Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. december 1., szerda

TITUS LIVIUS A RÓMAI NÉP TÖRTÉNETE A VÁROS ALAPÍTÁSÁTÓL - FORDÍTOTTA KIS FERENCNÉ ÉS MURAKÖZY GYULA


ELSŐ KÖTET

FORDÍTOTTA
KIS FERENCNÉ





ELSŐ KÖNYV
1. Ismeretes, hogy Trója eleste után általában kíméletlenül bántak a város lakosságával; két férfi volt csupán, Aeneas és Antenor, akire az achivok - valamely ősi vendégbarátság jogán, s mivel ők ketten mindig a béke helyreállítását és Helena kiadatását kezdeményezték, egyáltalán nem alkalmazták a hadijog szabályait. Antenor különféle kalandok után érkezett meg az Adriai-tenger legmélyebben fekvő öblébe nagyszámú enetus kíséretében, ezeket lázadás folytán Paphlagoniából kiűzték, és Trója falai alatt elveszítvén Pylaemenes nevű királyukat, lakóhelyet és vezért kerestek maguknak; elűzték a tenger és az Alpesek között lakó euganeusokat, ezt a területet az enetusok s a trójaiak foglalták el. A helyet, ahol először partra szálltak, Trójának nevezték el, innen veszi a nevét az egész vidék is, a népet pedig egyetemesen venetusnak nevezték el. Aeneas viszont, akit otthonából ugyancsak ez a csapás űzött el, de a sors nagyobb hatalom megteremtésére vezérelt, először Macedoniába érkezett, honnan hazát keresve Szicíliába vetődött, majd innen továbbhajózva Laurentum földjét foglalta el. Ennek a helynek is Trója a neve. A trójaiak, mivelhogy véget nem érő bolyongásaik közben fegyvereiken és hajóikon kívül semmijük sem maradt, partraszállásuk után zsákmányt szereztek maguknak a vidéken; ezért Latinus király és az aborigo nép, a terület akkori urai, fegyvert fogván, összesereglettek a városból s a szántóföldekről, hogy a jövevények támadását visszaverjék. Ettől kezdve kétfajta hagyomány maradt ránk: némelyek azt állítják, hogy Latinus vereséget szenvedvén a csatában, békét kötött, majd rokoni kapcsolatot létesített Aeneasszal; mások szerint pedig csatarendbe sorakoztak, s már-már harsant is a trombita, midőn az előkelőségek kíséretében előlépett Latinus, és beszélgetésre szólította az idegenek vezérét; megkérdezte tőle, hogy miféle nép az övé, honnét jött, milyen balsors űzte el hazájából, és mit keres itt a laurentumi földeken; mikor megtudta, hogy trójaiak, vezérük Aeneas, Anchises és Venus fia, hogy tűzvész pusztította hazájukból menekültek, lakóhelyet s város alapítására alkalmas földet keresnek, megcsodálva a népnek és vezérének nemességét, valamint háborúra és békére egyaránt készséges indulatát, jobbját nyújtotta, ekképpen pecsételve meg eljövendő barátságukat; ezután a két vezér szövetségre lépett, a két hadsereg pedig üdvözlettel köszöntötte egymást; Aeneas Latinusnál járt vendégségben, s ott történt, hogy Latinus a házi istenek színe előtt az állami szövetséget családi szerződéssel kötötte össze, feleségül adván leányát Aeneashoz. Ez az esemény végül is megerősítette a trójaiakat reményükben, hogy végleges és biztos lakhelyre találtak, és most már véget ért bolyongásuk. Várost alapítanak; Aeneas a várost felesége nevéről Laviniumnak nevezi. Új házasságából csakhamar fiúgyermek jött a világra, akinek szülei az Ascanius nevet adták.
2. Később az aborigo és a trójai nép háborúba keveredett egymással. Turnus, a rutulusok királya, aki Aeneas megérkezése előtt jegyben járt Laviniával, rossz néven vette, hogy mellőzik a jövevény kedvéért, és háborút üzen mind Aeneasnak, mind Latinusnak. Az ütközetből egyik hadsereg sem került ki kívánsága szerint: a rutulusokat legyőzték; a győztes aborigók és trójaiak viszont elveszítették vezérüket, Latinust. Ezért Turnus és a rutulusok, nem bízván többé a dolgok jobbra fordulásában, elmenekültek az etruszkok virágzó és gazdag földjére, azok királyához, Mezentiushoz, aki Caere dúsgazdag városában tartotta székhelyét. Mezentius kezdettől fogva nem nézte jó szemmel az új város keletkezését, most pedig úgy vélte, hogy a szomszédság számára semmiképpen sem biztonságos, sem a trójai település növekedése, miért is habozás nélkül szövetséget kötött a rutulusokkal.
Aeneas nem akarván annyit háborúskodni, s hogy az aborigók szívét megnyerje, nemcsak az övéivel azonos jogokat adott nekik, hanem latinnak nevezte el mindkét népet, hogy mindannyiukat egyformán hívják ezentúl; ettől fogva az aborigók odaadása és Aeneas király iránt való hűsége nem maradt el a trójaiak mögött. E rokonszenvben s a két nép napról napra szorosabb egybeolvadásában bízva - noha Etruria hatalma úgy megerősödött, hogy nevének híre nemcsak a szárazföldet, de a tengert is az Alpoktól a szicíliai szorosig, egész Itáliát széltében-hosszában bejárta - Aeneas ugyan falak mögé vonulva is visszaverhette volna a támadást, mégis nyílt csatába vezette csapatait. Szerencsés ütközet volt ez a latinok számára, s egyben Aeneas utolsó tette halandó életében. A Numicus folyó partján nyugszik, akárkinek kell is ezután mondanunk; Juppiter Indigesnek nevezik.
3. Ascanius, Aeneas fia még nem érett meg az uralkodásra; hanem a hatalmat megőrizték neki nagykorúsága napjáig; mindaddig asszonyi gyámság alatt állt, és fennmaradt a fiú számára a latin állam, a nagyapa és az apa királysága, mert Laviniának megvolt hozzá a tehetsége. Nem óhajtok itt arról vitázni - ugyan ki is tudna ilyen régmúlt eseményt biztonsággal megállapítani -, hogy ez az Ascanius vagy egy idősebb, azonos nevű, még a sértetlenül álló Trójában Creusától született fiú, aki apját menekülésében követte, volt-e az az Ascanius, más néven Julius, akit a Julius-nemzetség névadójaként tartanak számon. Ez az Ascanius, bárhol született, s bárki hozta is a világra, kétségtelenül Aeneas fia volt; mivel Lavinium túlnépesedett, az akkori állapotokhoz képest igen virágzó és gazdag várost anyjára, illetve mostohaanyjára hagyta, maga pedig az Albanus hegyen új várost alapított, melynek a hegygerincen elnyúló fekvése miatt az Alba Longa nevet adta. Lavinium alapítása és az Alba Longában való letelepedés között mintegy harminc esztendő telt el.
A hatalom, kiváltképpen az etruszkok leverése után, annyira megnövekedett, hogy sem Aeneas halála után, sem azután, az asszonyi uralom, majd a gyermekkirály fölnevelkedése idején nem merészelt fegyvert fogni ellene sem Mezentius és az etruszkok, sem más. A békekötés alkalmával megegyeztek, hogy az etruszkok és a latinok között a határ az Albula folyó lesz, melynek most Tiberis a neve.
Majd Ascanius fia, Silvius került uralomra - a véletlen folytán az erdőben jött a világra; ő nemzette Aeneas Silviust; az pedig Latinus Silviust. Emez jó néhány telepes rajt indított útnak, s azokat ma "régi-latinok"-nak hívják. Azóta minden albai király a Silvius melléknevet viseli. Latinus fia volt Alba, Alba fia Atys, Atysé Capys, Capysé Capetus, Capetusé Tiberinus, aki átkelés közben belefúlt az Albulába; emléke fönnmaradt az utókor számára, mert a folyót azóta nevéről nevezik. Ezután Tiberinus fia, Agrippa, majd Agrippa után Romulus Silvius vette át apjától a királyi hatalmat. Romulust villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli. Utána Proca uralkodott. Az ő fia volt Numitor és Amulius; Numitornak, legidősebb gyermekének hagyta örökül a Silvius nemzetség ősrégi királyságát. Az erőszak mégis legyűrte az atya végakaratát és az elsőszülöttség jogát: bátyját elűzvén, Amulius került a trónra. Bűnt bűnre halmozott; bátyja fiúgyermekeit megölette, leányát, Rhea Silviát a megtisztelő kitüntetés ürügyén Vesta papnőjévé avatta, s ekképpen az örökös szüzességi fogadalom révén elvette tőle a gyermekszülésnek még a reményét is.
4. A sors azonban, úgy vélem, kedvezett egy ekkora város alapításának, s olyan hatalom kibontakozásának, mely az isteneké után a legnagyobb a világon. Erőszak áldozatául esve, ikerfiakat szült a Vesta-szűz, és akár jóhiszeműen, akár mivel a bűn is tisztességesebb, ha egy isten a tettes, a gyermekek kétséges származását Marsra fogta. De sem az istenek, sem az emberek nem mentették meg az anyát és a kisdedeket a király kegyetlenségétől. Amulius a papnőt bilincsbe verve bebörtönöztette és megparancsolta, hogy a fiúcskákat a folyóba vessék. Valamely végzetszerű véletlen folytán, csendes álló víz öntötte el a Tiberis két partját, s a kisdedeket vivő szolgák, bár a folyó valódi medrét sehol meg nem közelíthették, mégis remélték, hogy a csecsemők a még oly lanyhán folydogáló vízben is majdcsak megfulladnak. Így hát, mintha a királyi parancsot teljesítenék, az áradás szélén, ott, ahol most a Ruminalis-fügefa áll - úgy mondják, egykor Romularis-fának hívták -, kitették a két fiúcskát. Tágas pusztaság volt akkoriban ez a vidék. Máig fönnmaradt a híre, hogy a kis sajka, amelyben a gyermekeket kitették, előbb libegni kezdett a folyón, majd amikor a víz visszahúzódott, fennakadt a szárazon; akkor a környező hegyekből a csecsemők sírására oda vetődött egy szomjas nőstény farkas; és lehajolva, szelíden emlőit nyújtotta nekik, majd gyöngéden nyaldosni kezdte a fiúcskákat; így talált rájuk a királyi nyáj pásztora - kiről azt állítják, hogy Faustulusnak hívták; ő aztán bevitte a gyermekeket a kunyhójába, és átadta feleségének, Larentiának, hogy fölnevelje őket. Van, aki úgy tudja, hogy Larentia rosszfajta személy volt, akit a pásztorok nőstény farkasnak neveztek; ez az eredete a csodás történetnek. Így születtek, így nevelkedtek hát a fiúk, s mihelyt ifjakká serdültek, nem henyéltek az istállóban vagy a marha mellett, hanem vadászva járták be keresztül-kasul az erdőt. Ettől erősödött meg testük-lelkük; már nemcsak a vadállatokat gyűrték le, hanem megtámadták a zsákmánnyal megrakodott rablókat is, elvették tőlük a prédát, és szétosztották a pásztorok között, az ifjak napról napra növekedő csapatával pedig jóban-rosszban összeforrtak.
5. A Palatium hegyen, amelyet az arkadiai Pallanteum városáról neveztek el Pallantiumnak, majd később Palatiumnak, a hagyomány szerint már akkor megtartották a Lupercalia nevű ünnepi játékot, melyet az arkadiai nemzetségből származó Evander honosított meg; ez abból állt, hogy mezítelen ifjak játékosan és pajkosságból, versenyfutást rendeztek Pan Lycaeus tiszteletére, akit a rómaiak azóta Inuusnak neveznek; állt a vigalom - az ünnep időpontját jól ismerték -, mikor a zsákmányuk elvesztése miatt haragos rablók alattomosan megtámadták őket; Romulus erősen védekezett, de Remust elfogták, és kiszolgáltatván Amulius királynak, bepanaszolták. Legfőbb bűneként azt emlegették, hogy a két testvér be-betört Numitor területére, s ott összegyűjtvén egy nagy csapat ifjút, ellenség módjára fosztogatott. Mindezekért Numitor kezére adták, hogy büntesse meg. Faustulus már kezdettől fogva sejtette, hogy királyi sarjakat nevel házában; tudta ugyanis, hogy a király parancsára kitették a csecsemőket, s az időpont, amelyben megtalálta őket, egybevágott az eseménnyel; de nem akarta időnek előtte közhírré tenni a dolgot, csak ha kedvező alkalom vagy a szükség parancsolja. Elsőként a szükség állt elő. Ezért félelmétől indíttatva föltárta az ügyet Romulusnak. Véletlen folytán Numitor, aki fogságban tartotta Remust, maga is meghallotta, hogy a fiúk ikertestvérek, és mérlegelvén korukat, valamint hogy legkevésbé sem vallanak szolgai származásra, lelkében fölrémlett unokáinak emléke; tovább vizsgálódva már-már maga is csaknem fölismerte Remust. És most mindenfelől cselt szőnek a király ellen. Romulus, nem az ifjak csapatával - mert az nyílt fegyveres fellépésre nem volt alkalmas -, hanem különféle utakon, más pásztorokat rendel a királyi palota elé, megtámadja a királyt; Remus pedig egy másik csapattal Numitor házából távozva megsegíti. Így aztán megölik a királyt.
6. Numitor már a zűrzavar kezdetén kihirdette, hogy az ellenség betört a városba, és megtámadta a királyi palotát, és a fellegvár megszállása és fegyveres védelme céljából oda szólította Alba ifjúságát: az öldöklés végén látván, hogy a két ifjú üdvözlésre közeledik feléje, nyomban gyűlésbe hívta a népet, és föltárta előttük öccsének vele szemben elkövetett bűnét, továbbá unokái származását, hogyan jöttek a világra, miként nevelkedtek, miképpen ismerte föl őket, végül a zsarnok megöletését, amely tettnek ő maga az értelmi szerzője. A két ifjú, seregétől körülvéve, a gyülekezet közepére hatol, s királyként köszönti nagyapját, mire a sokaság egyetértően követi példájukat, s megerősíti Numitor címét és királyi hatalmát.
Átengedvén Numitornak Alba királyságát, Romulus és Remus lelkében kívánság ébred, hogy a környéken, ahol kitették és fölnevelték őket, várost alapíthassanak. Volt is fölös számban mind albai, mind latin nép, számukat növelték még a pásztorok is: együttesen azt a reményt ébresztették, hogy mind Alba, mind Lavinium kicsinek tetszik majd a megalapítandó városhoz képest. De később megzavarta a megfontolásokat az öröklött betegség, a hatalomvágy, s a meglehetősen szelíden induló vállalkozásból rút versengés keletkezett. Mivelhogy ikertestvérek lévén, a kor alapján nem tehettek igazságot egymás között, a hely védőisteneire bízták, hogy jóslat útján válasszanak, kinek a nevét viselje az új város, ki uralkodjék fölötte - Romulus a Palatinust, Remus az Aventinust választotta magának, hogy ott az égbolt gondos megfigyelése útján a madaraktól kérjen jóslatot.
7. Azt mondják, elsőnek Remus kapott jelet: hat saskeselyűt; már-már kihirdette a jósjelet, amikor kétszer annyi jelent meg Romulusnak - és kit-kit a maga csoportja királyként köszöntött: azok a jelenségek időpontjának elsőbbsége, emezek a madarak száma alapján követelték a királyságot. Ebből vita támad, majd ölre mennek, s a harag végül gyilkossággá fajul; zavargás közben Remus egy ütéstől holtan terül el. Egy másik, ismertebb hagyomány szerint Remus, bátyját kigúnyolva, átugrotta állítólag az új falakat; emiatt Romulus haragra lobbant, és e szavak kíséretében: "Így jár a jövőben, aki átugorja falaimat" - megölte őt. Romulus tehát egymaga kapta kézbe a hatalmat; a várost megalapítása után alapítójáról nevezték el.
Romulus először a Palatinust, neveltetése helyét erősíti meg. Egyes isteneknek albai szokás szerint, Herculesnek pedig görög módra mutat be áldozatot úgy, amint azt Evander elrendelte.
A hagyomány szerint ezen a vidéken történt, hogy Hercules, miután megölte Geryont, elhajtotta csodálatos szépségű ökreit, és nyáját maga előtt hajtva átúszta a Tiberist, majd hogy pihentesse s a dús legelőn jóllakassa az ökröket, és mivel a hosszú úton maga is elfáradt, elnyúlt a kövér fűben a folyó partján. Ott aztán, mihelyt az ételtől, bortól elrenyhülve elnyomta az álom, egy Cacus nevű helybeli pásztor, erejében bízva és az ökrök szépségétől elkápráztatva, el akarta hajtani a zsákmányt; rájött azonban, hogy ha a barlangjához tereli a csordát, a nyomok elvezetik oda keresésükre induló gazdájukat; így aztán háttal fordítván, a farkuknál fogva vonszolta a legszebb ökröket barlangjába. Hercules pedig, mikor pirkadatkor álmából fölserkenvén, végigjártatta szemét a csordán, nyomban észrevette, hogy hiányzik belőle - elszaladt a szomszédos barlanghoz, talán arrafelé vezetnek a nyomok. De látván, hogy valamennyi nyom kifelé mutat, és másfelé egy sem visz, megzavarodva és bizonytalankodva egyszeriben összetereli és továbbhajtja az ellenséges területről a nyájat. Ekkor a csordából némelyik szokása szerint elbődült, sajnálván elhagyni a többieket, a barlangban pedig válaszképpen ugyancsak elbőgték magukat az oda bezárt ökrök, s hangjukra Hercules visszafordult. Cacus erőszakkal igyekezett megakadályozni, hogy behatoljon a barlangjába, de Herculesnek egy bunkócsapásától holtan terült el, hiába hívta segítségül a többi pásztort.
Az idő tájt a Peloponnesosról odamenekült Evander uralkodott azon a területen, éspedig inkább tekintélye, semmint hatalma miatt; tisztelték őt írástudásáért, ami szokatlan tulajdonság volt e műveletlen emberek körében, de még inkább mert anyja volt az istennőként ismert Carmenta, akit a Sibylla Itáliába érkezése előtt jövendőmondásáért csodált a nép. Ezt az Evandert oda vonzotta a nyilvánvaló gyilkosságban tetten ért jövevény köré gyülekező pásztorok izgatott csoportja; majd meghallgatván az eseményt s a bűntett okát, észrevette, hogy a férfi termetre nagyobb, arcvonásaira nézve fönségesebb bármely halandónál, és megkérdezte, ki ez az ember.
Aztán hogy megtudta, mi a neve, ki az apja, hol a hazája, így szólt:
"Üdvözlégy, Hercules, Juppiter gyermeke; Anyám, az istenek igazmondó hírmagyarázója megjövendölte nekem, hogy eljössz egykoron, és megszaporítva az égiek számát, a föld majdan leghatalmasabb népe oltárt emel neked; Nagy Oltár lesz annak a neve, és ott vallásos szertartásod szerint imádnak téged."
Hercules jobbját nyújtva kijelentette, hogy elfogadja a jóslatot, szándékában áll beteljesíteni végzetét, oltárt emel és fölszenteli azt. Akkor áldoztak először, kifogván egy gyönyörű ökröt a csordából, Herculesnek, s a szertartáshoz, valamint a lakomához meghívták a vidék akkortájt legnevezetesebb családjait - a Potitiusok és Pinariusok családját. Véletlenségből úgy esett, hogy a Potitiusok időben megérkeztek, és föltálalták nekik az áldozati barom belsőségeit, a Pinariusok azonban csak a többi fogáshoz érkeztek, mikor a belsőségeket már elfogyasztották. Innen maradt fenn a szokás, hogy a Pinarius nemzetség, amíg csak él, nem ehet az áldozati állat belső részeiből. A Potitiusok pedig Evander tanításait elsajátítva, nemzedékről nemzedékre teljesítették a szent szertartás szolgálatait, míg végül a családi szolgálatot állami rabszolgák vették át, a Potitius nemzetség pedig teljesen kipusztult. Romulus akkoriban egyedül ezt az idegen vallásos szertartást vette át valamennyi közül, már akkor tisztelettel adózván a bátorság szülte halhatatlanságnak - őt is afelé vezette végzete.
8. A vallásos szertartások dolgát elrendezve, gyűlésbe szólította a sokaságot, melyet egy testté, egységes néppé csakis a törvények erejével formálhatott, és jogrendszert adott neki; úgy vélte, hogy a bárdolatlan emberek szemében akkor lesz szent a törvény, ha a hatalom jelvényeivel ékesen maga is tiszteletre méltó. Különféle egyéb külsőségekkel is fönségesebbé tette megjelenését, főképp azzal, hogy tizenkét lictort vett maga mellé. Van, aki úgy véli, hogy az uralkodását meghirdető madarak száma miatt igazodott ehhez a számhoz. Én bizony nem restellem, azokkal értek egyet, akik szerint mind az effajta szolgaszemélyzet, mind a szolgák száma etruszk szomszédainktól származik éppúgy, mint a curulisi szék, a bíborszegélyű tóga, mert az etruszkoknál az a szokás járta, hogy tizenkét törzs közösen választott királyt, és valamennyi egy-egy lictort adott melléje.
Eközben a város egyre növekedett, falait mind újabb területek köré vonva, inkább a jövendőbeli sűrű lakosság és nem az akkori népesség területének erődítésére. Majd hogy a hatalmas város üresen ne álljon, és nagyszámú lakosságot vonzzon magához, Romulus a városalapítók ősi szokása szerint maga köré gyűjtötte a homályos származású és alacsony sorból való emberek tömegét, mely mintha egyenest az ő számára a földből nőtt volna ki, és a Capitolium lejtőjének azon a helyén, amely most a két szent liget között körül van kerítve, menedékhelyet nyitott. Tömegesen menekültek oda a szomszéd népek közül szabadok, rabszolgák egyaránt, válogatás nélkül, új életmódra áhítozva; ez volt az első, a város külső nagyságához illő gyarapodás. És mikor Romulusnak már nem kellett attól félnie, hogy nincs kellő ereje, alkotmányt szerkesztett nekik. Száz senatort jelölt ki, vagy mert ez a szám elegendőnek tetszett, vagy mert éppen csak száz senatorságra alkalmas férfit talált. Annyi biztos, hogy e tisztségüknél fogva Atyáknak nevezte őket, ivadékaikat pedig patríciusoknak.
9. Most már úgy megerősödött a római állam, hogy háborúban bármelyik szomszédjával szemben megállta volna a helyét; de az asszonyok hiánya folytán ez a nagyság csak egy nemzedéken át tartott volna, mivelhogy városukban nem volt remény utódokra, a szomszédokkal pedig nem házasodhattak. Akkor az Atyák tanácsára Romulus követeket küldött a szomszédos nemzetségekhez, hogy kössenek szövetséget s házasságot az új néppel:
"A városok is, mint minden egyéb, alacsony sorból emelkednek föl; aztán a maguk erejéből s az istenek segítségével nagy hatalomra, nagy névre tehetnek szert; köztudomású, hogy Róma alapításánál jelen voltak az istenek, és nem hiányzott a vitézség sem; ne vonakodjanak hát a népek, hogy vérüket s nemzetségüket a miénkkel elvegyítsék."
A követség szavait sehol sem fogadták jóindulattal: annyira megvetették őket, de egyszersmind féltették is önmagukat s utódaikat a szomszédságukban egyre növekvő hatalomtól. És elutasítván a követeket, többnyire azt kérdezgették, hogy asszonyoknak is nyitottak-e menedékhelyet, mert abból lenne ám csak méltó házasság. A római ifjúság rossz néven vette ezt, és nem volt vitás, hogy előbb-utóbb erőszakhoz folyamodik. Romulus, hogy kellő helyet és alkalmat biztosítson e tetthez, leplezvén lelke háborgását, ünnepélyt rendez nagy buzgón a Lovas Neptunus tiszteletére: Consualiának nevezi az ünnepet. Parancsot ad, hogy hívják meg a szomszédokat a látványosságokhoz; ami fényes pompát csak ismertek, és amit csak megtehettek, az ünnepségre pazarolták, hogy hírét, nevezetességét öregbítsék. Igen sokan gyűltek össze már csak kíváncsiságból is, hogy megtekintsék az új várost, a legtöbben mégis a közvetlen szomszédságból érkeztek: Caeninából, Crustumeriumból, Antemnaeből; a sabinok valamennyien eljöttek gyermekeikkel, feleségeikkel együtt. A vendéglátók barátságosan meghívták őket lakásaikba, ők pedig látván a város fekvését, falait s a házak sokaságát, elcsodálkoztak, hogy mily hamar megnőtt a római állam.
Elérkezett az ünnepség ideje, s a látványosság teljesen elkápráztatta az emberek szemét-eszét; ekkor előre megállapított jelre mindenfelől előtört a római ifjúság, hogy elrabolja a hajadonokat. Legtöbbjüket vaktában rabolták el, aszerint, hogy ki kinek akadt az útjába; némelyeket, a legszebbeket, az előkelő patríciusoknak szánták, s a köznép soraiból való emberek gondjára bízták, hogy házaikba elvezessék őket; egy leányt, aki mindegyiknél különb és szebb volt, mint mondják, egy Talassius nevű férfi emberei raboltak el; miközben sokan kérdezték tőlük, hogy kinek viszik, hogy baja ne essék, többször kiáltozták: "Talassiusnak": azóta is ezt kiáltozzák menyegzők alkalmával. A rémület megzavarta az ünnepi játékot, a hajadonok megszomorított szülei menekülnek, vádolván a rómaiakat, hogy megsértették a vendégbarátság törvényét, s tanúnak hívják az isteneket, akiknek ünnepnapjára és ünnepi játékaira eljöttek, hogy vallásosságot és hűséget színlelve lépre csalták őket. Az elrabolt hajadonoknak sincs jobb okuk a reményre, és nem kisebb fölháborodásuk sem. De maga Romulus járt körbe, egyiktől a másikhoz magyarázkodva, hogy atyáik dölyfössége miatt történt ez, akik megtagadták a házasságkötést szomszédaikkal; de ők hitvestársakként osztoznak majd férjeikkel vagyonukban, hazájuk sorsában, közös gyermekeiken, pedig annál nincsen drágább kincse az embernek; csillapodjék hát haragjuk, s ha már testüket oda ajándékozta férjeiknek a véletlen, adják oda nekik a lelküket is; az igazságtalanság érzéséből gyakorta támad föl később a szeretet: jó férjekre találnak, mivelhogy valamennyi arra törekszik, hogy ne csak a maga kötelességét teljesítse híven, de kárpótolja őket szüleik és hazájuk elvesztéséért is. Aztán következett a férfiak széptevése, akik lángoló szerelmükkel és vágyukkal mentegették tettüket; az effajta könyörgés pedig mindig diadalmaskodik az asszonyi szíven.
10. Az elrabolt nők lelke már lecsillapodott; de szüleik épp akkoriban lázították föl gyászruhájukkal, könnyeikkel és siránkozásaikkal honfitársaikat. Panaszuk nem maradt otthonuk határai között, hanem mindenfelől Titus Tatiushoz, a sabinok királyához sereglettek; követeik is ott gyűltek össze, mivelhogy azon a vidéken Tatiusnak volt a legnagyobb híre. A sérelem Caenina, Crustumerium és Antemnae lakóit is érintette valamelyest. Tatius és a sabinok lagymatagon viselkedtek: a három nép egymással közösen készül hát a háborúra. De még Crustumerium és Antemnae lakói is a caeninabeliek szenvedélyéhez és haragjához képest meglehetős lassan hevülnek; így aztán a caeninaiak egymaguk támadják meg Róma földjét. Hanem amint széltében-hosszában dúlják az országot, Romulus hadsereggel száll szembe velük, s az első könnyed összecsapásból megtanulják, hogy erő nélkül a harag mit sem ér: Romulus szétszórja seregüket, megszalasztja s üldözőbe veszi maradékait; királyukat megöli és megfosztja fegyverzetétől; az ellenség vezérének megöletése után pedig egyetlen támadással beveszi a várost. Majd visszavezetvén győztes hadait, láthatják, hogy nemcsak tettei avatják nagyszerű férfivá, hanem azoknak megmutatása is; az ellenség megölt vezérének hadifelszerelését ugyanis egy külön e célra készült faalkotmányra akasztva maga vitte föl a Capitoliumra, és ott a pásztorok által megszentelt tölgyfa alá helyezte, majd ezzel az ajándékkal egyszersmind Juppiter templomának is kijelölte a helyét, és melléknévvel tisztelte meg az istent: "Juppiter Feretrius - mondta -, én, Romulus, a győztes király, e királyi fegyvereket hozom neked, s azon a területen, ahol lelkemben elhatároztam, templomot ajánlok föl neked, helyet, ahová példámat követve utódaim elhozzák neked az ellenség megölt királyainak és hadvezéreinek hadifegyverzetét." Ez az eredete a templomnak, melyet elsőként szenteltek föl Rómában. Az istenek úgy határoztak, hogy a templom alapítója ne hiába szóljon, utódai valóban elvigyék majd oda hadizsákmányukat, és az ajándék jó hírnevét sűrű ismétlődése el ne hervassza: azóta, annyi esztendő, oly sok háború folyamán mindössze kétszer adódott fővezéri fegyverzet hadizsákmányul: oly ritka, akinek ilyen dicsőség jut osztályrészül.
11. Míg a rómaiak ilyesmit vittek véghez, Antemnae hadserege, megragadván az alkalmat, hogy a vidék elárvult, betört a római határokon. A római legiók azonban sebtiben fölvonultak, s a síkságon meglepték a szerte kalandozó ellenséget. Az első rajtaütésre, az első csatazajra szétszóródott az ellenség, városuk elesett; a kettős győzelmet ünneplő Romulust az elrabolt nők könyörgésének engedve megkérte felesége, Hersilia, hogy bocsásson meg szüleiknek, és fogadja be őket az állam polgárai közé, mondván, hogy így virágoztatja majd föl az egyetértés Róma hatalmát. Romulus könnyen ráállt a dologra. Azután a crustumeriumiak ellen vonult, akik továbbra sem hagyták abba a harcot. Ott még csekélyebb küzdelemre került a sor, mivelhogy társaik veresége már lelohasztotta harci kedvüket. Mindkét területre telepeseket küldtek: több ember akadt, aki föliratkozott, hogy a föld termékenysége miatt elmenjen Crustumeriumba. Hanem sokan vándoroltak be Rómába is, kiváltképpen az elrabolt nők szülei és rokonai.
Az utolsó háborút a sabinok robbantották ki, s az valamennyinél nagyobb volt: ők ugyanis semmit sem tettek szenvedélyes haragjukban; harci kedvüket sem mutatták, míg meg nem kezdték a háborút. Higgadt tervüket csellel is megtoldották. Spurius Tarpeius volt a római erőd parancsnoka. Ennek hajadon leányát Tatius arannyal megvesztegette, hogy eressze be katonáit a fellegvárba: a leány kiment a falak elé, hogy vizet vigyen a szent szertartásokhoz. Amint a katonák beözönlöttek, a leányt fegyvereik alá temetve megölték, akár azért, hogy úgy lássék, mintha erővel foglalták volna el a fellegvárat, akár pedig hogy példát mutassanak, mennyire nem szabad hitelt adni az áruló szavának. Még azt is mesélik, hogy a sabinok súlyos aranykarpereceket viseltek a bal karjukon és gyönyörű szép ékköves gyűrűket, s hogy a leány azt követelte tőlük, amit bal kezükben fognak: így az arany ajándék helyett pajzsaikat dobálták rá. Mások azt állítják, hogy a leány az árulás jutalmául egyenesen azt kérte, "ami baljukon van", ők pedig cselvetést gyanítva, a maga választotta fizetséggel gyilkolták meg.
12. A sabinok végül is elfoglalták a fellegvárat; másnap pedig, amikor a csatarendben felsorakozott római hadsereg ellepte a Palatinus és Capitolinus dombok határolta térséget, a sabinok addig nem ereszkedtek le a síkságra, míg a rómaiak haragtól és a vár visszafoglalásának vágyától lángolva meg nem támadták őket. Mindkét oldalon a vezérek kezdeményezték a csatát, a sabinok részéről Mettius Curtius, a rómaiaknál Hostius Hostilius. Emez a továbbra is kedvezőtlen helyzetben tartott római sereg első sorában lelkesen és merészen küzdött. Mihelyt Hostius elesett, megfutamodott és fölbomlott a római csatarend. A menekülők tömege magát Romulust is elsodorta a Palatium régi kapujáig, ahol fegyvereit az ég felé emelve így szólt: "Juppiter, te adtál parancsot madaraid útján, hogy itt, a Palatinuson vessem meg a város alapját. A fellegvár bűnös módon megvásárolva a sabinok hatalmában van; onnét a közbeeső völgyön áthaladva ide özönlenek fegyvereseik; de te, istenek és emberek atyja, legalább innét tartsd távol az ellenséget; nyugtasd el a rómaiak rémületét, és állítsd meg csúfos menekülésüket. Én pedig fogadom, hogy neked, Juppiter Stator templomot emelek itt emlékeztetőül az utódok számára, hogy a te mostani segítséged mentette meg Rómát." Ekképpen fohászkodott, s mintha csak megérezte volna, hogy Juppiter meghallgatta könyörgését, ezt mondta: "Rómaiak! A hatalmas és jóságos Juppiter arra utasít, hogy megálljatok és újra kezdjétek a harcot." A rómaiak, mintegy isteni szózat parancsára, megálltak: Romulus maga az első sorban küzdők közé siet. Mettius Curtius, a sabinok vezére lerohant a fellegvárból, és maga előtt kergette a Forumon szanaszét menekülő rómaiakat. Már nem járt messze a Palatium kapujától, amikor így kiáltott: "Legyőztük az álnok, a gyáva ellenséget; most megtudják, hogy más dolog szűz lányokat elrabolni, és más férfiakkal verekedni!" Ezt a dölyfös embert támadta meg Romulus egy szilaj ifjakból álló csapat élén. Mettius akkor történetesen lóhátról harcolt: annál könnyebben megszalaszthatták. A rómaiak üldözőbe vették a menekülőt; és királyuk bátorságától föllelkesedve, most egy másfajta római hadsereg űzi-kergeti a sabinokat. Mettius az üldözők lármájától megvadult lova hátáról a mocsárba veti magát; e tekintélyes férfi veszedelmes sorsa magára vonja a sabinok figyelmét. Ő pedig, erőt merítve embereinek biztatásából és együtt érző buzdításaiból, megmenekül; a rómaiak és a sabinok pedig a két hegy között elterülő völgyben újra kezdik a csatát; most azonban a rómaiak kerekednek felül.
13. Akkor a sabin nők, akiknek sérelme miatt a háború kitört, hajukat szétzilálva, ruhájukat megszaggatva, asszonyi rettegésüket legyőzve, bánatukban merészen a röpködő fegyverek sűrűjébe vetették magukat, és váratlan hevességgel hol apáikat, hol férjeiket kérlelték, vessenek véget a harcnak, vessenek véget a haragnak; ne szennyezzék be magukat apósok és vők egymás vérének ontásával, ne fröcskölje be a vérbűn szülötteiket, akik ezeknek gyermekei, amazoknak meg unokái. "Ha szemetekben gyűlöletes a rokoni kötelék, a házasság, miránk szálljon haragotok, mimiattunk folyik a háború, mi vagyunk férjeink és apáink sebesülésének s halálának okozói; inkább meghalunk, semhogy bármelyikőtöket elveszítve özvegyen vagy árván tovább éljünk." Megindítja ez az eset mind a tömeget, mind a vezéreket, elhallgatnak, és nyomban beáll a nyugalom, azután előlépnek a vezérek, hogy megkössék a szerződést. Nemcsak békét teremtenek, hanem a kettőből egy államot is. Egyesítik a királyságot, a hatalom teljességét Rómába viszik át. Ily módon a város megkettőződik, és hogy a sabinoknak is jusson valami, polgárait Cures városáról Quiritesnek nevezik. E csata emlékezetére a helyet, ahol Curtius lova kilábalt a mély mocsárból, Curtius tavának hívják.
Az oly szomorú háborúból hirtelen született vidám béke még kedvesebbé tette a sabin nőket férjeik, apáik, de mindenekelőtt Romulus szemében. Ezért amikor fölosztotta a népet harminc curiára, az ő nevükről nevezte el azokat. Az asszonyok száma bizonyára nagyobb volt harmincnál, de arról már nem szól a hagyomány, vajon koruk, méltóságuk vagy férjük rangja szerint, vagy talán sorshúzás útján választották-e ki, hogy kinek a nevét adják a curiáknak. Ugyanezen idő tájt három lovas centuriát is létrehoztak: a Ramnensisek Romulustól, a Titiensisek Titus Tatiustól veszik nevüket; a Luceres-centuria neve és származása bizonytalan. Attól fogva a két király nemcsak közösen, hanem egyetértésben is gyakorolta a hatalmat.
14. Néhány évvel később Tatius király rokonai elkergették a laurentumbeliek követeit; a laurentumiak a népek jogára hivatkoztak, de Tatiusnál többet nyomott a latban a rokonok szeretete és könyörgései. Így aztán bűneik miatt ő szenvedett meg. Laviniumban ugyanis, ahová egy ünnepi szertartás alkalmából érkezett, zendülés támadt, és őt megölték. Azt mondják, Romulus kevésbé vette szívére az esetet, mint ahogy illett volna, akár mivel nem érezte elég hűnek királyi társát, akár mert nem találta jogtalannak ezt a gyilkosságot. Még a háborútól is tartózkodott; hogy pedig a követeken esett sérelmet, valamint a király megöletését jóvátegye, Róma és Lavinium városai között megújította a szövetséget.
Velük váratlanul kötöttek hát békét; de sokkal közelebb, csaknem Róma kapuja előtt újabb zavargás keletkezett. Fidenae lakói úgy vették észre, hogy hozzájuk túl közel növekvő hatalmú szomszéd él, és mielőtt még akkora erőre kapna, amilyenre a jövőben bizonyára szert tesz, megelőzik és haddal támadnak rá. Felfegyverzik az ifjúságot, s az megrohanja, földúlja a vidéket Róma és Fidenae között, majd mivel útjukat jobb kéz felől a Tiberis elzárja, balra fordulnak, és nagy rémületben tartva a szántóvetőket, dúlnak-fosztogatnak; egy rablócsapat a földekről hirtelen a városba ront első hírnökként. Fölserken Romulus - ily közeli háború ugyanis nem tűrhet halasztást -, serege élére áll, és Fidenaetől ezer lépésnyire tábort üt. Ott csekély őrséget hagyva hátra, összes többi csapatával elindul; katonái egy töredékének meghagyja, hogy a körös-körül sűrű cserjével borított, árnyas területen lesállásban meglapuljon, gyalogsága nagyobb részével és teljes lovasságával pedig továbbvonul, és amint eltervezte, zavart keltő és fenyegető támadással rajtaüt az ellenségen, s a lovasságot is bevetve, úgyszólván a kapukig kergeti. A megfutamodásra - melyet színlelniök kellett - ez a lovas csata érthető okot szolgáltatott. És mikor a lovasság mintha habozott volna, hogy harcoljon-e vagy megfutamodjon, a gyalogság is visszavonult; erre az ellenség hirtelen kiözönlött a kitárt kapukon, áttörte a római sereg arcvonalát, s a szorongatás és üldözés vágyától sarkallva a leshelyig hatolt előre. Talpra ugranak erre a rómaiak, és váratlanul támadnak az ellenség soraira; a rémületet fokozza még, hogy előjönnek a táborból is a csapatok, melyeket őrségként hátrahagytak. Így hát a fidenaebeliek hanyatt-homlok menekülnek, még mielőtt Romulus és vele együtt a szanaszéjjel kóborló katonák gyeplőt rántva hátrafordíthatnák lovaikat; és mivel ők valóban menekülnek, sokkal rendezetlenebb sorokban érkeznek el városukhoz, mint a színlelve futók, akiket még az imént üldöztek. Mégsem menekültek meg az ellenségtől: a római a sarkukban van, és még mielőtt a kapukat elreteszelik előttük, velük egy hadseregként hatol a városba.
15. A háború láza a fidenaebeliekhez hasonlóan Veii lakóit is elkapta; részint rokonságuk - Fidenae lakói ugyanis szintén etruszkok -, részint területük közelsége szította kedvüket, gondolván, hogy a római fegyver valamennyi szomszédságnak ellensége. Betörtek hát a római határokon inkább fosztogatás, semmint szabályos hadjárat céljából. Le sem táboroztak hát, meg sem várták az ellenség hadseregét, csak zsákmányt rabolva a szántóföldekről, hazatértek Veiibe. A római sereg viszont, miután nem talált ellenséget területén, végső leszámolásra készen és elszántan átkelt a Tiberisen. Mihelyt a veiiek meghallották, hogy a rómaiak tábort ütöttek, és a városhoz közelednek, elébük vonultak, hogy inkább nyílt csatában ütközzenek meg, semmint hogy körülzárva küzdjenek otthonaikért és falaikért. De a fegyverek erejének ezúttal semmiféle hadicsel nem volt segítségére, s a római király csakis veteránjai szilárdságának köszönhette a győzelmet; a szétszórt ellenséget a városfalakig üldözte, az erődítései és fekvése miatt védett várost azonban nem támadta meg, hanem visszatérőben a szántóföldeket fosztogatta inkább bosszúból, nem pedig a zsákmány kedvéért; Veii lakosai ettől a csapástól, nemkülönben a szerencsétlen kimenetelű csatától lesújtva követeket küldtek Rómába, hogy békét kérjenek. Földjük egy részét átengedve a rómaiaknak, száz esztendőre szóló fegyverszünetet kaptak.
Nagyjából ez történt Romulus uralkodása alatt békében és háborúban, és nem találunk semmit, ami miatt kétségbe kellene vonnunk isteni eredetét és halála utáni istenségét, vagy bátorságát ősi királyságának visszaszerzésében, vagy bölcsességét, mellyel a várost megalapította, s háborús és békés eszközökkel megerősítette. Az ő jóvoltából vált ugyanis oly erőssé, hogy utána még negyven évig biztonságos békét élvezett. A nép mégis inkább kedvelte őt, mint a patríciusok, a katonák pedig mindenkinél jobban szívükbe zárták: háromszáz fegyveres, akiket Celeresnek nevezett, testőrszolgálatot teljesített mellette nemcsak háborúban, hanem békében is.
16. E halhatatlan alkotások végeztével egy napon szemlét akarván tartani hadserege fölött, gyűlést hívott össze az úgynevezett Kecske-mocsár melletti réten; ekkor nagy villámlással, mennydörgéssel hirtelen vihar tört ki, s a királyt oly sűrű felhőbe burkolta, hogy eltakarta a gyülekezet szeme elől; azóta Romulust nem látták többé a földön. Miután a nagy vihar után visszatért a nyugodalmas, tiszta fény, a római ifjúság is fölocsúdott rémületéből, és üresen látva a királyi trónt, elhitték az Atyáknak, akik ott álltak közvetlen közelében, hogy a vihar ragadta föl az égbe a királyt; aztán mintha az árvaság félelme sújtott volna le rájuk, egy ideig gyászos hallgatásba merültek. Majd egynémelyek kezdeményezésére mindannyian magasztalni kezdik Romulust, az istentől született istent, Róma városának atyját és királyát, imádságaikban békéért könyörögnek hozzá, hogy mindenkor jóindulattal és kegyesen védelmezze sarjadékát. Úgy vélem, akadt már akkor is némely ember, aki titkon azt állította, hogy a királyt az Atyák tulajdon kezükkel tépték szét: mert ez a sötét híresztelés ugyancsak elterjedt; a másik változat a nagy férfi iránt érzett csodálat és a nagy megilletődés miatt vált közismertté. Azt is mondják, hogy egyetlen ember bölcs érvelése adott hitelt a dolognak. A fölbolydult város királya miatt bánkódott s haragra gyúlt az Atyák ellen, amikor a hagyomány szerint Proculus Julius, a valóban csodálatos ügy komoly tanúja, a nép előtt ezeket mondta:
"Polgárok! A város atyja, Romulus, ma hajnalban az égből alászállva megjelent előttem. Amikor rémült döbbenettel és mélységes tisztelettel megálltam, s könyörögve kértem, hogy szembenézhessek vele, ezt mondta: »Menj és vidd hírül a rómaiaknak, az égiek akarata, hogy az én Rómám a földkerekség feje legyen; gyakorolják hát a katonáskodást, legyenek meggyőződve róla, s hagyják utódaikra meggyőződésüket, hogy semmiféle emberi hatalom nem szállhat szembe a római fegyverekkel.« Így beszélt - mondta -, és eltűnt a magasban."
Csodálatos, milyen bizalmat keltett Proculus, és hogy a halhatatlanság hite mennyire megenyhítette a népnek és a hadseregnek Romulus után érzett bánatát.
17. Közben pedig a trónért folyó harc s a hatalomvágy háborgatta a patríciusok lelkét; még nem esett szó jelöltekről, mivel az új nép soraiból még senki sem tűnt ki rendkívüli módon: hanem pártharc folyt a rendek között. A sabin származásúak - mivel Tatius halála óta nem került ki soraikból uralkodó, attól féltek, hogy elveszítik politikai egyenlőségüket és jogukat a hatalomhoz - maguk közül akartak királyt választani, a régi rómaiaknak pedig nem kellett idegen király. Ha voltak is különféle nézeteltérések, mégis mindannyian királyt kívántak, mert még sohasem ízlelték meg az édes szabadságot. Azután meg a félelem is elfogta a patríciusokat, hogy majd kívülről támadják meg a sok ellenséges államtól körülvett várost, melynek nincs uralkodója, a hadsereget, melynek nincs vezére. Kívánták, hogy valaki uralkodjék felettük, és mégsem tudták rászánni magukat, hogy egyik a másiknak engedjen. Így hát a száz patrícius közösen uralkodott, éspedig úgy, hogy tíz decuriát alakítottak, és minden decuriából kiválasztottak egyet-egyet, hogy azok kormányozzanak. Tíz ember gyakorolta hát a hatalmat, közülük mindig egy viselte a hatalom jelvényeit, és előtte jártak a lictorok; ötnaponként véget ért egy-egy ember hatalma, és sorban átszállt mindegyikre; egy év telt el így, s ezalatt nem volt király. Ez okból hívják ezt az időszakot mai napig interregnumnak. A nép azonban zúgolódott, mondván, megsokszorozódott a szolgaság, egy úr helyébe föltámadt száz; és úgy tetszett, nem is tűrnek meg maguk fölött mást, mint királyt, azt is csak úgy, ha maguk választják. Mihelyt a patríciusok a mozgolódást észrevették, gondolták, jobb, ha fölajánlják, amit amúgy is elvesztenek; így aztán népszerűségre tettek szert, mert a legfelső hatalom gyakorlását átengedték a népnek, de több jogot mégsem adtak neki, mint amennyit maguknak megtartottak. Elhatározták, hogy a királyt a nép válassza ugyan, de ez csak akkor bír érvénnyel, ha a patríciusok jóváhagyják. A törvényhozásban és a tisztségviselők megválasztásában mai napig élvezik ezt a jogot, bár jelentősége megcsappant azóta: még mielőtt a nép szavazásra indul, s a szavazás eredménye ismeretlen, a patríciusok máris kinyilvánítják hozzájárulásukat. Az idő tájt az interrex egybehívta a népgyűlést; s így szólt: "Polgárok! Javunkra, békénkre s boldogulásunkra válasszatok királyt: így látják jónak az Atyák. Ha pedig Romulushoz méltó utódra esik választásotok, az Atyák jóváhagyják." Ez annyira megtetszett a népnek, hogy ekkora nagylelkűségre mindenáron méltónak akarván mutatkozni, megszavazták s elrendelték, hogy a senatus határozza meg, ki legyen a király.
18. Az idő tájt széltében-hosszában Numa Pompilius igazságosságáról és jámborságáról beszéltek. Sabin földön, Cures városában lakott, s amennyire csak a maga korában tehette, ő volt a legjáratosabb mind a vallás, mind a polgári jog dolgaiban. Tanítómesterének, mivelhogy mást nem ismernek, tévedésből a samosi Pythagorast tartják, holott az jó száz évvel később Servius Tullius királysága idején Itália túlsó partvidékén, Metapontum, Heracles és Croton környékén gyűjtötte maga köré a buzgó tanítványok seregét - tudott dolog ez. Ily messzi tájakról még ha azonos korban élt is, hogyan érkezhetett volna el híre a sabinokhoz? Vagy miféle nyelvi közvetítéssel serkentett volna bárkit is a tanulás vágyára? És mifajta oltalom alatt vergődhetett volna keresztül egy ember annyi különféle nyelvű és más-más szokás szerint élő nép földjén? Én úgy vélem tehát, hogy lelkületét a maga sajátos szelleme és erényei formálták, s nem idegen tanítások, hanem a régi sabinoknak, az akkori világ legromlatlanabb népének komor és szigorú nevelési módszere. Numa nevének hallatára a római senatorok érezték ugyan, hogy ha onnan választanak királyt, a sabinok javára dől el a hatalom, ilyen férfival szemben mégsem merészeltek mást javasolni, akár személy szerint közülük, akár a pártjukból valót - se patríciust, se közpolgárt -, végül is egyhangúlag elhatározták, hogy a királyi rangot Numa Pompiliusra ruházzák. Elhívatták, és miként Romulus, aki jóslatot kért a város alapításához és kormányzásához, Numa is meghagyta, hogy kérjék ki az istenek tanácsát. Majd a jós - akinek attól fogva mindvégig megmaradt ez a hivatalos papi tisztsége - fölvezette a fellegvárba, és Numa ott arccal délnek fordulva, leült egy kőre. A jós, fejét beborítva, a király balján foglalt helyet, jobb kezében egy sima szárú görbe botot tartva, melynek lituus a neve. E helyről, ahonnét tekintetével a várost és környékét befoghatta, az istenekhez folyamodott, és keletről nyugatra ívet vonva kezével, elhatárolta az égtájakat, mondván, hogy "jobb felől dél, bal felől pedig észak"; szemben pedig, ameddig csak a szem ellát, egy képzeletbeli pontot jelölt meg. Majd baljába téve át a görbe botot, jobbját Numa fejére helyezte, s így imádkozott: "Juppiter Atya, ha isteni törvény, hogy ez a Numa Pompilius, kinek fejét érintem, Róma királya legyen, küldj nekünk nyilvánvaló jósjeleket, ama határok között, melyeket az imént megvontam." Majd fölsorolta, hogy milyen jeleket szeretne kapni. Mihelyt az isten megküldte a jeleket, Numát kikiáltották királlyá, s ő lejött a jóslatkérés megszentelt helyéről.
19. Az erőszakkal és fegyverrel alapított új várost birtokába véve Numa most a jog, a törvény s az erkölcs alapján készült újból alapítani. De látván, hogy míg a háború tart, minderre rá nem szokhatnak, sőt a katonáskodás csak szítja a harci kedvet, úgy vélte, hogy ezt a vad népet csak oly módon szelídítheti meg, ha elszoktatja a hadviseléstől; az Argiletum tövében a háború és béke jelzőjeként egy Janus-templomot emelt; azt ha kinyitották, fegyverben állt a város, ha bezárták, körös-körül békességben éltek a népek. Numa uralkodása után a templom kétszer volt bezárva csupán, először T. Manlius consulsága idején, az első pun háború befejeztével, másodszor a mi korunkban engedték meg az istenek, hogy meglássuk - Augustus Caesar záratta be, midőn az actiumi csata után szárazföldön és tengeren kivívta a békét. Numa bezárta a templomot, mihelyt szövetségi szerződést kötött valamennyi szomszédjával. De mivel a külső veszedelem gondjának elmúltával a nagy nyugalomban eltespedhet a lélek, melyet az ellenségtől való félelem és a katonai fegyelem állandóan ébren tartott, úgy gondolta hát, hogy e tudatlan, akkortájt faragatlan tömeget mindenekelőtt a leghatásosabb eszközzel, istenfélelemmel kell beoltani. És mivel ez valamilyen csodás magyarázat nélkül a lelkekbe nem hatolhatott, úgy tett, mintha Egeria istennővel éjjelente találkoznék: az ő tanácsára vezette be - mondta - az isteneknek legkedvesebb szertartásokat, és jelölte ki valamennyi istennek, kinek-kinek a maga papját.
Mindenekelőtt felosztotta az évet tizenkét hónapra a hold járása szerint, de mivelhogy a hold egy-egy hónapban nem tölt ki harminc napot, s (hat) nap hiányzik a teljes évből, amely a nap körpályájához igazodik, szökőhónapokat iktatott be, így aztán a nap állása minden huszadik évben ugyanarra az időpontra esett, mint eredetileg, és minden esztendő és valamennyi nap tartama egyforma hosszú lett. Ugyancsak ő jelölt meg szerencsés és baljóslatú napokat, mivel haszonnal járt, ha időnként nem kellett tárgyalnia a néppel.
20. Majd a papi tisztségek megszervezésére fordította figyelmét, noha a legtöbbet maga töltötte be, kiváltképpen azokat, amelyek ma a flamen Dialis hatásköréhez tartoznak. De mivel úgy vélte, hogy az effajta harcias népnek inkább Romulushoz, mint Numához hasonlatos királyai lesznek, akik maguk is hadba vonulnak, nem akarván, hogy a király főpapi kötelességei feledésbe menjenek, Juppiter állandó szolgálatára papot rendelt, s azt díszruhával és csak királyt megillető elefántcsont székkel (sella curulis) tüntette ki; rendelt mellé még két flament, az egyiket Mars, a másikat Quirinus tiszteletére. Vesta-szüzeket választott - Alba városából való és Róma alapítójának rokonságából származó papi rendet; állami díjazást rendelt számukra, hogy a templom állandó jellegű szolgálatát ellássák; a szüzességi fogadalom és egyéb vallásos szertartások révén tiszteletre méltóvá és szentté nyilvánította őket. Mars Gradivus szolgálatára is kiszemelt tizenkét Salius-papot, kitüntető megkülönböztetésként hímzett tógát adományozott nekik, és ércből való mellvértet, melyet tunikájuk fölött viseltek. Elrendelte, hogy az "ancilé"-knek nevezett, égből aláhullott pajzsokat ünnepi tánc kíséretében, dalokat énekelve hordozzák körül a városon. Majd kinevezte főpappá az Atyák soraiból Numa Marciust, Marcus fiát, és átnyújtott neki egy, valamennyi szent szertartásról szóló, részletes leírást, mely fölsorolta a vallásos áldozatokat, az ünnepnapokat, a templomok nevét, ahol a szertartások lefolyhatnak, valamint azt is, hogy költségeik fedezetére honnan kell a pénzt előteremteni. Valamennyi egyéb - akár állami, akár magánjellegű - vallásos szertartást a főpap hatáskörébe utalt, hogy a nép tudja, kihez kell tanácsért fordulnia, s hogy az istenek tiszteletét se a hazai vallás elhanyagolása, se idegen szokások behozatala meg ne zavarja. Nemcsak az égiek vallásos tiszteletéről kellett azonban útmutatást adnia ennek a főpapnak, hanem a gyászszertartásokról s a holtak szellemének kiengeszteléséről is; fölvilágosítással szolgált továbbá a csodajelek természetéről, ha villámlás útján vagy egyéb látható alakban nyilvánultak meg, azok érvényességéről vagy kiengesztelésének módjáról. Hogy az égiek esze járásából kilesse az effajta titkokat, Juppiter Eliciusnak templomot szentelt az Aventinuson, és madárjóslatok által kért tanácsot az istentől, melyek azok a jelek, amelyeket az isteni akarat megnyilvánulásának kell tekinteni.
21. A sok tanácskérés meg fogadalomtétel teljességgel elvonta a népet az erőszakosságtól, a fegyverektől, s a kedélyeket elfoglalta ez a másfajta tevékenykedés: örökösen az istenek gondja foglalkoztatta őket, s midőn észrevették, hogy az égiek akarata érvényesül az emberi dolgokban, annyira eltelt jámborsággal a szívük, hogy ettől kezdve nem a büntetéstől és a törvénytől való félelem irányította legfőbb erőként az államot, hanem a hűség és az esküszó kötelme. És mivel maguk az emberek a király páratlan példamutatásához igazodtak szokásaikban, a szomszédos népek, amelyek azelőtt nem is városnak tekintették Rómát, hanem inkább haditábornak, mely azért fészkelődött közébük, hogy mindannyiuk békéjét földúlja, most nagy megbecsülésben részesítették, gondolván, hogy szentségtörés volna ezt az istenek jámbor tiszteletébe merült államot megtámadni. Volt egy liget, melynek közepén egy homályos barlang mélyéről kiapadhatatlan vizű forrás csobogott: mivel pedig Numa az istennővel való találkozás ürügyén, tanúk nélkül gyakran eljárt oda, ezt a ligetet a múzsáknak szentelte, mondván, hogy ott szoktak összejönni az ő feleségével, Egeriával. Magának a Hűségnek (Fides) is ünnepet alapított; meghagyta, hogy ahhoz a szentélyhez kétfogatú födött kocsin járjanak a papok, és ujjuk hegyéig elfödött kézzel végezzék el a szent szertartást jeléül annak, hogy megvédelmezik a Hűséget, és székhelyét még az emberi jobb kézben is szentnek tartják. De sok más ünnepet is alapított, és sok más helyet szentelt - ezeket a helyeket a papok "Argeus"-oknak hívták - az isteneknek. Életének fő műve mégis uralkodásának egész ideje alatt a béke és az ország megvédése volt. Ily módon két, egymást követő király más-más módon, egyik a háború, másik a béke eszközével növelte nagyra az államot. Romulus harminchét, Numa negyvenhárom évig uralkodott. Erős volt az állam, s a háború és béke művészete egymást egyensúlyban tartotta.
22. Numa halála után ismét interregnumra került a sor. Aztán a nép királlyá kiáltotta ki Tullus Hostiliust, Hostilius unokáját, aki a fellegvár tövében a sabinok elleni csatában jeles hírnevet szerzett magának. Az Atyák jóváhagyták a választást. Az új uralkodó nemcsak a megelőző királytól különbözött, hanem még Romulusnál is szilajabb volt. Ifjú kora, férfias ereje, s mindehhez nagyapja dicsősége szította heves lelkületét. Úgy vélte, hogy nyugalomban elöregszik az állam, és ezért mindenféle okot keresett a háború kirobbantására. A véletlen úgy hozta, hogy római parasztok Alba mezőiről, albaiak pedig római földekről kölcsönösen zsákmányt hajtottak el egymástól. Albában akkoriban Gaius Cluilius uralkodott. Mindkét részről csaknem egyazon időben küldtek követeket, hogy kártérítést követeljenek. Tullus lelkére kötötte övéinek, hogy mindenekelőtt megbízásukat teljesítsék: jól tudta, hogy az albaiak megtagadják a követelést; így tehát jogosan üzenhet hadat. Az albaiak hanyagabbul intézték a dolgot. Miután Tullus szívélyesen és barátságosan fogadta őket, jókedvűen vendégeskedtek a király asztalánál. Ezalatt a római követek elsőkként adták elő követelésüket, és mivel az albaiaktól tagadó választ kaptak, a harmincadik napon megüzenték a háborút. Jelentik ezt Tullusnak. Akkor Tullus lehetőséget ad az albai követeknek, hogy elmondják, milyen kérelemmel érkeztek. Amazok, mit sem sejtve, mentegetőzéssel vesztegetik az időt, mondván, mennyire sajnálják, hogy olyasmit adnak elő, ami majd nem nyeri el Tullus tetszését, de az utasítás erre kényszeríti őket; kártérítést követelni jöttek; s ha azt meg nem kapják, a parancs szerint hadat kell üzenniök. Erre Tullus: "Jelentsétek királyotoknak - mondja -: Róma királya az isteneket hívja tanúkul, hogy a két nép közül azt sújtja a háború valamennyi szenvedése, amelyik elsőként utasítja el kevélyen a kártérítést kérő követeket."
23. Mindezt megjelentik otthon az albaiak. Mindkét fél a legnagyobb erővel készül a háborúra, mely leginkább polgárháborúhoz hasonlatos, úgyszólván apák és fiúk között, hiszen mind a kettő trójai ivadék, mivel Lavinium Trójából, Alba Laviniumból, a római nép pedig az albai királyok törzséből származik. E háború kimenetele mégsem volt túlságosan fenyegető, minthogy nyílt ütközet nem folyt, s csak egyik város házai pusztultak el, a két nép pedig egyesült.
Elsőnek az albaiak törtek be nagy hadsereggel római területre. Táborukat a várostól alig ötezer lépésnyire ütik fel és körülárkolják, az árkot vezérük nevéről Cluilius-ároknak hívják több évszázadon keresztül, míg végül az idő az árokkal együtt a nevet is kitörli az emlékezetből. Ebben a táborban leli halálát Cluilius albai király; az albaiak Mettius Fufetiust választják meg teljhatalmú hadvezérüknek. Ekkor Tullus, a király halálán felbuzdulva, azt híreszteli, hogy az istenek mindenható akarata előbb csak a nép fejét sújtotta, de majd valamennyi albait megbünteti a jogtalan háború miatt; majd éjnek idején, megkerülve az ellenség táborát, felbőszült hadseregével betör Alba területére. Ez aztán kicsalogatta állásaiból Mettiust. Amennyire csak lehet, megközelíti az ellenséget; majd parancsot ad, hogy egy követ jelentse Tullusnak: mielőtt megütköznének, szükség volna egy megbeszélésre: ha létrejön a találkozás, biztosan tudja, mind a rómaiak, mind az albaiak számára egyaránt lényeges javaslatot ad elő. Tullus nem utasítja vissza, de arra az esetre, ha a mondanivaló nem bizonyulna fontosnak, fölállítja seregét. Fölsorakoznak az albaiak is. Miután mindkét hadsereg csatarendben áll, néhány főember kíséretében előlép a két vezér. Az albai kezd beszélni: "Úgy tudom, hogy sok volt a méltatlanság, a szövetségi szerződés értelmében megkövetelt, de vissza nem szolgáltatott birtok; ezeket sorolta föl e háború okául királyunk, Cluilius, s én nem kétlem, hogy te, Tullus, ugyanezeket rovod fel; de ha inkább igaz, semmint szemkápráztató dolgokat akarunk mondani - a hatalomvágy serkenti fegyverbe ezt a két szomszédos rokon népet. Akár igaz, amit mondok, akár nem: ezt annak kellett volna eldöntenie, aki a háborút elkezdte; engem az albaiak e háború vezetésére választottak meg. De íme, Tullus, figyelmeztetni szeretnélek valamire: az etruszkok haderejére, amely körülfog minket is, téged is, és te azt szükségképpen jobban ismered, mivelhogy ti közelebb vagytok hozzá. Nagy a hatalma az etruszkoknak szárazföldön és még nagyobb a tengeren. Jusson eszedbe, hogy midőn jelt adsz a csatára, a szemük rajta lesz ezen a két seregen, és mikor már fogytán az erőnk, kimerültünk, mindkettőnket, győztest s legyőzöttet egyaránt megtámadnak. Ha mégis szeretnek bennünket az istenek, amiért nem elégszünk meg a szabadság biztonságával, és inkább vállaljuk a hatalom vagy a szolgaság kockázatát, válasszunk olyan megoldást, amely mindkettőnket kötelez, és az egyik népre sem hoz nagy veszteséget, nagy vérontást." A javaslat Tullusnak nem volt ellenére, noha lelkének indulata és a győzelem reménye miatt hajlott a szilajságra. Kerestek és találtak mindkét félnek megfelelő megoldást, amit maga a véletlen szerencse tálalt elébük.
24. Történetesen mindkét hadseregben volt egy-egy hármas iker férfitestvér, korra, erőre nézve mit sem különböztek egymástól. A Horatiusok és Curiatiusok - tudja ezt mindenki, nincs is ennél nevezetesebb dolog a régmúlt időkben; és mégis, ebben a híres ügyben tévednek a nevek tekintetében, hogy tudniillik melyik népből valók a Horatiusok és melyikből a Curiatiusok. A történetírók két oldalról vitatják; többségük mégis, úgy látom, rómaiaknak mondja a Horatiusokat: én ezeknek a véleménye felé hajlok. A királyok azt javasolták a hármas ikreknek, hogy küzdjenek meg egymással fegyverrel a hazájukért: "Ott lesz majd a hatalom, ahol a győzelem." Nincs ellenvetés, megegyeznek helyben és időben. De mielőtt megverekednének, szerződést kötnek egymással a rómaiak és az albaiak, és törvénybe foglalják, hogy a nép, melynek fiai a viadalban győznek, békességben uralkodik majd a másik nép fölött.
Valamennyi szerződés más-más feltételekkel, egyébként mindegyik egyformán jön létre. Akkor, amint halljuk, így történt, és ennél régebbi szerződést nem ismer senki. A fetialis kérdést intéz Tullus királyhoz: "Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést kössek?" És mikor a király parancsot ad: "Szent füveket kérek tőled, király", mondja a fetialis. Mire a király: "Vedd a tiszta füvet." A fetialis a fellegvárból tiszta gyepfüvet hoz. Majd ezt kérdezi a királytól: "Megteszel-e engem, király, a Quirisek római népének királyi hírnökévé, elismered-e segédeimet és fölszerelésemet is?" "Megteszlek - felel a király -, ha ebből sem rám, s a Quirisek római népére nem származik hátrány." A fetialis Marcus Valerius volt; pater patratusnak - fejét és haját a szent ággal megérintve - Sp. Fusiust tette meg. A pater patratus tiszte, hogy kivegye az esküt, azaz hogy szentesítse a szerződést; ezt sok szóval, hosszú szöveg elmondásával végzi - nem érdemes elismételni. Majd felolvasván a feltételeket, azt mondja: "Hallgass meg, Juppiter; hallgass meg, Alba népének pater patratusa; hallgass meg te, Alba népe. Mindahhoz, amit azokból a táblákból vagy viasztáblákról elejétől végig hamis szándék nélkül felolvastak, és amiket itt ma világosan megértettek, azokhoz a törvényekhez a római nép elsőként sohasem lesz hűtlen. Ha akár állami döntés folytán, akár rosszhiszeműségből elsőként válna hűtlenné, akkor azon a napon úgy sújts le, ó, Juppiter, a római népre, mint ahogy ma én sújtok le itt erre a sertésre; a csapás annál súlyosabb legyen, amennyivel te hatalmasabb és erősebb vagy nálam." Mihelyt ezt kimondta, egy szikladarabbal letaglózta a sertést. Az albaiak meg a maguk szent szövegeit, a maguk esküjét mondták el a maguk vezérének, a maguk papjainak szájával.
25. Miután megkötötték az egyezséget, a hármas ikrek, a megállapodás szerint fegyverükhöz nyúlnak. És miközben mindegyiket a maga népe biztatja, mondván, hogy hazai isteneik, szülőhazájuk és rokonságuk, valahány polgártársuk otthon, meg a hadseregben, mind az ő fegyvereikre, az ő kezükre szögezi tekintetét; amazok pedig nemcsak szilaj természetüktől ösztökélve, de a buzdító szavaktól is fellelkesülten előrelépkednek a két csatasor között. A két hadsereg pedig, ki-ki a maga tábora előtt letelepszik, és ha veszedelmet pillanatnyilag nem is érez, nyugtalanságot annál inkább: mert bizony a hatalom forgott kockán, néhány férfi erejére és szerencséjére bízva. Éber figyelemmel és aggodalommal kísérték hát a nem éppen kedves látványosságot.
Megadják a jelt, és a három-három ifjú, kivonva fegyverét, mintha két hatalmas hadsereg bátorságát hordozná magában, összecsap. Sem egyik, sem másik csoport nem törődik a maga veszedelmével, lelküket csak államuk hatalma vagy szolgasága tartja izgalomban és hazájuk sorsa, mely olyanná lesz, amilyenné ők teszik majd. Már az első összecsapásra, amint csattogni kezdtek a fegyverek, és villogni a fényes kardok, óriási döbbenet fogta el a nézőközönséget; remény egyik felet sem kecsegtette - mindenkinek elállt a szava s a lélegzete. Egymásba fonódtak a karok, és most már nemcsak a testek mozgása, a fegyverek és kardok döntetlenül végződő összecsapása szolgált látványosságul, hanem a sebek is, meg a vér; mind a három albai megsebesült, két római pedig holtan omlott egymásra. Mikor ezek elbuktak, az albai hadsereg örömujjongásban tört ki, a római legiókat pedig ha a remény elhagyta is, a gond semmiképpen sem, és lélegzetüket visszafojtva lesték egyetlen emberüket, akit a három Curiatius körülfogott. De az véletlenül sértetlen maradt, s ha egymaga nem bírt is el hárommal, külön-külön megküzdhetett velük. Hogy tehát ellenfeleit elkülönítse egymástól, futásnak eredt, gondolván, hogy annyira üldözhetik csupán, amennyire a sebesülésük engedi. Már jókora távolságnyira jutott a csata színhelyétől, midőn hátrapillantva látja, hogy üldözőit meglehetősen nagy térség választja el egymástól; az első nem járt túl messzire tőle. Megfordul és nagy lendülettel rátámad: és míg az albai hadsereg azt kiabálja a Curiatiusoknak, hogy segítsék meg testvérüket, Horatius már megölvén ellenfelét, győztesként belekezd a második párviadalba. Ekkor a rómaiak hangos szóval - mint a játékokon, ha a vesztesnek látszó fél váratlanul összeszedi magát, segítik bajnokukat; az pedig igyekszik, hogy befejezze a viadalt. Mielőtt a másik - nem is járt messze - utolérte volna, a második Curiatiust is megölte. Most már egyenlő hadiszerencsével küzdhettek egymás ellen, a két életben maradott, de esély és erő dolgában nem voltak egyformák: az egyik fegyvertől sebesítetlen és kétszeres győztesként, szilajul vetette magát a harmadik küzdelembe; a másik sebétől megfáradva, futástól kimerülve, csak vonszolta magát, már-már legyőzetve attól, hogy két bátyját a szeme láttára mészárolták le, győztes ellenfelének kiszolgáltatja magát. Nem is volt az párviadal. Dicsekedve mondja a római: "Kettőt áldoztam föl halott testvéreim szellemének: a harmadikat e háború okaként áldozom föl, hogy Róma uralkodjék Alba fölött." Ezzel az albainak, aki fegyverét is alig bírta tartani, átdöfi a torkát kardjával, s midőn az már a földön hever, fegyvereitől megfosztja tetemét.
A rómaiak ujjongva és lelkesedéssel fogadják Horatiust. Annál nagyobb volt az öröm, mert félelmetes volt a helyzet. Azután hozzálátnak, hogy más-más hangulatban, eltemessék halottaikat; az egyik nép hatalomban gyarapodva, a másik ellenfele hatalmának alávetve. (A sírok ott állnak ma is, ahol ki-ki elesett - a két római szinte egy helyütt, Albához közelebb, a három albai Róma irányában, de különböző helyeken, úgy, amint harcoltak.)
26. Mielőtt széjjelszélednének, Mettius a szerződés értelmében megkérdezi Tullustól, hogy mit parancsol; az pedig meghagyja, hogy tartsa fegyverben az ifjúságot, mondván, szüksége lesz még a szolgálataikra, ha kitör a háború Veiivel. A két hadsereget tehát hazairányították. Az élen Horatius haladt, maga előtt tartva háromszoros zsákmányát; ennek a Horatiusnak a hajadon húga az egyik Curiatius jegyese, a Capenai-kapunál bátyja elé ment; amikor fölismerte bátyja vállán jegyesének harci köpenyét, melyet maga varrt neki, kibontotta haját, és zokogva idézte holt kedvese nevét. Felindul a kevély ifjú, hogy húga az ő diadala és a nép általános öröme idején ennyire siránkozik. Kardot ránt, és szitkozódva keresztülszúrja a lányt: "Menj hát nem ide illő szerelmeddel a jegyesed után, nem törődve bátyáiddal, a holtakkal és az élővel, feledve hazádat. Így járjon valahány római nő, aki az ellenséget meggyászolja." Szörnyű bűntett volt ez mind az Atyák, mind a nép szemében, de frissen szerzett érdem állt szemben a merénylettel. Mégis törvénybe idézték a király elé. A király nem akarván, hogy ő hozza ezt a szomorú és háládatlan ítéletet, majd utána ő rendelje el a kivégzést, népgyűlést hívott össze, és ezt mondta: "A törvény értelmében duumvireket nevezek ki, hogy gyilkosság bűntette miatt ítélkezzenek Horatius fölött." A törvény szövege rettentő volt: "Gyilkosság ügyében duumvirek ítélkezzenek; ha a duumvirek ítéletével szemben a vádlott föllebbez, a fellebbezést meg kell vitatni, ha a duumvireknek volt igazuk, a vádlott fejét fedjék el, kötözzék szégyenfához, és a városfalakon belül vagy akár a falakon kívül vesszőzzék halálra." E törvény értelmében duumvireket választottak, s ezek, mivel volt ilyen törvény, úgy vélték, nem menthetik föl Horatiust, még ha ártatlan is; el is ítélték, és akkor egyikük így szólt: "Publius Horatius, én téged gyilkosság bűntette miatt elítéllek. Menj, lictor, kötözd össze a kezét." Odalép a lictor, és meghurkolja a kezét. Ekkor Horatius, a törvényt bölcsen értelmező Tullus tanácsára, azt mondja: "Föllebbezek." A vita e föllebbezésről a nép színe előtt zajlott le. Az emberek megrendültek állásfoglalásukban, kiváltképpen mikor P. Horatius, az apa, kijelentette, úgy véli, leánya jogosan lelte halálát; ha nem így esik, atyai jogánál fogva fiát büntette volna meg. Majd azt kérte, hogy őt, akit még kevéssel ezelőtt kiváló sarjak körében látták, ne fosszák meg teljességgel gyermekeitől! Eközben az öreg, fiát átkarolva, a Curiatiusoktól elragadott zsákmányra mutatott azon a helyen, melyet ma is a Horatiusokról neveznek Pila Horatiának, és ezt mondta: "Ezt az embert, polgárok, akit az imént kitüntetéssel elhalmozva láttatok, győzelmi dicsősége miatt ünnepelve, elnéznétek-e, amint kétágú villába szorítják nyakát, megvesszőzik, megkínozzák? Ily szörnyű látványt az albaiak szeme is aligha bírna el. Menj csak, lictor, kötözd meg a kezét annak, aki fegyveresen épp az imént szerzett hatalmat a római népnek... Menj és född el a fejét e város szabadítójának; kötözd a szégyenfához; vesszőzd meg akár a városfalakon belül, de talán ott, ellenfeleitől megszerzett harci fölszerelése és hadizsákmánya halmánál, akár túl a város falain, a Curiatiusok sírhalmai között. Mert ugyan hová is vezethetnéd el ezt az ifjút, ahol harci dicsősége megvédené e büntetés ocsmányságától." A nép nem nézhette közönyösen sem az atya könnyeit, sem a fiú minden veszedelemben rendíthetetlen nyugalmát: fölmentették hát inkább csodálatos bátorsága, semmint ügyének igazsága miatt. És hogy a nyilvánvaló gyilkosság miatt valamiképpen mégis vezekeljen, meghagyták az apának, hogy fiát közpénzen tisztítsa meg bűnétől. Az pedig bemutatott néhány engesztelő áldozatot, mely később hagyományossá vált a Horatius nemzetség körében, aztán keresztbe fektetett az úton egy gerendát, és mintegy iga alatt, fejét elfödve áthajtotta rajta a fiát. Ez a gerenda helyreállítva mai napig fönnáll: a Nővér Gerendája a neve. Horatiának azon a helyen, ahol a karddöfés érte, négyszögletes sziklából emeltek síremléket.
27. De a béke nem sokáig maradt fönn Albával. A tömeg gyűlölete azért, hogy három katonára bízták az állam sorsát, bántotta a dictator hiúságát; és mivel bölcs meggondolásokkal semmire sem ment, álnokságokkal kezdte volna honfitársai lelkületét megbékíteni. Így hát, miként azelőtt a háború kellős közepén békére, most a béke kellős közepén háborúra törekedett; de mert úgy vélte, hogy a maga államában több a dühödt szenvedély, mint az erő, más népeket szított a nyílt és hadüzenet alapján viselendő háborúra, övéinek a szövetség örve alatt az árulás szerepét tartotta fenn; Fidenae tehát római colonia, és Veii csatlakozott ehhez a szövetségi tervhez, és miután megegyeztek abban, hogy Alba átmegy az ő oldalukra, fegyverbe szállnak, és harcra kelnek.
Miután Fidenae nyíltan elpártolt, Tullus seregestül elhívatja Mettiust Albából, és fölvonul az ellenség ellen. Átkel az Anio folyón és Confluentesnél üti föl táborát. E pont és Fidenae között kelt át a Tiberisen a veiibeli hadsereg. Ezek csatarendbe sorakozva a folyó mentén a jobbszárnyat tartják; a fidenaebeliek inkább a hegynek támaszkodva alakítják ki a balszárnyat. Tullus a veii ellenséggel fordítja szembe az övéit, az albaiakat pedig a fidenaei legiók ellen vonultatja föl. Az albai vezérnek bátorsága sem volt több a hűségénél. Sem maradni, sem nyíltan átpártolni nem merészel, hanem szinte észrevétlenül a hegyek felé húzódik vissza; és mihelyt úgy véli, hogy már eléggé visszavonult, fölsorakoztatja valamennyi csapatát, és tétovázva, hogy időt nyerjen, szélesen elnyújtja alakulatait: szándéka az volt, hogy ahhoz a félhez csatlakozik, amelyiknek kedvez a szerencse. A legközelebb álló rómaiak először igen elcsodálkoztak, mikor észrevették, hogy szövetségeseik távozásával fedezetlen maradt az oldaluk; egy lovas vágtában jelenti a királynak, hogy az albaiak elhagyják a csatamezőt. Tullus ebben a rémületes helyzetben tizenkét Salius-papot fogad, és a Félelemnek (Pavor) és Rémületnek (Pallor) pedig szentélyt alapít. Jó hangosan, hogy az ellenség is meghallja, parancsot ad a lovasnak, hogy térjen vissza a csatába: nincs szükség semmiféle ijedelemre; az albai hadsereg csakis az ő parancsára végzi az állandó mozdulatot, hogy a védtelen fidenaebelieket hátba támadja; azt is elrendeli, hogy a lovasok tartsák föl dárdájukat. Ezzel a római gyalogság java részének szeme elől elzárta az albai hadsereg távozásának látványát; akik mégis látták, elhiszik, amit a királytól hallottak, s csak annál hevesebben csatáznak. Félelem fogja el az ellenséget: hallották a fennhangon elmondott parancsot, s a fidenaebeliek nagy része, akik egy római coloniához tartoztak, tudott is latinul. Ezért, hogy hirtelen rohamot intézve a dombról, az albaiak el ne vágják őket a várostól, megfutamodnak. Tullus üldözi őket, és miután szétszórta a fidenaebeliek szárnyát, még vadabbul támad rá a szövetségeseik rémületétől megdöbbent veiibeliekre. Azok nem állják a támadást, de rendezetlen futásukban elállja útjukat hátuk mögött a folyó. Miután odáig eljutottak, némelyek rútul eldobálják fegyvereiket, és vakon nekimennek a víznek, másokat, akik még habozva álldogálnak a parton, és nem tudják elhatározni, hogy meneküljenek vagy harcoljanak-e, ott tipor el az ellenség. Nem volt még ennél kegyetlenebb római ütközet.
28. És ekkor az albai hadsereg, a csata szemlélője, levonult a síkságra. Mettius az ellenség leverése alkalmából szerencsekívánatait fejezi ki Tullusnak; Tullus szívélyesen válaszol Mettiusnak. Hogy minden jóra forduljon, elrendeli, egyesítsék az albai tábort a rómaiakéval; másnapra pedig tisztító áldozatot készít elő.
Mihelyt megvirrad, elvégezvén a szokásos előkészületeket, parancsot ad, hogy hívják gyűlésbe mindkét hadsereget. A kikiáltók a tábor túlsó széléről elindulva elsőknek az albaiakat serkentik föl. Ezeket a dolog újdonsága is vonzza, hallani is akarják a római király szónoklatát, és a közelébe tolonganak. A megbeszélés értelmében, körülveszi őket a fölfegyverzett római legio: a centuriók kötelességévé teszik, hogy haladéktalanul teljesítsék a kapott parancsokat. Tullus pedig így kezd beszélni: "Rómaiak! Ha volt valaha háborútok, amelynek alkalmából hálát adhattatok először a halhatatlan isteneknek, azután a magatok hősiességének, akkor a tegnapi csata az volt. Nem annyira az ellenséggel kellett megküzdenetek, hanem annál nagyobb és veszedelmesebb csatát kellett vívnotok szövetségeseitek álnok árulásával. Mármost hogy tévedésbe ne essetek: az albaiak nem az én parancsomra vonultak vissza a hegy lábához - nem az én utasításom volt, csak jobbnak láttam, ha annak tüntetem föl, mert így nem tudjátok meg, hogy elhagytak benneteket, és ez figyelmeteket nem vonja el a csatától; az ellenség sorai között pedig félelem támad, és fölébred a menekülés gondolata, ha azt hiszik, hogy hátba támadják őket. Nem minden albai részese ennek a bűnnek, amelyről szólok: vezérüket követték, éppúgy, mint ahogy ti is megtettétek volna, ha csapatotoknak irányváltoztatást vezényelek. Íme, Mettius, ő ennek a hadmozdulatnak az iránymutatója, Mettius e háború kieszelője, Mettius a római-albai szövetségi szerződés megszegője. De vetemedjék csak még valaki hasonló tettre a jövőben, ugyan fényes példát szolgáltatok személyén minden halandónak." Fegyveres centuriók veszik körül Mettiust: a király pedig, amint elkezdte, úgy mondja tovább: "Javára, üdvére, boldogulására szolgáljon a római népnek, nekem és nektek is, albaiak. Az a szándékom, hogy Alba népének apraját-nagyját Rómába telepítem át, a népnek polgárjogot adok, az előkelőket beválasztatom az Atyák soraiba - egy várost, egy államot alkotunk; aminthogy hajdan egy népből kettőre oszlott Alba városa, úgy most majd eggyé olvad ismét." E szavakra a fegyveresektől körülzárt, védtelenül álló albai ifjúság lelkében különféle érzésekkel, de egyazon félelem hatása alatt mélyen hallgat. Megszólal Tullus: "Mettius Fufetius! Ha képes volnál megtanulni, hogy mi a hűség, és miként kell megtartani a szerződéseket, én magam tanítanálak meg rá, és meghagynám életedet; de mivelhogy gyógyíthatatlan a jellemed, bűnhődésed tanítsa meg az emberiséget, hogy szentnek tekintse, amit te durván megsértettél. És miként kevéssel ezelőtt a lelkedet osztottad ketté Fidenae és Róma között, úgy ma a testedet adod oda, hogy kettészakítsák." Majd odaintett két négylovas kocsit és Mettiust, kezét-lábát szétterpesztve közéjük kötözteti, majd egymással ellenkező irányba meghajtják a lovakat, s a két kocsi kettészakítja a testet, magával vonszolva a hozzákötözött végtagokat. Mindenki elfordítja tekintetét a szörnyű látványtól. Ez volt az első és utolsó büntetés a rómaiaknál, amely semmibe vette az emberiesség törvényeit: egyébként joggal dicsekedhetünk azzal, hogy enyhébb büntetéseket egyetlen nép sem alkalmazott.
29. Időközben már lovasokat menesztettek Albába, hogy a lakosságot Rómába költöztessék. Majd legiókat vezényeltek ki a város lerombolására. Ezek áthaladtak a város kapuin, de belül nem fogadta őket riadalom, rettegés, amint városok megszállása idején szokás, mikor az ellenség betöri a kapukat, ostromgépekkel lerombolja a falakat, vagy erőszakkal megszállja a fellegvárat, és a katonák dühös lármája, rohanása fegyverek és tűz ropogásával keveredik mindenfelé; hanem keserves csönd és néma bánat szorította össze a szívét mindenkinek. Rémületükben nem gondoltak rá, mit hagyjanak hátra, mit vigyenek magukkal, némelyek bizonytalanul, egymástól kérdezősködve, házuk küszöbén álldogáltak, mások, hogy utoljára még egyszer láthassák, ődöngve járták be lakásukat. És már hátuk mögött a távozást parancsoló katonák lármázása, már hallatszik a város túlsó végéből a háztetők ropogása, oda látszik a távol eső helyekről fölemelkedő por, mely felhőként nyomakodik be mindenfelé; ki-ki vaktában felkapja, ami keze ügyébe esik, és már megy is, elhagyván családi tűzhelyét, házi isteneit, a házat, melyben született és fölnevelkedett; ellepi az utakat a hurcolkodók végeláthatatlan csapata, és amint egymásra néznek, kölcsönösen elfogja őket a szánalom, s újra könnyekre fakadnak, keserves jajszavak hangzanak, kiváltképpen az asszonyok szájából, amikor elhaladnak fegyveresektől megszállt szent templomaik előtt - mintha csak fogságban hagynák hátra isteneiket. Mihelyt az albaiak elhagyták a várost, a római katonaság a földdel egyenlővé tesz valamennyi házat, köz- és magánépületet, és egyetlen óra alatt négyszáz esztendő - ennyi ideig állt fönn ugyanis Alba - művét romhalmazzá, pusztasággá változtatja. Az istenek templomait azonban - így szólt a királyi parancs - mégis megkímélik.
30. Róma ugyanakkor növekedik Alba romjain. Megkettőződik lakóinak a száma; a városhoz csatolják a Caelius-dombot, és hogy az emberek sűrűbben lakják, ezt a helyet választja királyi palotája székhelyéül Tullus - elfoglalja és odaköltözik. Az albai előkelőségeket - hogy az állami életnek ez az oldala is megerősödjék - befogadja az Atyák soraiba: így jutnak be a patríciusok közé a Juliusok, Serviliusok, Quinetiusok, Geganiusok, Curiatiusok, Cloeliusok; a maga növelte rend székházának megteszi az egyik templomot, melyet apáink koráig Curia Hostilia néven ismertek. És hogy valamennyi rend erejét az új nép soraiból valamelyest megnövelje, tíz lovasosztagot soroz be az albaiak közül; a legiók közül a régieket ugyancsak velük egészíti ki, és újakat is belőlük szervez.
Erejében ekként bizakodva Tullus hadat üzen a sabinoknak, akiket akkoriban az etruszkok után férfiak és fegyverek dolgában a leggazdagabb népnek ismertek. Mindkét oldalon esett jogtalanság, jóvátételt pedig hiába követeltek. Tullus fölpanaszolta, hogy Feronia templománál, mikor állt a legforgalmasabb vásár, elfogták a római kereskedőket; a sabinok pedig azt, hogy embereiket, akik hajdan Rómában a szent ligetbe menekültek, fogva tartották. Efféle háborús okokat emlegettek. A sabinok nagyon is jól emlékeztek rá, hogy haderejük egy részét még Tatius helyezte át Rómába, továbbá hogy Róma hatalma a nemrégiben hozzácsatolt Alba népességével megnövekedett; épp ezért külső segítség után néztek. Ott volt a szomszédban Etruria, az etruszkok közül is legközelebb Veii városa. A veiibeliek lelkében lappangott még a harag a háború miatt, de forrongásra egyébként is hajlamosak lévén, önkénteseket toboroztak - a nincstelen nép és némely kalandor szemében a zsold is számított egyet-mást: hivatalosan nem segítették meg őket, a veii nép - a többieknél ez kevésbé feltűnő - hűségesen megtartotta a Romulusszal kötött szerződést. Mindkét oldalon nagy erőfeszítéseket téve készültek a háborúra, s már látható volt, hogy a szerencse annak kedvez, aki elsőnek támad, mikor Tullus megindította a támadást, és elsőnek tört be a sabinok földjére. Heves ütközet folyt a Malitiosa-erdőnél, ahol a gyalogság hadereje, de főként a minap megerősített lovasság a római hadseregnek szerzett nagy előnyt. A lovasok heves támadása megzavarta a sabinok csatarendjét, úgyhogy sem az ütközetben helytállni, sem visszavonulni nem tudtak súlyos vereség nélkül.
31. A sabinok legyőzetése után, midőn Tullus katonai és az egész római állam hatalma és dicsősége teljében volt, egyszer csak jelentik a királynak és az Atyáknak, hogy a Mons Albanuson kőzápor hullott. Mivel a hírt alig-alig hitték el, a csoda megtekintésére embereket küldtek ki, akiknek szeme láttára sűrűn hullott a kő az égből, mint a jégeső, ha a szélvihar sodorja nagy tömegben a mezőkön. Hallani véltek egy hatalmas erejű hangot is a hegy tetején zöldellő ligetből: hogy az albaiak áldozzanak hazai szertartásaik szerint - mert azokat a nép, miként isteneit, hazájával együtt elhagyta és elfeledte, és vagy átvette a római vallás gyakorlatát, vagy talán sorsa miatt haragra gyúlva elhanyagolta az istenek tiszteletét. A csodajel hatására a rómaiak is kilencnapos hivatalos ünnepet rendeltek el, akár mert így szólt a Mons Albanusról az égi hang - azt mondják, így történt -, akár mert a haruspexek így tanácsolták: annyi mindenképpen fönnmaradt, hogy valahányszor ugyanerről a csodáról hírt hallanak, kilencnapos ünnepet ülnek.
Nem sokkal ezután járvány tört ki. Ennek következményeként ellustultak kissé a katonáskodástól, pedig a harcias király nem hagyott nekik nyugtot a fegyveres szolgálattal; úgy vélte, hogy a katonáskodás egészségesebbé teszi az ifjakat, mint az otthoni élet; végül maga is hosszan tartó betegségbe esett. És ez nemcsak a testét, hanem szilaj szellemét is annyira megtörte, hogy ő, aki egyáltalán nem tartotta királyhoz méltónak, hogy a vallás kérdéseivel foglalkozzék, egyszerre mindenfajta apró vagy komoly babonának kiszolgáltatta magát, és a népet is vallásos dolgokkal árasztotta el. Széltében-hosszában, mindenki a Numa királysága idején volt állapotokat kívánta vissza, és a betegségtől való menekvésre segítségnek egyedül azt tartotta, ha békéért és kegyelemért könyörögnek az istenekhez. Azt mondják, hogy Numa följegyzéseit lapozgatva, maga a király bukkant rá titkos szertartásokra, melyeket Juppiter Elicius tiszteletére végeztek; ezeket a szent szertartásokat elvonulva, egymaga akarta elvégezni, de helytelenül kezdte meg és végezte el a vallásos gyakorlatot, és nemcsak hogy égi jeladást nem kapott, hanem Juppiter haragjában, amiért a szent szertartást megsértette, villámcsapást küldött rá, és a király házával együtt elégett. Tullus nagy hadidicsőségben harminckét esztendeig uralkodott.
32. Tullus halála után, ősi szokás alapján, az Atyákra szállt a hatalom, ők pedig interrexet neveztek ki. A népgyűlésen a nép Ancus Marciust választotta meg királynak; az Atyák jóváhagyták a választást. Ancus Marcius anyai ágon Numa Pompilius unokája volt. Uralkodása kezdetén jól eszébe véste mind nagyapja dicső emlékét, mind azt, hogy az előző uralkodó egyébként kiváló cselekedeteiben egyetlen fogyatékosság mutatkozott: a vallás elhanyagolása vagy helytelen gyakorlata; ő tehát legfontosabb teendőjének tartotta, hogy a Numa idejében bevezetett hivatalos vallásgyakorlatokat megújítsa, és elrendelte, hogy azokat a pontifex a király följegyzéseiből fehér lapra másolja és nyilvánosságra hozza. Így hát mind a békét áhító polgárok, mind a szomszédos államok népe abban reménykedett, hogy a király nagyapja jellemét és elveit kelti életre. A latinok tehát, akikkel Tullus idejében szövetségi szerződést kötöttek, ezen fölbátorodva betörtek Róma területére; mikor pedig a rómaiak elégtételt követeltek, dölyfös választ adtak, gondolván, hogy a római király puhány, és királyi hivatását csak a szentélyek meg az oltárok között gyakorolja. De Ancus két jellemet egyesített magában: Numáról sem, de Romulusról sem feledkezett meg; meg aztán úgy vélte, hogy nagyapja uralkodása idején, amikor még új és kissé fegyelmezetlen volt ez a nép, jobban kellett a béke; de azt is látta, hogy míg Numának az igazság megsértése nélkül jutott osztályrészül a béke, ő nem kapja meg olyan könnyedén; próbára teszik a türelmét, s ha tehetik, számba sem veszik őt, s ez a kor egyébként is inkább Tullushoz, semmint Numához hasonlatos embert kíván.
Mégis, mint ahogy Numa a békeidők vallásos gyakorlatát szabályozta, akként kívánta ő a háborús szertartásokat megalapozni, hogy a háborúkat ne csak megvívják, hanem valamely szertartás alapján is üzenjék meg; az Aequicole ősrégi népétől másolta le a jogszokást - ma a fetialisok gyakorolják -, amelynek alapján a hadüzenő fél elégtételt követel. Mikor a követ elérkezik annak a népnek a határaihoz, amelytől elégtételt követel, fejét gyapjúszalaggal övezve így szól:
"Halljad, Juppiter, halljátok ti, ilyen és ilyen népnek - s itt megnevezi, hogy melyiknek - határai, és te is halld meg, jog. Én a római nép hivatalos követe vagyok; igazságos és szent megbízatással érkezem, adjatok hitelt szavaimnak." Majd előadja a követeléseket. Azután tanúnak idézi Juppitert: "És ha ezeket az embereket és tárgyakat igazságtalanul és bűnös módon követelem vissza, ne engedd, hogy hazámba valaha is visszatérhessek." A követ néhány szó és az esküminta csekély változtatásával megismétli ezt a szöveget a határ átlépésekor, az első ember előtt, aki szemközt jön vele, belépve a városkapun, és amikor a forumra érkezik. Ha nem adják meg, amit követel, harminchárom nap elteltével - ennyit ír elő a szent törvény - ekképpen üzen hadat: "Halljad, Juppiter, és te is, Janus Quirinus, halljátok valamennyien, ti égi, földi és alvilági istenek! Tanúnak idézlek titeket, hogy ez a nép - és megnevezi, hogy melyik - igazságtalan, és nem teljesíti törvényes kötelességét. De ezekről a dolgokról kikérjük majd az öregek tanácsát hazámban, hogy mi módon szerezzünk érvényt jogainknak." Ezzel a követ tanácskozás céljából visszatér Rómába. A király ezután nyomban ily szavakkal kér tanácsot az Atyáktól: "Ezekről a dolgokról, pörös tárgyakról és panaszokról, amelyekről a Quirisek római népének pater patratusa tárgyalt a régi latin nép pater patratusával és a régi latin emberekkel, amely dolgokat, pörök tárgyát, panaszokat se meg nem adják, se meg nem váltják, holott megadni és megváltani kötelességük volna, mondd - szól ahhoz, kinek véleményét elsőként kikéri -, miként vélekedel?" Mire amaz így felel: "Tiszta és szent háborúval kell megszereznünk, ami jár. Így gondolom, ezt javaslom." Majd sorra megkérdeztek mindenkit; és ha a jelenvoltak többsége egyetértett, eldöntötték a háború ügyét. És akkor a fetialis egy vashegyű vagy keményre égetett dárdát elvisz az illető nép határaihoz, és ott nem kevesebb, mint három felnőtt férfiember jelenlétében azt mondja:
"Mivel a régi latinok népei és a régi latin emberek a Quirisek római népe ellen cselekedtek, és mivel a Quirisek római népe háborút rendel el a régi latinok ellen, és a Quirisek római népének senatusa elhatározta, helyeselte és megszavazta a háborút a régi latinok népe ellen, ezért a római nép és én a régi latin népeknek és a régi latin embereknek hadat üzenek, és velük háborút kezdek." Amint ezt elmondta, átdobta a dárdát a határon. Ily módon követeltek elégtételt a latinoktól, és üzenték meg a háborút, és ezt a szokást átvette az utókor is.
33. Ancus ezután a flamenek és más papok gondjaira bízta a vallás ügyeit, és újonnan sorozott hadseregével elindult, és támadással elfoglalta Politorium latin városát; követvén a régebbi királyok szokását, akik az állam határai közé befogadott ellenség számával gyarapították Róma hatalmát, az egész lakosságot átköltöztette Rómába. És miután a Palatinus környéke a régi rómaiak települése volt, a sabinok a Capitoliumot s a fellegvárat, az albaiak a Mons Caeliust lepték el, az új lakosoknak az Aventinust jelölték ki. Nem sokkal később Tellenae és Ficana elfoglalása után újabb polgárság csatlakozott hozzájuk. Politorium ellen nyomban megismételték a háborút, mert mihelyt kiürítették, a régi latinok elfoglalták; a rómaiak azért is látták jó okát a város elpusztításának, hogy ne váljék mindig az ellenség menedékévé. Végezetül a csata teljességgel Medulliánál tömörült össze, ahol váltakozó hadiszerencsével, különféle győzelmekkel folyt a harc: a város ugyanis egyrészt erődítésekkel ellátva, erős őrségtől védve biztonságban volt; másrészt a síkságon táborozó latin hadsereg jó néhányszor megütközött közelharcban a rómaiakkal. Végül Ancus valamennyi csapatának erőfeszítésével először győz nyílt csatában; hatalmas zsákmánnyal megrakodva tér vissza Rómába, ott sok ezer latint az állam határai közé fogad, és hogy az Aventinust a Palatinusszal összekösse, Murcia oltáránál telepíti le őket. A Janiculust is hozzácsatolják a városhoz, nem mintha még nagyobb térségre volna szüksége, hanem inkább hogy a domb az ellenségnek fellegvárként hasznára ne váljék; úgy döntöttek, hogy nemcsak fallal erősítik meg, hanem a kényelmesebb közlekedés céljából cölöphidat vernek - ez volt az első ilyen híd a Tiberisen -, úgy kötik össze a várossal. Ugyancsak Ancus király műve a Quirisek árka, amellyel a síkság felől megközelíthető oldalakon megerősítették a várost. Miután Róma hatalma ily nagy mértékben megnövekedett, lakossága megsokasodott, bonyolult kérdéssé vált megkülönböztetni a helyest a helytelentől, és bizony elszaporodtak a titokban elkövetett bűntettek; a szüntelenül növekvő vakmerőség elrettentésére börtönt építenek a város közepén, mely fenyegetően magaslik a Forum fölé. E király uralkodása alatt nemcsak a város növekszik, hanem kitágulnak a szántóföldek és a határok is: Veiitől elhódították a Maesis-erdőt is, ezzel a tengerig terjesztették ki Róma területét, a Tiberis torkolatánál pedig megalapították Ostia városát, s körülötte sópárolókat rendeztek be; Ancus kiváló haditettei közben Juppiter Feretrius templomát is kibővítette.
34. Ancus uralkodása alatt egy Lucumo nevezetű tevékeny és vagyonos ember költözött Rómába, mert mindenáron valami előkelő tisztséget szeretett volna betölteni, és remélte, hogy ott elérheti, ami Tarquiniiben - mivel ott is idegen származásúnak számított - lehetetlen volt számára.
A corinthusi Demaratus fia volt, apja belső háborúskodás folytán menekült el hazulról, és történetesen Tarquiniiben telepedett le, megházasodott, majd két fia született. Lucumo és Arruns néven nevezték őket. Lucumo túlélte apját, és ő lett vagyonának örököse. Arruns előbb halt meg, mint az apja, és feleségét várandósan hagyta hátra; az apa nem sokkal élte túl a fiát, és mivel nem tudott menye terhességéről, úgy halt meg, hogy végrendeletében nem gondoskodott unokájáról; a fiúcska tehát, aki nagyapja halála után így örökségre nem számíthatott, szűkös anyagi helyzete miatt az Egerius nevet kapta. Lucumónak viszont, a vagyon örökösének, a gazdagság már amúgy is a fejébe szállt; gőgjét csak növelte házassága az igen előkelő házból való Tanaquillal, aki nem egykönnyen nyugodott volna bele, hogy férje házában kevésbé előkelő környezetben éljen, mint ott, ahol született. Az etruszkok lenézték Lucumót, a menekült jövevény fiát; Tanaquil meg nem tűrhette ezt a méltatlanságot, így hát elfojtva természetes ragaszkodását szülőföldjéhez, és azért, hogy férjét megbecsült helyzetben lássa, elhatározta, hogy elköltözik Tarquiniiből. Úgy tetszett, hogy céljának Róma a legalkalmasabb: az új nép körében, ahol minden nemesség még friss, és a rátermettség szülötte, meglesz a helye egy erős és dolgos férfinak; elvégre Tatius király is sabin volt, Numát Curesből hívták el királynak. Ancust is sabin anya szülte, nemességének egyedüli bizonyítéka Numa képmása. Az asszony könnyedén rábírja ezt a becsvágyó embert, akinek Tarquinii amúgy is csak az anyja hazája. Fölkerekednek mindenestül, és átköltöznek Rómába. Épp a Janiculushoz érnek; Lucumo ott ül felesége mellett a kocsin, mikor egy kitárt szárnyú sasmadár leereszkedik, könnyedén lekapja és elviszi sapkáját, majd hangos szárnycsattogással kering a kocsi fölött, és mintha isteni megbízatást teljesítene, ismét szépen a fejére helyezi; azután eltűnik a levegőégben. Azt mondják, Tanaquil boldogan fogadta ezt a csodajelet, mert - mint általában az etruszkok - járatos volt az égi jelek magyarázatában. Megölelte férjét, mondván, kimagasló, nagy szerencsét remélhet: mivelhogy olyan madár, arról az égtájról, annak az istennek küldötteként érkezett; jóslatát az ember legkiemelkedőbb testrésze körül jelezte; és vajon nem azért vette-e le az ékességet egy ember fejéről, hogy égi rendelésből helyezze rá vissza. Ilyen reményeket és gondolatokat vittek magukkal megérkezvén Rómába, ahol házat vásároltak, s a férfi fölvette a L. Tarquinius Priscus nevet. A rómaiak körében föltűnt a jövevény meg a gazdagsága; ő pedig szíves szóval, nyájas meghívókkal, jó szolgálatokkal segítette elő szerencséjét, hogy akit csak lehet, megnyerjen magának, míg végül eljutott a híre a királyi palotáig. Hamarosan jobban is megismerte a király, mert oly készségesen és ügyesen segített neki, hogy családias barátságába fogadta, és tanácsát kérte akár magántermészetű, akár állami ügyről esett szó, akár békében, akár háborúban; végezetül a király végrendeletében gyermekei gyámjává tette meg a minden dologban kitapasztalt barátot.
35. Ancus huszonnégy esztendeig uralkodott. Rátermettség és dicsőség dolgában mind a háború, mind a békés uralkodás művészetében bármelyik királyi elődjével fölért. Már a fiai is csaknem felserdültek. Épp ezért sürgette Tarquinius, hogy a királyválasztó népgyűlést mielőbb összehívják. A megjelölt időpontban elküldte a két fiút vadászni. Úgy mondják, ő volt az első, aki mindenáron királyságra pályázott, és beszédet mondott, hogy a nép szavazatait megnyerje magának: Nem új dolog, amire törekszik - mondotta -, ha ő volna az első, talán méltatlankodhatna vagy csodálkozhatna valaki, de ő már a harmadik idegen származású ember, ki Rómában királyi hatalomra pályázik, és maga Tatius nemcsak idegen volt, amikor megtették királynak, hanem éppenséggel ellenség. Numa pedig még a várost sem ismerte, nem is vágyott királyi méltóságra, úgy kínálták fel neki önként. Ő azonban - mondta -, mihelyt a maga gazdája lett, feleségestül, vagyonostul Rómába költözött, életének nagyobbik felét, amelyben már közéleti tevékenységet folytat az ember, Rómában élte le, nem pedig régi hazájában; a politikai és hadiélet római törvényeit, a római vallás szertartásait csöppet sem szégyelleni való mestertől, magától Ancus királytól tanulta; mindenkivel vetélkedett a király iránti odaadás és tisztelet dolgában, a mások iránt való jóindulat tekintetében pedig maga a király sem múlta felül. Nem is hazudott, amikor ezeket kijelentette, s a római nép hatalmas többségének egyetértésével királlyá választotta.
Az egyébként kiváló férfi becsvágya nemcsak addig tartott, amíg a trónra áhítozott, hanem megmaradt uralkodó korában is; volt rá gondja, hogy a maga uralmának megerősítése, de egyszersmind az állam hatalmának növelése végett is még száz főt beválasszon a patríciusok soraiba; ezeket utóbb a "kisebb nemzetségek"-nek hívtak, s szilárdan pártján álltak a királynak, akinek jóvoltából a Curiába bevonultak.
Első háborúját a latinokkal vívta; ott rohammal elfoglalta Apiolae városát; mivel pedig nagyobb zsákmányt ejtett, mint amekkorát a háború híre keltett, fényesebb és szebb kiállítású játékokat rendezett, mint az elődei. Akkor jelölték ki a cirkusz helyét, melynek ma Circus Maximus a neve. A patríciusoknak és a lovagoknak helyet osztottak ki, hogy ki-ki elkészítse nézőtéri ülését, melyeket "fori"-nak neveztek; ezekből a villa formájú, gerendákkal alátámasztott, tizenkét láb magasságban épült páholyokból nézték az előadást. A játékon lovasok és főként Etruriából való ökölvívók szerepeltek. Attól kezdve évről évre fönnmaradtak az ünnepi játékok, melyeket hol Római, hol Nagy Játékoknak hívnak. Ugyanez a király a Forum körül helyeket osztogatott magánosoknak, hogy építkezzenek; oszlopcsarnokokat, üzleteket is létesített.
36. Arra készült, hogy a várost kőfallal körülvegye, amikor vállalkozásában a sabin háború megzavarta. Oly váratlanul jött ez az esemény, hogy az ellenség már az Anio folyón is átkelt, mielőtt még a római hadsereg fölvonulhatott és föltartóztathatta volna őket. Rómában rémület uralkodott; eleinte kétséges volt a győzelem, és mindkét részről nagy veszteséggel folyt a harc. Később az ellenség csapatai visszavonultak táborukba, és időt engedtek a rómaiaknak, hogy erejüket összeszedve, újrakezdjék a csatát. Tarquinius pedig fölismerve, hogy a hadseregnek leginkább a lovasság a gyengéje, elrendelte, hogy a Ramnes, Tities és Luceres nevű lovasszázadok mellé, akiket még maga Romulus szervezett, újakat állítsanak fel, azok az ő nevét viseljék, és azt hagyják az utókorra. Mivel annak idején Romulus jóslatot kért erre rendelkezése előtt, Attus Navius, az akkori idők hírneves augurja kijelentette, hogy a madarak kedvező jelzése nélkül sem a régi szokásokon változtatni, sem újakat bevezetni nem lehet. Haragra gerjedt ettől a király, és gúnyt űzve - úgy mondják - az augur tudományából, így szólt: "Rajta hát, te szent ember, kérj jóslatot, hogy megtörténhet-e az, amit én most fejemben forgatok?" A jós megkérdezvén a madarakat, annyit szólt csupán, hogy bizony megtörténhet.
"Nekem pedig az járt az eszemben, hogy te majd egy borotva pengéjével kettészelsz egy köszörűkövet. Nosza, fogd csak, és vidd véghez, ha egyszer a madaraid ezt lehetségesnek jövendölik." A jós pedig - állítólag - habozás nélkül kettészelte a követ. Attus födött fejű szobra ott állt valamikor a történet színhelyén, a Comitium lépcsőin a Curiától balra; a köszörűkövet is ott helyezték el - mint mondják - emlékeztetőül e csodás eseményre, az utókor számára. Az biztos, hogy a madárjóslatoknak és a madárjósok papi személyzetének annyira megnövekedett a becsülete, hogy azontúl akár háborúban, akár békében, semmi sem történhetett, amíg jóslatot nem kértek; a népgyűléseket, a katonai sorozásokat, a legfontosabb államügyeket elhalasztották, ha a madarak kedvezőtlen előjeleket küldtek. Tarquinius maga sem változtatta meg akkor a lovas centuriákat: csak megduplázta a létszámot úgy, hogy a három centuria ezernyolcszáz lovast számláljon; ezeket, akik a csapatokhoz csatlakoztak, "utóbb-jöttek"-nek nevezik. Manapság, mivel a számuk megduplázódott, "hat centuriá"-nak hívjuk őket.
37. Így megnövelvén a csapatok létszámát, újból fölveszi a harcot a sabinokkal. Hanem azonkívül, hogy megnövelte a római hadsereg erejét, titokban még cselt is alkalmazott; az Anio partján halomban heverő fát fölgyújtva a folyóba dobatta; a szél nemcsak a lángot szította, de jó néhány fatuskót el is sodort, és föltorlaszolt a híd cölöpei körül, s a híd kigyulladt. Ez a dolog már csata közben is megrémítette a sabinokat, s amikor szétszóródtak, menekülésüket is meggátolta: sokan, ha megmenekültek is az ellenségtől, belevesztek a folyóba; fegyverzetüket elsodorta a Tiberis Rómáig, ahol fölismerték őket, mielőtt még a hírmondó elmondhatta jelentését a győzelemről. Ebben a csatában kiváltképpen a lovasság aratott dicsőséget: a két szárnyon helyezkedtek el, és mikor középütt a velük egy vonalban fölsorakozott gyalogságot visszaszorították, úgy törtek elő két oldalról, hogy - mint mondják - nemcsak megállították a hátrálókra egyre hevesebben támadó sabin legiókat, hanem váratlanul meg is futamították őket. A sabinok rendezetlen sorokban futva menekültek a hegyekbe, de csak kevesen jutottak el odáig; javarészt, mint már említettem, a folyónak szorították őket. Tarquinius úgy vélte, hogy tovább kell üldöznie a megrémült hadat, és miután a zsákmányt s a foglyokat elküldte Rómába, hatalmas halomba rakatta, és - Vulcanusnak ajánlva - fölgyújtotta az ellenségtől zsákmányolt fegyvereket, majd tovább nyomulva betört seregével a sabinok területére. A sabinok ámbár vereséget szenvedtek, s eredményesebb harcra már reményük sem lehetett, meggondolásra pedig nem maradt idejük, szedett-vedett hadseregükkel ellenálltak; mikor ismét szétszórták őket, és már-már mindent veszni láttak, békét kértek.
38. Collatiát és a városon innen fekvő területet elvették a sabinoktól; Egeriust - a király testvérbátyjának a fiát - hagyták hátra Collatia városparancsnokaként. Collatia városa, amint olvasom, ekképpen adta meg magát, s a megadás szövege így hangzott: A király megkérdezte: "Ti vagytok-e a követek, akiket Collatia lakossága szószólóiként küldött, hogy magatokat és Collatia lakosságát a kezünkbe adjátok?" "Mi vagyunk." "Hatalmában áll-e Collatia lakosságának, hogy ezt megtegye?" "Hatalmában áll." "Átadjátok magatokat és Collatia népét, a várost, a szántóföldeket, vizeket, határköveket, szentélyeket, a vallási szertartásokhoz és emberi életmódhoz szükséges fölszereléseket az én kezembe, valamint a római nép hatalmába?" "Átadjuk." "Én pedig átveszem."
A sabin háború befejezése után Tarquinius diadalmasan tért vissza Rómába. Majd a régi latinok ellen indított háborút. Ott sohasem került sor döntő jelentőségű ütközetre, hanem az egyes városokat megtámadva végül valamennyi latin nevű települést meghódította: Corniculum, Ó-Ficulea, Cameria, Crustumerium, Ameriola, Medullia, Nomentum - ezek vagy régi latin települések voltak, vagy olyan népeké, akik a latinokhoz csatlakoztak. Ezután békét kötöttek.
A békében megindított munkákat még nagyobb lelkesedéssel végezte, mint amilyen lendülettel háborút viselt, s így a nép semmivel sem élt nagyobb nyugalomban otthon, mint amikor katonáskodott. Arra készült ugyanis, hogy a várost, amely részben még nem volt megerődítve, kőfallal veszi körül - e munka megindítását a sabin háború zavarta meg -, majd a Forum körül elterülő, mélyebb helyeket és más, a dombok határolta völgyeket, mivel a síkságról nehezen folyt le a víz, a Tiberisbe vezető csatornákkal csapolta le, továbbá lerakta az alapjait a capitoliumi Juppiter-templomnak - szinte megsejtvén a hely eljövendő nagyságát -, ekként váltva be a sabin háború idején tett fogadalmát.
39. Ez idő tájt mind látszatra, mind következményeire nézve rendkívüli csoda történt a királyi palotában: egy Servius Tullius nevű alvó fiúcskának - így szól a történet - sok ember szeme láttára lángra lobbant a feje. E nagy esemény keltette hangos lármára fölserkent a királyi pár, és amint egyik házicseléd vízért szaladt, hogy megfékezze a lángokat, a királyné visszatartotta; mihelyt a zajongás elült, megtiltotta, hogy a fiúhoz hozzányúljanak, amíg magától föl nem ébred; s azután az álommal együtt a láng is elszállt. Akkor pedig félrevonta férjét, így szólt Tanaquil: "Látod-e ezt a fiút, akit mi ily szerény módon nevelünk? Elhiheted nekem, válságos időkben ő lesz a mi fénysugarunk, fenyegetett királyságunk védelmezője; ezentúl a legnagyobb figyelemmel neveljük, mert hatalmas dicsőséget hoz még miránk és Rómára egyaránt." Ettől kezdve a fiúval gyermekükként bántak, és lehetővé tették, hogy elsajátítsa valamennyi ismeretet, amely a nagy szerencse várományosainak elméjét csiszolni hivatott. És könnyedén bekövetkezett, amit az istenek is úgy akartak: az ifjú valóban királyi jellemmé fejlődött, és mikor Tarquinius vő után nézett, a római ifjúság egyetlen tagja sem vehette föl vele a versenyt semmilyen tekintetben, a király tehát neki adta leánya kezét.
Bármi volt is az oka ennek a nagy tisztességnek, azt már mégsem hihetjük, hogy Servius anyja, vagy kiskorában éppenséggel ő maga is rabszolga lett volna. Én inkább azoknak a véleményét osztom, akik így mesélik el a dolgot: amikor Corniculum városát elfoglalták, megölték Servius Tullius nevű fejedelmét; feleségét, aki férje halálakor várandós volt, fölismerték a többi rabnő között, és a római királyné, tekintettel kivételes nemesi rangjára, nem engedte, hogy rabszolgasorsra jusson; az asszony Rómában, a királyi palotában hozta világra fiát; e nagy jótétemény nyomán szívbéli barátság fejlődött ki a két asszony között, s a fiúcskát, aki kicsi kora óta a palotában nevelkedett, szeretet és megbecsülés övezte: anyjának a sorsa, hogy szülővárosának elfoglalása után az ellenség kezére jutott, volt az oka annak, hogy Serviusról azt hitték: rabnőnek a fia.
40. Tarquinius uralkodása kezdetétől számítva mintegy harmincnyolc év elteltével nemcsak a király, hanem az Atyák és a nép is igen nagy megbecsülésben részesítette Servius Tulliust. Akkor Ancus két fia, már előzőleg is erősen méltatlankodott azon, hogy gyámjuk csel útján elüldözte őket atyjuk országából, s hogy Rómába idegenből jött, még csak nem is a szomszédos, itáliai törzsből való király uralkodik; de a méltatlanság most meg is növekedett a szemükben: ha még Tarquiniusról sem rájuk száll vissza a királyi hatalom, hanem még mélyebbre, szolgák kezébe süllyed, hogy ugyanabban az államban közel száz esztendővel az istentől fogant Romulus után, aki még istenként a földön élt, maga uralkodott, hogy tehát őutána egy rabnő, rabszolgafia tartsa kezében a hatalmat; gyalázat a közös római névre, de kiváltképpen az ő családjukra, hogy noha Ancus király férfisarjadéka él, megtűrik, hogy Rómában jövevény, sőt, még annál is alávalóbb szolga uralkodjék. Elhatározzák, hogy a gyalázatot fegyverrel szüntetik meg. A jogtalanság okozta fájdalom azonban főként Tarquinius, nem pedig Servius ellen lobbantotta föl haragjukat; először is azért, mert a király ha életben marad, súlyosabb bosszút áll a gyilkosságért, mint valamely magánember, aztán meg ha megölik is Serviust, választ majd a király másik vőnekvalót magának, s megteszi örökösévé - így hát inkább a király ellen szőnek cselt. A gaztettre két szilaj természetű pásztort választanak ki, s azok megszokott, paraszt szerszámaikkal fölszerelve bemennek a királyi palota előcsarnokába, és veszekedést színlelnek hangosan, ahogy a torkukon kifér, hogy magukra vonják a királyi szolgaszemélyzet figyelmét; majd mindketten a királyt szólítják, és zajongásuk eljut a palota belsejébe, míg végül maga elé hívatja őket Tarquinius; előbb mindketten egyszerre hangoskodnak, majd fölváltva igyekeznek túlkiabálni egymást; a lictor csöndet parancsol, és fölszólítja őket, hogy előbb egyik, majd a másik beszéljen, végül fölhagynak vele, hogy egymás szavába vágjanak. Egyik pásztor, úgy, amint eltervezték, belefog a mondókájába; miközben a király figyelmesen, teljesen elmerülve hallgatja, a másik bárdját előrántva, fejbe vágja Tarquiniust; majd otthagyva, a sebben feledi a szerszámot, mindketten kirohannak az ajtón.
41. Mialatt a haldokló Tarquiniust környezetének tagjai fölemelték, a lictorok már el is fogták a menekülőket. Zajongás, népcsődület, az emberek egymástól tudakolják, hogy mi történt. Tanaquil a fölfordulás közepette elrendeli, hogy zárják be a királyi palota kapuit, kizavarja a bámészkodókat. Nagy serényen összeszedi a seb gyógyításához alkalmas gyógyszereket, mintha még volna remény a gyógyulásra, majd más intézkedésekhez folyamodik, ha mégis csalatkoznék reményében. Hamar elküld Serviusért, kinek jobbját megragadva rámutat már-már halott férjére, s így kéri, álljon bosszút ipáért, s ne tűrje, hogy vele kényük-kedvük szerint bánjanak el ellenségeik. "Tiéd a királyi hatalom, Servius - mondta -, ha férfi vagy, és nem azoké, akik mások keze által követték el ezt a szörnyűséges gaztettet. Talpra hát, kövesd az isteneket, útmutatóidat, akik isteni tűzzel övezve fejedet, jövendölték meg egykor dicső híredet. Most hát lelkesítsen ama isteni láng; most jött el valóban az ébredés ideje. Mi idegenek voltunk, úgy uralkodtunk; mindig arra gondolj csupán, hogy ki vagy, s ne arra, hogy honnan való. S ha ez a váratlan esemény megbénítja a fejedet, menj az enyém után." Már alig tarthatták föl a tömeg zajongását, nyomását, ekkor Tanaquil a palota fölső részén a Nova Viára nyíló ablakból - a király ugyanis Juppiter Stator templomának szomszédságában lakott - beszédet intéz a néphez. Azt mondja: legyenek nyugodtak; a király egy váratlan csapástól elkábult: a fegyver nem fúródott mélyen a testébe; már magához is tért; megvizsgálták a sebet, és megtisztították a vértől; jóra fordul minden; bízik benne, hogy mihamar viszontlátják a királyt; időközben arra kéri a népet, Servius Tullius szavának engedelmeskedjék; ő lát törvényt, ő gyakorolja majd a király valamennyi teendőjét. Servius pedig megjelent királyi ruhában, lictoraival, és leülve a királyi székre, némely ügyben meghozta döntését, másban úgy tesz, mintha előbb megbeszélné még a királlyal. Így aztán néhány napon keresztül, mikor Tarquinius már elköltözött az élők világából, halálát eltitkolván, úgy tett, mintha csak helyette működnék, közben pedig a maga hatalmát erősítgette; végül kiderült a dolog, oly nagy volt a sírás-rívás a palotában. Servius erős őrségre támaszkodva volt az első király, aki a nép határozata nélkül, pusztán a patríciusok akaratából uralkodott. Ancus fiai pedig, mihelyt hírül vették, hogy vétkük segítőit kézre kerítették, hogy a király él, és Servius mekkora hatalmat élvez, száműzetésbe vonultak Suessa Pometia városába.
42. Servius családi kapcsolataival szinte jobban megerősítette hatalmi helyzetét, mint hivatalos intézkedéseivel; s hogy Tarquinius fiai ne tápláljanak olyan indulatokat személyével szemben, mint Ancus fiai Tarquinius ellen, hozzáadta két leányát Lucius és Arruns Tarquiniushoz, a király két fiához; hanem emberi okoskodás csak nem törheti meg a végzet kényszerítő hatalmát; ellenkezőleg, királysága akkora irigységet keltett, hogy még háznépe körében is mindenféle ármánykodás és gyűlölség burjánzott.
A fönnálló nyugalmas helyzet szempontjából éppen jókor tört ki a háború Veiivel - a fegyverszünet ideje ugyanis lejárt -, és más etruszk népekkel. Ebben a háborúban Serviusnak csillogott mind katonai erénye, mind jó szerencséje; az ellenség hatalmas seregét szórta szét, s amikor visszatért Rómába, nem volt többé kétséges a királyi tekintélye, akár a senatus, akár a nép hangulatát tették próbára. Most aztán hozzáfogott a békés idők legnagyobb művéhez; mint ahogy Numa a vallás rendszerének megszervezője, Servius úgy vonul be az utókor emlékezetébe, mint aki államunkban a rendek elkülönítését valósította meg, s ezzel világosan megkülönböztette egymástól az egyes osztályok rang és vagyon szerint való fokozatait. Bevezette ugyanis a censust, a jövendőbeli birodalom legüdvösebb intézményét, amelynek révén az állami kötelezettségeket akár háború, akár béke idején nem személyenként osztották szét, mint annak előtte, hanem az illető vagyoni helyzetének megfelelően; a census alapján osztályokat és centuriákat szervezett, és megalkotta ezt a háborúban és békében egyaránt kitűnő rendet.
43. Azokból, akiknek a vagyona százezer as-ra vagy annál is többre rúgott, nyolcvan centuriát szerveztek, negyvenet az idősebbekből, negyvenet az ifjakból - együttesen első osztály volt a nevük -, az idősek feladata, hogy készen álljanak a város védelmére, a fiataloké, hogy külháborút viseljenek: előírásos fegyverzetük, mely testük védelmére szolgált, a következő volt: bőrsisak, kerek pajzs, lábszárvédő, mellvért - mindez bronzból; támadó fegyverük a lándzsa és a kard. Ehhez az osztályhoz csatoltak még két kézműves centuriát, melyeknek tagjai nem fegyveres szolgálatot teljesítettek: feladatukká tették, hogy háborúban a hadigépeket kezeljék. A második osztály a százezer és hetvenötezer as között mozgó vagyon birtokosaiból állott, ezekből - öregekből és fiatalokból egyaránt - húsz centuriát írtak össze; kerek pajzs helyett bőrpajzsot viseltek, mellvért kivételével azonos fegyvereik voltak az előbbiekkel. A harmadik osztály számára ötvenezer as vagyont állapított meg; ugyanannyi volt itt is a centuriák száma, ugyanolyan a kor szerinti megoszlás; a fegyverzeten sem változtatott, csak a lábszárvédő maradt el. A negyedik osztály tagjainak vagyona huszonötezer as, a centuriák száma ugyanannyi, mint az előző osztályban, a fegyverzet megváltozik, nem maradt más, csak a lándzsa meg a hajítódárda. Az ötödik osztály létszáma nagyobb a többinél; harminc centuriát szerveznek belőlük; ezek parittyákat és hajításra alkalmas köveket hordanak maguknál; hozzájuk tartoznak még a kürtösök és trombitások, akiket két centuriába osztottak be; ennek az osztálynak a vagyonát tizenegyezer as-ban állapították meg. A lakosság hátralevő része ennél is kevesebb vagyonnal rendelkezett; ezekből egy centuriát alakítottak, és fölmentették őket a katonai szolgálat alól. Miután Servius a gyalogságot ily módon fölfegyverezte és fölosztotta, az állam előkelőiből tizenkét lovas centuriát sorozott be; ezenkívül a Romulus alakította három lovas centuria helyett még hatot szervezett, de régi néven, amelyet a jóslatok idején nyertek. Lovak vásárlására tízezer as-t kaptak közpénzből, az állatok eltartására pedig az özvegyekre kivetett évi két-kétezer as-t juttatták nekik. Ily módon a király a terheket a szegényekről a gazdagokra hárította: és még megtisztelő rangot is adott nekik: nem tartotta fönn ugyanis a Romulustól örökül hagyott, s a többi király által megőrzött, fejenkénti szavazás rendjét, mely azonos érvényességet és azonos jogot biztosított mindenkinek, hanem fokozatokat állapított meg, melyek szerint úgy tetszett, mintha senkit sem zártak volna ki a szavazásból, és a hatalom mégis teljesen az állam előkelőségeinek kezében futott össze: elsőként ugyanis a lovagokat szólították szavazásra, majd az első osztály nyolcvan centuriáját, és ha nem volt meg az egyetértés - ami csak nagy ritkán esett meg -, a második osztály szavazatát kérték, ennél alább jóformán sohasem kellett ereszkedniök, vagyis annyira, hogy a legalsóbb néposztályokra sor kerüljön. Nem kell csodálkoznunk, hogy ez a mai rendszerünk a maga teljes harmincöt tribusával, valamint az ifjakból és öregekből álló kétszer annyi centuriájával korántsem egyezik a Servius Tullius által meghatározott számmal. Servius a kerületek és a már betelepített dombok figyelembevételével négyfelé osztotta a várost, s az egyes részeket, gondolom, a kirótt adó nevéről (a tributumról) tribusoknak nevezte. Az is az ő gondolata ugyanis, hogy ki-ki vagyoni helyzete szerint egyenlő módon adózzék; ezek a tribusok aztán sem a centuriák számával, sem azok megoszlásával nem álltak semmiféle összefüggésben.
44. Az adóbecslés befejeztével ennek végrehajtását Servius egy igen szigorú törvény meghozatalával kívánta gyorsítani; börtönbüntetéssel, sőt halállal fenyegetvén mindenkit, aki nem becsültette meg vagyonát, elrendelte, hogy valamennyi római polgár, lovas és gyalogos egyaránt ki-ki a maga centuriája körében hajnalban jelenjék meg a Mars-mezőn. Mihelyt ott mind felsorakoztak, disznó-, juh- és birkaáldozat bemutatásával tisztította meg őket bűneiktől, s ekként befejezvén a "lustrum" tisztító ünnepét, így nevezte el a vagyonbecslést is, mivelhogy ezzel ért véget. Ezen a "lustrum"-on állítólag nyolcvanezer polgár nevét vették nyilvántartásba; legrégibb történetírónk, Fabius Pictor, hozzáfűzi, hogy ez csupán a fegyverforgató férfiak száma.
Ennyire nagyszámú lakosság miatt szükségesnek látszott, hogy megnöveljék a város területét. Servius a városhoz csatolta tehát a Quirinalis és a Viminalis dombot; ezután tovább építette az Esquiliaet, és maga is oda költözött, hogy e lakónegyednek kellő megbecsülést biztosítson; továbbá sáncokkal, árkokkal és fallal vette körül Rómát; ily módon kijjebb tolta a pomeriumot is. A pomerium, ha a szó puszta jelentését tekintjük, annyit jelent, mint "postmoerium": tulajdonképpen inkább "circamoerium" (a fal két oldalán húzódó sáv), melyet az etruszkok, hajdanában, amerre a falakat építeni akarták, jóslatokat kérve és mindkét oldalról biztos határokat kijelölvén, szabadnak nyilvánítottak, valahányszor új várost alapítottak, mégpedig úgy, hogy sem befelé ne állhassanak épületek - nem úgy, mint manapság -, és a külső oldalon is maradjon egy emberi művelés nélkül hagyott földsáv. Ezt a keskeny területet, amelyen akár lakni, akár szántani-vetni tilos volt, "pomerium"-nak hívták a rómaiak, nemcsak mert a városfal mögött feküdt, hanem azért is, mert a fal is mögötte húzódott; és valahányszor a népesség növekedésével kijjebb kellett tolni a falakat, egyszersmind a megszentelt határokat is kiszélesítették.
45. A város állami tekintélye megnőtt, mind háborús, mind békés időkben alkalmas belső szervezettségre tett szert; Servius tehát arra törekedett, hogy ne mindig fegyveres erővel, hanem bölcs előrelátással is növelje Róma hatalmát, s egyszersmind szépségét is emelje valamelyest. Már akkor nagy hírben állt az Ephesusi Diana szentélye; úgy hírlett, hogy ezt az asiai városállamok közösen építették. Servius csodálattal emlékezett meg erről az egyetértésről és közös isteneikről a latin előkelőségek körében, akikkel készakarva mind magánemberként, mind hivatalosan barátságot kötött. Folyton-folyvást ismételgetve szavait, elérte, hogy a latinok a római néppel közösen templomot emeltek Dianának Rómában. Ezzel elismerték Róma felsőbbségét, amiből később oly gyakran támadt háború. A latinok nem is igen törődtek ezzel a dologgal, hisz annyiszor tettek már eredménytelen kísérletet, és akkor mégis akadt egy sabin férfi, aki elérkezettnek látta az alkalmat, hogy a maga elgondolásából visszaszerezze a hatalmat. Az egyik sabin gazda házában világra jött egy csodálatosan nagy és szép üsző; két szarva századokon keresztül Diana templomának csarnokában függött e csoda emlékezetére. A dolgot csodának tekintették, mint ahogy az is volt; s a jósok azt jövendölték, hogy amely város polgára Dianának áldozza az üszőt, azé lesz a hatalom. Ez a mendemonda eljutott a Diana-szentély elöljárójának a fülébe is; a sabin gazda pedig az első napon, amely áldozat bemutatására alkalmasnak mutatkozott, behajtotta az üszőt Rómába, Diana templomához, és ott az oltár előtt fölajánlotta az istennőnek. A templom római papja megbámulta ugyan az áldozati barom hírhedten hatalmas termetét, mégis jól emlékezvén a jóslatra, így szólt a sabinhoz: "Hogyan gondolod ezt, jó idegen? Tisztátalanul mutatnál be áldozatot Dianának? Előbb élő vízben kell megmártanod magadat. Amott, a völgy mélyén folyik a Tiberis." Az idegen tisztelte a vallást, s hogy a jóslat szerint való eredmény bekövetkezzék, mindent a szabálynak megfelelően akart elvégezni; nyomban lement hát a Tiberishez: eközben a római föláldozta az üszőt Dianának. Örült is neki nagyon a király meg a város népe.
46. Ámbár Servius évek óta kétségtelenül kezében tartotta a hatalmat, mégis fülébe jutott az ifjú Tarquinius itt-ott elejtett szava, hogy ő nem a nép akaratából uralkodik; így hát miután az ellenségtől elfoglalt földeket fejenként, személy szerint kiosztotta, mindenkinek a rokonszenvét elnyerte, bátran odaállt a nép elé, hogy megkérdezze: "Akarják-e, óhajtják-e, hogy ő legyen a király?" Soha nem látott egyetértéssel választották királlyá. Ez azonban mit sem csökkentette Tarquinius reménységét, hogy megszerezze a trónt magának; ellenkezőleg, még biztosabban számított rá, mivel tudta, hogy a senatus helyteleníti a nép javára történt földosztást, úgy vélte, most még hevesebben vádolhatja Serviust az Atyák előtt, és itt az alkalom, hogy megerősítse a maga helyzetét a Curiában - nagyra törő fiatalember volt, és becsvágyát otthon, felesége Tullia is egyre tüzelte.
Mert a római királyi ház is követte a bűnös tragédiák példáját, hogy mihamarabb meggyűlöljék a királyokat, eljöjjön a szabadság, és véget vessen a bűnben fogant királyi hatalomnak. Ennek a L. Tarquiniusnak - nem tudni, Priscus Tarquiniusnak fia-e vagy unokája; én a történetírók többségével együtt a fiának tartom - volt egy bátyja, Arruns Tarquinius, egy szelíd lelkületű ifjú. A két fiatalember - amint már említettem - feleségül vette Tullus király két leányát, akik maguk is különböztek egymástól jellemükben. A véletlen műve volt, hogy nem a két szilaj természetű házasodott össze - úgy vélem, a római nép szerencséjére -, azért, hogy Servius uralkodása valamelyest tovább tartson, és megvethesse az állami élet erkölcsi alapjait. A vad lelkületű Tarquinia fájlalta, hogy férjében a hatalomvágynak, a vakmerőségnek nyomát sem találja. Teljességgel a másik Tarquiniushoz vonzódott, azt csodálta, mondván, hogy az az igazi férfi, az igazán királyi vérből való; húgát megvetette, amiért szerencsésen ilyen férjre találva, asszonyaként nem támogatja merészen. A hasonló természet csakhamar egymáshoz vonzza őket, hiszen rendszerint a gonoszhoz gonosz illik leginkább, de a mindent fölforgató zűrzavar kezdeményezője ezúttal az asszony volt. Rákapott a titkos beszélgetésekre a másik asszony férjével, és nem volt gyalázkodó szó, amivel férjét a bátyja előtt, húgát a férje előtt ne illette volna, erősen bizonygatta, hogy jobban járt volna, ha maga elözvegyült, a férfi pedig nőtlen maradt volna, mint hogy rossz házasságban élnek, és mindkettőjüket megbénítja házastársuk erőtlen gyávasága; ha az istenek olyan férjet adtak volna neki, amilyet érdemel, egykettőre a maga házában teremtene olyan királyi hatalmat, mint amilyet apjánál lát. Hamarosan eltölti a maga vakmerőségével az ifjú lelkét; Lucius Tarquinius és a kisebbik Tullia, miután csaknem egymás után következő két temetéssel az új nász számára szabaddá tették otthonukat, házasságot kötöttek, melyet Servius inkább nem ellenzett, semmint helyeselt.
47. És most napról napra nagyobb veszély fenyegette Tullius öregségét, egyre bizonytalanabbá vált királysága; mert az asszony egyik bűntett után máris a másik felé sandított. Férjének nem volt tőle se éjjele, se nappala, nehogy végül is kiderüljön: hiába lettek nemrégiben testvérgyilkosok; nem az hiányzott neki, hogy valaki feleségének mondhassa magát, sem az, hogy valakivel némán rabszolgaságban éljen - hanem olyan emberre vágyott, aki méltónak véli önmagát a királyságra, aki nem feledkezik meg róla, hogy Tarquinius Priscusnak a fia, s aki inkább birtokolni akarja a hatalmat, mintsem annak elérését remélni. "Ha te az vagy, akinek véltelek, mikor házasságra léptem veled, uramnak s királyomnak nevezlek; de ha nem az vagy, akkor rosszabbra fordult a sorsom, mert a tunyasághoz bűn is társult. Miért nem fogsz fegyvert? Nem származol se Corinthusból, se Tarqiniiből, mint apád, nem kell idegen trónra törnöd: házad és hazád istenei, atyád képmása és királyi palotád s a palotában a királyi trón, valamint a Tarquinius név - mindez királlyá avat, királlyá tesz téged. Vagy ha ehhez nincs bátorságod, minek vezeted orránál fogva Rómát? Miért tűröd, hogy királyfinak tartsanak? Térj vissza innen Tarquiniibe vagy Corinthusba; süllyedj vissza nemzetségedhez, hiszen olyan vagy, mint öcséd, nem pedig mint apád." Ilyen és ehhez hasonló szidalmakkal ösztökéli az ifjú embert, s maga sem nyugodhat bele, hogy míg Tanaquil, az idegen asszony, véghez tudta vinni, hogy egymás után kétszer is megszerezte a koronát, egyszer a férjének, másszor a vejének, ő, a királyi vérből való leány, mit se számítson, ha arról van szó, ki legyen király, s ki ne.
Felesége őrjöngő becsvágya Tarquiniust is tettre buzdította, meglátogatta a patríciusokat, kiváltképpen a kevésbé előkelő családokat, és támogatásukat kérte; emlékeztette őket, hogy atyja mennyi jót tett velük; úgy illenék, hogy most leróják hálájukat neki, ajándékokkal vesztegette meg a fiatalembereket; fényes ígéreteivel, valamint a királyra szórt vádaskodásaival mindenfelé nagy befolyásra tett szert. Végül úgy látta, elérkezett az ideje, s egy csapat fegyveres kíséretében megrohanta a Forumot. Majd általános rémületet keltve, leült a királyi palotában a trónszékre, és kikiáltó útján a palotába hívatta a patríciusokat, Tarquinius király színe elé. Az Atyák nyomban összegyűltek, némelyek már a dologra felkészülve érkeztek, mások azért jöttek, mert féltek, hogy távolmaradásuk vesztüket okozza; az újszerű, meglepő fordulat megdöbbentette őket, úgy vélték, Serviusnak betelt a végzete. Tarquinius ekkor rágalmazni kezdte a királyt alacsonyrendű származása miatt: "Az a rabnőtől született rabszolga apja szégyenletes halála után meg sem tartotta a interregnumot, mint annak előtte szokásban volt, a királyi széket egy asszony ajándékaként foglalta el, nem pedig a királyválasztó népgyűlés egybehívása, a nép szavazata útján, az Atyák jóváhagyásával. Születésénél fogva, és mivelhogy ily módon jutott királyságra, a nincstelenek kegyét hajhászta, akik közül maga is származott, gyűlölte a tőle idegen előkelő rendbelieket, földbirtokaikat kiosztotta az aljanépnek; valamennyi terhet, melyet azelőtt a közösség viselt, az állam előkelőire hárított át; azért vezette be a censust, hogy a gazdagok vagyonát megirigyeltesse, és minden készen álljon, hogy amikor kedve támad, odaajándékozza a szűkölködőknek."
48. E szónoklat kellős közepén érkezett meg Servius, akit egy rémült hírnök serkentett fel, s a királyi palota csarnokából azt kiáltotta neki: "Mi dolog ez, Tarquinius? Hogyan merészelted, míg én élek, egybehívni az Atyákat, és elfoglalni királyi székemet?" Mire Tarquinius dölyfösen azt válaszolta, hogy ő az apja helyét foglalta el; sokkal jobb, ha egy király fia örökli a trónt, nem pedig rabszolga; Servius épp elég sokáig vezette orránál fogva és sértegette gazdáit. Ekkor a két párt hívei között zajongás támadt; és máris összecsődült a nép a Curiánál; nyilvánvalóvá vált, hogy aki most győz, annak kezében marad a hatalom. Ekkor Tarquinius, a helyzet adta kényszerűségből a legnagyobb vakmerőségre vetemedve, mivel életkor és testi erő neki kedvezett inkább, derékon kapta Serviust, kivitte a tanács házából, s lehajította a lépcsőn; majd visszatért, hogy a senatus együtt maradjon.
A király szolganépe és kísérete szétszaladt; maga Servius csaknem félholtan, a királyi kíséret nélkül futott háza felé, amikor Tarquinius emberei, akiket az a menekülő üldözésére küldött, megölték. Föltehető - mivel az asszony egyéb gaztettől sem riadt vissza -, hogy a gyilkosság Tullia biztatására történt. Annyi mindenesetre biztos, hogy Tullia kocsin hajtatott a Forumra, és ügyet sem vetve az ottani férfisokaságra, kihívatta férjét a Curiából, és elsőként szólította királynak. Férje fölszólítására, hogy távozzék ebből a kavargásból, hazafelé indult, és a Vicus Cyprius fölső végéhez érkezett, ahol nemrégiben még Diana szentélye állt; ott jobbra kanyarodott a Clivus Urbius felé irányítva a kocsit, hogy az Esquilinus dombra érjen; ekkor a kocsis holtsápadtan megállt, megrántotta a gyeplőt, és megmutatta úrnőjének Servius földön heverő tetemét. Förtelmes és embertelen bűntett emlékezetét őrzi az a hely - Vicus Sceleratusnak hívják -, amelyen, úgy mondják, nénje és férje bosszuló szellemeinek ösztökélésére Tullia keresztülgázolt kocsijával apja holttestén; a vér és az apagyilkosság nyoma meglátszott a vöröslő kocsin, összefröcskölte és beszennyezte Tulliát, ő pedig magával vitte a vérfoltokat férje otthonának házi isteneihez, akiknek haragja folytán a királyi hatalom baljóslatú kezdetét hamarosan hasonló vég követte.
Servius Tullius negyvennégy esztendeig uralkodott oly módon, hogy jó és mértéktartó királyi utód is aligha vehette volna föl vele a versenyt; az is növeli dicsőségét, hogy vele együtt meghalt az igazságos és törvénytisztelő királyi hatalom. De bármily szelíd, bármily mértékletes volt is hatalma, szándékában állott, némely szerzők szerint, hogy lemondjon róla, mivelhogy az egy ember hatalmát jelentette; hogy hazáját szabaddá tegye, le is mondott volna, ha családjának egyik bűnös tagja közbe nem lép.
49. Ezután kezdte meg uralkodását L. Tarquinius, akire a Superbus melléknevét ragasztották rá cselekedetei miatt, mivelhogy vő létére nem engedte apósát eltemetni, mondván, hogy Romulus is temetetlen pusztult el: továbbá megölette a legelőkelőbb patríciusokat, akikről úgy vélte, hogy Servius oldalán állottak. Csakhamar rádöbbent, hogy a hatalom megszerzésének törvénytelen módja, melyet maga alkalmazott, ellene is például szolgálhat, így hát testőrséggel vette magát körül: a hatalomhoz ugyanis nem volt egyéb joga, csupán az erőszak, mert sem a nép akarata, sem a senatus határozata nem tette királlyá; ráadásul, mivel a polgárok rokonszenvének megnyerésére reménye sem lehetett, rettegésben tartotta őket, hogy megvédje hatalmát. Mind több embert akarván megfélemlíteni, főbenjáró pörökben maga ítélkezett a tanács meghallgatása nélkül: halálra ítélhetett, száműzhetett, vagyonától megfoszthatott nemcsak gyanús vagy bűnös személyeket, hanem olyanokat is, akiktől egyebet nem, csakis zsákmányt remélhetett. A senatorok száma ily módon nagymértékben megcsappant, és Tarquinius elrendelte, hogy újabbak megválasztására nem kerülhet sor; azt akarta ugyanis elérni, hogy a testület kis létszáma miatt jelentéktelenné váljék, és ne méltatlankodjék azon, hogy mit sem cselekedhet. Ő volt az első király, aki szakított az ősi szokással, amely szerint minden közügyet a senatusban tárgyaltak meg; az államot háza népének határozataival igazgatta; háborút üzent, békét, állami szerződéseket és szövetségeket a maga belátása szerint kötött vagy bontott föl, akivel csak kívánt, a nép és a senatus határozata nélkül. Erősen igyekezett, hogy a latin nép rokonszenvét elnyerje, hogy idegen támogatással nagyobb biztonságban élhessen a római polgárok között; a latinok előkelőségeivel nemcsak vendégbarátságot kötött, hanem rokoni kapcsolatra is lépett, például a tusculumi Octavius Mamiliusszal - a legelőkelőbb latinnal, aki, ha a hírnek hihetünk, Ulixestől és Circe istennőtől származott. Ehhez a Mamiliushoz adja férjhez leányát, és ezzel veje számos rokonának, barátjának rokonszenvét megnyeri magának.
50. Tarquinius tekintélye már erősen megnövekedett a latinok előkelő családjainak a körében, s ő egy napon Ferentina ligetébe hívta őket össze, mert közös dolgaikról óhajtott tárgyalni velük. Számosan gyülekeztek már pirkadatkor; Tarquinius maga sem feledkezett meg az időpontról, mégis, csak kevéssel napnyugta előtt érkezett meg. A nap folyamán sokféle dolgot meghánytak-vetettek a gyülekezetben; az ariciai Turnus Herdonius szilajul támadta a távol levő Tarquiniust: "Nem is csoda, hogy Rómában a Superbus melléknevet adták neki." Titokban ugyanis már ezt suttogták, széltében-hosszában így nevezték. "Van-e dölyfösebb magatartás, mint ily módon gúnyt űzni a latinok nevéből? Távoli házaikból ide rendelni a főembereket, s az, aki a gyűlést meghirdeti, távol marad! Bizonyára ki akarja puhatolni, mekkora a türelmük, s ha magukra veszik a jármot, majd nyakára ül az engedelmeseknek. Ki ne látná, hogy uralomra pályázik a latin nép fölött? Mert hogy polgártársai rábízták a hatalmat - ha ugyan rábízták, és nem maga rabolta el apagyilkosság árán -, megérdemelhetné talán a bizalmat a latinoktól is (még akkor is, idegen!); ha azonban az övéi is megelégelték már, hogy egyiküket a másik után végzik ki, száműzetésbe küldik, javaitól megfosztják, miért remélhetnének jobb jövőt a latinok? Ha rá hallgatnak - mármint Turnus Herdoniusra -, ki-ki hazatér, és nem becsüli többre ezt az összejövetelt, mint az, aki összehívta." Ilyen és ehhez hasonló értelemben beszélt ez a lázadó és bajkeverő ember, aki ékesszólásával befolyásra tett szert hazájában - éppen beszéde közepén tartott, amikor betoppant Tarquinius, és véget vetett a szónoklatnak; mindenki hátat fordított neki, hogy Tarquiniust köszöntse. Az pedig a körülötte támadt csöndben, miután szomszédai fölszólították, hogy tisztázza magát, miért érkezett ily későn, elmondta, hogy döntőbírónak kérték föl egy apa és fia vitás ügyében, és hogy kibékítésük gondja tartotta vissza ennyi ideig; mivelhogy ez ügy miatt egész napját elvesztegette, másnap szándékozik előadni javaslatait. De Turnust állítólag ez sem hallgattatta el; azt mondta ugyanis, hogy nincs annál rövidebb eljárás, mert apa és fia között kevés szóval rendet lehet teremteni: "Ha nem engedelmeskedik atyjának, maga lássa kárát."
51. Ily szitkokat szórva a római királyra, az ariciai polgár eltávozott a gyűlésről. Tarquiniust jobban bántotta ez a dolog, mint ahogy mutatta, és nyomban Turnus megöletésének gondolatát forgatta fejében, hogy a latinokat is hasonló rettegéssel töltse el, mint amivel odahaza honfitársait féken tartotta. Mivel azonban hatalmi szóval nyíltan nem tehette el Turnust láb alól, koholt vád alapján tört az ártatlan ember életére. Rábírt néhány, az ellenpárthoz tartozó ariciait, hogy vesztegessék meg Turnus egyik rabszolgáját: engedje meg, hogy egy halom kardot helyezzenek el titkon gazdája szállásán. Mindez még akkor éjszaka meg is történt; Tarquinius pedig mintha fölkelés híre keltett volna izgalmat lelkében, kevéssel pirkadat előtt magához kérette a latinok fő embereit, mondván, hogy tegnapi késlekedése úgyszólván isteni gondviselés műve volt mind a maga, mind a többiek üdvére. Hírét vette, hogy Turnus az ő és a nép vezetőinek legyilkoltatására készül, hogy egymaga uralkodjék a latinok fölött; tegnap, a gyűlésen akarta megtámadni őket; a dolgot azonban el kellett halasztania, mert a gyűlés összehívója, akit elsősorban szemelt ki magának, nem jelent meg. Azért kelt ki annyira az ő távolmaradása miatt, mert a késlekedés szétfoszlatta reményét. Nem kétséges, hogy ha igaz a hír, holnap hajnalban, amikor a gyűlésre érkeznek, az összeesküvők csapatával, fölfegyverkezve, Turnus is ott lesz. Úgy mondják, hatalmas mennyiségű fegyver van a szállásán: hogy igaz-e vagy nem, nyomban megtudható. Arra kéri őket, jöjjenek el vele Turnushoz. Gyanússá vált a dolog; Turnus vad indulata és tegnapi beszéde, továbbá Tarquinius késlekedése, mely látszólag elodázhatta a gyilkos merényletet. Elmentek; hajlandók voltak elhinni a dolgot, mégis úgy, hogy ha nem találnak fegyvereket, alaptalannak tekintik a többit is. Odaérkezvén fölkeltik álmából Turnust, őrséggel veszik körül, lefogják rabszolgáit, akik ellenállnak, mert szeretik gazdájukat; mikor azonban a lakásban mindenfelé elrejtett kardokat előhozzák, nyilvánvalóvá válik az ügy, és Turnust bilincsbe verik; nagy zajongással nyomban összeverődik a latinok gyülekezete is. Amint a kardokat kirakták a ház közepén, oly kegyetlen gyűlölet robbant ki Turnus ellen, hogy meghallgatása nélkül újfajta halálos ítélettel sújtották: a Ferentina folyó forrásánál letaszították a mélybe, és kővel megrakott vesszőfonadék alatt a vízbe fojtották.
52. Ezután Tarquinius gyűlésbe hívta a latinokat, és megdicsérte őket, hogy a forradalmi változásokra törekvő Turnust nyilvánvaló főbenjáró bűne miatt méltó büntetésben részeltették, majd így szónokolt: tulajdonképpen ősi jogra hivatkozhatna, hiszen latinok valamennyien, Alba városából származnak, és így ama régi szerződés köti őket, miszerint Tullusról Alba - coloniáival egyetemben - a római államra szállt; ő azonban úgy véli, mindannyiuknak hasznosabb, ha azt az ősi szerződést megújítják, s a latinok ekképpen mintegy részesként osztozhatnának a római nép szerencséjében, s nem kellene örökké rettegniök és elszenvedniök, hogy fölégetik városaikat, földúlják földjeiket, mint ahogy azelőtt, Ancus és az ő apja uralkodása idején tűrniök kellett. Nem került nagy fáradságába, hogy meggyőzze a latinokat, noha a szerződés a római államnak biztosított előnyt: egyébként látták, hogy a latinok főemberei a király mellett állnak, továbbá ki-ki elegendő bizonyságot nyert Turnus esetéből, hogy miféle veszély fenyegeti, ha netán ellenkeznék a királlyal. Megújították tehát a szerződést; a latin ifjúság pedig parancsot kapott, hogy a szerződés értelmében, meghatározott napon teljes számban jelenjék meg fegyveresen Ferentina ligetében. Róma királyának parancsára el is mentek mindenfelől az ifjak; hogy pedig saját tisztjük, parancsnokságuk, hadi jelvényeik ne legyenek, latin-római vegyes egységeket szervezett, két-két manipulust egyesítve, majd ismét kettéosztva az egyesített csapatot; az ekként megduplázódott manipulusok élére centuriókat állított.
53. Noha igazságtalan király volt is békeidőkben, nem bizonyult rossz hadvezérnek, sőt, a hadiművészetben nem maradt volna el elődei mögött, ha elfajzott természete más tekintetben el nem homályosítja ezt az erényét. Elsőként indította meg a volscusok elleni hadjáratot, mely utána még kétszáz esztendeig tartott, és elhódította tőlük Suessát és Pometiát. Ott, a zsákmány eladásából negyven ezüsttalentumot szerzett, és azt egy akkora méretű Juppiter-templom alapítására ajánlotta föl, mely méltó az istenek és emberek atyjához, a római birodalomhoz és magának a helynek a fenségéhez; a zsákmányolt pénzösszeget tehát félretette a templom fölépítése céljára.
Majd a szomszédos város, Gabii ellen indított háborút, mely tovább tartott, mint gondolta; miután a támadás hiábavalónak bizonyult, és a falaktól visszaűzetve, a város ostromára reménye sem maradhatott, végül is a rómainak a legkevésbé sem mondható módszerhez, cselhez és csaláshoz folyamodott. Úgy tett, mintha fölhagyván a háborúval, a templom alapjainak lerakása és egyéb városi munkálatok kötnék le a figyelmét, s eközben három fia közül a legkisebbik, Sextus, megállapodás szerint Gabiiba menekült, s ott elpanaszolta, hogy immár tűrhetetlen számára apja kegyetlensége. Az idegenek után most már a tulajdon családját sújtja a kegyetlensége, fölingerli gyermekeinek nagy száma, és mint ahogy a senatust kipusztította, ugyanezt akarná otthonában is elérni, hogy se utódot, se örököst ne hagyjon maga után. Ő tehát elmenekült apja fegyverei és kardja elől, s egyedül csak L. Tarquinius ellenségeinél érzi magát biztonságban. Tévedésbe ne essenek, Tarquinius csak úgy tesz, mintha abbahagyta volna a háborút - tovább tart az, és az első alkalommal megtámadja őket, amikor nem is gondolnak rá. És ha náluk nincs hely a kérelmező számára, bejárja egész Latiumot, a volscusok, továbbá az aequusok és a hernicusok földjét addig-addig, amíg eljut olyan emberek közé, akik majd tudják, miképpen védelmezzék meg a gyermekeket apáik kegyetlen és istentelen kínzásaitól. Ki tudja, hátha talál majd valakit, aki bátor szívvel hadra kel, és fegyvert fog a példátlanul dölyfös király s a páratlanul erőszakos nép ellen. A gabiibeliek, látva, hogy ha nem marasztalják, haragra lobban, és nyomban továbbáll, jószívvel fogadták Sextust. Azt mondják, nincs azon mit csodálkozni, amilyen honfitársaihoz, amilyen szövetségeseihez, éppolyan most már a gyermekeihez is a király; ha más nem marad hátra, végül önmagát emészti majd el. Örülnek, hogy Sextus eljött hozzájuk, és úgy vélik, nincs messze az az idő, amikor éppen az ő segítségével, Gabii kapuitól Róma falai alá teszik át a háború színhelyét.
54. Ettől kezdve Sextus jelen van az állami tanácsüléseken. Ott egyéb kérdésekben a régi gabiibeliek véleményéhez csatlakozik, mondván, hogy ők azokhoz jobban értenek - ő ugyanott mindig a háború szószólójaként lép föl, ebben az egy kérdésben kivételes szakértelmet tulajdonít magának, mivelhogy mindkét nép fegyveres erőit ismeri, és tudja, mennyire gyűlölik a római polgárok a királyt, akinek kegyetlenségét még tulajdon gyermekei sem szenvedhetik. Ily módon lassanként lázadásra tüzelte Gabii előkelőit, maga pedig a legharciasabb fiatalok élén portyákra, zsákmányszerzésre indult, valamennyi szavát-tettét úgy irányította, hogy növelje bizalmukat maga iránt, míg végül a hadjárat vezetőjévé választották. A köznép nem is sejtette, mi történik, hiszen Róma és Gabii között apró csatározások folytak, többnyire Gabii javára; így hát Gabii apraja-nagyja szentül hitte, hogy Sextus Tarquinius az istenek küldötte hadvezérük. A katonák körében, mivelhogy társuk volt a veszélyben s a fáradságban, és bőkezűen osztozkodott velük a zsákmányon, akkora szeretetnek örvendett, hogy Tarquinius, az apa nem volt nagyobb úr Rómában, mint a fia Gabiiban. Mikor aztán úgy látta, elég erőt gyűjtött már, hogy bármit megtehet, egyik emberét elküldi apjához Rómába, mit óhajt, hogy mit tegyen, mert az istenek kegyelméből egyedül tartja kezében a hatalmat Gabiiban. A hírnöknek, gondolom, mert nem tartották teljesen megbízhatónak, nem adtak szóbeli választ; a király, mintha mérlegelné, hogy mit tegyen, kiment a palota kertjébe, fiának hírnöke követte; ott föl s alá járkálva, úgy mondják, pálcájával lecsapdosta a mákvirágok fejét. A hírnök belefáradva a kérdezősködésbe, és abba, hogy választ várjon, hite szerint, dolgavégezetlen tér haza Gabiiba, beszámol arról, hogy maga mit mondott és mit látott: haragból talán vagy gyűlölségből, de meglehet, hogy kevélységből, a király egyetlen szót ki nem ejtett a száján. Sextus pedig mihelyt észbe vette, hogy mit akar apja, és fölfogta a rejtélyes némaság értelmét, az állam előkelőségeit eltette láb alól, némelyeket bűnvádi eljárás alapján, másokat úgy, hogy kihasználta népszerűtlen voltukat. Sokat nyilvánosan végeztek ki, akik ellen viszont csak nehézségek árán tudtak bizonyítékot fölhozni, azokat titkon pusztították el. Némelyeknek megengedték, hogy önként száműzetésbe menjenek, másokat kényszerítettek rá, a távollevők vagy meggyilkoltak javait pedig szétosztották. Folyt az adományozás, a préda; és az egyéni gazdagodás édes érzése elterelte a figyelmet az állam gondjáról, míg végezetül mind józan belátás, mind anyagi erő hiányában Gabii a legcsekélyebb ellenállás nélkül a római király kezére jutott.
55. Tarquinius, mihelyt hatalmába kerítette Gabiit, békét kötött az aequusok népével, és megújította a szövetséget az etruszkokkal. Ezután a Rómában folyó munkálatokra fordította figyelmét; közöttük is elsőnek a Juppiter-templomra a Tarpeii-sziklán, hogy azt neve és uralkodása emlékére úgy hagyja az utókorra: "a két Tarquinius - az apa tett rá fogadalmat, a fiú fölépítette". Ezt a területet a többi vallásos kegyhelytől megszabadítva teljesen Juppiternek és a fölépítendő templomnak akarta átadni; ezért elrendelte, hogy néhány ott álló szentélyt és oltárt, melyeket Tatius király ajánlott az isteneknek hajdanában, a Romulus elleni csata válságos idejében, s amelyeket csak később avattak föl - a szent jellegtől előírás szerint mentesítsenek. Az építkezés alapozási munkálatainak kezdetén, mint mondják, az istenek maguk is szükségesnek érezték, hogy a hatalom nagyságára utaló jelet küldjenek: a madarak ugyanis valamennyi kegyeleti hely fölszentelésének megszüntetésére kedvező jelet adtak, csupán Terminus berke szent jellegének megszüntetését nem helyeselték; ezt az előjelet és jóslatot úgy fogták föl, hogy Terminus nem mozdul el a helyéről, az istenek közül egyedül ő nem távolítható el a neki szentelt területről - ez az állam megállapodott helyzetét, biztonságát jelenti. A folyamatosságot hirdető jóslat vétele után újabb csodajel következett, amely a hatalom nagyságát jövendölte meg: azt mondják, a templom alapozása közben kiástak egy emberi fejet, melynek orcája épen maradt. A jel kétségtelenül arra mutatott, hogy ez a hely lesz majd a hatalom fellegvára, a világ legfőbb pontja, így jövendölték meg a jósok, nemcsak a városbeliek, hanem azok is, akiket e dolog miatt tanácskérés végett Etruriából elhívattak.
A királyt mindez a kiadások növelésére ösztönözte; a pometiai zsákmánynak az építkezés teljes költségét fedeznie kellett volna, de alig futotta belőle az alapozáshoz szükséges összeg. Ami engem illet, én inkább hiszek az idősebbik Fabiusnak, aki azt állítja: a zsákmány negyven talentum volt, mint Pisónak, aki negyvenezer font e célra félrerakott ezüstről ír; ekkora összeget senki sem remélhet egyetlen város megsarcolásából, és több is volna ez, mint amennyibe bármelyik, legnagyszerűbb mai építkezésünk alapozása kerülhetne.
56. Tarquinius most már a templom fölépítésére fordította teljes figyelmét, Etruriából mindenfelől kézműveseket hozatott, s az építkezéshez nemcsak közpénzt használt föl, hanem a nép keze munkáját is. Az pedig nem volt csekélység, ráadásul még a katonai szolgálat tetejében végezték el; a nép azonban mégsem zúgolódott annyira, amiért tulajdon kezével kellett templomot építenie, mint később, ha egyéb, nem oly látványos, de annál fáradságosabb munkákhoz vezényelték ki, így: a Circus padsorainak alapozásához, vagy a Cloaca Maxima, a föld alatt ásandó csatornahálózathoz, melyet az egész város szemetének gyűjtőhelyéül szántak; két akkora mű, mellyel nagyszerű új építményeink is aligha vetekedhetnek. Effajta munkálatokkal foglalkoztatta Tarquinius a népet, mivel arra a meggyőződésre jutott, hogy a dologtalan tömeg terhére van az államnak; másfelől pedig telepesek szétküldésével szélesebb állami határok között akart velük területet foglaltatni; telepeseket küldött tehát Signiába és Circeiibe, hogy e két város mind a szárazföld, mind a tenger felől Róma erődítményéül szolgáljon.
Miközben e szorgos munka folyt, rémítő jósjel tűnt fel: az egyik faoszlopból kígyó siklott le, s a királyi palotában nagy zűrzavart, rémületet keltett; a király szívét nem annyira a hirtelen támadt félelem járta át, inkább balsejtelem szorongatta. Ezért, noha közérdekű csodajelek megfejtéséhez általában etruszk jósokat hívattak, most, hogy ez a jelenség láthatóan a királyi háznak szólt, megrémült, és elhatározta, hogy elküld Delphibe, a világ leghíresebb jósdájába. A jóshely válaszát senki másra nem merészelte rábízni, csak két fiára - elküldte hát őket az akkoriban még ismeretlen földeken és még annál is kevésbé ismert tengereken át Görögországba. Titus és Arruns útnak is indult; kísérőül adták melléjük L. Junius Brutust, a király húgának, Tarquiniának a fiát, aki teljesen más szellemű ifjú volt, mint amilyennek mutatta magát. Mihelyt megtudta, hogy nagybátyja a római előkelőségeket, köztük az ő testvérbátyját is meggyilkoltatta, elhatározta, nem engedi, hogy jelleme félelmet, vagyona pedig irigységet ébresszen a király lelkében, eldöntvén magában, hogy a megvetés nagyobb biztonságot nyújt neki, mint amekkora védelmet a jog s az igazság. Szabad elhatározásból ostobaságot színlelt tehát, és eltűrte, hogy a király mindenétől megrabolja, s még akkor sem tiltakozott, amikor ráragasztották a Brutus melléknevet - e név leple alatt várakozott a római népnek ez a megszabadítója, míg elérkezett az ideje. Őt vitték tehát magukkal a Tarquiniusok Delphibe, inkább udvari bolondnak, semmint kísérőjükként - azt mondják, Brutus aranypálcát rejtett egy kivájt somfabot burkába, s azt vitte ajándékba Apollónak tulajdon jelleme jelképeként. Apjuk megbízatását teljesítvén, elfogta a vágy az ifjakat, hogy megtudakolják, kire száll majd kettőjük közül Róma királysága. A barlang mélyéről állítólag ez a válasz érkezett: "Róma fölött a legfőbb hatalom azé lesz, aki közületek, ó, ifjak, elsőnek csókolja meg az anyját." A két Tarquinius, hogy a Rómában maradt Sextus tudomást ne szerezzen a válaszról, s így ő is részesévé ne váljék a hatalomnak, megparancsolja, hogy mindenáron hallgatni kell a dologról. Maguk között pedig sorsot húznak, hogy Rómába visszatérve melyikük csókolja meg előbb az anyját. Brutus másképpen értelmezte a Pythia válaszát; úgy tett, mintha megcsúszott volna, elesett, és megcsókolta a földet, hiszen az valamennyi halandónak közös édesanyja. Majd visszatértek Rómába, ahol nagy erővel készülődtek háborúra a rutulusok ellen.
57. Az Ardeában lakó rutulusok népe - már amennyire azon a vidéken és akkoriban lehetett - kitűnt gazdagságával; a háború is azért tört ki, mert Róma királya, miután a középítkezések hatalmas kiadásai kimerítették, mindenáron arra törekedett, hogy újra meggazdagodjék, és a zsákmány révén lecsillapíthassa a népharagot; a nép ugyanis nem csupán kegyetlensége miatt neheztelt uralkodására, hanem leginkább azért, mert a király oly hosszú ideig valójában rabszolgának való munkával foglalkoztatta. Kísérlet történt, hogy egyetlen rohammal bevehető-e Ardea: amikor ez nem sikerült, a rómaiak ostromzárral és erődítésekkel kezdték szorongatni az ellenséget. Ezekben az állandó táborokban - így van ez az inkább hosszan tartó, mint heves harcok közt folyó háborúban - meglehetősen könnyen adtak szabadságot, persze inkább a főembereknek, mint a közkatonáknak; a király fiai is baráti összejöveteleken, vidám lakomákon mulatták magukat. Egyszer éppen Sextus Tarquiniusnál iddogáltak - ott vacsorázott Egerius fia, Tarquinius Collatinus is, amikor, véletlenül, az asszonyokra terelődött a szó. Ki-ki csodálatos módon dicsérte a magáét; a vetélkedés hevében csak azt mondja Collatinus, semmi szükség itt szavakra; néhány óra alatt megtudhatják, mennyivel különb a többinél az ő Lucretiája. "Nos hát, ha ifjú a vér bennünk, szálljunk lóra, és lássuk a magunk szemével, milyenek is az asszonyaink. Ami a férj váratlan megérkezésekor a szeme elé tárul, kinek-kinek szolgáljon ékes bizonyítékul." Bortól felhevülve mindnyájan így kiáltottak: "Rajta hát!" Lóra pattantak, és elvágtattak Rómába. Estefelé érkeztek meg, és ellovagoltak Collatiába: Lucretiát, nem úgy, mint a király menyeit, fényűző lakomán, baráti társaságban, vidám időtöltésben, hanem háza előcsarnokában szolgálóleányai körében találták, késő este, lámpavilágnál, gyapjút fonva. A feleségek versenyében Lucretiáé maradt a dicsőség. Nyájasan fogadta érkező férjét és a Tarquiniusokat; a győztes férj pedig barátságosan meghívja a királyi ifjakat. Sextus Tarquinius nyomban bűnös vágyra gyúl, hogy Lucretián erőszakot vegyen; mind szépsége, mind napnál fényesebb erényessége föllobbantja vágyát. Ez alkalommal azonban fiatalokhoz illő játékkal eltöltött éjszaka után mindahányan visszatérnek a táborba.
58. Néhány nappal később Sextus Tarquinius, Collatinus tudta nélkül, egyetlen bajtársa kíséretében megérkezik Collatiába. Szívesen fogadják, mivelhogy mit sem tudnak szándékáról, és vacsora után bevezetik a vendégszobába; a vendég szerelemtől lángolva, miután megbizonyosodott róla, hogy körös-körül mindenki alszik, kivont karddal bemegy az alvó Lucretiához, és bal kezét az asszony keblére tapasztva azt mondja: "Hallgass, Lucretia; Sextus Tarquinius vagyok; a kezemben fegyver; meghalsz, ha egyetlen hang elhagyja a szádat!" Az álmából fölriasztott, rémült asszony nem lát maga körül segítséget, csak a fenyegető halált - ekkor Tarquinius megvallja szerelmét, kérleli, könyörgő szavait fenyegetésekkel tűzdeli meg, és mindenféleképpen szeretné fölkavarni az asszony lelkét. Látva, hogy Lucretia elszánt, és még a halálfélelem sem hajlítja meg, azzal fenyegeti, hogy becstelenségének kelti hírét, s így tetézi az asszony rémületét: ha meghalt, meztelenre vetkőztet és megfojt egy rabszolgát, s mellé fekteti - mondja neki Tarquinius -, hadd beszélje a világ, hogy mocskos házasságtörés miatt gyilkolták meg. Ez a fenyegetés legyőzte a szilárd erényességet; szenvedélyének győzelmes kielégülése után eltávozott Tarquinius, büszkén, hogy megrabolta egy asszony becsületét; Lucretia a nagy bánattól lesújtva egyazon követet küldi apjához Rómába és férjéhez Ardeába: "Jöjjenek - üzeni -, egy-egy bizalmas barátjuk kíséretében; sürgősen cselekedni kell, szörnyűséges dolog történt." Sp. Lucretius P. Valeriusszal, Volesius fiával érkezett meg, Collatinus pedig L. Junius Brutusszal, akivel éppen együtt tért vissza Rómába, mikor felesége hírnökével szembetalálkozott. Lucretiát hálószobájában ülve, mély bánatban találták. Övéinek megérkezésekor könnyekre fakadt, és férjé kérdésére, hogy "Jól vagy?", így felelt: "Csöppet sem. Hogyan lehetne jól egy asszony, aki elvesztette erényességét? Idegen férfi nyomát találod az ágyadban, Collatinus; egyébként csak a testem mocskolódott be, a lelkem ártatlan, tanúm lesz rá a halál. De adjátok jobbotokat és szavatokat, hogy nem marad büntetlen a házasságtörő. Sextus Tarquinius volt, aki tegnap éjjel vendég álarcában ellenségként érkezett, hogy rám, de - ha férfiak vagytok - önmagára is vészt hozó gyönyörűséget raboljon." Rendre szavukat adják mindannyian; vigasztalják a bánatos lelkű nőt, s a bűnt, mivel erőszakkal kényszerítették, a merénylőre hárítják; a szándék bűnös, nem a test, és ahol nincs gonosz szándék, ott vétek sincsen. "A ti gondotok - mondta Lucretia -, hogy megkapja a magáét; én ha fölmentem is magamat a bűntől, a büntetéstől nem akarok szabadulni; Lucretia nem szolgáltathat példát egyetlen bűnös asszonynak sem arra, hogy életben maradhat." A kést, melyet ruhája alatt rejtegetett, szívébe döfte, és sebére hullva, haldokolva összeesett. Férje és apja fájdalmasan fölkiált.
59. Mialatt a két férfit gyászuk foglalta el, Brutus kirántotta Lucretia sebéből a vértől csöpögő kést, és azt maga előtt tartva így beszélt: "A király e gaztettének megtörténte előtt oly szűzies vérre esküszöm, s titeket hívlak tanúságul, ó, istenek, hogy L. Tarquinius Superbust, bűnös feleségével és valamennyi utódával együtt tűzzel-vérrel és teljes erőmből elüldözöm, és nem tűröm, hogy akár ez a család, akár más Rómában királyként uralkodjék." Ezzel átnyújtja a kést Collatinusnak, majd Lucretiusnak és Valeriusnak, akik elképedve látják a csodát, a Brutus keblében föltámadt új szellemet. Amint kívánja, úgy esküsznek; gyászukból harag támad, és Brutust, aki a királyság kiirtására szólítja őket, vezérükként követik.
Lucretia holttestét a házból a Forumra viszik, az emberek pedig összecsődülnek, és a szokásos módon előbb ámuldoznak a meglepő dolgon, majd méltatlankodnak. Mindenki a királyi gazság, az erőszaktétel miatt háborog. Cselekvésre serkenti őket az apa bánata, de ugyanakkor Brutus is, aki ostorozza a sírás-rívást, az erőtlen jajveszékelést, és arra tüzel, hogy fogjanak fegyvert, amint férfiakhoz, rómaiakhoz illik azok ellen, akik ellenségként merészeltek bánni velük. A legharciasabb ifjak önként jelentkeznek fölfegyverkezve; követi őket az egész fiatalság. A csapat egy részét Collatia kapuinál hátrahagyva, őrszemeket állítanak, hogy hírül ne vihessék a fölkelést a királyi családnak - a többiek pedig Brutus vezetése alatt Rómába vonulnak. Oda érkezvén, amerre csak megfordult a fölfegyverzett tömeg, mindenütt rémületet és riadalmat keltett; de mihelyt az emberek látták, hogy főemberek haladnak az élen, úgy gondolták: bármi is az, nem ok nélkül történik. Rómában sem keltett kisebb megbotránkozást a szörnyű tett, mint Collatiában; a városból mindenfelől a Forumra sereglik a nép. Amint egybegyűltek, a kikiáltó a királyi testőrgárda tribunusa elé szólította a népet - ezt a tisztséget történetesen épp Brutus töltötte be. És Brutus akkor szónoklatot tartott, föltárva szívét-lelkét, mindazt, amit addig leplezett: beszélt Sextus Tarquinius erőszakos szerelmi szenvedélyéről, Lucretia bűnös megbecstelenítéséről és siralmas haláláról, Lucretius Tricipitinus elárvulásáról, akit leánya halálánál is fájóbban, keservesebben sújtott le a halál oka. Beszélt a király személyes durvaságáról, továbbá a föld alatti árkok, szennycsatornák építésére kényszerített köznép kínlódásáról, nyomorúságos életéről: a római férfiakat - mondta -, akik valamennyi szomszédos népet leigázták, harcosokból kézművesekké, kőfaragókká változtatta. Emlékezetükbe idézte Servius Tullius király méltatlan meggyilkolását, a holttestet, melyen tulajdon leánya gázolt keresztül bűnfertőzte kocsijával, és megidézte a szülőkért bosszúálló isteneket. Ilyen, és gondolom, még nagyobb, a fölháborodás hevében fölidézett szörnyűségek elbeszélésével, amit a történetírónak még előadni is nehéz, föltüzelte a dühöngő tömeget, hogy fossza meg trónjától a királyt, és száműzze Rómából L. Tarquiniust feleségével és gyermekeivel együtt. Majd az önként jelentkező ifjakat besorozza, fölfegyverzi, és elindul Ardeába, a táborba, hogy föllázítsa a hadsereget a király ellen; Róma fölött a hatalmat Lucretiusra, a király által már előbb kinevezett városi praefectusra bízza. A nagy zűrzavarban Tullia elmenekült a palotából; amerre járt, átkot szórt rá férfi s nő egyaránt, megidézvén a fúriákat, hogy álljanak bosszút az apagyilkos asszonyon.
60. Mihelyt hírül vitték a táborba az eseményeket, a király a zendüléstől megrémülve, útra kel Rómába, hogy a forrongást elnyomja, de Brutus értesülvén érkezéséről, megváltoztatja az útirányt, nehogy szembetalálkozzék vele; csaknem ugyanabban az időben, de más-más úton, Brutus Ardeába, Tarquinius Rómába érkezik. Tarquinius zárt kapukra talál, őt pedig száműzöttnek nyilvánítják. Róma szabadítóját viszont örömmel fogadják a táborban, s onnan a király fiait elűzik. Közülük kettő apját követte, és száműzetésbe vonult, az etruriai Caere városába. Sextus Tarquinius Gabiiba ment, tulajdon királyságába, de ott bosszút álltak rajta, és megölték azok, akik erőszakoskodásai, gyilkosságai miatt régtől fogva gyűlölték.
L. Tarquinius Superbus huszonöt esztendeig uralkodott. A királyi uralom korszaka Róma alapításától a város fölszabadításáig, kétszáznegyvennégy esztendeig tartott. Majd a Servius Tullius-féle szabályzat szerint a városi praefectus rendeletéből összehívott comitia centuriata két consult választott. A két consul neve: L. Junius Brutus és L. Tarquinius Collatinus.


MÁSODIK KÖNYV
1. Arról szólok most, miképpen élt ettől fogva a szabad római nép háborúban és békében, amikor évente választott tisztségviselők és emberek akaratánál hatalmasabb törvények kormányozták. Kiváltképpen édes volt a szabadság az utolsó király kegyetlensége után. Elődei ugyanis oly módon uralkodtak, hogy érdemük szerint emlegethették őket mind, legalább egyes városrészek alapítói között, amelyekkel mint az általuk megsokasított lakossággal maguk gyarapították a várost; az sem kétséges, hogy Brutus, aki oly nagy dicsőséget szerzett a gonosz király elűzésével, a legrosszabb szolgálatot tette volna népének, ha idő előtt áhítozván a szabadságra, valamelyik régebbi királyt űzi el trónjáról. Mert ugyan mire vezetett volna, ha az a pásztorokból és kóbor jövevényekből álló, hazájából menekült népség egy sérthetetlen templom védelme alatt, a királyság félelmétől mentesen szerzi meg magának a szabadságot, vagy akár a büntetlenség jogát, s a tribunatus viharos körülményei között zavarogni kezd, majd harcot indít a patríciusok ellen egy idegen városban, mielőtt még a hitvestársi, a gyermekeik iránti szeretet és ragaszkodás magához a földhöz - ehhez pedig hosszú idő kell - eggyé nem forrasztotta? A még ki sem fejlődött államot szétzúzta volna a visszavonás; a mértéktartás azonban kedvezett neki, és az effajta hatalom ápolása oda vezetett, hogy az állami élet a maga teljes kivirágzása idején hozhatta meg a szabadság édes gyümölcsét.
Azt, hogy a szabadság ekkor vette kezdetét, inkább azért mondjuk, mert a consuli hatalmat egy-egy évre korlátozták, és nem azért, mintha a királyi hatalmat bármi kevéssé is csökkentették volna. A királyok valamennyi joga, valamennyi hatalmi jelvénye az első consulokra szállt; attól tartottak csupán, hogy ha mindkét consul megkapja a vesszőnyalábokat, kétszeres félelmet keltenek; hivatali tiszttársa előzékenysége folytán elsőnek Brutus kapta kézbe a vesszőnyalábokat. És ő semmivel sem mutatkozott keményebbnek a szabadság kivívásában, mint annak megőrzésében. A frissen szerzett szabadságra ráéhezett népet, mindenekelőtt, hogy könyörgéssel vagy királyi ajándékokkal senki meg ne lágyíthassa szívét, szent esküvel eskette föl, hogy soha többé nem tűr meg királyt Rómában. Majd, hogy a senatus ereje számbelileg is gyarapodjék, a király gyilkosságai miatt megfogyatkozott patríciusok számát a lovagi rend vezetőiből háromszázra egészítette ki; állítólag azóta hívják össze a senatust ekképpen: "Atyák és összeírottak"; összeírottaknak nevezték ugyanis az új senatust, a régiekhez választottakat. Csodálatos, mily nagy hasznára vált ez az állami megbékélés ügyének, valamint a patríciusok és a nép között kialakuló egyetértésnek.
2. Most aztán a vallás ügyeire fordítottak nagy figyelmet; és mivelhogy egynémely állami szertartásokat maguk a királyok végeztek, hogy tehát a királyt sehol vissza ne sírják, úgynevezett "áldozókirály"-t választanak. Ezt a papi tisztséget a pontifexnek rendelik alá, hogy a névvel együtt járó tisztség kárára ne váljék a szabadságnak, mert az volt az idő tájt a legfőbb gond.
Nem is tudom, hogy ezt a mindenfelől megnyilvánuló, aprólékos gondoskodást nem vitték-e túlzásba. Az egyik consul semmit nem vétett, csak a neve gyűlöletes volt a nép előtt:
"A Tarquiniusok szerfölött hozzászoktak a királysághoz: az már Tarquinius Priscus idején megkezdődött; utána Servius Tullius került a trónra; de a közbeeső idő sem volt elég ahhoz, hogy Tarquinius Superbus elfeledje, vagy akár csak más ember tulajdonának tekintse a királyi széket, hanem családi örökségeként bűnös úton, erőszakkal kaparintotta vissza: Superbust elűzték, és most Collatinus kezében a hatalom: a Tarquiniusok nem képesek egyszerű polgárokként élni. Nem tetszik ez a név, veszélyes a szabadságra." Effajta beszéd járja városszerte - alig észlelhető módon terjesztik némelyek, akik az emberek véleményét akarják kipuhatolni, és amikor már a nép gyanút fogott, Brutus gyűlést hív össze. Ott először is elismétli a nép eskü alatt tett fogadalmát, hogy nem tűr meg Rómában se királyt, se mást, aki a szabadságot veszélyezteti; mindenáron vigyázni kell rá, és nem szabad, hogy akár a legcsekélyebb dolog is elkerülje a figyelmüket, ha arról van szó; kedve ellen való, hogy egy másik ember dolgát említi, nem is tenné szóvá, ha a hazaszeretete ezt meg nem követelné tőle: úgy véli, a római nép nem nyerte vissza teljes biztonsággal a szabadságát; a királyi nemzetség, a királyi név él még, nemcsak a városban, hanem a kormányhatalomban is; ez fenyegeti a szabadságot, ez áll az útjában. "Ezt a félelmet, mondta, te oszlasd el, L. Tarquinius, a magad akaratából. Nem feledjük, megvalljuk: te űzted el a királyokat; fejezd is be ezt a jótéteményt, vidd el innét a királyok nevét is. Polgártársaid, gondom lesz rá, nemcsak a vagyonodat adják ki neked, hanem bőkezűen tesznek is hozzá, ha kevés. Barátukként távozz innen; szabadítsd meg a várost a talán hiábavaló rettegéstől: az a meggyőződés él a lelkünkben, hogy a királyság innen csak a Tarquinius nemzetséggel együtt távozik véglegesen." A consulnak a váratlan és új dolog hallatára megdöbbenésében elállt a szava, majd amint beszédbe fog, körülállják az állam főemberei, és nagy könyörgéssel ugyanezt kérik tőle. A többiek kevéssé indítják meg Collatinust; mikor aztán a nála idősebb, nagy tekintélyű Sp. Lucretius, aki ráadásul még tulajdon apósa is volt, váltakozva hol kérlelni, hol rábírni igyekezett, hogy engedjen a város egyhangú óhajának, a consul megijedt, hogy később, magánemberként mindehhez még vagyonának elvesztése és egyéb baj is járulhat, lemondott hivataláról, és magával vivén vagyonát, Laviniumba költözött Rómából. Brutus egy senatusi határozat alapján javaslatot terjesztett a nép elé, hogy a Tarquinius nemzetség valamennyi tagját száműzzék, a comitia centuriatán P. Valeriust választotta tiszttársul, akinek segítségével a királyokat elkergette.
3. Noha senkinek sem volt kétsége felőle, hogy küszöbön áll a háború a Tarquiniusok ellen, az mindenkinek várakozásával szemben, mégis késett; egyébként amitől senki sem tartott, csel és árulás folytán csaknem elveszett a szabadság.
Volt a római ifjúság körében néhány, nem is alacsony származású fiatalember, akik a királyság idején szabadabban folytathatták kicsapongásaikat, s a Tarquinius fiúk egykorú cimboráiként megszokták a királyi életmódot. Ezek most, hogy mindenki egyenlő jogokat élvezett, szerették volna visszaállítani kivételes helyzetüket, és egymás között azon keseregtek, hogy a mások szabadsága nekik szolgaságot hozott: a király mégiscsak ember, akitől megkaphattak bármit, ha kellett, akár jogosan, akár jogtalanul; akkor bizony volt helye kedvezésnek, jótéteményeknek; a király tudott haragudni, de megbocsátani is; különbséget tehetett barátja és ellensége között. A törvény: zord és könyörtelen, üdvösebb és jobb a nincstelen, mint a vagyonosok számára; nincs enyhítés, nincs kegyelem, ha néha nem bír magával az ember; veszedelmes dolog ily sok emberi gyarlósággal fölruházva, örökké bűntelenségben élni. Így hát rossz hangulatban érték őket amúgy is a király követei, akik csak a Tarquinius-féle vagyon miatt érkeztek, és említést sem tettek hazatérésükről. A senatus meghallgatta kívánságukat, majd néhány napon keresztül vitatkoztak róla; mert ha nem adják ki a vagyont, okot szolgáltatnak a háborúra, ha kiadják, eszközöket és segítséget nyújtanak hozzá. Eközben a követek kétszínű játékba fognak: nyíltan a vagyont követelik, titokban azonban a királyság helyreállítására kovácsolnak terveket; és mintha csupán dolguk után járnának, a nemesifjak hangulatát, kedélyállapotát vizsgálgatják, azt igyekeznek kipuhatolni. Akik szívesen fogadják elbeszélésüket, azoknak átnyújtanak egy levelet a Tarquiniusoktól, és megbeszélik velük, hogy éjszaka, titokban fogadják be a királyi családot a városba.
4. Elsőkként a Vitellius és Aquilius fivéreket avatták be a dologba. A Vitelliusok testvérhúga a consul Brutus hitvese, és ebből a házasságból született, immár ifjúvá serdült két gyermekük, Titus és Tiberius: nagybátyjuk tanácsára őket is bevonják a szövetkezésbe. Rajtuk kívül néhány, ugyancsak nemesi származású fiatalembert is beavattak a tervbe - de hogy azok kik voltak, már feledésbe merült. Eközben, mivel a senatusban győzött a vélemény, hogy a Tarquiniusoknak vissza kell adni javaikat, ugyanez okból a követeknek is további tartózkodást engedélyeztek Rómában, mert a consulok hozzájárulásával járműveket kell szerezniök a királyi család vagyontárgyainak elszállításához; ezt az időt az összeesküvőkkel való tanácskozásra használják föl a követek, és folytonos sürgetéssel rábírják cinkosaikat, hogy adjanak kezükbe egy, a Tarquiniusoknak szóló levelet: másként hogy is hihetnék el, hogy követeik nem légből kapott tájékoztatást adnak nekik ily nagy fontosságú ügyben? - mondták. A hűség zálogaként átnyújtott levél később a bűntett bizonyítékául szolgált. A Tarquiniusokhoz induló követek elutazásának előestéjén ugyanis, épp a Vitelliusok házában gyűltek össze vacsorára az összeesküvők, s ott eltávolítván a fültanúkat, ahogy az már szokás, részletesen meghányták-vetették egymás között az újabb tennivalókat; beszélgetésüket kihallgatta az egyik rabszolga, aki már előbb is észrevette készülődésüket, mégis várt, amíg elérkezik az alkalom, hogy a levelet a követek kezébe adják, mert ha azt megkaparintják, annál nincs jobb bizonyíték. Mihelyt megtudta, hogy a levelet átadták, jelentette a dolgot a consuloknak. Ezek elindultak a lakásukból, hogy elfogják a követeket és az összeesküvőket, és elkerülve a riadalmat, csírájában elfojtották az egész ügyet; először is a levél kézre kerítésére volt gondjuk, hogy az el ne tűnjék. Az árulókat nyomban bilincsbe verték, a követek dolgában valamelyest tétováztak; és ámbár nyilvánvaló, hogy ellenség módjára cselekedtek, mégis az idegeneket megillető jogot érvényesítették velük szemben.
5. A királyi javak ügye - előzőleg ugyanis visszaadásukra hoztak határozatot -, újabb megfontolás végett, ismét a senatus elé került. Ott pedig felháborodás lett úrrá az Atyákon, és nem engedték se visszaadni, se az állam számára elkobozni a vagyont. Odaadták a köznépnek, hogy hordja széjjel, gondolván, ha királyi préda tapad a kezéhez, elvész a remény is a velük való megbékélésre. A Tarquiniusok földjét, mely a város és a Tiberis között húzódott, Marsnak szentelték, abból lett később a Campus Martius. Azt mondják, aratásra érett termés állt rajta. A Mars-mezőn termett gabona elfogyasztását a vallás tiltotta; az odaküldött nagy embertömeg levágta tehát a kalászokat szárastul, kosarakba rakta és beleöntötte a Tiberisbe, melynek vize, mint nyár derekán mindig, alacsonyan állt. A gabona előbb fönnakadva a homokzátonyokon, kupacokban leülepedett az iszapban; ebből, meg a folyó egyéb hordalékából lassanként sziget képződött. Később, úgy hiszem, építményekkel és emberi munkával kellőképpen feltöltött és megerősített területet csináltak belőle, hogy templomokat, sőt oszlopcsarnokokat is megbírjon.
Miután a királyi család vagyonát széthordták, elítélték az árulókat; az ítélet végrehajtása azért volt különösképpen látványos, mert a consuli tisztség arra kötelezte az apát, hogy gyermekei halálbüntetését elrendelje; ily módon azt, akit egyébként el kellett volna távolítani, hogy ne lássa a dolgot, a sors arra jelölte ki, hogy maga legyen az ítélet végrehajtója. Ott álltak a cölöphöz kötözve, csupa előkelő ifjú; de mintha a többi csupa ismeretlen arc lett volna, csak a consul fiai vonták magukra mindenkinek a tekintetét; az emberek nem is annyira a büntetést fájlalták, mint inkább annak megérdemelt okát: hogy ezek itt - gondolták magukban az emberek - ebben az évben, amikor hazájuk fölszabadult, s épp az apjuk Róma szabadítója, amikor az újonnan keletkezett consuli tisztség egy Junius házból való férfinak jutott osztályrészül, ezek az ifjak azt tervezték, hogy az isteneket, embereket, Róma apraját-nagyját kiszolgáltatják az egykor oly kegyetlen, ma pedig ellenséges érzéssel eltelt, száműzött királynak. A consulok fölmentek a helyükre, és utasították a lictorokat, hogy hajtsák végre az ítéletet. A meztelenre vetkőztetett bűnösöket megvesszőzik és bárddal lefejezik, közben egész idő alatt az apa vonásait, arcát figyeli mindenki - az állami igazságszolgáltatás képviselőjének arckifejezése mögött megmutatkozott az apai érzés.
A vétkesek megbüntetése után, hogy fényes példamutatással két oldalról is megakadályozzák az effajta bűncselekményeket: a közpénzből jutalmat, továbbá teljes szabadságot és polgárjogot adtak a följelentőnek. Úgy mondják, ekkor szabadítottak föl először rabszolgát a "vindicta" nevű vesszővel; mások úgy vélik, hogy a "vindicta" a rabszolgától veszi a nevét: Vindiciusnak hívták ugyanis. Azóta úgy szokás, hogy aki ily módon szabadul föl, a római polgárjogot is elnyeri.
6. Mikor a történteket hírül vették, Tarquiniust nemcsak fájdalom fogta el, hanem gyűlöletre és haragra is lobbant, amiért nagy reménye szertefoszlott; s látva, hogy a cselszövésnek bezárult az útja, nyílt háború megindítását határozta el, és támogatást kérve, sorra járta Etruria városait; kivált a veii- és tarquiniibelieket ostromolta kérésével: ne engedjék, hogy ő, aki vérükből való, s a minap még egy birodalom ura, most hazátlanul, ínségesen, a szemük láttára pusztuljon el serdülő fiaival együtt. Másokat idegenből hoztak uralkodónak Rómába: s őt, a királyt, aki háború révén gyarapította Róma hatalmát, tulajdon rokonai kergették el bűnös összeesküvéssel. Azok pedig, mivel nem akadt olyan, aki egymaga méltó volna a királyságra, földarabolták a királyi méltóságot; vagyonát odaadták a népnek, hogy hordja széjjel, s így mindenki bűnrészessé váljék. Az a szándéka, hogy visszaszerezze hazáját és trónját, és leszámoljon a hálátlan polgárokkal. Adjanak segítséget, támogassák őt; jöjjenek hát, és álljanak bosszút a maguk hajdani sérelméért is, hogy annyiszor legyilkolták legióikat, s fosztogatták földjüket.
Ezek a szavak tettre bírták a veiibelieket, és ki-ki azt hangoztatta fenyegetően, hogy "most kell lemosniok a gyalázatot, éspedig egy római vezérletével visszaszerezniök, amit a háborúban elveszítettek". Tarquinii lakosait a név és a rokoni kötelék ösztönözte; jólesett látniok, hogy valaki az övéik közül uralkodik Rómában.
A két város tehát két hadsereget állít ki Tarquiniusnak, hogy harcban visszaszerezze trónját, és megbüntesse a rómaiakat. Amint római területre érkeznek, a consulok az ellenség elébe mennek. Valerius a négyszögletes csatarendbe fölsorakozott gyalogságot vezeti; Brutus földerítőként a lovasság élén halad. Ugyanígy első lovas az ellenség seregében, aki legelöl léptet, Arruns Tarquinius, a király fia, maga a király mögötte jön, a legiókkal. Amint Arruns előbb a távolból, a lictorokról látja, hogy ott a consul, majd közelebbről az arcvonásairól fölismeri Brutust, haragra gyúlva szól: "Íme a férfi, aki bennünket száműzöttként elkergetett hazánkból. S ő lépked itt a mi fejedelmi jelvényeinkkel ékesen. Legyetek tanúim, ó, királyokat megbosszuló istenek."
Megsarkantyúzza lovát, és dühöngve ráront egyenest a consulra. Brutus észreveszi, hogy őt éri támadás; akkoriban dicsőségszámba ment, hogy a hadvezér szívvel-lélekkel belevesse magát a csatába; Brutus tehát lelkesen veszi föl a harcot; gyűlölködve csapnak össze; és miközben ki-ki az ellenfél testén üt sebet, nem gondol rá, hogy magamagát fedezze, így aztán egymás bőrpajzsát keresztülszúrva, a két lándzsa hegyén ki-ki fönnakad, és haldokolva csúszik le lováról. Egyidejűleg a lovasság is harcba indul, és nem sok idő múltán támadásba lendül a gyalogság is. Váltakozó kimenetelű volt a csata, s a harc szinte egyforma hadiszerencsével végződött: a jobbszárny mindkét oldalon győzött, a balszárnyat mindkét helyen visszaverték. A veii sereg, mely hozzászokott, hogy a római hadsereg legyőzi, szétszóródva megfutamodott; a tarquiniibeliek ellenben, az új ellenfél, nemcsak hogy helytálltak, de a maguk oldalán vissza is verték a rómaiakat.
7. Noha így folyt le a csata, Tarquiniust és az etruszkokat akkora félelem szállta meg, hogy dolgukvégezetlen abbahagytak mindent, és éjszaka mindkét hadsereg, mind a veii, mind a tarquinii visszavonult a maga városába. E csatához egy csoda fűződik: a következő éjszaka csöndjében Arsia erdejéből harsány hang szólalt meg, úgy vélik, Silvanus hangja volt; ezt mondta: "Eggyel több etruszk esett el a csatában; a háborúban a római sereg győzött." Annyi bizonyos, hogy a rómaiak győztesekként, az etruszkok pedig mint vesztesek vonultak el; másnap hajnalhasadáskor ugyanis, amikor már egyetlen ellenséges katona sem volt a láthatáron, P. Valerius consul összeszedette a zsákmányt, és diadalmenetben tért vissza Rómába. Hivatali tiszttársának az akkoriban lehetséges legpompásabb temetést rendezte; de még ennél is nagyobb dicsőséget jelentett a köznép bánata Brutus halála miatt, kiváltképpen az asszonyoké, akik egy éven keresztül atyjukként gyászolták a megsértett erényesség e kérlelhetetlen bosszulóját.
Az életben maradt másik consul népszerűségét - ennyire változékony a nép rokonszenve - nemcsak gyűlölködés, hanem gyanú, sőt kegyetlen vádaskodás váltotta föl.
Elhíresztelték, hogy királyságra törekszik, mivel Brutus helyébe nem választott tiszttársat, ellenben a Velia domb tetején házat építtetett magának: "Ott a magasan fekvő, erődített helyen, bevehetetlen fellegvár készül." Ez a széltében-hosszában szállongó szóbeszéd hitelre talált, és felháborodással töltötte el a consult. Gyűlésbe hívta a népet, és leeresztvén a vesszőnyalábokat, a szónoki emelvényre lépett. A tömeg szívesen látta, hogy meghajtják színe előtt a hatalom jelvényeit, nyílt elismerése ez annak, hogy a nép fensége és ereje nagyobb, mint a consulé. A consul, fölszólítva a népet, hogy hallgassa meg őt, magasztalni kezdte tiszttársa jó sorsát, hogy hazája fölszabadítójaként, a legmagasabb méltóságban, a köztársaságért folyó harc közben, ragadta el a halál, dicsősége teljében, mielőtt az még gyűlölködés tárgyává lehetett volna: ő ellenben túlélte saját dicsőségét, azért maradt meg, hogy vád és gyűlölet célpontja váljék belőle; lesüllyedt a haza fölszabadítójából az Aquiliusokig és a Vitelliusokig. "Hát sohasem lehet akkora erény a szemetekben, hogy gyanúval meg ne sérthesse senki? Tarthattam-e attól én, a királyok elszánt ellensége, hogy egykor azzal vádolnak, hogy királyi hatalomra török? Gondolhattam-e valaha, hogy tőlem, még ha a Capitolium tetején lakom is, félnek honfitársaim? Ilyen gyönge szálon függ az én jó hírem a ti szemetekben? Olyan ingatag alapokon nyugszik becsületem, többet nyom-e a latban, hogy hol vagyok, mint hogy ki vagyok? Publius Valerius háza nem áll útjában a szabadságotoknak, polgárok; biztonságban lehettek a Velia felől; a síkságon építem föl a házamat, de nem, inkább a domb lábánál, hogy ti meggyanúsított polgártársatok fölött lakozzatok; a Velián azok építkezzenek, akikre a köztársaságot nyugodtabban rábízhatjátok, mint P. Valeriusra." Nyomban elszállíttatta az építőanyagot a Velia lábához, és a házat a völgy legmélyén, azon a helyen építette föl, ahol ma Vica Pota szentélye áll.
8. Ezután törvényjavaslatokat terjesztett elő, amelyek nemcsak fölmentették a consult a gyanú alól, hogy királyi hatalomra vágyik, hanem annak ellenkezőjére fordítva a dolgot, a néphatalom barátjává tették: ezek miatt kapta a Publicola melléknevet. Kiváltképpen szívesen fogadta a nép e törvényt, amely arról intézkedett, hogy a tisztviselők döntése ellen a néphez lehet föllebbezni, valamint azt, amely kimondta, hogy aki a királyság visszaállítására terveket sző, vagyonával együtt személye is átkozott lesz.
E törvényeket, hogy a nép kizárólag az ő érdemének ismerje el, maga emelte jogerőre, s csak később hívott össze gyűlést, amelyen tiszttársát megválasztották. Az idős Sp. Lucretiust választották consullá, akinek erejéből azonban már nem futotta, hogy a consuli tisztséggel járó feladatokat ellássa, és néhány nap múlva meg is halt. Lucretius helyét M. Horatius Pulvillus töltötte be. Némely régebbi történetírónál nem találom Lucretius consul nevét; Brutus után nyomban Horatius következik náluk; úgy vélem, azért merült feledésbe az alakja, mert semmilyen esemény nem teszi emlékezetessé consulságát.
Még mindig nem szentelték föl Juppiter templomát a Capitoliumon; Valerius és Horatius, a két consul, sorsot húzott, hogy ki avassa fel. A sors választása Horatiusra esett; Publicola pedig elment a háborúba, Veii ellen. Valerius rokonsága a kelleténél jobban a szívére vette, hogy az ily nagy hírű templom felszentelése Horatiusnak jutott osztályrészül. Arra törekedtek, hogy mindenáron megakadályozzák, és mert egyébbel hiába próbálkoztak, mikor a consul már rátette kezét az ajtófélfára, és közben az istenekhez könyörgő imádságát mondta, elterjesztették a hírt, hogy meghalt a fia, s a gyászoló család tagja nem szentelhet föl templomot. Nem hitt-e a hírnek Horatius, vagy akkora lelkierőről tett-e tanúságot - erről nem maradt ránk bizonyossággal semmi, és magyarázatot találni sem könnyű: foglalatoskodásától elfordulva egyebet nem is szólt erre a hírre, csak rendelkezett, hogy gondoskodjanak a tetemről, majd kezét le sem véve az ajtófélfáról, folytatta az imát, és felavatta a templomot. Ezek az események zajlottak le a város határain belül és kívül a királyok elűzetése után az első esztendőben. A következő évre P. Valeriust másodízben és T. Lucretiust választották consullá.
9. A Tarquiniusok már Lars Porsennánál, Clusium királyánál kerestek menedéket. Ott pedig kérést jó tanáccsal vegyítve, hol könyörögtek - ne tűrjék el, hogy ők, akik etruszk eredetűek, egyazon vérből valók, s a nevük is azonos, szűkölködve, száműzöttként éljenek -, hol arra intettek, hogy ne hagyják bosszulatlan a királyok elűzetésének újonnan fölvett szokását. Épp elég édes a szabadság íze: hacsak a királyok legalább akkora erővel meg nem védik trónjukat, amekkorával a városok megdönteni törekszenek őket - egyenlővé válik a legmagasabb a legalacsonyabb rendűvel; nem marad az államokban semmi kiváltságos, semmi, ami a többi fölé emelkednék; vége a királyság intézményének, amely pedig a legszebb intézmény istenek és emberek között.
Porsenna úgy véli, Etruriának csak kedvező, ha Rómában király, mégpedig etruszk nemzetségbeli király uralkodik - ellenséges hadsereggel Rómába indul hát. Sohasem ismert rémület szállta meg a senatust: oly erős hatalomnak számított akkortájt Clusium, s oly nagy volt Porsenna híre. Nemcsak az ellenségtől féltek, hanem tulajdon polgártársaiktól is, attól tudniillik, hogy a római köznép rettegéstől lenyűgözve visszafogadja a királyokat Rómába, vagy akár szolgaság árán is megszerzi a békét. A senatus tehát ez idő tájt sok kedvezményt nyújtott a népnek. Elsősorban az élelmiszerellátásra fordított gondot, és némely megbízottat a volscusokhoz, másokat Cumaeba küldött, hogy gabonát vásároljanak. A só eladásának kizárólagos joga, mivel az ára magasra szökött, teljesen az államra szállt, s azt a magánosoktól megvonták; a népet fölmentették a vámfizetés és adózás alól, hogy ezt a terhet a gazdagok viseljék, mert ők elbírják: a szegények épp eléggé teljesítik fizetési kötelezettségüket azzal, hogy gyermekeket nevelnek. A patríciusoknak ez a jóindulata az elkövetkező válságos körülmények között, Róma ostroma és az éhínség idején, oly nagy egyetértésben forrasztotta eggyé a várost, hogy a "király" nevétől semmivel sem rettegtek jobban a hatalmasok, mint akár a legnyomorultabbak, és nem akadt később egyetlen ember sem, aki népbolondító szólamaival akkora népszerűségre tett volna szert, mint annak idején bölcs igazgatásával a senatus testülete.
10. Az ellenség közeledtére mindenki bemenekül a földekről a városba; magát a várost is védőőrséggel veszik körül. Egyfelől a falak, másfelől a behatolást gátló Tiberis miatt biztonságosnak tetszett a város: a cölöphíd azonban csepp híján utat nyitott az ellenségnek, ha nincs az az egyetlen férfi, Horatius Cocles: Róma városának őt adta azon a napon oltalmazójául a szerencse. Éppen őrt állt a hídon, amikor látja, hogy hirtelen támadással bevéve a Janiculust, az ellenség beözönlik, övéinek megrettent tömege pedig fegyverzetét, csatarendjét odahagyja. Horatius Cocles egyenként föltartóztatva a katonákat útjukat állja, az istenek és emberek hűségére esküdve bizonygatja, hogy hiába menekülnek, ha őrhelyüket elhagyják; ha a hátuk mögött átjárást engednek a hídon, egyszeriben több lesz az ellenség a Palatinuson és a Capitoliumon, mint a Janiculuson. Így hát arra figyelmezteti, buzdítja őket, hogy tűzzel-vassal, minden lehetséges módon pusztítsák el a hidat: ő pedig, amennyire egyetlen test képes rá, egymaga föltartóztatja addig az ellenséget. A híd feljáratához lépked hát, alakja kimagaslik a csatából megfutók között, akiknek csak a háta látszik, s előreszegezvén fegyvereit, készen áll a küzdelemre, és csodálatra méltó bátorságával még az ellenséget is ámulatba ejti. Két embert mégis vele tartott szégyenérzete, Sp. Larciust és T. Herminiust - mind családjuk, mind tetteik miatt jó hírű férfiak. Velük együtt tartóztatta föl Horatius Cocles egy kevéssé a végveszedelem első viharát, mely egyúttal a csata legzajosabb szakasza is volt; végezetül kettőjüket is biztonságba kényszerítette a keskeny átjárón keresztül, amikor a hidat időközben leromboló bajtársaik figyelmeztetően visszahívták őket. Majd fenyegető tekintetét körülhordozta az etruszkok főemberein, és hol egyenként szólítva őket párviadalra, hol együttesen szidalmazva valamennyit, mondja, hogy dölyfös királyok szolgáiként, mit sem gondolva tulajdon szabadságukkal, mások leigázására érkeztek ide. Egy darabig tétováznak az etruszkok, s méregetik egymást, hogy ki kezdje meg a viadalt; aztán szégyenükben mégis mozdul a csatasor, és lármát csapva mindenfelől kivetik a dárdát az egymagában álló ellenfélre. A dárdák fönnakadtak a bőrpajzson, ő pedig továbbra is elszántan állt szemben velük, hatalmas lábát szétterpesztve; már-már azon voltak, hogy rohammal elsodorják az útból a férfit, amikor egyazon időben hallatszott mind a recsegő híd robaja, mind a rómaiak diadalordítása - kellő gyorsasággal vitték véghez munkájukat; a váratlan rémület megállította a rohamot. És ekkor megszólalt Cocles: "Ó, Tiberinus atyám, te szent, könyörgök hozzád, fogadd kegyes folyódba ezeket a fegyvereket s ezt a harcost." És azon mód, fegyveresen beugrott a Tiberisbe, s a rázuhanó sok fegyver között sértetlenül átúszott övéihez - olyan dolgot merészelt, amely az utókor előtt inkább csodaszámba megy, semmint hitelesnek tetszik. Az állam hálás volt páratlan bátorságáért: szobrot emeltek neki a Comitiumon; továbbá akkora darab földet ajándékoztak neki, amekkorát ekevasával egy nap alatt bekeríthetett. A hivatalos tiszteletadás számos fajtája között az egyes emberek buzgalma is megcsillant: nagy szükség idején ugyanis ki-ki a maga élelmiszerkészleteihez mérten, önmagát fosztva meg a tápláléktól, vitt neki ajándékba valamicskét.
11. Miután első kísérletét visszaverték, Porsenna megváltoztatta tervét, most már nem rohammal igyekezett bevenni a várost, hanem körülzárta, őrséget helyezett el a Janiculuson, maga pedig a síkságon, a Tiberis partján ütött tábort; majd hajókat vont össze mindenfelől, úgy őrködött, hogy gabonát semmiképpen se szállíthassanak Rómába, ha viszont alkalom adódik a portyára, átszállíthassák a folyón a katonaságot, hol itt, hol ott; rövid idő alatt oly bizonytalanná tette a szántóföldeket Róma körül, hogy nemcsak a föld terményeit, de valamennyi jószágot is behajtották a városba, és többé senki sem merészelt a kapukon kívül legeltetni. Az etruszkoknak ezt a kihívó magatartását nemcsak félelemből tűrték el a rómaiak, hanem bölcs belátásból is. Valerius consul ugyanis csak az alkalmat várta, hogy egy nagyobb létszámú, szétszóródott csapaton rajtaüssön, elnézte hát az apróbb dolgokat, s a kemény bosszúállást fontosabb eseményekre tartogatta. Hogy tehát a fosztogatókat tévútra vezesse, elrendelte, hogy övéi hajtsanak ki rengeteg lábasjószágot az Esquilinusi-kapun, mely az ellenségtől legtávolabb esett; gondolta, hogy az ellenség bizonyára megtudja ezt, mivelhogy az ostrom meg az éhínség miatt több hűtlen rabszolga átszökött hozzá. Meg is tudta az ellenség az egyik szökevény jelentéséből; és a teljes zsákmány reményében sokkal számosabban keltek át a folyón, mint máskor. Ekkor P. Valerius meghagyja, hogy T. Herminius csekély létszámú csapattal rejtőzködjék el a Gabii felé vezető útra a második mérföldkőnél, Sp. Larcius pedig könnyű gyalogosaival álljon a Porta Collinánál, amíg az ellenség el nem halad mellettük; akkor vágják el az útját, hogy vissza ne térhessen a folyóhoz. A második consul, T. Lucretius néhány egységgel a Porta Naevián vonul ki; maga Valerius a Mons Caeliusról vezeti le válogatott cohorsait, s az ellenség először őket pillantja meg. Mihelyt Herminius a zajongást meghallotta, előrohant rejtekéből, és hátba támadta az etruszkokat, akik Lucretius felé fordultak; jobbról-balról itt a Porta Collina, amott a Porta Naevia felől ugyancsak fölhangzik a csatazaj; közrefogva leöldösik hát a fosztogatókat, mert nem elég erősek a harchoz, aztán meg mindenfelől el is van zárva a menekvés útja. Így végződtek hát az etruszkok nagyszabású portyái.
12. Az ostrom azonban mégsem maradt abba, sem a gabonahiány, sem a drágaság; Porsenna pedig reménykedett, hogy ha tovább tart a gyűrű, végül elfoglalja a várost. Ekkor C. Mucius, egy előkelő ifjú, méltatlannak ítélve, hogy a római népet, melyet szolgasága idején, a királyok alatt, háborúban egyetlen ellensége sem tartott ostrom alatt, most fölszabadultan éppen az etruszkok zárják körül, akiknek hadseregét oly gyakran szalasztotta meg - ez a C. Mucius tehát elhatározta, hogy valami nagy és vakmerő cselekedettel megbosszulja ezt a méltánytalanságot, és nyomban saját elhatározásából behatol az ellenség táborába; később azonban tartván tőle, hogy ha a consulok egyetértése és mindenki tudta nélkül indul útnak, a római őrség elfogja és szökevényként visszaviszi; mert a város akkori helyzete elfogadhatóvá tette ezt a vádat. Elment hát a senatusba. "Az a szándékom, Atyák - mondta -, hogy átkelek a Tiberisen, s ha sikerül, behatolok az ellenség táborába, nem a zsákmány kedvéért, se nem azért, hogy pusztításaikért bosszút álljak; nagyobb tettre vállalkozom, ha megsegítenek az istenek." A senatorok megadják az engedélyt. Ő pedig fegyvert rejtve ruhájába, útnak indul.
Megérkezik s megáll a tömeg sűrűjében a királyi trón emelvényéhez közel. Történt pedig, hogy ott éppen zsoldot osztottak a katonáknak, s az írnok a királyéval egyforma öltözékben s mellette ülve foglalatoskodott, a katonák meg csoportosan eléje járultak; Mucius nem merészel kérdezősködni, melyikük vajon Porsenna; hiszen azzal, hogy nem ismeri a királyt, fölfedte volna magát; így aztán vaktában szerencsét próbálva, az írnokot öli meg a király helyett. Miközben vértől csepegő fegyverével a rémüldöző tömegben utat vágva menekülni igyekszik, a zajra odacsődülő királyi csatlósok megfogják, visszahurcolják és odaállítják a királyi emelvény elé; ő azonban még ebben a fenyegető helyzetben is inkább félelmetesen, semmint félve, ezeket mondta: "Római polgár vagyok, C. Mucius a nevem. Ellenség az ellenséget megölni jöttem, lelkem éppúgy el van szánva a halálra, mint a gyilkolásra: cselekedni, de tűrni is egyaránt római erény. Nem egyedül én táplálok ilyen érzést irántad; hosszú a sora azoknak, akik utánam ugyanerre a dicsőségre szomjaznak. Ezentúl, ha úgy tetszik, vértezd föl magad a lehetőségre, hogy bármely órában életedért küzdj, s hogy királyi csarnokodban ott találd ellenségedet fegyverrel a kézben. Mi, a római ifjúság így üzenünk néked hadat. Sose félj te fegyveres erőtől vagy ütközettől: egymagadnak lesz találkozásod mindegyikünkkel." A király a veszedelemtől megrettenve haragra lobban, fenyegetőzve parancsot ad, hogy gyújtsanak tüzet körülötte, ha egykettőre föl nem fedi a cselszövést, amire kétértelmű célzásokkal utalt: "Nos hát, hogy meglásd - mondta Mucius -, mily silány dolog a test azok szemében, akik nagy dicsőségre tartanak igényt", jobbját beletartja az áldozat számára meggyújtott tűzbe. És mintha semmit sem érezne, elégeti a kezét; e csodától megdöbbenve felugrik székéről a király, és megparancsolja, hogy távolítsák el az ifjút az oltártól. "És most menj - mondja Porsenna -, mivelhogy önmagad ellen kegyetlenebb dolgot műveltél, mint énellenem. Dicsőíteném bátorságodat, ha az hazám szolgálatában állana; most pedig a hadijog következményei alól fölszabadítva, épen és sértetlenül bocsátalak el." Mire Mucius mintegy viszonozva a nemes tettet, így szólt: "Mivelhogy becsülete van szemedben a bátorságnak, jó szóért megkapod tőlem, amit fenyegetéssel hiába próbáltál kivenni belőlem: háromszázan vagyunk előkelő római ifjak, akik esküvel fogadtuk, hogy ily módon törünk az életedre. A sors engem választott elsőnek; a többi, bármi történjék is az elsőkkel, megjelenik mindahány, ha eljön az ideje, míg csak téged kezünkre nem juttat a szerencse."
13. Mucius elbocsátása után - attól fogva jobb keze elvesztése miatt a Scaevola melléknevet kapta - Porsenna követei is megérkeztek Rómába; a királyt annyira megdöbbentette az első életveszély, amelyből csak a merénylő tévedése miatt menekült meg, továbbá az annyiszor elkövetkező küzdelem lehetősége, ahány összeesküvő életben marad, hogy önszántából kínált békeföltételeket a rómaiaknak. A föltételek között, hiábavalóan, szó esett a Tarquiniusok uralmának helyreállításáról, nem mintha nem tudta volna, hogy a rómaiak úgyis megtagadják, hanem inkább mert ő maga nem tagadhatta meg ezt a feltételt a Tarquiniusoktól. Eleget tettek azonban a Veii terület visszaadásáról szóló kérésének, s annak, hogy a rómaiak túszokat állítsanak, ha azt akarják, hogy visszavonja őrcsapatait a Janiculusról. Ilyen föltételekkel megkötötték a békét, Porsenna elvezényelte hadseregét a Janiculusról, és elhagyta Róma földjét.
A senatus C. Muciusnak vitézségéért földet adományozott a Tiberis túlsó partján - később Mucius-féle mezőknek nevezték ezt a területet. A vitézségnek effajta megbecsülése a nők lelkében is fölkeltette a vágyat, hogy állami kitüntetésben részesüljenek; Cloelia, egy hajadon leány a túszok között, mikor az etruszkok táborában a Tiberis partjának közelében helyezték el őket, rászedvén az őröket, egy leánycsapat élén az ellenség hajítófegyvereinek záporában átúszta a Tiberist, és valamennyi társát épségben visszavezette Rómába családjaik körébe. A király, mihelyt jelentették neki, hogy mi történt, haragra gerjedt, és elküldte Rómába megbízottait, hogy követeljék vissza túsznak Cloeliát: a többiekkel nem is igen törődik. Később csodálatba csapott át dühe, mondván, hogy "a Coclesek és Muciusok tettét fölülmúlja ez a cselekedet", majd kijelenti, hogy "amennyiben nem szolgáltatják ki a túszt, úgy tekinti, hogy megszegték a szerződést, de ha kiszolgáltatják, épségben és sértetlenül küldi vissza övéihez". Mindkét fél megtartotta szavát; a rómaiak a szerződés értelmében visszaadták a béke zálogát, az etruszkok királyánál pedig nemcsak biztonságban volt, hanem nagy becsben is állt a hősiesség. Megdicsérte a leányt, és azt mondta, neki ajándékozza a túszok egy részét, válassza ki maga, akiket csak akar. Cloelia elé vezették valamennyi túszt, ő pedig, úgy mondják, a serdületlen gyermekeket választotta; szűz lányhoz méltó elhatározás, maguk a túszok is helyeselték, hogy azokat kell mindenáron az ellenség kezéből kiszabadítani, akikben életkoruk miatt leginkább tehetnek kárt. Miután helyreállt a béke, a rómaiak az újfajta női vitézséget újfajta tiszteletadással, lovasszoborral jutalmazták: a Sacra Via fölső végén helyezték el a lovas szűz szobrát.
14. Az etruszk királynak ez a békés visszavonulása ellenkezik azzal az ősidőkből egyéb szertartásokkal együtt mai napig fönnmaradt szokással, hogy "elárusítják Porsenna király javait". A szokás eredete vagy az, hogy háborúban született, és béke idején sem feledték el, vagy hogy szelídebb forrásból nőtt ki, mint amivel az ellenség "javainak eladása" elnevezés hivalkodik. Azok a történetírók járnak legközelebb az igazsághoz, akik azt mondják, hogy a Janiculusról távozó Porsenna a szomszédos és termékeny Etruria szántóföldjeiről összehordott élelemmel gazdagon fölszerelt tábort ajándékul hagyta a rómaiaknak, mivelhogy a város a hosszan tartó ostromzár miatt nagy szükséget látott; s hogy a nép, mint ellenséges tulajdont szét ne hurcolja, később "Porsenna javai" néven áruba bocsátották - ezzel a címmel inkább az ajándék miatt érzett hálájukat óhajtották jelezni, semmint a királyi vagyon eladását, hiszen az sohasem volt a római nép tulajdonában.
Felhagyván a római háborúval, Porsenna, nehogy úgy lássék, mintha hiába vezette volna hadseregét erre a vidékre, Arruns nevű fiát a csapatok egy részével elküldte, hogy rohanja meg Ariciát. A város lakosságát előbb megdöbbentette a váratlan támadás; később azonban segítség érkezett mind a latin népektől, mind Cumaeből, s ez akkora reménységgel töltötte el őket, hogy nyílt csatába merészeltek bocsátkozni az etruszkokkal. Az ütközet kezdetén oly heves támadást indítottak az etruszkok, hogy menten szétszórták az ariciaiakat. A cumaei csapatok azonban cselfogást alkalmaztak az erővel szemben, így hát egy kissé oldalvást kitértek támadóik elől, hogy azok vágtában elrobogjanak mellettük, majd megfordulva, hátba támadták őket. Ekképpen a már-már győztes etruszkokat közrefogva lekaszabolták. A sereg csekély töredéke, vezérét és fegyvereit elvesztvén, mivel közelebbi menedéket nem találhatott, mind állapotát, mind külső megjelenését tekintve szánalomra méltó menetben Rómába érkezett. Ott szívélyesen fogadták és egyes házakba osztották szét őket. Mikor sebeik begyógyultak, némelyek vendéglátóik jószívűségének hírvivőiként visszatértek hazájukba; közülük sokat visszatartott a szeretet Róma és házigazdáik iránt; ezeknek lakóterületet jelöltek ki, melynek azóta Vicus Tuscus a neve.
15. Consullá P. Lucretiust és P. Valerius Publicolát, majd utánuk Sp. Larciust és T. Herminiust választották. Abban az esztendőben jött utoljára követség Porsennától, hogy hívják vissza a trónra a Tarquiniusokat; azt válaszolták nekik, hogy a senatus követséget küld majd a királyhoz, és nyomban menesztik is a legelőkelőbb patríciusokat. "Nem mintha röviden meg nem adhatnák a választ, hogy nem kell nekik többé király, mégis inkább válogatott patríciusokból álló küldöttséget indítanak a királyhoz, ahelyett hogy követeinek Rómában adnák meg a választ; azért teszik ezt, hogy végérvényesen szűnjön meg most már ennek az ügynek az emlegetése, különben hiába a sok kölcsönös jó szándék, csak ingerlik egymást, ha a király olyasmire törekszik, ami a római nép szabadsága ellen való, a rómaiak pedig, hacsak könnyelműen önmaguk pusztulását nem kívánják, megtagadják a kérését annak, akitől legszívesebben semmit sem tagadnának meg. A római nép már nem királyságban, hanem szabad államban él. Épp ezért el is határozta, hogy kapuit inkább az ellenségnek nyitja meg, semmint a királyoknak; mindannyiuknak egybehangzó fogadalma, hogy a köztársaság végórája egyúttal Róma végórája is legyen. Ha tehát Porsenna boldogulást kíván Rómának, arra kérik, hagyja szabadságban élni." A király tisztelettől áthatva így felelt: "Mivelhogy ez szilárd elhatározástok, nem terhellek többé benneteket hiábavaló zaklatásaimmal, és nem kecsegtetem a Tarquiniusokat sem olyan segítség reményével, melyet megadni úgysem áll módomban. Keressenek immár, fegyveres erővel vagy békességgel, száműzetésük idejére más helyet maguknak, hogy többé ne zavarja semmi a békét közöttünk." Szíves szavait még barátságosabb tettek követték: hazabocsátotta a még hatalmában levő túszokat; a Janiculuson kötött szerződéssel neki juttatott Veii területét visszaadta. Tarquinius, miután reménysége a hazatérésre szertefoszlott, vejéhez, Mamilius Octaviushoz tette át száműzetése székhelyét, és Tusculumba költözött. A rómaiak pedig híven megőrizték a Porsennával kötött békét.
16. M. Valerius és P. Postumius lett ezután consul. Abban az esztendőben szerencsés kimenetelű háborút vívtak a sabinokkal; a consulok diadalmenetet tartottak. Ezután a sabinok nagyobb erőfeszítéssel készültek föl a háborúra. Ellenük, valamint azért, hogy Tusculumból, ahonnan nyíltan ugyan nem, de mégis gyanítható volt a támadás, váratlan veszedelem ne keletkezzék, P. Valeriust negyedszer, T. Lucretiust pedig másodszor választották consullá. Ekkor visszavonás támadt a háború és a béke hívei között a sabinok táborában, s ez jelentős erőket vitt át a rómaiak oldalára. Attius Clausust ugyanis - akit később Rómában Appius Claudiusnak neveztek -, a békepárt vezetőjét, annyira üldözték a háborús zavarkeltők, hogy nem bírt szembeszállni, és tulajdon párthívei nagyszámú csapatának kíséretében elhagyta Inregillum városát, majd Rómába menekült. Polgárjogot és földet adományoztak nekik az Anio folyó túlsó partján, és "régi" Claudius tribunusnak nevezték őket, amikor később ugyanonnan újabb tribus-társak csatlakoztak hozzájuk. Appiust a senatus tagjává választották, és nem telt bele sok idő, a legelőkelőbbek méltóságára emelkedett. A consulok ellenséges hadsereg élén betörtek sabin területre s annyira földúlták, majd az ütközet során annyira megtörték az ellenség erejét, hogy sokáig nem kellett lázadástól tartani. Diadalmenetben tértek vissza Rómába.
P. Valerius, akit egyhangúlag a legkiválóbb hadvezérnek és államférfinak tartottak, egy évvel később, Agrippa Menenius és P. Postumius consulsága idején meghalt dicsősége teljében, de oly szerény anyagi viszonyok között, hogy hagyatékából még a temetés költségeire sem futotta; állami pénzből fizették meg. A római asszonyok éppúgy meggyászolták, mint Brutust. Ugyanabban az esztendőben két latin colonia, Pometia és Cora, az auruncusokhoz pártolt. Megkezdődött a háború az auruncusok ellen; szétszórták a hatalmas hadsereget, mely a határokat átlépő consuloknak szilajul útját állta, s ezzel az auruncusok ellen viselt háború teljes egészében Pometia előtt torlódott össze. A gyilkolás nem mérséklődött jobban az ütközet után sem, mint harc közben; holttest is több akadt, mint ahány fogoly, a foglyokat is legyilkolták válogatás nélkül; a háborús gyűlölet nem kímélte még a háromszáz átadott túsz életét sem. Ez évben is volt diadalmenet Rómában.
17. A következő két consul, Opiter Verginius és Sp. Cassius előbb emberi erővel, majd fonott védőtetők és más alkalmatosságok igénybevételével, megtámadta Pometiát. Az auruncusok inkább engesztelhetetlen gyűlöletből, semmint reménykedve vagy kedvező alkalmat találva törtek ki ellenük; többnyire gyújtószerszámmal, nem pedig fegyverrel fölszerelve rohannak elő, és ölnek, gyújtogatnak mindenfelé. Fölgyújtják az ostromgépeket, és sok ellenséget megsebesítenek, legyilkolnak: az egyik consult is - de hogy melyiket a kettő közül, azt nem mondják meg a történetírók -, aki súlyosan megsebesülve lecsúszott lováról, egy hajszálon múlt, hogy meg nem ölték. E balul végződött vállalkozás után visszatérnek Rómába; a nagyszámú sebesült között viszik az élethalál között lebegő consult is. Majd elég hamarosan, alighogy a sebesültek meggyógyultak, s a hadsereg létszámát kiegészítették, még nagyobb haraggal és megnövekedett hadierővel ismét megtámadják Pometiát. És mikor a kijavított ostromgépekkel és egyéb hadifölszerelésekkel odáig jutottak, hogy a katonaság éppen felhágjon a falakra, a város megadta magát. Az auruncusok egyébként éppoly kegyetlen bánásmódban részesültek a város megadása után, mintha csak elfoglalták volna; a főembereket bárddal lefejezték, a colonia lakosait eladták rabszolgának, a várost lerombolták, a földet pedig áruba bocsátották. A consulok is inkább kemény bosszúállásuk emlékére tartottak diadalmenetet, nem pedig a befejezett háború jelentősége miatt.
18. A következő évben Postumus Cominius és T. Largius viselte a consuli tisztséget. Abban az esztendőben az ünnepi játékok idején egy csapat sabin fiatalember bolondos kedvében cifralányokat rabolt el; csődület, nagy ricsaj, dulakodás támadt, és úgy látszott, hogy ebből a jelentéktelen dologból fegyveres zendülés lesz. A latin háború fenyegető veszélyén kívül ráadásul még az a hír is elterjedt, hogy Octavius Mamilius fölbujtására harminc nép szövetségre lépett egymással.
Ily döntő események izgalmában történt első ízben említés arról, hogy dictatort kell választani. De sem azt, hogy melyik évben, sem hogy kik voltak akkor a consulok, akik a Tarquiniusok pártján álltak - ez a hír járta ugyanis -, nem tudjuk hitelesen. Azt sem tudjuk, hogy kit választottak meg elsőként dictatornak. A legrégibb történetíróknál mégis azt találom, hogy elsőnek T. Larciust kiáltották ki dictatornak, Sp. Cassiust pedig a lovasság parancsnokának. Consuli tisztséget viselt férfiak jöhettek csak szóba: ezt mondta ki a dictator választásáról szóló törvény. Ezért is hajlok inkább arra a véleményre, hogy Larciust, aki már viselt consulságot, és nem Mannius Valeriust, Marcus fiát, Valesus unokáját, aki még nem volt consul, választották meg, hogy feljebbvalója és irányítója legyen a consuloknak; ha pedig mindenáron ebből a családból akartak volna dictatort választani, sokkal inkább megválaszthatták volna az apját. M. Valeriust, aki elismerten érdemes és consulviselt férfi volt.
Megválasztották tehát az első dictatort Rómában, és amikor meglátták az előtte hordozott bárdokat, a népet a nagy félelem arra ösztönözte, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjék a parancsszónak; nem fordulhattak ugyanis segítségért a másik tisztségviselőhöz, mint a consulok esetében, akik egyenlő hatalommal rendelkeztek, a néphez sem fellebbezhettek - nem volt más segítség, csakis a teljes engedelmesség. A sabinok körében is félelmet keltett, hogy Rómában dictatort választottak, kiváltképpen, mivel azt hitték, miattuk történt az intézkedés. Követeket küldenek hát, hogy tárgyaljanak a békekötésről. Küldötteik arra kérik a dictatort és a senatust, hogy bocsássák meg egynémely fiatalember hibáját, de azt kapják válaszul, hogy "fiatalembereknek elnéznek egyet-mást, de koros férfiaknak, akik háborút háborúra tetéznének, már nem". Mégis, megkezdődtek a béketárgyalások, és meg is kötötték volna a békét, ha a sabinok kezességet vállalnak akkora összeg fizetésére, amekkorát háborús készülődésükre fordítottak - a rómaiak ugyanis ezt követelték tőlük. Megtörtént a hadüzenet; de hallgatólagos megegyezésre csöndben folyt le az esztendő.
19. Servius Sulpicius és Manius Tullius consulsága következik; semmi említésre méltó nem történik. Ezután Titus Aebutius és Caius Vetusius a consul. Az ő consulsága alatt ostrom alá fogják Fidenaet és beveszik Crustumeriát; Praeneste a latinoktól átáll a rómaiakhoz, és most már halaszthatatlanná válik a jó néhány év óta fenyegető háború a latinokkal.
Aulus Postumius, dictator, és Titus Aebutius, a lovasság főparancsnoka, nagy gyalogos- és lovascsapatok élén elindul a Regillus-tóhoz, hogy ott, Tusculum mezején megütközzék az ellenség seregével; mikor azonban meghallották, hogy a Tarquiniusok ott vannak a latinok hadseregében, nem bírták haragjukat türtőztetni, és azon nyomban támadást indítottak. Az ütközet jóval keményebb és véresebb volt, mint a többi. A vezérek ugyanis nem elégedtek meg a hadmozdulatok irányításával, hanem maguk is elvegyültek a harcosok soraiban, s a római dictator személyén kívül nem akadt senki a két hadsereg előkelőségei között, aki sebet ne kapott volna. Postumiusra, aki az első sorban buzdítja és vezényli katonáit, lóháton rohan rá Tarquinius Superbus, aki pedig már idős, az ereje is fogytán, de oldalsebet kap: övéi köréje sereglenek, és biztonságba helyezik. A másik szárnyon Aebutius, a lovasság főparancsnoka, Octavius Mamiliust támadja meg; az etruszk parancsnok látja jól, hogy közeledik, és elébe lovagol: a gyűlöletnek akkora erejével döfi egymásba dárdáit a két szembevágtató, hogy Aebutiusnak a karjába fúródik, Mamiliusnak pedig a keblébe hatol a fegyver. Emezt is hátraviszik a latinok a második csatasorba; Aebutius, mivelhogy sebesült karjával nem tud fegyvert fogni, elhagyja a harcteret. A latinok vezérét nem tartja vissza sebe az ütközet irányításától, és mivel látja, hogy övéi megzavarodnak, magához szólítja a száműzött rómaiak csapatát, melynek élén L. Tarquinius fia áll. Elveszett javaik, elrabolt hazájuk miatt iszonyú haraggal küzdöttek, s a csata egyensúlyát valamelyest helyreállították.
20. A rómaiak már-már visszavonultak ezen a részen, amikor M. Valerius Publicola öccse megpillantotta a száműzöttek csapatának első sorában hivalkodó ifjú Tarquiniust, és föllángolt benne a családi büszkeség, hogy háza dicsősége ne csak a királyok elűzéséből, hanem megöletésükből is álljon, megsarkantyúzza lovát, és dárdát szegezve Tarquiniusra ront. Tarquinius övéi közé húzódik vissza haragos támadója elől; Valerius vakmerően a száműzöttek arcvonalára tör, de valaki oldalról rátámad és keresztülszúrja; lovasának sebesülése nem gátolja futásában lovát, és a haldokló római, miközben fegyverei ráhullanak, földre zuhan. Postumius dictator, amint látja a kiváló férfi elestét, a száműzöttek szilaj támadását, és övéinek zavart futását, fölszólítja tulajdon csapata válogatott testőrgárdáját, és jelt ad nekik, hogy ha övéik közül valakit menekülni látnak, úgy bánjanak vele, mint ellenséggel szokás. A kettős rémülettől ösztönözve a rómaiak felhagynak a futással, az ellenség felé fordulnak, és helyreáll a csatarend. A dictator cohorsa akkor először veti bele magát az ütközetbe; a csorbítatlan erejű és harci kedvű ifjak megtámadják s kaszabolják a száműzötteket. És íme, más harc tör ki ismét az előkelőségek között. Mihelyt a latinok hadvezére látja, hogy a száműzöttek csapattestét a római dictator körülzárja, a kisegítő csapatokból néhány manipulust szervez, és élükre állva, néhányadmagával az első sorba tör. T. Herminius, a legatus látva, hogy ezek csatarendben közelednek feléje, ruhájáról és fegyverzetéről felismeri köztük Mamiliust, és még nagyobb erővel támadja meg, mint épp az imént a lovasság főparancsnoka, mikor az ellenség vezérével harcba bocsátkozott; egyetlen döfés az oldalába, és Mamiliusnak vége - de őt is szúrás éri, miközben ellenfele holttestét megfosztja fegyverzetétől, és amikor győztesen hátraviszik a táborba, kileheli lelkét, mihelyt sebeit kötözni kezdik. Ekkor lovasaihoz röpül a dictator, és biztatja őket, hogy ha a gyalogság kifáradt, szálljanak le a lóról, és gyalogosan vessék be magukat a harcba. Engedelmeskednek a szavának: leugrálnak lovaikról, az első sorok elé rohannak, és pajzsaikkal födözik őket. Nyomban visszanyeri bátorságát a gyalogos sereg, mikor látja, hogy az előkelő ifjakból álló csapat éppúgy harcol, mint ők, és megosztja vele a veszedelmeket. Most végre visszaverik a latinokat, csatarendjük zavarodottan meghátrál. A lovasok ismét lóra szállnak, hogy üldözhessék az ellenséget, nyomukban jár a gyalogság. Ekkor a dictator, hogy semmiféle isteni vagy emberi segítség igénybevételét ne mellőzze, állítólag fogadalmat tett, hogy szentélyt emel Castornak, és jutalmat ígér azoknak, akik elsőnek vagy másodiknak lépnek be az ellenség táborába; oly magasra csapott a lelkesedés, hogy a rómaiak ugyanazzal a lendülettel, amellyel az ellenséget szétszórták, a tábort is elfoglalták. Így folyt le a csata a Regillus-tó partján. A dictator meg a lovasság főparancsnoka diadalmenetben tért vissza Rómába.
21. A következő három esztendőben sem béke nem volt, sem háború. A consulok: Q. Cloelius és T. Larcius, utánuk pedig A. Sempronius és M. Minucius. Emezeknek consulsága idején szentelték föl Saturnus templomát, és alapították a Saturnalia ünnepet. Majd A. Postumiust és T. Verginiust választották meg consuloknak. Némely történetírónál azt olvasom, hogy ebben az esztendőben folyt le a Regillus-tó melletti csata; A. Postumius, mivelhogy nem bízott meg hivatali tiszttársa hűségében, lemondott a consulságról. Később dictatornak tették meg. Oly sok az időrendi tévedés, kinél-kinél eltérő a tisztviselők névsora, így aztán meg sem állapítható, hogy melyik consul ki után következett sorra, vagy hogy egyik-másik esztendőben mi zajlott le, oly régi dolgok ezek, s annyira eltérnek egymástól a régi történetírók is.
Majd Ap. Claudius és P. Servilius töltötte be a consuli tisztet. Ez az esztendő arról nevezetes, hogy megérkezett Tarquinius halálhíre. Cumaeben halt meg, ahol a latinok hatalmának összeomlása után Aristodemus tyrannusnál húzódott meg. Ez a hír fölrázta a patríciusokat, de fölrázta a népet is; a patríciusok körében túlontúl nagy volt az öröm; a köznéppel, holott mindaddig a legnagyobb figyelemben részeltették, igazságtalanul kezdtek bánni az előkelőségek. Ugyanabban az évben a Tarquinius király alapította Signia Coloniát újabb telepesek kiküldésével újraszervezték. Rómában huszonegy tribust állítottak föl. Mercurius templomát május tizenötödikén avatták föl.
22. A volscusok népével a latin háború alatt sem békében, sem harcban nem éltek a rómaiak: a volscusok ugyanis fölszerelték segélycsapataikat, hogy a latinok segítségére küldjék őket, ha a római dictator nem cselekszik idejében; a római azonban idejében cselekedett, hogy ne kényszerüljön a latinokkal és a volscusokkal egyszerre harcolni. Ezzel a haraggal lelkükben vezették a consulok legióikat a volscusok földje ellen. A volscusok csöppet sem tartottak tőle, hogy tervük miatt büntetést kapnak, s a váratlan esemény megdöbbentette őket; fegyveres ellenállásra nem is gondolnak, hanem Cora és Pometia előkelőségeinek háromszáz gyermekét ajánlják föl túszokként. Erre a rómaiak harc nélkül kivonják legióikat a területükről. A volscusok nem sokkal később, megszabadulván a félelemtől, visszanyerték tulajdon jellemüket: készülnek is mindjárt a titkos háborúra, és fegyveres támadásra szövetkeznek a hernicusokkal. Kiküldik megbízottaikat, hogy széltében-hosszában szítsanak lázadást Latiumban; de a minapában a Regillus-tónál elszenvedett vereség óta a latinok haraggal és gyűlölettel néznek mindenkire, aki harcra biztatja őket, s még a követek bántalmazásától sem riadnak vissza: a volscusokat elfogják, és elviszik Rómába. Ott átadják őket a consuloknak, és kitudódik, hogy a volscusok meg a hernicusok háborúra készülnek a rómaiak ellen. Amikor a senatus előtt tárgyalják a dolgot, az Atyák annyira megörülnek neki, hogy hatezer latin hadifoglyot szabadon bocsátanak, és a szövetség kérdését, melyet csaknem egyszer s mindenkorra elutasítottak, most az újonnan megválasztandó consulok elé terjesztik. Ennek meg a latinok örvendeznek: nagy a becsülete a béke híveinek. Aranykoszorút küldenek ajándékba Juppiternek a Capitoliumra. A követekkel és az ajándékkal együtt érkeznek az övéikhez a hazabocsátott hadifoglyok - zajongó, nagy tömeg. Fölkeresik a házakat, ahol addig szolgáltak; megköszönik, hogy szívélyesen és tisztességgel bántak velük nehéz helyzetükben; majd vendégbarátságot kötnek gazdáikkal. Azelőtt sohasem fűzte össze ily szoros állami és családi kötelék a latin népet a római állammal.
23. Kitörőfélben volt azonban a háború a volscusokkal, az állam határain belül pedig békétlenség uralkodott, föllángolt a gyűlölet a patríciusok és a plebejusok között, kiváltképpen az adósság révén rabszolgaságra vetett emberek miatt. Azon méltatlankodtak, hogy a határokon kívül ők harcolnak a szabadságért, az állam hatalmáért, otthon pedig polgártársaik rabságban tartják és elnyomják őket; szabadabban élnek háborúban, mint békében, biztonságosabban az ellenség, mint polgártársaik körében. Az elégedetlenség észrevétlenül erősbödött, majd egyetlen személy kivételesen méltatlan sorsa lángra lobbantotta. Egy idős ember, nyomorúsága valamennyi nyomát magán viselve, megjelent a Forumon; csupa mocsok a ruhája, de még undorítóbb, sápadt és csontig lesoványodott teste; torzonborz haja és szakálla miatt szinte elvadult az arca. De még így, alakjából kivetkőzve is fölismerték, és azt mondogatták, hogy valamikor egy centuria parancsnoka volt, s nagy sajnálkozva sorolgatni kezdték katonai érdemeit; hőstettei bizonyságául maga is megmutogatta csupasz mellén a csatatéren szerzett számos sebesülése nyomát. Az emberek érdeklődésére, hogy honnét ez az öltözék, ez az ijesztő külső, mikor csaknem egy gyűlésre való nép csődült köréje, elmondta, hogy a sabin háborúban verekedett, s ezalatt a fosztogatók nemcsak a termést vitték el szántóföldjéről, hanem a tanyáját is fölgyújtották, széthordták mindenét, a jószágot elhajtották, s ő, mivelhogy a legrosszabbkor követelt adóját meg nem fizethette, adósságba verte magát. Az adósság a kamatokkal egyre gyarapodott, s előbb az apjától és nagyapjától rámaradt földet vitte el, utóbb egyéb vagyonkáját is; végül mint valami fertőző kórság, a testét is ellepte; hitelezője pedig nem is szolgaságra vetette, hanem gyötrelmes kényszermunkával kínozta. Megmutatta a hátát, melyet ütlegek friss nyoma éktelenített. Erre a látványra s a hallottak nyomán hatalmas zajongás keletkezett. A tömeg már nem marad meg a Forumon, hanem keresztül-kasul bejárja a várost. A szolgaságra vetett adósok láncra verve vagy bilincs nélkül mindenfelől a nyilvánosság elé tódulnak, és a polgárok pártfogásáért rimánkodnak. Mindenfelé akadnak önkéntes csatlakozók a lázadáshoz; a sok csapat szerte ellepi az utakat, és lármázva a Forumra rohan. Nagy veszélybe került az a senator, aki történetesen a Forumon tartózkodott, és e tömegbe ütközött; és nem kímélték volna meg a veréstől egyiket sem, ha a consulok, P. Servilius és Ap. Claudius hamar közbe nem lépnek, hogy megfékezzék a lázadást. Most hozzájuk fordul a tömeg, s mutogatja nekik bilincseit és egyéb nyomorúságát: "Ezt érdemelték", mondják, és ki-ki átkozza katonáskodását, akárhol harcolt, és már inkább fenyegetőzve, semmint kérve követelik, hogy hívják egybe a senatust; körülveszik a Curiát, hogy az állami tanácskozásnak maguk is szemtanúi és irányítói legyenek. A consulok még csak néhány senatort tudtak összeszedni - aki éppen az útjukba akadt; a többieket a rémület nemcsak a Curiától, de még a Forumtól is távol tartotta - így hát a senatus, mivel nem volt meg a kellő létszám, mit sem tehetett. És ekkor a nép úgy vélte, hogy a senatorok a bolondját járatják vele, csak időt akarnak nyerni, és nem véletlenül maradtak távol, nem is félelmükben, hanem mert meg akarják buktatni az ügyet, maguk a consulok is csak alakoskodnak, nem is kétséges már, hogy csak gúnyt űznek nyomorúságából. S már közel volt a pillanat, hogy még a consuli tisztség fensége sem fékezheti meg az emberek dühét, amikor végül mégis megérkeztek a senatusba azok, akik eddig nem tudták bizonyossággal eldönteni, hogy nagyobb veszélyt jelent-e, ha eljönnek, mint ha távol maradnak. Végre kellő számban összegyűlt a senatus, de sem az Atyák, sem a consulok nem bírtak egymással megegyezni. Az erőszakos természetű Appius azt kívánta, hogy a consulok hatalmi szóval intézzék el az ügyet: "ha egyet-kettőt lefognak, majd lecsillapodik a többi", a szelídebb, orvoslásra hajlamos Servilius viszont úgy gondolta, hogy biztonságosabb is, könnyebb is meghajlítani, mint megtörni a lázadó lelkületű tömeget.
24. Időközben még félelmetesebbé válik a helyzet: latiumi lovasok vágtatnak Rómába a riasztó hírrel, hogy a volscusok ellenséges hadsereggel közelednek, hogy megostromolják a várost. A viszály oly mértékben kettéosztotta a lakosságot, hogy ez a hír egészen különböző módon érintette a patríciusokat és a népet. A köznép ujjongott örömében, mondván, íme, ez az istenek bosszúja az Atyák dölyfössége miatt; arra biztatják egymást, hogy ne álljanak be katonának: "Pusztuljon el mindenki, csak ők ne; katonáskodjanak csak a patríciusok, fogjanak fegyvert az Atyák, viseljék a háború veszélyeit is ők, akik a hasznát látják." A senatust azonban kétfelől - a polgárok és az ellenség oldaláról - szorongatta félelem és aggodalom, arra kérték Servilius consult, tudván, hogy a kettő közül inkább ő érez együtt a néppel: szabadítsa meg az államot ebből az ijesztő helyzetből. Ekkor a consul fölfüggeszti a tanácsülést, és odaáll a népgyűlés elé. Ott bizonygatja, hogy az Atyáknak gondjuk van a népre; a vitát, amely az állam legnagyobb osztályának érdekéről folyt - noha az mégis csak egy része a lakosságnak - félbeszakította egy, mindannyiukat megdöbbentő hír; lehetetlen, hogy bármit előbbre valónak tekintsenek a háborús védelem kérdésénél, amikor az ellenség úgyszólván a kapuk előtt áll, s még ha nem szorítana is az idő, sem a népnek nem válik becsületére, hogy addig nem fog fegyvert hazájáért, amíg a díjat meg nem kapta érte, sem az Atyákra nézve nem dicsőség, hogy polgártársaik baján inkább félelmükben segítenek most, mint jóakaratból valamelyest későbbi időben. A gyűlésen mondottak hitelét megerősítette egy rendelettel, mely kimondja, egyetlen római polgárt sem szabad bilincsbe verni vagy fogva tartani, hogy aztán ne jelentkezhessék a consuloknál katonának, egyetlen katona vagyonát sem szabad szolgálatteljesítésének ideje alatt lefoglalni vagy eladni, sem gyermekeit, sem unokáit szabadságukban korlátozni. Mihelyt nyilvánosságra hozták a rendeletet, valamennyi jelen volt adós-rab nyomban jelentkezett katonának; de városszerte elősiettek mindenfelől a magánosok házaiból is, mivelhogy hitelezőjüknek immár nem volt joga, hogy akadályozza őket - és a Forumra özönlöttek, hogy katonának fölesküdjenek. Nagy csapat alakult belőlük, mely a volscusok ellen viselt háborúban mind vitézségével, mind állóképességével kitűnt a többi közül. A consul felvonultatja a csapatokat, és nem messze az ellenségtől tábort üt.
25. A volscusok számítva arra, hogy a rómaiakat viszály osztja meg, s hogy az éjszaka sötétje kedvez az átszökésnek vagy az árulásnak, a következő éjjel óvatosan megtámadják a tábort. Az őrség észreveszi őket, fölserkenti a hadsereget; adott jelre fegyverhez kap mindenki; a volscusok vállalkozása tehát nem sikerült. Az éjszaka hátralevő része mindkét oldalon nyugalomban telt el. Másnap hajnalhasadáskor a volscusok betömik az árkokat, és megrohanják a sáncot. Már-már minden oldalról elérik a tábor falait, s ekkor a consul, ámbár körülötte valamennyien, de elsősorban az adós-rabok hangosan követelik, hogy adja már meg a jelet, egy kissé húzza-halasztja a dolgot, hogy megtapasztalja a katonák harci kedvét; majd amikor teljesen nyilvánvaló a hatalmas lelkesedés, végezetül megadja a jelt a harcolni vágyó katonaságnak a kitörésre. Nyomban, már az első összecsapásra szétfut az ellenség; a menekülőket üldözi a gyalogság, ameddig csak bírja, és hátulról kaszabolja, a lovasság egészen a táborukig űzi a megrettent támadókat. Majd a tábort is körülzárják a legiók, és miután a volscusokat a rémület kikergeti onnan, elfoglalják és kifosztják. Másnap Suessa Pometia alá vonulnak a legiók, ahová az ellenség menekült - a várost néhány nap alatt beveszik; megszállják és prédára bocsátják. A szűkölködő katonák valamelyest összeszedik magukat; a consul, dicsősége teljében, visszavezeti Rómába győzelmes hadseregét. Útban Róma felé, Ecetra városbeli volscusok követei közelednek feléje, akik városuk sorsát féltik most, hogy Pometia elesett. Ezeknek senatusi határozattal békét biztosítottak, földjüket azonban elvették tőlük.
26. Nyomban ezután a sabinok is megriasztották a rómaiakat: inkább riadalom volt ugyanis, mint háború. Egy éjjel bejárta Rómát a hír, hogy a fosztogató sabin hadsereg elérkezett az Anio folyóhoz; földúlják a vidéket, és gyújtogatják a majorokat. Azonnal odavezényelték valamennyi lovascsapat élén A. Postumiust, aki a latin háború idején dictator volt; követte őt Servilius consul válogatott gyalogsággal. A szerte kóborlókat a lovasság bekerítette, de a sabin legio sem bírt szembeszállni a szembejövő gyalogsággal. A meneteléstől meg az éjszakai fosztogatástól kifáradva, a tanyákon rabolt élelemtől és bortól eltelve, legnagyobb részüknek még a meneküléshez is alig maradt ereje.
Ugyanezen az éjszakán, amelyen hírül vették, be is fejezték a sabin háborút, de másnap, amikor mindenfelé megszületett a béke reménysége, auruncus követek érkeztek a senatushoz, jelentvén, hogy ha a rómaiak ki nem vonulnak a volscusok területéről, ők hadat üzennek. A követekkel egy időben az auruncusok hadserege is elindult hazájából; a hír, hogy Ariciától nem messze már látták is az ellenséget, akkora zűrzavart keltett Rómában, hogy a senatus nem volt képes sem rendszabályokat hozni, sem nyugodt választ adni a fegyvercsörtetőknek, hiszen közben maguk a patríciusok is fegyverkeztek. Csatarendbe sorakoznak, elindulnak tehát Ariciába; nem messze onnét megütköznek az auruncusokkal, s egyetlen csatában szétverik őket.
27. Szétszórván az auruncusokat, mivelhogy néhány nap alatt annyi hadigyőzelmet aratott a római nép, várta volna, hogy a consul ígéreteit, a senatus pedig adott szavát teljesíti; Appius azonban mind vele született gőgös lelkülete miatt, mind azért, hogy tiszttársa ígéretét meghiúsítsa, a lehető legszigorúbb ítéleteket hozta az adósságok ügyében. Ettől kezdve nemcsak az addigi adós-rabszolgákat (nexi) szolgáltatták ki hitelezőiknek, hanem még újabbakat is szolgaságra vetettek. Valahányszor katonával történt ilyesmi, az a másik consulhoz föllebbezett. Serviliusnál egész csődület támadt: volt, aki ígéreteit hánytorgatta fel; mások háborús érdemeiket és kapott sebeiket fitogtatták; követelték, hogy vagy terjessze ügyüket a senatus elé, vagy legyen segítségükre, mint consul a polgártársainak, mint hadvezér a katonáinak. A consult megindította mindez, mégis rákényszerült, hogy halogassa a dolgot: oly heves ellenzője volt az ügynek nemcsak tiszttársa, hanem az előkelőek egész pártja is. Így aztán a középutat járva sem a nép gyűlöletét el nem kerülte, sem a senatus jóindulatát el nem nyerte: a patríciusok gyönge kezű és bajkeverő consulnak tartották, a nép kétszínűnek, és csakhamar éppúgy meggyűlölték, mint Appiust. A consulok azon versengtek egymással, hogy melyikük szentelje föl Mercurius templomát. A senatus a nép elé utalta a dolgot: amelyiküket a nép parancsa a fölszentelésre kijelöli, az rendelkezik majd a gabona elosztásáról, az állítja fel a kereskedők egyesületét, és végzi pontifexként az ünnepi szertartásokat. A nép M. Laetoriust, az egyik rangidős centuriót bízta meg a fölszentelés feladatával, hogy nyilvánvaló legyen: nem őt kívánják e rangját meghaladó feladat tisztességében részesíteni, hanem a consulokat megszégyeníteni. Iszonyúan megdühödött erre az egyik consul meg a senatorok. A népnek azonban megnőtt az önbizalma, és teljesen más úton járt, mint annak előtte, már most lemondott a consulok meg a patríciusok segítségéről, és ha meglátta, hogy egy adóst a bíróságra kísérnek, mindenfelől összesereglett; úgy zajongott, úgy kiabált, hogy senki sem hallgatta meg a consulok rendeleteinek kihirdetését, és ha mégis kihirdették, senki sem engedelmeskedett nekik. Erőszak uralkodott és félelem, most már nem az adósok, hanem a hitelezők szabadsága forgott veszélyben, mert az összeverődött sokaság a consulok szeme láttára elagyabugyált egyeseket. Mindezeken kívül még a sabin háború is fenyegetett, és a sorozási fölhívásra senki sem jelentkezett. Appius őrjöngött, és csalárdsággal vádolta tiszttársát, aki elárulta a haza ügyét, azért, hogy a nép lecsillapodjék, és nemcsak hogy adós-ügyekben nem ítélkezett, de nem hajtotta végre a sorozásról szóló senatusi határozatot sem; azért mégsem maradt teljesen magára az állam, és nem bukott még el a consuli hatalom; majd ő egymaga megvédi az Atyák és a maga hivatalának fenségét. És mikor a napról napra újabb szabadosságokra buzdult tömeg körülállta, parancsot adott, hogy fogják el a lázadás egyik föltűnően viselkedő vezérét. Az, miközben a lictorok elvonszolták, a néphez föllebbezett; a consul, mivel nem volt kétséges előtte a nép döntése, nem adott helyt a fellebbezésnek, makacskodását azonban mégis megtörte az előkelőek bölcs belátása és tekintélye, nem pedig a nép zajongása: annyi bátorság lakozott benne a gyűlölet elviselésére. Napról napra sűrűsödtek a bajok, nem csupán nyilvános tüntetések zajlottak, hanem ami sokkal veszélyesebb, csoportosulások és titkos megbeszélések is folytak. Végül lejárt a nép szemében gyűlöletes két consul hivatali ideje, Serviliust mindkét párt megutálta, Appius legalább a patríciusoknál nagy becsben állott.
28. Utánuk A. Verginius és T. Vetusius töltötte be a consuli tisztséget. A nép pedig, mivel nem tudta, mit várhat a consuloktól, éjszakai összejöveteleket tartott hol az Esquilinuson, hol az Aventinuson, hogy meggondolatlan lépések folytán szorult helyzetbe ne kerüljön a Forumon, és ne csak vaktában, a véletlen szerint cselekedjék. Ezt a consulok veszélyesnek tartották - az is volt -, és jelentést tettek róla a senatusnak, de nem volt rá mód, hogy előterjesztésükről szabályosan határozzanak: az Atyák oly zajosan, oly nagy kiabálással fogadták mindenfelől, mondván, hogy a consulok, amit hatalmuknál fogva intézniök kellene, ha népszerűtlen a dolog, a senatusra hárítják. Annyi bizonyos, hogy ha a köztársaság élén igazi tisztviselők állanának, Rómában nem tartanának egyebet, mint az állam érdekében összehívott gyűléseket; most, ezer senatusra és gyűlésre (hiszen némelyek az Esquilinuson, mások az Aventinuson gyűléseznek) oszlik, szakad szét az állam. Egyetlen férfi, nem consul kellene, Herculesre - amilyen Ap. Claudius, és az egy szempillantás alatt szétszórná az effajta csődületeket. A consulok e támadásra azt tudakolták, mit tegyenek hát - úgy fognak eljárni, határozottan és keményen, amint az Atyák óhajtják; elhatározzák, hogy a lehető legerélyesebben lebonyolítják a sorozást; a tétlenség miatt ragadtatja magát szabadosságokra a nép. A senatusi ülés feloszlott, s a consulok a forumi emelvényre lépnek; név szerint szólítják az ifjakat. Senki sem válaszol, amikor a nevét fölolvassák, körös-körül özönlik-hullámzik a tömeg, és mintegy gyűlésen mondja ki, hogy nem csaphatják be többé a népet; sohasem kapnak többé egyetlen katonát sem, ha helyre nem áll a bizalom az állam iránt; adják vissza tehát kinek-kinek a szabadságát, mielőtt fegyvert adnak a kezébe, hogy hazájukért, polgártársaikért harcoljanak, ne pedig gazdáikért. A consulok pontosan tudták, hogy milyen megbízatást adott nekik a senatus, de akik a senatus épületének falain belül oly szilajul szónokoltak, azok közül senki sem mutatkozott, hogy megossza velük gyűlöletes szerepüket; pedig az összecsapás a néppel hevesnek ígérkezett. Mielőtt a consulok a végső rendszabályokhoz folyamodtak volna, jónak látták, hogy még egyszer meghányják-vessék a dolgot a senatusban. De akkor az Atyák szinte odasereglettek a consulok székei köré, és még a legifjabb senator is azt követelte, hogy mondjanak le hivatalukról, és vonuljanak vissza a hatalomtól, melyet megvédelmezni nincs bátorságuk.
29. Mindkét fél hangulatát kellőképpen megismervén, végül is így beszélnek a consulok: "Azt ne mondjátok, egybegyűlt Atyák, hogy nem szóltunk idejében, mily hatalmas lázadás van kitörőben. Követeljük, hogy akik leghangosabban vetik szemünkre a gyávaságot, legyenek ott velünk, amikor a sorozást megtartjuk. Akkor majd a legkíméletlenebb senator belátása szerint járunk el, ha úgy kívánjátok." Ezzel visszatértek a forumi emelvényre; szántszándékkal olyasvalakinek a nevét olvastatják fel, aki a többiekkel együtt ott áll a szemük előtt. Az nem felel, és néhány ember, hogy erőszakkal hozzá ne nyúljanak, köréje tömörül, a consulok pedig odaküldik hozzá a lictort. De a tömeg elkergeti. "Ez aztán a méltatlan gaztett", kiabálnak a senatorok, akik a consuloknak segédkeznek, s leszállnak az emelvénytől, hogy a lictor segítségére siessenek. A lictorral még nem történt egyéb, csak megakadályozták abban, hogy letartóztassa az illetőt, aki nem jelentkezett, hanem a tömeg dühe most a senatorok felé fordult; a consulok közbelépésére azonban lecsillapodott a forrongás: sem kő, sem fegyver nem röpült, nagyobb volt a ricsaj, a dühkitörés, mint az erőszaktevés. A senatust nagy lármával összehívják, s az még annál is nagyobb lármával tanácskozik; akiket megkergettek, vizsgálatot követelnek, mások nagy hangon helyeselnek, inkább zajongással és zsibongással, semmint bölcs érvekkel. Végül is elült a haragjuk, s amikor a consulok szemükre lobbantották, hogy a Curiában semmivel sem több a józan ész, mint a Forumon, megkezdődött a szabályos tanácskozás. Három javaslat hangzott el, P. Verginius az általános érvényű rendelkezés ellen emelt szót; csak azok ügyében kívánt intézkedni, akik P. Servilius consul szavát követve a volscusok, az auruncusok s a sabinok ellen viselt háborúban katonáskodtak. T. Larcius szerint nem olyan idők járnak, hogy csupán azokat az adósokat oldozzák föl, akik a múltban érdemeket szereztek; a köznép teljesen eladósodott, és nem képes talpra állni, ha gyökeres megoldást nem találnak a számára: ellenben ha ki-ki a másiktól eltérő helyzetbe kerül, inkább a viszály élesedik közöttük, semmint hogy megbékélnének egymással. Ap. Claudius, akinek kegyetlen természetét a nép gyűlölete meg a patríciusok elismerő véleménye csak jobban elvadította, azzal érvelt, hogy nem a nyomorúság, hanem a zabolátlanság okozta ezt a nagy zavargást, s a nép nem haragos, hanem pimasz. Ez a baj is a föllebbezés jogából származott: a consulok fenyegetőzhetnek csupán, hatalmuk nincs, mivelhogy azokhoz föllebbezhet bárki, akik vele együtt vétkesek. "Rajta hát - mondja -, kiáltsunk ki valakit dictatornak, akinek a szava ellen nincs föllebbezés; és máris lelohad a lángja mindannak, ami most lobog. Akkor üssön meg valaki egy lictort, ha majd bizton tudja, hogy a háta meg az élete annak az egy embernek a kezében van, akinek a méltóságát megsérti."
30. Sokan szörnyűnek és kegyetlennek ítélték Appius javaslatát - s valóban az is volt -, de Verginius és Larcius javaslatát sem tartották éppen üdvösnek, ami a példaadást illeti, így kivált Larcius, amely teljesen megszüntetné a hiteléletet; mindkettőnél inkább a középúton járt, és mértéktartóbbnak tekintették Verginius indítványát. De a pártérdek és az egyéni előny hajhászása, ami mindig sértette és sérteni is fogja a közérdeket, Appiust segítette győzelemre, és kicsin múlott, hogy személy szerint őt ki nem kiáltották dictatornak; az pedig igen fölháborította volna a népet, éppen a legveszélyesebb időpontban, amikor a volscusok, az aequusok és a sabinok, mindnyájan egyszerre fogtak fegyvert. De a consuloknak és a korosabb senatoroknak volt rá gondjuk, hogy ezt a tulajdon súlyánál fogva nyomasztó hatalmat szelíd természetű férfira bízzák. M. Valeriust, Volesus fiát választják meg dictatornak. És habár a nép jól látta, hogy dictatort ellene választottak, mégis, mivel Valerius testvérbátyja jóvoltából jött létre a föllebbezési törvény, nem félt, hogy bántalom vagy kegyetlenség éri e család részéről; megerősítette hitében egy, a dictator által kibocsátott rendelet, mely szinte megegyezett Servilius consul rendeletével; végül is úgy vélték, jobb hinni az embernek és a hatalomnak, s felhagyván a küzdelemmel, beálltak katonának. Soha nem volt még ekkora hadsereg, tíz legio alakult meg; hármat-hármat a consuloknak, négyet pedig a dictator rendelkezésére adtak.
A háborút már nem halogathatták. Az aequusok betörnek Latium földjére. A latin nép követei arra kérik a senatust, hogy küldjenek segítséget, vagy engedjék meg, hogy határaik védelmére maguk fogjanak fegyvert. Biztonságosabbnak tetszett, ha a rómaiak védik meg a lefegyverzett latinokat, mint megengedni, hogy azok újra fegyvert ragadjanak. Elküldik Veturius consult; ő véget vetett a pusztításnak: az aequusok visszavonulnak a síkságról, és inkább helyzetükben, mint fegyvereikben bízva, a hegyek magas hágóin biztosítják állásaikat. A másik consul a volscusok ellen vonul, s nem akarván hiába tölteni idejét, kiváltképpen a termés elpusztítása révén csalogatta elő az ellenséget, hogy az ő táborához közelebb eső helyen ütközzék meg vele nyílt csatában. A táborok között a mezőn, ki-ki a maga sánca előtt, sorakozik föl a két ellenséges hadsereg. A volscusok hadereje nagyobb; így hát laza rendben, fennhéjázóan bocsátkoznak harcba. A római consul meg sem indítja seregét, azt sem engedélyezi, hogy válaszoljanak a csatakiáltásokra, hanem parancsot ad, hogy hajítódárdáikat földbe szúrva, mozdulatlanul álljanak: mihelyt kartávolságnyira érkezik az ellenség, akkor támadjanak kardot rántva, teljes erőből. A volscusok a rohanástól meg az ordítozástól kifáradva azt hitték, a rómaiaknak a rémülettől földbe gyökerezett a lábuk, és mikor észreveszik, hogy ellentámadást kapnak, s a kardok szemük előtt villognak, megzavarodnak, mintha csapdába estek volna, és megfutamodnak; de még a meneküléshez sem futotta most már az erejükből, hiszen rohamra kezdték is meg az ütközetet. A rómaiak viszont, mivel a csata kezdetén nyugodtan álltak, pihent erővel könnyen utolérték a fáradt sereget, rohammal elfoglalták a tábort, s a táborától megfosztott ellenséget Velitrae városáig üldözték, ahová győztes és legyőzött egy időben tört be; ott aztán az öldöklés valahány módján több vért ontottak, mint magában az ütközetben. Csak némelyeknek kegyelmeztek, akik fegyvertelenül megadták magukat.
31. Miközben ez történik a volscusok ellen, a dictator szétszórja és megszalasztja a sabinokat, a legádázabb háborús ellenfelet, s elpusztítja a táborukat. Lovasrohammal áttörte középen az első sorokat, ahonnan kiindulva a két szárny a kelleténél szélesebbre nyílik, és nem alkalmas többé, hogy megszilárdítsa a hátraszorított sorokat; majd a gyalogság tör rá a megzavarodott seregre; egyazon rohammal foglalják el a tábort és vetnek véget a hadjáratnak. A Regillus-tó menti csata óta nem volt ennél nevezetesebb ütközet azokban az években. A dictator diadalmenetben vonul be Rómába. A szokványos tiszteletadásokon kívül neki és utódainak ülőhelyet adományoznak a cirkuszban; azon a helyen sella curulist állítanak föl.
A legyőzött volscusoktól elveszik Velitrae földjét; lakosságot küldenek ki Velitraebe Rómából, és ott coloniát alapítanak. Röviddel ezután az aequusokkal bocsátkoznak harcba a rómaiak, noha a consul ezt helytelenítette, mivel a terület alkalmatlannak bizonyult az ellenség megtámadására; katonái azonban meggyanúsították, mondván: húzza-halogatja a hadműveletet, hogy a dictator lemondjon hivataláról, mielőtt ők még hazatérhetnének, és éppúgy semmivé váljanak az ígéretei, mint annak idején a consuléi; kényszerítik tehát, hogy vaktában és kockázatosan, egyenest a hegynek irányítsa seregét. Ez a hibás vállalkozás az ellenség gyávasága miatt mégis kedvező véget ért, mert mielőtt még a római dárdák elérték volna az aequusokat, a rómaiak vakmerőségén elképedve, elhagyták a kiválóan megerősített helyen épült táborukat, és hanyatt-homlok rohantak le a túloldali völgybe. Ez pedig elegendő zsákmányt és vértelen győzelmet hozott a rómaiaknak.
Hiába volt a három győztes háború, az állam belső gondjai továbbra is foglalkoztatták mind a patríciusokat, mind a plebejusokat: az uzsorások hol hízelgéssel, hol furfanggal, nemcsak a nép, hanem a dictator törekvéseit is meghiúsították. Valerius ugyanis, mihelyt Vetusius consul hazatért, mindenekelőtt a győzelmes nép ügyét terjesztette a senatus elé, és napirendre tűzte javaslatát a szolgaságra vetett adósok helyzetéről. A javaslatot elvetették. "Nem tetszik nektek - mondta erre Valerius -, hogy a belső béke szószólója vagyok. Hitemre mondom, nincs messze a nap, hogy azt óhajtjátok, bárcsak magamfajta védelmezője támadna a római plebsnek. Ami engem illet, sem polgártársaimat nem ringatom tovább hiú reményben, sem magam nem maradok hiábavalóan dictator. A belső viszály és a háború miatt kellett ez a hivatal az államnak; határainkon túl béke uralkodik, de azt nem engedik meg, hogy falaink között is megszülessék; inkább vagyok magánember, mint dictator, ha a lázadásban részt kell vennem." Ezekkel a szavakkal távozott a Curiából, és lemondott dictatori tisztségéről. A nép pedig világosan látta, hogy önszántából, fölháborodásában hagyta el hivatalát; így hát, mintha csak beváltotta volna szavát - mert hiszen nem rajta múlott, hogy nem állhatott helyt érte -, üdvrivalgással és dicsérő szavakkal kísérték házába, amikor kivonult a Curiából.
32. Most aztán félelem szállta meg a patríciusokat, hogy ha elbocsátják a hadsereget, nyomban megkezdődnek ismét a titkos összejövetelek és összeesküvések. Így, ámbár a dictator sorozta be a katonákat, mivelhogy a consuloknak esküdtek föl, úgy vélték, továbbra is köti őket az esküszó, és annak ürügyén, hogy az aequusok újrakezdik a háborút, kivezényelték a legiókat a városból. Ez a cselekedet csupán siettette a fölkelést. Előbb állítólag arra gondoltak, meggyilkolják a consulokat, hogy föloldozzák magukat az eskü alól: utóbb megtudták, hogy semmiféle bűncselekmény nem mentesít az eskü erejétől, s így egy Sicinius nevű ember buzdítására, a consulok parancsát semmibe véve, a nép kivonult a Mons Sacerre. Ez a hegy az Anio folyó túlsó partján, Rómától háromezer lépésnyire emelkedik. Ez a hír általánosabb, mint ama másik, melynek Piso a szerzője, hogy tudniillik az Aventinusra vonultak volna ki. Ott, vezér nélkül, sánccal-árokkal erődítvén táborukat, nyugalomban éltek - csupán élelmiszert vittek magukkal -, és néhány napon át tartották is magukat, sem ők nem zavartak mást, sem őket nem zavarta senki.
Rómában szörnyű rémület uralkodott, az egymástól való rettegés mindent megbénított: osztályos társaitól elhagyatva a nép a patríciusok erőszakos támadásától félt; a patríciusok viszont a városban hátramaradt néptől remegtek, nem tudván, mi a jobb, ha az is elmegy, vagy ott marad: "Vajon meddig marad nyugton a kivonult tömeg? Mi lesz, ha közben kitör a háború?" Ha nincs egyetértés a polgárok között, semmi jót sem remélhetnek; szép szóval vagy másként, de mindenáron el kell érni a megbékélést. Megszületett hát a határozat, hogy követségbe küldik Menenius Agrippát, egy ékesszóló férfiút, aki származásánál fogva eleve kedves a népnek. Amikor bebocsátották a táborba, úgy hírlik, ősi és fésületlen beszédmódján nem is tett egyebet, csak ezt a mesét mondta el: "Valamikor réges-régen, amikor az ember teste még, nem úgy, mint manapság, nem forrott eggyé, hanem valamennyi testrésznek megvolt a maga saját véleménye, a maga szava, méltatlankodni kezdett valahány, hogy övé a gond, a munka és a fáradság, amivel mindent megszerez a gyomornak, az pedig ott középen mit sem tesz, csak élvezi a gyönyörűségeket, amiket a többi nyújt neki; összeesküdtek hát, hogy a kéz nem viszi az ételt a szájhoz, a száj nem fogadja el, amit adnak neki, a fogak pedig nem rágják meg. Haragjukban éhséggel akarván megzabolázni a gyomrot, azzal együtt az egész testet teljes sorvadásra juttatták a tagok. Ekkor értették csak meg, hogy a gyomor sem jelentéktelen szolgálatot teljesít, és legalább annyira táplálja a többi tagot, mint amennyire őt táplálják, visszaadván a test valamennyi részének azt, amiből élünk, erősödünk, és egyaránt osztja el az ereken keresztül a megemésztett étel termékét, a vért." Ekként vont párhuzamot a test belső lázadása és a patríciusok ellen föltámadott népharag között, és megváltoztatta az emberek szándékát.
33. Ezután tárgyalni kezdtek a megbékélésről, és elfogadták a föltételeket, hogy a népnek legyenek meg a maga sérthetetlen tisztviselői, akik segítségére lehetnek a consulokkal szemben, és ezt a tisztséget patrícius be ne tölthesse. Megválasztottak hát két néptribunust, C. Liciniust és L. Albinust; azok pedig három tiszttársat vettek maguk mellé. Közöttük volt Sicinius, a lázadás értelmi szerzője; hogy ki lehetett a másik kettő, az kevésbé ismeretes. Némely történetíró szerint csupán két néptribunust választottak a Mons Saceren, és ott is hozták meg a sérthetetlenségi törvényt.
Mialatt a nép a városon kívül tartózkodott, Sp. Cassius és Postumus Cominius lépett consulként hivatalba. Az ő hivatali évük alatt kötöttek szövetséget a latin népekkel. A szerződéskötés szertartása végett az egyik consul Rómában maradt. A másik, akit a volscusok elleni hadjárat vezetésére küldtek, szétveri és megszalasztja az antiumi volscusokat; Longuláig űzi őket, és hatalmába ejti a várost. Onnét nyomban Plosculára támad - a volscusok városa ez is -, és elfoglalja; majd nagy erővel Coriolira tör. Volt a táborban egy előkelő nemesifjú, Cn. Marcius, értelmes, cselekvésre kész fiatalember, aki később a Coriolanus melléknevet kapta. Hirtelen, midőn a Coriolit ostromló római hadsereg csak a város falai közé zárt lakosságra fordította figyelmét, és kívülről semmiféle fenyegető hadművelettől nem tartott, Antiumból volscus legiók özönlöttek elő, és ugyanakkor a városból is kitört az ellenség; éppen Marcius állt őrséget. Válogatott ifjak csapatával nemcsak visszaszorította a kitörők támadását, hanem a nyitott kapun át nagy bátran berontott a városnak oda legközelebb fekvő térségébe is, hatalmas öldöklést vitt véghez, és a vaktában keze ügyébe eső tűzcsóvát a városfal mögött emelkedő épületekre dobta. A lakosság kiáltozása, mint mindig, most is összekeveredett az asszonyok és gyermekek első rémület okozta zokogásával, nagymértékben növelte a rómaiak harci kedvét, és zavarba ejtette a volscusokat, hiszen elesett a város, melynek segítségére siettek. Így hát szétverték az antiumi volscusokat, és elfoglalták Corioli városát; Marcius dicsérete elhomályosította a consul hírét, s ha a latin népekkel kötött szerződés ércoszlopra vésett szövege nem emlékeztetne rá, hogy azt Sp. Cassius, hivatali tiszttársa távollétében egymaga kötötte, senki sem tudná már, hogy Postumius Cominius háborúskodott a volscusokkal.
Ugyanebben az évben meghalt Menenius Agrippa, az a férfi, akit életében egyformán szerettek mind a patríciusok, mind a plebejusok, de aki a kivonulás után még kedvesebbé vált a nép szemében. Az ő magyarázata és bölcs ítélete révén született meg az egyetértés Róma polgárai között, őt küldték követségbe a patríciusok a néphez, ő vezette vissza a római népet a városba - de annyi sem maradt utána, amennyiből a temetés költségeire futotta volna: a nép fejenként egy-egy hatod as-t adományozott, hogy abból eltemessék.
34. T. Geganius és P. Minucius lépett hivatalba ezután. Abban az esztendőben, noha külső háború sem fenyegetett, s a belső béke is helyreállt, még nagyobb baj érte a várost: előbb az, hogy a nép kivonulása idején megműveletlen maradt a föld, s így magasra szökött a gabona ára, majd akkora éhínség keletkezett, amilyen ostromlott városokban szokásos. Mindez a rabszolgák és a köznép éhenpusztulásához vezetett volna, ha a consulok idejében nem gondoskodnak és embereket nem küldenek szét mindenfelé, hogy vásároljanak gabonát nemcsak Etruriában az Ostiától jobbra eső partokon, és balra, a volscusok földjén keresztül le egészen Cumaeig, hanem még Szicíliába is: annyira gyűlölték szomszédaik a rómaiakat, hogy ily messziről kellett segítséget kérniük. Amikor Cumaeben megvásárolták a gabonát, hajóikat a Tarquiniusok vagyona fejében Aristodemus tyrannus, a királyi család örököse, visszatartotta; a volscusok földjén, azaz Suessa Pometia környékén nem volt mit vásárolni: a gabonakereskedőknek még az élete is veszélyben forgott a lakosság támadásaitól. Etruriából a Tiberisen érkezett gabona; a nép azon élt. E szorongató élelmiszerhiány kellős közepén még egy alkalmatlan háború is rászakadt volna a rómaiakra, ha ki nem tör a már-már fegyverkező volscusok között valami hatalmas méretű járvány. A csapás annyira megfélemlítette az ellenséget, hogy amikor a vész alábbhagyott, még mindig rémület uralkodott rajtuk; Róma ellenben megnövelte telepeseinek számát Velitraeben, Norbába pedig a hegyvidékre új telepeseket küldtek, hogy Pometia vidékét megerősítsék.
M. Minicius és A. Sempronius consulsága idején aztán nagy gabonaszállítmány érkezett Szicíliából, s a senatusban azt vitatták, hogy milyen áron adják majd a népnek. Sokan úgy vélték, eljött az ideje, hogy megszorongassák a népet, és visszavegyék tőle azokat a jogokat, amelyeket a kivonulás révén és erőszakkal csikart ki magának a senatustól. Elsősorban Marcius Coriolanus, a tribunusi hatalom ellensége lépett föl, mondván, hogy ha a gabonát a régi áron akarják megkapni, adják meg a régi jogot is a senatusnak. "Miért kell nekem plebejusi tisztviselőket látnom, vagy a nagy hatalommal felruházott Siciniust, s úgy éreznem, hogy én magam iga alá hajtom a fejemet, mintha rablók fosztottak volna ki? Vajon tovább tűrjem a méltánytalanságokat, mint ameddig szükséges? Én, aki nem szenvedhettem Tarquinius királyt, most Sicinius királykodását viseljem el? Távozzék, de nyomban, maga után szólítván a népet: nyitva áll az út a Mons Sacer vagy bármely más domb felé. Csak rabolják el továbbra is földjeinkről a gabonát, mint ahogy harmadéve is elrabolták: takarítsák be annak a termését, amit őrjöngésükben vetettek. Bátran állíthatom, ez a nyomorúság inkább rákényszeríti őket, hogy visszatérjenek a földműveléshez, mintsem hogy fegyvert fogva és holmi kivonulgatással akadályozzák mások földműves munkáját." Nehéz megmondani, hogy a senatusnak ezt kellett volna-e megtennie, mindenesetre megtehette volna, hogy a gabonaárak mérséklése fejében mind a tribunusi hatalmat, mind a többi rákényszerített korlátozó intézkedést visszavonja.
35. Ezt a javaslatot a senatus maga is rendkívül kegyetlennek ítélte, a nép pedig haragjában csaknem fegyvert fogott. "Íme, ki akarják éheztetni, mint az ellenséget szokás; megfosztani őket az élelemtől, létfenntartásuk lehetőségétől; a külországi gabonát, mely egyedüli táplálékukként a vakszerencse váratlan ajándéka, a szájuktól ragadják el, hacsak bilincsbe verve ki nem szolgáltatják néptribunusaikat Cn. Marciusnak, s ha a római köznép hátát tartva elégtételt nem szolgáltat neki; új hóhérjuk támadt, aki azt akarja, hogy a nép elpusztuljon, vagy rabszolgasorsra jusson." Mikor Cn. Marcius kilépett a Curiából, meg is támadták volna, ha a tribunusok kellő időben bíróság elé nem idézik. Akkor lecsillapodott a népharag: magát ki-ki az ellenség bírájának, élet és halál urának tekintette. Marcius előbb megvetően hallgatta a tribunusok fenyegető szavait: "Csak a védelem, de nem a büntetés joga illeti őket - a nép tribunusai ők, nem pedig a senatoroké." A nép körében akkora volt a felháborodás, hogy a patríciusok úgy döntöttek, föl kell áldozniok egy maguk közül valót. Azért ők is keményen ellenálltak a gyűlölködésnek, ki-ki latba vetette mind a maga, mind egész rendje erejét. Elsősorban is utasítást adva clienseiknek, megkísérelték, hogy némelyeket elriasszanak az összejövetelektől, gyűlésektől, s ekképpen szétrobbantsák a nép szervezkedését. Majd együtt vonultak föl - azt hihette az ember, hogy valahány senator mind vádlott -, s kérve kérték a népet, hogy "azt az egy polgárt, azt az egy senatort, ha már fölmenteni nem akarják, bűnösként nem adnák-e ki nekik". De mikor a perbe idézés napján Coriolanus nem jelent meg a bíróság előtt, a harag csak még erősebben föllángolt. Távollétében elítélték, és ő száműzetésbe vonult a volscusokhoz, fenyegetőzve s máris ellenséges érzést táplálva hazája ellen.
A volscusok szívesen fogadták Coriolanus érkezését, s napról napra szívélyesebben bántak vele, mihelyt észrevették, miként növekszik haragja honfitársaival szemben, s hogy egyre sűrűbbek szitkozódásai és fenyegetőzései. Attius Tullius vendégszeretetét élvezte. Házigazdája, a volscusok népének legelőkelőbb főembere esküdt ellensége volt mindig a rómaiaknak. Most hát egyiket az ősi gyűlölet, másikat a friss harag ösztökéli, s háborús tervet kovácsolnak Róma ellen. Tudták, hogy annyi sikertelen kísérlet után nehéz a népet fegyveres harcra tüzelni: a sok háborús veszteség meg a legutóbbi, az ifjúság körében pusztító járvány miatt elernyedt a harci kedv; csínján kellett bánni a már-már kihunyóban levő ősi gyűlölettel, hogy valamely újkeletű harag újból fölkavarja a lelkeket.
36. Történetesen épp folyt a készülődés a nagy ünnepi játékok megismétlésére Rómában. A szertartás megismétlésének pedig a következő oka volt. A játékok reggelén, e látványosságok megkezdése előtt, egyik családfő rabszolgáját ütlegelve hajtotta végig a cirkuszon, nyakát villába szorítva; majd megkezdődtek a játékok, mintha a jelenetnek nem is lett volna köze a vallásos szertartáshoz. Nem sokkal később Titus Latinius, egy plebejus, álmot látott: Juppiter jelent meg előtte, s azt mondta, hogy nem tetszett neki a játékok előtáncosa; s ha nagy pompával meg nem ismétlik ezeket a játékokat, veszedelem szakad Rómára; menjen és jelentse ezt a consulnak. S ámbár Latinius korántsem volt mentes a vallás kötelékeitől, mégis a tisztviselők iránt érzett nagy tisztelet győzedelmeskedett rajta, s a félelem, hogy az emberek a szemébe kacagnak. Habozásáért drágán fizetett: néhány napon belül ugyanis elvesztette a fiát. Hogy a váratlan csapás oka felől semmi oka ne legyen a kétségre, ebben a feldúlt lelkiállapotban ismét megjelent álmában ugyanaz a látomás, s azt kérdezte tőle, vajon nem adta-e meg még eléggé az árát, hogy semmibe vette az istenséget? Nagyobb csapás is éri még, ha nem siet, és jelentést nem tesz a consuloknak. Mármost sürgetővé vált a dolog. Ő azonban még mindig habozott, és halogatta az ügyet, amikor is heves betegség támadta meg, és váratlanul megbénult. Akkor végre figyelmeztetésnek fogta föl az istenek haragját. Kimerülve a nemrégiben lezajlott s még mindig fenyegető betegségtől, tanácskozásra maga köré gyűjtötte rokonságát, és eléjük tárta mindazt, amit látott és hallott, hogy hányszor jelent meg álmában Juppiter, valamint az égiek fenyegetéseit és haragját s a belőlük következő szerencsétlenségeket; azután a jelenlevők egyhangú tanácsára hordszéken a Forumra vitette magát: a consulok színe elé. Onnét a consulok parancsára a Curiába vitték, s amikor az Atyák legnagyobb ámulatára mindezt sorra előadta, íme, újabb csoda: az ember, akit úgy vittek a Curiába, hogy minden tagja béna volt, miután küldetését befejezte, a hagyomány szerint a maga lábán tért vissza otthonába.
37. A senatus elhatározta, hogy igen fényes játékokat rendez. Az ünnepségekre Attius Tullius ösztökélésére tömegestül érkeztek volscusok is. A játékok megkezdése előtt, a Marciusszal odahaza kieszelt terv szerint, Tullius elmegy a consulokhoz; és elmondja, hogy titkos dolgot akar velük a köztársaság érdekében közölni. Mihelyt nincs tanú a közelben, így kezdi: "Nem szívesen beszélek kedvezőtlenül honfitársaimról. Nem is azért jövök, mintha valami bűntényt követtek volna el, hanem szeretném megakadályozni, hogy bármit is elkövessenek. Hazám fiai állhatatlanabb lelkületűek, mint amilyennek tudni kívánnám őket. Tapasztalhatjuk ezt sok vereségünkből is, mert hiszen nem a mi érdemünkön múlt, hanem a ti türelmes magatartástokon, hogy még élünk. Itt most rengeteg volscus sereglett össze; folynak a játékok; a város apraja-nagyja a látványosságokat bámulja. Jól emlékszem, mit követett el egyszer ilyen alkalommal a sabin ifjúság ebben a városban; borzad a lelkem, hogy valami meggondolatlanság, valami erőszaktétel történik. Úgy véltem, consulok, nektek is, nekünk is érdekünk, hogy ezt előre megmondjam. Ami engem illet, az a szándékom, hogy nyomban hazasietek, mivel ha jelen vagyok, bármely szó vagy tett bemocskolhat." Ezekkel a szavakkal távozott. A consulok a senatorok elé tárták a vajmi kétes igazságú hírt, melyet biztos forrásból kaptak, s mint már nemegyszer, a hírmondó személye ezúttal is többet számított, mint maga a hír, így aztán légből kapott elővigyázatossági rendszabályokat hoztak; a senatus határozata a volscusokat távozásra szólította fel a városból. Hírnököket menesztettek városszerte, akik gondoskodtak róla, hogy még az éj beállta előtt hagyják el Rómát. Előbb nagy rémület fogta el a volscusokat, és fejvesztetten rohantak vendéglátóik házába, hogy összeszedjék holmijukat; majd távozásukkor méltatlankodás tört ki, hogy mint valami bűnözőket, szentségteleneket űzik el őket a játékoktól, az ünnepnapokról, bizonyos értelemben az emberek s az istenek együttes köréből.
38. S amint szinte megállás nélküli menetben vonultak, az élükön lovagló Tullius megáll a Ferentinus-forrásnál, s fogadja sorjában, ahogy érkeznek, az előkelőket, panaszos szóval, méltatlankodva, s őket, mivelhogy szívesen hallják a haragjuknak tetsző kifejezéseket, mind velük együtt a sokaságot az út alatt elterülő mezőre vezeti. Ott, mintha gyűlést tartana, beszédbe kezd: "Még ha a római nép régi igazságtalanságairól, a volscusok vereségeiről s minden egyebekről megfeledkezünk is, vajon milyen lélekkel viselitek el a tegnap esett gyalázatot, mely a mi megaláztatásunkat avatta az ünnepi játékok nyitányává? Nem értitek, hogy ma diadalt ülnek fölöttetek, hogy látványosságul használták fel elvonulástokat mindenkinek, honfitársaiknak, a külföldieknek, annyi szomszédos népnek egyaránt? Hogy kiszolgáltatott feleségeiteken, gyermekeiteken legeltették szemüket az emberek? Ugyan mit gondolnak, akik hallották a kikiáltók szavát, akik láttak elvonulni bennünket, akik szembetalálkoztak ezzel a szégyenletes menettel? Nyilván azt, hogy bűnös dolog volna, ha részt vennénk a látványosságokon, hogy beszennyeznénk a játékokat, és szentségtörés következnék belőle - ezért űznek el bennünket a kegyesek székhelyéről, azok társaságából és gyülekezetéből? És aztán eszetekbe jut-e, hogy élnénk-e még, ha sietve útra nem kelünk? Ha ezt ugyan útra kelésnek s nem menekülésnek nevezhetjük! S vajon nem ellenséges városnak tekintitek-e az olyat, ahol ha egyetlen napig késlekedtek, mindnyájatokra halál vár? Hadat üzentek nekünk, de a hadüzenők nagy szerencsétlenségére - ha férfiak vagytok." Ilyenformán a maguk haragjától is föltüzelve és fölizgatott állapotban hazatérnek, s ott honfitársaikat fölserkentve, az egész volscus földet föllázítják.
39. E háború hadvezéreinek valamennyiük egyetértésével megválasztották Attius Tulliust és Cn. Marciust, a római száműzöttet, akiben még jobban megbíztak. Reményükben nem is csalatkoztak, mert csakhamar kitűnt, hogy Róma a maga erejét inkább vezéreinek, mintsem hadseregének köszönheti. A vezér legelőbb is Circeiibe vonult, elűzte onnét a római telepeseket, s a fölszabadított várost a volscusok kezére adta. Majd elhódította a rómaiaktól Satricum, Longula, Polusca, Corioli és Mugilla városait; és visszavette Laviniumot. S akkor átvágva a keresztbe futó ösvényeken, kijutott a Latin útra, elfoglalta Corbio, Vetelia, Trebium, Labici és Pedum városokat. Végül Pedumból Róma alá vonult, és a várostól mintegy ötezer lépésnyire a Cluilius-féle árkok mentén vert tábort, onnan fosztogatta, dúlta a római földeket, de akár azért, mert mindenekelőtt a népet gyűlölte, akár pedig hogy ekképpen viszályt keltsen a patríciusok és a plebejusok között, a portyások közé őröket küldött, akik vigyáztak, hogy a patríciusok birtokaiban kárt ne tegyenek. A viszály ki is tört volna - a néptribunusok annyira fölingerelték már az előkelőkkel szemben a népet, de a külső ellenségtől való félelem, a belső egyetértésnek ez a legerősebb köteléke mégis megteremtette az összefogást - hiába élt a gyanú, a gyűlölet. Csak egyetlen kérdésben nem egyeztek: a senatus és a consulok csupán a fegyverek erejében reménykedtek, a nép azonban bármit szívesebben választott, mint a háborút. Ekkor már Sp. Nautius és Sex. Furius volt a consul. Épp a legióknál tartottak szemlét, és kijelölték, hogy a falakon és másutt hová kell őrszemeket állítani és őrjáratokat küldeni, amikor békét követelő és lázongva kiáltozó tömeg fenyegetően körülvette őket, és kierőszakolta, hogy hívják össze a senatust, s küldjenek követeket Cn. Marciushoz. A patríciusok elfogadták a javaslatot, miután a nép hangulata láthatóan ellankadt; a Marciushoz küldött békekövetek azonban kemény választ hoztak magukkal: "Ha a volscusoknak visszaadják földjüket, akkor szó lehet a békéről; ha azonban a hadizsákmányt tétlenül óhajtják élvezni, ő nem felejti sem honfitársainak igazságtalanságát, sem vendéglátóinak szívélyességet, s igyekszik megmutatni, hogy a száműzetés nemhogy megtörte volna, hanem inkább fölszította harci kedvét." Másodszor is elküldték hozzá a követeket, de most már be sem bocsátották őket a táborba. Állítólag szent jelvényeikkel ellátott papokat is menesztettek az ellenség táborába, hogy kérleljék, de éppúgy, mint a követek, azok sem tudták megváltoztatni elhatározását.
40. Ekkor az asszonyok összegyülekeztek Coriolanus anyja, Veturia és Coriolanus felesége, Volumnia házánál. A hagyomány nem egyértelmű abban, hogy vajon állami döntés vagy asszonyi rémület folyományaként-e: de rábírták mind az idős Veturiát, mind Volumniát, hogy Marciustól való két kisfiát kézen fogva menjenek az ellenség táborába, ha már a férfiak fegyverrel nem védhetik meg Rómát, védelmezzék meg az asszonyok könyörgéssel és könnyhullatással. A táborba érve, jelentik Coriolanusnak, hogy hatalmas asszonycsapat érkezett; de Coriolanus, akit sem a követség állami fensége, sem a papok szemet-lelket elborító vallásos áhítata meg nem indított, először még jobban megkeményíti szívét a női könnyekkel szemben; majd egyik bizalmasa, aki föltűnő szomorúságáról fölismerte a többiek között a menye és unokái között álldogáló Veturiát, azt mondja neki: "Ha a szemem nem csal, anyád, feleséged és gyermekeid is eljöttek." Coriolanus a döbbenettől csaknem eszét vesztve fölugrik székéről, és anyja ölelésére siet; az öregasszony azonban könyörgésből haragba csap át: "Mielőtt ölelésedet fogadom, hadd tudnom, ellenségemhez vagy fiamhoz érkeztem-e, hadifogolyként vagy mint édesanyád tartózkodom-e táborodban. Hát ezt kellett hosszú életemben, boldogtalan vénségemben megérnem, hogy előbb száműzöttnek, majd ellenségemnek lássalak? Képes voltál földúlni ezt a földet, mely szült és táplált téged? Nem párolgott el haragod, ha mégoly ellenséges szívvel s indulattal érkeztél is ide, amikor átlépted a határt? S amikor szemedbe ötlött Róma, nem gondoltál-e rá, hogy ama falak között ott van a házam és házi isteneim, ott él anyám, feleségem, két gyermekem? Bizony, ha világra nem hozlak, most nem állna ostrom alatt Róma; ha nincs fiam, szabad hazában szabad nőként halok meg! Hanem most már nem kell olyasmit elviselnem, ami rám még nagyobb nyomorúságot, reád nagyobb becstelenséget hoz, s az én nagy nyomorúságom nem tart már soká: de ezekre nézz, akikre ha így folytatod, korai halál vagy hosszan tartó szolgaság vár." Ekkor felesége és gyermekei átölelték Coriolanust; zokogásba tört ki a sok asszony, és hazájuk siratása végül is megtörte a kemény férfit. Megölelte és hazaküldte övéit; maga pedig visszavonta a tábort Róma alól. Majd a legiók is elvonultak a római területről. Coriolanus pedig, úgy mondják, az ügyből fakadó gyűlölet áldozataként pusztult el - mások szerint másfajta haláltól. Fabiusnál, legrégibb történetírónknál azt találom, hogy késő öregkort ért meg; szerinte Coriolanus élete vége felé gyakran hangoztatta, hogy a száműzetés még keserűbb, ha megöregszik az ember. A római férfiak nem irigyelték meg az asszonyok jó hírét - úgy éltek, hogy nem bántotta őket a mások dicsősége -, s hogy fönnmaradjon tettük emlékezete, templomot fogadtak és avattak föl az Asszonyi Szerencse tiszteletére.
Később a volscusok, szövetségben az aequusokkal, újra betörtek Róma területére. Az aequusok azonban nem sokáig tűrték Attius Tullius vezérségét; ebből a vetélkedésből, hogy a volscusok vagy az aequusok adjanak-e vezért az egyesült hadseregnek, előbb lázadás, majd elkeseredett harc keletkezett. A római nép szerencséjére a két ellenséges hadsereg éppoly pusztító, mint makacs küzdelemben elemésztette egymást.
Következő évben T. Sicinius és C. Aquilius a consul. Siciniusra a volscusok, Aquiliusra a hernicusok provinciáját bízták - mindkét nép fegyverben állt ugyanis. Abban az évben legyőzték a hernicusokat; a volscusoktól döntetlen csata után váltak el.
41. Majd Sp. Cassiust és Proculus Verginiust választották consulokká. Békét kötöttek a hernicusokkal; földjük kétharmadát elvették. Cassius consul a területet felerészben a latinoknak, felerészben a népnek akarta kiosztani. Ezt az adományt megtoldotta még bizonyos mennyiségű állami tulajdonban levő földdarabbal, melyről azt állította, hogy illetéktelenül magánosok tartják birtokukban. Ez a dolog sok patríciust megrettentett, mivel maga is a birtokosok sorába tartozott, vagyonát veszélyben látta; de a közállapotok szempontjából is aggasztotta az Atyákat az, hogy a consul bőkezűsége a szabadságra nézve veszedelmessé válhatik. Akkor történt először, hogy földosztásról szóló törvényjavaslatot hoztak nyilvánosságra, és attól kezdve mindmáig efféléről csak a legsúlyosabb zavargások közepette tárgyalhattak. A patríciusok támogatta másik consul ellenezte a földosztást, s egészében a nép sem volt mellette, mivel kezdettől fogva kifogásolta, hogy az adományt a római polgárokról a szövetségesekre is kiterjesztik; de a nép gyakran hallotta is, hogy Verginius consul a gyűléseken azt jósolgatja: "Tiszttársa (ti. Sp. Cassius) adakozása vészhozó: a földek szolgaságba döntik azokat, akik elfogadják; ez az út a királysághoz vezet. Miért kellene különben bevonni a szövetségeseket s a latin népet, mire jó visszaadni az elfoglalt föld harmadrészét tegnapi ellenségünknek, a hernicusoknak, hacsak ezért nem, hogy Coriolanus helyett Cassius legyen e népek vezére?" A földtörvény ellenzője és akadályozója hovatovább a nép szószólója lett. Ettől kezdve a két consul versengett egymással a nép kegyéért: Verginius kijelentette, nem bánja, ha kiosztják a földeket, de csak akkor, ha római polgároknak osztják; Cassius, mivel a földbirtokrendezési javaslattal meg akarta nyerni a szövetségeseket, de polgártársainál annál rosszabbul járt, most egy másfajta juttatással igyekezett enyhíteni a hangulatot, és elrendelte, hogy a szicíliai gabonáért beszedett pénzt fizessék vissza a népnek. A nép azonban megvetően visszautasította ezt, mert a királyi hatalom nyilvánvaló árának tekintette: annyira mélyen gyökerezett az emberek lelkében a királyságra való törekvés gyanúja, hogy visszautasították az adományokat, mintha bővében lettek volna mindennek. Alighogy Cassius hivatali esztendeje lejárt, elítélték és kivégezték - ez bizonyos. Némelyek szerint kivégeztetését tulajdon apja indítványozta, azt mondják; tulajdon házában ítélkezett fölötte, megvesszőzte, megölte, és fia vagyonát Ceresnek áldozta; az istennőnek állított szobor fölirata ez volt: "A Cassius család adománya." Más szerzőknél az igazsághoz közelebb álló tudósítást találok, hogy tudniillik a qeastorok, Caeso Fabius és L. Valerius, hazaárulás címén perbe fogták Cassiust, a nép elítélte, és házát hivatalosan lerombolták. Ez a mai Tellus temploma előtt fekvő térség. Egyébként akár magánjellegű, akár hivatalos volt az ítélet, Servius Cornelius és Q. Fabius consulsága alatt hozták meg.
42. A nép haragja Cassiusszal szemben nem tartott sokáig. A földreformjavaslat előnyössége, miután szerzője már nem élt, vonzotta az embereket; vonzóerejét még növelte a rosszindulat, amivel a senatorok abban az évben, a volscusok és aequusok leverése után, álnokul megfosztották a katonaságot a hadizsákmánytól: amit az ellenségtől elvettek, azt Fabius consul mind eladta, és az árát befizette a kincstárnak.
A nép e legutóbbi consul miatt nem kedvelte a Fabius nevet; az Atyák azonban mégis elérték, hogy Caeso Fabiust válasszák meg consulnak L. Aemiliusszal együtt. Ez még inkább elkeserítette a népet, s e belső lázongó hangulat a külső ellenséget is harcra csábította. A háború kitörésekor azonban abbamaradt a belső viszálykodás; a patríciusok és a plebejusok - egyesült erővel - Aemilius vezetése alatt győzelmes csatában verték le a lázadó volscusokat és aequusokat. Az ellenség menekülése közben mégis nagyobb veszteséget szenvedett, mint az ütközetben: oly makacsul üldözték szétszórt soraikat a lovasok. Abban az esztendőben Quintilis (július) 15-én avatták föl Castor templomát: a latin háború alatt Postumius dictator tett fogadalmat építésére; az ő fiát nevezték ki duumvirnek az avatási szertartáshoz. A földreform kívánatossága abban az évben is élénken foglalkoztatta a népet. A néptribunusok ugyanis ezzel a nép javát szolgáló törvényjavaslattal igyekeztek megmutatni, hogy hatalmuk mennyire a nép érdeke; a patríciusok azonban úgy vélték, már eddig is túl sokat engedtek önként a nép dühének, és vonakodtak az újabb engedményektől, mivel az csak vakmerőségre ösztökél. Az ellenállás legelszántabb vezetői köztük is a consulok voltak. Az állami hatalomnak ez a része győzött tehát, s nemcsak most, hanem a következő évben is, mert M. Fabiust, Caeso öccsét juttatta consulságra, hivataltársául pedig Sp. Cassius vádlóját, Lucius Valeriust, akit a nép még jobban gyűlölt.
Abban az esztendőben is folyt a küzdelem a tribunusokkal. A törvényből nem lett semmi, a törvényjavaslat szerzőinek fecsegése a meg nem valósuló adományozásról felelőtlenségnek látszott. A Fabius nevet a három egymást követő consulság naggyá tette, s ezalatt szinte egyfolytában a tribunusokkal való küzdelmekben jeleskedtek; mivel pedig ez a hivatali méltóság jól bevált, egy ideig meg is maradt a családban. Később kitört a háború a veiibeliekkel, és felújult a volscusokkal. A külső háborúhoz azonban csaknem fölös erő állt rendelkezésre, melyet kártékonyan az egymás között föltámadt harcokra fordítottak. Ezt a rossz közhangulatot fokozta még, hogy mind Rómában, mind a város határában úgyszólván naponta nyilvánvalóan fenyegető, égi csodajelek mutatkoztak; az istenség haragjának egyéb okát nem találták sem az állami, sem a magánjósok, akár állati belekből, akár a madarak repüléséből jövendöltek, mint hogy a vallásos szertartásokban hiba esett; az ijesztő jelek azonban végül is arra vezettek, hogy erkölcstelenséggel vádolva elítélték és kivégezték Oppiát, a Vesta-szüzet.
43. A következő évre Q. Fabiust és C. Juliust választották consulokká. Abban az esztendőben a belső viszály semmivel sem enyhült, a külső háború pedig még keményebben dúlt: fegyvert fogtak az aequusok; a veiibeliek pusztítva törtek be Róma alá.
Egyre tornyosuló háborús gondok között jelölték consulokká Caeso Fabiust és Spurius Furiust. Ortona latin városát az aequusok tartották ostrom alatt; a veiibeliek a fosztogatástól eltelve, magát Rómát fenyegették támadással. Ezek a riasztó események, noha azt várta volna az ember, hogy letörik, szerfölött megnövelték a nép bátorságát; ha nem is magától, de visszatért a katonai szolgálat megtagadásának szokásához; Sp. Licinius néptribunus úgy vélte, eljött az ideje, hogy a végső szükség alkalmából kicsikarják a senatustól a földreformot, s ezért mindenáron akadályozta a háborús készülődést. A gyűlölet a tribunusi hatalommal szemben egyébként teljesen a javaslat kezdeményezője ellen fordult; a consulok semmivel sem támadták keményebben, mint tulajdon tiszttársai, akik a sorozás ügyében a consulokat támogatták.
Egyidőben kétféle háborúra folyt a sorozás: Veii ellen Fabius vonul, az aequusok ellen Furiusra bízzák a hadvezetést. Az aequusok elleni hadjáratban nem történt semmi említésre méltó dolog; Fabiusnak azonban jobban meggyűlt a baja polgártársaival, mint az ellenséggel. Mint férfi és consul, egyedül ő óvta meg az állam méltóságát, amelyet a hadsereg, a consul elleni gyűlölete miatt, amennyire tőle telt, elárult. A consul ugyanis egyebeken kívül mind az előkészület, mind a hadviselés terén kiváló hadvezéri képességről tett bizonyságot, s a csatarendet oly módon állította föl, hogy egyetlen lovassági rohammal szétszórta az ellenséget, a gyalogság azonban nem akarta a menekülőket üldözőbe venni; s ha már gyűlölt vezérük buzdítása nem is, de tulajdon szégyenük és hazájuk jelen való gyalázata, sőt annak veszélye sem bírhatta rá őket, hogy gyorsan meginduljanak, hogy az ellenségnek visszatér a bátorsága, vagy ha egyebet nem, legalább csatarendbe sorakozva helytálljanak. A parancsot megtagadva hátat fordítanak, és gyászos ábrázattal - mintha őket győzték volna le -, hol a hadvezért, hol a lovasság eredményes haditettét szidalmazva visszatérnek. Erre az oly ártalmas példára semmiféle orvosságot nem talált a hadvezér; így van az, hogy kiváló képességű emberek akárhányszor kevésbé értenek polgártársaik kordában tartásához, mint az ellenség legyőzéséhez. A consul visszatért Rómába - hadidicsősége nem növekedett, katonáinak ingerültsége és keserű gyűlölete azonban végigkísérte útján. A senatus mégis elérte, hogy a consuli tisztség a Fabius nemzetség körében maradjon: M. Fabiust választották meg consulnak; tiszttársul a nép Cn. Manliust adta mellé.
44. Ebben az évben is akadt tribunus, aki a földosztásra törvényjavaslatot terjesztett elő: ez a tribunus Tiberius Pontificius volt. Ő is, mintha csak Sp. Liciniusnak sikerült volna, ugyanarra az útra lépett, s egy darabig akadályozta a sorozást. A senatorok között ismét zavar támadt, de Ap. Claudius kijelentette, hogy a tribunusi hatalmat már tavaly megtörték, jelenleg is meg van törve, s így marad továbbra is, mivel kiderült, hogy tulajdon erői bomlasztják szét. Mindig akad valaki, aki szívesen arat győzelmet egyik tiszttársa fölött, s egyúttal az állam javát szolgálva megszerzi magának a társadalom jobbik részének kegyét; több tribunus is - ha több szükséges - készségesen támogatja a consulokat, egyébként egy is elegendő valamennyiükkel szemben. A consulok és a vezető senatorok azzal törődjenek csupán, hogy ha nem is valamennyi, de legalább néhány tribunust az állam ügyének és a senatusnak megnyerjenek. Appius figyelmeztetését megfogadták, a patríciusok és valamennyien szívélyesen és jóindulatúan szóltak a tribunusokhoz, a volt consulok pedig, mivelhogy mindegyiknek volt valamelyes személyes, a hivatali szolgálatból eredő befolyása egyes tribunusokra, részint szívességgel, részint tekintélyük révén elérték, hogy a tribunusi hatalom erőit üdvös módon az állam szolgálatába állították; a consulok négy tribunus segítségével az állami érdek egyetlen kerékkötőjével szemben is véghezvitték a sorozást.
Ezután megindult a háború Veii ellen, ahová a segítő csapatok Etruriából mindenfelől összesereglettek, nem is Veii kedvéért, inkább abban a reményben, hogy Róma hatalmát a belső viszályok miatt megtörhetik. Etruriában valamennyi népgyűlésen azt harsogták a vezetők, hogy Róma hatalma örökké fennmaradna, ha belső lázongások nem pusztítanák; ez az egyetlen halálos méreg, a gazdag államoknak egyetlen vészes betegsége, mely a nagy birodalmakat pusztulásra juttatja. Hosszú ideig részint a senatus bölcsessége, részint a nép türelmes magatartása révén föltartóztatták ezt a veszedelmet, de most elérkezett a végórája: két állam keletkezett az egyből; mindegyik félnek megvannak a maga hivatalnokai, a maga törvényei. Valamikor, habár gyakran tiltakoztak a sorozás ellen, háborúban mégis engedelmeskedtek a vezéreiknek. Bárhogyan alakult is a belső helyzet, amíg megvolt a katonai fegyelem, fennállhattak. Ma már a szokás, hogy nem engedelmeskednek hivatalnokaiknak, egészen a haditáborokig elkíséri a római katonaságot: a hadsereg a legutóbbi háborúban kinn az arcvonalban, sőt a nyílt ütközetben egyhangúan, önként engedte át a győzelmet a megvert aequusoknak, s eldobva a hadijelvényeiket, otthagyták a harcmezőn hadvezérüket, és parancsát megszegve, visszatértek a táborba. Mindenesetre ha most nekifognak, tulajdon hadseregével leverhetik Rómát: nem is kellene egyéb, csak a hadüzenet és a jeladás, hogy készülődnek a háborúra; a többit maga is elvégzi a sors meg az istenek. Ilyenfajta reménység adott újra fegyvert az etruszkok kezébe, noha a váltakozó hadiszerencse folytán oly gyakran voltak hol győztesek, hol legyőzöttek.
45. A római consulok azonban semmi egyébtől nem féltek, csupán a maguk erőitől, a maguk fegyvereitől; a legutóbbi háború igen rossz emlékű példája miatt rettegtek olyasmibe kezdeni, aminek eredményeképpen egyidőben két hadseregtől kell félniök. Így hát a kettős veszedelem miatt táborukban tartózkodtak: "Az idő s az események talán majd megenyhítik a haragot, és meghozzák a józanságot." Az ellenség azonban, veiibeliek és etruszkok, csak annál inkább sürgölődtek; harcra szólítgatták a rómaiakat, előbb kilovagoltak a tábor elé, és kihívóan viselkedtek, utóbb, mivel kimozdítani nem bírták őket, hol a consulokat, hol a hadsereget kezdték sértegetni. "A belső viszályt - mondották - csak azért találták ki, hogy félelmüket leplezzék; a consulok nem a katonák hűségével, hanem inkább erejével szemben bizalmatlanok; újfajta lázadás ez a csönd és nyugalom a fegyveresek körében!" Mindezekhez részint igaz, részint valótlan kijelentéseket fűztek a rómaiak nemzetségének és eredetének újkeletű voltáról. Noha mindez a sánc alján s a kapuk előtt hangzott el, a consulok eléggé egykedvűen tűrték; a tapasztalatlan tömegnek azonban hol a fölháborodás, hol a szégyenkezés érzése dúlta fel a lelkét, s megfeledkezett belső bajairól; nem akarta bosszulatlan hagyni az ellenséget; de nem kívánta a sikert sem a senatusnak, sem a consuloknak; a külső és belső ellenség gyűlölete küzdött egymással lelkében. Végül mégis győzött az idegenek gyűlölete: oly gőgösen és hányaveti módon csúfolódott az ellenség. A katonák ismételten összegyűltek a fővezér sátránál; követelték a nyílt csatát, követelték, hogy adják meg a harci jelet. A consulok, mintha csak határozni kívánnának, hosszasan tanácskoznak. Harcolni akartak ők is, de leplezniök, fékezniök kellett óhajukat, hogy az ellenkezéstől, késlekedéstől egyszer már föllelkesült katonaság harci lendülete fokozódjék. Azt válaszolják hát, hogy korai a dolog; nem érkezett még el a cselekvés ideje; maradjanak csak a táborban. Majd kihirdetik, hogy tartózkodjanak az ütközettől; ha valaki a parancsot megszegve harcba bocsátkozik, azzal úgy bánnak el, mint ellenséggel szokás. Miután szétoszlatták a tömeget, az minél inkább hitte, hogy a consulok nem akarnak megütközni, annál erősebben lobogott benne a harci kedv. Csak tüzelte őket az ellenség egyre növekvő izgágasága, mihelyt kitudódott a consulok döntése, hogy nem harcolnak: hiszen most büntetlenül sértegethettek; "Nem bíznak fegyvert a katonaságra - mondogatták -, lázadásba torkollik végül a dolog, Róma hatalma végéhez érkezett." Ebben a meggyőződésben a kapuhoz rohannak, csak úgy szórják a sértéseket; alig-alig türtőztethetik magukat, hogy meg ne támadják a tábort. Ezt a gyalázatot nem tűrhették tovább a rómaiak; az egész táborból mindenfelől a consulokhoz sereglenek; most már nem tartózkodóan, mint annak előtte, a rangidős centuriók útján követelőznek, hanem lármázva járnak-kelnek mindenfelé. Megérett az ügy; mégis tétováznak. Ekkor Fabius, mivel tiszttársa az egyre sűrűsödő tömeg láttán a lázadástól félve már-már engedni kész, kürtjellel csöndet teremt: "Cn. Manlius, én úgy vélem, győzhetnének ezek az emberek; de ők tehetnek róla, hogy nem tudom, akarnak-e vajon. Így hát szentül elhatároztam, hogy nem adom meg a harci jelet, amíg meg nem esküsznek, hogy csakis győztesen térnek vissza a csatából. A római consulnak adott szavát megszegte egyszer már harc közben a hadsereg: az isteneknek tett esküjét sosem szegheti meg." Volt egy centurio, Marcus Flavoleius, aki legelsők közt követelte a harcot: "Győztesként térek vissza - mondta -, M. Fabius, a csatából"; s hogyha megszegi szavát - így fogadkozik -, Juppiter atya, Mars Gradivus és a többi isten haragja szálljon rá. Ugyanezt az esküt elmondja egyenként az egész hadsereg. Eskütétel után jelt adnak; fegyvert fognak; haraggal s reménységgel eltelve mennek a csatába. Most próbálják csak sértegetni az etruszkok, most, hogy náluk a fegyver, most kerüljön elébük valamelyik mocskos szájú ellenség. Azon a napon plebejus, patrícius egyaránt, kivételes bátorsággal küzdött; a Fabius név kiváltképpen fényeskedett: a sok belső harcban ellenük fordult a nép haragja, most elhatározták, hogy ebben a csatában megnyerik a kegyét.
46. Fölállítják a csatarendet, és sem a veii ellenfél, sem az etruszk legiók nem térnek ki a harc elől. Csaknem bizonyosan remélik, hogy nem különbül akarnak velük megverekedni a rómaiak, mint az aequusokkal; talán még valami nagyobb gaztett is remélhető, annyira háborognak a kedélyek, s oly bizonytalan a helyzet. Teljesen másként történt; soha római katona nem szállt még nagyobb gyűlölettel harcba - annyira elkeserítette az ellenség gyalázkodása meg a consulok késlekedése. Az etruszkoknak alig maradt idejük, hogy csatarendbe sorakozzanak, máris zúdult rájuk az első rohamban az inkább vaktában, mint célozva elhajított dárda, és máris folyt a közelharc s a fölöttébb kegyetlen küzdelem, amikor kard harcolt kard ellen. Az első sorokban a kiváló Fabius nemzetség szolgált látványosságul és például polgártársainak. Közülük Q. Fabius - a két évvel korábbi consul - egy csapat veiibelire támadt rá, és nem vette észre, hogy egy szilaj erejű és remek kardforgató etruszk az ellenség sűrűjéből felé tör, s szíven szúrja; mikor a fegyvert kihúzták, Fabius arccal előrebukva, belehalt sebébe.
Mindkét hadseregre nagy hatást tett ennek az egy férfinak a halála, s a római sereg már-már visszavonul, ha M. Fabius consul át nem ugorja az ott heverő tetemet, és bőrpajzsával elfödve, el nem kiáltja magát: "Arra esküdtetek hát föl, katonák, hogy menekülve tértek vissza a táborba? Jobban féltek e gyalázatos ellenségtől, mint Juppitertől és Marstól, akiknek nevére fogadalmat tettetek? Én ugyan nem esküdtem meg, de vagy győztesként térek vissza, vagy harcolva melletted esem el, Q. Fabius." Mire az előző évi consul, Caeso Fabius, így felelt a consulnak: "Azt hiszed-e, bátyám, ezekkel a szavakkal rábírhatod őket, hogy harcoljanak? Majd rábírják őket az istenek, akiknek a nevére megesküdtek. Mihozzánk, előkelőségekhez és a Fabius névhez pedig úgy illik s az a méltó, hogy inkább fegyverrel, semmint buzdítással lelkesítsük harcra a katonákat." És lándzsát szegezve röpül az első sorba a két Fabius, maguk után vonva a sereget.
47. Az egyik oldalon már helyreállt a harc; Cn. Manlius consul éppoly erélyesen hadakozott a másik szárnyon, ahol csaknem hasonló szerencsével folyt a küzdelem. Miként a másik szárnyon Q. Fabius, lelkes katonái élén, úgy itt Manlius consul maga üldözte a már-már megfutamodó ellenséget, amikor súlyosan megsebesülve elhagyta az arcvonalat, s mivel azt hitték, hogy megölték, a hadsereg megkezdte a visszavonulást: el is hagyták volna a csatateret, ha a másik consul néhány lovascsapat élén oda nem vágtat, s azt nem kiáltja, hogy tiszttársa él, maga pedig megszalasztván az ellenséget, győztesként érkezik, s így föl nem tartóztatja a visszavonuló sereget. Manlius maga is megjelenik, hogy helyreállítsa a csatarendet. A két consul jól ismert arca föllelkesíti a katonákat. Egyidejűleg az ellenség csatarendje is megritkul, mivel számbeli fölényükben bizakodva elküldik tartalék csapataikat, hogy ostromolják meg a római tábort.
Nem sok küzdelem után be is törtek a táborba, és idejüket inkább fosztogatással, semmint a fegyveres harc gondjával töltötték; a római sereg triariusai, akik az első rohamot nem bírták feltartóztatni, miután helyzetükről tájékoztatták a consulokat, a fővezér sátra köré gyülekeznek, és a maguk erejéből újra fölveszik a harcot. Manlius consul pedig, akit visszaszállítottak a táborba, katonaságot állít valamennyi kapu elé, és elzárja az ellenség útját. Ez a kétségbeejtő helyzet az etruszkok körében inkább dühöt ébreszt, nem pedig vakmerőséget. Amint ugyanis hirtelen támadással megrohanták a kijáratot, ahol kiutat reméltek, egy ifjakból álló csapat a fegyverzetéről fölismerhető consulra támadt. A körülötte állók előbb fölfogják a fegyvereket; később azonban már nem tartóztathatják föl a túlerőt; a consul halálos csapástól találva összeesik, környezete pedig szétfut. Az etruszkok bátorságra kapnak; a rómaiakat a rémület űzi szerte a táborban, és a végsőkre került volna sor, ha a tisztek a consul tetemét fölemelve, egyik kapun át utat nem nyitnak, hogy az ellenség elvonulhasson. Kitörnek a kapun; a fölbomlott sorokban elvonuló sereg a másik győztes consul útjába akad: ott újból öldösik, szétkergetik őket. Nagyszerű, de két ily nagy hírű férfi halála miatt mégis szomorú győzelem született. A consul épp ezért így válaszolt, amikor a senatus megszavazta neki a diadalmenetet: "Ha a hadsereg diadalmenetet tarthat hadvezére nélkül, ő szívesen beleegyezik a háborúban tanúsított nagyszerű magatartása miatt. Őt öccse, Q. Fabius halálával családi gyász érte, az állam pedig a másik consul halála miatt árvult el félig, így hát nem fogadhatja el a családi és állami gyász következtében meghervadt babért." Ez az elhárított diadalmenet híresebbé vált, mint valamennyi, amit megtartottak: mert egy idejében visszautasított megtiszteltetés néha bőségesen megtérül. Később ő vezette öccse és tiszttársa temetését, ő mondta el mindkettőjük fölött a halottdicsérő beszédet, rájuk ruházva tulajdon dicsőségét, mely azonban legnagyobbrészt visszaszállott reá. Nem feledkezett meg arról sem, amit hivatalba lépésekor célul tűzött maga elé, hogy megbékítse a népet, s a sebesült katonákat ápolás végett a patríciusok házaiban helyezte el. A Fabiusoknak juttatta a legtöbbet, és sehol sem részesültek gondosabb ápolásban a sebesültek. Innen való a Fabiusok népszerűsége, melyet az állam ügyének józan szolgálatával meg is érdemeltek.
48. A következő évre tehát a nép, de éppúgy a patríciusok közreműködésével is, consullá választották Caeso Fabiust Titus Verginiusszal együtt. Ez a Fabius nem törődött sem a háborúval, sem a sorozással, sem más egyébbel, mint a várva várt s a valamelyest már megvalósult belső béke ügyével, hogy a patríciusok és a nép mielőbb megenyhüljenek egymás iránt. Már az év elején azt javallotta, hogy mielőtt még valamelyik néptribunus napirendre tűzeti a földosztásról szóló törvényjavaslatot, előzzék meg az Atyák, és tegyék ezt a maguk feladatává, a lehetőség szerint egyenlően elosztva adományozzák a népnek az ellenségtől elhódított földet: jogos, hogy az övék legyen, mivelhogy vérrel-verejtékkel ők szerezték meg. A patríciusok elutasították a javaslatot; némelyek azt panaszolták, hogy Caeso egykor friss észjárása a szerfölött nagy dicsőségtől ellustult és meggyöngült.
Rómában semmiféle zűrzavar sem keletkezett; a latinokat azonban az aequusok betörései zaklatták. Caesót küldik oda egy hadsereg élén, s ő átmegy az aequusok területére, hogy ott tomboljon a pusztítás. Az aequusok visszavonultak városaikba, és a falak mögött húzódtak meg; nem folyt emlékezetes csata. A veii ellenségtől viszont a másik consul vakmerősége miatt vereséget szenvedtek a rómaiak, s a hadsereget szétverték volna, ha Caeso Fabius kellő időben tiszttársa segítségére nem siet. Attól kezdve sem háború, sem béke nem volt Veiivel; a helyzet rabló portyákká fajult: a veiibeliek városukba húzódtak a római legiók elől; mihelyt észrevették, hogy a legiók elvonultak, megrohanták a földeket, és csalárd módon váltogatták hol a háborút nyugalommal, hol a nyugalmat háborúval. Így aztán sem figyelmen kívül hagyni, sem befejezni nem lehetett a dolgot; de másfelől is fenyegetett háború, legelőbb az aequusok és a volscusok részéről, akik csak addig maradtak nyugton, amíg legfrissebb vereségük okozta bánatukat ki nem heverték, továbbá világos, hogy csakhamar fegyvert fognak Róma mindenkori ellenségei, a sabinok és egész Etruria is. Az inkább kitartó, mint erős veii ellenségről viszont, mely gyakori gyalázkodásával, nem pedig veszedelmes erejével háborgatta a kedélyeket, sohasem feledkezhettek meg, és nem fordíthatták másra figyelmüket. Ekkor a Fabiusok nemzetsége a senatus színe elé járult. Nemzetsége nevében a consul beszélt: "Amint magatok is tudjátok, összeírott Atyák, a veii háborúhoz nem nagyszámú, hanem állandó jellegű haderő szükséges. Gondoskodjatok ti a többi háborúról, s rendeljétek a Fabiusokat ellenfélként a veiibelieknek. Felelősséget vállalunk érte, hogy biztosítjuk a római név becsületét. Az a szándékunk, hogy ezt a háborút családi ügyként, a magunk költségén viseljük; az államnak itt se katonára, se pénzre ne legyen gondja." Forró köszönetet mondanak neki. A consul elhagyván a tanácstermet, a Fabiusok csapatának kíséretében - a többiek a Curia előcsarnokában várták ugyanis a senatus határozatát - hazatér. A Fabiusok parancsot kapnak, hogy másnap fegyveresen jelentkezzenek a consul háza előtt; aztán ki-ki otthonába távozik.
49. Városszerte száll a hír; a Fabiusokat égig dicséri mindenki, mondván, hogy egyetlen család magára vállalta az állam terhét; a veii háborút családi üggyé, családi háborúvá változtatják. Ha akadna a városban két hasonló erejű nemzetség, s egyik a volscusokat, másik az aequusokat követelné magának, a római nép nyugalmasan, békében élhetne, mert leigázhatná valamennyi szomszédos népet. A Fabiusok másnap fegyvert fognak, és összegyűlnek ott, ahová a parancs szólította őket. Kilép a consul fővezéri köpenyben, s az előcsarnokban ott látja nemzetségét csatarendbe sorakozva; közrefogják, s ő jelt ad az indulásra. Soha kisebb számú, de fényesebb hírű és inkább megcsodált hadsereg nem vonult még a városon keresztül: háromszázhat katona - valamennyi patrícius, valamennyi egy nemzetségből való s közülük bárki bármikor első ember lehetne a senatusban - vonult föl, egyetlen család erejével végpusztulást ígérve a veii népnek. Nyomukban a tömeg, előbb tulajdon rokonságuk, barátaik nem hétköznapi reményt és gondot, hanem mérhetetlen nagy dolgokat hánytorgatva lelkükben, majd mások, izgalomtól fölkorbácsolva, vagy a csodálattól és lelkesedéstől némán. "Járjanak bátorsággal, járjanak szerencsével - hangzik a jókívánság -, vállalkozásukhoz méltó legyen az eredmény is; ezentúl consuli tisztséget, diadalmenetet, mindennemű kitüntetést, mindennemű megtiszteltetést bizton elvárhatnak részükről." Elhaladván a Capitolium, a fellegvár és más templomok előtt, bármelyik isten ötlik a szemükbe vagy jut eszükbe, a járókelők csak azért imádkoznak, hogy jó szerencsével, kedvező előjelekkel indítsák útnak ezt a csapatot, és hozzák vissza mielőbb sértetlenül hazájukba, családjuk körébe. Hiábavaló könyörgések. Szerencsétlen út, Carmentis kapujának jobb íve alól kikanyarodva a Cremera folyóhoz érkeznek. Alkalmas helynek tetszett, hogy ott erődített tábort üssenek.
L. Aemilius és C. Servilius volt a két következő consul. Mind az ideig csupán portyázásokból állt a hadművelet, s a Fabiusok nemcsak az erődítmény biztosításához mutatkoztak számbelileg elegendőnek, hanem az egész római területtel határos etruszk föld védelmére is: nyugalmat biztosítottak maguknak, izgalmat keltettek az ellenség körében kóborlásaikkal a határ mindkét oldalán. Később valamelyes szünet állt be a portyázásokban, amíg az etruszk csapatok a veiibeliekkel kibővülve a Cremera-parti erődített tábort támadták, a római legiók pedig L. Aemilius consul vezérlete alatt az etruszkokkal bocsátkoztak nyílt csatába; a veiibelieknek alig maradt idejük, hogy elrendezzék soraikat; első rémületükben visszahúzódnak zászlóik mögé, fölállítják tartalék csapataikat, amikor is a római lovasság hirtelen oldalba kapja őket, és nemcsak harci támadásra, de még helytállásra sem ad alkalmat. Rendezetlen sorokban vonulnak vissza a Vörös Sziklákhoz - ott táboroztak -, és könyörögve békét kérnek. De mihelyt ez teljesül, könnyelmű természetük lévén, már meg is bánják kérésüket, mielőtt még a római őrség elvonulna a Cremera mellől.
50. Megújult a veii nép küzdelme a Fabiusokkal, akik nagyobb szabású háborúra nem voltak felkészülve; nemcsak portyázások folytak a szántóföldeken, vagy támadások a fosztogatók ellen, hanem több ízben nyílt harc is a csatamezőn, s a római nép egyetlen nemzetsége gyakran aratott győzelmet Etruriának akkortájt leggazdagabb városállama fölött. A veiibeliek eleinte keserű szívvel és méltatlankodva szemlélték ezt; később megfontolva a dolgot rájöttek, hogy cselvetéssel kell legyőzniök kevély ellenségüket; annak is örültek, hogy a Fabiusok a sok sikertől egyre vakmerőbbé váltak. Olykor nyájakat hajtottak hát a portyázók útjába, hogy azok mintegy véletlen folytán ráakadjanak, máskor parasztgazdák tettek úgy, mintha menekülnének elhagyott, puszta földjükről, majd védelmül a fosztogatók ellen fegyveres csapatokat küldtek, melyek gyakran színlelésből, de nem valódi rémületből, megfutottak előlük. A Fabiusok pedig már annyira megvetették az ellenséget, hogy szentül hitték, győzhetetlen fegyvereiknek soha, sehol sem állhatnak ellen. Ez a könnyelmű remény arra bírta őket, hogy egyik, a Cremerától jókora távolságnyira elterülő mezőn megrohanjanak egy csordát, noha itt-ott ellenséges csapatokat is láttak arrafelé. Majd gyanútlanul, vágtában haladtak el az út mentén fölállított csapda mellett, hogy az ijedtükben szertefutott barmokat befogják; akkor rejtekéből hirtelen föltámad, és szemben, körös-körül mindenütt ott az ellenség. Előbb a mindenfelől fölhangzó csatazaj keltett rémületet, majd mindenfelől röpködni kezdtek a fegyverek, s amint az etruszkok egyre sűrűbben gyülekeztek, a katonák áttörhetetlen fallal zárták körül őket, s minél jobban előrehatolt az ellenség, annál kisebb területre, annál kisebb körre kényszerültek ők maguk: ez alkalommal kiváltképpen kitűnt, mily kevesen vannak a Fabiusok, mily sokan az etruszkok, amint azok megsokszorozva soraikat, sarokba szorították őket. És akkor fölhagyván a harccal, melyet pedig minden irányba megfelelően állni szerettek volna, egyetlen pontra húzódnak vissza valamennyien; onnan pedig testük és fegyvereik erejével ék alakban utat törnek maguknak. Enyhén emelkedő domb felé vitt az útjuk; ott előbb megpihennek; a magas fekvésű helyen maradt idejük lélegzetvételre, és arra, hogy a kiállott ijedségtől magukhoz térjenek; már-már visszaverik a támadókat, és a hely kedvező fekvése révén győzött volna is a maroknyi sereg, ha a veii ellenség a hegyvonulat mentén mögéjük kerülve el nem özönli a dombtetőt. Így aztán győzött a túlerő. A Fabiusok mind egy szálig elestek, táborukat elpusztították. Ismeretes, hogy háromszázhatan meghaltak, egyetlen, csaknem serdületlen ifjút hagyván maguk után, a Fabius nemzetség törzse gyanánt, aki válságok idején, háborúban és békében, a római népnek még gyakran lesz nagy-nagy segítsége.
51. E vereségek idején már C. Horatius és T. Menenius töltötte be a consuli tisztséget. Meneniust nyomban elküldték a győzelmüktől elkapatott etruszkok ellen. Ezúttal is rosszul végződött a harc, s az ellenség megszállta a Janiculust; elfoglalta volna a várost is, melyet nemcsak a háború, hanem az éhínség is fenyegetett - az etruszkok ugyanis átkeltek a Tiberisen -, ha Horatius consult a volscusok földjéről haza nem rendelik. A háború már közvetlen közelből veszélyeztette Róma falait, előbb a Remény templománál folyt eldöntetlenül a csata, majd a Porta Collinánál, ott igen csekély módon, Rómának kedvezett a szerencse; ez jó hangulatot keltett a katonaság körében, visszanyerték régi bátorságukat az eljövendő harcokra.
A. Verginius és Sp. Servilius consulsága következett. Az elszenvedett vereség után a veiibeliek tartózkodtak a nyílt harctól a legközelebbi csatában; portyázgattak, és a Janiculusról, mint erődített magaslatról, meg-megtámadták a római szántóföldeket: sem jószág, sem ember nem volt biztonságban tőlük. Később ugyanannak a cselnek estek áldozatul, mint amellyel a Fabiusokat kézre kerítették. Üldözőbe vették a nyájat, mely szerteszéjjel legelészett, hogy odacsalogassa őket, és ők egyenesen belerohantak a csapdába; mivelhogy számosabban voltak (mint a Fabiusok), többen is pusztultak el közülük. E vereség miatt szörnyű haragra gerjedtek, amiből még nagyobb vereség oka támadt. Átkelvén ugyanis éjjel a Tiberisen, azon iparkodtak, hogy elfoglalják Servilius consul táborát. De szétverték őket, és súlyos vérveszteséggel, csak nagy keservesen bírtak visszavonulni a Janiculusra. A consul maga is nyomban átkel a Tiberisen, és a Janiculus tövében üti föl táborát. Másnap a kora hajnali órákban az előző napi csata szerencsés kimenetelétől föllelkesülten, és ráadásul, mivel az élelmiszerínség minél gyorsabb, sőt akár kockázatos cselekvésre is sürgetett, vakmerően szemközt támadja az ellenség táborát a Janiculuson, ahonnan még csúfosabban kergetik vissza, mint ő az ellenséget az előző napon; csak tiszttársa megérkezése folytán menekült meg hadseregével együtt. Az etruszkok, két hadsereg közé szorulva, hol az egyik, hol a másik elől menekülnek; nagy vérontás közben lekaszabolják őket. Ekként végződött szerencsés kimenetelű vakmerőséggel a veii háború.
52. A békével együtt az élelmiszerellátás is bőségesebbé vált a városban, mivel Campaniából is hoztak be gabonát, és miután a szűkös jövendőtől senki sem félt többé, előkerült az is, amit addig elrejtettek. A bőség és a nyugalmas élet csakhamar fejébe szállt a népnek, és mivel háború nem folyt, ismét a belső viszonyokban fedezte föl a régi bajokat. A néptribunusok a maguk sajátos mérgével, a földreformmal izgattak; izgattak az ellenálló patríciusok ellen, mégpedig nemcsak az egész senatusi testület, hanem egyes senatorok személye ellen is. Q. Considius és T. Genucius, a törvényjavaslat előadói, a nép színe előtt törvénybe idézték T. Meneniust. Bűnéül rótták föl, hogy pusztulni engedte a Cremera-parti tábort, holott consulként onnan nem messzire ütötte föl állandó táborát; ez okozta a bukását, noha a patríciusok éppúgy síkraszálltak érte, mint Coriolanusért, s atyja, Agrippa népszerűsége sem halványult még el. A büntetést mértéktartó módon szabták meg a tribunusok: habár halált kértek rá, mégis mindössze kétezer as megfizetésére ítélték. Ez a büntetés mégis az életébe került: azt mondják, nem bírta elviselni a gyalázatot és a bánatot; megbetegedett és meghalt.
A másik vádlott, Sp. Servilius, akit mihelyt hivatali ideje lejárt, C. Nautius és P. Valerius consulsága alatt, L. Caedicius és T. Statius idézett törvénybe, nem úgy, mint Menenius, a maga vagy a senatorok kéréseiben, hanem tulajdon ártatlanságában és érdemeiben bízva nézett szembe a tribunusok kirohanásaival. Neki is az etruszkok ellen a Janiculus alatt lefolyt ütközetet rótták föl bűnéül. Ez a férfi azonban éppoly keményen védte magamagát, mint egykor, veszély idején, az állam ügyét, s nemcsak a tribunusokat, hanem a népet is szilajul ostorozta, szemére lobbantva T. Menenius elítéltetését és halálát, mondván, hogy az ő atyja jóvoltából tért vissza Rómába a nép, s kapta meg azokat a hivatalokat, azokat a törvényeket, amelyekkel most visszaél. Bátorsága eloszlatta feje felől a veszélyt. Segítségére volt tiszttársa, Verginius is, akit tanúnak idéztek meg, s aki tulajdon dicsőségét megosztotta vele; még inkább hasznára vált Menenius elítéltetése - annyira megváltozott a közvélemény.
53. Rómában véget ért a viszály: kitört a háború a veiibeliekkel, akikhez fegyveres szövetségesként csatlakoztak a sabinok. P. Valerius consult a latinok és hernicusok segédcsapataival kiegészített hadsereg élén Veii ellen küldik, s ő nyomban megtámadja a szövetségesek falai előtt berendezett tábort; akkora zűrzavart támaszt, hogy azok szétszóródva futkosnak ide-oda kisebb egységekben, hogy föltartóztassák az ellenséges haderőt, maga pedig megszállja a kaput, melyet elsőnek megostromolt. A sáncon belül aztán inkább öldöklés, mint harc folyik. A fejvesztettség nem állt meg a táborban, a városba is behatolt; a megrémült veiibeliek úgy ragadnak fegyvert, mintha Veii városa esett volna el. Némelyek a sabinok segítségére sietnek, mások a rómaiakra rohannak rá, akik a támadás súlyát a táborra irányítják. A rómaiak egy kissé megtorpannak és megzavarodnak; de aztán ők is megfordulnak és ellenállnak, ugyanakkor a consul odairányítja a lovasságot, mely szétszórja, megszalasztja az etruszkokat. A két leghatalmasabb és legközelebbi szomszéd nép két hadseregét ugyanabban az órában verik le. Míg Veiinél ez folyik, a volscusok és az aequusok latin földön ütnek tábort, és fosztogatnak a határ mentén. A latinok a hernicusokkal szövetkezve és a maguk erejéből - római vezér és segédcsapatok nélkül - feldúlják az ellenséges tábort; visszaszerezvén tulajdon javaikat, hatalmas zsákmányt is ejtenek. Rómából mégis elküldik a volscusok ellen C. Nautius consult: úgy vélem, nem jó szemmel nézték a szokást, hogy ezek a népek római vezér és hadsereg nélkül, a maguk elhatározásából viseljenek háborút. A gyalázkodás, a kihívás valamennyi fajtáját alkalmazták a volscusok ellen, mégsem bírhatták rá őket, hogy nyílt csatába bocsátkozzanak.
54. A következő év consulai: L. Furius és C. Manlius. Veiit Manlius gondjára bízzák; de háborút nem viselnek: a veiiek kérésére negyven évre megadják nekik a fegyverszünetet és gabonaadót, hadisarcot vetnek ki rájuk. Mihelyt a külső béke helyreáll, folytatódik a viszály a határokon belül. A tribunusok a földreformjavaslattal ösztökélik zavargásokra a népet. A consulok, akiket sem Menenius elítéltetése, sem Servilius veszélyes helyzete nem félemlített meg, ellenállnak. Hivatali tisztségük lejártával Cn. Genucius, néptribunus, pörbe fogatja őket.
L. Aemilius és Opiter Verginius lép ezután consuli hivatalba; némely évkönyvben Vopiscus Juliust találom consulnak bejegyezve. De abban az esztendőben, bárki volt is a két consul, a nép színe előtt bevádolt Furius és Manlius gyászöltözetben keresi föl nemcsak a népet, hanem a fiatalabb patríciusokat is. Intik, figyelmeztetik őket, hogy ne vállaljanak tisztségeket, se kormányzati megbízatásokat; a consuli vesszőnyalábokat, a bíbor tógát, az elefántcsont széket ne tekintsék másnak, mint gyászpompának: e fényes jelvényekkel, mint áldozati barmok a szalagokkal fölékesítve, halálra ítéltetnek. Ha pedig a consuli tisztség oly vonzó a szemükben, jól véssék az eszükbe, hogy a consuli tisztséget már a tribunusi hatalom tartja a markában, annak van alávetve; a consulnak, tribunusi hivatalszolgaként mindent a tribunus intésére és parancsára kell cselekednie; ha csak egyet moccan, ha tiszteletben tartja a patríciusokat, ha úgy véli, hogy az állam nem csupán a nép fiaiból áll - lebegjen szeme előtt Cn. Marcus száműzetése, Menenius elítéltetése és halála. E szavak gyújtó hatására a patríciusok nem nyilvánosan, hanem magánosok házaiban, kevesek tudomásával összejöveteleket tartottak: megegyeztek abban, hogy a vádlottakat akár törvényes, akár törvénytelen eszközökkel meg kell szabadítani; a legvadabb terv aratta a legnagyobb tetszést, és volt, aki a legvakmerőbb bűn elkövetését is javasolta. Az ítélethirdetés napján tehát, mikor a nép feszült figyelemmel állt a Forumon, előbb csak furcsállották, hogy a tribunus nem érkezik meg; majd amint gyanússá vált a késlekedés, úgy vélték, az előkelőek ijesztettek rá, és azon háborogtak, hogy cserbenhagyta és elárulta az állam ügyét; végezetül azonban olyan emberek, akik a tribunus háza előtt jártak, meghozták a hírt, hogy a tribunust holtan találták otthonában. Mihelyt a hír a gyűlésen elterjedt, mint ahogy a csatarend fölbomlik, ha megölik a vezért, szerteszéled a nép, megy, ki merre lát. Kiváltképpen a tribunusokat fogja el a félelem, mert tiszttársuk halála arra inti őket, hogy nem segít ám a sérthetetlenségi törvény sem. A patríciusok nem bírják féken tartani örömüket, bűnösnek senki sem érzi magát közülük, annyira, hogy még az ártatlanok sem bánnák, ha azt hinnék róluk, elkövettek valamit, és nyíltan hangoztatják, hogy gonosz eszközökkel kell megfékezni a tribunusi hatalmat.
55. Közvetlenül e nagyon rossz emlékű győzelem után elrendelik a sorozást, s miután a megrémült tribunusok nem tesznek ellenvetést, a consulok végre is hajtják. Akkor pedig a nép nagyobb haragra gerjed a tribunusok hallgatása, mint a consulok hatalmaskodása miatt, és azt hangoztatja: "Vége a szabadságnak; máris visszatértek a régi szokásokhoz; Genuciusszal együtt meghalt és sírba szállt a tribunusi hatalom. Mást kell tenni, egyebet kell kitalálni, hogy szembeszálljanak a patríciusokkal; egyedül annak van értelme, hogy a nép maga védje meg magát, mert máshonnan nem várhat segítséget. Huszonnégy lictor kíséri a consulokat, maga is plebejus valahány: nincs ennél megvetendőbb, nincs a gyöngeségnek nagyobb jele, ha akadna, aki nem félne tőle; az emberek maguk teszik ezt nagy és félelmetes dologgá." Már ezekkel a szavakkal is feltüzelték egymást az emberek, midőn egy Volero Publilius nevű plebejushoz, aki - mivel már parancsnoki tisztet viselt - vonakodott beállni közkatonának, odaküldték a consulok a lictort. Volero a tribunusokhoz föllebbez. De mivel nem siet segítségére senki, a consulok megparancsolják, hogy vetkőztessék le és korbácsolják meg. "A néphez föllebbezek - mondja Volero -, mivel a tribunusok szívesebben vállalják, hogy szemük láttára megkorbácsoljanak egy római polgárt, mint hogy ti a tulajdon ágyában meggyilkoljátok." Egyre hangosabban kiabált a lictor, egyre bőszebben rángatta és megpróbálta az embert levetkőztetni. Ekkor Volero birokra kelvén maga is, de többek segítségével lerázta magáról a hivatalszolgát, s a tömeg sűrűjébe menekül, ahol igen zajosan méltatlankodnak miatta, és így kiabál: "Föllebbezek és a nép hűségére hivatkozom. Segítsetek, polgárok, segítsetek, bajtársak: semmit sem várhattok a tribunusoktól, hiszen nekik van szükségük a ti segítségetekre." A felizgatott emberek mintha csatába készülnének, fegyverkeznek; ebben a helyzetben úgy tetszett, bármiféle törvénytelenség megtörténhet, senki szemében nem szent többé a hivatalnok, sem a magánember joga. A consulok ekkora viharral szembetalálkozván, könnyűszerrel megtudhatták, mily kevés biztonságot ad a hivatal felsőbbsége, ha nincs meg hozzá az erő: lictoraikat bántalmazták, a vesszőnyalábokat összetörték, őket a Forumról a Curiába kergették, s azt sem tudják, meddig terjed immár Volero győzelme. Majd amint a zajongás elül, parancsot adnak, hogy hívják össze a senatust, és fölpanaszolják a rajtuk esett sérelmeket, a nép erőszakoskodását, Volero vakmerőségét. Sok kemény javaslat hangzott el, mégis az idősebb senatorok véleménye győzött, akik ellenezték, hogy most a patríciusok haragja összecsapjon a nép dühével.
56. Volerót népszerűsége teljében a legközelebbi választógyűlésen megválasztották néptribunussá arra az évre, amelyben a consuli tisztséget L. Pinarius és P. Furius töltötte be. Szemben mindazoknak a véleményével, akik azt várták tőle, hogy tribunusi hatalmát az előző év consulainak zaklatására használja majd föl, egyéni sérelménél fontosabbnak tekintvén az állam érdekét, egyetlen szóval meg nem sértette a consulokat, hanem törvényjavaslatot terjesztett a nép elé arról, hogy a nép tisztviselőit ezentúl a tribusokként szavazó gyűléseken válasszák meg. Fontos javaslat volt ez, bár első pillantásra nem tekintették csöppet sem veszélyesnek, pedig megfosztotta a patríciusokat minden lehetőségüktől, hogy clienseik szavazata révén kedvük szerint válasszanak tribunusokat. Ezzel a népnek igen kedvére való kezdeményezéssel a leghevesebben szembeszálltak a patríciusok, s az ellenállásra velük szemben csak egyetlen lehetőség maradt, a tribunusi testület ellenvetési joga, melyet sem a consulok, sem a rangidős senatorok tekintélye nem befolyásolhatott; hanem ez az ügy a maga súlyossága miatt súlyos vitákat váltott ki az egész év folyamán. A nép újra megválasztotta tribunusnak Volerót; a patríciusok pedig, mivel úgy vélték, hogy itt a végső küzdelem ideje, megválasztják consulnak Appius Claudiust, Appius fiát, aki már apja harcai miatt is gyűlöletes és ellenséges személy a nép szemében. Tiszttársul T. Quinctiust adják melléje.
Már az év elejétől fogva mindenekelőtt a törvényjavaslatról tárgyaltak. Ha Volero volt is a törvény kezdeményezője, annak még nála is frissebb és lelkesebb szószólója akadt tiszttársának, Laetoriusnak személyében, kit szilajjá edzett roppant hadidicsősége, mert nála jobb fegyverforgató nem akadt a maga korában. Míg Volero egyébről, mint a törvényjavaslatról nem beszélt, és tartózkodott a consulok gyalázásától, ő mindjárt kezdetben hevesen vádolta Appiust és családját, mely a legdölyfösebb, legkegyetlenebb ellensége a római népnek, meg hogy a patríciusok nem consult választottak, hanem hóhért, hogy kínozza és tönkretegye a népet. A kiváló hadierényekkel ékes és szabadságszerető férfi azonban nem értett a szónokláshoz. Beszéd közben elakadt a szava, és csak ennyit tudott mondani: "Nem kenyerem a beszéd, polgártársak, de amit mondok, azért helytállok. Jöjjetek ide holnap; én itt vagy meghalok a szemetek láttára, vagy keresztülviszem a törvényjavaslatot." Másnap elfoglalják a szószéket a tribunusok; a consulok s az előkelőségek is mind ott maradnak a gyűlésen, hogy megbuktassák az új törvényt. Laetorius elrendeli, hogy aki nem szavazhat, azt távolítsák el. Az ifjú patríciusok csak állanak, nem engedelmeskednek a kikiáltó szavának. Laetorius erre parancsot ad, hogy tartóztassanak le némelyeket közülük. Appius consul azonban azt állítja, hogy a tribunus csak a plebejusok fölött gyakorolhatja jogát; mivelhogy nem az egész nép, hanem csak a plebs tisztviselője: s az ősi jogszabály alapján sem távolítható el senki, mivel az így hangzik: "Távozzatok, ha úgy tetszik, polgárok." Jogi kérdésről lévén szó, könnyedén és megvetéssel megzavarhatta Laetoriust. A tribunus haragra gyúlva hivatali szolgáját küldi rá a consulra, a consul meg a lictort a tribunusra, miközben azt kiabálja: "Magánszemély, se hatalma, se hivatali tisztsége!" Mit sem törődtek volna a tribunus sérthetetlenségével, ha egyfelől az egész gyűlés erélyesen meg nem védi a consullal szemben, másfelől meg az egész városból a Forumra rohanó emberek felizgatott tömeggé nem alakulnak. Hanem Appius makacskodása miatt nem csillapult a nagy vihar, és bizony véres küzdelemmé fajult volna, ha Quinctius, a másik consul megbízást nem ad a consuli rangú férfiaknak, hogy tiszttársát, ha kell, erőszakkal is távolítsák el a Forumról, maga pedig a dühöngő népet szép szóval meg nem nyugtatja, s a tribunusokat meg nem kéri, hogy oszlassák szét a gyűlést: "Ne adják ki egyszerre haragjukat; az idő nem tompítja a harag erejét, hanem bölcs belátással még fokozza is; a senatus a nép akaratát, éppúgy a consul is a senatus akaratát hajtja végre a jövőben."
57. Quinctius csak nagy keservesen csillapíthatta le a népet, hanem a patríciusok még annál is keservesebben a másik consult. Mihelyt végre szétoszlatták a népgyűlést, a consulok összehívták a senatust. Az ülésen hol félelem-, hol haragszülte javaslatok váltakoztak egymással, majd amint az idő heves kitörések helyett meggondolásra intett, már húzódoztak a további küzdelemtől a kedélyek, sőt végül köszönetet mondtak Quinctiusnak, hogy közreműködésével lecsillapodott a zavargás, Appiustól azt kérik, hogy csak annyi méltóságot követeljen a consul számára, amennyi a belső békével összeegyeztethető; míg ugyanis a tribunusok és a consulok közül ki-ki magához igyekszik ragadni mindent, a középen álló erőknek semmi sem marad; darabokra tépték, marcangolták az államot; inkább volt gondjuk, hogy ki tartsa kézben, mint az, hogy épségben fennmaradjon. Erre Appius tanúul hívja az isteneket és embereket, hogy félelmükben elárulják, cserbenhagyják a köztársaságot; nem a consul nincs segítségére a senatusnak, hanem a senatus nem segíti a consult; súlyosabb törvényeket fogadnak el most, mint amilyeneket a Mons Saceren elfogadtak. Végül is a patríciusok egyetértő véleményétől meggyőzetve megnyugszik; a törvényjavaslatot csöndben megszavazzák.
58. Akkor választottak első ízben tribunusokat a tribusonként szavazó gyűléseken. Piso arról tudósít, hogy számukat hárommal megtoldották, azelőtt ugyanis csak ketten viselték ezt a tisztséget. Piso meg is nevezi a tribunusokat: Cn. Siccius, L. Numitorius, M. Duillius, Sp. Icilius, L. Maecilius.
A római zavargások kellős közepén tört ki a háború a volscusok és az aequusok ellen. Feldúlták a szántóföldeket, arra számítva, hogy ha a nép kivonulna Rómából, menedéket adnak neki maguknál: de miután Rómában rendeződött a helyzet, visszavonták seregüket. Appius Claudiust a volscusok ellen küldték, Quinctiusra pedig rábízták az aequusok földjét. Appius éppoly keményen bánt a katonasággal, mint otthon, Rómában, sőt még szabadabban, mivel nem korlátozták a tribunusok. Atyjánál is jobban gyűlölte a népet: "Még mit nem? Hogy őt legyőzte a plebs; hogy ő, akit elsősorban a tribunusi hatalom ellenzőjeként választottak meg consulnak, elfogadott olyan törvényjavaslatot, melyet consul elődei - pedig azokhoz nem fűztek akkora reményt a senatorok - kisebb erőfeszítéssel megakadályoztak." A harag és méltatlankodás csak ingerelte a szilaj természetű embert, hogy őrjöngő hatalmaskodásával gyötörje a hadsereget. Azt azonban semminemű erő meg nem zabolázhatta: az ellenállás oly mélyen gyökerezett lelkükben. Lustán, kényelmesen, hanyagul, gyalázatosan végeztek mindent; sem a megszégyenülés, sem a félelem nem törte meg őket. Ha Appius gyorsabb menetelést vezényelt, ők szorgosságot színlelve lassabban lépkedtek; ha munkára buzdította őket, valamennyien önkényesen meglassították tevékenységüket; ha őt meglátták, elfordították tekintetüket, ha elhaladt mellettük, halkan átkot mormoltak, míg végül ez a nép gyűlölete láttára közömbös lélek is megdöbbent. Miután hiábavalónak bizonyult bárminemű szigorúság, tudni sem akart többé a közkatonákról; azt állította, hogy a hadsereget megrontották a centuriók, akiket csúfondárosan "néptribunusoknak" és "Voleróknak" nevezett.
59. Mindezekről tudomást szereztek a volscusok, és egyre fenyegetőbben viselkedtek. Abban reménykedtek, hogy a római hadsereg éppúgy föllázad Appius, mint annak idején Fabius consul ellen. Pedig a hadsereg Appiusszal még hevesebben szállt szembe, mint Fabiusszal: mert nemcsak hogy győzni nem óhajtott, mint a Fabius-féle hadsereg, hanem egyenesen azt kívánta, hogy megverjék. Csatasorba állva csúfos futással a tábor felé iparkodott, és meg sem állt, míg azt nem látta, hogy a volscusok megrohanják az erődítményeket, és szégyenletes módon öldöklik az utóvédet. Csak ekkor támadt fel harci kedvük, hogy a már-már győztes ellenséget visszakergessék a falakról, annyi mindenesetre meglátszott: a római katonaság csak azt nem akarja, hogy elfoglalják táborát, egyébként örültek tulajdon vereségüknek és gyalázatuknak. Mindez csöppet sem törte meg Appius kevélységét, még fokozni is óhajtotta hatalmaskodását, és gyűlést hívott össze. Ekkor azonban odamentek hozzá legatusai és tribunusai, s arra intették, hogy ne iparkodjék érvényesíteni hatalmát, melynek ereje teljesen alárendeltjei egyetértő akaratától függ; a katonák széltében-hosszában mondogatják, hogy nem mennek el a gyűlésre, és mindenfelé hangoztatják követelésüket, hogy vonuljanak ki a volscusok földjéről; a győztes ellenség az imént csaknem a rómaiak kapuiban és sáncain állt, s az óriás veszedelemnek nemcsak sejtése, hanem nyilvánvaló képe játszódott le szemük előtt! Végül is meggyőzték, hogy mivel a katonák a büntetés elhalasztásánál egyebet úgysem nyernek, egyelőre tekintsen el a gyűlés összehívásától, és hirdettesse ki, hogy másnap útra kelnek. Hajnalban fel is hangzik a kürtjel az indulásra. De amint a sereg kiözönlik a táborból, a volscusok szinte azonos jelszóra fölserkenve, megtámadják az utóvédet. A legelső sorokig úrrá lesz a félelem, és annyira megzavarja az egységeket, a csatarendet, hogy sem a vezényszavaknak engedelmeskedni, sem harci alakulattá fejlődni nem képesek többé. Mindenki csak arra gondol, merre fusson. Fölbomlott sorokban, holttestek és fegyverek halmazán keresztül, hanyatt-homlok menekülnek úgy, hogy az ellenség hamarább hagy föl az üldözéssel, mint a római sereg a futással. Fejvesztett menekülés után végül összegyűlnek a katonák, s a consul, aki hiába igyekezvén megállítani őket, szorosan a nyomukban járt, most nyugalmas helyen felüti táborát; gyűlést hív össze, és jogosan támad rá a hadseregre, mely megszegte a katonai fegyelmet, hűtlenné vált a zászlókhoz. "Hol a zászlód, hol a fegyvered?", kérdezgeti egyenként a fegyvertelen közemberektől, a zászlójukat vesztett zászlóvivőktől; aztán a centuriókat s a dupla adagot élvező katonákat, akik elhagyták kijelölt helyüket a sorban, megvesszőzteti és lefejezteti; a közkatonák sorát megtizedelteti.
60. Az aequusok ellen viszont, consul és katonaság jó hangulatban, egyetértésben vívta a harcot: Quinctius maga is szelídebb természetű volt, és tiszttársának bukásra ítélt kegyetlensége csak erősítette a maga tulajdonságait. Látván a nagy egyetértést vezér és serege között, az aequusok mutatkozni sem merészeltek, csak tűrték, hogy az ellenség dúlja-fosztogassa földjüket: soha bőségesebb zsákmányt nem ejtettek még háborúban, s azt teljes egészében a katonáknak adták. De fűztek hozzá dicséretet is, mert az éppolyan jólesik a katona szívének, mint a jutalom. Mivel a vezért szívesen fogadták, a vezér kedvéért a senatorokat is jobb szemmel nézték hazatérésük idején a katonák: "Nekik apát, a másik hadseregnek teljhatalmú urat adott a senatus", mondogatták.
A váltakozó hadiszerencsével lefolyt háborúban, kemény belső és külső viszálykodásban eltelt esztendőt kiváltképpen a tribusonként szavazó népgyűlések tették emlékezetessé, melyek nem annyira gyakorlati hasznuk, mint a megkezdett harc győzelme miatt voltak jelentősek: a patríciusok kizárásával ugyanis maguk a gyűlések veszítettek méltóságukból, anélkül, hogy akár a nép ereje növekedett, akár a patríciusoké meggyöngült volna.
61. Izgalmasabban kezdődött a következő év, L. Valerius és T. Aemilius consulsága alatt, a rendeknek a földreform okozta harca, valamint Ap. Claudius pöre miatt - Claudiust ugyanis, aki a törvényjavaslat esküdt ellensége lévén, az állami földek birtokosainak ügyét szinte harmadik consulként képviselte, M. Duillius és Cn. Siccius törvénybe idézte. Soha nem állott még a plebs szemében gyűlöletesebb ember vádlottként a nép ítélőszéke előtt, akire mind a maga személye, mind apja emléke miatt ennyire haragudtak volna. A patríciusok sem erősködtek még soha ennyire így senkinek az érdekében, mondván, hogy a senatus bajnokát, méltóságának védelmezőjét, aki ha a küzdelem hevében néminemű túlzással is, de mindenkor szembeszállt a tribunusok s a plebs zavarkeltő szándékaival, most odadobják a nép haragjának? Egyetlen patrícius volt, maga Ap. Claudius, aki tribunusokat, népet, pört egyaránt semmibe vett. Sem a nép fenyegetése, sem a senatus kérése rá nem bírhatta, hogy gyászruhát öltsön; vagy könyörögve az emberekhez forduljon, de akár csak beszédének szokásos élességén, ha már a nép előtt védekeznie kell, tompítson vagy szavát halkabbra fogja. Arcának kifejezése, megvető pillantása, csípős beszéde éppolyan volt, mint azelőtt, s a nép közül igen sokan éppúgy féltek most e vádlottól, mint az egykori consultól. Egyetlen védőbeszédet mondott szokásához híven, de a vád hangján szólva. Magabiztossága annyira elképesztette mind a tribunusokat, mind a népet, hogy tulajdon indítványára elnapolták a tárgyalást - és megengedték, hogy az még továbbra is elhúzódjék. De nem sok idő telt bele: a kijelölt nap eljövetele előtt Appius megbetegedett és meghalt. Egyik néptribunus szerette volna megakadályozni, hogy elmondják fölötte a halottdicsérő beszédet, a nép azonban nem akarta, hogy ezt a nagy embert megfosszák a végtisztességtől; halottdicséretét éppoly figyelmesen meghallgatta, mint életében az ellene szóló vádat, és tömegesen részt vett a temetésén.
62. Még ugyanabban az évben Valerius consul hadseregével az aequusok ellen vonult, és mivel az ellenséget nyílt csatára nem bírhatta, elhatározta, hogy megostromolja a táborukat. Egy jégesővel, mennydörgéssel vegyes szörnyű vihar azonban meggátolta tervét. Majd a sereg egyre növekvő csodálkozására, mihelyt megadták a jelt a visszavonulásra, oly tiszta, csöndes idő állt be újra - mintha égi hatalom védelmezné a tábort, és istenkáromlás volna ismét megtámadni. A katonák háborús haragja a földek elpusztítására fordult. A másik consul, Aemilius, a sabinok ellen viselt hadat. Mivel az ellenség ott is falak mögé húzódott - a földeket fosztogatták. Fölégették nemcsak a majorokat, hanem a sűrűn lakott falvakat is, s ily módon előcsalogatták a sabinokat, hogy szálljanak szembe a fosztogatókkal; a kétséges kimenetelű harc után azonban másnap visszavonultak; és táborukat biztonságosabb helyen ütötték föl. A consulnak ez épp elegendő volt, hogy legyőzve lássa és otthagyja az ellenséget anélkül, hogy a döntést kivívta volna.
63. Mialatt ezek a háborúk folytak, és Rómában tovább tartott a belső viszály, consullá választották T. Numicius Priscust és A. Verginiust. Látható volt, hogy a nép nem tűri tovább a földosztásról szóló törvény halogatását, és végső leszámolásra készül, amikor a fölégetett falvak füstje s a földművesek menekülése tudtul adta, hogy jönnek a volscusok. Ez a hír elnyomta a már kirobbanásra érett lázadást. Az, hogy a senatus parancsára a consulok nyomban távoztak, és Rómából az ifjúságot háborúba vezényelték, lecsillapította a nép többi részét. Az ellenség egyébként, mely csak vaklármával zavarta meg a rómaiakat, gyorsított menetben visszavonult; Numicius Antiumba, a volscusok ellen, Verginius pedig az aequusok ellen vezette hadát. Ott egy csapda miatt csaknem vereséget szenvedtek, de a katonák bátorsága megmentette a consul hanyagsága miatt megromlott helyzetet. Szerencsésebben irányította a hadjáratot Numicius a volscusok ellen: az ellenséget már az első ütközetben szétszórták, és az akkori idők leggazdagabb városáig, Antiumig kergették. A consul Antiumot nem merészelte megostromolni, hanem elfoglalta Caenót, egy másik, kevésbé gazdag várost. Mialatt az aequusok és a volscusok a római hadsereget lekötik, a sabinok portyáikkal Róma kapui elé érkeznek. Néhány nap múlva azonban két hadsereg, két consul tör be bosszúból határaikon, s ők súlyosabb csapást szenvednek, mint amit maguk a rómaiakra mértek.
64. Az év vége felé egy darabig béke uralkodott, de mint máskor is mindig: a patríciusok és a plebs között dúló háborúságtól megzavart béke. A haragvó nép nem akart részt venni a consulválasztó gyűlésen; a patríciusok s a patríciusok cliensei T. Quinctiust és Q. Serviliust választották meg consulnak. Az előző consulok alatt hasonlóan folyt le az esztendő; az év elején lázongás, majd a külső háború nyomán beálló nyugalom. A sabinok gyorsított menetben átlépték a Tiberist, és az Anio folyó mentén gyilkoltak, gyújtogattak; bár a Porta Collina és a városfalak tövéből visszavonulásra kényszerültek, mégis igen nagy zsákmányt ejtettek emberben, jószágban egyaránt. Servilius consul támadásra kész hadseregével üldözőbe vette őket, de mivel ütközetre alkalmas helyen nem tudta utolérni a sereget, hatalmas területen akkora fosztogatást vitt véghez, hogy katonasága semmit nem hagyott érintetlen, és az elvesztett zsákmány többszörösével tért haza.
A volscusok ellen is sikeresen folytak Róma hadműveletei, mind a hadvezér, mind a katonák érdeme folytán. Először sík területen kézitusában ütköztek meg véres harcban, és mindkét oldalon nagy veszteséget szenvedve; s a rómaiak, mivel kevesebben voltak, jobban érezték a csapást, és már-már visszavonultak volna, ha a consul üdvös hazugságot kieszelve el nem kiáltja magát, hogy a másik szárnyon menekül az ellenség, s így föl nem lelkesíti katonáit. Rohamra mennek, és bízva győzelmükben, győznek is; a consul attól fél, hogy a túlzott lendület újabb harcot idéz föl, jelt ad tehát a visszavonulásra. Eltelt néhány nap - mintha csak néma egyezséget kötöttek volna -, mégpedig mindkét oldalon teljes nyugalomban, s ezalatt a volscusok és az aequusok egész vidékéről igen sok ember érkezett a táborba; nem kételkedtek benne, hogy amint ezt a rómaiak észreveszik, éjjel elvonulnak. A harmadik őrségváltáskor tehát megostromolják a római tábort. Quinctius eloszlatja a hirtelen ijedségtől támadt zűrzavart, és megparancsolja, hogy a katonák maradjanak nyugodtan sátraikban, őrségbe állít egy cohors hernicust, s elrendeli, hogy a kürtösök és trombitások lóháton a sánc alatt szüntelenül fújják szerszámukat, és hajnalig tartsák ébren az ellenséget. Az éjszaka hátralevő óráiban oly nagy nyugalom uralkodott a táborban, hogy a rómaiak még jól aludhattak is. A volscusokat viszont a fegyveres gyalogság látványa, melyről azt hitték, hogy nagyobb létszámú, meg hogy római, továbbá a lovak rémült nyerítése - a szokatlan lovas s a fülüket sértő lárma miatt ugyanis megvadultak a lovak - arra intette, hogy az ellenség támadásra készül.
65. Mihelyt megvirradt, csatasorba állt a friss, jóllakott, az éjszakai alvástól kipihent római sereg, s az ácsorgástól, álmatlanságtól elgyötört volscusokat első támadásával szétverte; az ellenség inkább meghátrált ugyanis, semmint megverve szétfutott, mivel a hátánál dombok húzódtak, melyek az első sorok mögött épségben maradt egységeiket biztonságban befogadták. A consul, mihelyt a kedvezőtlen terephez érkezik, megállítja a sereget. A katonaság azonban rossz néven veszi, hogy föltartóztatják, és kiabál, követeli, engedjék meg, hogy tovább üldözhesse a menekülőket. Legszilajabb a lovasság; a hadvezér köré sereglik hangoskodván, hogy majd a hadi jelvények előtt halad. És míg a consul tétovázik, katonai bátorságában föltétlenül, de a terep lehetőségeiben vajmi kevéssé bízva, mindenfelől lármáznak, hogy indulni akarnak, s a zajongást tett követi. Földbe szúrván dárdáikat, hogy könnyebben fölkapaszkodjanak a domboldalon, futva elindulnak. A volscus sereg az első rohamban kihajítja támadófegyvereit, majd a lába előtt heverő szikladarabokat görgeti a fölfelé kapaszkodó rómaiakra, akiknek soraiban a magas fekvésű helyről érkező sűrű dobások zavart keltenek. A rómaiak balszárnyát csaknem áttörik, ha a consul hol ostobán vakmerőnek, hol gyávának becsmérelve már-már meghátráló katonáit, szégyenérzetet és félelmet nem olt szívükbe. Elszánt lélekkel előbb megvetik lábukat; majd miután teret nyernek, összeszedik erejüket, merészen új támadást indítanak, és csatakiáltást hallatván, ismét előrenyomulnak; majd újabb lendülettel nekigyürkőznek a meredélynek, és legyőzik a terepakadályokat. Már csaknem följutottak a dombtetőre, de ekkor az ellenség hátat fordít, mire eszeveszett futással, menekülők és üldözőik szinte egy lendülettel érik el a tábort. Az általános rémületben elfoglalják a tábort: aki a volscusok közül megmenekülhet, Antium felé igyekszik. Antium alá vonult a római hadsereg is. Néhány napi ostromzár után megadja magát a város, de nem az ostromlók újabb támadására, hanem azért, mert a volscusok bátorsága a szerencsétlen kimenetelű csata és táboruk elvesztése miatt megingott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése