természet szabta határai, amelyeket nem valami elképzelés, hanem a valóságos tapasztalat határozott meg, s ezeket nem lehet figyelmen kívül hagynunk. S mivel ezek szabják meg egyes cselekedeteink és érzelmeink mértékét, nincs semmiféle olyan, a gyönyör jegyében fogant szabadság, amely megengedné, hogy ezektől az önuralom törvényének megsértése nélkül eltérhetnénk. Hiszen akkor mindenki, összekeverve a méltányost és a méltánytalant, önmagának kedvezne, s mivel a lelkiismeret semmiféle ítélete nem bélyegezné meg, a büntetlenséget kapná meg ajándékba.
Ezzel szemben mi ellenkezhet jobban a természet törvényeivel, mint hogy a természet által vezetésünkre rendelt belátást és értelmet a test és féktelen élvezet vágy szolgájává tegyük, s az uralmat pedig, éppen ellenkezőleg, egyszer s mindenkorra a minden szemérem határát áthágó élvezetvágynak adjuk át. Amely azután, mivel a természet hatalmát visszásan ennyire kiforgattuk, a bűnök valamennyi nemét zúdítaná ránk.
Mert ha egyszer a természet ösztönzéséből vágyunk gyönyörökre, nem más, hanem ugyanaz az ösztön hajt minket, amely bennünk és a vadállatokban közös, s amelyet bennünk és bennük egyaránt nem kellene majd zabolázni, ha lelkünk legmagasztosabb - isteni és halhatatlan része közbe nem avatkoznék, amelynek az a feladata, hogy a minket megszálló mértéktelen és nekiszabadult vágyat részben legyőzze, részben megszelídítse. Ugyanis ha nem így tenne, emberi természetünkből fakadó méltóságunk kihunytával semmiben sem különböznénk a többi élőlénytől.
Ezzel kapcsolatban Galeotto a legkülönbözőbb, s hogy úgy mondjam, a józan belátásnak teljesen híjával levő barbár népek szertartásaira hivatkozott, akiknél, mint mondta, megvolt a szerelem teljes szabadsága. E népek között azonban, ha emlékeztek rá, nem említette sem a zsidókat, sem a görögöket, sem a latinokat, akiknek az ég bizonyos különleges kegyelme megengedte, hogy az isteni és emberi dolgokban helyesen ítéljenek. Hanem szinte teljes számban az istentelen barbárok söpredékét sorolta föl, akiknek nemcsak most nincs, hanem talán sohasem is volt helyes tudásuk az igazi üdvösségről, hanem mindmáig vadállatok módjára élnek, s nem alkalmazkodnak kellő módon a józan belátás egyetlen törvényéhez sem.
Persze hogy nem említette a zsidókat, akik a házasságtörőket halálra kövezték, sem a latinokat, akiknél szokás volt a házasságtörők kiközösítése, sem a szabinokat, akik az elrabolt szüzekért mindaddig harcoltak, míg a szüzekből törvényes hitvesek s az ellenségből polgártársaik nem lettek. S a rómaiakat sem, akik a nőktől nemcsak erkölcsi tisztaságuk megőrzését kívánták meg, hanem azt is, hogy a szemérmetlenségre hevítő bortól tartózkodjanak. Sem a thürréneket, akik a szemérmességet éppen olyan tiszteletben tartották, mint a vallást. Sem Patavium lakóit, akiket asszonyaik tisztessége csodálatos örömmel töltött el, sem a germánokat, akik - ha Caesarnak hihetünk - azokat a férfiakat, akik húszéves koruk előtt szerelmi kapcsolatba kerültek valamelyik asszonnyal, gyalázatos vétkük miatt a legnagyobb megvetéssel sújtották. Sem a cimbereket, akiknek asszonyai, mielőtt az ellenség rabszolgái lettek volna, különböző és kíméletlen halálmódokat választva végeztek magukkal. Sem a görögöket, akik Helené elrablása miatt tíz évig tartó háborút kényszerítettek Európára és Ázsiára.
Sem a széreket, akiknél törvény tiltja a gyilkosságot, a bujálkodást, a szobrok imádását és a lopást. Sem az indusokat és Baktra lakóit, akik közül a minden rossz tulajdonságtól teljességgel mentes brahminok származnak, s akik szintén nem imádnak szobrokat, és sem gyilkossággal, sem részegeskedéssel nem mocskolják be magukat. Sem a parthusokat, akik még egy Juppiterrel vetélkedő istent sem tűrtek meg, sem az arabokat, akik tömjéntermő erdők ültetésére készülődve tartózkodni szoktak a feleségükkel való érintkezéstől. Sem az amazonokat, akik ha fajuk fönntartásának a parancsa nem kívánta, örök szüzességet fogadtak. Ezek is legnagyobbrészt barbárok voltak, de érvényesültek náluk az erkölcs törvényei, s ha ezeket a törvényeket majdnem valamennyi többi barbár megvetette, ez annak a jele volt, hogy ezek inkább óhajtottak vadállatoknak, mint embereknek látszani.
Tehát minden látszat szerint helyes volt Bardaszanésznak, a khaldeusok legjelesebbjének fölismerése, aki kijelentette, hogy az ember megszületik, táplálják, növekedik, eszik, iszik, alszik, megöregszik, meghal, s mindez nagyjából ugyanúgy megtörténik a többi élőlénnyel is, mivel ezek a dolgok mind csupán a természetből erednek. Az oroszlán húst eszik, a juh füvet. A hangya a természet figyelmeztetésére megérzi a tél közeledtét, s azért jövőre készülve táplálékkal tölti meg raktárát. A méhek mézet gyűjtenek, s bámulatos művészettel építik föl sejtjeiket, amelyekben a tél folyamán laknak. Ezeknek a példáknak az alapján könnyen elfogadhatjuk, hogy a belátás képességével nem rendelkező állatokat maga a természet vezeti, s egyedül az emberek azok, akik noha olykor a természet irányítja őket, birtokosai a természet fölött levő értelemnek és a beszéd készségének, amelyek a gondolkodás képességéből erednek.
S minthogy ez mind sajátos égi ajándék, az emberek, ebben az adományban bízva, nem mindig engednek a természet irányításának, mint a többi élőlény. Nem ugyanazt a ruhát viselik mindnyájan, nem ugyanazt az ételt fogyasztják, és sem törvényük, sem vágyuk s végül életmódjuk sem egyforma, mert mint Pindarosz mondja: "Az a nagyszerű, hogy az emberekben semmi sem válik egyformává." Ugyanis egyes emberek elhatározásuk alapján olyan életmódot választanak maguknak, amely nincs alávetve semmiféle szolgaságnak. Mert aki levetkőzve a vadállatok természetét, az igazi emberség vonásait ölti föl, azt föltétlenül az égi szellem világossága vezérli. S az ilyen, megfékezve kéjvágyát, elmélyülten szemléli a legfőbb jót, amelyet mi, akiket csupán a gyönyörnek az emberi dolgokban rejlő vágya nyűgöz le, nem vagyunk képesek követni. De ezt is elérhetjük, ha követjük a próféta szavait, aki azt mondja: "Jól megismerhetően fölöttünk ragyog tekinteted fénye, Uram, s boldogságot adtál az én szívemnek." Továbbá: "A te fényedben fogjuk meglátni a világosságot.[9]"
Tehát most megtanulod, Galeottóm, hogy nem a barbár népek olajseprőjéből kell példákat fölhozni, mivel minket rendszerint nem a barbárok bujasága, hanem a bölcsek tekintélye szokott meggyőzni. S te ezek mellett fölhoztad azt az isteni Platóntól vett példát is, hogy szerinte az ő köztársaságában az asszonyoknak közösnek kell lenniük. De azt már nem tetted hozzá, amivel ő ezt kiegészítette, hogy nemcsak az asszonyokat engedjük át közösen mindenkinek, hanem hatalmunk alapjaképpen egész államunkat is közösnek kell tekintenünk. S hogy amiképpen a közpénzből is mindenki érdeme arányában igazságosan részesül, ugyanúgy osztják szét a bátor férfiak közt, kinek-kinek jogosultsága alapján, az asszonyokat is. Platón ugyanis jól látta, hogy az államot semmi más nem tudhatja könnyebben és gyorsabban tönkretenni, mint az egyéni haszonvágy szempontja, míg ellenkezőleg, maradandóságát csupáncsak a teljes megértés és az egymásról való kölcsönös gondoskodás képes biztosítani. Tehát ezeknek a nehézségeknek az elkerülése végett akarta, hogy közösek legyenek a gyerekek, s végső soron közösek legyenek a szülők is. De azzal még nem vezette be az erkölcstelenséget, hogy egyes férfiaknak, érdemük alapján, az egyes, életük nemzőképes szakaszában levő nőket át kell engedni. S nem kéjvágyuk kielégítése, hanem a születendő gyermekek kedvéért engedte meg a férfiak és nők egyesülését.
Viszont Platónnak az államról két elképzelése van[10]. Az egyik, éppen az, amelyről beszéltünk, teljesen elképzelhetetlen, míg a másikban már több teret ad az emberi erők tevékenységének. S te szavaiból terjedelmes következtetést és tanulságot vontál le, kijelentve, hogy a régiek véleménye szerint a szerelmet a világ legfontosabb alapjai közé kell számítanunk. S meglehet, hogy isteni ihletésből ezek igazat mondtak, te azonban, mint valami istentelen Epikurosz, mindent kiforgatsz, s veszélyt hozó módon magyarázol. Ugyanis minden dolognak egyetlen és fölséges alapja a mindenható Isten, s minden teremtett lény eredetét egyedül benne lehet megtalálni. S ő ama fölfoghatatlan szeretettől késztetve, amely saját magának, vagyis jóságának átérzése és szeretete, szükségesnek érezte, hogy megteremtse a világot; s ezt a szeretetet Szentléleknek nevezzük. A próféta is ezt fölfogva mondta: "Bocsásd rájuk lelkedet, Uram, és létezni fognak."[11] Nemkülönben ugyanolyan mély értelműen mondta Mózes: "Az Úrnak lelke lebegett a vizek fölött."[12] S ezt Augustinus így magyarázza: "A vízen ugyanis az első anyagot érti, amely fölött az Úrnak lelke lebegett. Nem mintha ez önmaga mozgott volna, hiszen mozdulatlan, de mivel ő a mozgás alapoka."
A dolgok első változása ugyanis az Isten szeretetéből ered, hiszen a formátlan anyag átalakítása révén ő hozott létre különböző fajokat. Ebből következik, hogy a dolgok létrehozásának alapokát a Szentlélekben kell látnunk, amelyet az ő szerelmének is nevezhetünk. Óvakodj tehát ezt a mindenekfölött szent elnevezést a vágyódással összekeverni, amit csak úgy tehetsz meg, ha örökre veszélyezteted a testet és a lelket. Ugyanis ennek segítségével oszlik meg valamennyi égi ajándék a halandók között. S ha ez nem kedvelt volna téged, nem lettél volna emberré, nem tudnál sok mindent ékesen és tartalmasan kifejezni, s egyetlen király vagy nagy hatalmú ember sem fogadott volna kegyeibe.
Mert ennek az isteni hatalomnak a munkája, hogy bennünk megnyilvánulnak a legszentebb Szentháromság erői. Utánozzuk is ezt az isteni hármasságot, hiszen ha valamit cselekszünk, az atya hatalmát, ha valami tudomány segítségével az Istent megismerjük, a fiú bölcsességét, s ha valamiféle szeretettel Istent imádjuk, a Szentlélek szeretetét igyekszünk utánozni. Hiszen maga az isteni apostol mondta: "Nem tudjátok-e, hogy az Isten temploma vagytok, s a Szentlélek lakozik bennetek?[13]" S mindezzel kapcsolatban te azt bizonygattad, hogy a test kényszerítő ereje mennyire leküzdhetetlen, s hogy a költők verseiben mindig a szerelem az uralkodó hatalom. Ha valamiről komoly hangon beszélünk, ne idézzük a költők bohóságait, Galeotto, akik a valóságról csak elképzelt dolgokat állítanak, sőt, még ha igazat akarnak is mondani, lehet, hogy tudtukon kívül akkor is hazudnak.
Őszintén elismerem, hogy a test és lélek összekapcsolódása következtében testünk szellemünket, véget nem érő küzdelemben zaklatja, s ha ezt a belátás szigorú erejével nem zabolázzuk meg, emberi mivoltunk szerfölött nagy veszedelemben forog. De ha eme harc folyamán már az első összecsapásban valamelyes bátorságot tanúsítunk, ezután állandóan reménykedhetünk Isten segedelmében, ami, minthogy bátraké a szerencse, ezután sem fog minket soha cserbenhagyni. Mert ugyan melyik erődítmény lehet megostromolhatatlanabb annál, melynek védelmét az isteni kegyelem biztosítja? És mi magunk sem vagyunk híjával saját fegyvereinknek, amelyeknek segítségével módunkban van bátran szembeszállni a bennünk lakozó ellenséggel. Hiszen nehéz körülmények között sem Isten, sem a természet nem hagy magunkra.
Végül is hány filozófus és hány ember követett különböző tanokat, de igazi vallásos hittel nem felvértezetten, akik azt hitték, hogy kiválóságukat saját erényüknek köszönhetik. S így annál könnyebben tudta Isten Pált s a tiszta erény övével ékes Jeromost kiválasztani. Noha ezt az ösztönt a természet oltotta belénk, ne szűnjünk meg az emberi fajt a rút dolgoktól lankadatlanul megoltalmazni. E téren ugyanis nekünk, embereknek nem kötelességünk, mint a vadaknak, hogy mindig a természet irányítását kövessük. Hanem mindig tartsuk magunkat a megszabott mértékhez, hiszen arra születtünk, hogy olykor a természet fölé emelkedve élhessünk.
Amiről pedig te azt állítod, hogy az, az isteni teremtés utánzása, nem azt szokták az isteni termékenység igazi utánzásának tartani. Hiszen ezt a természet útmutatására a növények és valamennyi állat sokkal inkább korlátozni igyekeznek, mivel túlságosan is nagy termékenységgel rendelkeznek. Ami pedig mégis utánzás, abban - mivel többi testi vonásunkhoz szemmel láthatóan teljesen hasonló - semmi sem látszik abból a méltóságból, aminek alapján valamennyire értékesebbnek látszhatnánk. Ha tehát Istent akarjuk utánozni, fordítsuk arra minden erőnket, hogy tisztaságban, egyszerűségben, jóságban, fölfogóképességben igyekezzünk, lehetőségeinkhez képest, hozzá hasonlítani, ő ugyanis olyannak látszik, hogy megértve önmagát, mindenkit megért; benne a megértés és a lét azonossá válik. Ugyanígy mi is minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy mivel Krisztus tagjai vagyunk, s egykor azt az ajándékot kaptuk, hogy Isten képmásai legyünk, föl tudjuk fogni minden dolognak ezt a közös példaképét, amelyben az ő kegyelme és törvénye folytán, minden egyéb dolgot is fölismerhetünk.
Mi, Galeotto, nem a házasságtörő Juppitert vagy a szemérmetlen Venust imádjuk, hogy paráznaságukat utánozhassuk. Viszont ha a mi legjóságosabb és leghatalmasabb Istenünkről akarsz valamit mondani, nagyobb áhítattal kell róla beszélned, nehogy az istentelenség bűnébe essél. Ezen fölül pedig, azt állítod, hogy ami szép, azt szabadon kell szeretnünk, s a testi szépséget a kívánandó és tökéletes értékek közé merészeled sorolni. De mondd csak, kérlek, értéknek kell-e tartanunk olyasmit, amit bepiszkoltak és bemocskoltak, főképpen akkor, ha csalóka és ideiglenes. "Semmi esetre sem" - válaszolod, ha nem akarod a hazugságot választani. S vajon megkülönbözteted-e a szépséget és becsületet? - "Még sokkal kevésbé." - S azokat a dolgokat, amelyek törékenyek és mulandók, s széppé vannak kendőzve, de halálos mérget tartalmaznak, amely nemcsak a testet, de a lelket is képes megsemmisíteni, a kívánandók közé sorolod-e? "A legkevésbé sem" - válaszolod. Tehát az ilyen szépség nem szeretnivaló, csupáncsak az, amely össze volt kapcsolva a tisztességgel.
S mondd azt, hogy semmit sem kell szebbnek tartanunk, mint a gyönyörök aljas csábításaitól szabaddá és függetlenné vált lélek Istennek tetsző szolgálatban való megőrzését, s az Isten örökös szemléletében való elmerülést. S ha a lelket egyszer szemérmetlen látvány zavarja meg, űzd el magadtól a buja gondolatokat, már az első percben állj ellent, s lelked hívd vissza nemcsak a földi, hanem az emberi dolgok csodálatához. Csak ha így cselekedsz, biztosíthatod magadat az ilyen fenyegető kísértésekkel szemben. A bűnös gondolat ugyanis gyönyörködést, a gyönyörködés együttérzést, az együttérzés cselekedetet, a cselekedet megszokást, a megszokás hiányérzetet, a hiányérzet pedig kétségbeesést szül, s nekünk nem csupán lelkünket, hanem minden egyes, összefüggő érzékünket is gondoznunk kell. S ha erre fogunk törekedni, független véleményünk nem inog meg, s az isteni törvénynek való engedelmeskedést sem látjuk nehéznek.
Nem említek néhány dolgot, amelyek olyannyira jelentéktelenek lévén, nem érdemlik meg, hogy vitát kezdjünk róluk. Többek közt Venusról azt állítod, hogy ő természeténél fogva nem olyan visszataszító, mint a bűnök többsége, s ennek következtében nem szükséges a bűnös jelenségek közé sorolni. S noha ez az érzés, nehogy az emberi faj kihaljon, minden szerelmesben megtalálható, szeretném mégis, ha nyilatkoznál, van-e olyan dolog, amely megtörténte után nagyobb bűntudatra késztetne. Amely gyötrőbb kínokat okozna. S van-e a gyalázatnak ennél rútabb formája? Ha úgy látszik, hogy a rút kéjvágy a természet parancsából jutott mindenkinek osztályrészül, miért van az, hogy egyes élőlények nem közösülnek állandóan. S hogy ezeket a természet az év egy bizonyos, meghatározott szakaszában is alig tudja rábírni arra, hogy a nőstényekhez közelítsenek. Az ember viszont, aki a megértés sokkal komolyabb képességével rendelkezett, a nemzésnek ezt a rút képességét nem vetette meg, sőt valahányszor vágya föllángolt, ki is elégítette. Mert ha a bölcs természet nem olyan elővigyázatos, az emberek még a főnixnél is kevesebben volnának.
Hozzátetted még, hogy a test és lélek csodálatos kiműveltsége is a szerelemnek köszönhető. A példaként fölhozott lengyel Bukephalára hivatkozva próbáltad igazolni, hogy mennyi hasznot és műveltséget rejt magában Venusnak ez a keserű gyönyörűsége. Hiszen nem tudod letagadni, hogy nemcsak Itália látott tiszteletre méltó helyett őrjöngő állapotban, hanem Pannónia is kikacagott, hogy milyen nevetséges szerelem lángja perzsel. Te magad tudod, hogy emiatt milyen csúfos helyzetbe kerültél, s ha nem szégyellnéd bevallani, beismerhetnéd, hogy az esetből rád háramló káron, az idő elvesztegetésén, lelked elvakulásán s az Isten lenézésén kívül semmi egyebet nem szereztél magadnak. Mert nem a test ápolása, hanem a lélek nagyszerűsége az, amelyből ha az isteni igazság és istenfélelem jegyében műveljük ki, örök gyönyörűség származik. S miközben te Bukephalát, mi a legszentebb egyházat, Krisztus jegyesét szeretjük, s éjjel-nappal az ő dicsőségét zengjük. S hogy a két szerelem közül melyik lesz nemesebb és hasznosabb, azt majd a végeredmény mutatja meg.
Ezenkívül te annak igazolására törekedtél, hogy milyen rendkívül erős a férfi és nő kapcsolata s kölcsönös szerelmi kívánsága, s hogy egyikük szenvedélyét sem lehet sem megakadályozni, sem legyőzni. Most már nyilvánvalóan nem maradt rejtve előtted, amit az előzőekben oly gyakran hangoztattunk, hogy az érzéki kívánságot s azt a gyönyörérzetet a test és lélek szoros kapcsolata révén a természet oltotta belénk. De csak az élőlényeket és a növényeket irányítja a természet. Mi viszont, akik a természet dolgaiból nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem részesülünk, és lelkünk isteni eredete következtében a természetet bizonyos tekintetben fölülmúló bölcsességet kaptunk, nemcsak a gyalázatos érzéki vágyat tudjuk eszünkkel legyőzni, hanem az isteni ihlet segítségével valóban még sok mást is képesek vagyunk megtenni.
Elnőiesedett puhányoknak s nem férfiaknak kell neveznünk azokat, akiket akárcsak a vadakat, a kéjre sóvárgó vágy vezérel, s kiszolgáltatják magukat a rossz illatú gyönyöröknek, s akiknek élete azután a lehető legszerencsétlenebb lesz. Hiszen arra vágynak, ami a legteljesebb gyönyört adja, s az nyújtja nekik a gyönyört, ami veszélyes és utálatos. Ennek következtében azután, érzékelő képességük is annyira tönkremegy, hogy semmit sem jelez, még a rájuk törő betegséget sem veszi észre, sőt megszűnik és eltűnik. S te ezenfölül még egy csomó bizonyítékot halmozol föl, amelyek éppen olyan hamisak, mint amilyen nevetségesek, ezeket azonban, mint illő, hallgatással mellőzöm.
Azt az egyet azonban mégsem tudom említés nélkül hagyni, amit éppolyan meggondolatlanul, mint határozottan állítottál, hogy azt a szerelmest, aki ebben az életben boldog volt, a másvilágon is kevésbé szomorú sors várja. Ó, mennyire a mi Epikuroszunkhoz illő állítás ez, ó, milyen mély, aranytáblára fölvésendő igazság! Valld csak be, te, Istenemre, akkor érezted volna jól magad, ha a mi Megváltónk és Szűz Mária szeretőiről beszélhetsz, akiknek isteni lényével közismerten a legélesebben szemben állasz. S ezért nem is lehet részed semmiféle boldogságban, legföljebb csúf nyomorúságban és örökös szenvedésben.
Ezzel szemben az, az igazság, hogy akik ezeknek az istenségeknek önként fölajánlják magukat, nem lehetnek a földi életben szerencsétlen sorsúak, s haláluk után mindenki közül nekik jut osztályrészül a legnagyobb boldogság. Ennek példáját az isteni Mátyás és az isteni Beatrix életében is láthatjuk, akik Isten iránt tanúsított kegyeletükért, hitükért, ártatlanságukért, az emberi nemmel szemben gyakorolt hallatlan jótékonyságukért s végül sosem látott jámborságukért, hihetetlen nyájasságukért, valamennyi erényük fölsorolhatatlan sokaságáért, és szent életük minden túlragyogó fényéért már itt a legboldogabb életet élik. Hiszen minden halandó úgy tekint rájuk, mint a napra és a holdra, s mivel az égi udvar sokáig nem nélkülözheti őket, helyük isteni végzés folytán, mint két legragyogóbb csillagnak, a mindenható Isten trónja mellett leszen.
Neked azonban, te Epikurosz, aki elmerültél a gyönyörök posványában, akinek nem adatott meg a képesség, hogy fölfogd az édes és örökös boldogság lényegét, s nincs lehetőséged a dolgok helyes megértésére, végül mégiscsak be kellene látnod, hogy a pillanatnyi és múlandó dolgok semmiféle boldogságot nem nyújthatnak. Mert ugyan miféle állandó boldogsággal ajándékozhat meg a gyönyör, amely egy rövid pillanat alatt elenyészik, s hosszú megbánás a következménye. Vagy talán hosszabbítsuk meg? Vajon nem tudod, milyen gyorsan tovatűnik a viruló szépség, amely nemcsak a szerelem okozója, hanem még inkább az őrültségnek és ostobaságnak is? S ha ez egyszer eltűnik, szükségszerűen a lángoló szerelemnek is el kell tűnnie. Azután jönnek a halálesetek és betegségek, amelyek a szépségre unos-untalan leskelődnek, azt pedig, ami rút és visszataszító, sokáig szeretni nem lehet. De ismerjük el, hogy amíg élsz, áldozhatsz a szerelemnek, ámde elszállván életkorod, és kihűlvén véred, megszűnik számodra a szerelem lehetősége.
S vajon azt állítod-e, hogy a szerelmesek haláluk után is kölcsönösen szeretni fogják egymást, noha lelkük sajátos jellemvonásaikkal együtt testükből már elszállt? Nyilván nem lehet titok előtted sem, hogy a lélek, ha egyszer elrepült a testből, nem viheti magával sem azokat a belső, sem azokat a külső érzékeinket, amelyek anyagból lett testünket képesek érzékelni, fölfogni, s amelyek segítségével egyes dolgokat érzékelünk, fölismerünk vagy emlékezetünkbe idézünk. Így tehát senki sem lesz képes visszaemlékezni sem erre, sem arra a kedvesére, sem te a magad Bukephalájára, miután roppant tested tömegétől megszabadultál. De esetleg azt mondhatnád, ha néha olyan bölcs volnál, hogy az Isten által nekünk adott fölfogóképesség segítségével egyes vonásokat mégis föl tudunk ismerni.
Elismerem, hogy a lelkek a halál után néha leszállnak a dolgok egyes részleteinek a megismerése végett. De azt nagyon is tudnod kell, hogy míg a boldog lelkek Isten fölfoghatatlan jóakarata következtében, s a bőségesen rájuk zúduló látomások által segítve azokat a dolgokat részben fölismerik, amelyek nekik örömet okoztak; ezzel szemben a bűnösök, az isteni igazság büntetéseképpen, részletesen csak azokat a dolgokat ismerik föl, amelyek nyomorúságukat és fájdalmukat növelik. S azt mégsem gondolhatod, hogy a lelkek mindkét csoportja minden dologra egyenként ráismer. Hiszen erre csak Isten, s Isten segítségével az angyalok képesek, akik egyetlen, gomolygó jelenségben is megkülönböztetnek egyes részleteket.
Ezek alapján fölfoghatod, hogy azok, akik az isteni akaratot lenézve, a paráznaságot kedvelték, a Tartaroszba kerülnek. S itt örökös bűnhődés gyötri őket, s szünet nélkül átkozzák azokat, akiket szerettek; annál is inkább, mert ott nincs külön test, sem sajátos testi szépség, amelyben korábban örömüket lelték. S azt is kijelentetted, hogy ha véletlenül úgy történnék, hogy a szerelmesek közül egyik a mennybe, a másik az alvilágba jut, szükségszerű, hogy vagy az utóbbi szálljon föl az égbe, vagy az előbbi le, az alvilágba. Ó, milyen nagy, a mi Galeottónkhoz a legteljesebb mértékben illő elgondolás! Te a szerelmeseknek olyan hathatós védelmet biztosítasz, hogy véleményed szerint mentek lesznek minden nyomorúságtól. Így hát ezen a téren, hacsak véleményedben nem csalatkozol, te vagy a legszabadabb gyönyörűségek tanító iskolája, s te leszel a legboldogabb valamennyi halandó között.
Csakhogy, ha kölcsönös szerelmük következtében két embert ér el a halál, egyik sem juthat föl közülük a mennybe. Vagy ha az egyik, bűnbánatában és a vágytól megszabadulva, bölcsebb lett, s magához térve üdvözült is, míg a másik, megátalkodott lélekkel tartózkodva a bűnbánattól, haláláig megtartotta lángoló szerelmét, megfeledkezve Istenről és saját üdvösségéről, az előbbi nyilván ekkor sem szállhat le hozzá az alvilágba, nehogy valami nyomorúság bemocskolja, s az utóbbi sem juthat föl a mennybe, nehogy bármiféle boldogság könnyebbé tehesse a sorsát.
S minthogy nagy hangon hirdeted, hogy a lelkek szabadok és függetlenek, mindenhol nagy lehetőséget kapsz őrült eszméid kifejtésére. S ámbár az alvilágba leküldött lelkeket, ha saját természetüknél fogva szabadok és függetlenek volnának, sehol sem lehetne fogságban tartani, mégis mindnyájan, bűnük miatt szabadságuktól megfosztva, mint vétkesek egy helyre bezárva büntetésben részesülnek. De ez nem a hely és tűz ereje miatt van így, hiszen a hitványabb dolgoknak soha nincsen hatalmuk a nemesebbek fölött, hanem valamely magasabb rendű dolog erejéből, amely a vétkes lelket tűzzel veszi körül, és örökös sötétségben tartja fogva.
Ezt a jelenséget olykor a démonok esetében is tapasztaljuk, amelyekről tudjuk, hogy gyűrűk, szobrok s ilyesféle eszközök segítségével szokták őket a varázslómesterség erejével fogva tartani, s ezért azután azok is, ezek is még hevesebben méltatlankodnak. S még láthatták is őket a régiek, akik hallották a szobrokban rejtőző démonok hangját, kérdéseket tettek föl nekik, s hallották válaszaikat, mivel még nem jelent meg a világ Megváltója, aki megjelenésével véget vetett a démonok hatalmának. A jóshelyeknek különféle neveket adtak; az egyiket parancsuk szerint Dódónénak, a másikat Delphoinak, emezt Hammon, amazt Juno s a harmadikat Themisz jóshelyének nevezték el. Ha tehát a démonokat, amelyeknek természete magasabb rendű volt, az isteni törvény a testektől és egyes helyektől távol tartotta, mit mondjunk a bűnös lelkekről, akiket a testüket emésztő tűz tart rabságban, nem azért, hogy életet adjon nekik, hanem hogy az isteni igazság parancsára elnyerjék büntetésüket.
Így tehát magaddal hitesd el, Galeottóm, hogy a szerelmesek haláluk után kölcsönösen boldogítani tudják egymást. S ehhez még hozzáteszed, hogy akik hátat fordítanak az égieknek, s átengedik magukat az emberi gyönyöröknek, méltók lesznek a könyörületre, mert nélkülözik a magasabb belátás tudományát; éppen azokat kell Juppiter gyermekeinek neveznünk, akik az emberi dolgokat megvetve az égieket keresik. Ugyanis nem tudod, hogy a legkegyelmesebb Isten napjának sugarát egyaránt leküldi a jókra és a gonoszokra, s ugyanazzal a hívó szóval szólít magához mindenkit. De senkit sem részesít a boldogságban, akiről nem látja, hogy az, saját jószántából az örökkévalóságból fakadó legfőbb jóra vágyik. Ugyanis minden jó vagy rossz embernek szabadon lehet választania, s a választáshoz adva van a jobb megismerésének a lehetősége. Viszont ilyen üres fecsegésekkel nem fogod elkerülni Isten súlyos ítéletét, hanem meg fogsz lakolni erkölcstelenségedért.
Azt is állítod, hogy minden élőlénnyel együtt született a barátságra és az ellenségeskedésre való képesség, s hogy a szerelem ereje még a pálmafákra is hat. Nem tagadom, hogy az egyes fajok fönnmaradása érdekében ezt a természet rendezte így, s hogy ezt a képességet, hogy az emberi nem ki ne haljon, mi is megkaptuk. De minthogy minden az ember miatt és az ő érdekében jött létre, s mivel ezekben a dolgokban a természet a legteljesebb jóakarattal őt tette úrrá, éppen ezért mértékletesebben és derekasabban kell élnie, és minden egyéb dologban, kivéve a gyermekek születése érdekében jogosan kötött házasságot, önuralmat kell gyakorolnia.
Te azt állítottad, hogy a nőt, ahogy megnézni, éppúgy megérinteni is szabad, de a látás és érintés szabadsága nem egyenlő, mert sok mindent megnézhetünk, amit nincs jogunk élvezni. A piacon is megnézzük az ötvösöknél kitett aranyat, de nem nyúlhatunk hozzá. Mindezeken felül azt is kijelentetted, hogy a szerelmi élvezethez szinte bármilyen megindokolással mindenkinek joga van. Vajon nem tudod, hogy vágyunkat a józan belátás kényszerével el kell fojtanunk, az asszonyt is fölbonthatatlan házasság köti, s hogy másnak a földjét nem szabad bevetnünk?
Amit pedig az állandó önmegtartóztatásról mondanak, azzal kapcsolatban nem illenék figyelmen kívül hagynod, hogy az csak a végtelen bujasággal van szemben, nem pedig a józansággal és önmérséklettel, miután az erényekben a középértéket nem a mennyiség szabja meg, hanem az, hogy a józan belátás mit követel. Hiszen az is szélsőséges vétek volna, ha valaki teljesen tartózkodnék a házastársi ágytól, és sosem adná meg feleségének azt, ami őt megilleti. Ha pedig mindnyájan megőriznék állandó szüzességüket, te az emberi faj kipusztulásától félnél. Márpedig, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges volna, hidd el, hogy ebben az esetben maga Isten gondoskodnék az állandó egyensúly fönntartásáról. S bárcsak olyan gazdagon áradna Isten jóságából az emberi fajra a kegyelmi ajándékok bősége, hogy mindenhol állandó szüzesség uralkodnék! Mert akkor - visszatérve az ősszülők életmódjához - vagy a kéjvágy ingere nélkül fogannánk meg, vagy pedig a főnixmadár módjára újulna meg fajunk, mert Istennél semmi sem lehetetlen.
Azt is hozzátetted szavaidhoz, hogy vágya kielégítése után kinek-kinek lelke megkönnyebbül, de ha azt mondtad volna, hogy még nagyobb mértékben összezavarodik, akkor nyilvánvalóan még sokkal jobban ráéreztél volna az igazságra. De mivel a szerelemmel járó gondok, amelyekről éppen előbb szóltunk, megrögződnek a lélekben, be fogod látni, hogy ebben az ügyben eléggé megfelelő választ kaptál. Közben kijelentetted, hogy nem csekély mértékben aggódnunk kell, ha Venus élvezése sokáig késlekedik, s a portugáliai bíborosnak, ennek a nyilván legtisztább életű ifjúnak példájával akartál ránk hatni. Bárcsak, Galeottóm, velem is megtörtént volna ez az eset, mert akkor nem királyi lakomán, hanem az égi ambróziás kelyhek mellett heverésznék, ahol nincs semmi szomjúság és semmiféle éhség, s nem érzünk semmiféle nyomorúságot, de minden, már a saját boldogságával telített dolgot, a végtelen áldással teljes örök időkig élvezhetünk. Nem mindenkinek adatott meg a halálnak ez a nagyszerű módja, legföljebb azoknak, akiket te - mintegy véletlenül ráhibázva az igazságra - Juppiter gyermekeinek neveztél.
Én azonban inkább azt merészelném állítani, hogy az állandó tiszta élet nemcsak a lelket teszi boldoggá, hanem a testet is halhatatlanná, mert akit a legszentebb szüzesség fölfogása táplál, azt nyilvánvalóan minden gyalázat elkerüli. A lélek ugyanis a testhez hasonló módon megszilárdul, s csodálatos épségben megmarad, miként ezt a legszentebb életű férfiak példája tanúsítja, akik megőrizvén szüzességüket, a sivatagban bármiféle betegség nélkül élték le életüket. Keresztelő János ugyanis, akinél az anyjától lett földi halandók között nagyobb még nem született s a legszentebb Hilarius súlyos ínség közepette s a legszűkebb táplálékon élve sem tapasztaltak semmiféle testi betegséget. Szókratész, aki fölöttébb ügyelt az önmegtartóztatásra, egyáltalán sosem volt beteg, s ugyanezt olvassuk Pálról, Jeromosról s számtalan más férfiúról is. Mert nincs semmi, ami olyan bőven szülné a betegségek oly nagy számú és jól fölszerelt csapatait, mint a teljesen mértéktelen életmód, és a vég nélkül tartó részegeskedés, amely sokkal több embert szokott halálba küldeni, mint a fegyver.
Ezzel szemben az önmérséklet bármilyen betegség okozó nedvet leküzd, jóindulatúvá szelídít, s ezeket az a bizonyos szétáradó életerő meggyengíti, s a bűn minden lehetőségét megsemmisíti. Azt mondják, Egyiptomban Amaszisz uralkodása idején éltek a legboldogabban, s ott akkoriban húszezer lakott város volt. S ennek Amaszisz ama törvénye volt az alapja, amelyet ő hozott először, hogy az egyes polgárok a tartományok vezetői előtt évenként igazolják, hogy miből élnek. S aki ezt nem tette meg, vagy nem tudta igazolni, hogy becsületes módon él, azt halállal büntették. S ezt az egyiptomiaktól kölcsönzött törvényt Szolón azután az athéniaknál is bevezette. De vajon milyen félelmes betegségtől is retteghetne a szűzi és szemérmetes életet élő ember, akire Isten, a lelkek megmentője s mindenki egészségének őrizője visel gondot? Ebből nagyon könnyű megértenünk, hogy semmiféle, az állandó önmérsékletből eredő betegségtől nem kell félnünk.
Végül utolsónak fölhozott érveiddel - mintha valahára bizonyos szemérem szállt volna meg, noha ez már szemmel láthatóan végleg elhagyott téged - azt is igazolni akartad, hogy ha valaki magától Venus szemérmetlenségétől undorodik is, mindamellett szabadon élhet az ennél magasabb rendű gyönyörökkel, amelyeket a szerelem határainak vagy, ha úgy tetszik, lépcsőfokainak óhajtasz föltüntetni. Hogy azonban ezekre a gyönyörökre is milyen könnyelműség és vakmerőség rábíznunk magunkat, azt maga a végeredmény mutatja meg. Ugyanis sokan, amikor látás vagy beszélgetés révén átadták magukat a szerelemnek, noha azt hiszik, hogy győztek rajta, csakhamar a legszégyenletesebb módon a leigázottjaivá válnak. S ezek, míg olyasmit kívánnak maguknak, amit legyőzhetnek, ily módon az után vágynak, ami vesztüket okozza, s miközben diadalmenetre törekszenek, örökös gyalázatba zuhannak. Ugyanis fogalmuk sincs róla, hogy minden egyéb emberi viadal között éppen a tiszta erkölcsért vívott harc a legkeményebb.
Hogyan vihetne valaki ugyanis úgy az ölében lángot, hogy maga is meg ne gyulladjon? S ki tudna úgy sétálni a parázson, hogy lábát a tűz össze ne égesse? Vagy könnyelműségedben nem tudod, hogy gyakran egy szempillantás alatt kaphatunk olyan sebet, amit azután hosszú idő alatt is alig lehet meggyógyítani? Vagy nem jutott eszedbe, amit az evangéliumban az Üdvözítő tanított: "Aki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, már paráználkodott az ő szívében."[14] Vagy az, amire ugyanő a próféta szavával figyelmeztetett: "Ablakaitokon át behatolva a halál szállta meg lelketeket."[15] Ezt pedig a legszentebb módon mondták nekünk, mert a szem látása, a fül hallása vagy a száj beszéde és kóstolása révén bármi kísértette is meg lelkünket, gyújtotta lángra vágyunkat, s zavarta meg józan belátásunkat, az a kijelentés szerint, az ablakon át mint igazi halál hatolt be lelkünkbe.
Tehát az isteni szó arra int minket: "Teljes vigyázattal őrizd meg szívedet, s fordítsd el szemedet, hogy ne lássanak hiábavalóságot." Mert éppúgy, mintha valaki a szájába vett szenet azonnal kiköpi, nem lesz semmi baja, hasonlóképpen, ha meglátva az érzékiséget fölszító dolgokat, azokat azonnal elutasítjuk, akkor ezek nyilván nem szolgálnak lelkünk ártalmára. Így hát el kell űzni magunktól a szerelemnek és kéjvágynak ezeket a kerítő eszközeit, mint amelyek valóban a romlás kezdetét jelentik. Mert ami szívünkben nem talál szívélyes fogadtatásra, azonnal eltávozik, s többé már nem tud megkörnyékezni cselfogásaival. S ennek annál könnyebben ellenállhatunk, ha szemünket állhatatos figyelemmel mindig Istenre függesztjük, aki minden tőrből könnyen kiszabadít.
Végül a lehető legnagyobb számú ókori példát hoztad föl, hogy a szerelem rút vonásait minél tisztességesebb dolgoknak tüntesd föl. De ha az ezekből eredő leggyalázatosabb eseteket és eredményeket magadban fölidézed, nyilván be fogod vallani, hogy ezek mindegyikét a szerelem okozta, s hogy ezeknek az embereknek az esetében sokkal jobb lett volna, ha lemondanak a szerelemről, ahelyett hogy a szerelem miatt jó hírük elvesztésével együtt a testi lakolást is elszenvedjék. Azt viszont méltatlankodva hallgattam, hogy te több férfit hamis vádakkal illettél. S ezek közül, a többit elmellőzve, csak Platónt említem, akiről azt állítottad, hogy Asztér iránt rendkívül forró szerelemre gyulladt. Holott, ha van benned valami szemérem és tisztesség - noha, talán volt valami jogcímed rá, hogy a többi férfiról rosszat mondjál -, ezt az isteni s teljes erkölcsi tisztasága révén oly kiváló filozófust semmiképpen nem lett volna szabad megemlítened. Mert ha néha örömét lelte egy-egy ifjú rendkívül kiváló képességeiben, semmiképpen nem lehet bűnéül fölróni, hogy anélkül, hogy valami kárhozatos vétket követett volna el, igyekezett ezt a kiváló tehetséget kiművelni.
Hogy Platón milyen szent életet élt, azt nemcsak a legrégibb íróktól tudjuk, akik sokat írtak a filozófusok e fejedelméről, hanem győződj meg róla magad is az általa mondottak alapján. Hiszen aTörvények nyolcadik könyvében figyelmezteti azokat, akik jó és boldog életet akarnak élni, hogy nemcsak egy férfi, hanem egy hajadon után érzett titkos vágytól is óvakodjanak. S ne egyesüljenek másokkal, csak azokkal, akik hozzájuk tartoznak, tartózkodjanak fattyak és törvénytelen gyermekek nemzésétől, s a nemző magot ne pazarolják istentelenül ágyasaikra. Ugyanitt a kilencedik könyvben súlyosan vétkesnek mondja nemcsak azt, akinek fiúval, hanem azt is, akinek hajadonnal van viszonya. S törvényben szabja meg, hogy a csábítót a férj büntetlenül meg is ölheti. Azon kívül a Törvényekelső könyvében kifejezi azt a véleményét, hogy a férfi és nő kapcsolata a természetből ered, azért, hogy a legkellemesebb módon növelhessék gyermekeik számát. Ezzel szemben férfinak férfival és nőnek nővel való viszonyát nemcsak a természet előtt leggyűlöletesebb bűnnek, hanem a bujaság elítélendő és vétkes fajtájának is tartja. Sőt annak, aki nem akarja, hogy a női termőtalajból, mint a bevetett földből, valami szülessék, a legszigorúbb önmegtartóztatást parancsolja. Mindebből eléggé megértheted, hogy ezek valóban egy legszentebb és legtisztább életű férfiú szavai.
Összefoglalva tehát: ha valamennyi válaszomat és cáfolatomat nem is tudod emlékezetedben együttesen megőrizni, hidd el, hogy ez a néhány rövid szó is bőven elegendő válasz a te üres fecsegésedre. A régiek a szerelem két fajtáját különböztették meg. Az egyiket, amelyet te olyan nagy hévvel helyeselsz, a szerfölött gyermekes érzelmek jellemzik; ez semmiféle józan belátással nem képes irányítani önmagát. Csupán az értelmetlen emberek kebelében tud megtelepedni; kísérője a kéjnek és élvezetvágynak, azon kívül buja, parázna, aljas és bűnös, s végül még magánál a halálnál is átkozottabb. A másik fajtája viszont tisztességes, szemérmes, mérsékelt, állhatatos és boldog, továbbá őre a tisztaságnak és önuralomnak, az erény megoltalmazója, lelkünk gyengéd ihletője, s én ezt tartom a legszentebbnek, dicséretesnek és kívánatosnak. S ha mindehhez még hozzáfűzöm az isteni Platónnak a Phaidrosz-ban található meghatározását, azt hiszem, bőséges választ adtam neked. Itt ugyanis ő kétféle szerelmet mutat be: az egyik földi és közönséges, a másik viszont valóban égi és majdnem hogy isteni. S úgy véli, hogy az elsőre kell törekednünk, a másikat viszont veszélyessége miatt minden erőnkkel el kell kerülnünk.
Hogy te azonban, Epikurosz, aki szerint mindent erre a rút és aljas szerelemre kell vonatkoztatnunk, milyen súlyos tévedésben leledzel, azt nemcsak az itt levő királyi felségek fogják tanúsítani, hanem lelkiismereted és elmúlásod maga is. Ó, mennyire vak is az emberek lelke, mennyire elviselhetetlen gonoszságuk, mennyire nem kíván bűnbocsánatot vakmerőségük, s mennyire visszataszító erkölcsi romlottságuk! S lelkünket, amelyet megváltó Krisztusunk saját legdrágább vére árán mentett meg, a legbűnösebb vétkező a legrútabb kéjvágytól űzve egyetlen pillanat gyönyöréért a démonoknak szolgáltatja ki, s örökös bűnhődésre kárhoztatja. Így hát ebben az átkozott gyönyörben egy pillanat alatt eltűnik, ami gyönyörködtet, s örökre megmarad, ami kínoz. Tehát nem egykönnyen látom be, hogy milyen alapon kell gátlástalanul átengednünk magunkat a gyönyöröknek. Te azonban, Galeotto, aki mindenben a legszabadosabb módon cselekszel, mikor majd erkölcstelenségedért megkezded bűnhődésedet, akkor fölismervén az igazságot, hiába fogsz bűnbánatot érezni szemérmetlen féktelenséged miatt.
Ami pedig fölöttébb nagy pocakod megtöltését illeti, e téren még kicsit meg is lazítanám a gyeplőt, ha meg volnék győződve, hogy ezek a kéjvágyat csillapító dolgok. Kéjvágyat mondtam? De hiszen az önmérséklet hiánya a mértéktelenségnek s a többi véteknek is termékeny talaja. S ha nem vagy képes elhinni, hogy első ősatyánkat mi késztette a vétekre, elmélkedj ezen saját magadban. Őt, miután torka vágyától vezettetve és valakinek a rábeszélésére beleharapott a tiltott almába, különféle bajokba taszították bele, s olyan mélyen beletaszították, hogy minden bajunk forrása innen ered. S a rossz szellemek fejedelme is, meg akarván kísérteni Megváltónk isteni hatalmát, a torok csábításaival kezdte, így szólván: "Változtasd ezeket a köveket kenyérré![16]"
Nem felejtetted el bizonyára, Galeotto, hogy a masszageták akkor lettek áldozatai Kürosz cselvetésének, amikor teljesen elteltek étellel és borral. S hogy Szpargaszidész, Tomürisz királynő fia, mikor mámorából kijózanodva rájött, hogy súlyos helyzetbe került, azt kérte Kürosztól, hogy oldassa meg kötelékeit. S tüstént, amint ezeket levették róla, önmaga vetett véget életének, abban a meggyőződésben, hogy a részegség megalázóbb dolog, mint a hadifogság, mert az utóbbit balszerencsénknek, de az előbbit saját vétkünknek róhatjuk föl. S nyilván ismered azt a szokást, hogy Egyiptomban az előkelőségek lakomáin egy meghalt embernek a valósághoz teljesen hű, könyöknyi vagy félkönyöknyi nagyságú képmását szokták körülhordozni e szavakkal: "Igyál, és érezd magad jól, halálod után te is teljesen ilyen leszel." S fontold meg, amit a torok mérsékléséről mondtunk, mert hiszen azon a vidéken még szőlőskertek sincsenek, s legföljebb csak árpaléből készült szeszes italt isznak.
S Makedóniában is megölték az asszonyok a részeg perzsákat. Mindebből szükségszerűen kiviláglik, hogy a torok gyönyörei s a gyomrunkkal szemben való engedékenységünk minden bűnnek a melegágyai. Így hát számodra mindabból, amit elmondtam, kellőképpen, sőt a kellőnél is nagyobb nyomatékkal nyilvánvalóvá válhatott, hogy a szüzesség és az erkölcsi tisztaság a legnagyobb erények, s nem helyes, ha ezeket puszta föltételezésnek gondoljuk, s a gyönyöröknek is minél szabadabban, olyan módon engedjük át magunkat, ahogy te előadtad. Mert ez utóbbiaknál nincs nagyobb ellensége boldogulásunknak, s mi nemcsak azt bizonyítottuk be, hogy ezeket a csábító és csúf szerelemmel együtt el kell űznünk, hanem annak rendje és módja szerint a te állításaidat is megcáfoltuk.
Galeottót pedig halála eljöveteléig szabadon bocsátjuk, hiszen hajdan azokhoz az emberekhez sem volt szabad hozzányúlni, akik Egyiptomban rabszolgák módjára Hercules szentélyébe menekültek, és szent jelvényeit megérintve az isten oltalmába ajánlották magukat. Így majd büntetlenül átadom őt az isteni Mátyás királynak, hogy a megkorbácsolástól megkímélve bocsássa szabadon.
Ezért hát nekünk, e század gyermekeinek, józanul, tisztán és vallásosan kell élnünk, s erőnkhöz képest tartózkodnunk minden mértéktelenségtől és vágytól. Bátor lélekkel el kell űznünk a pillanatnyi, mérgező élvezeteket, s el kell kerülnünk az emberi csábítások gyönyörűségét, amit könnyen meg is tehetünk, ha lelkünkkel mindig a mi legkegyelmesebb Megváltónkra s legszentebb anyjára, a szüzesség és tisztaság túláradó forrására figyelünk. Ha naponta eltölt megváltásunk tényének csodálatos érzése, ha lelkünket szeplőtelenül őrizzük meg Isten fiának lakóhelyéül, s végül ha királyunkat és királynénkat a világ e két csillagát s szent életük szemünk előtt levő két példáját napról napra figyeljük, és versengve próbáljuk utánozni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése