Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. december 2., csütörtök

7. ERDÉLY A MAGYAR HONFOGLALÁS ÉS ÁLLAMALAPÍTÁS KORÁBAN

7. ERDÉLY A MAGYAR HONFOGLALÁS ÉS ÁLLAMALAPÍTÁS KORÁBAN


FEJEZETEK

AZ ÍROTT FORRÁSOK ÉS A RÉGÉSZET

Erdély honfoglalás kori történetének vizsgálata során a régészeti anyag, a helynevek és a földrajzi nevek által nyújtott ismeretek mellett szembe kell néznünk a legterjedelmesebb és legtöbbet használt írott „forrással”, Anonymus Gestájával. E fejezetben ezt a forrást – amelyet a különböző országok tudományossága homlokegyenest ellenkező módon értékel, s ezek az értékelések mélyen beleivódnak a Kárpát-medence népeinek történeti tudatába – a régészet eredményeinek fényében kívánjuk bemutatni.
Az 1210 körül írott regényes honfoglalás-történet tudós, világot járt egyházi szerzője, bárki lett légyen is („P dictus magister”), testestől-lelkestől a maga korának embere volt, művében mindenekfelett saját korának viszonyai, törekvései tükröződnek.
A mű keletkezésekor három évszázaddal túl vagyunk a honfoglaláson, s csak egy évtized választ el az Aranybullától. P. magister a magyar nemesség politikai szóvivője, művével és művészetével azt kívánja bizonyítani, hogy az „ősfoglaló” nemzetségek jogai éppoly szilárdak és elévülhetetlenek, akár az Árpádoké. Minden talpalatnyi földért vérük hullásával küzdöttek meg, s magának Árpádnak az adományából bírják mindazt, amit bírnak.
Mivel szerzőnknek – néhány értékes családi-nemzetségi hagyományt nem számítva – még ködös elképzelései sincsenek a honfoglalás valódi eseményeiről, nem maradt más lehetőség számára: ellenségeket-ellenfeleket költ, hogy hőseivel legyen kiket legyőzetni. Nem sokat töpreng, folyókból (Laborc), hegyekből (Tarcal, Zobor – az utóbbi a szláv „Templom”-hegy = Śobor szóból, vagyis tökéletes melléfogás!), várakból (Gyalu) és falvakból (Glad) alkotja meg Laborcy bolgár, Turzol kun, Zobur cseh, Gelou vlach és Glad vidini bolgár vitézeket-vezéreket. A fő ellenségek: Salán és Ménmarót saját – részben népmondai eredetű – leleményei.
Vitathatatlan: Anonymus a honfoglaló magyarok egyetlen valóságos {195.} ellenfelének sem tudja a nevét (I. és II. Szvatopluk, II. Mojmir, Arnulf német király és Braszlav, Pannonia hercege, Simeon bolgár kán, Luitpold bajor herceg), nincs tudomása a honfoglalást eldöntő pozsonyi (Bresalauspurc) csatáról, mit sem tud a helyi védelem lehetséges vagy tényleges központjairól (Csongrád, Mosaburg, Belgrád), s a bolgárokat leszámítva nem ismeri a honfoglalók tényleges ellenfeleit (morvák, szlovének, karantánok, frankok, bajorok) sem. Költött ellenséges népei – a honfoglalás korában még a Cseh-medencében élő csehek, a 11. században Európába költöző kumán-kunok, a vlachok – a 12. század néprajzi és politikai viszonyairól tanúskodnak. Aminthogy magyar hősei sem mások, mint a 12. századi gazdag birtokosok „felmenői”, kevés kivétellel az ezredforduló tájáról. Munkája hallatlanul fontos viszont az 1200 körüli Magyarország földrajzi és birtokviszonyainak megértéséhez.
A helyi ellenállás „központjaihoz” nemcsak saját ragyogó fantáziája vezeti el, hanem a népi képzelet is. A Tisza menti bolgár uralom szerény mocsárvárát, a „Fekete várat” (Csernigrad/Csongrád) csak a győztes Ete vezérrel emelteti, miközben a bolgár Salán várává a messzire látszó Titelt és Alpárt, a „bolgár szívű” Ménmarót várává pedig Bihart teszi meg – mindhárom bronzkori eredetű földvár volt.
Különösen tanulságos Alpár, ahol Anonymus „munkamódszere” teljes pontossággal megfogható. Árpád ugyanis a Gesta szerint „Alpár homokján” vívja döntő csatáját a bolgár Salánnal, akinek vitézei menekülés közben hirtelen göröggé válnak, hogy az alpári „Görögrévnél” bele tudjanak veszni a Tiszába. A „portus Grecorum” azonban csak a 12. században kapta a nevét a révet birtokló bazilita szerzetesekről. A „castrum Olpar”-on 1974–1977-ben végzett ásatások magas földsáncokkal körülvett bronzkori földvár maradványait tárták fel a Tisza árterületéből messze látszóan kiemelkedő várdombon. E bronzkori földvár 9–11. századi birtokba vételére, felhasználására egyetlen cserépnyi lelet sem utalt. Csak a 11–12. század fordulója táján építteti át valamely helyi hatalmasság saját várává, feltölteti a belső járószintet, megmagasíttatja a földsáncot, s arra gerendákból erős falat emeltet. Anonymus korában jó karban lévő igazi castrum emelkedett a bronzkori vár maradványai fölött, amelyhez azonban időközben hozzátapadt a néphit: a honfoglalás előtt a honfoglalók ellenségei, a bolgárok építették eredetileg, hiszen már a honfoglalás előtt is állott. A bronzkor és vaskor nagy földvárait teszi meg máshol is a honfoglalók ellenségeinek fészkévé a népi képzelet, Biharban, Zemplénben, Titelen s más helyeken. Ezek történelmi értéke pontosan ugyanannyi, mint a török hódoltság alól felszabadult területek megannyi Török- és Tatársánca, Törökdombja, Töröktorony elnevezése – őskori vagy Árpád-kori sáncok, telepek, őskori kurgánok, romba dőlt Árpád-kori templomtornyok népi elnevezései. Olyanok, mint a Németországban található sok-sok Schwedenschanz, Schwedenhügel, amelyek ott is őskori {196.} erődítmények és sírhalmok. Anonymus tehát kitapinthatóan a népi képzeletből varázsolt dús eseménytörténetet Alpár köré.
Erdély honfoglalás kori történetében, bármely nemzet történésze írta légyen, eddig az anonymusi hagyomány uralkodott. A „Vereckénél” bejött honfoglalók a Tisza völgyéből a Szamos és Maros mentén „kísérelték meg” a behatolást Erdélybe. Már a kezdet kezdetén nagy-nagy ellenfélbe ütköznek, a „bolgár szívű” kazár vezérbe, Szatmár és Bihar vár urába, Menumoroutba (neve ómagyar nyelven morva mént, morva csődört jelent, mivel állítólag sok-sok barátnője (amica), de csak egy szál leánya, s egyetlen fiúörököse sem volt, vagyis népmesei figura), akivel nem bírnak, s végül szövetségre lépnek. Szamos menti várából Gelou, „valami vlach (quidam Blacus) vezér” szervezi ellenállásra „annak a földnek a lakosait”. A Marostól Orsováig Glad vidini vezér kunjai, bolgárjai, vlachjai csatáznak a diadalmas Kadocsa vezérrel. – A honfoglalást ténylegesen biztosító valóságos háborúkhoz képest béka-egér harcszerű csatákból egyetlenegy sem igazolható.
Anonymus regényes figuráit és csetepatéit egyetlen őt megelőző írott forrás sem ismeri, elbeszélését senki nem támasztja alá: sem az egykorú, 10. századi külföldi források, sem a 11. századi magyar őskrónika, az ősgeszta (Gesta Ungarorum) néhány jó hagyományt őrző adata. És megint csak ellentmondanak neki a régészeti források is.
A régészeti leletek és lelőhelyek értékelése-megítélése a régészettudomány másfél százados fejlődésével párhuzamosan alakult és változott. Különösen vonatkozik ez a korai középkori – népvándorlás kori és honfoglalás kori – régészetre.
Amíg a leletek-lelőhelyek száma kicsi volt, a kevés lelőhelyet igyekeztek valamilyen logikai összefüggésbe hozni egymással. A magányos fegyveres temetkezéseket (ezek többnyire azért voltak magányosak, mivel nem kutatták a lelőhelyeket) kezdetben valamely „harcban” elesett hősök sírjainak tekintették. Olyan szemlélet ez, amely a népi képzeletben ma is általános, de a félromantikus kutatásban is fellelhető (pl. a zempléni honfoglaló vezérsír „régészeti” értékelésében). Később az egyre szaporodó magányos sírokból vagy néhány síros kis temetőkből a „megszállás” útvonalára, seregek vonulására igyekeztek következtetni, jobb esetben vélt vagy valódi folyami átkelőhelyeket, hágókat és szorosokat „védelmeztettek” az egykori sírok tulajdonosaival. Gazdaságtörténeti szempontok előtérbe jutásával az azonos típusú tárgyak elterjedését nyomozták, „kereskedelmi útvonalakat” rekonstruáltak a leletekből. Újabb időkben a fegyveres temetkezéseket az államalapítás különböző fázisainak – avagy Erdély esetében az államhatalom „terjeszkedésének” – szemszögéből szokás megítélni, a főhatalom és a helyi ellenállás központjait állítják szembe egymással. – Mindezek, jobb esetben, munkahipotézisek. A sírok és temetők ugyanis egy valamit jeleznek biztosan és egyértelműen: szállásokat, telepeket, falvakat. A 10–11. századi temetők nem {197.} harci, kereskedelmi vagy katonapolitikai „mutatók”, hanem – mint a világon mindenütt a temetők – a megtelepülés, ha úgy tetszik, a települési rend „mutatói”.
Már a Brentánál majd Pozsonynál ezrével jutottak a győztesek kezébe az elesettek kitűnő, damaszkolt pengéjű kétélű kardjai, acélosra edzett, hosszú pengéjű lándzsái – 907-től kezdve akár egy egész magyar hadsereget „nyugati” fegyverzettel lehetett volna ellátni. A régészeti irrealitások világába tartozik tehát a Kárpát-medence 10. századi kardos (gyakran lovas!) temetkezéseit különféle „helyi” harcosokkal kapcsolatba hozni és szembeállítani a „kötelezően szablyát viselő” magyarokkal. „Viking” vagy „Karoling” kereskedelmi utakat éppoly bajos a kardok elterjedéséből rekonstruálni, de aligha lehet őket egyedül a Géza–István-féle államhatalmi szervezet régészeti jelképeként is számba venni.
A magyar nemesi gyökerű és szemléletű régészetben egy évszázadon át uralkodott az a tétel, hogy honfoglaló magyarnak csak a lóval-lószerszámmal, fegyverekkel eltemetett szabad vitéz tekinthető – a többiek az alávetett szolgák és a legyőzöttek maradékai. E velejében hamis történeti tudatot tükröző felfogás az igazi honfoglalókat néhány ezer nemes harcosra, régészeti hagyatékukat vagy 150-200 szablyás-kardos lovas vitézre korlátozta – soha „nemzeti” szemlélet nem ejtett nagyobb sebet önnön testén.
Ma, amikor a történeti, nyelvészeti és régészeti adatok újraelemzésével sikerült kimutatni, hogy a (kisszámú) vezető és „közép”-réteg uralma alatt a magyarság köznépe százával létesített falvakat, s százával nyitott mellette temetőket, már alig lehet az ellentmondásos helyzeten változtatni. Erdélyben ma is azok a leletek és lelőhelyek számítanak honfoglaló magyarnak, amelyeket a millennium idején annak tekintették.
A realitások azonban mások. Erdély 10–12. századi magyar köznépi művelődésének éppúgy nincs szerves előzménye a 8–9. században (pontosabban: a megismert idegen előzményei vannak), mint a Tisza-vidéken. Vitathatatlan régészeti kritériumok alapján új népesség, új települési rend, új kultúra tükröződik belőle, még ha haloványabban is. Erdélyben ugyanis 1912 előtt tártak fel utoljára olyan honfoglaló magyar középrétegbeli és köznépi temetőket, amelyeket tudományosan közzé is tettek. – Az egyetlen modern kivételt, Maroskarna B. temetőjét kifejezetten nem honfoglaló magyarként ismertették.

{198.} A HONFOGLALÁS ÉS A KALANDOZÁSOK

„…et ab ungerorum 
nos defendas iaculis.”
A Don vidékéről nyugat felé húzódó magyarok 832–836 között tűnnek fel a Duna torkolatvidéke táján. Etelköz – „Atelkuzu” – nevű szállásterületeik előbb-utóbb nyilván nyugat felé is kiterjeszkedtek a Dnyeszter, Prut és Szeret völgyére. Itt-tartózkodásuknak ugyan nincs minden kétségen felül álló régészeti bizonyítéka, de a Moldáviában feltárt keprerijai (Căpreria) „köznépi” temető korai szakaszában (viseleti tárgyak, trepanált koponyák, „szaltovói” jellegű fazekak sekély nyugat-keleti irányú sírokban), avagy ugyanott a sajátos magyar rítuselemeket tartalmazó braneşti temetőben feltehetőleg magyarokkal is számolhatunk. Nem besenyő jellegű, esetleg magyar lovas temetkezések Dél-Moldáviában (Friedensfeld/Mirnopole, Sabalat/Szadovoj – kifejezetten magyar a Frumusika/Frumuşicában talált síregyüttes: magyar jellegű íjmerevítő csontok, vasveretes tegez, 7 nyílcsúcs), sőt Moldvában is előkerültek (Holboca, Moscu, Probotă, Grozeşti). Nehéz, sokszor lehetetlen eldönteni egy-egy magányos 9–10. századi részleges lótemetkezést, pusztai fegyvereket, többnyire tegezt és nyilat tartalmazó „nomád” lovassírról, hogy 900 előtti magyar vagy 900 utáni besenyő temetkezés lenne-e. A besenyők országa ugyanis a kortárs Kónsztantinosz Porfürogennétosz 948 körüli hiteles tudósítása szerint „már 50 éve” „a Duna alsó folyásától kezdve Drisztrával (ma: Szilisztra) átellenben” terült el. „Elvileg” mégsem tagadható a magyarok 9. századi jelenléte sem Moldva, sem az Al-Duna térségében. Így a Iaşi-tól északra a Prut völgyében Probotăn feltárt részleges (göngyölt) tótemetkezéses férfi (tegezében 7 jellegzetes nyílcsúccsal), Grozeşti ugyanilyen temetkezése vagy a Bukaresttől északra, a Ialomiţa völgyében, Moviliţán kiásott nyugat-keleti tájolású részleges lótemetkezéses, tegezes harcos (tegezében 6 rombusz alakú nyílheggyel) maradványai könnyen származhatnak magyartól is. Aminthogy a munteniai Tîrgşorban lelt, lira alakú bronzcsatot publikálója valóban a magyaroktól származtatja.
862-ben a morva Rasztiszláv hívására és szövetségében magyar lovassereg kel át a Kárpátokon s pusztítja Pannoniát („Hostes… qui Ungri vocantur, regnum… depopulantur” Annales Bertiniani a. 862). Német Lajos kormányzata a következő, 863. évben bolgár szövetséggel torolja meg Rasztiszláv politikai húzását. A Borisz-Mikhael kántól küldött lovassereggel („cum auxilio Bulgarorum ab oriente venientium”) sikerül Rasztiszlávot térdre kényszerítenie. – Ekkor alakult ki az a negyedszázadon át működő Duna-vidéki katonai mérleg (magyarok és morvák a bolgárokkal és frankokkal szemben), amelynek megbillenése egyik kiváltó oka lesz a magyar honfoglalásnak. {199.} 881-ben Szvatoplukot két irányból segítik a magyarok kabar segédcsapatai és egy magyar sereg, amely egészen Bécsig nyomul („Primum bellum cum Vngaris ad Veniam, Secundum bellum cum Cowaris ad Culmite” – Annales Iuvavenses maximi a. 881). Válaszul, 883-ban Szvatopluknak ismét el kell szenvednie a bolgárok csapását. Amikor 892-ben Szvatopluk „újból megtagadja a hűséget” a frankoknak, még bizton számított magyar szövetségeseire, de bolgár megtorlásra is. Mindent megtesz, hogy a bolgárokhoz igyekvő frank segélykérő követséget elfogja, a követek csak a Száván tudják elérni Belgrádot. A helyzet azonban 892 szeptemberében döntően megváltozik. Arnulf követsége Vladimir kánnál ezúttal eredménytelen – a bolgárok nem tudnak beavatkozni a Kárpát-medence ügyeibe, csak gazdaságilag, a sószállítás megtagadásával tudják frank szövetségeseiket támogatni. A frank követség ottjártakor kerül a bolgár trónra az egykori bizánci túsz, Simeon, aki bosszúvágytól sarkallva azonnal hadikészülődésbe kezd Bizánc ellen. Ezzel párhuzamos Bizánc politikai húzása: bolgárellenes szövetség a magyarok fejedelmeivel. VI. Leó császár megbízottja, Nikétász Szklérosz az Al-Dunánál magával Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt. A szerződés eredményeként Árpád fia, Liüntika (Levente) vezetésével a bizánciak magyar sereget hajóztak át a Dunán Simeon bolgár kán hátába. Simeon a Bizánc elleni hadjáratot abbahagyja, és a magyarok ellen fordul. Vereséget szenved azonban, és kénytelen Drisztra (Szilisztra) várában menedéket keresni.
Egyidejűleg (894) magyar sereg jelenik meg a Kárpát-medencében és Pannoniában. Eredetileg Szvatopluk támogatására, a bolgárokkal szövetséges frankok ellen érkezett, Szvatopluk halálhírére azonban visszavonul – de feltehetőleg már csak a Felső-Tisza-vidékig. E sereg nyomában nyomul be nagy erőkkel 895 tavaszán Árpád, s az Alföld területén kisebb harcok után véget vet a bolgár uralomnak.
A Kárpát-medencében a honfoglalás idején a magyaroknak nem kellett a terület birtokáért jelentős bolgár erőkkel mérkőzniük. Abból, hogy a bolgárok – ha kellett, s ha akarták – meg tudták támadni a Garamon túl lakó morvákat, önmagában nem következik, hogy Belgrádtól északra valaha is nagyobb erőket tartottak volna. A morvák „végeitől” 10 napi járóföld széles pusztaság („Avar[or]um solitudo”) terült el a bolgár „végekig” („Vulga[ro]rum fines”), lovasság számára könnyen járható vidéken. A bolgárok számára csaknem végzetes 894–899 közti években csak a szokványos helyőrségekkel (egy Csongrád-szerű várban alig lehetett több egy-két száz fegyveresnél) lehet számolni.
A Bizánccal sebtében békét kötő Bolgárországban összevont bolgár seregek vereséget mértek Levente seregére. Ezzel egyidőben támadtak rá a bolgárok újdonsült szövetségesei, a besenyők a magyarok etelközi szállásaira. Megkezdődött a magyarság általános menekülése, „a honfoglalás”.
{200.} A 11. századi Gesta Ungarorum a reális útvonalat őrizte meg: a felbolygatott magyar szállások űzött népe a Keleti-Kárpátok valamennyi járható szorosán keresztül, három hónapon át tömörülve és tolongva menekült a barmaikat és lovaikat pusztító „sasok” (besék = besenyők) elől az erdőkön és hegyeken túli, védelmet jelentő Erdélybe („Exinde montes descenderunt per tres menses et deveniunt in confinium regni Hungariae, scilicet in Erdelw”). Itt végre megpihentek, megmaradt nyájaik is erőre kaptak („In Erdelw igitur quieverunt et pecora sua recreaverunt”). Minden bizonnyal hiteles hagyomány – magának a dinasztiának a családi hagyománya –, hogy Álmost Erdélyben megölték, nem mehetett ugyanis be Pannoniába („Almus in patria Erdelw occisus est, non enim potuit in Pannoniam introire”) – e kazár módra végrehajtott szakrális áldozat a besenyőktől elszenvedett vereség következménye lehetett.
Máshová, mint Erdélybe, nem menekülhettek a Bulgáriában megvert sereg maradványai sem, az Al-Duna déli oldalán húzódó keskeny útszorost erős bolgár várak, Vidin és Belgrád őrizték.
A magyar honfoglalás első állomása a ránk maradt legkorábbi magyar hagyomány és írásos forrás tanúsága szerint tehát Erdély volt. A honfoglalás további útja a Maros és a Sebes-Körös völgyén, s talán a Meszesi-szoroson át kifelé vezetett az Alföld irányába.
Egy-két év múlik el, s egy körülbelül 5000 lovast számláló magyar „expedíciós” sereg olyan fegyverténnyel robban be az európai történelembe, amely egy teljes emberöltőn át megbénítja Itália erőit. 899. szeptember 24-én a Brenta folyón át szemtől szembe ráúsztatva a túlparton bámészkodó, az egykorú itáliai forrás szerint is háromszoros erejű lombard seregre, tönkreverik I. Berengárt, Itália királyát. Az eseményt nem sokkal követi Mosaburg (Zalavár) és Pannonia elfoglalása, majd 902-ben Morávia „usque ad solum” – a föld színéig – történt leverése. Azé a Moráviáé, amellyel fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt a keleti frank birodalom.
907. július 4–5-én Braszlav keleti frank dux egykori vára alatt (Bresalauspurc-Pressburg, Pozsony) mérkőzik meg Bajorország támadó hadserege a magyarokkal. Az eredmény: Luitpold herceg és 19 gróffa, Theotmar salzburgi érsek, 2 püspöke, 3 apátja és sok ezer harcos holtteste borította a csatamezőt.
A sebes vizű Brentán harcolva-nyilazva úsztattak át. Pozsonynál a július 4-ről 5-ére virradó éjjel teljes fegyverzetben keltek át a Dunán. A következő évtizedekben se szeri, se száma, hányszor kelnek át a Dunán, a Száván, a Pón, az Innen, Lechen és Illeren, a Rajnán, a Rhône-on, a Szajnán, a Loire-on, az Elbán, a Weseren, egy ízben még az Ebrón is. – Egyetemes történelmi összefüggéseket figyelmen kívül hagyó külföldi és magyar történeti munkákban mégis az olvasható, hogy a Kárpát-medence kisebb folyóin évekig-évtizedekig sem voltak képesek átkelni…
A pozsonyi csata után elszabadult a pokol. 908. augusztus 3-án Eisenachnál Türingia erőit zúzzák szét, elesik Burckhart türing őrgróf és Rudolf würzburgi {201.} püspök. 910 júniusában a keleti frank birodalom főerőit verik meg – igazi „napóleoni” taktikával, megakadályozva egyesülésüket. Június 12-én az Augsburg melletti Lech-mezőn a sváb–alemann sereggel és Gausbert gróffal végeznek, június 22-én pedig Rednitznél a Konradin Gebhardt hercegtől vezetett frankokat győzik le – a herceg is az áldozatok között volt. 919 nyarán Püchen mellett vereséget mérnek I. (Madarász) Henrik szász hercegre, ugyanazon év őszén szétugrasztják Rudolf burgund herceg seregeit. 920/21 telén Brescia és Verona között mérnek csapást szövetségesük, I. Berengár burgund és lombard ellenségeire, 924-ben pedig már III. Raymund, Toulouse grófja a szenvedő fél. Így megy ez 933. március 15-ig, a Riade mellett elszenvedett első igazán számottevő vereségükig. A felsorolt katonai és harci sikerek száraz tények, amelyeket a kortársak, az események szemtanúi, szenvedői, a magyarok ellenségei jegyeztek fel évről évre, gyakran napnyi pontossággal. – Anonymus Gestája s a neki feltétlen hitelt adó történészek szerint egyedül csak „Menumorout” bihari vezérrel nem bírtak volna…
Már 900. június 29-én vállalkoztak a szinte lehetetlenre: Velence ostromára; láncokkal kellett előlük elzárni a Canale Grandét. Még áll Mosaburg Pannoniában, amikor Vercellit és Modenát dúlják és égetik. A morva erődök aligha voltak gyengék, ha az egyetlen Dovinát leszámítva soha nem tudták őket elfoglalni a frankok és bajorok. A pozsonyi csata idejére egykori védőik közül már szép számmal akadtak olyan morvák, akik pogány módra varkocsot növesztettek, és vállvetve harcoltak a magyarokkal. Kisvártatva sorra következik Verona, Bergamo, Brescia, Pavia, Piacenza, Tarentum, Lucca és Beneventum, nyugaton pedig Altaich, Augsburg, Freising, Fulda, Bréma, Bázel, Sankt Gallen, Verdun, Châlons, Reims, Nîmes, Narbonne, Besançon, Malmédy és Tournai bevétele vagy felégetése. – Anonymusnál és követőinél azt olvassuk, hogy Zemplénnel, Szatmárral, Dobokával alig-alig, Biharral pedig csak a honfoglalás legvégén, hosszú ostrom után, s akkor is csak megegyezéssel boldogultak…
Hallatlan távolságokat száguldoztak be. 913-ban a Rajnán át Burgundiáig, 915-ben a Weser völgyben Brémáig és Dániáig, 917-ben ismét a Rajnán túl Elzászig és Lotaringiáig, 922. február elején Apuliában Otrantóig és Tarentumig jutnak, visszaútjukban Nápoly és Róma környékét pusztítják. 924-ben a Pireneusokon át elérik Barcelona tartományt, útjuk hazafelé a Rhône völgyén és a Rajnán át vezet. 926-ban a Loire mentén először jutnak el az Atlanti-óceánig, egy északi seregük pedig kijut a La Manche-csatornáig. 927-ben a pápa szövetségeseiként Róma környékén, kivált Toscanában tevékenykednek, 934 áprilisában Konstantinápolyt ostromolják, utána Macedóniában és Thesszáliában portyáznak, 935-ben Burgundiában és Aquitaniában vannak, 937. évi nagy hadjáratuk során Lotaringiát, a francia földet, Aquitaniát pusztítják ismét az Atlanti-óceánig, majd Burgundián végigszáguldva Itáliába törnek, ahol Capua, Nola, Nápoly, Beneventum {202.} környékét dúlják. 938-ban újból Róma környékén bukkannak fel, 942 nyarán Észak-Itálián és a Provence-on át Hispániába nyomulnak, egészen Andalúziáig, bár végcéljukat, Córdobát nem sikerült elérniük. 943 áprilisában ismét Bizánc és Hellász volt soron, 947-ben Itáliában Apuliáig száguldanak, Otrantót és Lerinót pusztítják. A Karni-Alpokban erre az időre már olyan otthonosan mozogtak, hogy Itáliába vezető útvonalukat még századokig „strata ungarorum”-nak fogják nevezni. 951-ben Észak-Itálián át ismét Galliát dúlják, 954-ben nagyszabású hadjáratukra kerül sor Észak-Franciaországban. Bár nyugat felé a 955. évi augsburgi csatavesztés véget vet hadjárataiknak, nem így Bizánc felé. 959. április 3-án megint Konstantinápoly alatt tűnnek fel, támadásukat 961-ben megismétlik, 968-ban még mindig Konstantinápoly és Thesszaloniké környékét dúlják. Az Anonymusra támaszkodó modern régészeti és történeti irodalom egy részéből úgy tűnik, hogy csupán Vámospércstől Gálospetriig és Szalacsig, Ártándtól Biharig, Nagylaktól Sajtényig nem voltak képesek pár kilométeres síkvidéki utat megtenni…
Nincs mit idealizálni vagy szépíteni a „kalandozásokon”. Céljuk pénz- és rabszolgaszerzés, rablás, zsákmányolás volt, a támadó magyar seregek szörnyű pusztulást zúdítottak Európa városaira, falvaira, egyházaira, kolostoraira – kegyetlen dúlásaikat jogosan ítélte el a korabeli közvélemény. Ám semmivel nem voltak rosszabbak vagy pusztítóbbak, mint előttük másfél századon át a vikingek, akiknek nem kevésbé dicső „hőstetteit” ma az észak-európai történettudomány gazdasági szükségszerűséggel mentegeti és magyarázza. Ma már tudjuk, hogy a nyugati hadjáratokban nem „a magyarok” vettek részt, hanem a sereg: a fejedelmek, törzsfők „hivatásos” katonai kísérete és fegyveresei. E seregek stratégiája nemegyszer az egymással hadakozó európai fejedelmekkel való szövetkezés volt (s itt koránt sincs minden rendben a kortársak erkölcsi ítélete körül), taktikája pedig fegyelmezett lovascsapatok villámgyors, jól összehangolt harcmodorában rejlett. E katonai erő teljesítőképességével tisztában kell lenni, ha a honfoglalás eseményeit a korabeli reális Duna-vidéki erőviszonyok szemszögéből akarjuk megérteni.
Honfoglaló magyar régészeti leletek tehát 895-től lehetnek Erdélyben – ebben az évben már fejedelmet is temettek földjébe. A következő években, évtizedekben egy, a Kárpát-medencében unikumnak számító bajor pénzből, Berthold (Hrahtoldvs) dux (938–947) veretéből következtetve, erdélyi magyarok is részt vettek a nyugati hadjáratokban (a Tordán talált bevagdosott peremű pénz egykor Kemény József gyűjteményében volt).
Az erdélyi bolgár uralom jelentős, de kisszámú képviselői a sokezernyi túlerő elől menekülni sem tudtak, a csombordi temető tanúsága szerint magyar uralom alá kerültek, a temetőt a 10. század elején ugyanúgy békén tovább használják a bolgárok, mint néhány év múlva a morva temetőket, Staré Mĕstót, Mikulčicét s a többit a magyar uralom alá került morvák. A {203.} maroskarnai bolgárokat viszont – mint meglátjuk – magyar fegyveres lakosság ellenőrizte.
Kurszán halálától és az Árpád-család egyeduralmától kezdve számolhatunk azzal, hogy „Turkia második méltósága” új nemzetségre szállt. Nincs adatunk rá, hogy a gyulák mikortól teszik át székhelyüket, szállásaikat a Közép-Maros völgyébe. 934 áprilisában és 943 áprilisában a Bizánc elleni támadásokat a gyula vezeti, a déli és keleti ügyek tehát hozzá tartoztak. „Önálló” bizánci politikájuk első szakaszára a Maros–Tisza–Körös-vidék honfoglaló sírjaiban ruhadíszként felvarrott vagy másvilági „kapupénznek” szánt bizánci solidusok és ezüstpénzek utalnak.
A Maros völgye a hunok és az avarok idejében fejedelmi szállásváltó útvonal volt, a legújabb kutatások fényében úgy tűnik, ez a szerepe a gyulák idejében is feléledt. A 10. század középső harmadában itt alakul ki a gyulák nyári szállása, amely a század utolsó harmadában fehér antik kövekből épített római várával, körtemplomával és palotájával az új erdélyi hatalom székhelye lesz: a gyulák Fehérvára.

A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG RÉGÉSZETI HAGYATÉKA ERDÉLYBEN

A kevés régészeti lelet is elegendő annak megítélésére, hogy Erdély különböző pontjain a 9–10. század fordulójától kezdve egyszerre kezdődik el a honfoglaló magyarság különböző társadalmi rétegeinek a megtelepülése, temetkezése.
A legkorábbi központ az egykori antik Napoca közlekedési és stratégiai csomópontja volt – maga Kurszán ezzel egyidőben Aquincumban az amfiteátrum hatalmas épületét választja várául. A 12. század végétől Kolozsvárnak nevezett antik falmaradványokon kívül a honfoglalók temetői jelennek meg. Közülük a római várostól keletre, a Zápolya utcában (ma: Dostoievschi utca) feltárt temetőrész – csonkasága dacára – csak a legjelentősebb honfoglaló temetőkkel, pl. a kenézlőivel mérhető össze. A kavicsbányászattal elpusztított, illetve beépített területen fekvő, feltárhatatlan temetőből 12 temetkezést ismerünk, talán a harmadát az eredeti sírszámnak. Öt sírból felszerszámozott, összehajtogatott lóbőrrel, egy hatodikból a halott mellé fektetett kitömött és felszerszámozott lóbőrrel temetkezőszablyás, íjas, tegezes férfiak kerültek elő – az egyiknek trepanált (agyafúrt) koponyája volt! Legalább négyet ismeretlen időben kiraboltak és feldúltak. Egykori gazdagságuknak csak halovány visszfényei a sírrablóktól értéktelennek ítélt, ezüst övdíszekkel kivert fegyverövek, lira alakú övcsatok, ezüst hajfonatkarikák, lószerszámok, ezüstszerelésű-ezüstberakásos kengyelek, avagy a bőrtarsolyról árulkodó ezüst tarsolyfüggesztőfül. Egyik lószerszám nélkül útnak indított – kirablásra érdemtelen – férfi fegyverzete még mindig szablya, vaspántos tegez {205.} és nyilak. Asszonyaik, leánygyermekeik ruháját a nyakon és csuklón ezüstlemezek szegélyezték, ezüst mentegombokat és -gyűrűket, valamint pompás „tokaji típusú” szőlőfürtcsüngős ezüst fülbevalót (tömör öntött és granulált üreges változatot együtt!), díszgombot viseltek. Nemcsak viseletük, fegyverzetük (szablyák, vasveretes tegezekben kétágú villás és átlyukasztott pengéjű fütyülő nyílcsúcsok is a szokványosak mellett), temetkezési módjuk új, minden korábbi előzménytől merőben különböző, hanem az asszonyok és gyermekek sírjába helyezett élelemtartó fazekak is. A Don-vidéki „szaltovói” típusú fazekak új jövevények a Kárpát-medencében. Újabban hasonló, nagyobb temető sírjait ásták ki a Szántó utcában.
11. ábra. Honfoglalás kori szablyás lovas harcos sírja és honfoglalás kori lovas harcos korabeli sírrablóktól megbolygatott temetkezése, Kolozsvár, volt Zápolya utca
{204.} 11. ábra. Honfoglalás kori szablyás lovas harcos sírja és honfoglalás kori lovas harcos korabeli sírrablóktól megbolygatott temetkezése, Kolozsvár, volt Zápolya utca
A Zápolya utcai sírok több lelete „archaikus” a honfoglaló emlékanyagban, így a keleti párhuzamokkal rendelkező, szív alakú lószerszámcsüngő, egy különös kelet-európai díszítmény, de maguk az öv- és lószerszámveretek is. A temetőt közvetlenül a honfoglalás után nyitották. Nem valószínű, hogy gazdag középrétegbeli nagycsalád temetője lett volna. Inkább a Szamos-teraszon megszállt rangos úr katonai kíséretének és családtagjainak temetője.
A Farkas (ma: M. Kogălniceanu) utca 23. sz. alatt női sírban talált szép szőlőfürtcsüngős fülbevaló alapján harmadik egykorú – talán hasonló – temetővel is számolni lehet a Belváros peremén.
A katonáskodó „középréteg” kengyeles, lovas, fegyveres sírjai-temetői a háromszéki Eresztevény-Zádogos-tetőtől (lovassír kengyellel és lándzsával) és Kézdivásárhelytől (a berecki vasút építésekor talált zabla és szablya – lovassírból? –, valamint díszítetlen edények) terjednek az ország belseje felé. Köpec-Kőcsukkon már az első világháború előtt találtak lovassírt, ugyanott 1927-ben egy másik lovassírból olyan patkó került múzeumba, amelynek párját a faragott csontlemezzel díszített nyeregkápás soltszentimrei sírból ismerjük. Sepsiszentgyörgy-Epres-tetőn lándzsacsúcs és egy ritka fegyver: bronz keresztvassal felszerelt bizánci kard volt a kitömött lóbőrös sírban. Székelyderzs-Új utcában lókoponya, lólábszárcsontok és kengyel jelzik a részleges lovas temetkezést. Sajnos, nem tudni közelebbit a Réty-Telekről említett 10. századi telepről és temetkezésről.
A későbbi Székelyföldnek a fenti sírleletekből tükröződő gyér korai katonai megszállását a veszedelmes besenyő szomszédság magyarázza. Valószínűleg egykorú velük a néhány köznépi temetkezésre utaló székelyföldi korai lelet is. A 10. század után ennek a csoportnak nincs nyoma. Új határőrszervezet kialakítására, a székelynek nevezett magyarok betelepítésére csak a komán–kun veszedelem jelentkezése után, a 12. században kerül sor.
A Maros völgyében Marosgombáson a Zeyk-szőlőben került elő Erdély első honfoglaláskori temetője 1895-ben. Az 1911–12-ben folytatott ásatásokból egy jómódú megszálló közösség egyetlen sorban nyugvó 12 temetkezése bontakozott ki: a sírsor egyik szárnyán szablyás, harci baltás, tegezes férfiak, a tegezekben 7-5-3 nyílcsúccsal, a másik szárnyon a nyakkivágás körül ezüst {207.} veretekkel borított, ezüst mentegombos öltözetben bolgár és magyar fülbevalókat, lemezkarperecet viselő asszonyok – az egyáltalán nem „kötelező” lótemetést a gazdag közösség nem gyakorolta. A mindmáig közöletlen 5–9. sírból újabb szablya, tegez és nyílcsúcsköteg került elő, néhány női temetkezés pedig elpusztult. Egy ház tűzhelyét is feltárták itt, szája előtt rombusz pengéjű magyar nyílcsúccsal és lókoponyával. Magyarlapádon a vár alatti völgyben a „középrétegre” jellemző ékszereket viselő asszonyok sírjai utalnak hasonló temetőre, Borosbenedeken pedig díszes lószerszámveretek (közöletlenek) sejtetik gazdagabb honfoglaló magyar asszony sírját. Gyulafehérváron a 11. századi templom építésekor romboltak szét egy lovastemetkezést, maradványai közt a Zápolya utcaihoz hasonló, levél alakú, lószerszámdísz is volt. Déván, a Maros-völgy e fontos közlekedési csomópontján fegyveres középrétegbeli nagycsalád sírsorából 7 temetkezés mellékleteit mentették meg. A legrangosabb férfi mellé, a bal keze vagy karja mentében kétélű Karoling-kardot fektettek, ugyanabból vagy másik sírból tegezvasalás, rombuszpengéjű és kétágú villás hegyű nyílcsúcsok kerültek elő. A férfiak ruházatát mentegombok díszítették, asszonyaik fülbevalókkal, sima hajfonatkarikákkal és gyűrűkkel – köztük egy vésett díszűvel – voltak felékszerezve. A lovastemetkezést e csoportnál is valószínűleg csak a lószerszámok (kengyelek, zablák) jelképezték. Más helyekről, így Piskiről egyelőre csak „10. századi lovassírok” létezéséről olvashatunk.
12. ábra. Díszes viseletben eltemetett honfoglalás kori magyar asszony sírmellékletei, Marosgombás
{206.} 12. ábra. Díszes viseletben eltemetett honfoglalás kori magyar asszony sírmellékletei, Marosgombás
Különleges helyet foglal el Maroskarna-Szőlőhegy temetője. A (sajnos nem teljesen) feltárt maroskarnai „B” temető mintegy 2000 méterre fekszik a bolgár korszak temetőjétől („A”). A 15 feltárt sírból nehéz a temetőt megítélni, mivel 11-et feldúltak és kiraboltak. A temetkezési rítus bizonyos elemei (pl. a „fejpárnaként” a fej alá helyezett nagy kő), a temető szerkezete, részben leletei is, emlékeztetnek a Zápolya utcai temetőre, ám lótemetkezés nem került (vagy még nem került) elő a sírokból. A megmaradt szablyatöredék, tegezvasalások, nyílcsúcsok, fémgombok, gyöngyök, szőlőfürtcsüngős ezüst fülbevalópár, s végül, de nem utolsósorban a „szaltovói” típusú sírfazék időben a Zápolya utca mellé helyezik a temetőt. Fegyveres, hadi szolgálatot teljesítő csoportot sejthetünk itt, amelyet a honfoglaláskor a közelben lakó bolgárok ellenőrzésére telepítettek le. Viszonylagos gazdagságuk – amely később a sírrablók figyelmét is felkeltette – fegyveres megbízatásukból fakadt. A szegényebb rokonok sírjaiból származó egyszerűbb leletek (bronz karperecek, gyűrűk, fülbevalók) kitűnő átmenetet nyújtanak a nem fegyveres köznépi temetők „régészeti kultúrájához”. Ilyen lehetett Maroscsapó temetője, amelyből zabla, nyakperec, karperecek, edénytöredékek jutottak múzeumba.
A Királyhágón és a Sebes-Körös völgyén áthaladva, Biharország keleti bejáratát őrizték – s ezúttal nyilvánvalóan őrségről lehet szó – a Krajnikfalvára telepített lovasok. A Krajnikfalváról származó 4 darab 10. századi kengyel közül 3 normann–karoling típusú, ezüstberakással, vagyis {208.} inkább három, mintsem két lovastemetkezésből származnak. Az Alföld peremére kijutva, Biharvárban és körzetében olyan központ kialakulása figyelhető meg, amely méltán kapcsolatba hozható a magyarság egyik 10. századi fejedelmi székhelyével.
Valószínű, hogy a nem túl nagy méretű bihari bronzkori földvár „átépítése” hatalmas várrá nem sok idővel a honfoglalás után elkezdődött. A magas földsáncokra emelt gerenda-föld falakkal körülvett várak építése nem magyarázható csupán belső politikai szervezéssel. A 10. század közepéig a besenyő veszély bármelyik pillanatban fenyegette a magyarságot, hiszen Kónsztantinosz Porfürogennétosz szerint „túlnyomó fölényükkel és erejükkel” Bulgáriát is fenyegették, „a türkök nemzetsége” pedig egyenesen „rettegett és félt” tőlük. A császár jól tudta, hogy a magyarok nem mernek „kikezdeni” ezekkel a „gonosz fickókkal”. Az egyelőre csak nyomokban ismert gyepűvédő erődrendszer a Keleti-Kárpátok mentében éppúgy a félelem és a védelem tanúbizonysága, mint a Tisza, Körös és Maros alföldi bejáratainál emelt hatalmas erődök: Szabolcsvár, Biharvár és Marosvár avagy az al-dunai kapuban Krassóvár.
A ma is 9–12 méter magas, közel 15 méter széles földsáncokkal körülvett, erődítményeivel együtt 8 katasztrális holdat elfoglaló (a sánc tetején 200×182 méteres alapterületű) Biharvár régészeti sáncátvágásainak (zavaros) eredményei szerint több korszakon át épült. Jelenleg látható formáját-méretét a 11. században vette fel – utolsó korszakában kőfal emelkedett a földsáncon, akárcsak Dobokaváron vagy Tordaváron. Eredetileg csak egy kapuja volt, a délnyugati. A sánc észak- és délkeleti sarkait 1704. évi táborozásakor Rákóczi nyittatta ki. 11–12. századi hercegi-ispáni építkezések maradványai a belsejében talált kőalapozások, talán templomalapok is. 10. századiak viszont alattuk az ún. C. réteg leletei. Erre az időre tehető néhány, újabban a várban feltárt lakóputri is.
Biharvár („civitas Bichor”, 1075) első „nagy” korszaka a 10. század első felére nyúlik vissza. A várral szemben fekvő Somlyóhegyen került elő a „helyőrség” temetője, amely önmagában is szinte páratlan a honfoglalás kori régészetben. Egyetlen sorban egymás mellett 8 nyugat-keleti tájolású lovassír sorakozott. Valamennyi (lábhoz tett) felszerszámozott lóbőrös temetkezés, a halottak jobb oldalán megvasalt tegez 2-4-6 nyílcsúccsal, illetve nyílvesszővel, az egyik harcosnak fokosa is volt. Ezüsttel kivert díszöves vezetőjüket szablyája is megkülönbözteti. Rangos lehetett a szomszédja is, ezüstszögecsekkel kivert csizmában, aranycsüngős fülbevalóval. A többiek viselete, ruházata egyszerű volt, erre legfeljebb néhány mentegomb utal, övüket vascsat fogta össze, az övön viselt bőrtarsolyban kést és tűzszerszámot hordtak. Lóval, kisméretű kengyellel temették el a csoporthoz tartozó egyetlen asszonyt is – egyedül ennek a keleti gyöngysorcsüngős fülbevalót viselő nőnek mellékeltek a másvilágra élelmet egy szép „szaltovói típusú” fazékban. A Bihar-Somlyóhegyen {209.} talált temető a 10. század első feléből, a várat őrző katonaelemtől származik. A nyílcsúcsok különböző száma talán rangkülönbséget tükröz: a temetőben nyugvók kisebb-nagyobb harci egységek parancsnokai, tisztesei, altisztjei lehettek. – Hozzátartozóik vagy másik sorban, vagy a sírsor folytatásában nyugodhatnak.
A várban lakó uraknál korán feltűnik a kétélű, vas markolatgombos Karoling-kard (1862. évi sírból, kengyellel, edénnyel együtt), rájuk utal a várban talált díszes, „rozettás” lószerszámdísz is, míg az uralmuk alatt élő várnép összetételére szilágynagyfalusi típusú szláv és „szaltovói típusú” magyar fazekakból és üstökből nyerhetünk bepillantást. A vár népe a 10. század végétől kezdve a közeli Téglagyár mellett temetkezett, a Tiszától keletre ismert eddigi legnagyobb köznépi temetőben. A temető kiásott részében a „pénzforgalom”, a halotti obulusadás szokása I. András és Salamon érmeivel keltezett sírokkal kezdődik, zöme I. László és Kálmán kori. Az érmek tanúsága szerint a temető használatban maradt II. István, II. Béla, II. Géza, III. Béla idejében is egészen II. Andrásig, amire csak az lehet a magyarázat, hogy a 11. században valószínűleg templom épült a területén. Az 520 síros temető kezdetei nyilván a 10. századba nyúlnak vissza (erre mutat egy, „a temetőből” származó ép edény és egy korai típusú sodrott nyakperec), ez azonban csak teljes feltárásával, vagy legalább a Roska Mártontól feltárt 506 sír leleteinek közzétételével lenne igazolható. Az újabban itt feltárt és közzétett 14 sír a 10–11. század fordulójáról származik.
Biharvár körzetéhez tartozó lovassírok kerültek elő Köröstarján-Csordásdombon, ahol maga a Tarján is törzsi eredetű helynév. A kelta temető területén feltárt (az eredeti közlemény szerint is) „12 magyar” sírból szablyával felszerelt férfi és ezüst szőlőfürtcsüngős fülbevalókat viselő női temetkezésekről van híradás.
A köznép és várnépek számos további 10–11. századi temetője veszi körül Biharvárat: Biharszentandráson (sírok I. László koráig), Hegyközkovácsiban (10–11. századi bronzcsörgő sírból), Biharfélegyházán, Nagy Bálint telkén (sodrott nyakperec, állatfejes karperec, gyűrű), Biharszentjános-Klastromdombon (I. László-obulus, gyűrűk, gyöngyök sírokból), Hegyközszentimrén (I. István pénzével), Jankafalván (10–11. századi edények és „majsi” típusú bronz mellkereszt), nyugat felől pedig Ártándon, ahol a közösséget vezető rangos emberek lovassírjai is a temetőben voltak.
Biharvártól délre komoly korai magyar település volt (Nagy-)Várad területén, bár váras(hely) értelmű ómagyar elnevezése önmagában véve nem bizonyíték arra, hogy I. László előtt vár is létezett volna itt; Biharvár tőszomszédságában kezdetben nem volt szükség másik várra. Az 1890-es évek elején az akkori város délnyugati peremén, a Pece-patak és az Aradi út között az új huszárlaktanya építésekor köznépi temetőből gazdag 10. századi női sírleleteket mentettek meg: ruhanyakat díszítő kéttagú ezüstcsüngőket, 7 {210.} darab csavart nyakperecet, számos sima s egy állatfejes karperecet, szőlőfürtcsüngős fülbevaló ezüstből öntött változatát és „szaltovói típusú” magyar fazekat. A temetőt a 11. század elejéig használták (korai típusú S végű hajkarikák, félholdcsüngő, ún. lunula). A későbbi vártól keletre, a Sebes-Körös déli oldalán a Szalka-teraszon is feltártak újabban egy 7 síros 10. századi temetőrészletet, amelyből vésett madárfigurával díszített fejes gyűrű, bronz szőlőfürtcsüngős fülbevalók, sima hajfürtkarikák kerültek elő.
A két 10–11. századi falu között, a Sebes-Körös és a Pece-patak közti árterület szigetén 1091–1093 között épült fel az I. László alapította monostort védő 150 m átmérőjű, mintegy 600 m kerületű, kör alakú földvár – az 1091-ben a kunoktól feldúlt Biharvár ettől kezdve egyre inkább elveszti jelentőségét. A vártól („Varadynum de Byhor”, 1093) nyugatra hamarosan felépült a Szentlélek-plébániatemplom, temetőjére a Nagyvásártéren talált 12. századi pénzek utalnak. A püspökség székhelyének áthelyezését, a püspökök gazdagságát és kapcsolatait jelentős régészeti leletek tükrözik: egy 11. század végi körmeneti kereszt vagy feszület (töredék), amely legkorábbi a maga nemében Árpád-kori bronzművességünkben, egy 11–12. századi – eredetileg hegyikristály kövekkel díszített – lotaringiai készítésű körmeneti kereszt (töredék), és egy korai, még 12. századi limoges-i oltárkereszt.
Nagyvárad környékén is köznépi temetők találhatók Peceszentmártonban (pityke, gyöngy), valamint Mezőtelegden, ahol kis öntöttbronz mellkereszt került elő, hasonlók hiteles körülmények közt 10–11. századi gyermeksírokból származnak (Majs stb.) s országosan elterjedtek. Nagyszalontán sodrott nyakperec és más ékszerek utalnak korszakunkra.
Az Érmellék és a Szilágyság kisebb-nagyobb 10–11. századi temetői: Mezőfény (állatfejes és sima huzalkarperecek, sima S végű és bordázott S végű hajkarikák, sodrott és lemezgyűrűk 30 sírból), Iriny (rombuszpengéjű nyílcsúcs), Értarcsa (szőlőfürtcsüngős fülbevaló változata), Kismajtény (12 sír), Szalacs-Vida-domb bronzkori telephalomba ásott temetője (12 nyugat-keleti irányítású sír, az egyikben szlovén vagy bajor (?) asszonyra utaló „Köttlach típusú” zománcdíszes hajfonat-függőpár volt sima hajkarikákkal és egy karikagyűrűvel együtt, egy egyszerű fürtkarikákat viselő ember koponyája trepanált volt, egy asszony hajfonatát pedig S végű hajkarikák díszítették), Szalacs-Várbót-domb (ahol Roska Márton tárt fel 10–12. századi – közöletlen – köznépi temetőt), Gálospetri-Malomdomb (4 sír), Nagykároly-Bobádi-domb bronzkori telephalomba ásott 10–11. századi sírjai (s ugyanott templom körüli temetője), valamint Érdengeleg, Érsemjén, Érmihályfalva (sima nyakperec), Érkörtvélyes (sima nyakperec, félholdcsüngő), Mezőterem, Szilágypér, Szilágysomlyó (bronzcsengő, gyűrűk sírokból), Zilah-Vártelek (S végű hajkarikák, vaskések, lira alakú bronzcsat 31 sírból) részben szórványos ékszerleletei, Székelyhíd és Kalácsa (utóbbi a Fekete-Köröstől délre) síredényei. Mindezek miben sem különböznek a szomszédos Szabolcs, Szatmár és Bihar megyék egykorú sírleleteitől.
{211.} Kiemelkedő jelentőségű az egyik gálospetri sír, amelyben a „szaltovói típusú” fazék, a mentegombok és az áttört díszítésű öntöttbronz hajfonatdíszítő korongok a gazdagabb 10. századi magyar női temetkezések jellemzői. A lóalakkal összefonódó indamotívummal – segítő szellemmel – díszített korong jól ismert a honfoglaló temetőkből (Mándok, Sarkad stb.), a másikon a honfoglalók palmettás életfa-ábrázolásainak ritka példánya látható. Gálospetri „melléklet nélküli” (valójában sima hajfürtkarikák is voltak) 3 temetkezése (köztük feltehetőleg kirabolt sírok is) a honfoglaló temetőkben mindenütt megfigyelhető társadalmi tagozódást bizonyítja.
A gyulák egyik korai szálláshelyére utalhatnak a Gyula körzetében előkerült gazdag temetők. Muszka-Szőlődombról 3 lovas temetkezésből származó 3 pár lószerszám között kiemelkedő szépségű, ezüstberakásos kengyel és zabla (vö. Kolozsvár-Zápolya utca) került elő, a női családtagok sírjában is ékszerek, többek között állatfejes karperecek voltak. A környék jelentős temetője Gyulától délkeletre a siklói, ahol 12 temetkezés közül kettőt a testre helyezett összegöngyölt lóbőrrel, hetet pedig lószerszámmal temettek el, tehát 9 tartozott a „lovas” temetkezések közé, köztük két vagy három rangos asszony is. A közösség vezetőjét szablyával felszerelve temették el, a többi fegyverest tegezben viselt 6-8 nyíllal. Az 1. sír díszes, aranyozott ezüst „rozettás” lószerszáma az előkelő középrétegbeliek közé sorolja a temetőt használó közösség vezetőit, a nők ruházatának gazdag ezüst ékszerdíszei, mentegombjai, s főleg a ruháikra varrott ezüstpénzek azt sejtetik, hogy a kalandozásokban is részt vevő, katonáskodó, előkelő nagycsalád emlékeiről van szó. A temető jelentősége pontosan fel sem mérhető, mivel három leggazdagabb sírját – köztük a szablyásat – már a keresztény korszak kezdetén feldúlták és kifosztották, 6-7 további temetkezés pedig már az ásatások előtt elpusztult.
A Fekete-Körös völgyében egyelőre elszigetelt Felsőpojényból I. Makedón Baszileosz bizánci császár (867–886) átfúrt, valaha ruhára varrva viselt solidusa, amely azonban Orsován talált párja s több egykorú párhuzama alapján mégiscsak gazdag honfoglalás kori temetkezést sejtet.
Figyelemre méltó a Gyulavarsánd-Laposhalom bronzkori telephalmán nyitott temető. Azon nagy köznépi temetkezőhelyek közé tartozik (pl. Magyarhomorog, Békés-Povád, Tarhos-Városerdő, Pécska-Nagysánc – mind a négy őskori település is, az utóbbi kettő bronzkori telephalom), amelyeket a 10. században szabad fegyveresek (kengyellel, zablával ellátott göngyölt lóbőrős temetkezések íjjal, tegezzel, nyíllal felszerelve) és családtagjaik (nők sírjában nyugaton zsákmányolt, a 10. század első feléből származó aranyozott ezüstkorong, ezüst ruhadíszek, állatfejes karperecek, mentegombok) nyitottak, majd I. Istvántól I. Andráson át I. Lászlóig folyamatosan használtak pogány és félkeresztény magyarok.
{212.} Erdély és az Alföld között a Maros mentében kétségkívül a legjelentősebb 10. századi központ a „Marosvár” (Civitas/Urbs Morisena, Moroswar) körül kialakuló. A 10–11. század fordulóján itt volt a központi hatalommal szembeforduló Ajtony „székvárosa”. Marosvár körzetéhez tartozó honfoglaló temető volt a Maros északi teraszán Sajtényban, ahol egy megdúlt férfisírban a tarcali díszöv egyszerűbb párjának veretei, lemez karperec és pántgyűrű maradt meg, két másik temetkezés bolygatott, kirabolt volt, egy szegény negyedikbe pedig csak „szaltovói típusú” csuprot mellékeltek – a temető többi sírja 1925–1945 között elpusztult.
A Maros–Aranka-vidék honfoglalás kori temetői és sírjai: Arad-Csálya (lóbőrös temetkezések lószerszámmal legalább 3 férfisírból, fegyvereik közt együtt fordul elő a díszes, aranyozott markolatgombos, ezüstberakásos keresztvassal felszerelt szablya és a kétélű kard, valamint ékköves gyűrű és lemezes karperecek), Németszentpéter (gazdag, rozettás lószerszámos temetkezés, kengyel, zabla, mentegombokkal díszített ruházat, gyöngysorcsüngős keleti fülbevalópár előkelő nő sírjából), Németszentpéter-Római sánc (10–11. századi sírok, 1860), Fönlak (kengyeles lovassír és női sírok ékszerekkel), Nagyteremia-Szőlőhegy (mentegombok, mentelánc, gazdag öltözetű asszony négyzet alakú veretei, edények), Nagyősz-Téglagyár (10–11. századi sírok S végű hajkarikákkal, gyűrűvel, ugyaninnen szétdúlt sírokból fülbevalót, lándzsacsúcsot és kardot is említenek) és -Kishalom (gazdag 10. századi női sír, különleges szépségű aranyozott ezüstövvel, palmettamintás nagyszíjvéggel, lira alakú csattal). Egyedülálló a honfoglalás kori emlékanyagban az a vékony aranyberakással díszített kengyelpár, amely Perjámoson a Posta utcában (feldúlt?) lovassírból került elő. Egykorú gazdag női temetkezés ismert Ópálosról (szőlőfürtcsüngős fülbevalók, nyakperec, karperecek), valamint női ékszerek (fonott karperecek, huzalgyűrű, bordás pántgyűrű) Kovászi/Kovaszincból. Nagykomlós kirabolt (?) lovassírja (kitömött lóbőrös temetkezés, tegez 5 nyílcsúccsal), Nagykomlós-Posztszállás lovassírjai (lócsontok, zabla, nyílcsúcsok, arany hajfürtkarika), ugyanonnan (Német-Komlós) egy további gazdag lovassír leletei (öntött övveret, szíjvég, rozetta és levél alakú veret) a katonáskodó harcos elem temetkezései. A Marostól délre, Marosvártól (Csanád) nem messze, Keglevichházán markolatgombos kétélű kard került elő, minden bizonnyal sírból. Hasonló 10. századi nyugati kard származik Zsombolyáról is.
A fentebb felsorolt dúsgazdag síroktól körülvéve a Maros és az Aranka között Nagyszentmiklós-Bukova-pusztán az őskor síkságból-mocsárból kiemelkedő lapos telephalmain és az őskor vagy római kor halomsírjaiban szinte kivétel nélkül megtalálhatók a lovas-fegyveres nép temetkezései. A feltárójuk eredeti közleményeit kivonatoló és félreértő összefoglaló irodalomban mindmáig „halomsírokként” szerepelnek. A halmos-kurgán temetkezést {213.} a honfoglaló magyarok nem gyakorolták, annál jellemzőbb volt nagy ellenségükre, a besenyőkre. A bukovapusztai „halomsírok” így váltak az utóbb a magyarokhoz csatlakozott, a későbbi elméletekben pedig kifejezetten a magyarokkal szemben álló besenyőkké (Ajtony, „Glad” stb. „besenyőivé”). Sőt, a bukovai sírokból származó lelettípusok, pl. az áttört, hajfonatdíszítő korongpár – a honfoglaló asszonyok jellegzetes hajviseletének ékességei! – a halomsíros „rítus” alapján önmagukban is besenyő „etnikumjelzővé”. A bukovai korongok párhuzamait nyomon követve a magyarokkal szemben álló valóságos „besenyő határsávot” álmodtak össze kelet-alföldi honfoglaló magyar temetőkből.
Valójában a 10–11. századi magyarságnál az egész vízjárta Alföldön egyetemesen elterjedt temetkezési szokásról van szó, s nem halomsírokról. Halottaikat, kis temetőiket víztől védett őskori telephalomba (l. fentebb Gyulavarsánd, Szalacs, Nagykároly, valamint Nádudvar, Hencida stb. temetőit, alább Perjámos-Sánchalom és Hodony leleteit), ritkábban – főleg a gazdagabbakat – őskori kurgánokba (ilyen Zemplén is) ásták bele. A bukovapusztai „halmok” részben a neolitikus Körös-kultúra lapos telephalmai, amelyeknek valamelyik részébe, rendszerint nem is a közepébe voltak a halottak 40–100 centiméter mélyen beásva – általában alattuk kezdődtek a telep rétegei. A kurgánokban is másodlagosak voltak a 40–80 centiméter mély magyar sírok, amelyikben tovább ástak, ott a kurgán alján megtalálták az eredeti tulajdonos sírgödrét és temetkezési maradványait.
A bukovapusztai II. és III. halomból egy, illetve két felszerszámozott lóbőrös temetkezés került elő megvasalt tegezben 4 és 7 nyílcsúccsal, az V. halomban pedig három fegyver nélküli felszerszámozott lóbőrös temetkezés, az egyik megdúlt temetkezésben a férfinak fémgombos mentéje és fémveretes öve volt. A II. halomból származik a pompás rozettás lószerszámos, hajfonatkorong-páros női temetkezés is. A IV. „Telephalomban” 18 síros temető volt, legalább 2-2 felszerszámozott lóbőrös és lószerszámos tegezes-nyílhegyes sírral, valamint egyszerűbb férfi- és női temetkezésekkel. Az I. halomból díszesebb öltözetű tegezes (5 nyílcsúcs) férfitemetkezés került elő. A vizesdi szarmata halomsírba is két honfoglaló temetkezés volt beásva, férfi lócsontokkal és egy nő nyakpereccel, karperecekkel ékesítve. A perjámosi Sánchalomban talált szép ezüst övdísz és bordázott gyűrű is gazdagabb sírra utal.
Csak részben közöltek a század elején (Magyar-)Pécska-Nagysáncon kiásott sírleletek (ruhanyakat díszítő készlet kéttagú csüngőkből, mentegombok, lira alakú bronzcsat, szőlőfürtcsüngős fülbevaló, sodrott nyakperec, sima és sodrott karperecek, különféle gyűrűk, üveg- és Cyprea-gyöngyök), s teljességgel közöletlen az ugyanott feltárt lovassír, kengyelekkel, rombusz- és villás hegyű nyílcsúcsokkal. Az 1960-as években a Nagysáncon kiásott 140 10–12. századi temetkezésről csak annyit tudni, hogy fülbevalók, S végű {215.} hajkarikák, gyűrűk, gyöngyök és Árpád-kori pénzek kerültek elő belőlük. A nyugatról szomszédos Nagylakról S végű hajkarika, keletről, a mai Arad területéről 10–11. századi fonott ezüstgyűrű ismert. Ismeretlenek viszont az Aradtól keletre a Maros északi oldalán, Aradkövin, és déli oldalán, Szépfalun feltárt 10–11. századi sírok leletei.
13. ábra. Államalapítás kori ispáni várak
{214.} 13. ábra. Államalapítás kori ispáni várak
1 = Ó-Kolozsvár és 12–13. századi körtemploma; 2 = Ó-Tordavár; 3 = Ó-Aradvár; 4 = Biharvár
Az Árpád-kori Aradvár (Urodvár, castrum Orod) azonos az Öthalom/Glogovác mellől régóta ismert Földvárral (Die Schanzen). A vizenyős, mocsaras környezetből kiemelkedő 100–120–160–160 méteres, trapéz alakú vár földsáncai mára erősen lekoptak. A cserépüstökkel mindvégig kísért bőséges kerámia a 10. század végétől a 13. századig keltezi a vár életét, a leletek zöme 11–12. századi. Belsejében, éppúgy, mint Abaújvárban, Dobokavárban, Ó-Kolozsvárban, már korán temetőt létesítettek, valószínűleg a vártemplom köré. Obulus-mellékletei Péter, I. András és I. Béla pénzeivel indulnak, s folyamatosak a 12. századig, jól keltezve az előkerült hajkarikákat, sodrott ezüstgyűrűket s más ékszereket. Ó-Aradvártól 500 méterre a Szent Márton-templom mellett 12. századi templom körüli temető is ismert, III. István (1162–1172) pénzével is keltezve.
Ott, ahol a Maros a hegyvidékről az Alföldre lép, a völgyszoros kijáratát északról a szláv nevű Kalodva/Kladova patak fölötti magaslatra épített 11–12. századi földvár védte. A mellette előkerült sírok egyszerű és vastag S végű hajkarikái, Kálmántól II. Istvánon (1116–1131) át IV. Lászlóig terjedő obulusokkal, templom körüli temetőre utalnak, maga a vár is aligha épült hát a 11. század végénél korábban.
A Temesközben a honfoglaló magyarok központja már a 10. században a későbbi Temesvár területén lehetett. A várostól északnyugatra, a Csóka-erdőben, az egykori Csókafalu körzetében megmentett nagycsaládi temető a biharsomlyóhegyi temető közeli rokona. A sírok egyik felében vasveretes tegezekben 5–7 nyílcsúccsal felszerelt, mentegombos, részben lószerszámmal, kengyelekkel, zablákkal is kísért fegyveres férfiak nyugodtak. Asszonyaik, gyermekeik kizárólag 10. századi ékszereket (nyakperec, karperecek, köztük állatfejes is) viseltek. Temesvártól északnyugatra, Hodonyban neolitikus telephalomba ásva került elő egy kevésbé módos nagycsalád temetőjének (eddig) 11 sírja, két párhuzamos sírsorból. Mint a szimbolikus lótemetkezések (kengyelpár, zablák), a mentegombok és a ruhadíszítő pitykék tanúsítják, a temetőt a 10. század végén – 11. század elején használták, ezt erősítik meg a nők és gyermekek sima hajfürtkarikái és díszes gyűrűi is – a halotti obulusok: STEPHANUS REX pénzei pontosan keltezik a temetőt. Temesvártól északra, Hidasligeten köznépi temető (25–30 sír, hajkarikák, I. András pénze), nyugatra a szakálházi lovassírok (zabla, két különböző kengyel) igazolják a központ korai kialakulását, délre, Temesligeten 10–11. századi temető sírjai (nyakperec, mentegombok, hajkarikák, gyűrű, I. András pénze), keleten, Temesremetén pedig település, ép 10. századi edényekkel.
{216.} Magáról Temesvárról eddig, VII. Kónsztantinosz Porfürogennétosz (912–959) bronzpénzét nem számítva, csak 11. századi sírleleteket ismerünk a Béga partjáról (hajkarika, 1898) és máshonnan (I. András pénzével). A belváros területéről 10. század végi fülbevaló, kora Árpád-kori bronzkereszt, 12–13. századi kettős kereszttel díszített fejű bronzgyűrű és III. Béla rézpénze ismert még (1910–1913).
A Temesköz délebbi részein talált magyar sírok közül kiemelkednek Detta-Újtemető (1882) gazdag korai sírleletei, férfi ezüst övveretei és mentegombjai, az egyik halott szájában VI. Bölcs Leó (886–912) bronzpénze, egy szláv-magyar viseletű asszony gazdag ékszerei (kéttagú, csüngős veretek kivágott ruhanyakról, öntöttbronz csüngős fülbevaló és zománcberakásos hajfonatcsüngő; egy kisebb és egy nagyobb színes zománcberakásos korongfibula – az utóbbi a délnémet vagy Rajna-vidéki zománcművesség remeke, s okvetlenül a Karolingok vagy az Ottók birodalmából származik) és egy egyszerűbb viseletű asszony hajkarikája, gyűrűje. Ugyanott került elő egy 10–11. századi pompás aranygyűrű, sodronyrekeszben ékkőberakással. Keveset tudunk eddig a germáni (Ermény)-Római sánci (sodrott nyak- és karperecek, sima hajkarikák 11 sírból), csákovai (rombusz pengéjű nyílcsúcsok, huzal karperecek és gyűrű), vrányi, illyédi (granulált csüngőjű fülbevaló, karperec) és mehádiai (utóbbi helyen a szegényes, edényeket, késeket tartalmazó 10 sírból a 7. számút a szájban talált I. István-érme keltezi) sírokról, valamint az ómoldovai köznépi temető sírleleteiről (sodrott nyakperecek, bronz és valószínűleg dunai bolgár eredetű üveg karperecek, 10. századi ólomkereszt, gyűrűk, nyílcsúcsok, pénzek I. László koráig), mivel közöletlenek, elvesztek, vagy annyira szórványosak, hogy bajos belőlük részletesebb következtetést levonni. Azt azonban máris bizonyítják, hogy a 10–11. századi Magyarország települése és sajátos művelődése egészen az Al-Dunáig terjedt.
Kitűnő bizonyíték a 10. századi al-dunai határokra a vidék déli kapujából, Orsováról származó több fontos lelet. Egy szép 10. századi magyar sírból 28 darab ezüst ruhadísz, mentegombok, fülbevalók és 14 darab átfúrt-átlyukasztott, egykor ruhára varrt itáliai pénz került elő. Ugyancsak Orsováról származik egy remekmívű ezüstveretes öv háromféle övdísze és csatja, amelyet egy itáliai – milánói – Karoling-pénz, III. Lajos dénára keltez. Nyugati a Dunában talált kétélű kard is. Az orsovai kapu erős megszállását általában is keltezi VI. Bölcs Leó solidusa, I. Romanosz Lakapénosz 921–931 között vert solidusa és II. Nikéforosz Fokász II. Baszileosszal együtt kibocsátott (963) aranypénze. A magyar kalandozó hadjáratok során idejutott bizánci pénzekről szólva, említést érdemel a Temesköz északi feléből, Lovrinból I. Romanosz és VII. Kónsztantinosz Porfürogennétosz átfúrt – ruhadíszként használt – bronzpénze, a dél-temesi Kisgájból pedig VII. Kónsztantinosz–II. Romanosz (959–963) és II. Nikéforosz Fokász (963–969) solidusa.
{217.} Az egyetemes kora Árpád-kori művelődés al-dunai jelenlétére, valószínűleg templom körüli temetőre utalnak Kálmán és II. Béla Orsován talált pénzei. Alsópozsgás sírjaiban, kivált Felsőlupkó (Gornya) 42 síros 4. számú temetőjében a 11–12. századi köznép ezüst fülbevalói, S végű hajkarikái, csörgői, gombjai, lemez karperecei vannak jelen.
Arra nézve, hogy a belső hatalmi harcok még a Maros-vidéken sem okoztak okvetlenül törést az egyszerű emberek életében, jó példa az Aradtól északkeletre Újzimánd-Földvári-pusztán a kavicsbányában feltárt köznépi temető. Használata a leletek tanúsága szerint a 10. században elkezdődik (kéttagú csüngők, ruhadíszek, pitykék, nyakperecek, állatfejes karperecek, sima hajfürtkarikák, nyakban viselt kereszt és félhold alakú csüngő) és törés nélkül folytatódik I. László koráig. Ezzel a tanulsággal térünk vissza ismét Erdélybe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése