Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. december 2., csütörtök

Nemeskürty István Requiem egy hadseregért


Nemeskürty István
Requiem egy hadseregért


TARTALOM




Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek.
                                                              Elszórt
Testünk nyomtalanul nyelte magába a föld.
Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat.
Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.
Keresztury Dezső: "Sírvers"

Kései sirató
1943 februárjában a németek megszállta Európával Sztálingrád halottait gyászoltatták. Félárbocon a lobogók, meghatott, fellengzősen ünnepélyes cikkek mindenütt. A magyar sajtó a némettel versengve ünnepli az ellentámadó Vörös Hadsereg haragjának áldozatait. "A katonai, a nemzeti, az emberi hősiességnek felülmúlhatatlan megnyilatkozása a Paulus-hadsereg sztálingrádi pusztulása" - írja a Pesti Hírlap 1943. február ötödiki vezércikkében. Címe: "A sztálingrádi hősök." A Magyar Katonaújság szinte dadog a hódolattól: "dicsfényes dicsőséggel tartotta magát a 6. német hadsereg", s ez a vesztes védekezés "a legnagyobb és legfényesebb hőstett", amit a világ valaha megért.
Ugyanekkor semmisült meg a 2. magyar hadsereg is. Bár ez a hadsereg utolsóként hagyta el Don-parti állásait, és százötvenezer embert veszített két hét alatt, csak hogy a német csapatok nyugodtan kiüríthessék Voronyezst, és háborítatlanul visszavonulhassanak: a magyar sajtó egy sóhajtást sem küldött utána. Tóth László a Nemzeti Újság vezércikkében felszólítja a társadalmat, hogy ne is beszéljen erről a csapásról.
Még veszteni is csak a németeknek volt szabad.
Az 1943-as sajtó és az uralkodó osztály agyonhallgatta ezt a vereséget, mert elkerülhetetlen volt, s ezt az állam vezetői is tudták. Kétszázezer embert cinikusan a halálba küldtek; aki közülük mégis életben maradt, veszedelmes propagandát hozott haza: a németek gyűlöletét, a szovjet emberek iránti megértést és azt a biztos meggyőződést, hogy őket szándékosan kergették pusztulásba.
De a 2. hadsereg másfél százezernyi halottjának megsiratása később is elmaradt. Valószínűleg azért, mert a vereség Horthy-Magyarország megérdemelt katonai veresége volt; miért is gyászolná a nép Magyarországa az urak Magyarországának hadseregét?
Honnan is sejtette volna a népi Magyarország közvéleménye, hogy 1943 januárjában éppen azok pusztultak el, akiket az ellenforradalmi Magyarország megbízhatatlanoknak tekintett! Honnan sejtette volna, hogy a 2. hadsereg lett a magyar nemzeti és katonai ellenállás egyik csírája! Kállai Gyula szavai szerint: "Megteremtette a hadseregen belül a nemzeti szabadságharc előfeltételeit."
Közben a világ katonai szakirodalma közömbösen veszi tudomásul, hogy egy gyáva és rendetlen hadsereg 1943 januárjában az első puskalövésre megfutott. A nyugatnémet katonai szakirodalom hovatovább a 2. magyar hadseregnek tudja be az egész háború elvesztését. Von Tippelskirch generálisnak például ez a véleménye: "A magyar hadsereg minden tartását elveszítve, gátlástalanul özönlött hátra észak és nyugat felé az oroszok rohama elől."
De még mi is, ma is hajlamosak vagyunk mosolyogva legyinteni katonai tehetetlenségünk e csúfos emlékére gondolva. Katonai irodalmunkban is közhely, hogy 1943. január 12-én Urivnál a 7. hadosztály s vele az egész hadsereg "órák alatt megfutott". Szégyen, hallgassunk hát róla ősi nemzeti szokás szerint.
Pedig ezeket az embereket, ezt a százezernyi férfit egyszer el kell siratni. Mert zömében áldozatok voltak.
De hát ne vágjunk a dolgok elébe. Látni fogjuk, hogy miért.
Igyekeztem a szárazságig tárgyilagos maradni. A döbbenetes tények, melyeket az olvasó elé tárok, annál meghökkentőbbek, minél inkább tények maradnak. Sokat idézek. Mindig szemtanúkat. Feltáratlan adatok tömegét ástam elő a katonai levéltár anyagából. Nem formáltam belőlük regényt. Hősök, bűnösök, embersorsok kavarognak majd az olvasó szeme előtt. Minden leírt tettük hiteles tény. Nevük is valódi. Semmi másra nem törekedtem, mint hogy e tényeket a magam csoportosításában és következtetéseivel az olvasó asztalára tegyem.
Az adatok áradó bőségét a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége támogatásának és a Hadtörténelmi Levéltár segítségének köszönhetem. Nélkülük semmire se mentem volna. Több ezer, eddig publikálatlan és ismeretlen adatot közlök.
És most szálljunk le a hetedik bugyorba.

Morituri
"A háborút mint nemzeti öncélt állítottam be."
Kállay Miklós m. kir. miniszterelnök,
1942. március 19.

Vegyünk a kezünkbe egy körzőt, és szúrjuk Európa térképén Budapest helyére. A körző két centiméteres nyílása 300 kilométernek felel meg. Induljunk el a körzővel északkelet felé: egy, kettő, három, négy, öt lépés a körzővel, és elértünk Gheorghiu-Dej váro
sához a Don partján. Ötször háromszáz: ezerötszáz kilométert tettünk meg légvonalban. Már az első háromszáz kilométernél elértük az akkori országhatárt, aztán újabb három körzőlépés, kilencszáz kilométer: átszeltük Ukrajnát, s az utolsó háromszáz kilométer már az Orosz Szocialista Köztársaság területe. Idáig jutott el véres harcok után 1942 szeptemberében a 2. magyar hadsereg, s itt áll most, 1943. január elsején. Határainktól ilyen távol magyar katona még sohasem harcolt, hacsak II. András királyunk keresztes hadbeli kalandját nem számítjuk. A vállalkozás méretei tehát óriásiak. A fegyverre fogható férfilakosság jelentékeny része áll a Szovjetunió földjén, három magyar hadsereg közül egy.
Mit keresnek egy kis közép-európai ország katonái ezerötszáz kilométerre a fővárostól, a ki tudja, hányadik szomszédban? Mit keresnek ott, ahová legvakmerőbb hadvezérei sem vezették soha? S mit keresnek akkor, mikor minden iskolás gyerek tudja, hogy háborút utoljára 1485-ben nyert Magyarország, amikor Mátyás bús hadát nyögte Bécsnek büszke vára; Bécsnek büszke vára azonban a magyar államhatártól mindössze 40 kilométerre, Budától pedig légvonalban 200 kilométernyire állt! Most viszont a 2. magyar hadsereg a Don folyó kanyargós partján hosszkiterjedésben nagyobb területet véd, mint amekkora a Bécs-Budapest közötti távolság, az egész magyar katonák megszállta terület pedig nagyobb, mint az 1942-beli Magyarország!
A 2. magyar hadsereg 1942 ősze óta védekezik. Addig előrenyomult; a Vörös Hadsereg azonban a Don partján megtorpanásra késztette. Az ezerötszáz kilométerből ezerkettőszázat vonaton utazott a 2. hadsereg, harcolva csak mintegy háromszáz kilométert kellett megtennie. De ez is akkora terület, mint amekkora hazánk kiterjedése észak-déli irányban. 1942 júliusa és szeptembere között súlyosak voltak veszteségei; nem álltak arányban a megvívott csatákkal. Most ott húzódnak védővonalai a csendes Don partján.
Mi lesz ebből?
A magyar királyi honvédvezérkar tudhatná, mi lehet ebből. Az elmúlt tíz év első öt esztendejében - a németországi nácihatalom megerősödése előtt - egy háború következményeitől óvta a kormányt. A vezérkar főnöke 1933. június 10-én ezt írja a legfelsőbb államvezetés részére szerkesztett emlékiratában:
"Mindaddig, míg katonailag annyira nem fejlődtünk, hogy háború viselésére egyáltalán képesek leszünk, állampolitikánknak a maga részéről kerülnie kell a háború lehetőségét. Ma és még belátható időkig külpolitikánk megbízhatóan tudjon elhárítani minden... oly helyzetet, melyben az országot a háborúba való belesodródás veszélye fenyegeti."
Mi több: még ha meg is támadnának bennünket - figyelmezteti az államfőt a vezérkar főnöke -, jobb ellenállás nélkül megadni magunkat, mert "a fegyveres ellenállást meg sem kísérlő Magyarország helyzete a majdan bekövetkező béketárgyalásokon politikailag sokkal előnyösebb és erősebb lesz, mint a fegyverrel leverté". Az 1935-ös emlékirat mindezt még azzal is megtoldja, hogy: "Egy újabb világháború a kommunizmus feltartóztathatatlan előretörését... jelentené."
De nemcsak a vezérkar gondolkozott így. "A tisztikar körében is gyökeret vert a felfogás, hogy mi képtelenek vagyunk háborút viselni, mert nem vagyunk felfegyverkezve, viszont evvel szemben ellenségeink korszerű felfegyverzésük és felszerelésük következtében mindenre képesek" - állapítja meg rezignáltan vitéz Shvoy István tábornok, a honvédség főparancsnoka 1935. április 18-án.
Kérdés: változott-e annyit a magyar haderő helyzete 1935 és 1941. június 27-e, hadba lépésünk között, hogy ezeket a meggondolásokat sutba lehetett dobni?
Ütőképes, korszerű hadseregünk volt-e 1941-ben?
"A Horthy-hadsereg fejlesztése elsősorban a személyi állomány mennyiségének növelésében nyilvánult meg. Az 1938-as békehadrend létszáma... 1941-re majd háromszorosára emelkedett. A hadsereg összfegyverzete azonban a létszámnövekedésnek megfelelő arányban nem gyarapodott. A horthysta katonai vezetés 1941 nyarán egy teljesen korszerűtlen hadsereggel lépett a háborúba" - olvashatjuk Godó Ágnes és Sztana Béla "A Horthy-rendszer katonai ideológiája" című szakmai elemzésében. "A Horthy-hadsereg nem rendelkezett olyan fegyverekkel, amelyeket a szovjet hadsereg közepes és nehéz aknavetőivel szembe tudott volna állítani."
Előírás szerint egy dandár tűzerejének 1941 júniusában a következő fegyverekből kellett volna állani:
120 géppuska
240 golyószóró és géppisztoly
40 gránátvető
16-24 aknavető
20-40 nehézpuska
16-24 páncéltörő ágyú
28 löveg
4-6 légvédelmi gépágyú.
Ezzel szemben 1941 júniusában egy dandár mindössze az alábbi fegyverekkel rendelkezett:
31 géppuska
108 golyószóró
18 gránátvető
4 aknavető
4 páncéltörő ágyú
12 löveg.
A felszerelés tehát enyhén szólva hiányos volt. De talán 1942 nyarára a 2. hadseregnél már javult a helyzet? Nézzük csak: a 2. magyar hadseregnél egy könnyű hadosztály tűzereje a következő volt:
92 géppuska
265 golyószóró
410 géppisztoly
36 gránátvető
40 aknavető
38 nehézpuska
46 páncéltörő ágyú
32 löveg
6 légvédelmi gépágyú, illetve ágyú.
Ez a fegyverállomány már megközelíti az 1941-es szabályzatot, sőt: golyószóróból, géppisztolyból, aknavetőből, páncéltörő ágyúból és lövegekből már több is van az előírtnál. De ez csupán a látszat, mert 1941 óta két év alatt a haditechnika annyit fejlődött, hogy a gránátvetők és nehézpuskák jelentősége a minimumra csökkent, a magyar kis kaliberű páncéltörő ágyúk pedig egyáltalán nem ütötték át a szovjet tankok páncélzatát. Géppisztolyt is hiába szerzett be az előírtnál nagyobb mennyiségben a hadvezetés: a szovjet hadseregben minden elöl küzdő katonának volt géppisztolya.
Még néhány adat: a magyar tüzérség nem volt gépvontatású. 1940-1945 között Magyarországon összesen egyezertíz darab páncélgépkocsit gyártottak, de ezek közül csak 230 volt a közepes harckocsi, s ezek is gyengébbek voltak a szovjet T-34-esnél. Vagyis: a magyar honvédségnek mindössze 230 darab tankja volt a szó köznapi értelmében, de a 230-ból is csak körülbelül száz készült el 1942 nyarára, a 2. hadsereg részére. Ugyanakkor - látni fogjuk - a szovjet Vörös Hadsereg egyetlen frontszakaszon 200 harckocsit küldött a magyar állások leküzdésére.
Még csak annyit: a magyar légierő összesen 307 harci repülőgéppel rendelkezett, de ezek közül csak 190 volt üzemképes.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyar honvédség állapota 1942-ben nem volt kedvezőbb, mint 1933-ban vagy 1935-ben.
Ezért a magyar honvédség részvétele a Szovjetunió elleni hadjáratban - politikai meggondolásoktól függetlenül is - a szó legszorosabban vett szakmai értelmében felelőtlen kaland volt.
Akkor hát miért erőltette, miért sürgette a honvédvezérkar talán még a németeknél is jobban hadba lépésünket? Mi változott meg 1935, az utolsó óvatosságra intő emlékirat óta? Szónoki kérdés, hiszen mindenki tudja a választ: az első pillanatokban győztesen terjeszkedni látszó Németország növelte meg a koncra éhes magyar hadvezetés - és kormány - étvágyát, s a korábban saját maga által felismert veszélyekre ügyet se vetve vállalta a kaland kockázatát.
De nemcsak a fegyverzet és a felszerelés volt elégtelen. Sem a tisztikar, sem a legénység nem volt kiképezve védelemre. Jellemző és érdekes Farkas Antal vezérkari alezredesnek a 2. hadsereg számára írott "Harcászati kézikönyv a csapattiszt részére" című műve. Ebben 57 lapnyi szöveg tárgyalja a támadást, és csupán 9 lap szól a védelemről, a folyóvédelemre pedig mindössze 3 lapot szánt a szerző.
1942 decemberében a fegyverzet, lőszer, ruházat és élelem hiánya már katasztrofális méreteket öltött. Olyan kevés puska volt, hogy a leváltó csapatok fegyvertelenül érkeztek Magyarországról. "Csak puskát, puskát, mert enélkül meg fog futni ez a sok fegyvertelen ember, ez már a negyedik menetszázad, amelyik csak 30 puskával érkezik be. Hová fog ez vezetni? - Minden jól menne, csak fegyverekben állunk nagyon gyengén. Be kellett szednem az összes puskákat a vonattól, hogy fel tudjam szerelni az első vonalban levőket... Csak engedje a jó Isten, hogy ezeket a fegyverzeti hiányosságokat valahogyan pótolni tudjuk, mielőtt az orosz támadás megindul, mert hogy arra nem sokáig kell várni, az biztos" - jegyzi fel vastag pepita füzetébe 1942. december 22-én és 1943. január 9-én Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka.
"Üzemanyaghelyzetünk siralmas. Egyik óráról a másikra élünk még az utánszállításban is. Ellenséges támadás eseten ebből katasztrófa lehet, mert semmi üzemanyag-tartalékunk nem lévén, még a szükséges lőszerpótlás is megakadhat" - közli vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, hadsereg-vezérkari főnök 1942. december 24-én Sodenstern német tábornokkal, a német "B" hadseregcsoport vezérkari főnökével. Kovács vezérőrnagynak viszont a hadsereg szállásmestere panaszkodik 1943. január 2-án: "A jelenlegi étkezés mellett különösen az elöl küzdő csapatok erőállapota aggasztóan csökkent." Olyannyira, hogy a 12. hadosztálybeli 18. gyalogezred III. zászlóaljánál - jelenti Dancs Elemér őrnagy, zászlóaljparancsnok, valamint az ezred vezető orvosa december 16-án - "bármikor lehet számolni 20-30 ember halálával végelgyengülés végett".
Így várta a 2. magyar hadsereg a szovjet támadást. Mert várta; várta a befagyott folyó fölötti magas partvonalon figyelő őrszem éppen úgy, mint a hadsereg parancsnoka. Meglepetésről szó se volt. Nemcsak Vécsey alezredes imént idézett pepita füzetének bejegyzése tanúsítja ezt, hanem a vezérkar lázas, szinte kapkodó intézkedései és könyörgő instanciázásai az elöljáró német "B" hadseregcsoportnál.
Lázas sürgés-forgás van az alekszejevkai főhadiszálláson. A hajdani kolhozépület irodáiban vezérkari tisztek tucatjai hajolnak a térképek fölé, terepjáró gépkocsikon futárok indulnak és érkeznek, telefonok csengenek, Budapest, Berlin és a vezérkari főhadiszállás jelentkezik szinte percenként. Jány vezérezredes Storch mintájú repülőgépén egyik hadosztálytól a másikig repül, szemlél, intézkedik; még az imént idézett Vécsey alezredes harcálláspontján is felbukkan. Január kilencedike, 11 óra: "Igen kedves volt, mindég mosolygott, úgy láttam, mindennel nagyon meg van elégedve, ennek kifejezést is adott" - jegyzi fel vastag, puha ceruzájával boldogan az alezredes, s az ember csak akkor eszmél fel nyugtalanul a régi napló betűzgetéséből, mikor eszébe jut, hogy min mosolygott oly elégedetten a vezérezredes, mikor éppen Vécsey ezredparancsnok naplójából tudjuk, hogy csak 30 puska van egy században, és "nagyon föl kell kötni a nadrágot, hogy ezzel a gatyamadzag-vonallal föl tudjuk tartani az oroszok támadását". Apróság, de lényeges apróság, amire még visszatérünk: az akkori magyar hadseregben annyira nem illett bajról, hiányról beszélni, hogy úgy látszik, még a derék Vécsey, aki pedig naplójában ugyancsak panaszkodik, még ő sem tartotta ildomosnak a hadseregparancsnok urat felvilágosítani; hiszen a vereség utáni jelentésére, melyben Vécsey felsorolja a vereség objektív okait, Jány saját kezűleg, piros ceruzával írta rá ingerülten: "Panaszt nem hallottam. Vécsey alezredes jelentette, készek a védelemre, és alig várják a támadást."
Mindenki várja tehát a szovjet támadást a doni 2. hadseregnél. De mi is pontosan ez a 2. hadsereg? Mekkora része az egész magyar honvédségnek? És mi bevetésének közvetlen indoka?
Már láttuk, hogy Magyarország katonailag készületlenül lépett a háborúba; most ehhez még annyit kell hozzáfűznünk, hogy mivel a vezérkar ezt tudta, igyekezett minimális haderővel képviseltetni magát a Szovjetunió elleni hadjáratban. 1942 nyaráig háromféle módon szerepelt magvar katonaság a háborúban: 1941 nyarán egy hadtest erejű alakulat, a "Kárpát Csoport" vett részt aránylag csekély veszteséggel a kezdeti hadműveletekben; 1941 nyarától kezdve egy elvileg gépesített hadtest, a tankokkal felszerelt gyorshadtest küzdött jelentős veszteségekkel Ukrajnában az előnyomuló német csapatok oldalán; 1941-42-től pedig a már megszállt területek katonai ellenőrzésének feladatát látta el az úgynevezett "Keleti Megszálló Csoport" hat hadosztálya. 1942 januárjában azonban a német hadvezetőség nagyobb erőket követelt. Vattay altábornagy, Horthy főhadsegéde és egyik bizalmasa, a magyar vezérkar német orientációjának ellenzője 1945-ben, a Gestapo fogságából kiszabadulva, más tábornokokkal együtt egybehangzólag hangsúlyozta, hogy Hitler kérésének a legfelsőbb magyar hadvezetés rossz előérzettel tett eleget. Bajnóczy József vezérezredes szerint a külön e célból Budapestre látogatott Keitel vezértábornagy és a magyar tábornokok ordítozva csapkodták az asztalt: "A tárgyalások igen zajosak voltak, kiabálás is hallatszott ki, Keitel nyilvánvalóan fenyegette a magyarokat arra az esetre, ha nem adnának erőket a frontra" - olvashatjuk a béketárgyalások előkészítő iratai között. Ugyanakkor a magyar kormány semmiképpen sem akart kimaradni a háborúból, hiszen "Magyarországnak részt kell vennie a jövő háborújában, mégpedig lehetőleg olyan szövetségeseket kell választania, akik előreláthatólag megnyerik a háborút"; és ki nyerné meg, ha nem Németország, mely 44 nap alatt verte tönkre Franciaországot, 27 nap alatt Görögországot, 24 nap alatt Norvégiát, 19 nap alatt Belgiumot, 18 nap alatt Lengyelországot, 18 nap alatt Jugoszláviát és 6 nap alatt Hollandiát? A magyar államvezetés tehát gátlás nélkül dobta áldozatul azt az embermennyiséget, amelyet Hitler követelt. Horthy Miklós az egész ügyet cinikusan fogta fel: "Mégis rászántuk magunkat, hogy Jány tábornok vezetése alatt 150000 emberből álló második hadsereget állítsunk fel"; s egy korabeli viccet idézve hozza emlékirata olvasójának tudtára, hogy részéről az ügy el van intézve, és a 2. hadsereget felállításának pillanatában veszteséglistára tette: "Egymást kérdezték az emberek: mit hozott nekünk Keitel? - s ezt válaszolták: egy filmet. És ezen az akkor pergetett Halálos tavaszt értették."
Horthy egyébként a térképet is kiterítette maga elé, akárcsak mi e fejezet elején; emlékiratában egy Hitlerhez intézett levelét ismertetve kifejti: "A második honvédhadsereg nélkülözte a megfelelő felfegyverzést, hazájától távol harcolt, olyan területen, amely történelmi határainktól és lelkivilágunktól is messze esett. A magyar különlegesen benső kapcsolatban áll hazája határaival: ezek az ő számára egyúttal politikai törekvései és katonai erőfeszítései határát is jelentik. Ahhoz, hogy minden erejét bevesse a küzdelembe, országa földjén vagy annak közvetlen környékén kell harcban állnia." Ezek Magyarország egykori kormányzójának saját szavai!
A 2. magyar hadsereget tehát 1942 tavaszán hadi létszámra egészítették ki.
A részleges mozgósítás 1942 március-áprilisában történt, az egész ország területére kiterjedt, és az addig legnagyobb arányú behívás volt. "A mozgósítás elve az volt, hogy minden országrészből arányos megterhelés" érje a lakosságot. A kérdés csak az, hogy milyen társadalmi osztályt, milyen rétegeket érintett ez az "arányos megterhelés"? Kiket küldtek meghalni az orosz frontra 1942-ben?
Hallgassuk meg az egykori tanúkat.
Vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, hadsereg-vezérkari főnök:
"A behívottak zöme a nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege... ennek kihatását nem szabad lebecsülnünk, ha nem akarunk a tűzzel játszani."
Vitéz Solymossy Ulászló vezérőrnagy, a 12. hadosztály parancsnoka:
"A bevonultak között a birtokos parasztság mélyen országos arányszámán alul volt képviselve, mert meghagyás útján nagyrészt mentességet biztosított magának. A legénység zömét napszámosok, béresek, uradalmi cselédek és más nincstelenek tették ki."
Vitéz Lóskay Ferenc ezredes 1942. december 14., 1943. január 14. között helyettesként a 19. hadosztály parancsnoka:
"Vezető társadalmi rétegünket - (arisztokrácia, földbirtokos, közigazgatás, képviselők stb.) - a harctéren nem találtuk... földmíves népünknek főleg nincstelenjei voltak a harctéren, s ezek a háború célját nem tudták vagy nem akarták megérteni."
Vécsey Béla alezredes, 35. gyalogezred-parancsnok: "A legénység 90 százaléka földhözragadt nincstelen, akinek nagyon nehéz megmagyarázni, hogy miért küzd kétezer kilométerre a határokon túl."
Zetelaky Tibor vezérkari százados:
"Csak a zsellérek voltak kint, a jobb módúak fel voltak mentve... a legénységben az az érzés alakult ki, hogy ez a hadsereg a Don mellett a haza részéről sorsára lett bízva."
Ez tehát a rejtély nyitja. Az egész ország területéről összegyűjtötték "földmíves népünk nincstelenjeit" - (akik pedig "a háború célját nem tudták vagy nem akarták megérteni") -, hogy egy olyan hiányosan felszerelt hadsereg katonái legyenek, mely - előre kiszámítható módon - enyhén szólva súlyos veszteségeket fog szenvedni. S ha már veszteség, pusztuljanak az uralkodó osztály, a "nemzet" ellenségei. A meghatódásra egyáltalán nem hajlamos Lóskay ezredes jelentette: "Az egyik ezred parancsnoka nem tudta, hogy a közelében levő hősi temetőben az előző nap hősi halált halt 12-25 katonáját már eltemették! Egyszerűen elföldelték őket néhány önként megjelenő ember jelenlétében."
Feltűnő az is, hogy ezek a nincstelen szegényemberek itt a doni hadseregben milyen öregek, legalábbis a katonaköteles korhoz képest. Minden parancsnok egyhangúan panaszkodik, hogy a legénység életkora 30-40 év; elég, ha bizonyságul Hunyadvári József alezredes, zászlóaljparancsnokot idézzük: "... a Don partján küzdő legénység zöme a 30. és 40. életévek közötti." Mi lehet ennek az oka?
Nehéz a tárgyilagos válasz. Annyira nyilvánvaló, hogy ez a hadsereg végső fokon halálra volt ítélve, annyira meghökkentően sok volt közöttük az idősebb és a szegény férfi, hogy az ember hajlamos arra következtetni: már az összeállítás, már a behívások rendszere is tudatosan rosszindulatú volt. Erre azonban egyrészt nincsen bizonyíték, másrészt olyan nagy létszámú hadigépezetről volt szó, s ebbe a nagy létszámba olyan sok, a Horthy-rendszer szerint is értékesnek tartott ember tartozott, hogy azt semmiképpen sem állíthatjuk, mintha a második hadsereget csupa "gyanús" elemből állították volna össze. Kétségtelen, hogy sokan szívesen hozták a bevonulás és a harctérre menés áldozatát a hazáért anélkül, hogy mélyebben belegondoltak volna, mi a haza, és mit is kíván tőlük valójában. Feltűnő, hogy milyen sok a 2. hadseregben a nemzetiségi: a románok, ruténok, szlovákok, akiknek életét Horthy Miklós állama a magyarokénál csekélyebb értékűnek ítélte. A nemzetiségeket az államvezetés megbízhatatlanoknak tartotta: felmerül a kérdés, hogy akkor miért küldte ki őket mégis a frontra?
Ezek az emberek majdnem mind családosak voltak. Ennek ellenére a politikai vezetés családjukkal nem törődött; közadakozásra, nyomorenyhítő akciók alamizsnáira szorultak, pedig meg kellett volna becsülni őket, mint a hazát védő hősök asszonyait és gyerekeit. Józan János alezredes, az 1. páncéloshadosztály tisztje jelentette: "A családos ember katonáskodása nyomort jelent a nincstelen családra."
A 2. hadsereg katonái tudták vagy sejtették, hogy miért éppen ők kerültek ki a frontra. A III. hadtest egyik tisztje jelenti: "Mintha leforrázták volna őket, úgy érintette őket az a hadseregparancs, mely tudtul adta, hogy itt leváltásra és hazamenetelre senki ne számítson. A 2. hadsereg katonái úgy érezték ezek után, hogy ők áldozatul vannak odadobva."
Kónya Lajos harctéri naplójában olvashatjuk: "Végighallgathatod egész hadseregünket. Lepd meg őket a fedezékben, a szobákban, bárhol, ahol maguk között vannak. Az örökös kérdés: mit keresünk mi itt? Egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ez a mi ügyünk lenne, semmiféle propaganda nem hat ránk, úgy érezzük, hogy csúnyán rászedtek bennünket..."
Maga Nagy Vilmos honvédelmi miniszter is így vélekedett: "A kint sínylődő emberek úgy beszéltek a hadseregről, mint olyan alakulatról, amelyről az itthoniak már teljesen megfeledkeztek. A 2. hadsereg tagjai úgy érezték: halálra ítélték őket."
S ha már egyszer az akkori honvédelmi miniszter - a legilletékesebb - is így vélekedik, talán mégiscsak megkockáztathatjuk azt a megállapítást, hogy a 2. magyar hadsereg legénysége közé jócskán került politikailag megbízhatatlannak, elégedetlennek tartott "elem", hogy azok pusztuljanak el a szovjet fronton, akik otthon legalkalmasabbak egy forradalom kirobbantására. "Arányos megterheléssel" kiválasztották a legszegényebb, legelégedetlenebb, legkiszolgáltatottabb nincstelen nyomorultakat, a politikailag gyanús, "nemzetvédelmi szempontból értéktelen" elemeket. Közhely volt akkoriban a "renitens" embereket így fenyegetni: "Vigyázzon magára, mert könnyen a fronton találhatja magát."
Jány hadseregparancsnok maga is utalt arra, hogy "az országnak csak egy része vett részt a véráldozatban", és a vereség egyik okát éppen ebben látja. A vezérkar főnökéhez 1943. március 19-én írott elemző jelentésében olvashatjuk:
"Mindehhez járult még az a meghasonlás is, hogy az országnak csak egy része vesz részt tényleg a véráldozatban. Ezt az egyszerű tömegnek semmiféle logikával nem tudjuk megmagyarázni. Az egyszerű tömeg ebben igazságtalanságot lát... Ennek következményei a harcban is megmutatkoztak. Az egyszerű katona igazságtalanságot látott abban, hogy míg ő itt van, földijét nem hívták be. Azt nem vette volna észre Somogy, hogy Hajdú otthon van. Azt azonban méltánytalannak látta, hogy más falujabeliek békésen végzik otthoni munkájukat."
A hadseregparancsnoknak ez a világos helyzetfelismerése magyarázza, hogy miért parancsolta meg: a nemzetiségi katonákat úgy kell elhelyezni a védőkörletben, hogy adott esetben ágyúkkal közéjük lövethessen. (1947. június 2-án keltezett vallomása.)
A legdöbbenetesebb bizonyítékot e hadsereg halálra ítéltségére vonatkozóan egy 1975-ben, Mainzban megjelent szakkönyv szolgáltatja, mely háborús német titkosszolgálati jelentések és okmányok birtokában bizonyítja, hogy Horthy Miklós azért küldte a 2. magyar hadsereget a frontra, mert e hadsereg fejében Hitler személyesen ígérte meg Horthynak: támogatni fogja Horthy István kormányzóhelyettessé választásának ügyét.
Idézünk az említett műből: "Nyilvánvalóan katonai jellegű engedményeket, mint például a honvédség tömeges bevetése a keleti fronton, valamint zsidóellenes intézkedéseket kellett Horthynak tennie és hoznia, hogy dinasztikus tervei számára megvásárolhassa a németek kegyét." És más helyen: Weizsäcker államtitkár 1941. december 22-én azt táviratozta a budapesti német nagykövetségre, hogy a Führer döntött: a kormányzóhelyettes-választást nem szabad megakadályozni, viszont Magyarországnak fokozottabban kell részt vennie a szovjetellenes hadműveletekben. Horthy kormányzó 1942. január 15-én igazolta vissza ezt a feltételt. (Hans Georg Lehmann: Der Reichsverweser-Stellvertreter. Mainz, 1975. 21. és 62. lap.)
A 2. hadsereget tehát 1942 halálos tavaszán - hogy Horthyt idézzük - halálra ítélték. Halálra ítélték azért is, mert ezek az emberek nem akartak a szovjet nép ellen harcolni. Hogyan is mondta Kovács vezérőrnagy? "Ennek kihatását nem szabad lebecsülnünk, ha nem akarunk a tűzzel játszani." De ez ellen már a 2. hadseregnél senki sem tehetett semmit; különben is Kovács Gyula elemzéséből kiderül: az egész ország lakossága értetlenül állt a Szovjetunió elleni háborúban való részvételünk előtt: "A kivonult hadsereg és valószínűleg maga az anyaország sem látja tisztán a háborúnak és a háborúban való részvételünknek célját, értelmét. A következő nagy hiba, hogy nem gyűlöljük sem a bolsevizmust, sem ezen keresztül az ellenségünket, az oroszt. Gyűlölet nélkül nem lehet követelni rámenést, szívósságot, kegyetlenséget, ami a korszerű háborúban... nélkülözhetetlen feltétel." Kovács vezérőrnagy az első nagy csaták után, még a győzelmes előnyomulás lendületében vetette papírra ezeket a gondolatokat 1942. augusztus 17-én.
Milyen tisztikarra bízták ezt a halálra ítélt sereget? A tisztikart kímélték: a parancsnokokat olyan gyakran váltották, hogy alig győzi az ember az okmányokból kibogozni, ki mikor volt parancsnok. Ezek a tisztek igyekeztek az előléptetésükhöz szükséges harci tapasztalati időt minél hamarabb letölteni, beosztottjaikat nem ismerték, gondjaikkal nem törődtek, még a rájuk bízott védőkörletbe se merészkedtek ki. Vécsey alezredes írja egy szemléje után:
"A századparancsnok beinvitált minket a bunkerjébe - hivatásos főhadnagy -, állítása szerint én voltam az első törzstiszt, aki bedugta a lábát az állásba. Ez már a második eset, amikor ezt nekem mondják... A zászlóaljparancsnok három hónap alatt nem vitte annyira, hogy egyszer is kiment volna a századaihoz, mert amikor én előrevittem magammal, még az utat se tudta."
Kik voltak ezek a zászlóaljparancsnokok? Azok a törzstisztek, akik a harmincas évek végén végeztek törzstiszti tanfolyamot, akik tehát az első világháborút már csak hallomásból ismerték, s a húszas évek erősen csökkentett békehadseregében felnőve, a kiképzést elsősorban alaki szempontból értékelték. Figyeljük meg a honvédség főparancsnokának, Shvoy István altábornagynak keserű megállapítását 1937-ből: "A törzstiszti tanfolyam megkezdése előtt lefolytatott tájékoztató vizsga tisztjeink katonai képzettségéről szomorú képet nyújt. 124 vizsgázó közül jelentékeny számú százados olyan felkészültséget mutatott, melyet az illető saját csapattisztes iskolájában sem fogadott volna el. Az egész tiszti továbbképzésünk rendszerében súlyos hibáknak kellett beállnia akkor, mikor előző hosszú katonaintézeti kiképzést nyert, közel húszévi csapatszolgálatot teljesített tisztjeink elég nagy része sokszor még az alapelemekkel sincs tisztában."
1937 óta nem sokat változott a helyzet. A 2. hadsereg 19. hadosztályához beosztott Lóskay ezredes így fakad ki:
"A tiszti rendfokozatban levő hivatásos parancsnokok közül ők voltak talán a legrosszabbak. Tavaly - (tehát 1942-ben!) - nálam voltak Várpalotán, és ha végigtekintettem őket, nem egy ízben jelentettem Major vezérőrnagy úrnak: »Ezek akarnak ezer embert győzelemre vezetni?«"
Ezt a lesújtó véleményt Szombathelyi vezérezredes 1943-ban az egész parancsnoki karra általánosítja: "A parancsnokok igen nagy része irodaember volt... vezetési rutinjuk alig volt, háborús tapasztalataikat elfelejtették, és így önbizalmuk sem volt... A parancsnok nem bízott magában, de nem bízott katonáiban sem, mert azokat nem ismerhette."
De miért nem volt a parancsnokoknak vezetési rutinjuk? Godó Ágnes és Sztana Béla tanulmányából idézünk:
"Az évente megtartott hadgyakorlatok feltételezései meg sem közelítették a valóságos harchelyzetet. Voltak alakulatok, amelyek egész évi kiképzésükben a hadgyakorlat anyagának tökéletes besulykolására törekedtek... A harcászati kiképzés folyamán általában csak a harc előkészítését és a rohamot gyakoroltatták a katonákkal. A mélységi harcot elhanyagolták... Elhanyagolták a fegyvernemek együttműködésének megszervezését... A parancsnokok többsége nem is ismerte más fegyvernemek lehetőségét, feladatát... A hadseregben meglevő fegyverek megismertetésére és a különböző fogások besulykoltatására rengeteg időt fordítottak. A katona álmából riasztva is hibátlanul elmondta, hogy fegyverének hány alkatrésze van, és szétszedését, illetve összerakását milyen sorrendben kell elvégezni. Hatásával azonban már nem nagyon volt tisztában, mert... a krónikus lőszerhiány miatt csak ritkán volt alkalma fegyverével lőni... voltak katonák, akik a harctéren láttak először életükben harckocsit. A gépszörnyeteg megjelenése olyan lélektani hatást váltott ki bennük, hogy teljesen megbénultak, és nemhogy a harckocsi megsemmisítésére, de még saját maguk megmentésére sem voltak képesek."
Az első nagyobb harcászati gyakorlat 1938-39-ben volt. De egyes fegyverek és harceszközök jelenlétét és működését ezeken a gyakorlatokon is csak imitálták.
Ráadásul ezek a tisztek az önkritikát sem ismerték. A tragikus végű hadjárat végeztével minden hazakerült tiszttel jelentést írattak, melyben ki kellett fejteni véleményüket a vereség okairól. Több száz ilyen jelentés közül egyetlenegyben fordul elő önbírálat; egyetlenegy esetben vallotta be magyar tiszt, hogy nem mindig állt a helyzet magaslatán. A merész vállalkozásaival kitűnő Faluvégi Albert főhadnagy írta le egyedül e sorokat: "Ezekben a helyzetekben vezetésem megítélésem szerint nem volt tőlem telhető teljes értékű."
Faluvégi főhadnagy azonban csupán századparancsnok volt. És a legénységgel leginkább a század- és szakaszparancsnokok voltak. Ezek azonban a legritkább esetben voltak hivatásos tisztek. A közvetlen vezetés tehát szakmailag képzetlen tartalékos vagy továbbszolgáló tisztek kezében volt.
Kik voltak ezek a tartalékos tisztek? Nem kell sokáig lapozgatni a Honvédségi Közlöny kinevezési rovatait, hogy világosan láthassuk: legtöbbjük tanító, tanár, kisebb részben emberekkel hivatásszerűen foglalkozó tisztviselő, ritkábban gazdatiszt, postai vagy egyéb intézménynél szolgáló kistisztviselő. Ezeknek a tartalékos tiszteknek egy része ugyanúgy, ugyanolyan elvek alapján került a frontra, mint a legénység; más részük éppen itt, a fronton tanulta meg, mi is az igazság a politikában. Ezek a tartalékos zászlósok és hadnagyok általában együtt éltek embereikkel, felelősséget éreztek értük. A már többször idézett Lóskay ezredes ugyan lesújtóan nyilatkozik róluk, de nézzük csak, miért: "a tartalékos tisztek zöme a legénységgel együtt érzett... ők vezették... az embereket hátra." Valóban: ezek az emberek együtt éreztek a legénységgel, s szerepük a végső következtetések levonásában nem jelentéktelen. Napjaink magyar néphadseregének nem egy tisztje és tábornoka volt e doni hadsereg tartalékos tisztje. Az igazság kedvéért azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy lényeges különbség volt a tartalékos és a továbbszolgáló vagy egyéb ilyen jellegű tisztek között. Sok volt a továbbszolgálók között a nemzetiszocializmus híve, sokan jelentkeztek munkaszolgálatosok kereteihez; az a típus ez, aki a békeévekben semmire se vitte, s most a hadsereg számszerű bővítése jó alkalom a fix állás, fix fizetés megszerzésére, "egzisztencia" megteremtésére, a kispolgárságból a középosztályba való felkapaszkodásra. Nem kell döntenie, gondolkozik helyette a kincstár és a felettes parancsnoka. Ezek a tisztek konjunktúra idején vállalták a "bezupálást", de a katonai hivatás érzése éppúgy nem élt bennük, mint a rájuk bízott emberek iránti felelősségérzet. Váratlan helyzetekben csődöt mondtak, fogalmuk sem volt róla, mi a teendő. E típus akaratlanul is kitűnő önarcképét rajzolja meg Kiss Károly "Ahonnan elszállt a lélek" című, 1943-ban kiadott harctéri beszámolója, bár a szerző abban különbözik elvbarátaitól, hogy őszintén hisz a saját eszményeiben, s komolyan úgy érzi, hogy hazáját akkor szolgálhatja legjobban, ha önként jelentkezik csendőrtisztként a frontra. Pedig a szerző 1942-ben már negyvenhat éves, az első világháborúban is részt vett, akkor fogságban is volt; ráadásul gyomorbeteg. Amint e tartalékos csendőr főhadnagy könyvéből kiderül: a szerző mélyen meg van arról győződve, hogy a világon minden rossznak a zsidók az okai, a női egyenjogúságnak éppúgy, mint az orosz munkásság felemelkedésének, sőt a háborúnak is, és közben nem veszi észre, milyen megalázó, hogy a magyar csendőrzászlóalj egy német parancsnokság tisztiszolgáinak feladatkörét látja el, mikor éppen nincs a partizánok felkutatásával elfoglalva.
Ha ilyen összetételű a tisztikar, növekszik a tiszthelyettesek jelentősége. Róluk a ránk maradt okmányokban igen kevés szó esik. Kurtán szólva: ezer és ezer harctéri jelentés áttanulmányozása közben egyetlenegy esetre nem bukkantam, amikor valamelyik jelentéstevő parancsnok megemlítette volna tiszthelyettese nevét. Az őrmesterek, szakaszvezetők, törzsőrmesterek névtelen, szürke tömegként jelennek meg huszonöt év távlatából. Pedig szakmai szempontból a 2. magyar hadsereg hivatásos tiszthelyettesi kara kiváló volt. Ismét Lóskay ezredest idézzük: "Csak a hivatásos tiszthelyettesek állottak a helyzet magaslatán." Ezek az emberek éjjel-nappal együtt voltak a legénységgel, együtt is szenvedtek vele, rájuk hárult a közvetlen irányítás feladata, igen gyakran századparancsnoki hatáskörben kellett intézkedniök. Bizonyosak lehetünk abban, hogy ha tisztjeik rosszat mondhattak volna róluk, ha a felelősséget továbbháríthatták volna lefelé: habozás nélkül megteszik. A hallgatás ezúttal akaratlan elismerést jelent. A tisztikar zöme részére tehát a frontszolgálat afféle éleslövészeti kiképzés volt, ritka alkalom, amibe ugyan bele is lehet halni, de hát ez már a katonasors kockázata. A gyakori váltás azonban még a kockázatot is csökkentette.
Nem így a legénységnél. Őket nem váltották fel.
Miért nem?
Ismét meg kell kockáztatnunk a vádat: mert halálra ítélték őket.
A budapesti vezérkar már 1942 őszén tudta, hogy a Vörös Hadsereg erősebb, mint gondolták.
Doktor Deseő László vezérőrnagy 1942. november 20-án előadást tartott a Tiszti Kaszinóban. Meglepő dolgokat közölt hallgatóságával:
"Nem szabad illúziókba ringatni magunkat... Az orosz mindig jó katona volt. Bátor és rendkívül igénytelen... Nem hittük, hogy sikerül az erkölcsi erőt ily magasra emelniök... Szerintük a Hitler-rendszer ugyanazt a reakciót jelenti, mint a cároké... Kémelhárító szolgálatuk mindent felülmúl..."
Ki ez a Deseő vezérőrnagy?
1932 óta a vezérkarnál az "orosz" ügyek referense, 1935-1940 között moszkvai magyar katonai attasé; most pedig, 1943 januárjában: a III. hadtest tüzérparancsnoka a doni hadseregnél! Még találkozni fogunk a nevével.
Vajon véletlen volt-e Deseő vezérőrnagy előadása?
Nyilvánvaló, hogy nem. Ezt az előadást maga Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvédvezérkar főnöke szorgalmazta. Neki is ez volt a véleménye. A magyar hadvezetőség 1942 őszén már sejtette, hogy a 2. hadsereg helyzete reménytelen. Éppen ezért nyomasztó felelősség súlya terheli ezt a hadvezetőséget, amiért a kisujját sem mozdította a 2. hadsereg érdekében. (Hogy miért nem, azt korábban már láttuk.) Szombathelyi vezérezredes már 1942. október ötödikén hűvösen tárgyilagos, szabatos szavakban fejtette ki a magyar tábornoki kar előtt, hogy a németek a háborút elvesztették: "A további hadműveleteknek előreláthatólag csak halogatás és időnyerés lehet a céljuk, a háborúnak kihúzása addig, amíg Németország valami elfogadható békéhez jut."
Mi hát akkor a magyar honvédség teendője?
"Le kell vonnunk tévedésünknek konzekvenciáit is, mert az ország jelenlegi háborús, szellemi és anyagi felkészültségének foka a reánk váró feladatok végrehajtásával távolról sem áll arányban."
Két hónappal később, december 14-én Szombathelyi újra megfogalmazza ezt a felismerését, és a politikai vezetést is óvatosságra inti: "Kis nemzeteknek vagy gyengébb katonai hatalomnak általában nem ajánlatos a rohanás a kezdeményezés megragadása után. Lehet ugyan, hogy kezdeti sikereket érnek el, és behatolnak az ellenséges országba. De mert bázisuktól eltávolodnak, legyengülnek, és így a döntő küzdelemhez, a végsikerhez - amin végeredményben minden megfordul - nem lesznek elég erősek... Százszázalékos német győzelem százszázalékos német megoldást jelent. Hol marad a magyar megoldás akkor, ha minden erőnket eleve ennek a százszázalékos német győzelemnek a kivívására bedobjuk és feláldozzuk? Ezért mindent egybevetve azt hiszem, hogy várnunk kell. Ne siessünk. Ne akarjunk németebbek lenni a németeknél... Nem helyezkedhetünk mi, magyarok a németekkel azonos álláspontra. A háború hosszú háború lesz, erre és nem a villámháborúra kell berendezkednünk. A nagyhatalmi politikát és hadászatot át kell engedni a nagyhatalmaknak, nekünk a fal mellett kell járnunk."
Hogyan is mondta Szombathelyi? "Le kell vonnunk tévedésünknek konzekvenciáit..."
Mi sem lett volna természetesebb, mint e konzekvenciák levonását a háborúban aktívan részt vevő 2. hadsereg visszavonásával kezdeni. Ez persze nem lett volna könnyű. De ha már egy hadsereget a frontról egyik pillanatról a másikra kivonni és hazahozni nem lehet, maradnak más lehetőségek. Ilyen lehetőség a kitérő védelem, vagyis a halogató harcokban való elszakadás, amit egyébként a magyar harcászati szabályzat - a némettel ellentétben - bizonyos esetekben elő is írt. Szombathelyi vezérezredes súlyos felelőssége és bűnös mulasztása, hogy a helyzet tökéletes ismeretében sem utasította Jány hadseregparancsnokot a magyar harcászati szabályzat elveinek megfelelő kitérő védelemre, hanem ellenkezőleg, vitatkozás nélkül továbbította Hitlernek a merev védelemre vonatkozó parancsát.
"1942 karácsonykor Hitler személyes átiratban fordult a kormányzó úrhoz, hogy a magyar hadseregnek a merev védelmet magyar részről is rendeljék el, ami szükségképpen meg is történt" - olvashatjuk Szombathelyi vezérezredesnek a béketárgyalások előkészítő iratai között őrzött vallomásában. Valóban - "szükségképpen" -, meg is történt: 1942. december 27-én megjelent a honvédvezérkar főnökének parancsa a 2. hadsereghez: "Legfelsőbb hadurunk elrendeli, ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak előre van."
A 2. magyar hadsereget tehát halálra ítélték. Az a politika és az a vezérkar ítélte halálra, amely e hadsereg összetételét meghatározta, amely 1942 őszén világosan látta, hogy többé "villámháborúról" már nem lehet szó, s a "fal mellett járást" javasolta a parancsnoknak, aki fellengzősen kérdezte: "hol marad a magyar megoldás akkor, ha minden erőnket eleve ennek a százszázalékos német győzelemnek a kivívására bedobjuk és feláldozzuk?" - és aki oly szellemesen érvelt a magyar harcászati szabályzat által előírt kitérő védelem mellett.
Kétszázötvenezer magyar férfi áll a Don partján 1943. január 12-én. A hőmérséklet váratlanul jelentősen csökken: mínusz 35 fokot mutat a hőmérő. Befagytak az akkumulátorok, az őrök keze ráfagy a puskára.
Vakító fehérség, csend.
"Csak meghalni lehet, hátrálni nem."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése