BRODARICS ISTVÁN IGAZ LEÍRÁS A MAGYAROKNAK A TÖRÖKÖKKEL MOHÁCSNÁL VÍVOTT CSATÁJÁRÓL

BRODARICS ISTVÁN

IGAZ LEÍRÁS
A MAGYAROKNAK A TÖRÖKÖKKEL
MOHÁCSNÁL VÍVOTT CSATÁJÁRÓL
Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor

Budapest : Neumann Kht., 2003

TARTALOM

1526. augusztus 29.
Igaz leírás
Jegyzetek

1526. augusztus 29.

Szigethy Gábor előszava

Embertenger hömpölygött a Morava völgyében észak felé: 1526. április 23-án hatalmas seregével megindult Magyarország ellen II. Szulejmán török szultán.

Négy hónappal később, 1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János fejevételének napján délután a mohácsi síkon másfél órányi hősi küzdelemben elvérzik Magyarország. A király halott, halottak az országnagyok, lekaszabolt vitézek holttetemeinek ezrei borítják a vértől lucskos csatateret. Tomori Pál levágott fejét lándzsavégre tűzi a török, s győzelemittasan körbehordozza táborában. Szulejmán néhány napig várakozik, majd elindul Budára. Útjában az ország: fölégeti.

Ki lovon, ki gyalog, a magyarok az éjszaka leple alatt menekülnek. Ismeretlen kezek a Csele patak mocsarából kiemelik a király holttestét, és elföldelik; a hevenyészett sírhant körül főembereinek hullái rohadnak.

Az égen köröznek a keselyűk. Budán csomagolnak.

Brodarics István kancellár, szerémi püspök megtörten, gyalog Buda felé vonszolja magát. S amíg falutól faluig lopódzva, bújva a szerteportyázó akindzsik elől Budára tart, gondolatban lázas kérdéseket fogalmaz: mi történt Lajos királlyal, hányan maradtak életben, hányan pusztultak el, merre indult a török, Szapolyai érintetlen serege hol áll, mit csinál? Talán indulattal, talán keserűen vádolja mindazokat, akik nem hallgattak rá, akik nem rá hallgattak augusztus elején Tolnán, amikor kétségbeesve magyarázta: nyílt ütközetben a törökkel szemben nincs győzelmi esélye a gyengén felszerelt, szervezetlen s csekély létszámú magyar seregnek. A török rendezett, fegyelmezett haderejét hetvenezer főre becsülhetni, s a fősereg nyomában még vagy kétszázezer a kósza hadinép: martalóc, szolga, mesterember, portyázó lovas. Mi húszezren ha vagyunk!

Brodarics István 1526. augusztus 6-án a tolnai táborban félt; de nem volt gyáva, bárha ott sokan megvetően vagy gúnyolódva annak nevezték. Félt: látta, amit a többiek nem láttak, felfogta, amit a többiek képtelenek voltak fölfogni. „Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.”

Brodarics félt; de félt ott mindenki. A lelkekbe már rég beköltözött a rettegés. Januárban, amikor hírek érkeztek délről: hadba száll a török, és Budára tart. Burgio pápai nuncius Magyarország hamarost pusztulásáról írt, beszélt, mert bár mindenki előtt ismeretesek a török hadikészülődései, magyar seregek szervezéséről kevés szó esik. Vagy csak szó esik; s április végén lármás országgyűlésen, hosszas viták után új emberek kezébe kerül a hatalom. A nemes nemzet a hadba szállásról nem dönt. Majd!

Már elindultak Konstantinápolyból a török seregek. Giovanni Antonio da Burgio pápai nuncius 1526-ban minden héten levélben arról tudósítja Rómát: Magyarországon nincs pénz, nincs katona, nincs fegyver, nincs rend, nincs fegyelem, nincs erős hatalom; van: széthúzás, veszekedés, hatalmi viszálykodás, tehetetlenség, tétovaság, kapzsiság, önkény.

És a Dunán özönlenek felfelé a török hadigályák.

II. Lajos magyar király parancsokat osztogat, segélykérő leveleket, üzeneteket ír, táborába hívja a nemeseket. De késlekedik hadinépével elindulni, s amíg ő Budán ül, nem mozdul birtokáról a nemes; úgy gondolja: majd ha királya mozdul, akkor köteles hadba szállni. S amikor a király végre csigalassúsággal megindul, napokig nem csatlakozik senki felséges táborához. Ha hihetünk Burgio szavahihetőségében: a király titkon a szökés gondolatával is foglalkozik.

A Száván hidat vernek a törökök, már magyar földön vonulnak rendezett sorokban a janicsárok.

Tomori Pál, a déli határvidék kapitánya levelekben sürgeti az ígért segítséget, pénzt, katonát; felszerelést kér – eredménytelenül. Budára jön, személyesen igyekszik meggyőzni királyát s a nemesurakat a közeledő roppant veszedelemről – hiába. Ígéreteket kap, abból nem tud zsoldot fizetni, sereget állítani. Titokban, éjszaka, a felség engedelme nélkül utazik el Budáról. Maradék embereivel próbálja feltartóztatni a törököt, lassítani előrehaladásukat.

Elvész Pétervárad, Újlak; a szultán Eszéknél a Dráván hidat veret.

Az előreküldött nádor csapataival visszafordul: királyuk távollétében a seregek nem óhajtanak megütközni az ellenséggel. A török átkel a Dráván, s a mocsaras Karasica vidékén is akadály nélkül haladhat előre. A magyarok tanácskoznak. A teendőket mérlegelik.

„Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.” Mindenki félt. Volt, aki megszökött, volt, aki ott maradt. S aki maradt, azt vakmerővé tette a félelem. Közel volt a török: már csak az elszántság segíthetett, s a hit: Jézus segít. Hiszen „nincs miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségében rejlik a győzelem”. Nemcsak a táborbeli katonák, de a Budán aggódva híreket leső Burgio is így gondolkodik.

És már Mohács alatt táboroznak a királyi seregek, Lajos király sátra mellett címeres zászlót lobogtat a szél. Egy pillanatra úgy látszik: megmozdul a föld. Érkeznek a főnemesek, nyomukban seregük. Küldöncök jelentik percenként a királynak, honnan, ki s mennyi fegyveressel érkezett. A táborban harcra készülődnek. Sisakforgókat lenget a szél, pengék, sarkantyúk csengenek, kényes büszkeséggel táncolnak a pompás hadimének, hátukon kardvillogtató szilaj vitézek, s jönnek, jönnek, sereglenek mindenfelől a hadba szállt magyarok. Lovuk patái alatt porzanak az utak, az égre szálló szürke ködben nem látszik a török tenger.

Mindenki érzi: szárnyai nőnek.

És Keresztelő Szent János fejevételének napján délután, amikor már hajnal óta a nyílt mezőn, csatarendben állt a magyar sereg, Lajos király riadót fúvat, megdördülnek a dobok: tízezer szárnyaló magyar lovas nekizúdul a török armadának.

Jézus! Segíts!

Mire gondolt Brodarics István kancellár, szerémi püspök abban a pillanatban, amikor felvijjogtak a trombiták, s szárnyra kelt a magyar hadrend? Amikor látta eltűnni a lecsapódó sisakrostély alatt királya hófehér arcát? Amikor a török ágyúk torkolattüze megvakította, füstbe temette a napot?

Nem gondolkodott. Kivonta kardját, s amíg tudta, aprította a törököt.

Alkonyodott. Aztán este lett. Éjszaka. Felhők takarták a csillagokat.

Brodarics István kancellár, szerémi püspök gyalog, megtörten Buda felé vonszolja magát. Menekül.

Megmenekül.

Fél év múlva majd Krakkóban a történtekről pontos és hiteles emlékiratot, igaz leírást készít Zsigmond lengyel királynak. Túlélte a pusztulást – elmeséli a pusztulást.

Röpültünk, szárnyak nélkül – magyarázza majd halott királya bölcs nagybátyjának –, szárnyak nélkül röpültünk, és 1526. augusztus 29-én rettenetes volt a zuhanás.

„Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.”

Nem mentség. Nem vigasz.

A halottak égbe szálltak. Reménytelen röpülésükre emlékeznek az életben maradottak.

És éjszakánként, gyertyafénynél Jeremiás jövendöléseit böngészte egy szomorú szemű magyar, aki kezében karddal ott volt Mohácsnál, amikor beesteledett.

********************************************************************

Igaz leírás

A magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról

Abban az időben, midőn Szolimán^* az 1526. évben Magyarországot hatalmas seregével megtámadta, Lajos^* uralkodott, e néven a második. Magyarországnak és Csehországnak volt a királya, Ulászló Kázmérnak a fia a francia Candalei Annától. Atyját gyermekkorában vesztette el, és abban az esztendőben, amikor a török hadat indított ellene, a huszonegyedik évében volt. Apja halála előtt pár hónappal jegyezték el vele Máriát, Károly császárnak és Ferdinánd főhercegnek a nővérét, akit azután felserdülve el is vett feleségül. A nénjét viszont, Annát ugyanekkor Ferdinándhoz adták nőül.

Lajos^* kiváló ifjú volt: testalkata szerint is kiemelkedett a társai közül, valamint páratlan jóság és ragyogó szellem jellemezték. Annyi erény díszítette, hogy ha sorsa úgy hozta volna magával, hogy érettebb életkort megérjen, ő lett volna messze a legjobb, legkiválóbb fejedelem. Igen szelíd kedélyű volt, egyáltalában nem vad, minden jó és tisztességes dologra könnyen hajtható, sőt önmagától hajlamos. Ezenkívül fegyverforgatásban, lovaglásban, vadászásban s más ilyenféle fiatalos mulatságokban, katonadologban buzgón serénykedett, igazmondó volt, állhatatos, és abban, amit rábíztál, kitartó.

Ugyanebben az időben a királyság palatínusa (így nevezik a király után következő első világi főméltóságot) Báthory István ivadéka volt, annak a Báthory Istvánnak az öccse András fivérétől, aki Mátyás király idejében oly serényen és igen dicséretesen kormányozta Erdélyt. Erdély élén Zápolya János^* állt, a szepesi gróf, az, aki kevéssel utóbb a királyságot elnyerte. Apja, István roppant gazdagságot hagyott rá és testvérére, Györgyre, a nemesség előtt pedig akkora kegyben és becsületben állott, hogy már kiskorától fogva úgy tekintettek rá, mint aki a királyság örököse lesz, ha a trón törvényes örökös nélkül ürülne meg. Mindenek szemei egyedül benne bíztak, Nagy-Oláhországon, melyet Moldvának hívnak, István, a kisebben, melyet Alpesen-túlinak mondanak, Radul uralkodott, mindketten alattvalói a magyar királynak. Dalmácia, Horvátország és Szlavónia bánja (ezt a három tartományt ugyanis egy hivatali méltóság kormányozta, és mi „Tengermellék”-nek hívjuk) Batthyány Ferenc volt, aki már fiatalon az akkor még gyermekkirálynak lekötelezett híve volt. A temesi várat és a királyság ama részeit, melyeket Alsó-Magyarországnak nevezünk, Perényi Péter védte: ugyanő őrizte a királyság koronáját, mely atyja, Perényi Imre halála után nála maradt, avval a Zápolya János^* szepesi gróffal egyetemben, akit az előbb említettünk. A Szerémséget^* és azokat az országrészeket, melyek a Száva és a Dráva között fekszenek a Duna partjai mellett, Tomori, a kalocsai érsek kormányozta. Abból a szerzetesrendből való volt, melyet minoritának mondunk, s mielőtt szerzetbe lépett volna, igen sok és nem csekély tanújelét adta vitézségének az ellenséggel való gyakori összecsapásai alkalmával. Mikor azután a kalocsai érsekség megürült, birtokainak éppen úgy volt szükségük védelmezőre, mint papra, mivel Nándorfejérvár kevéssel előbb elesett^*. Ezért mindenki követelte az országgyűlésen, hogy Pált még erőszakkal is kényszerítsék a római pápa tekintélyének latba vetésével, ha vonakodnék otthagyni a szerzetet, és őt tegyék annak az egyházmegyének és azoknak az ellenségtől megvédendő területeknek az élére. Sokáig makacsul küzdött ellene, mégpedig nem színlelésből, de végül is engednie kellett a király és az ország akaratának. És ebben a hivatalában mindenki ítélete szerint, még azok vélekedése alapján is, akik gonoszul ítéltek róla (hiszen nincsen irigység nélkül még a kimagasló erény sem), úgy viselkedett, hogy semmit el nem mulasztott nemcsak abból, ami a buzgó katonához, hadvezérhez illő, hanem abból sem, ami szerzetesre és jó püspökre tartozik: nem változtatott, nem engedett korábbi szigorú életmódjából, sem teste kényeztetése, sem bármilyen más dologban. – Frangepán Kristóf grófot^*  néhány hónappal előbb Ferdinánd főherceg hívei közül nagy ígéretek ellenében a királyság pártjára vonták; de mikor utána a javadalmak helyett, amiket várt, nem csekély sérelmek érték, visszament oda, ahonnan jött, vagyis Ferdinándhoz. A királyi kancellár tisztét Brodarics István töltötte be: Felső-Pannónia ama részén született, melyet most közönségesen Szlavóniának neveznek: ezt a méltóságot pedig római követi útja alkalmából kapta néhány hónappal előbb, de több volt benne a jó szándék, mint a rátermettség. Ő az egyébként, aki ezeket elmondja.

A kincstárnok tiszte Thurzó Eleké volt – sokak véleménye szerint roppant gazdag ember –, aki már jó néhányszor buzgalommal viselte ezt a hivatalt. Bornemisza János volt a pozsonyi és budai vár kapitánya: a király előtt nem kis tekintéllyel bírt, mert a bölcsőtől fogva nevelte őt, és hajlítani tudta majd ebbe, majd abba az irányba. Majdnem mindenki előtt nagy tiszteletben állott hajlott kora, valamint rendíthetetlen szigorú jósága miatt, és azért, mert a király irányában szeplőtlen hűségűnek tartották. Akiket itt most fölsoroltunk, voltak körülbelül akkor főhivatalban. A többi főpapok és főurak ki-ki a maga ügyeiben foglalatoskodott Szalkai László, esztergomi érsek, országos prímás és főkancellár kivételével, noha ő is pár hónappal előbb a királyi pecsétet, a titkosat visszaadta a király kezébe^*, akár mivel másként nem cselekedhetett, akár mivel nyugodtabb életre törekedett; ezt aztán Brodarics István kapta meg. Azért a királyi tekintély nagyrészt az ő kezében maradt, s általában az ő hozzájárulásával intézték az ügyeket, mint akire a király mindenki közül a legtöbbet adott méltósága, kora, okossága és hosszú gyakorlata révén, s a dolgok intézése körüli jártassága miatt, kiváltképpen ha a legfőbb országos ügyekről volt szó.

Körülbelül ez volt a dolgok állapotja Magyarországon, mikor jelentették Lajos^* királynak, hogy Szolimán^* több évre békét kötött szomszédaival, s most szárazon és vízen ellenséges haddal tör ellene. Hogy pedig ezt megtegye, igen kapóra jött neki az a körülmény, hogy pár évvel előbb Belgrádot és Szabácsot^* hatalmába kerítette, Zalánkemént és valamennyi Száván inneni várost ugyanakkor egészen Péterváradig feldúlta, vagyis azt az országrészt, melyet teljes terjedelmében mind a mai napig ősi (latin) szóval Szerémségnek^* nevezünk. Ez a helyzet megnyitotta az ellenség útját Magyarország felé, mert valahányszor át akart kelni a Száván és Magyarországra betörni, nehezen lehetett megakadályozni.

Akkoriban Pannónia azon alsó részében, mint már mondottuk, Tomori Pál^* volt a kormányzó. Amint kikémleltette, hogy a török Magyarország ellen indul, nem érte be levelek és hírnökök útján a királynak megjelenteni, mint régebben szokta tenni, hanem gyorsan könnyű kocsi-szekérre^* ülve (amit mi Kócs falváról neveztünk így el) március 20-án hirtelen a királyhoz sietett, aki akkor Visegrádon időzött. Jelentést tett neki az ellenség jöveteléről, felkészültségéről, a veszedelemről, mely a királyságot fenyegeti, elmondta, hogy ereje elégtelen arra, hogy az ellenséget visszatartsa, gyorsaságra van szükség, hogy az ellenséget megakadályozzuk a Száván való átkelésben Belgrád mellett. És hogy noha ez a vállalkozás nehéz, de ha idejében intézkedünk, valóban nem lehetetlen. Ha a szükséges dolgokat rendelkezésére bocsátják, megígéri segítségét. A király felindult e hírek miatt, és minthogy a török jövetelét már több helyről is a legerőteljesebben állították, azok tanácsára, akik akkor vele voltak, országgyűlést hirdetett Szent György^* vértanú napjára, melynek igen közel esett a napja.

A rendek minden országrészből nagy számmal jöttek össze, és döntést hoztak mindabban, ami a királyság védelmét szolgálta: legfőképpen pedig elhatározták, hogy Sarlós Boldogasszony ünnepére, mely július havának második napjára esett, az ország főurai valamennyien, egyháziak és világiak, valamint az egész nemesség fejenként és a parasztság bizonyos része Tolnára gyűl össze fegyveresen, hogy a királlyal együtt onnan az ellenséggel szembemenjenek.

A király a háborúviseléshez szükséges dolgokról gondoskodni fog; a keresztény fejedelmeket, főleg a szomszédokat követek útján figyelmezteti a közös veszélyre, a cseheket, valamint a morvákat és sziléziaiakat hírnökök és levelek útján sürgeti, hogy kötelező segítségüket és a többi, e célra felajánlott hadfelszerelést ígéretükhöz híven adják meg. Nem felejti el a római pápát is sürgetni, amennyire csak tudja, hogy azt az összeget, melyet Magyarországon zsoldosok felfogadására tartott, növelje meg. Mert Lengyelország királyával^*, Zsigmonddal, a király nagybátyjával másként kellett számot vetni: a törökkel nemrég kötött szövetséget (miután másként nem cselekedhetett a keresztény fejedelmek sok visszavonása miatt), ugyanis birodalma végső pusztulását még ezen az áron is el kellett hárítania, és nem olyan színe volt a dolognak, mintha ez a feddhetetlen, szótartó fejedelem szövetségese ellenében bárminő segítséget nyújtana nekünk. Ugyanígy állt a dolog a velenceiekkel. Ezenkívül ugyanezen az országgyűlésen szabad kezet adtak a királynak, hogy üres kincstár esetén az egyházi kincsek bizonyos részéhez hozzányúlhasson, ha úgy látja jónak. Ugyanis az állam vezetőinek helytelen gazdálkodása következtében a kincstár teljesen kimerült. Intézkedéséhez különben a római pápa már írásos engedélyt is adott, mivel különben büntetlenül ez nem mehetett volna végbe. Azok közül, akik itthon voltak, kettőt megválasztottak a háború vezéreinek: Kristóf grófot, akiről fentebb említettük, hogy Ferdinándhoz pártolt, és Salm Miklós grófot. Ezeket és még sok mást határoztak el e módon azon az országgyűlésen; a király mindent kellően megtanácskozott, majd az országgyűlést feloszlatta. Ő maga, amit az országgyűlés határozatba vett, amilyen buzgalommal csak bírta, végrehajtotta. Mindenekelőtt valamennyi keresztény fejedelemnek megírta a veszedelmet, és valamennyitől segítséget kért, leginkább azonban Károly császártól és Ferenc francia királytól, aki csak az imént nyerte vissza szabadságát. Mindkettőjüket esdve kérte, ilyen nagy végveszélyben el ne hagyják. A francia királynak elméjébe idézte, mit ígért neki követe útján^*, mikor Milánó mellett fogságba esvén Pizzighettone városában volt, Magyarország megvédésével és a segítségnyújtással kapcsolatban, ha Isten őt régi szabadságába visszahelyezi. Most itt az idő, hogy az ilyen ígéreteket beváltsa, mikor Isten segedelmével neki módjában áll teljesíteni, őt magát pedig végső szükség készteti, hogy követelje őket.

Ezenfelül gyorsfutárt küldött sógorához, Ferdinánd főherceghez, és a Birodalom többi fejedelméhez, akik akkor Speyerben birodalmi gyűlést tartottak^*. Küldött Csehországba, Morvaországba, Sziléziába, tárgyalt Johannes Antonius de Burgióval, aki a pápa képében akkor a királynál követ volt. Kérte, hogy sürgesse a pápát, adjon annyi pénzt, amennyi egy ekkora hadivállalat költségeire elegendő. Az egyházaktól befolyó ezüst összegének felét Macedóniai Lászlóra bízta, aki nemrég szerémi püspökből pécsi püspök lett, s kegyben állt a kancellárnál, valamint vele együtt több másra; Gerendi Miklós erdélyi püspökre pedig azt, hogy ebből az ezüstből pénzt veressen, vagy a pápai követ beleegyezésével csakis a hadivállalat fedezésére a katonák között szétossza. Ezenkívül a kincstár pénzt hajtott be az apátoktól, prépostoktól, a szabad királyi címmel rendelkező városoktól, a szászoktól, az erdélyiektől, a zsidóktól. Mindenütt felkutatták a „háborúk idegé”-t, úgyhogy igen kevés számú napok alatt nem kis összegű pénz volt együtt, s az említett célokra szétosztva. Közben állandóan érkeznek levelek, aztán követek majd a kalocsai érsektől, majd az erdélyi vajdától, hogy a török had már Belgrádhoz közeleg, sőt seregeinek bizonyos része, melyet előreküldtek, már átkelt a Száván. Ez a körülmény még jobban ösztökélte a királyt és azokat, akik körülötte voltak, hogy mindent sürgessenek, és mindenekfölött, ha már az ellenséget a Száván való átkeléstől vissza nem tarthatták, legalább a drávai átkelést akadályozzák meg.

De úgy követeli most a helyzet, hogy gyakran esvén szó a Száváról is, meg egyéb folyókról és helyekről, röviden elmagyarázzuk egész Magyarország fekvését, különösen ama vidékekét, amelyeken keresztül az ellenség felénk tartott, amelyeken át mi elébe mentünk, valamint ahol a csata volt.

MAGYARORSZÁG LEÍRÁSA

Hungáriát^* vagy a hunokról, vagy a hungárokról (magyarokról) nevezték így el, mivel mindkét nép Scythiából^* kiindulva itt telepedett le. A Duna, ez az összes európai folyók legnagyobbika, végigfolyik a közepén, és felosztja inneni és túlnani vidékekre. Ulmnál ered a Fekete-erdőben. (Mi most úgy beszélünk, mintha Budán lennénk, mely a királyság székhelye.) A Dunán-inneni rész az, ahol valaha a két Pannónia volt. Határai a következők: a Dunán túl való részek felől a Duna, azután Ausztria és Noricum^*, Bécsnél a Caecuis-hegység^* nyúlványai (hajdanában így hívták), Szlavónia felől a Dráva, Bosznia és Rácország felől a Száva folyók. Ugyanis azokon a Dunával szomszédos vidékeken, amelyek Belgrád közelében vannak, egészen a Száva folyó torkolatáig terjed, ahol az beleömlik a Dunába; Valpót, Pozsegát és Szerémet pedig, e három híres tartományt (a mi elnevezésünkkel vármegyét) Szlavóniától különválasztja.

Ennek az Innenső-Magyarországnak a fővárosa az előbb említett Buda, a királyság székhelye. Nevezetesebb városai Székesfejérvár, mely a királykoronázásokról és királysírokról nevezetes, Esztergom, a prímási székhely, Pécs, püspöki székhely, azután Sopron, Győr, Szombathely, Szent Márton városa, Stridon^* pedig Hieronymus szülőföldje. Sok nevezetes folyó van arra a Dunán és a Dráván kívül, melyeket fentebb említettünk. Két igen híres tava, a Balaton és a Fertő. Az egyik kb. tizenhárom mérföldnyire húzódik hosszúságban, a másik nem olyan hosszú, de a Balatonnál sokkal szélesebb. Ehhez az Innenső-Magyarországhoz van csatolva Szlavónia, a hajdani Felső-Pannóniának a Száva és a Dráva közötti része, de már jóval túlterjed a Száván, egészen az Unna folyóig (mert most így hívják), ahol Horvátország kezdődik. Mögötte van Dalmácia az Adriai-tenger partján: részben velencei, részben török fennhatóság alatt, csak egészen kicsiny része tartozik a magyar király uralma alá. A földközi-tengeri vidékeket a boszniaiak és a rácok tartják kezükben, azok, akiket hajdanta felső-moesiaiaknak neveztek. Szlavónia fővárosa Zágráb: püspöki székhely, Horvátországé pedig most Biheg^*, valamikor Tininum, Dalmácia azon részéé, amely magyar fennhatóság alatt van, Zeng, Boszniáé Jajca; Rácországban, vagy más szóval Szerbiában pedig Belgrád a főhely: ily módon helyezkedik el innenső Magyarország és azok a vidékek, amelyek a Duna és az Adriai-öböl között vannak.

A Dunán túlnani Magyarországot a Pozsony fölött kezdődő és hosszú kanyarral a Fekete-tengerig húzódó Kárpátok választják el Morvaországtól, Sziléziától, Lengyelországtól és Oroszországtól, egészen addig a vidékig, melyet Mórmarosnak hívunk. Innét már más hegyek és erdők, melyek Turnu Severinig^* húzódnak, választják el Magyarországot Erdélytől és Oláhországtól. Ezen Túlsó-Magyarország közepén a mármarosi sóbányák környékén eredő Tisza folyó folyik keresztül az északi folyók közül, amennyire eddig hallani lehetett, halban a leggazdagabb.

Több kisebb folyón kívül két hajózható is ömlik belé, a Szamos és a Maros, mindkettő Erdélyben ered. Ennek a Túlsó-Magyarországnak nevezetesebb városai: északon Pozsony, Nagyszombat (Tyrnavia), Trencsén, azután ugyanitt van a Vág folyó, mely Komárom mellett folyik a Dunába, majd a Nyitra és csaknem ugyanott Beszterce jó néhány bányavárossal, melyek arany-, ezüst- és rézbányáikról nevezetesek. Tovább van Vác, Pest-Budával szemben, Eger, Kassa meg a Szepesség jó néhány nevezetes városa; délen Kalocsa, Bács, Szeged; a Tiszántúl: Várad, Debrecen, Nagybánya arany- és ezüstbányákkal; Csanád püspöki székhely és a híres-nevezetes Temesi vár, mely az ország kapitányságai közül a harmadik helyen áll; Szörény, ahol a hajdani Traianus császár által épített hídnak a romjai még most is láthatók, és más helyek, melyeket itt bővebben felsorolni nem lehet a történetírásra kötelező szűkszavúság miatt. Maga a Tisza a jeles titeli prépostság táján ömlik a Dunába. Ez a prépostság nincs messze Péterváradtól, és a Tisza innenső partján fekszik. Azokon a hegyeken túl, melyek a Kárpátoktól Severinig terjednek, van Erdély, valamikor Dácia egy része. Fővárosa Gyulafejérvár, vagy Iulius Caesarról, vagy még inkább Gyuláról, egy régi hun fejedelemről ígyen elnevezve. Itt igen sok nevezetes város van, köztük Szeben, Brassó, Kolozsvár, Beszterce, azután még sok más, melyeket a germánok, akiket mi szászoknak hívunk, alapítottak és laknak. Itt vannak a siculusok^* is, köznapi nyelven szólva: székelyek, zord, háborúzást kedvelő emberfajta. Nincs köztük nemes, nincs köztük paraszt, valamennyien egyforma joggal bírnak, akárcsak a svájciak.

Erdély maga mindenben nagyon gazdag, főleg arany, ezüst és más ércekben; ehhez járulnak még a sóhegyek. Pompás lovakat tenyésztenek itt, borban is bővelkedik, noha ezek nem olyan kiválóak, mint Magyarországon és Szlavóniában. Erdélyt övezi a két Oláhország, az Alpeseken túli és Moldva: az a Dunával, ez a Fekete-tengerrel határos, ketten együtt pedig Erdéllyel egyetemben Európának ama vidékén fekszenek most, amely valaha Dácia volt. Így annak az egész, Dunán túl fekvő résznek, mely nemcsak Túlsó-Magyarországot, de Erdélyt és a két Oláhországot is magában foglalja, a Duna, a Kárpátok, a Fekete-tenger, majd ismét a Duna képezi a határait.

Ennyit Magyarország általános fekvéséről.

Most hátra van még azokról a vidékekről szólni kissé részletesebben, amelyre ennek a háborúnak a teljes ereje rázúdult.

Buda alatt a Duna partja mellett haladván lefelé, némely kevésbé jeles falut nem számítva Paks, majd Tolna következik tizenhat magyar mérföldnyire^* Budától. Utána van Báta, Báta alatt Mohács a Duna partja mellett. Mohácstól jobbra fekszik Pécs városa már földközi-tengeri vidéken, s ez előtt a vész előtt Magyarországon elég nevezetes volt; négy mérföldre, vagy valamivel távolabb a Dunától és három mérföldnyire a Drávától. A Dráva irányában fekszik Siklós, a Dráván túl Valpó büszke várával. Mohácstól a Dráváig négy mérföld, vagy alig több a távolság. Azon hely fölött, ahol a Dráva a Dunába ömlik, a túlsó parton van Eszék, és ugyanott egy nagy város romjai abból az időből, amikor még a rómaiaké volt Pannónia. A római település a Dráva-torkolattól csak két mérföldnyire van. Eszék mellett a Dráva szűk mederbe kényszerül, s ezért alkalmas hely a hídverésre. Ezt fel is használták a mieink: mikor Belgrád elveszett, hidat emeltek itt, hogy a hadsereg átvonulhasson rajta. Eszék után következik Erdőd, a titeli prépostság vára, ez a hely mindenünnen erdőktől van körülfogva, és a természet kedvezéséből csekély fáradsággal igen jól megerősíthető. Utána következik Barcs, Valkó, Zatha, sőt itt van Bács is, melyet említettünk, Magyarország második főpapi városa. Mint a többi vidék, ez is mezei lapályon terül el, amely a Duna-Tisza között fekszik, füves, sík terület, s ezért barmok nevelésére elsősorban alkalmas. Zathánál ugyanazon a parton van Újlak, igen szép várral ékeskedő város, itt tárul elénk először az az áldott, termékeny vidék, a Szerémség^*. Nemcsak borait dicsérik egész északon, de minden megterem itt, amivel csak él az ember! Sok császárnak, sőt, ahogy a római annalesek^* írják, egy pápának is szülőföldje^* és táplálója. Valamikor ugyanilyen nevű városáról is nevezetes volt, melynek állítólag még megvannak a romjai. Csodálatosan szép ez a vidék, csodás földjének termékenysége, hihetetlen az éghajlat enyhesége. Ez már csak azért is így van, mivel ez a vidék az Adriai-tengertől csupán három-, de legföljebb négynapi járásra van. Újlakról vissza Sirmium felé haladva elsőnek Bácsmonostor tűnik elénk, a szerémi püspökség székhelye, majd mielőtt Péterváradra érnél, ott van Kamanc híres városa. Mögötte fekszik Pétervárad, fellegvárával együtt, a kalocsai egyházmegye fennhatósága alatt. Ezt a helyet Belgrád elvesztése óta Belgrádunknak tartjuk. Azután következik Zalánkemén és még több, nem különösebben nevezetes város, melyeket a fent említett belgrádi csatavesztés alkalmával a török földig lerombolt. Aztán abban a szögletben, ahol a Száva a Dunába ömlik, van Zemlén városa: e vár és Belgrád között fekszik a Száva-torkolat. A betorkolló folyó másik szögletében van az a Belgrád, amely annyi nevezetes, törökkel vívott csatáról lett híres. Ennek az ostromától, mikor már-már elesett, verte vissza hajdan Murádot^*, a törökök császárját hírünk-nevünk legnagyobb dicsőségére Hunyadi János, Mátyás király atyja, Magyarország kormányzója, Kapisztrán János baráttal egyetemben. Ezt a várat mi Nándorfejérvárnak hívjuk, sőt egyesek Görögfejérvárnak; az ókorban Taurinumnak nevezték. Azon az oldalon, amerről Magyarország felé néz, meredek sziklára épült. Alatta van ugyanezen a néven a város. Egyik oldalán a Dunába ömlő Szávára tekint, a másikról az elfolyó Dunára.

Hát ilyenforma Magyarország! ilyenek azok a vidékek, ahol akkora vész zúdult ránk. Mert hogy elsoroljam Magyarország gazdagságát, mellyel Európa valamennyi országa közül kiválik (ha igazán szólhatok), külön kötetre volna szükség. Mi csak a fekvését akartuk olvasóink elé tárni, hogy áttekinthetőbb legyen előttünk.

Folytassuk tehát, amibe belefogtunk. A király, amint meghallotta, hogy a törökök csapatai már átkeltek a Száván, attól tartott, hogy az átkelés után nyomban a Dráva partjaira és a fent említett Eszék városa alá sietnek annak elfoglalására. Eltökélte tehát, hogy azt a helyet erősségül megtartja. Rábízta ezt a dolgot a palatinus grófra^*, aki ekkor nem messze a Drávától, fivére várában tartózkodott. Noha igen fájt a lába, evvel az üggyel mégis nyomban serényen törődött, azonban azok, akiknek megparancsolta, hogy odajöjjenek, vagy csapataikat küldjék el, a parancsot késedelmesebben teljesítették, mint illett volna, a nádor így hasztalan akarta végrehajtani azt, amibe belefogott, s ezért Budára ment a királyhoz. Itt bevádolta azok nemtörődömségét, akik nem akartak megjelenni előtte, majd a királynál is maradt mint az ellenséggel szembeinduló királyi had kísérete.

Ugyanezen időben körülbelül a király titkos követ útján valakitől megtudta^*, aki az ellenség terveit és dolgai állását igen jól kikémleltette, hogy legokosabb volna, ha az erdélyi vajda az oláhországi vajdával egyetemben hátba támadná a mit sem sejtő ellenséget (a király ugyanis meg volt győződve a vajda iránta való hűségéről). Vagy pedig, míg az egyenesen a királlyal készül szembeszállani, ők egyesült erővel rohanják meg Thráciát, ahonnan minden katonai erőt kivontak, és így az fog bekövetkezni, hogy vagy szívében verik tönkre az ellenséget, vagy legalábbis eltérítik szándékától, és rákényszerítik, hogy saját országának védelmére siessen. Ez a tanács először gyanúsnak tűnt fel nem egy oknál fogva, melyeket fölemlíteni hosszú lenne. De aztán közölték az esztergomi prímással, s mert ő is helyeselte a tervet, megparancsolták Erdély vajdájának Batthyányi Orbán által, akit akkor véletlenül Moldvába küldtek, hogy mint aki jobban ismeri a helyzetet, azt cselekedje, amit inkább az állam érdekében valónak fog találni. Ha úgy találja hasznosabbnak, a saját és Erdély erejét a román vajdával együtt fordítsa ama vidék ellen. Ez a körülmény lehetett aztán nagyrészt az oka annak, hogy a vajda nem tudott megjelenni a csata idejére.

Mikor már ezekről szó esett, nemcsak itt volt, de el is múlott a tolnai gyülekezésre kitűzött idő, és még senkiről sem hallatszott, hogy odaérkezett volna. Úgy látszott, mintha mindenki csak a királyt figyelné, mintha nem akarnának addig Tolnára menni, míg meg nem hallják, hogy ott a király. Közben napról napra erősödtek a hírek a török további előrehaladásáról, végül megtudták, hogy már át is kelt a Száván, néhány útjába eső várat földúlt, Péterváradot ostromolja, és már hevesen szorongatja a várat szárazon és vízen (mivel a város nemigen volt megerősítve).

Ekkor végre a király, noha sem Csehországból, sem máshonnan mindaddig semmit sem kapott, és csak igen csekély számú csapatai voltak, mégis, nehogy úgy lássék, mintha ekkora országos veszedelemben valamit is elmulasztott volna, ami rajta állott, július 24-én Budáról kicsiny kísérettel kivonult, hogy a Duna partja mellett lassan Tolna felé haladjon. Közben abban bízott, hogy mások is csatlakozni fognak hozzá. Kevéssel a király ezen Budáról való eltávozása előtt somlyói Báthory Istvánt az erdélyi vajdához küldték, hogy hagyja meg neki, miszerint minden más tervet félretéve, összes csapataival siessen a királyhoz, mivel az ellenség jelenléte már csak ezt követeli. Amikor a király Budáról kivonult, avval együtt, ami Mária királynéé és az esztergomi érseké volt, lovas és gyalogos katonája volt neki körülbelül háromezer.

Azon a napon, mikor Budáról eltávoztunk, Sárkány Ambrus városon kívüli jószágához érkeztünk, két mérföldnyire Budától. Érdnek hívják ezt a helyet. Itt a királynak hirtelen betegségben elpusztult az a lova, melyet valamennyi közül a legjobban kedvelt, mert a legkiválóbb volt. Hihetetlenül bántotta ez, sokan pedig rossz előjelnek tekintették. Várt itt a király jó néhány napig, de senki sem csatlakozott hozzá. Erre ugyanazzal a kis sereggel, amellyel odaérkezett, továbbment a szomszéd faluig, Ercsiig. Itt is sok napot töltött el hasztalan, de csak Báthory András csatlakozott hozzá akkor az előkelők közül nem megvetendő számú csapatokkal. A Duna partja mellett Penteléig mentünk, arra a helyre, amely olyan régi, hogy mint Eszékről is említettük, valamilyen római település romjait őrzi. Itt várt ránk az erdélyi vajda izenetével Bácsy György. Az izenet lényege a következő volt: a vajda kétségben van afelől, mit kell tennie, a különféle utasítások miatt, melyek hozzá ama napokban küldettek. Először is érkeztek hozzá királyi levelek, majd többszörönte hírnökök is (köztük Vingárti Horváth Gáspár, a királyi étekfogómester is), akik mind a királyhoz szólították. Aztán jött hozzá Batthyányi Orbán valami olyasféle tervezettel, hogy az ellenséget a román vajdával együtt támadják hátba, legutoljára pedig hozzáérkezett somlyói Báthory István, aki ismét az előbbi parancsot ismételte meg, viszont nem vonta vissza kereken azokat sem, amelyeket Batthyányi adott tudtára, és hát így most nem tudja, mit kell tennie a sok változó terv közül, mi az, amit végre kell hajtania. Ő mindenre kész, amit a királyi felség parancsol. Előtte az a terv látszik a leghasznosabbnak, mely őt a királyhoz rendeli. Késő van már arra, hogy hátba támadják a törököt: egyrészt igen veszedelmes, másrészt sokkal nehezebb is volna végrehajtani, mint azelőtt, még ha nagyon jól ütne is ki. Mert már a román vajdát, akivel neki ezt végrehajtani kellene, arra kényszerítenék, hogy a török császár udvarába küldje egyetlen fiát túszként.

Miután a király Bácsy Györgytől ezeket megtudta, reggel Földvárra indult (így hívják a Duna ugyanazon oldatán elterülő városkát) onnan, ahol Bácsy kifejtette ura izenetét. Majd behívta Györgyöt az államtanácsba, és meghagyta neki, hogy éjjel-nappal, amennyire csak tud, siessen a vajdához: a király megfelelőnek találja a vajda tervét. Ha egyszer az ellenfél átlépte az ország határát, és szembeközeledik, akkor ez a szokás járja! Tehát minden más szándékot és tervet félretéve siessen a vajda a királyhoz valamennyi erdélyi vagy egyéb csapattal, amellyel a király táborába jöttében találkozik, és akit csak tud, vonjon mindenkit a király táborába, nemcsak a nemeseket és katonákat, de még a parasztokat is. Levelek íródnak az erdélyiekhez, levelek ama tartomány püspökéhez, Gosztonyi Jánoshoz, a királyné kancellárjához, levelek magához a vajdához, mégpedig olyanok (György tanácsára, aki azt mondotta, az ura óhajtotta így), hogy azokat másoknak is megmutathassa, hogy könnyebben mozduljanak tőlük. Éppen ezért a szokottnál szigorúbb hangon voltak írva, és különbeni hűtlenség vádja alatt utasították a vajdát, hogy éjjelt-nappalt egybevéve siessen a királyhoz. Hogy e dolog könnyebben és gyorsabban intéződjék, Bácsy György mellé adták Statilius Jánost, egy éles eszű, gyors felfogású, nem csekély irodalmi műveltségű embert, aki Beriszló Péter veszprémi püspök és mártoni bánnak, e békés és háborús teendőkben egyformán hírneves férfiúnak nővérétől való unokaöccse volt. A többiek még nem távoztak el a király mellől, mikor megjött a baljós hír: Pétervárad az ellenség kezére került. A mieink éjjel-nappal bátran védelmezték, de már majdnem valamennyi védője elesett, a falait pedig, melyek igen régiek, s ezért nem éppen jó állapotban övezték a várat, a sűrűn aláhulló gyújtólövegek döntötték a földre. Az ellenség most tehát szárazon és vízen siet a többi, szomszédos vár felé, különösen pedig Újlak alá, hogy megvívja.

A király megdöbbent erre a hírre, és csak annál jobban siettette azokat, akiket a vajdához küldött, ezenfelül leveleket íratott mindenfelé. Követeket küldött György szepesi grófhoz, aki állítólag Székesfejérvártól nem messze állt ötezer emberrel; Batthyányi Ferenchez, a horvát bánhoz, Kristóf grófhoz, akiről az a hír járta, hogy már otthagyta Ferdinándot, és Horvátországba érkezett az apjához. Csak fegyvert, lovat és házi katonaságát veszi magához, hogy jobban fölszerelve menjen a királyhoz. Ezenkívül Macedóniai Lászlót sebesen a királynéhoz küldik, és kérik tőle, hogy Ferdinánd bátyját, vagy annak távollétében Ausztria elöljáróit sürgesse meg a régen megígért segítség dolgában. Amint csak lehet, küldjék meg a királynak, legfőképpen pedig az ágyúkat. Azt hallottuk ugyanis, hogy az ellenség igen jól fel van velük szerelve, mi azonban nem nagyon voltunk. Aztán még, hogy a királyné sürgesse meg a cseheket is azoknak a cseh csapatoknak a dolgában, akiknek a megfogadására a saját magánpénztárából adott pénzt egy főnemesnek, a morva Mezerickynek. Levelekkel sürgették Nádasdy Tamást, akit Ferdinándhoz küldtek, hogy kitartóan kérje, mondja el neki az ország, a király végveszedelmét, főként Pétervárad elestét, nehogy a főherceg, akit a királyhoz rokoni kötelék és még a közös veszedelemből fakadó kapcsolat is fűz, elhagyja a királyt ekkora bajban. Ugyancsak utasítják Nádasdyt, járjon el a birodalom többi fejedelménél is, akik ebben az időben, mint fentebb mondottuk, Speyerben voltak birodalmi gyűlésen.

Közben Tomori Pál^* még Pétervárad megvívása előtt, mivel csupán kétezer katona volt vele, őrült vakmerőségnek vélte, ha ekkora ellenséges tömeggel szembeszáll: tehát mintegy ezer gyalogost és kevés lovast hagyott hátra a várban. Ezekről már mondottuk, hogy a vár védelmében az ellenség kezétől elestek; ő azonban átment a Duna túlsó felére, és itt, amennyire csak tudta, szárazon és vízen késleltette az ellenség gyors előrenyomulását. A Dunán is volt ugyanis hajóhada abból a fajtából, melyet mi naszádnak nevezünk, s ezek nem is voltak éppen kevesen, csakhogy az ellenséghez viszonyítva távolról sem elegen.

A király meghallva Pétervárad elestét, a Duna partja mellett a föntebb mondott helyről Paksra, majd itt két napot időzve éppen Üdvözítőnk^* színeváltozásának napján Tolnára érkezett, már valamelyest megnövekedett sereggel: mikor Tolnára bevonult, négyezer vagy valamivel több lovasa volt. A Tolnára bevonuló király elébe jött, avval a pár emberrel együtt, akik ott már összegyülekeztek, a nádorispán. Őt még a második táborhelyről (mely, mint említettük, Ercsiben volt) Tolnára küldték előre. Amint a király Tolnára megérkezett, Innenső- és Túlsó-Magyarországnak majdnem minden tartományából (mi vármegyének mondjuk) nagy számban kezdtek gyülekezni. Hozzáérkezett György, szepesi gróf háromszáz vagy valamivel több könnyű- és nehézlovassággal és kb. tizenkétezer gyalogossal. Megjelent a karthágói Cyprusi Hannibál is ezerháromszáz lovassal, melyeket pápai pénzen fogadtak fel, és még más pápai gyalogság is érkezett, melyek mind egybegyűjtve négyezer gyalogosra volnának tehetők, és igen jól felszerelve mind fegyver, mind katonaanyag dolgában. Köztük volt Gvnoienszky Leonárd, a lengyel származású igen kiváló tábormester, akit külön e célra fogadtak zsoldba: ezerötszáz lengyelt vezetett, és ez a gyalogság a többit messze fölülmúlta minden dologban, amiért a katonák e nemét ajánlatosnak tartják. Ugyanezen időben sokan megérkeztek a püspökök közül is: Várdai Pál egri, Perényi Ferenc váradi és még más püspökök is és világiak is.

Míg Tolnán voltunk, zsúfolt üléseken vitatkoztak majdnem naponta a király további előrehaladásáról és most immár a drávai átkelés megakadályozásáról. Mert minthogy a Száva vonala és Pétervárad is elesett, a török pedig az összes várakat elfoglalta egészen a Dunáig, Újlakot is a hatalmába kerítve, állítólag már Eszék felé közeledett. Újból kijelölik, ki siessen a drávai átkelőhelyhez, hogy az ellenség előtt hatalmába kerítse. Ismét a nádorispánt küldték, mint előbb. A főurak közül többeket melléje rendeltek, hogy kísérjék csapataikkal. De voltak közülük néhányan, akik a királyi parancsot vonakodtak teljesíteni, és a főurak szokásaival és kiváltságaival hozakodtak elő, miszerint csak királyi zászló alatt kötelesek harcolni. Végül is ezt a dolgot is elmulasztották, mármint a Dráva védelmét.

A nádor azonban, noha ugyanaz a betegség kínozta, amelyik régen, semmi fáradságot sem kímélt. Mikor Mohácsig lement, a többiek, akiket vele küldtek, nem akarták követni, kiváltságaikra hivatkozva, mint említettük. A király a zsúfolt tanácsülésén, ahol erről szó esett, hirtelen haragra gerjedt: „Látom már – így szólt –, hogy itt mindenki az én fejem árán keres mentséget és menekvést a saját feje számára!” (Úgy mondjuk el a király szavait, ahogy elhangzottak.) „Én a magam személyét és fejemet azért vittem bele ebbe a veszedelembe, hogy a királyság és a ti menekvéstek érdekében a szerencse minden forgandóságának alávessem. Tehát nehogy valaki gyávaságára bármily mentséget mondhasson védelmül az én fejemmel takarózva, és hogy senki ne vádolhasson semmivel: én fogok menni, Isten engem úgy segéljen, holnap veletek saját személyemben oda, ahová mások nélkülem menni nem akarnak!” Így beszélt! sokan megtapsolták, és valamennyien csodálták, akik csak ott voltak. Azonnal megfúvatta a kürtöket, mellyel a másnapi indulót meghirdette, hasztalan próbálták lebeszélni egyesek, akik tudatában voltak annak, micsoda veszély származhatik abból, ha így nekiindulunk. Eltávoztunk tehát másnap Tolnáról Szekszárdra a Szűz mennybemenetelét megelőző napon, majd két táborban Bátára érkeztünk. Mivel az ellenség óráról órára jobban közeledett, előreküldtek embereket, hogy az imitt-amott a falvakban széjjelszóródott hadsereget összetereljék, és Bátaszékre gyűjtsék egybe. Elküldték a boszniai püspököt, Palinay Györgyöt, e jogtudományokban jártas és feddhetetlen életű férfiút, hogy Tomori Pált^* is ugyanoda hívja. Mikor tehát Bátaszéken egybegyülekeztek, az idő sürgetett, hogy valakit fővezérként a hadsereg élére állítsanak (mert úgy látszott, nagy baj és kár volt ezt eddig a napig halogatni). A király mindenkit külön titkon kifaggatott, s minthogy úgy látta, hogy túlnyomó részben a Barát felé hajlanak, őt nevezte ki fővezérnek Györggyel, a szepesi gróffal, a vajda testvérével együtt. Azonban nem mindenki helyeselte a vezérek kiválasztását, különösen nem a Barátét, sőt voltak, akik elég nehezen nyugodtak bele. Mégis utána azt láttuk, hogy valamennyien a legteljesebb mértékben engedelmeskedtek parancsának. Tomori azonban, midőn látta, mi a király szándéka vele, hogy teljesen rá akarják bízni a hadvezetés gondját, sokáig, hosszasan küzdött ellene majd voltaképpeni hivatását, majd tapasztalatlanságát hozta fel, meg azt, hogy ekkora felelősség viselésére alkalmatlan: mondogatta, hogy van ő királyi felségének sok híres embere, főúri rangú, világi, akiket ez a megbízatás sokkal inkább megilletne, előhozta a jelenlevő nádorispánt, a távollevő vajdát, akik mindketten gyakorlottak a nagy hadi vállalatokban, és mindenki másnál, aki csak van Magyarországon, tapasztaltabbak: de még a fiatal Szondyak is, van bennük ész, és a hadi szolgálatban nála sokkal kiválóbbak. Ő maga teljesen alkalmatlan ekkora terhet viselni, hiszen ő ekkora csatát, amilyen most a királyi felségre vár, még csak nem is látott soha! Semmiképpen el nem fogadhatja ezt a terhet, még ha a király a fejét vágatja le érte, akkor se! Ilyen s egyéb dolgokat emlegetett gyakran nyíltan is, meg a királlyal folytatott titkos beszélgetések alkalmával is, de hasztalanul, a király megmásíthatatlanul őt nevezi ki fővezérnek. Melléje adja György grófot, mint említettük, aki azonban maga is sokáig makacsul köszönte ezt a tisztséget, s végül csak úgy egyezett bele, ha neki senki más nem lesz a társa, csak Pál barát (így mondogatta), és ha szabad lesz neki erről a tisztségről azonnal lemondani, amint a bátyja megérkezik. Ezt szívesen helyben is hagyták, mivel már régen ezelőtt határozatba ment, hogy Tomori Pállal^* és Kristóf gróffal együtt a vajda legyen e háború vezére, mivel Salm Miklós gróf betegségére való hivatkozással kimentette magát. Ezeket így elintézvén, a vezérek Mohács mellé utaztak a haditábor helyére.

Ez a város a pécsi püspökséghez tartozott Bátaszék és a Dráva folyó torkolata között, a Duna partja mellett. A Duna valamivel Bátaszék fölött két mederbe oszlik: a nagyobbik meder Túlsó-Magyarországot hasítja, sík mezei területet, a kisebbik Bátaszéket és Mohácsot mossa, majd mindkét ág Mohács alatt összeömlik, és így szigetet alkot. Mohács elég híres falu vagy mezőváros, körülötte minden irányban nagy kiterjedésű síkság van, melyet semmilyen domb, semmilyen erdő nem tör meg. Nyugatra fekszik tőle Pécs városa, mely e végromlás előtt, mint említettük, elég híres volt. Északra van tőle az említett Bátaszék, keletre pedig az a bizonyos kisebbik Duna-meder, délre négy vagy még több mérföldnyire van a Dráva folyó. Mohács és e között részben szőlődombok vannak, részben ingoványos vidékek: ugyancsak ezen a területen Mohácstól nem messze valamiféle víz is van, melyet inkább mocsárnak, mint tónak vagy folyónak lehet nevezni, a lakosság Krassónak^* hívja. Ezen a vízen túl volt Tomorinak öt- vagy hatezer lovasa táborban részben azokból, akik eleitől fogva vele voltak, részben azokból, akik utána érkeztek Perényi Péterrel és másokkal. Ezeket a király parancsára a Duna túlsó oldaláról az innensőre vezényelte volt, hogy a királyi sereghez csatlakozzanak. Ők tehát a társvezérrel együtt Mohács közelében tábort ütöttek, és Gvnoienszky Leonárddal szorgosan bejárták, és kijelölték kinek-kinek a helyét. Majd ő maga ismét visszatért övéihez, akik ama vízen túl táboroztak Perényi Péterrel együtt, hogy amennyiben rá tudja venni, őket is magával vigye a király táborába. Amikor azonban odaért, és a katonákat és csapatkapitányokat összehíva, a király és a maga szándékát a táborban leendő visszatérésről kifejtette, a katonák valamennyien zajongni kezdtek és méltatlankodni, hogy őket az ellenség közeléből hátravonultatják, mikor pedig szembe kellene szállni vele, és férfi módra derekasan megharcolni. Ehelyett menekülés, nem pedig harc jár a fejükben. Azok a főurak, akik a királynak ezt tanácsolják, pihenéshez, ernyedt életmódhoz szoktak. Bár jönne a király, és támadna velük az ellenségre: kezükben volna a győzelem! Kikémlelték, hogy az ellenségnek tömérdek embere és ágyúja van, de mégis gyönge és erőtlen a hadserege: alig minden tizedik vagy huszadik embernek van valami dárdája, amivel kárt tehet valakiben. Megbizonyosodtak arról – mondották –, hogy azok a hajdani vitéz és győzhetetlen török csapatok egyrészt Belgrád alatt, másrészt Rhodi ostrománál^* elestek. Úgy cselekedjék az ő bátor fővezérük társával egyetemben, mint ahogy vitéz vezérekhez illik, s minden jól fog menni. Ragadja ki a királyt és minden vitéz katonát abból a tehetetlen papi és csatakerülő népségből, akik még a királyt is megrontják, és elasszonyosítják a maguk gyáva szokásaival és tanácsaival, pedig neki helyén volna a bátorsága és az ereje. De ebből a kiváló ifjúból magukhoz hasonlót akarnak faragni. Míg ebben a táborban ezekről tanácskoznak, Mohács előtt már mindenki elfoglalta táborhelyét, és a sátrakban tanyázott.

A király mindeddig kicsiny kísérettel Macedoniai Lászlónál Újhelyen volt, mely Bátaszék és Mohács között van, nem kis veszélyben forogva, ha a nem éppen messze tanyázó ellenség észrevette volna, milyen kevesen vannak a király körül. De a sors más időpontot szánt a király végzetéül, amikor sokkal dicsőségesebben, a hazáért eshetett el. Közben a táborból hirtelen késő éjjel az alvó királyhoz siet Podmaniczki Mihály. A főurak küldték, s mint biztos dolgot jelentette, hogy a török császár már csapatai legnagyobb részével átkelt a Dráván, és a többi is a legnagyobb sietséggel van átkelőben: a csatát most már semmi módon nem halogathatják tovább. Kérik tehát a főurak a királyi felséget, késedelem nélkül jöjjön hozzájuk a táborba, hogy az ellenséggel megvívandó csatáról tanácskozzanak.

A király, amint megtudta, amit Podmaniczky hírül adott, összehívta azt a pár tanácsadóját, aki vele volt, és meghányták-vetették, mi a teendő e hirtelen válságos helyzetben? Eszébe jutott a királynak az erdélyi vajda és Kristóf gróf tanácsa, akik mindketten imént távozott követeik útján kárhoztatták azok elhatározását, akik a királyt időnek előtte ennyire közel vitték az ellenséghez. A királynak vagy Budán kellett volna várakoznia, vagy valamely más, az ellenségtől távolabb eső helyen vesztegelnie, míg az ország teljes hadiereje és a segítség egybegyűlt volna. Intették a királyt, hogy legalább az ő megérkezésük előtt ne csapjon össze az ellenséggel. Azt is hírül adta a vajda Johannes Statilius által, hogy ő Erdélyből mind számban, mind katonai erő dolgában olyan kiváló csapatokat hoz magával, hogy a király egy igen szép győzelem reményét is fektetheti beléjük. Viszont az is eszébe ötlött a királynak, és szeme előtt lebegett, amit a főurak tanácsa jelentett neki: ha nem enged nekik, és valami szerencsétlenség történik, különösen minthogy az ellenség ennyire közel van, és a katonák égnek a küzdelem vágyától, minden elügyetlenkedett dolgot, minden elszalasztott alkalmat az ő rovására fognak írni.

E gondok miatt tépelődve elhatározta, hogy megkísérli rávenni a főurakat arra, hogy legalább a vajda és Kristóf gróf jövetelét várják be, a tábort pedig közben, ha az ellenség miatt sürgős lenne, biztonságosabb vidékre helyezzék át. Tehát a táborba küldte a kancellárt, aki a király mellett volt, majdnem ugyanabban az éji órában, mikor Podmaniczky odaérkezett, hogy vegye rá az országnagyokat a csata elhalasztására, de legfőképpen a háború vezéreit, valamint az esztergomi érseket és a nádorispánt, mert nem volt ismeretlen előtte, hogy a többi főúr, valamint a tömeg az ő szavukon csüng. Meghagyta a kancellárnak hogy mondja el mindazt, amit a vajda és Kristóf gróf a királynak üzent: magyarázza meg nekik, milyen biztos pusztulás fenyegetné az országot, ha a király annyi főúrral, Magyarország annyi nemesével, a katonák színe-virágával ilyen nyilvánvaló veszedelembe rohanna. Mert ha bekövetkezne az, amitől nagyon is lehet tartani, összehasonlítva a nagyszámú ellenséget s annak felszerelését a saját csekély erejükkel, szóval ha a király elesne, mi lenne azután? Ki tudja az ellenséget feltartóztatni? Vagy megakadályozni, hogy egész Magyarországot olcsón elfoglalja? Meg azt is elmondta, hogy talán sokkal hasznosabb volna, ha a hadsereget valami biztonságosabb helyre vezényelnék, míg a többiek megérkeznek, míg a vajda az erdélyiekkel, a bán a szlávokkal, Kristóf Horvátországból, a csehek a morvákkal és a sziléziaiakkal, aztán esetleg még más csapatok is megérkeznek. Akárha meghátrálnának valamelyest, ha már az ellenség erre kényszerít: kisebb csapás éri Magyarországot, még ha a török egész Pozsonyig bejárja is, és tűzzel-vassal feldúlja, mint ha ilyen hadsereg, amelyben a király, valamint annyi főúr, nemes és vitéz van együtt, egyetlen csatában elpusztul. Mert ha ők elvesznek, mi reménye marad az országnak? Viszont ha a király, annyi főúr és ilyen katonaság épen marad, minden könnyebb lesz, különösen mivel a király rokoni viszonyban van mindenfelé, majdnem az egész keresztény világgal.

A kancellár mindezeket, ahogy neki meghagyták, elmondotta; először még az éjjel külön mindegyik főúrhoz odament, majd az egész gyülekezet elé terjesztette, de nem ment velük többre, mintha semmilyen izenetet sem hozott volna: részben valamennyien annyira áhítoztak a küzdelemre a győzelem hiú reményében, részben féltek halogatni a csatát, mert látták, hogy a katonákat eltölti a harci vágy. Így hát a király hajnalban a táborba jött. De mivel Budáról még nem érkeztek meg azok a hajók, melyek a sátrát és az egyéb, néki szükséges holmit hozták, a püspök házába ment lakni, mely a város mellett volt.

Még egyszer itt is meg akarta kísérelni, amit kevéssel előbb a kancellár hasztalanul próbált. A királyhoz hívták tehát minden rendnek és nemzetnek a képviselőit, sőt sokáig itt voltak számosan a katonák rendjéből is, még a csehek és morvák közül is, akik már előre megérkeztek. Sokáig tanácskoztak a gyűléssel és a katonai renddel, hogy mit kell tenniük. Ugyanis mindeddig senki sem volt még jelen azok közül, akiket Erdélyből, Szlavóniából, Horvátországból, Csehországból, Németországból vártak, mert hiszen biztosan remélhették, hogy rövid időn belül megjönnek, viszont az ellenség ott volt a közelben, legföljebb két mérföldnyire a királyi tábortól, s talán nem is engedi semmiképpen, hogy a csata elhalasztódjék. Ki mit tanácsol tehát a királynak, mit kell tennie, helyezzék el máshová a tábort, hogy elhalaszthassák a csatát, míg megjönnek azok, akikre várnak? Vagy mérjék össze hadiszerencséjüket az ellenséggel?

A tanácskozásokon jelen volt Tomori Pál^* is, akit az éjjel emiatt hívták oda. Ő láthatólag nem idegenkedett attól, hogy csatába bocsátkozzanak az ellenséggel. A király elcsodálkozott, hogy honnan meríti a bátorságát, és az egész gyűlés előtt megkérdeztette – már csak azért is, hogy szándékától eltérítse – először a saját, azután az ellenség száma felől. Tudta a király, hogy ő mindenki másnál inkább tisztában van evvel a sok kém és szökevény révén, aki állandóan jön hozzá. Az első kérdésre azt felelte, hogy mind a királyi táborban, mind a magáéban (mert mint mondottuk fentebb széjjel voltak válva) véleménye szerint nincs több húszezer fegyveresnél. Biztos forrásból tudja, hogy az ellenség táborában viszont – mondotta – körülbelül háromszázezer ember van. S mivel ez a körülmény: a mieinknek az ellenséghez viszonyított óriási hátránya mindenkit megdöbbentett, sietve hozzáfűzte hogy azért nem kell nagyon tartani tőlük, mert ez a sokaság nagyrészt tehetetlen és nem harcképes. Erre a király újból sürgetve megkérdezte, mit gondol, az ellenségből hány ezer a harcra kész, a válogatott katonaság? Azt felelte, hogy hetvenezer. Ez a szám is nyilvánvalóan sokszorosan felülmúlta a mi hadseregünkét, különösen mikor megmondta, hogy csak a nagyobb ágyúfajtából is több mint háromszáz van nekik. Mégis hosszasan, sokat tanácskoztak, és a Barát tanácsára is, meg már önmaguktól is majdnem mindenki a csata mellett határozott lelkében egy-két kivétellel, akik valami oktalan félelemből nem merték nyíltán bevallani, amit gondoltak.

Ekkor hirtelen e tanácskozások kellős közepén küldöttek érkeztek a többi táborokból. Amint bebocsátották őket a haditanácsba, elmondották, hogy ők izenetet hoztak a király és az országtanács számára azoktól, akik a többi táborokban voltak. Először egyedül a királlyal beszéltek ilyenformán titokban bezárkózva, majd a királlyal együtt kijöttek, és nyomatékosan figyelmeztették a tanácsot küldőik nevében, nehogy a királyt az ellenséggel való összecsapásról lebeszéljék: ők alaposan kikémlelték az ellenfél hadierejét, és noha az nagyon számottevő, mégis a győzelem az ő kezükben van, csak ki kell használni a jó szerencsét, amit Isten nekik nyújt. Jöjjenek csak hozzájuk a királlyal, és a tábort egyesítsék Isten segítségével az ő táborukkal, mely közelebb van az ellenséghez, és alkalmasabb a támadásra. Ha pedig valami mást igyekeznének a királynak tanácsolni, halál vár reájuk – mondották –, mert ők akkor az ellenségtől elfordulva ránk törnek, ha táborunkat az övékéhez mielőbb el nem indítjuk. Mikor a haditanács közepén a király előtt ezeket elmondották, még akik okosabban gondolkoztak is, megijedve e zordon fenyegetéstől, a csata mellett döntöttek.

Semmi remény nem maradt, hogy akár a vajda, akár Kristóf, akár a csehek megérkezhessenek a csata idejére. Csak a horvát bán, Batthyányi Ferenc, aki Pécstől nem messze volt a szlavón csapatokkal, nyújtott reményt, hogy két vagy három napon belül megjelenik, ami aztán így is lett.

Voltak, akik a tanácsülés szétoszlása után nagyon átkozták a csata tervét, melybe ilyen fejvesztetten szándékoztak belefogni, többek között Perényi Ferenc is, a váradi püspök, aki tréfás kedélyű ifjú volt, és olyan biztos irállyal rendelkezett, hogy a mieink közül talán Zalaházi Tamás veszprémi püspökön kívül senkit sem mondhatnék előbbre valónak. Hát még ha annyi gondot fordított volna szelleme kiművelésére, amennyit a henyélésre és azokra a dolgokra, amikkel az előkelőbb ifjak a saját és a haza nagy kárára az időt legtöbbnyire agyonütni szokták! Ugyanis, mintha előre tudta volna, ami azután bekövetkezett, mindazok megdöbbenésére, akik ott voltak, azt mondta a királynak: azt a napot, amikor majd megvívják a csatát Tomori Pál^* barát vezetésével (mivel hogy így határoztak), a Krisztus vallásáért megölt húszezer magyar mártír emlékének kell szentelni!! (Akkor még nem haladta még a hadsereg ezt a számot.) És hogy majd az ő úgynevezett kanonizációjuk ügyében a kancellárt kell az örök városba küldeni, ha ugyan életben marad, mivel a pápa és a szentatyák jól ismerik őt római követjárásai korából. Bárcsak ne az igazat jövendölte volna ebben a dologban!

De talán lesznek, akik vádolni fogják a mieink merényét, amiért ilyen mohón követelték a csatát, és majd vakmerőségnek, előre nem látásnak fogják mondani. Úgy látom egyébként, hogy ez most sem áll távol tőlünk, azonban nem tudják, hogy sok oka volt annak, ami még a legelővigyázatosabbakat és a fővezéreket is könnyen magával ragadta. Mindenekelőtt valami csodálatos, hihetetlen, majdnem végzetes sóvárgása a küzdelemnek a katonákban, és az, hogy valamennyien kétség nélkül, bizton hittek a győzelemben. Ehhez járult még, hogy Tomori Pál^* titokban számított az ellenséges sereg nagy részére, főleg azokra, akik vagy maguk is keresztények voltak, vagy keresztény szülőktől származtak, és akik az ellenségnél az ágyúkat kezelték: részben németek, részben olaszok. Meg azután nem látszott biztonságosnak elvonulni, mikor az ellenség annyira közel van, különösen azért, mivel gyors lovaikkal mire sem voltak hajlamosabbak és készebbek, mint arra, hogy üldözzék a visszavonulókat. Így hát a csata mellett döntöttek!

Nekifogtak tehát a csata előkészületeinek. Mindenekelőtt Tomori átment a saját táborába, mely, mint mondottuk, mellettünk volt. Itt nagy nehezen elérte övéinél, hogy valamelyest hátrább vonuljanak, és eltűrjék, hogy a királyi sereggel egyesüljenek. Így a következő napon a mi táborunk és a kb. fél mérföldre levő másik tábor Mohács alatt egyesült, azonban mégis olyanformán, hogy még ott sem keveredtek a mieink azokkal, hanem hagytak egy kis helyet a mi és az ő táboruk között. Ugyanekkor érkeztek meg Budáról a hajók nagyobb és kisebb ágyúkkal meg puskaporral és még más, csatához való alkalmatossággal megrakodva: kilenc darab Bécsből küldött hadigépet is hoztak. Megérkezett Thurzó Elek kb. kétszáz gyalogosa jó néhány hadigéppel. Ő maga ugyanis a veszprémi püspökkel Budán maradt a királyné mellett. Ezt a kettőt jelölték ki őrizetére és majdan menekülésének társaivá. Mind a mai napig meg is maradtak a királyné kíséretében. A horvát bán is megjelent azon a vasárnapon, mely a csatát megelőzte, igen szépen felszerelt csapatokkal, kb. háromezer lovassal és nem egészen ugyanannyi gyalogossal. Vele jöttek Tahy János, Bánfi János és még sokan Szlavónia főurai közül. A következő napon reggel, mikor már a király is készülődött (mert úgy tartották, azon a napon fog az ellenség csatába bocsátkozni), jött meg Erdődi Simon zágrábi püspök a testvérével, Erdődi Péterrel és hétszáznál több lovassal, ló és felszerelés dolgában kellőképpen ellátva. Majdnem ugyanabban a pillanatban jött meg Aczél István kb. háromszáz lovassal, akiket Bornemisza János küldött a király segítségére jó néhány ezer arannyal egyetemben: az atya utolsó ajándéka volt ez nevelt gyermekének. Ugyanazon a napon estefelé megjött Szerecsen János, több mint kétezer gyalogost hozott magával azokból a Dráva menti lakosokból, akiket kitűnő íjászoknak tartanak, részben saját embereiből, részben a pécsi káptalan birtokairól toborozták őket. Még többen is jöttek ez alatt a három nap alatt, főleg akik közel laktak: így Móré Fülöp, a pécsi püspök és fivére, Móré László. Huszonnégy- vagy huszonötezren voltak, mivel a naszádosok csapatait, amelyek szintén ott voltak, nem vetették harcba ennél a csatánál.

Közben a török császár a maga nagyszámú, háromszázezer főnyi hatalmas seregével csak két mérföldnyire volt tőlük. Mikor mind együtt voltak, még három nap múlott el a csata előtt részben előcsatározásokkal, ami gyakran megesett, és mindig az ellenségnek okozott több kárt, részben tanácskozások közepette, hogy mi módon és hol csapjanak össze az ellenséggel, milyen rendben álljon fel a csatasor, hol legyen a király helye a csatasorban, hová tegyék a lovasokat, a gyalogosokat, az ágyúkat, amikből nyolcvan darabunk volt, és még csak nem is lehetett őket összemérni az ellenségéivel.

Még előtte sokat vitatkoztak a király személyéről: voltak, akik úgy gondolták, álljon néhány válogatott emberével a csatán kívül; de látható volt, hogy ezt a sereg semmiképpen nem fogja megengedni, mert azt akarják, hogy mint az szokásban volt, vegyen részt a csatában. Tehát azzal a gondolattal is foglalkoztak, hogy a király helyett más valaki öltse fel a királyi fegyverzetet. De nyilvánvalóan nem tehették ezt sem anélkül, hogy a hadsereg szörnyen föl ne háborodjék, és meg ne döbbenjen. Végül elhatározták, hogy mivel a csata elég kétes kimenetelűnek látszik, a király mellett legyenek őrizők, akik, ha valami komolyabb baj történne, illetve a csatasor úgy meginogna, hogy semmi remény nem lenne helyreállítására, a királyt a csatából kiragadva elvezessék. Ezt a feladatot Ráskai Gáspárra, Török Bálintra és Kálnay Jánosra bízták, e három kiváló és a királynak ellentmondás nélkül való, igen hű emberére. Erre a célra gyors lovakat állítottak rendelkezésükre, hogy a király menekülés közben használhassa őket.

De hogy a csatarend felállításának kérdésére visszatérjünk, nem kevesen, s köztük Gvnoienszky Leonárd is, igen tanácsosnak vélték, ha a csatasorokat szekérrel veszik körül, melyeknek a király bővében volt, és e megerősített kerítés mögül vívnák meg a harcot. Úgy mondották, így az ellenség nem kerítheti be őket olyan könnyen, amitől nagyon is tartani lehetett. Ezt az elhelyezést helyeselték Radics, Bosics és Bakics Pál. Ez utóbbi közülük azt állította, hogy három olyan ütközetben vett már részt, ahol Szolimán^* is jelen volt. Tehát egyenkénti szavazással ezt a véleményt fogadták el. A gondját Gvnoienszkyre bízták, és még néhány más emberre, csakhogy későbben, mint kellett volna, azon nap előestéjén, mikor csatába mentek az ellenséggel. Így hát ez a dolog is elmaradt, mint annyi más.

A csata rendje azon a napon, amikor a csata volt (augusztus hónap 29-e, Keresztelő János fővételének a napja), a következőképpen alakult azok rendelkezéséből, akiket föntebb megneveztünk: amennyire csak lehetett, szélesen álltak fel azzal a céllal, hogy az ellenség ne foghasson körül bennünket. Ezután az egész hadsereget két csapatba osztották. Az első csapatban a hadvezérek nem álltak kijelölt helyen, hanem úgy, ahogy a helyzet követelte: a jobbszárnyon a horvát bán Tahy Jánossal; a balszárnyat, melyet az erdélyi vajdának szántak, ha jelen tudott volna lenni, Perényi Péter vezette. Ebben az első csapatban sok főúr volt, köztük Pálóczi Antal, Homonnay Ferenc, Perényi Gábor, Szécsi Tamás, Báthory András, Czibak Imre és még többen mások. Az ágyúkat mindjárt az eleje mögé helyezték. A másik csapat, vagyis az a csatasor, melyet az állóharcról nevezünk „statariá”-nak^*, ahol a király is volt, inkább lovasságból állott, igen csekély számú gyalogsággal kétfelől; az első és e között a csatasor között talán kőhajításnyi volt a távolság. Ebben a csapatban az előtt a sor előtt, ahol a király volt, háromszoros sor állt nagyrészt királyi testőrökből és bárókból összeválogatva, ezeknek a vezére Tharczay Miklós volt, ügyes kezű és a királyhoz páratlan hűséggel ragaszkodó ember. Ugyanitt volt a királynak mindkét udvarnagya, Korlátkői Péter és a lengyel Trepka András. Ott volt más csehekkel és morvákkal Schlik István is: ezek is a király előtt állottak, egészen közel hozzá. Ezt a hármas sort követte a király sora, s magában a sor közepében a király, mintegy:

Szelleme, külseje, virtusa révén mintha csak isten Volna, reményünk, dísze királyoknak, ha engedi sorsa.*

A király jobbján volt az esztergomi és a zágrábi püspök, mert az egrit még Bátaszékről Budára küldték; a zágrábi után következett a pécsi és a szerémi; két főpap pedig, a győri és a váci a bal oldalára helyeztettek. A kancellár után a nyitrai, a boszniai, a fejésvári prépost, utána a titkárok és a kamarások. A király bal oldalán, mellette helyet hagytak a palatínusnak, aki, noha beteg lábai miatt alig tudta megülni a lovat, mégis majd az első, majd a második csapatnál sürgött-forgott. Tehát a bal oldalon, minthogy a nádorispán nem volt a helyén, jó néhány báró volt a király mellett, és még az a két főpap, akit mondottunk. A király mögött volt Czetricz, Majláth és Horváth Gáspár, a királyi főistállómester. Majd a főurak következtek ugyanígy, akiket ő magának, mint hívebb és szorgosabb embereit egyenként kiválasztott személyes védelmére. Mögöttük, a király és a főurak után sorakozott a vértes lovasság tündöklő csoportja, ezer vagy valamivel több vértes katonával, mivel a többi az első csapatnál volt szétszórva.

Ennek a csoportnak a közepén volt a király zászlaja, melyet Drágffi János országbíró tartott, a király után a harmadik világi főméltóság. Ezt az állóhadat mindenünnen könnyűlovasság vette körül, sőt, mint fentebb mondtuk, oldalról még gyalogosok is. Jobb oldalán, a püspökök és titkárok mögött voltak azok hárman, akikre, mint említettük, a király testének védelmét bízták. A hely, ahol a hadsereg föl volt állítva, Mohácstól egy mérföldnyire feküdt, a mellette elfolyó Dunától fél mérföldnyire.

Mint fentebb már mondottuk, ezen a helyen óriási, széles síkság terül el, sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontotta meg, csak bal felől, közötte és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el. Velünk szemben hosszan elnyúló domb feküdt, mint valami színpad, e mögött volt a török császár tábora; a domb legalján egy kis falu templommal, neve Földvár. Itt állította fel az ellenség az ágyúkat. Később, a küzdelem vége felé saját szemünkkel láttuk, hogy ez a hely tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal, akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük. Az ágyúkat úgy helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak.

A csatarendet az említett helyen, az említett módon és napon, kevéssel napkelte után felállították. Igen tiszta, derült volt ama nap! Ezután a nádorispán kivezette a királyt arról a számára kijelölt helyről, és mint három nappal előbb, most is körülvezette az egész hadsereg előtt, megmutatta mindenki szeme láttára, hogy jelen van (mert volt, aki kételkedett benne). Azt mondotta, hogy készen áll mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért, Krisztus szent hitéért, feleségeikért, gyermekeikért. Viselkedjenek hát ők is bátran, férfi módra, ne feledjék, hogy magyarok, és azokat kövessék, akik maguk is gyakran szereztek már diadalmi zászlót ugyanettől az ellenségtől, csakúgy, mint hajdan az őseik, azok a híres ősök, a keresztény közösség ama bátor bajnokai tették. Nincs miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségében rejlik a győzelem. Isten a magasból maga is az ő szent hitéért harcolók mellett lesz, az ő kezükbe van letéve nemcsak hazájuknak, melyet az ellenség elfoglalni jött, hanem az egész keresztény közösségnek az üdve. A nádor és a király ezeket és hasonlókat emlegetett, miközben mindenfelé körüllovagoltak, majd a király visszatért a helyére.

Ezután a nap nagyobb részét az ellenséget várva töltöttük el. De az még mindig azok mögött a dombok mögött tartózkodott, csak kevesen jöttek elő könnyed összecsapásokra a mieinkkel, afféle háborús előcsatározásképpen. Nem tudtuk, vajon azért-e, hogy minket arra a szűkebb helyre csalogasson, vagy azért, hogy másnapra halasztva a csatát, minket éjjel sátrainkban váratlanul megtámadva tönkretegyen. Amennyi katonája és ágyúja volt (ezekben igen bővelkedett), nem lett volna nehéz neki ezt megtenni. Lehet, hogy inkább a hosszú várakozással akart kifárasztani.

Hogy mindebből mi volt az ellenség szándéka, nem tudtam meg. Annyi bizonyos, hogy majd egész nap feszült várakozásban hagyott bennünket. Így álltunk és vártunk, és a nap már délutánba hajolt, amikor az ellenség hadai abban a völgyben, mely tőlünk jobbra, a dombok alatt terült el, csöndesen megindultak, csak a lándzsák hegyei árulták el, és a Barát kitalálta, mit jelentsen ez: vagy táborunk szétzúzására, vagy bekerítésére törekszenek. Az első csatasorból a királyhoz sietve megparancsolta Ráskay Gáspárnak és még két másiknak, akikről említettük, hogy a király személyének a védelmére voltak kijelölve, hogy kémleljék ki, miben fáradoznak amazok, és ha lehetséges, térítsék őket le az útról, amelyen elindultak. Ő azonban nem feledkezett el arról, amit előbb bíztak rá, vagyis a király védelméről, és amennyire lehetett, tisztelettudóan visszautasította a megbízatást, de végül is, mikor látta, hogy a Barát sem enged, és a király sem mond ellent a Barát parancsának, nehogy gyávaságra vagy félelemre magyarázzák azt, amit nem nyomós ok nélkül cselekedett, megsarkantyúzta a lovát, és oda sietett társaival meg a vezetése alatt álló lovassággal, ahová küldték. Remélte egyébként, hogy mire a királynak szüksége lenne rá, addigra egykönnyen visszatér, ami nem is látszott kétségesnek, hiszen mikor eltávoztak, még nem volt bizonyos, vajon az ellenség lehetővé teszi-e a harcot azon a napon, mert már körülbelül délután három óra volt. A főurak között voltak is olyanok, akik a hosszas várakozást elunva azt tanácsolták, hogy meg kell fújni a takarodó trombitajelét, és visszatérni a táborba.

Mikor a Barát ezt meghallotta, gyorsan a királyhoz sietett társával együtt, figyelmeztette, hogy a csatát semmiképpen el ne halasszák, kisebb a veszély most, mintha másnap az egész haddal kell szembeszállniuk. Semmi kétség, hogy győzni fognak! E szóra a király nyomban megfúvatta a kürtöket, és a harsonazengéssel, dobpergéssel együtt kiáltás, vagy jobban mondva ének szállt fel a mieink ajkán: Jézusnak, Üdvözítőnknek nevét hívták régi szokás szerint. Ugyanebben a pillanatban megpillantottuk az ellenség beláthatatlan tömegét, amint kivehetően lefelé indult a velünk szemben levő dombról, ahol a török császár is volt. Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét.

A csata jele elhangzott, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek. Ágyúink valamennyien eldördültek, de a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, és többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett, akár mivel a mieink rohama erre kényszerítette, akár azért, hogy bennünket az ágyúk irányába tereljen. Hirtelen odasiet a királyhoz Báthory András azzal, hogy az ellenség menekülőben van, miénk a győzelem, törjünk hát előre, és segítsük a mieinket a hátráló ellenség üldözésében!

Előrenyomulunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez értünk, ahol az imént a harc folyt, sok halottat lehetett ott látni a mieink közül szerte a mezőn heverve, de még többet az ellenség közül, néhányan még éltek is és lélegzettek. A mieink ezalatt viaskodtak az ellenséggel, és bátran harcoltak, miközben a királyi csapat is odasietett, már amennyire a vérteshad sietni képes, de a jobbszárny kezdett meghajolni. Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba vetni. Ez a körülmény, meg az, hogy az ágyúgolyók most már a mi fejünk fölött szálldostak, akik a király mellett voltunk, valamennyiünkben félelmet keltett. És ettől az időtől fogva a király többé nem volt sorainkban!

Lehet, hogy megelőzte azokat a sorokat, akikről említettük, hogy előtte álltak (amit előzőleg azért intéztek így, hogy a király ne legyen kénytelen mindig ugyanazon a helyen maradni); lehet, hogy azok sodorták el a csatasorból, akikről mondottuk, hogy mögötte álltak, mert mindkettő megtörténhetett. Vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy csapatunk első rendjeit megelőzve egészen előretört, és ott bátran harcolt az ellenséggel: én ezt sem megerősíteni, sem nyíltan megcáfolni nem merném. Abban az egyben bizonyos vagyok, hogy attól kezdve hiányzott a mi rendünkből és a számára kijelölt helyről, amikortól fogva az ellenséges ágyúk dörögni és a jobbszárny menekülni kezdett. Azután majdnem ugyanettől a pillanattól fogva észrevettük, hogy mint a király, ugyanabból a sorból hiányzik az esztergomi érsek is, és még sokan mások a király környezetéből. Én a király elvesztét sem azokra nem szeretném hárítani, akiket őrizetére rendeltek, sem azokra, akik őt talán rosszkor vitték el a csatából, egyedül bizonyos szerencsétlen végzetre: mert királyunkat vesztettük el, és nemcsak azt szenvedjük el, amit külső ellenségtől kell elszenvednünk, de belviszályoktól, az elhalt király helyébe állítandó új király miatti pártvillongásoktól gyötretünk, és bűneinkért még súlyosabb csapásokat is megérdemeltünk volna. Ugyanis mind ezek, mind amazok a legnagyobb hűséggel viseltettek a király iránt, és gondjuk volt a király épségére. Ami pedig azt a hármat illeti, akiket a király személyének a védelmére kijelöltek, azokról tudjuk, hogy az ellenségtől, melynek szétszórására küldettek, csak akkor tudtak visszatérni, mikor már egész hadunk menekülőben volt; egyikük fogságba is esett, de ugyanott nyomban ki is szabadult.

Annál felháborítóbbnak tartom, hogy valaki egy erről kiadott Beszédé-ben^* (ha ugyan „beszéd”-nek lehet minősíteni az ilyesfélét) álnok módon királyunk cserbenhagyóinak nevezett bennünket. Avagy a király árulóinak kell bélyegezni azokat, akik valamennyien a jó, a leghívebb alattvalók szolgálatával vették őt körül, akik majdnem mind ott estek el, ahol a király feküdt, és halálukkal tanúsították, mennyire hívek voltak királyukhoz, és mennyire szerették hazájukat?! De ugyanez a híres történetíró, aki ezeket írta, aki annyi szidalmat halmozott nemzetünkre, ennek a vésznek a történetét is úgy írta meg, hogy én szégyenkezem miatta, mert ilyen szemérmetlenül mert nyilvánosságra hozni olyan dolgot, amit nem ismert. De térjünk vissza ahhoz, amibe belefogtunk!

Noha a király serege a mondott dolgok miatt erősen összekavarodott, és menekülőre fogta, azért mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást; ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a völgybe lemenni, ama mocsaras víz mellé de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot, de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek.

Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott, főként azon a helyen keresztül, ahonnan kevéssel előtte ujjongva, a győzelem reményétől eltelve jöttünk, táborunk helyén által, melyet az ellenség már előzőleg úgy szétdúlt és fölprédált, hogy csak nyomai maradtak meg, és mindent elborított azok holtteste, akik a táborban visszamaradtak. Az ellenség látta, hogy a mieink menekülnek már. Azonban sokáig veszteg maradtak a táborukban, akár mivel cseltől féltek, akár mivel a küzdelem kifárasztotta őket, vagy talán mert a leszálló éj sötétjére vártak, és egyáltalán nem üldözték a mieinket. Ez a körülmény, meg az, hogy az éjszaka nemsokára hatalmas záporral köszöntött be, sok halandónak lett a menekvése. A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A mocsár is nem egyet nyelt el mély örvényeiben: sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevezetű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt úgy, ahogy fel volt fegyverkezve. Még mások is vesztek itt el, valamivel arrább találták Trepka András és Aczél István holttestét.

Mondják, hogy a Barát az első sorokban esett el bátran küzdve. Fejét a törzséről levágták, és a következő napon az ellenség táborában diadalmenetben vitték körül hosszú lándzsára tűzve, majd, mint mondják, utóbb a török császár sátra előtt állították föl.

Azon a napon, mely a csatát követte, a foglyok közül ezerötszázat, nagyrészt főnemeseket, körbeállítottak és lefejeztek a győzelmes sereg szeme láttára: így áldozott a török császár az ő vérükkel isteneinek. Keveset hagytak meg a foglyok közül: éppen csak hogy legyen, akiktől a császár és Ibrahim basa kitudhassa, amire szükségük volt. Ezek között találtatott Miklós, családnevén Hertzeg, mely a mi nyelvünkön „vezért” jelent, ők pedig azt hitték, hogy valóban herceg, és ő a királyi kincstárnok. Aztán még Pilaczky János és Maczieyowsky János, lengyel nemzetiségűek és a király belső kamarásai mind a ketten. Mikor a királynéhoz visszatértek, sokat megtudtunk tőlük, amit a történetírás magvas rövidsége miatt most nem sorolhatunk elő. Életben maradt Fekete Mihály és Majtényi Bertalan, akiket azután nagy pénzen váltottak ki. A csatában és menekülés közben a királyon kívül a püspökök közül elpusztult: Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál^* kalocsai érsek, a had fővezére, Perényi Ferenc váradi püspök, Móré Fülöp pécsi püspök, Paksi Balázs győri püspök, Csáholi Ferenc csanádi püspök, Palinay György boszniai püspök. A bárók közül: Zápolya György szepesi gróf, a had második vezére, Drágffi János országbíró, Országh Ferenc főkamarás, Korlátkői Péter és Trepka András főajtónállók, Horváth Simon királyi főpincemester, Szécsi Tamás, Perényi Gábor, Sárkány Ambrus, Pálóczi Antal, Czetrini Mátyás, Frangepán^* gróf, Bánffi Zsigmond, Hampo Ferenc, Bathiányi János, a cseh Schlick István és még sokan mások, csehek és morvák. Az ország előkelőbb és hatalmasabb emberei közül: Balassi Ferenc, Tharczai Miklós, Paksi János, Istvánffi János, Wárday Imre, Podmaniczki Mihály, Orlovcsics György, a zengi kapitány, Aczél István pozsonyi várnagy, Pogány Zsigmond, Tornalyai János, Lánay János és István, Forgách Miklós. Ezenkívül még mintegy ötszáz előkelőbb nemes. Ötödször: három- vagy négyezer gyalogoson kívül csak igen kevesen menekültek meg, mert körülbelül tizenkét- vagy tizenháromezren voltak. Ezeknek a vezéreik közül alig is menekült meg másvalaki, mint Cyprusi Hannibál. Valamennyi ágyú, azok is, amelyek a csatában voltak, és azok is, amelyek részben a táborban, részben a hajókon maradtak, az ellenség kezére jutottak. Ezeknek a gondját Hardek János grófra bízták, de már későn, csak azon az éjjelen, amely a csatát megelőzte. Pedig gondos, buzgó ember volt, aki a király körül kezdettől fogva sokat szorgoskodott, és azon kevesek közé tartozott, akiket a király szeretett.

Éjjel és a csatát követő napon az ellenség a környező vidéken gyorsan szerteözönlött, s amit előtaláltak, azt elpusztították, fölperzselték, halandó embernek nem kegyelmeztek, nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül mindenféle iszonyatos és kegyetlen dolgot műveltek a szerencsétlen néppel. Nincs elég erőm hozzá, hogy annak az éjszakának és a rákövetkező napoknak a pusztításait megsirassam. Mert az akkora volt Innenső-Magyarországnak azon az egész részén, hogy el nem hihetem, miszerint valaha ellenség bőszebben dühöngött volna. Többek között az is megesett, amit talán még soha nem lehetett hallani, hogy a szerencsétlen anyák a földbe ásták élő csecsemőiket, nehogy a sírásuk elárulja őket, s itt aztán a föld alá zárva nyomorultul megfulladtak, míg az anyjuk elmenekült. Az ellenség egészen a Balatonig haladt előre, miután felperzselte Pécs városát: úgyhogy csak a vár és a híres-nevezetes templom maradt épen.

Míg ezek történtek, a vajda már Szeged körül volt az erdélyi seregekkel: mivel a had olyan gyorsan nem tudott előrehaladni, ő maga szekérre ült, és pár emberével a királyhoz sietett, hogy akár egyedül is ott legyen a csatában, mert tudomására jutott, hogy semmiképpen sem fogják elhalasztani. Kristóf gróf Zágrábba érkezett, a csehek egy bizonyos része, azok, akik a király segítségére siettek, részben nem messze Székesfejérvártól, részben Győr alatt voltak. Körülbelül ugyane helyt volt György brandenburgi őrgróf és a cseh kancellár, Neuhaus Ádám.

A királyné, mikor a pusztulásnak hírét vette, a veszprémi püspökkel és Thurzó Elekkel meg a pápai követtel – a király halála felől még nem volt biztos hír – rettegésében Pozsonyba menekült. Holmiját nagyrészt a Dunán szállították utána, s benne meg mindabban, ami ott a budai polgároké volt, Orbánc András, az esztergomi várkapitány nem csekély kárt tett. Azonban ennek a dolognak az elhíresztelésében messze eltért az igazságtól az, aki a mi könnyűlovasainknak, igazi nevükön huszároknak azt a bűnt rótta föl, hogy a királyné leánykíséretével szemtelenül bántak, és gúnyból az ő saruikban táncoltak.

A török császár pár napig azon a vidéken tartózkodott, ahol a csata lefolyt, majd mindenkit visszaszólított, akiket zsákmányt szerezni szétküldött, és Buda felé indult.^* Hat- vagy hétszeri letáborozás után a Duna mentét választva útjául, és minden közbeeső várost vagy falut fölégetve ért oda, minden védőőrség nélkül találta, és fölperzselte: csak a vár maradt meg a királyi istállókkal és a vadaskert. Aztán Magyarország innenső részébe küldte szét fosztogatóit, és ami csak a Duna és a Balaton között fekszik egészen Győrig, mindent tűzzel-vassal feldúlt. Esztergom fellegvárát is az, akit az imént említettünk, az az Orbánc András otthagyta. Azonban a vár egy egészen alacsony származású ember – előbb még csak a káptalan gyalogos katonáinak volt a vezetője –, a néhányadmagával odamenekült bizonyos Nagy Máté révén épségben maradt. Azonkívül Visegrád várát, a szent korona őrhelyét tartották meg a parasztok és barátok. Rettenetes rémület szállta meg a mieinket, mikor meghallották, hogy a császár Budára érkezett. Pedig a várat, köztük Tatát és Komáromot és még Székesfejérvárt is csak azért nem foglalta el az ellenség, mivel nem tudni, mi okból beérte, hogy csak feldúlja az országot, de a várak és megerősített helyek ostromával nem vesződött.

Sehol sem álltak azonban jobban ellen a Magyarországot dúló ellenségnek, mint azon a helyen, melyet Marótnak neveznek, nem messze Esztergomtól. Az esztergomi érsek nyaralója, igen kellemetes vidék ez azokban az erdőségekben, melyeket Vértesnek nevezünk, mindenünnen erdők és ligetektől körülvéve: Néhány ezren a mieink közül idemenekültek feleségeikkel, gyermekeikkel a szűk ösvényekben bízva. Nemegyszer csaptak össze az ellenséggel, nagy veszteséget okozva neki. Végül miután az ellenség semmiképpen nem tudta bevenni a mieink szekérrel körülkerített táborát, kénytelen volt ágyúkat hozatni oda. Így végre szétszórták a tábort, és csaknem egy szálig levágták őket. A roppant hullahegyek, melyek még ma is láthatók azon a helyen, könnyen felfedik az öldöklés nagyságát. Az a kevés, aki megmenekült, azt állítja, hogy voltak ottan huszonötezren a mieink közül. Mind a megölt, mind a fogságba hurcoltak számát összegezve merem állítani, amennyire tudomást tudtam szerezni róla, hogy ez országos csapás alkalmával közel kétszázezer ember veszett el.

Innenső-Magyarországot a leírt módon földúlva, és a Dráva-torkolattól egészen Győrig háborgatva, nem kis félelembe ejtette még azokat is, akik távol voltak, sőt a bécsiek is rettegésbe estek. Akkor azonban a török császár hidat veretett a Dunán Pest felé, és Budára jövetelének 14. napján Túlsó-Magyarországba ment át. Itt is mindenfelé szétküldte embereit, és ami csak volt a Duna és a Tisza között, mindent fölprédáltak, fölperzseltek, ahogy Innenső-Magyarországon is csinálták. A lakosságot, amely nem ment át a Tiszántúlra, részben kardélre hányta, részben rabságba hurcolta. Így, miután kedvére kidühöngte magát a nyomorult Magyarországon, bizonyos belviszályok, melyek közben Kis-Ázsiában (amit Anatóliának mondanak) támadtak, visszaszólították őt. Egyetlen helyen sem hagyott őrséget, amit csak a Duna és a Dráva között elfoglalt, sőt még Buda várában és a városokban sem, hanem egyenesen hazatért.

*******************************************************************

Folyt. a linken..(jegyzetek)