TARTALOM
Írott források, amelyekből ismereteket szerezhetünk a magyarok elődeiről és a magyarokról
A magyarok nyelvéről
Elméletek a magyarok eredetéről
A magyarok és a kelet-kutatás
A magyar őstörténet kulcsa: a belső-ázsiai hunok
Az új haza
A honfoglalás és a magyarság megítélése
A magyar ember
Az ősi magyar néptánc
Őseink "szent" állatai: a turul és a griff
Ősi magyar népművészeti stíluselemek
Őseink házai
Honfoglalóink temetői
Az ősmagyarok földművessége
Társadalmi szervezettség és rétegzettség az ősmagyaroknál
Bevezetés
Egy népet (etnikumot) testi jegyei, szellemi- és tárgyi kultúrája valamint nyelve határozza meg. Legmaradandóbbak biológiai-élettani jegyei, legváltozékonyabb nyelve – ezt esetenként "cserélheti" is. Ha egy nép eredetét keressük, úgy járunk el, hogy kutatásainkban térben és időben addig megyünk el, ameddig olyan testalkatú, élettani tulajdonságú, zene- és táncvilágú, hitvilágú, mesevilágú, költészetvilágú, írásbeliségű, néprajzi motívumvilágú, ételkultúrájú, növény- és állatvilágú, esetleg olyan vagy hasonló nyelvű népet nem találunk a múltban vagy a jelenben, ahonnan őseinket származtatni tudjuk. E kutatásokat az antropológia. a zenetudomány, a tánctudomány, a vallástudomány, a kötészet, a írástudomány, a néprajz, az ételkutatás, a növény- és állattan, a nyelvtudomány és a forráskutatások módszereivel végezzük. A kutatásokhoz ezen egzakt tudományokon túl nincs szükség bármiféle teóriára – feltételezésre. Vagy vissza- és el tudunk jutni egy olyan korig és népig amikor, ahol és akiknél ezen ismérvek előfordulnak, akkor ezt vesszük eredetünk alapjául – e területről, e népektől származunk –, vagy kimondjuk a legtudományosabb szót: "nem tudjuk" vagy "még nem tudjuk".
A magyar Európa egyetlen nem indoeurópai népe. Ez a "másság" tette lehetővé, hogy ebben az idegen tengerben biológiai alkatát, szellemi- és tárgyi kultúráját valamint nyelvét a máig meg tudta őrizni. Egy nemzet –, mint például a magyar – több etnikumból (népből) tevődik össze. Természetesen a magyarok – Árpád népének – honfoglalását megérte az ősi autochton lakosság – az újkőkori, a réz- és bronzkoriak, a vaskoriak, a szkíták, a szarmaták, a népvándorláskor Kárpát-medencén átvonult népeinek töredékei (maradványai) és a vándorlásuk során sokszorosan ötvöződött beköltözött magyarságot színezték a honfoglalás után betelepített és betelepült népek (jászok, kunok, szászok, svábok, szlovákok, ukránok, románok szerbek, horvátok stb.). A magyar nemzet gerincét mégiscsak a 895-ben a Kárpát-medencébe költözött ötszázezernyi "honfoglaló magyar" adta és ma is ez alkotja.
A Kárpát-medence mai képének kialakulásánál négy jelentős és sajátos körülmény játszott közre:
1. A Kárpát-medence, amely a világ legtermékenyebb medencéje a történelem furcsa játékaképpen a korábbi korokban szinte mindig gyéren lakott terület volt. Nem telepedtek itt meg a hallastattiak, továbbvonultak a kelták, a Kr. utáni IV. században kivonultak a rómaiak és továbbvonultak az ide bejutott langobardok, gótok, szkírek, vandálok, herulok, és a gepidáknak is csak kis része talált itt otthonra.
2. A Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe jutott magyarság előtt nagyjából ugyanazon területekről korábbi belső-ázsiai törzsszövetségekből kiszakadva a magyarhoz hasonló etnikumú hunok és avarok, majd az 1243-as és az 1246-os években a kunok is bejutottak gazdagítva vagy akár "kiegészítve" a honfoglaló magyarságot. Ezért a régi hivatalos tankönyvek a XIX. század első harmadáig úgy tanították, hogy a magyarok Belső-Ázsiából három hullámban költöztek be a Kárpát-medencébe; a Kr. utáni IV. században, mint "Attila hunjai" (akiknek 453-ban, Attila halála után a Csigle-mezőre költözött, majd onnan Erdélyt benépesítő utódai a székelyek), 568-ban (majd utána még két hullámban) az avarok és 895-ben Árpád népe, akikhez az 1240-es években hozzáköltöztek a kunok. Ebből következik, hogy
3. A Kr. utáni IV. században beköltöző hunokat, majd a három hullámban bejutott avarokat e medencéből senki ki nem űzte, ki nem irtotta; megérték Árpád népének honfoglalását és hasonló testalkatuk, szellemi- és tárgyi kultúrájuk valamint nyelvük révén beolvadtak a magyarságba.
4. A Kárpát-medencébe a Kr. előtti VII-VI. században az Iráni-magasföldről bejutottak nagyállattartó lovas poszt-sumer kultúrájú iráni (perzsa) eredetű szkíták ("szittyák"), az időszámításunk kezdete körüli időben a szarmaták (és szauromaták), valamint az 1235-ös években a jászok. E népeket sem irtotta ki senki; a Kárpát-medencében megérték a mát és nemzetünk szerves részét alkotják. Sokan foglalkoznak e népek (szkíták, szarmaták és jászok) iráni (perzsa) "sumer gyökerű" kultúrájával – főleg nyelvével –, ez azonban nem azonos "a magyarság őshazájának" a kutatásával, hanem ez a magyar nemzet egyik fontos ötvözőelemének az eredetkutatása.
A magyar őstörténet – amint már említettük – népünk gyökereit, eredetét vizsgálja. Kutatási területe a 895-ös honfoglalás előtti mintegy 2000 éves múlt – eddig tudunk őstörténetünkben "visszamenni". Népünk története 895 után már történelem. Az őstörténet nem köthető ideológiához, amint ezt a monarchikus és a marxista történetírás tette, hanem ténykérdés. A monarchikus és marxista tudatosan ferdített őstörténet – a finnugrizmus – éppoly káros népünk eredete megismerése szempontjából, mint a millenáris romantikus szemlélet vagy népünk eredetének az ázsiai magaskultúrákhoz (sumer, perzsa, mezopotámiai) vagy akár az egyiptomi kultúrához való kötése.
Kötetünk didaktikusan végigmegy népünk összetevőinek származtatásán, annak hajdani és mai kapcsolatain és analógiáin, hogy egyszer majd felépíthessük népünk igaz őstörténetének épületét. Ezen épületnek sok tégláját, kövét még nem ismerjük; ezt az utókor fogja majd eddigi ismereteinkhez hozzátenni. Ha etikusan, tudományosan és szerényen, mások eredményeit felhasználva és tiszteletben tartva kutatunk és dolgozunk, lassan kialakul bennünk egy csodálatos lovaskultúrájú Belső-ázsiai népnek a körvonala, amely 1100 évvel ezelőtt elfoglalta a világ legtermékenyebb medencéjét, meg tudta tartani testalkatát, szellemi- és tárgyi kultúráját és nyelvét és 1100 év múltán harmincszorosára megszaporodva, idegen népeket "magyarrá téve" meg tudott maradni egy számára idegen indoeurópai tengerben.
Írott források, amelyekből ismereteket szerezhetünk
a magyarok elődeiről és a magyarokról
a magyarok elődeiről és a magyarokról
A magyarok ősei Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe való jutása előtt mindig nagy kultúrnépek látókörében mozogtak. Mivel a finnugrizmus őseinket csak az Urál-hegységtől keletre fekvő területről – "az Ob-folyó alsó folyásvidékéről" – "indítja", így a magyarok korábbi őstörténetére vonatkozó adatokat nem vette figyelembe, pedig, a magyarság finnugor eredetéről egyetlen auktornál sem olvashatunk. Sajnos – ideológiai okoknál fogva – a magyarság eredetére vonatkozó írott forrásoknak csak kis részét fordították le magyarra és adták közre, pedig csak a forrásmunkák alapján is felvázolható lenne őstörténetünk. A kevés közreadott forrásmunkát pedig "szövegkritika" címén elferdítették és az éppen időszerű ideológiának megfelelően magyarázgatták. Tették ezt abból a felismerésből, hogy aki uralja a múltat, kézben tartja a jelent és formálja a jövőt is. Legjobban a magyar ember számára "legszentebb" nemzeti krónikáinkat degradálták, mondván, hogy azok tudatosan torzították és ferdítették az igazságot. Márpedig a forrásokat úgy kell olvasni és érteni, ahogyan azokat írták.
I. Kínai források a hunokról
A kínai dinasztikus évkönyveken kívül az enciklopédiák, a dokumentumgyűjtemények és az utazók leírásai nagymértékben gazdagítják a Belső-Ázsiáról és népeiről szerzett ismereteinket. Ezek a legősibb gyökereinkre vonatkozó forrásmunkák közül sokat Éduard Chavannes franciául, Johannes Jacob Maria de Groot németül és H.J. Bicsurin oroszul adott ki; magyarul ezekből semmi sem jelent meg. Márpedig a kínai források ismerete nélkül őstörténetünk kétezer éve nem ismerhető meg. A kínai történetírók úgy írtak a hsziungnúkról, hogy egyes általuk használt szavakat az ő szájukba adtak. Így például megtudjuk, hogy leányaik a házasság előtt "szüzek" voltak és a szegény ember rossz időben "odúba" húzódott. A kínai források tanulmányozása révén sok eddig "ismeretlen eredetű jövevényszónak" tartott szót megtalálunk őseink Belső-ázsiai hazájában.
- A hunokról sok adatot Konfúciusznál (Kung Csiunál Kr.e. 551-479) találunk, aki a hunokat senjün néven említi, mint olyan népet, amely már 350 éve a Góbi-sivatag peremvidékén él.
- Szuó sokat ír a hunokról a Kr. előtti II. században.
- Szemacsien (Sza-ma-Kien Kr.e. 145-90) a szerzője a Si-ki (Történeti Feljegyzések) című munkának, amely mű a kínaiakkal kapcsolatban álló népekről szól. Munkája 110. fejezetében írja le a hsziungnúkat (hunokat) és a nála jüecsi néven szereplő onogurokat. Tőle megtudjuk, hogy a hsziungnúk "főleg lovat, tehenet és juhot tartanak... földeik területekre vannak felosztva, s ezek különböző vezetőik ellenőrzése alatt állnak... Hosszú távú fegyvernek az íjat és a nyilat, közelharcra a kardot és a dárdát használják". Szemacsientől megtudjuk, hogy a hunok bőrövvel összefogott kabátfélében (kazakban) járnak, lovagláshoz nadrágot és csizmát viselnek.
- A Dinasztikus Évkönyvek szerzői a "24 hivatalos történeti mű" íróinak számítanak. Közülük számunkra különösen a Csien Han-su (a Korai Han-dinasztia története Kr.e. 206 – Kr.u. 24), a Hou-Han-si (a Kései Han-dinasztia története Kr.u. 24 – Kr.u. 220), valamint a Szan-kuo-csi (Három Királyság története Kr.u. 220-280) értékes, mert nemcsak a hsziungnúkról, de más Kínával kapcsolatban álló népekről is írnak. A Cin-Sou (Cin-dinasztia története Kr.u. 265-419) és a Szung-su (a Szung-dinasztia története 420-478) a magyarok őseinek Belső-Ázsiából való kiindulásának idejéről szolgáltat adatokat.
- A kínai zarándokok írásai a már Közép-Ázsiában tartózkodó őseinkről és szomszédairól tájékoztatnak; sok ismeretet szerzünk tőlük a tokhárokról és a heftalitákról. A kínai források közül Tu Ju munkáját 766-ban kezdte el; az 5. és az utolsó fejezetében nagy összefoglalót írt a hsziungnúkról, a zsuan-zsuanokról, a türkökről, az ujgurokról és a "tarka lovú népekről". Innen megismerhetjük őseink fegyvereit, gabonáit, harcmodorát és zeneszerszámait.
II. "Türk", tibeti és mongol írott történeti források
1. Türk (török) források közül a legjelentősebbek Köl tegin herceg (†731), Bilge kagán (†734) és a 720 táján készült Tonjukuk érdemeit megörökítő sírfelirat (ezeket legutóbb a dán V. Thomsen dolgozta fel). Becses anyagot tartalmaz az Okhek-husotui felírat. Az ujgur feliratok közül fontos a Szine-uszu-i és a Karabalgaszun-i és a Szudzs-i felírat. A jenyiszeji feliratokat a kirgizeknek tulajdonítják. E felíratok a türk nyelv szükségleteihez alakított azon rovásírással készültek, amely közeli rokonságban állnak az ősi magyar írással.
2. Tibeti források közül a legjelentősebb a Stein Aurél által megtalált Dunhuang-i tekercsek és lapok, amelyeket folyamatosan olvasnak el és különösen a belső-ázsiai törzsszövetségek összetételére szolgáltatnak adatokat. A tibeti kolostorokban levő szanszkrit és kínai nyelvből fordított írásokat Kőrösi Csoma Sándor is tanulmányozta; ezek alapján jutott arra a megállapításra, hogy a magyarság őseit a jugarok között kell keresnie. Jelentős forrás a Kr. utáni 650-es évektől induló Ótibeti Évkönyv és az Ótibeti Krónika, amelyekben a belső-ázsiai népek mozgásáról jó leírásokat kapunk.
3. A mongol történeti irodalom közül jelentős az az 1242-ből való Mongolok Titkos Története, amely jó betekintést ad a korai türk társadalmi berendezkedésről. Mongólia területéről mintegy 30 korai rovásírásos feliratot ismerünk; ilyen származik pl. Köli csorból, Ongból és Ihe Aszhetéből.
III. Szír források
Jelentősek számunkra az arameus-sémi írás egyik változatával, az "esztrangelo" szír, a "szertó", majd a nesztorián írással készült lejegyzések, mint a szír Nagy Sándor legendák és a Góg és Magóg népeiről szóló írások. A szírek a Kr. utáni VI. századtól kezdve krónikákat írtak, amelyekben sok utalást találunk a hunokra, az avarokra és a türkökre. Zakariás mitilénei püspök a Kr. utáni 450-518 közötti eseményeket tárgyalja. Szíriai Mihály Világtörténeti oszlopa című munkájában a sztyepi népek történetéről sok, máshonnan nem ismert adatot közöl.
IV. Örmény és grúz források
Mindkét nép a magyarok kaukázusi hazája közelében élt, így többször említik írásaik a magyarok őseit.
1. Örmény források sok utalást tartalmaznak különösen a hunokról és a heftalitákról. Movszesz Horenaci (Horenei Mózes V. századi szerző), Agathangelosz, Phausztusz Byzantiosz és Farpi Mózes az V-VI. századokban éltek. Khorenei Mózes elsősorban a bolgár, Kalankatvaci Mózes pedig a kazárokról ír sokat. Sok hasznos adatot olvasunk e szerzőknél a sztyepi népekről, amelyek között ott találjuk a magyarok őseit.
2. Grúz források elsősorban a szentek életéről emlékeznek meg, amelyek mögött ott vannak a történeti események. Abo vértanúsága, Leonti Mroveli és Dzsuanszer művei az V. század előtti történelmi eseményekről tudósítanak.
V. Muszlim források
Az arabok irodalmi tevékenysége elképzelhetetlen arányokban múlja felül mindazt, amit az európai könyvtárak kincse rejteget. Sajátos műfajuk a "földrajzi irodalom".
1. Az arab földrajzi irodalom kialakulásának korszakának nevesebb szerzői: al-Kvárezmi, al-Dzsarmi és Jahja.
2. Az arab földrajzi irodalom fénykorának nevesebb szerzői: Ubaydallah ibn Hordad(z)beh (†962 körül), Szallám tolmács útleírása, Jakubi (†946), al-Hamadani, aki külön fejezetet szentel a Fekete-tenger északi részének lakóra, Ibn Fadlan, aki Kazáriát írja le, de magyar szempontból a legjelentősebb al-Dzsajháni (IX. század első felében), akinek munkáiból sokan merítettek. Al-Dzsajháni a magyarokat, mint önálló politikai hatalmat írja le. Nála olvassuk: "A magyarok a türkök egy fajtája..." Ibn Ruszta összefoglaló munkáját 903-920 között írta. Őseinkről, mint a törökök egy csoportjáról emlékezik meg. Balkhi (†934) a magyarokat badzsgirteknek nevezi. Fariszi szerint a magyarok a "turkok egyik törzse", Ibn Haukálnál is a magyarok basgirt néven szerepelnek. Gardézi (Gardizi) a magyarokról, mint "előkelő török népekről" ír, akik "bátrak, szép külsejűek és jó megjelenésűek. Ruházatuk színes selyem szövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, pompát kedvelők. Gyakran rontanak a szlávokra." Maszúdi (†956) szerint is "a magyarok a turkok közé tartoznak... négy türk néppel közös ősre vezetik vissza családfájukat... a türkök e négy csoportja Keletről elköltözött..." Makdiszi (966) szerint a "magyarok a türkök egy lovas különítménye", Hayyan (†1076) szerint "a magyar félelmetes nép... hét vezér alá tartoznak..." Hudúd al-Álamnál pedig ezt olvassuk: "A madzsarik nagyon gazdag emberek...szemrevalók és félelmetesek. Az összes körülöttük lakó pogányokkal háborúskodnak, és a magyarok szoktak győzni..."
3. Az arab irodalom hanyatlása korának irodalma őstörténetünk szempontjából már csak másodlagos értékű. Al-Bakri szerint "a magyar olyan nép, melynek jurtáik vannak... sok lovuk, lábasjószáguk és jó szántóföldjeik vannak..." Marvazi (1120) őseinkről ezt írja: "A magyarok a türkök egy törzse... szemrevaló és szép külsejű emberek és nagy testűek. Vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit elsősorban kereskedelmüknek köszönhetnek..."
Jákut (†1229) szerint a magyarok "igen vakmerőek". Abulféda (1331) a magyarokat pedig "hunkar" és "basgirt" néven együtt említi.
VI. "Középiráni" és perzsa nyelvű források
A "középiráni korszak" a Kr. előtti IV-III. századtól a Kr. utáni VII. századig tartott; ezt az "arab korszak" követte. A középiráni korszak legjelentősebb irodalmi műve a Hvadáj námag (az Uralkodók Könyve), amely a történelem színpadára került török népekkel is foglalkozik. E korszak írásai az ázsiai hunokat már "hun" néven említik. Ezen írásoknak egyik forrása a "Dzsajháni hagyomány" volt; Biruni szerint a "madzsarok határa a Fekete-tengerig terjedt". Egy ismeretlen perzsa szerzőnél pedig ezt olvassuk: "A madzsarik igen vagyonos emberek, jóképűek és impozáns külsejűek... a törökök egyik csoportja..." A magyarokra a kései perzsa forrásokban is találunk utalásokat, mint Dzsudzsaninál (1260), Dzsuvaininél (†1283) és Rasid ud-Dinnél (1318).
VII. Oszmán-török írott források
1. Mahmud Terdzsümán 1505 körül Bécsben született gazdag zsidó családban. Eredeti neve: Sebold von Pibrach volt; török nevét 1529 után kapta, amikor is török fogságba került, majd a szultán bizalmi embereként diplomáciai szolgálatokat teljesített. Kegyvesztettsége idején – 1543 után – írta Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) című munkáját. A munka számos latin és magyar nyelven írt krónika török átdolgozása a magyarok őstörténetének "kezdetétől" 1526-ig. A kéziratot Vámbéry Ármin fedezte fel Isztambulban és a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta; magyarra Blaskovics József fordította le. E munkában olvassuk: "Az egész teremtett világon őseink és nemzetségünk a hősiességével történelmet csinált, úgyhogy még ma is szól erről széles e világon a hősi ének..."
2. Madzsar Tarihi (A magyarok története) szerzőjének nevét nem ismerjük; feltehetően magyar anyanyelvű, erdélyi származású, protestáns vallású személy lehetett, de nincs kizárva, hogy egy elveszett magyar krónika törökre való fordítása. A mű a magyarok történetét 371-től 1740-ig dolgozza fel; magyarra Blaskovics József fordította. A szerző e munkában a magyarokat a hunokkal azonosítja. A kötetben ezt olvassuk: "A madzsar nép török eredetű... attól az időtől fogva, hogy a magyarok elfoglalták a Sztyepet, 370 év telt el... A kétszázezer főnyi magyar nép másodszor (az első a hunok bejövetele volt) felkerekedett a Nagy Sztyepről és a régebbi hazájába, Magyarisztánba költözött, amelynek megszállása után ott letelepedett..."
VIII. Görög nyelvű források
A bizánci történelmi irodalom legfontosabb műfajai a birodalom történetét leíró művek, az egyháztörténeti munkák és az útleírások. A klasszikus görög források a Kr.előtti V. századtól (mint Hérodotosz Kr.e. 425.) elsősorban a szkítákról, a szarmatákról és a Belső-Ázsia nyugati felén élő népekről tudósítanak. A bizánci görög források a Kr. utáni V-VI. századoktól kezdve a bizánciakkal kapcsolatba került népekről számolnak be. E munkákban a magyarok onggroi, onggoi, turkoi, szavromatai stb. neveken szerepelnek. Priszkor rhétor (†472) munkái igen becsesek, mert Attila hun uralkodóról és udvaráról jó betekintést kapunk. Írásaiban a magyarok onogur néven szerepelnek. Ménandrosz műve 582-ig követi az eseményeket; munkáját Theophylaktosz Szymokáttész folytatta 602-ig. Őseinket uniguroknak nevezi és szokásairól sok jó részleteket közöl. Őseinkről ezt olvassuk: "Bort ittak, de nem olyant, amilyent nálunk préselnek... édes itallal töltötték meg magukat..." A VIII-IX. századra keltezhetők Koszmasz Indikopleusztész, Joánnész Malálasz és Prokopiosz munkái. Aréthász (932 körül) a magyarokat türköknek nevezi.
Bölcs León (VI. Leó császár, 912-ig uralkodott) a magyar honfoglalás kortársa, "Taktika" című művében a magyarok harcmodoráról részletes, jó tájékoztatást kapunk. Munkájában a magyarokat türköknek nevezi, amely nép "egy fő alatt áll, feljebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket szenved el... a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűri, dacol a hőséggel és a faggyal..." Bölcs León fia Konsztantinosz Porphyrogennétosz (a Bíborbanszületett Konsztantinosz császár †959) "A Birodalom kormányzásáról" ír munkájában igen sokat foglalkozik a magyarokkal (türkökkel), akikhez a három kabar csoport csatlakozott. Levédiáról ezt olvassuk: "A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának szálláshelyet, azon a helyen, melyet első vajdájukról Levediának neveznek... Abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem szabartoi aszphaloinak... A türkök hét törzsből álltak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig... a türkök elűzték Nagy Morávia lakóit és megszállták azok földjét..."
További bizánci forrás Nikolaosz Misztikosz (†925), aki a magyarokat "nyugati türköknek" nevezi, a Krónika a pápákról, Szent Baszilosz élete, Georgiosz barát világkrónikája, Léon diákonosz, Ionnész Szkylitzész, Athanasziosz élete, Szent György csodái, Ionnész Kinnamosz és sok más munka.
IX. Szláv nyelvű források
A szlávok a IX. század előtt írástudatlanok lévén, sem maguk, sem a szomszédaik nevét és viselt dolgait nem jegyezték föl. A szláv népek nem sokkal a magyar honfoglalás előtt vették föl a kereszténységet és az írásbeliséget. Korai szláv források között szerepel a görögből fordított 811-es évi eseményeket rögzítő Mitrofán prológ, a Pannóniai legendák (Konstantin [Cirill] és Metód legenda), a XIII. században keletkezett Cirill elhunyta, majd a Konsztantinosz Manasszész Világkrónikájának bejegyzése, Csoda egy bolgárral és Naum legendája. E munkákban a magyarokról, mint foglalókról esik említés. A XII-XV. századok között keletkezett Elbeszélés a latinokról című munka az orthodoxia magyarországi elterjedéséről ír.
Az Orosz Évkönyvek (Nesztor-krónika) szerkesztésének első fázisa az 1040-es évekre tehető, az utolsó szerkesztést Nesztor végezte el 1100 körül. Több szövegváltozata maradt fenn. Magyarul sohasem jelent meg; 1916-ban egy Hodinka-féle "válogatást" adtak ki. A Krónika Oroszország történetét írja le a világtörténelembe beágyazva. "Jöttek a fehér magyarok és a szlávok földjét örökölték, miután elkergették a frankokat, akik azelőtt a szlávok földjét foglalták el... azután jöttek a besenyők és a fekete magyarok..." olvassuk Nesztor-krónikájában.
X. Latin nyelvű források
A honfoglalásról és az azt követő évekről legtöbbet a nyugati források írnak átvéve a középkori íróknak a magyarokról, mint ijesztő ellenségről alkotott képet. Mindezek ellenére ezeknek józan olvasása során jól rekonstruálhatjuk a magyarok honfoglalását. Cassiodorus munkáját a VI. században élt Jordanes dolgozza át, aki sok ismeretet közöl a hunokról. A VII. században keletkezhetett Ravennában a Cosmographia, amely a Fekete-tenger melléki népekről ad jó összefoglalást. Szent Bertin évkönyve 900 előtt készült; a magyarokat – az "ungrikat" – a hunokkal, majd az avarokkal azonosítja. A Fuldai Évkönyvek 714-901 közötti eseményeket tárgyalják, említést tesznek a magyarok eredetéről és nevéről; "a görögök békét kötöttek a magyaroknak nevezett avarokkal..." olvassuk. Regino (†915) prümi apát krónikája a magyarokat a szkítáktól származtatja. Munkájában sok írott forrást használ fel. "A magyarok dölyfös és lázadó természetűek... mindig hajlanak az idegen elleni vagy otthoni felkelésre, természetüknél fogva hallgatagok, készebbek a cselekvésre, mint a beszédre... fáradalmakban és a harcokban kemények" – írja. A Sváb Évkönyvek a magyarokat ungriknak nevezik, a Salzburgi Évkönyvek a kalandozásokról adnak jó tudósítást, Cremonai Liudprand (Liuzo †972) a magyarokat "turciknak" nevezi. További latin nyelvű forrás: Widukind, Folcuin, Augsburgi Gerhard, János velencei pap, Ekkehard, Brémai Ádám, Prágai Kozma, Albericus, Aventinus, Querfurti Bruno, Ademar és sokan mások. Ekehardnál olvassuk: "A magyaroknál vidámabb embereket aligha láttam valaha... ételt és italt bőven adtak, életemben ilyen jót nem ettem..."
XI. Magyar krónikák
Az európai írásbeliség megjelenése Magyarországon összekapcsolódott a kereszténység felvételével, így nem meglepő hogy az első magyar őstörténethez kapcsolódó elképzeléseket egyházi emberek írták. Árpád-házi uralkodóink udvarában a XI. században nyugati minták alapján készültek krónikák. Az őskrónikának nevezett Gesta Ungarorumot feltehetően Koppány királyi káplán írta 1080-1090 körül. Ennek tovább folytatott változatai az 1358-ban készült Képes Krónika, majd a Kaprinai-, a Béldi-, a Csepreghy-, a Pozsonyi-, a Rimes-, a Müncheni- és a Mügeln Krónika. A további krónikák ezen őskrónikából vették a magyarok származását, a honfoglalás idejét, lezajlását és a magyarok elnevezését, hogy "a magyarok vagy hunok latinul pedig hungarusok". A magyar krónikákban a magyarokat a hunoktól származtatják, Attiláról, mint magyar királyról olvashatunk, a honfoglalást "második bejövetelnek" írják. A XIV. századi Krónikák alapszövegei 1332-1333-ban (Budai Krónika családja), illetve 1358-ban (Képes Krónika családja) készültek. A Budai Krónikát Budán, Hess András nyomdájában 1473-ban kinyomtatták. A Budai Krónika családhoz tartozik a XIV. századi Acephalus-kódex, a XV. századi Sambucus-kódex és az 1473-ban készült Dubnici Krónika.
Anonymus, feltehetően III. Béla királyunk jegyzője, esetleg Péter esztergomi prépost 1196 táján írta a prológuson kívül 57 fejezetre tagozódó Gesta Hunga(ro)rumát – a magyarok történetét. Anonymus ismereteinek nagy részét nem az ősgesztából, hanem Regino prümi apát évkönyvéből, de főleg az emberek emlékezetében még élő genealogikus szájhagyományból merítette; a honfoglalás leírásánál a XII. századi viszonyokat vetíti vissza a honfoglalás idejére. Egy időben "divat" volt a Gesta szavahihetőségét kétségbe vonni, mert a benne leírtak nem feleltek meg a kor történészei ismereteinek (pl. a hun-magyar származás, a székelyek eredete stb.). Amikor a köznépnek nem volt hétköznapi írása, volt még emlékezete; és mivel a helynevek mind visszaigazolhatók, nincs jogunk kétségbe vonni a Gesta többi részét sem.
Kézai Simon Gesta hunnorum et Hungarorum című munkáját 1282-1285 között írta feltehetően az elveszett őskrónika alapján, de azt a hunok történetével egészítette ki. Nála olvassuk: "A székelyek a hunok maradékai..." A Zágrábi- és a Váradi Krónika nagyjából azonos szövegű; a magyarok történetét tartalmazza 1354-ig.
Az első magyar nyelvű munkát Csák Demeter írta 1526 után Ének Pannónia megvételéről címmel.
A magyarok nevéről
A népneveket használatuk szerint két nagy csoportba oszthatjuk. Az elsőbe az önelnevezések, a másodikba pedig azok az elnevezések tartoznak, amelyeket más népek használnak egy-egy nép megjelölésére. A magyarságnak Európába való hirtelen megjelenése és eredetének nem ismerete azt eredményezte, hogy a görög-, az arab-, a latin-, a szláv és egyéb nyelveken író auktorok a magyarokat saját elnevezésükön túl más-más névvel illették. Priszkosz rhétor 457-ben és Agathias onogur, Theohylaktosz Szimokkatta 558-ban umgroi, unniguroi, Jordanész 550 körül hunuguri, Georgiosz monachosz 842-ben és León grammatikosz turkoi, unnoi és ungroi, a Bíborbanszületett Konsztantín császár 950-ben pedig turkoi vagy szabartoi aszfaloi néven nevezte a magyarokat.
1. Türk (eredetileg truka, majd türkü) néven jelennek meg a magyarok a az 582-ben meghalt Agathiásznál, a VI. századi Maurikiosznál és Theophánész Bizantiosznál, 584-ben Ménandrosznál, 904-ben VI. (Bölcs) León császárnál, 902-ben Aréthásznál, a Bíborbanszületett Konsztantín császárnál, 1075-ben Ibn Hajjánnál, al-Bakrinál a sok már arab forrásban. Ez azt bizonyítja, hogy a magyarokat Európában török népnek tartották.
2. Az onogur, ungar, hungarus, ungri, hungri név az onogur ("tíz lovas"), azaz tíz törzsből álló népet jelentő névből származik. Paulus Orosius katalán szerzetesnél már 417-ben írt munkájában ezt olvassuk: "Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, ezt az országot a nép saját nyelvén Hungarianak nevezi". Ungarus formában 731-736-ban Sankt Gallenben, 760-ban pedig Sestóban a magyarok útját már "Via Ungarorum"-nak nevezik. Hounger(us), hungae(us) és hungaru(us) alakban 761-ben Liptingenben, 793-ban hungri, hungarorum változatban, 797-809 között Wiessenburgban hungarus (Hungarius) formában, a VIII-IX. században ungerus és onger formában Kemptenben és 812-ben Wanger formában fordul elő. Az ungri nevet a 862-ben megjelent Annales Bertiniani-ban is olvassuk. A X. századtól kezdve az ungri alak a görögöknél ounggroi formában jelenik meg.
3. A madzsar nevet 930 táján Ibn Ruszta, a 982-983 között készült Hudúd al-álam című arab munka és 1050-1053 között írt Gardézi használja. A madzsar (madzsagar) elnevezés a türk származású kazároknak a magyarok elnevezésére használt népnév volt.
4. A magyar népnév ebben a formában, amely a magyarok önelnevezése volt forrásainkban viszonylag későn – a mongol korban – jelenik meg. Több szerző szerint a magyar népnév Megyerrel hozható kapcsolatba.
5. Szkítának egyes bizánci források nevezik a magyarokat, de ugyanezen névvel illetik az európai auktorok a hunokat, az avarokat, a kazárokat, a bolgárokat, a besenyőket, az úzokat, a kunokat vagy akár a mongolokat is, tehát így neveznek minden "igen távolról" – Belső-Ázsiából – származott Európába jutott népet. A szkítákra a szittya alakot a XVIII. század óta használják; ezt az elnevezést talán Dugonics Andrásnál olvassuk először.
6. Hunnak a X. század óta számos bizánci forrás nevezi a magyarokat, de ezzel a névvel illetik az eftalitákat, az akatírokat, a szabírokat, az onogurokat és a türköket is.
7. Avarnak a magyarokkal együtt számos Belső-Ázsiából Európába érkezett népet neveznek a források. VI (Bölcs) León császárnál pl. ezt olvassuk: "A szkíták, azaz az avarok..."
A magyarok őshazáját a források gyakran Dentumogernek nevezik, amely terület alatt az auktorok ismereteiknek megfelelően hol Levédiát, hol Belső-Ázsiát értik. Anonymus a magyarokat hetumogernek (hét törzsnek) nevezi.
A magyarok nyelvéről
A magyar nyelvben az 1750 körüli török szó – amelyet "nyelvészeink" többnyire "ismeretlen eredetű jövevényszónak" neveznek – alapszókincsünkhöz tartozik. A magyar és a török nyelveknek azonban nemcsak a szókincse áll egymáshoz igen közel, hanem nyelvi szerkezete is. A török nyelvek szelleme, szerkezete és építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel. Náluk sincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőkkel, jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi, sőt ezek is a miénkhez hasonlóan szigorúan hangrendileg illeszkednek a tőszó magánhangzójához (olvastam, láttam). Kerülik ők is a mássalhangzó torlódásokat, különösen a szavak elején. Hangrendi okok miatt gyakran alkalmaznak toldalék hangokat ragilleszkedéseknél. Még a magánhangzó torlódásokat is, hasonlóan a magyar népies kiejtéshez nehezen tűrik. A múlt idő jele a miénkhez hasonlóan d, illetve t (látta, futott), a feltételes mód jele és illeszkedése (adnék), tagadó szavunk is a miénkhez hasonló (nem, ne), ez utóbbi ragozott formában nem az igét előzi meg, hanem közvetlenül az igető után áll (nem írok). Távolító eset ragjuk közeli a miénkhez (-tól, től), az eszközhatározó-rag szinte teljesen azonos (-val, -vel). A jelző a mienkhez hasonlóan a törökben is a jelzett szó előtt áll és nem egyeztetjük; nem változik sem számban, sem esetben. A melléknevet segédige nélkül is használhatjuk állítmánynak (ez a virág szép). A török nyelvben ritkán használnak segédigét, a bírni szerkezeti forma is hiányzik, különösen sok hasonlóságot találunk a magyar és a török névmásokban. Ezt a közeli rokonságot már Laurentius Toppeltinus de Medgyes, Beregszászi Nagy Pál és Révai Miklós nyomán Kúnos Ignác, Gombocz Zoltán, Melich János és Németh Gyula is regisztrálta. A már egyértelműen ősi török szavaknak kései, oszmán-török kori átvételét Horváth István és Hunfalvy Pál nyomán Kakuk Zsuzsa próbálja bizonygatni.
Török eredetűek a hittel kapcsolatos szavaink (Isten, ég, tündér, bűn, eskü, böjt, búcsú, egyház, gyón, erkölcs stb.), családi elnevezéseink (apa, anya, húg), színeink (sárga, kék, piros) valamint az állattartás és a növénytermesztés körébe tartozó szinte minden szavunk (barom, bika, borjú, disznó, gyapjú, író, karám, kecske, komondor, köpű, kos, kuvasz, ökör, ól, serte, teve, tinó, túró, tyúk, ünő, ürü; alma, arat, árok, árpa, borsó, búza, csűr, dara, dió, eke, gyom, gyümölcs, kender, kert, komló, kökény, körte, ocsú, orsó, őröl, tarló, tiló, torma, sarló, szór, som stb. Ősiráni szavak pl. a tehén, a fej stb. A borkultúrával kapcsolatos szinte minden szavunk török eredetű: szőlő, bor, csiger, seprő, ászok, szűr stb. Nyelvünkben feltűnően sok a török eredetű állam- és közélet szempontjából használatos szó, mint az ál, bátor, bér, betű, bilincs, bíró, bocsát, boszorkány, bűbáj, bő, bölcs, börtön, csata, csősz, érdem, gyaláz, gyanú, gyűlöl, imád, ír, kín, koporsó, kölcsön, orvos, sereg, sír, tanács, tanú, telek, terem, tolmács, tor, tömény, törvény, úr, üdül, ünnep stb.
A magyar és a világ tudósainak ama bizonyossága ellenére, hogy a magyar nyelv török eredetű, ezt a XVII. században Szenczi Molnár Albert, Johann Eberhard Fischer, August Schlözer vonták kétségbe, majd a monarchiát kiszolgáló, a nyelvtudományban laikus csillagász Sajnovics János (1733-1785), Schlözernek orvos barátja, Gyarmathy Sámuel (1751-1830), a nyelvész Reguly Antal, majd a szász származású Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál nyelvész és a német Joseph Budenz megalkottak egy olyan magyar "őstörténetet", amely a magyar nép büszkeségét, múlt-tudatát és ősiségét elvéve, a magyarságot a ma is gyűjtögető-halászó kultúrájú finnugor népektől származtatja. Az eredetileg magyar érzelmű Trefort Ágost (1817-1888) Vallás- és Közoktatásügyi miniszter a kancellária által ráerőltetett finnugor őstörténet elleni tiltakozó magyaroknak a kor szellemének megfelelően így válaszolt: "Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban –, mint miniszternek – az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát."
Az "elfinnugorosodás" folyamata ezzel elindult. A múlt században létrejött az "ugor-török háború"; egyik oldalt állott Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) és a Vámbéry Ármin (1832-1913) vezetésével a nemzeti "törökös" tábor állt, amellyel szemben a Monarchiát kiszolgálók sokasága, élén Hunfalvy (Hunsdorfer) Pállal (1810-1891) sorakoztak fel. A küzdelem egy évszázaddal később megismétlődött, illetve máig is tart a magyarságot és múltját tisztelők (Bakay Kornél, Kiszely István, †László Gyula, Pap Gábor stb.) és a mindenkori hatalmat kiszolgálók (Fodor István, Hajdú Péter, Kristó Gyula, Róna-Tas András stb.) között. A – mindenkori – hatalom ma is azokat támogatja, "akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát".
Elméletek a magyarok eredetéről
A magyar őstörténet kutatását meghatározta a mindenkori korszak általános szellemi képe, ideológiai igénye és orientáltsága. Őstörténetünket illetően a jelenben is mást mond a krónikáinkra épülő nemzeti hagyomány és mást a politikától irányított "tudomány". Saját hagyományaink őstörténetünket a hunokkal, az európai történettudomány (Flavius, Jordanes, Freisingi Ottó, Spalatói Tamás, Brémai Ádám, Regino prümi apát stb.), pedig a szkítákkal kapcsolja össze; ez utóbbi alatt értve minden "Keletről jövő ismeretlen népet". A "klasszikus műveltséggel" rendelkező szerzők a magyarokat gyakran Gógtól és Magógtól származtatták.
1. A nemzeti történetírás nincs lépéshátrányban más európai történetírással szemben; Hevesi Gábor (1656-1717), Bél Mátyás (1684-1749) és Timón Sámuel (1675-1736) szorgalmasan gyűjtik a forrásmunkákat és azok alapján a hun-magyar rokonság tanát vallják. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a XVIII. század második felében az udvar irányított történetírókat (Kollár Ferenc Ádám, Benczúr József, Kercselics Ádám stb.) nevez ki, és megtiltja a magyar oknyomozó őstörténet-kutatást. Ettől kezdve egészen a mai napig tartóan szétvált a magyar őstörténet-kutatás. A nemzeti irányzat a forrásmunkák, krónikáink és hagyományaink alapján továbbra is a Bonfini – Horváth István – Bartal György – Bíró József – Beöthy Zsolt vonalat követi, a másik, a monarchiát kiszolgálók, majd a marxista elveket követve pedig a magyarság eredetéről új, népünket dehonesztáló "őstörténetet" gyárt, amely csak azt ismeri el "tudományosnak", amelyben dicső múltunknak nyoma sincs.
2. A hun származás kérdése. A "hun-magyar azonosság", illetve közeli kapcsolat tudata őseinknél és Európa más népeinél annyira természetes volt, hogy a XI-XVI. századok között a magyarokat is többnyire hunoknak nevezték. Középkori történetíróink III. Béla jegyzőjétől Antonio Bonfiniig teljes meggyőződéssel hittek a hun és a magyar nép azonosságában. Felfogásuk szerint Árpád fejedelem Attila egyenes leszármazottja, a magyar honfoglalás az Attila halála után honját vesztett hun nép örökség-visszaszerző hadjárata, az erdélyi székelység pedig a nagy Hun Birodalom bomlása után hazánk területén maradt hun néptöredék. 1052-ben Henrik német császár contra Hunnorum vezette seregét, 1100-ban egy forrás Szent Lászlót a "hunok királyának" nevezte és 1113-ban II. Béla királyt rex Hunnorumként ismerték. Heltai Gáspárnál olvassuk 1575-ben: "Az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk" és J.W. Valvasor 1689-ben megjelent híres könyvében írja, hogy "a hunok a magyarok egy népének tekintendők". Ipolyi Arnold, Arany János és a francia Thierry Amade a magyar nép ősi hagyományának hun elődeiről örökölt mondáinak, a magyar eposznak maradványait keresték a Bécsi-, a Képes- és Budai Krónika első részeként fennmaradt ún. Hun Krónikában.
Et a hagyományt a német tudomány képviselői – Thunmann, a szász Éder József és Schlözer Károly –, majd a szlovák Szklenár György, Dümmler, Büdinger és Palacky, Roessler Róbert és sokan mások "tudákos mesének" minősítették. Roessler támadása mély hatást tett Hunfalvy (Hunsdorfer) Pálra, aki szerint a "hun hagyomány nem lehet a magyar nép ősi, keletről hozott hagyománya... a hun hagyomány a XIII. századi krónikások meséje..." Ezt vallotta Budenz József, a magyar Marczali Henrik, Riedl Frigyes, Király György és Szinnyei József is. E nézetet Szabó Károly, gr. Kuun Géza, Nagy Géza, Munkácsi Bernát, Thúry József, Hirtl Frigyes és Vámbéry Ármin támadták, de a kancelláriától irányított magyar-ellenes tudományos világ Hunfalvy mellett foglalt állást. Újabban – 1940-ben – Ligeti Lajos, Váczy Péter, Eckhardt Sándor és Fettich Nándor tették közzé a hunokról való reális ismereteiket a Németh Gyula szerkesztette Attila és hunjai című kötetben, majd 1943-banSzász Béla jelentette meg a mai napig is időtálló munkáját Attila nagykirály címmel. "Nem lehetünk a Kelet ködlovagjai, de fel kell, hogy emeljük tiltó szavunkat a Dévényen át bejött új-magyarok germán-latin-keresztény címzésű történetírás ellen is" – olvassuk Szász Bélánál. "Hoztunk és átmentettünk Keletről is hagyományt, népi hivatásérzetet és kulturális formakincset, nem különben olyan fajtakomponenseket, melyek kitörölhetetlenek és amiknek tudatos elpusztítása bűn és esztelenség lenne... A magyar lélek krízise azért oly mély – folytatja Szász Béla –,mert formában javarészt nyugatiakká lettünk, de lelkileg és túlnyomórészt fajilag is ezer elszakíthatatlan szál köt ma is Kelethez és emiatt egyedül maradtunk... Végzetünk, hogy előbb ék voltunk nyugat felé, aztán védőbástya kelet felé..."
3. A finnugor származtatási elméletek születése. 1771-ben a csillagász Sajnovics János a Demonstratio című munkájában Magyarországon először tett valaki kísérletet a magyar-finnugor nyelv hasonlítására; ezzel egyidőben Engel János nyilvánosan támadja a hun-magyar kapcsolatot. Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál és Budenz József a kancellária utasításait követve nyelvi alapon kidolgozzák a magyarságnak a gyűjtögető-halászó finnugor népekkel való rokonságának elméletét. A finnugrizmusnak alapvető hibája, hogy ahelyett, hogy a magyar nyelvben valóban előforduló finnugor szavakkal és nyelvi fordulatokkal foglalkozna, a magyarságot tudománytalanul és teljesen indokolatlanul a finnugor népektől származtatja. Márpedig a nyelvtudomány tárgya a nyelv, és nem annak a népnek a története, amely ezt a nyelvet beszéli. A belső-ázsiai eredet mellett e több, mint 200 évig fennálló monarchikus és marxista politika által irányított tan folyamatosan visszaadja helyét a magyarság igaz őstörténetének.
4. Másféle eredet-elméletek közül néhánynak a felsorolása inkább a kuriózum, mintsem a magyarság őstörténet-kutatása szempontjából érdemel említést. Ezeket többnyire külföldre távozott nem nyelvész és történész képzettségű jóindulatú "laikusok" alkották, akik többnyire a magyarságnak a magas-kultúrákhoz való tartozásával igazolgatták a magyarsághoz való kötődésüket. Ezen elméletek alapja többnyire a nem szakemberek által művelt nyelvtudomány volt.
- Magyar Adorján a Csodaszarvasról írt Londonban megjelent munkájában adott hangot annak a nézetének, hogy a magyarok "kezdettől fogva, mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak". Magyar Adorján és követői a Kárpát-medence őslakosságát is magyarnak képzelték.
- Csőke Sándor szerint "a magyar szókincs 95 %-a magyar eredetű". Cserép József indította útnak, majd Churchward ezredesnek a MU-ról írt könyve alapján Csicsáky József fogalmazta meg azt, hogy a magyarok egy elsüllyedt földrész műveltséget teremtő lakóitól származnak és a magyar az alapja a világ összes nyelvének. E feltevést a Hawaiiban élő Vámos Tóth László (Bátor) az Egyesült Államokban élő Paposi-Jobb Andor segítségével "ragozta" tovább "Tamana" tanával, miszerint "ezerszer is a magyar a legősibb nyelv". E kutatók tételük bizonyítására a földrajzi atlaszokat böngészve 3000 magyarhoz hasonló földrajzi nevet találtak.
- Bíró József szerint "az erdélyi Kőrös-kultúrából (Kr.e. 5500) származtatható a Termékeny Félhold térköréből elinduló magyar-ősszabír hullám megjelenése a Kárpát-medencében... A honfoglaló magyarság zöme – élükön Árpád fejedelem vezetésével – szabír eredetű volt".
- Belitzky János és Pálfi Károly (1941) a Biblia alapján a magyarság turáni, szíriai és egyiptomi származását vallotta. Ez utóbbi gondolatot fejlesztette tovább a Montreálban élő Baráth Tibor, aki a "magyar fajta" bölcsőjének származásáról nyolc javaslattal áll elő. Szerinte "a magyar népek államalkotó minőségben uralkodó jellegben szerepeltek, és ők alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját...Az Európa tájaira a keleti magyar népek zöme nem Mezopotámiából, hanem a közelebb eső egyiptomi kultúrkörből érkezett".
- Az etruszk-magyar rokonságot Kur Géza képviselte.
- Zajti Ferenc szerint "az ősi skytha-hun nép szülte a magyarságot, de ugyancsak a skythák adták őskultúrájukat az Ókornak".
- Egyre inkább terjedőben van a sumer-magyar rokonságnak a nézete, amelyet Badiny Jós Ferenc, †Bobula Ida, Csőke Sándor, Endrey Antal, Gosztonyi Kálmán, Hary Györgyné, Mészáros Gyula, Nagy Sándor, †Oláh Béla, †Padányi Viktor, †Schédel Antal és †Zakar András és sok más szerző képviselt, illetve képvisel. E kutatók közül néhányan komoly művelői a sumerológiának és a Kárpát-medencébe bekerült iráni eredetű népeknek – a szkítáknak, a szarmatáknak (és szauromatáknak) valamint a jászoknak – kultúrája és nyelvi eredetéről valós adatokat szolgálnak, de nem "a magyarság" eredetét kutatják. A poszt-sumer lakosság a hsziungnu törzsszövetség tagjaiként a hunokkal is bekerültek a Kárpát-medencébe. A sumer kultúra – elsősorban a nyelv – őseinkre való hatásátBakay Kornél így magyarázza: "A sumerok a kép (fogalom) írást szóírássá alakították át, jóllehet ez már részben az akkádok (szemiták) uralma idején történt. A sumerokat ugyanis Kr.e. 2600 táján legyőzték az akkádok, ám 2100 körül ismét uralomra kerültek a sumerok. Ezt követően a sumerok egy része észak felé, a Kaukázus irányába vándorolt, nagyobb része pedig véglegesen beolvadt az elámi, majd az asszír (szemita) népbe. A sumer kultúra tovább élt a babiloni birodalomban, majd a kassu és a káld országlásban (Kr.e. 1500-700), amikor a szkíták megjelenek Kr.e. 700 táján, Újbabilónia már csak holt nyelvként ismeri a sumert. Nem lehet véletlen, hogy a világ eddig vizsgált 300 nyelvének mindegyikében megtalálhatók ósumer alapszavak közel sem egyforma mennyiségben. Jelen ismereteink mellett feltehető, hogy a szkíták már a Kr.e. II. évezredben találkoztak sumer nyelvű népekkel a Zagrosz és a Kaukázus közötti térségben; innen ered az ótörök és a sumer nyelv egymásra hatása". A régészeti adatok alapján a török (türk) népek őshazáját Belső-Ázsiában kell keresnünk és aligha lehet kétséges, hogy a nagyállattartó lovas népek kultúrájára nagy mértékben hatott az ókori Kelet művészete, hitvilága és nyelve.
5. Az "Arvisura" (Igazszólások) problémája. 1998-ban a Püski Kiadónál jelent meg két vaskos kötetben Paál Zoltán ózdi vaskohász sajátos írása, az Arvisura. Mondák, regék, népi hagyományok a palóc kézművesek világából címmel. Az Igazszólások műfaját nehéz meghatározni, talán a regéhez áll a legközelebb. A történet a belső-ázsiai óhazában kezdődik és különösen sokat foglalkozik a hunok történetével és életével. Paál Zoltán táltos regős népművész, aki ihletettségében, öntudatlanul úgy hasonlítja és gyűjti össze őseink történetét, hogy a népi hagyományok elvesztik élüket és igazi regévé nemesednek. Paál Zoltán regős kultúrájában egységes ősi nagyállattartó világban látja a magyarságot, mely világ a Kínai Nagy Faltól a Kárpát-medencéig húzódott. A szerző sajátos írásában a régmúlt idők tiszta forrásvízét emberi tisztességgel és jó szándékkal hozza felszínre, hogy elvezessen bennünket az általa "megálmodott" őshaza mesevilágába. A regei múlt nem sért hiteles történelmet, de elviszi az olvasót egy olyan csodálatos világba, amelyet "európaivá válásunkkal" elvesztettünk. A szerző egyetlen könyvet nem olvasott a magyar őstörténet témájából, ismereteit az utolsó manysi főtáltos unokájától szerezte.
A magyarok és a kelet-kutatás
A magyar Európa egyetlen népe, amely részben Ázsiából származtatható; a magyarság "Eurázsia kicsinyben". A magyarság "mássága" egyrészt felelősséget követel múltunk kutatóitól, másrészt ennek tudomásulvétele és elfogadása záloga fennmaradásunknak.
A magyar Belső-Ázsia kutatókat általában nem övezte dicsfény. Munkásságukról külföld alig szerzett tudomást, és eredményeiket gyakran idegen kutatók sajátították ki. Nekünk magyaroknak azért volt kulcsfontosságú Belső-Ázsia kutatása, mert e nélkül sem őstörténetünk, sem magyarságunk nem érthető meg. A magyarok kelet-kutatása nem az egyetemes emberiség ismeretének gyarapítását, hanem saját múltunk megismerését jelentette; számunkra a Kelet-kutatás eredetünk tudatából táplálkozott.
Őshaza-kutatásunk már a X. században elkezdődött. VII. Bíborbanszületett Konsztantín császár említi, hogy Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája közli vele, hogy "küldöttjeik mind mostanáig meg-meglátogatják a keleti türköket". A X. századi török volgai bolgárok folyamatosan közöltek híreket Belső-Ázsiából. A XI. században a Kazár Birodalom területére költözött kunok jó kapcsolatokat tartottak fenn Belső-Ázsiával. Julianus barát 1235-36-os útja alkalmából a keleten maradt magyarok keresése közben sok információt szerzett Belső-Ázsiáról. A vallon származásúRubruk 1243 húsvétján a mongol nagykán udvarába került, és visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy az odasereglettek között magyarok is voltak. A Képes Krónika szerzőjének jó ismeretei voltak a kitajok népéről.
Magyarországi Illés (Elias Hungarus) 1340-ben érkezett vissza Avignonba a mongoloktól. Magyarországi Gergely (Gregorius de Hungaria) Khambalikban (a mai Pekingben) is járt, öt évet töltött a mongolok között és 1346-ban érkezett vissza Európába. Escandeli Máté (Mateus Escandel) Kína belsejéig jutott el ahol 1399-ben halt meg. A kínai magyar misszió az 1600-as években tevékenykedett Pekingben; kiemelkedő alakja Schall atya volt, akinek 1665-ben jelent meg a Historia narratio című műve. 1623-ban II. Apafi Mihály udvari káplánja Johann Grueber volt, aki miután Kínában járt a nagyszombati egyetemen Belső-Ázsiáról adott elő.
Zalánkeményi Kakas István és Tectander György belső orosz területekről adtak hírt (1516-26 között), Hatvani Turkoli Sámuel Nagy Péter cár szolgálatába állt és a Krim-i falvakról adott tudósítást, "melyekben magyarul beszélnek". Orlay János (1770-1829), majd követője Nagylaki Jakcsics Gergely 1804 tavaszán a kaukázusi magyarokhoz jutott el. Egy Szabó nevezetű nazarénushittérítő 1805-1822 közötti bagdadi útja során "több milliónyi ázsiai magyarról" szerzett tudomást. Ógyallai Besse János (1765-1841) a Kaukázusban maradt szavárd magyarok között járt, de mivel kutatásainak eredményeit az osztrák kancellária nem fogadta el, útleírását Franciaországban adta ki. Márlaki Jerney János 1844-ben a párthusoknál járt.
Zichy Jenő (1837-1898) expedíciói 1895 és 1898 között irányultak Oroszország- és Kína felé. Zichy Jenő jó szakemberekkel – Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvésszel, Szádeczky-Kardoss Lajostörténésszel, Wosinszky Mór régésszel "dolgozott". Az expedíció eljutott a Turáni-alföld két ősi központjába, Buharába és Szamarkandba. Zichy Jenő harmadik expedíciója alkalmával Pósta Bélát,Jankó Jánost, Pápay József nyelvészt is magával vitte. Az expedíció átkelve a Góbi-sivatagon eljutott Pekingbe, majd Ázsiát megkerülve érkezett haza. Mongóliában "a székely rovásírásra emlékeztető sírfeliratokat" találtak.
Legnevezetesebb Belső-Ázsia kutatónk Kőrösi Csoma Sándor volt (1784-1842). A magyarok belső-ázsiai származását az erdélyi nagyenyedi kollégium könyvtárában olvasott nagy Világtörténelmekből (Plano Carpini, Barhebraeus, D'Herbelot, Colbert, Abulgázi, Deguignes, Szekér Joachim, Johann Eberhardt Fischer, Klaproth stb.) ismerte meg, majd GöttingenbenJohann Blumenbach, az antropológia atyja indította útjára megmutatva neki 20 jugar koponyát mondván: "Sándor, a magyarok olyanok, mint ezek a jugarok. Ha oda mégy, ahol ezek az emberek élnek, jó helyen keresed őseidet..." Kőrösi Csoma Sándor indíttatásáról így írt: "Azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam meg, elindultam nemzetem eredetének fölkeresésére..." Kőrösi így indult el 1819. november 28-án 100 forinttal a zsebében útlevél nélkül Szófián, Cipruson, Baghdadon, Buharán, Afganisztánon és Kashmiron keresztül a ladaki Lehbe, majd Lahorban az angoloktól megbízást kapott egy tibeti-angol szótár megírására. A zanglai kolostorban töltött évei alatt sok ismeretet szerzett a magyarok őseiről. 1942 elején útnak indult, hogy megtalálja a magyarok őseit Kelet-Turkesztánban, de április 11-én végelgyengülésben Dardzsilingben maghalt. A halálos ágyánál levő A. Campbell doktor visszaemlékezéseiben ezt írja róla: "Minden reménye az volt, hogy eljusson legforróbb vágyakozásainak végcéljához, hazája eredetének fölfedezése érdekében a jugarok földjére...". Kőrösi Csoma Sándor végrendeletül – amint ezt 1832. április 30-án báró Neumann Fülöphözírt levelében írta – ezt hagyta az utókorra: "...A'ki utánnam megindul... egyenest Nagy- és Kis Bukáriába menjen és onnan kezdje el vis'gálódásait; chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell..."
Kőrösi Csoma Sándor végrendeletét Vámbéry Ármin (1832-1913) zsidó származású turkológus követte, aki második közép-ázsiai útja során 1863-ban jutott el Kelet-Turkesztánig, de a politikai és vallási forrongások miatt nem tudott bejutni a "Nagy Mennyei Birodalomba". "A külföldön elért káprázatos sikerrel, az egy csapásra megszerzett világhírrel szemben állt a honi körök értetlensége, irigysége és rosszindulata" – írja róla Hazai György (1986). Berzenczey László 1873-ban eljutott Kashgárba, de a kirgizek fogságába kerülve nem jutott tovább. Mezőkövesdi Újfalvy Károlyt (1842-1904) felesége, Claire-Virginie-Marie Bourdon segítette útjában. Közép-Ázsiában a turkesztáni népek körében végzett antropológiai és néprajzi kutatásokat. Egyedülálló leírást adott a kashgári ujgurokról és a tádzsikokról; munkáit – a magyar hivatalos körök érdektelensége miatt – Párizsban adta ki. Almásy György (1867-1933) geográfus Ausztriában időtálló munkát jelentetett meg a belső-ázsiai kazakokról és a kirgizekről.
Széchenyi Béla (1837-1918) – gróf Széchenyi István fia – kelet-ázsiai expedíciója 1877-1880 között zajlott le. Expedíciós társai Gustav Kreitner (1848-1913) térképész, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) nyelvész és Lóczy Lajos (1849-1920) geológus voltak. Az expedíció 1878-ban eljutott Dunhuangba, ahol rájöttek arra, hogy e freskók a magyar őstörténet számára hihetetlen kincseket rejtegetnek, de nyelvészük betegsége miatt meg kellett szakítaniuk kutatásaikat. Lóczy Lajos felhívta Steint Aurél figyelmét a Kelet-Turkesztánban megfigyelt magyar–belső-ázsiai kapcsolatokra.
Stein Aurél (1862-1943), miután Magyarországon belső-ázsiai kutatásainak terve nem talált támogatóra, Angliában telepedett le és kutatásait brit állampolgárként végezte. Első belső-ázsiai útja alkalmával 1900-ban az ősi Selyem Út menti romokat térképezte föl. Második expedíciós útja (1906-1909) a Tárim-medencébe vezetett, majd a Lóczy Lajos által jelzett Dunhuangban egy befalazott szentélykönyvtárból 6000 tekercset, 3000 kézirat-lapot és 5 ládányi egyéb régiséget szerzett meg és küldött a londoni British Museum-ba, amiért Angliában lovaggá ütötték. Harmadszor is visszatért Belső-Ázsiába, amikor a Turfáni-mélyföldet térképezte fel és újra a Tárim-medencében dolgozott és ásatásokat vezetett egészen 1916-ig, amíg a kínaiak Hszincsiang, Ordosz és Kanszu tartományokat el nem foglalták. Legjelentősebb ásatása a hajdani ujgur főváros Asztana (Ilihot vagy kínai nevén Gaucsong) temetője volt, ahol a feltárt 500 körüli sírból olyan emberek voltak eltemetve, mint akik Árpád népével a Kárpát-medencébe érkeztek és olyan "halotti szemüvegek" és részleges lótemetkezések kerültek elő, mint a magyarországi honfoglalás kori sírokból. "Hiszem – írja Stein Aurél –, hogy azokat, akik Árpáddal együtt jöttek be a magyar földre a belső-ázsiai törzsökös türkök közé sorolhatjuk". Végrendeletében minden szellemi hagyatékát – kéziratait és könyveit – a magyar államra hagyta.
Koepe Viktor 1938 körül tette közzé belső-ázsiai utazásainak megfigyeléseit, ahol leírta, hogy Mandzsúriában látta azokat az embereket "akik a mi népünk vonásait juttatta eszébe". "Mintha csak a mi székelyeink vagy csángóink jelentek volna meg előttem" – írja. Leírja a magyarokéval szinte teljesen azonos "székelykapukat" és az antyui nyelvjárásban talált sok magyarban is használatos szót (leány, apa, anya, test, száj, ló, nap, szív, szem, fej, kapu, rossz, jó stb.).
Kiszely István és Cey-Bert Gyula Molnár Péter operatőrrel az 1980-as években többször jártak Hszincsiang-Ujgur és Kanszu és Ordosz tartományokban együtt dolgozva az ottani Közép-Ázsiai Kutatóintézettel, a Néprajzi Múzeummal és a dunhuangi barlangtemplomok kutatóival. Hozzájutottak a Stein Aurél féle ásatási anyagokhoz és több ízben látogatták meg a Kanszu tartományban élő azon jugarokat (yogurokat vagy yüküket), akikhez Kőrösi Csoma Sándor szeretett volna eljutni. Későbbi útjaik során együtt dolgoztak Csang Rei kínai zenekutatóval, akinek segítségével megfigyelték a jugarok embertani arculatát, zenevilágát, étkezési technológiáját, monda- és mesevilágát, hiedelemvilágát és balladakincsét. Hosszabb időt töltött Hszincsiang-Ujgur és Kanszu tartományban Kovács Ágnes néprajzkutató és gyakran jártak ki Belső-Ázsiába a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatói; az első kutatóutat Somfay Dávid vezette. 1989-ben, majd utána a magyarok belső-ázsiai "nyomait" Bárdi László pécsi tanár, Du Yaxiong kínai zenetörténész és Érdy Miklós New York-i fogorvos kutatta.
Benkő Mihály turkológus könyvtáros 1988 óta szinte évente jár Mongóliába, ahol elsősorban a honfoglaló magyarság néprajzi párhuzamait kutatja. Maradandó munkája a honfoglalás kori magyar sírokban is talált "halotti szemüvegek" belső-ázsiai párhuzamainak a kimutatása. Munkájának lényege, hogy "a leghonfoglaláskoribb" régészeti lelet, a halott szemére helyezett sima vagy domborított és kilyukasztott "szemüveg" vagy a teljes arcot fedő "halotti maszk" magyarországi előfordulását (Rakamaz, Tiszaeszlár, Zalaszentgrót, Szabadkígyós, Hajdúböszörmény, Bana stb.) nemcsak a Dnyeper vidékén (Manvelovka) találta meg, hanem azt Nyugat-Szibérián (Balsije Tigani, Demionki, Gorbunyata, Tankejevke) és Kirgizisztánon (Kenkol, Kara Bulak, Dzsallak Dzsebe stb.) át Belső-Ázsiáig (Turfán-Asztana stb.) viszi vissza. Ez a temetkezési szokás tehát nem finnugor, hanem belső-ázsiai. "Tekintve, hogy a textil, illetve bőralátétes, ezüst- aranyszemes "szemüveges" halotti álarc a honfoglaló magyarság előkelői között és harcos közép-rétegében elterjedt volt – olvassuk Benkő Mihálynál – valószínűnek kell tartanunk az ősmagyaroknak és Belső- és Közép-Ázsia ogur-türk törzseinek közvetlen kapcsolatát".
Itt kell megemlítenünk a Délnyugat-Mongóliában élő "mongóliai magyarok" problémáját; magukat magarnak nevezik. Hagyományaik szerint népük többi része a Kr. utáni VII-VIII. században azért vándorolt nyugatra, mert nem akart háborút vesztve, leigázottan ott tovább élni. Őket Kovács Imre vizsgálja és látogatja meg évente.
A Nepál középső-nyugati részében élő magarokra Michael Opitz amerikai etnológus hívta fel a figyelmet; a nők helyzetéről Molnár Auguszta, a Banyan-i dombvidéken élőkről John T. Hitchcock, szertartásaikról David E. Watters és kultúrájukról Gary Spehperd írtak. A magyar kutatók közül elsőnek Wojnarovich Elek halbiológus járt közöttük, utána Fekete Ferenc diplomata, Kiszely Istvánantropológus, Lovass Ferenc, Boda Sarolta és Kunckel Béla, majd legutóbb Csáji László Koppány dolgozott közöttük másodmagával. A magarok feltehetően Közép-Ázsia vagy Mongólia felől érkeztek mai szálláshelyükre nyugat felöl kerülve meg a Tibeti-hegységet. Feltehető, hogy a hzsiungnu törzsszövetség egy "kivetett tagjaként" érkeztek Usbang környékére. Függetlenségüket a XVIII. századig megőrizték. Mai "hivatalos" lélekszámuk 274 000; hét törzsre oszlanak; ősi írásuk az akarika szótagírás. Sírjaikra kopjafákat helyeznek, amelyeken napkerék látható. Siratóénekeik la-pentaton dallamúak.
A magyar őstörténet kulcsa: a belső-ázsiai hunok
A hun-kutatás nélkül nincs magyar őstörténet. Gyökereink olyan területekre – Belső-Ázsiába – vezetnek, amely terület múltját Európában nem, vagy csak alig ismerik. A hunokkal kapcsolatban az antik történetírás az ókori földrajztudomány évezredes képtelenségeit ismételgeti. Ammianus Marcellinus (330-395) soha nem látta a hunokat, mégis az ő "leírása" vált Európában irányadónak: "A hunok arca alaktalan...nem ismerik a meleg és főtt ételeket, gyökereket és nyershúst esznek, úgy élnek, mint a vadállatok..."- írja. Pedig ebben az időben volt már hiteles leírás a hunokról; Olimpiodorosz 412-ben járt követségben a hunoknál és Priszkosz rhétor 448-ban Hunniában és Attila udvarában tartózkodott.
Az ázsiai hunok
A "hun" szó mongol nyelven annyit jelent, mint "ember". A hunok ismert története valamikor a késő-bronzkorban kezdődik. A hunok őshazája a Góbi-sivatagtól északra talán a Selenga folyó völgyében lehetett, birodalmuk kezdetben a ma Kínához tartozó Belső-Mongóliában, Ordosz vidékén alakult ki, de a Kr. előtti II. században már a Tárim-medencétől az Iszik Köl-ig és a Szaján-hegységtől a Bajkál tóig terjedt. A birodalom határai állandóan változtak. Ismert történetük a Kr. előtti első évezred elején kezdődik. A kínai Konfúciusz (Kung Csiu, Kr.e. 551-479) a hunokat senjün (csenjün) néven említi, mint olyan népet, amely már mintegy 350 éve a Góbi-sivatag peremvidékén él. A Kr. előtti IV. századi kínai forrásokban már gyakran találkozunk a hunokkal, akikkel szemben a kínaiak változó sikerrel harcolnak. A hunok ismert nagy fejedelme Mao-tun a Kr. előtti 200-as években egységes irányítás alatti erős államot szervezett, melynek fővárosa Karakorum környékén volt. Kr.e. 174-ben leigázta az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tokhár) az o-sun, majd sok más népet. Ez a hun expanzió mozgásba hozta Belső-Ázsia népeit és indította el a későbbi nagy népvándorlás első hullámát. Mao-tun ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". Csang K'ien kínai vezér Kr.e. 128-ban a hunok fogságába került, onnan visszatérve megbízható – számunkra is igen hasznos – adatokat közölt a kínaiaknak a hunokról. Kr.e. 122 után Ho K'i-ping kínai vezér nagy támadást intézett a hunok ellen, aminek következtében a Hsziungnu Birodalom egysége a Kr. előtti I. század közepére fokozatosan csökkent és a hunok központja az Orhon, a Szelenga és a Tola folyók forrásvidékére húzódott vissza.
A Hun Birodalom ekkor kettévált: az "északi hunok" más népekkel együtt Kr.e. 51 körül kínai vezetés alá kerültek, mint Kína hűbéresei a Csi-csi által kiürített Észak-Mongóliába, az Orhon-folyó környékére vonultak. E hűbéres viszony nem tartott sokáig, mert a kínaiak megtámadták a Belső-Ázsiában maradt hunok szállásterületeit; Kr.u. 87-ben 200 000 hun hódol meg a kínaiaknak. Kr.u. 91-ben Keng K'uei tábornok ismét nagy erővel tört be a volt hun területre és ott győzelmet aratott. Az északi hunok egy kisebb csoportja áttelepült a mai Észak-Shanhszi tartomány területére és átmeneti vezetőválságok után Kr.u. 216-ban végzetes vereséget szenvednek. Kr.u. a IV. században alakult ugyan három kis utódállam – a "Korai Zhao", az "Északi Liang" és a "Kései Xia"; valamennyiük sorsa a beolvadás lett. A Han Birodalom bukása után Kr.u. 220 után az északi hunoknak Ordosz környékén újra sikerült függetlenségüket kivívniuk és ezt megszűnésükig meg is tartották; ettől kezdve – bár területükön továbbéltek – nem játszottak jelentős szerepet Belső-Ázsia történetében. Kínában 439-ben megszűnt az utolsó hun állam.
A hunok nagyobbik része – a "déli hunok" Csi-csi vezetése alatt megőrizte függetlenségét. A helyzet mérlegelése érlelte meg Csi-csiben azt az elhatározást, hogy a hozzá hű törzsekkel együtt Kr.e. 56-36 között elhagyja a hun nép ősi észak-mongóliai szállásterületét és a fojtogató gyűrűből a Dzsungár-kapun átkelve nyugati irányba a közép-ázsiai Turáni-alföld felé törjön ki. Előbb az o-sunok (vuszunok) országát foglalta el, majd az o-k'utokra (a későbbi ogurokra), a kienkunokra (kirgizekre) és a tinglingekre került a sor. Csi-csi tündöklése azonban rövid ideig tartott; a kínaiak vuszun és Kangkü-beli szövetségeseikkel elfoglalták Csi-csi székhelyét; Kr.e. 36-ban Csi-csi maga is az ütközetben halt meg. A nyugatra került valaha magashegységi hunok a Turáni-alföldön északi részének síkvidéki lakóivá váltak. Itt vereséget szenvedtek a szienpi néptől és ettől kezdve csak szórványos kínai adat van róluk, mert kikerültek a kínaiak látóköréből. Az utolsó részletes kínai leírás a sztyep népeiről a 350-et megelőző időből származik, amikor a források a kienkunokat és a tinglingeket említik; ez utóbbiak neve is lassan eltűnik és ti-li vagy tielö néven jelenik meg. A déli tinglingek kao-kü ting-ling vagyis "magas kocsijú tingling" nevet viselik. Ők azok, akik 350, a déli hunok Európába vonulása után az ő helyüket elfoglalják és ott 460-ig maradnak. A déli hunok új szállásterületükön időszakosan szövetségre lépnek Khorezm állammal. Kisebb csoportjuk déli irányba megy és Szogdián át Északkelet-Afganisztánba jut. A déli hunok a történelmi forrásokban már uar és/vagy hun néven szerepelnek. A Heftal-dinasztia után világosabb arcszínük miatt heftalita (hepta) vagy fehér hun (görögül: leukoi ounmoi) néven ismerik ezen városlakó hunokat. Prokopiosztól tudjuk, hogy a fehér hunok olyanok voltak, mint a "többi türk nép" és írásuk a "türk rovásírás" volt. Sun Yun a fehér hunok szállásait írja le, kitér állattartásukra, ruházatukra és ételeikre. A déli hunok zöme az Oxus és a Yaxartész folyók közötti Csu folyó és a Balhas-tó menti szállásterületükön újra megerősödnek és Kr.u. 350 körül nyugat felé indulnak. Elindulásuk oka ismeretlen; egyesek a soso nép támadásaira, mások a zsuanzsuanokéra gyanakszanak. A legvalószínűbb Balambér hódító szellemű uralkodó személye, aki észrevette, hogy a hunok nyugati szomszédai meggyengültek és a hunoknak e magaskultúrájú népek övezte területen nincs további terjeszkedési lehetőségük.
- A hsziungnu és a hun nép azonossága. A "hsziungnu" (xiongnu) népnév ebben a formában a Kr. előtti 318-ban jelent meg Észak-Shanxi területén egy ütközet kapcsán, majd Kr.e. 312-ben "xionanu" formában találjuk Loufan területén. Kr.e. 265-ben már a "hsziungnúk – az ázsiai hunok" eljárásairól olvasunk. A Kr.e. 254-222 között élt Xi Wang már egyértelműen a hunokat nevezi hsziungnúknak, akik ellen Qin Shi-huang császár (221-210) a Nagy Falat emelte és Wang Zhao-jun kínai udvarhölgy a hun-hsziungnú bőrdobok hallatán kesereg. Zhang Guo Ce hsziungnúknak az összes "barbár" népet nevezi, majd ugyanő ezt a hu népekre vonatkoztatja, akikben a hzsiungnúk ősei, a "protohsziungnúkat" látjuk. A Kr. előtti II. évszázad végén élt Szemacsien már egyértelműen a hunokra vonatkoztatva ír a hsziungnúkról. A hun és a hsziungnu név azonosságáról a kutatók csak az elmúlt kétszáz évben kételkedtek; a francia J.L. De Guignes (1723-1800) a két név alatt értett nép azonosságát még természetesnek tartja. A tudomány mai állása szerint a kutatók többsége forráskutatásaik alapján újra azonosnak tartják e hsziungnu és az ázsiai-hun népet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése