A. Gergely András - Kulturális antropológia

Kulturális antropológia

Tantárgyi forrásanyag azEmber-, erkölcs- és vallásismerettantárgyhoz

Összeállította A. Gergely András

/ MTA PTI - ELTE BTK /

(Készült 3 példányban, kizárólag oktatási használatra)

Veszprémi Egyetem Tanárképző Kara

Ember-, erkölcs- és vallásismeret
továbbképzési szak

2002-2003

Fővárosi Pedagógiai Intézet, Budapest, VIII. Vas u. 10.

---

TARTALOM

ROBERT SIMPSON - S.M. COLEMAN: AZ ANTROPOLÓGIA FELFEDEZÉSE

VEKERDI LÁSZLÓ: EMBERTUDOMÁNY - KULTÚRÁK - TÖRTÉNELEM
(A kulturális antropológia kihívása)

KANOVSKÝ, MARTIN:
ANTROPOLÓGIA, HISTÓRIA, ARCHEOLÓGIA
(Könyvismertető)

CLIFFORD GEERTZ:
A TÉNY UTÁN.
(Részletek a könyv egyik fejezetéből)

KLANICZAY GÁBOR:
A TÖRTÉNETI ANTROPOLÓGIA TÁRGYA, MÓDSZEREI ÉS ELSŐ EREDMÉNYEI

GEORGE E. MARCUS - MICHAEL M. J. FISCHER:
AZ ANTROPOLÓGIA MINT KULTÚRKRITIKA

MELVILLE J. HERSKOVITS:
AZ ANTROPOLÓGIA: AZ EMBER TUDOMÁNYA

CATHERINE A. LUTZ:
ÉRZELMEK

SHERRY B. ORTNER:
AZ ANTROPOLÓGIA ELMÉLETE A HATVANAS ÉVEKTŐL

VÖRÖS MIKLÓS:
HATÁRESETEK. AZ AMERIKAI ANTROPOLÓGIA ÉS
SZOCIOLÓGIA KAPCSOLATA TÖRTÉNETI PERSPEKTÍVÁBAN

BOGLÁR LAJOS:
AZ ADAPTÁCIÓ MŰVÉSZETE

---

Robert Simpson - S. M. ColemanAz antropológia felfedezése

Mi az antropológia?

Az antropológia az emberekkel, mint komplex szociális lényekkel foglalkozik, melyek rendelkeznek a beszéd, a gondolkodás és a kultúra képességével. Az antropológia tudománya a világon mindenfelé élő emberek életének biológiai és kulturális aspektusainak megértéséről szól. Minden ember azonos alapvető biológiai jellemzőkkel születik, de attól függően, hogy hol nő fel, különböző éghajlattal, ételekkel, nyelvekkel, vallásos képzetekkel stb. találkozik. Az embert azonban nem csak a környezete formálja, hanem az a világ is, ahol él. Az antropológia fő célja megérteni azokat az általános kényszereket, melyek között az emberek élnek, és azokat a különbségeket, melyek nyilvánvalóak az egyes társadalmak és kultúrák között.

Az antropológia lehetséges témáinak köre így valóban óriási. A kutatók manapság igyekeznek a diszciplína egyik vagy másik területére specializálódni. Néhányan, az úgynevezett fizikai- vagy biológiai antropológusok olyan témákat vizsgálnak, mint például, hogy hogyan fejlődtek az emberek és az emberszabásúak az évezredek, évmilliók során, illetve a genetikus és magatartásbeli kapcsolatunk a főemlősökkel. Mások, akiket szociál- vagy kulturális antropológusoknak hívnak, azt a számtalan módot tanulmányozzák, ahogy a különböző emberek megszervezik önmagukat, hogy biztosítsák a stabil mezőgazdasági termelést vagy a közösségi életet. Vizsgálhatják az embereknek a világ működéséről alkotott elképzeléseit, ahogy azok megjelennek a vallási képzeteikben és gyakorlatukban. Vizsgálhatják az emberek által létrehozott anyagi formákat, mint például a házaik, ruházatuk, kézművességük és művészetük. Ebben az Ismertetőben mindkét típusú antropológiával foglalkozunk, de több szó esik majd a diszciplína társadalmi és kulturális oldaláról.

Egy kis történelem...

Évezredekig az utazás, a kereskedelem és a felfedező utak révén kerültek kapcsolatba egymással a különböző nyelvű és kultúrájú emberek. Ezek a kapcsolatok furcsa és egzotikus emberekről és szokásokról szóló történeteket szültek. Ezért a görög történetírót, Hérodotoszt, egy korai antropológusnak is tekinthetjük. Az időszámítás előtti 5. században körbeutazta a földközi-tengeri és észak-afrikai görög gyarmatokat, és nagy részletességgel leírta az ott élők életét.

Hérodotosz írásait az egyik legkorábbi etnográfiai leírásoknak is nevezhetjük, de ha az antropológiát inkább tudománynak tekintjük, mintsem utazók meséinek összefoglalásának, akkor a 19. századig kell előreugranunk, amikor is az emberi kultúra és a biológiai változatosság tudományos tanulmányozása elkezdett formát ölteni. Ekkoriban a nyugati világ a gyors és messzire mutató fejlődések időszakát élte. Európában és Észak-Amerikában az új iparágak terjedése, a vidékről a városokba irányuló tömeges migráció, valamint a kommunikáció és a szállítás új rendszereinek kialakulása nagy hatással volt a társadalmi életre, atársadalom és a gazdaság szervezetére. A nyugati gyarmati terjeszkedés és uralom is ekkoriban érte el a csúcspontját. Filozófusok és társadalom-magyarázók próbálták megérteni a körülöttük lezajló változásokat. Ebben az időszakban fektették le az alapjait a fontosabb akadémiai tudományoknak, ahogy ma ismerjük őket.

A 19. század egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy 'hogyan jutottunk oda, ahol ma vagyunk?'. Charles Darwin írt egy beszámolót a fajok fejlődéséről a természetes szelekció által; ez volt az evolúció elmélete, amely először 1859-ben jelent meg. Darwin azt állította, hogy minden élő forma hosszú idő alatt, fokozatosan fejlődött, melynek során a sikeresebb fajok kiszorították azokat, amelyek kevésbé tudtak alkalmazkodni a környezetükhöz. Ezek az elképzelések nagy hatással voltak a biológiai tudományok tudományos érdeklődésére, és széles körű kulturális visszahatásuk is volt. A 19. század meghatározó társadalmi teoretikusai közül sokan alkalmazták Darwin biológiai evolúciós modelljét a társadalmi és kulturális szinten történt változások megértéséhez.

Két fontos, az emberiséggel foglalkozó diszciplína bontakozott ki ebben az időben: az antropológia és a szociológia. A humán tudományok azon ága, amely később szociológiává alakult, figyelmét a Nyugat változásai felé fordította. A másik ág, amelyből az antropológia fejlődött ki, a 'primitívre' összpontosított, és elkezdte kutatni a modern civilizációk elődeit. Az írás nélküli, egyszerű technológiájú, gazdaságilag és politikailag kevéssé szervezett, általában Nyugat-Európától távol eső társadalmak álltak a kibontakozó antropológia központjában. A 19. századi antropológusuk hitték, hogy ezek a társadalmak bepillantást nyújtanak az emberiség társadalmi evolúciójának egy korábbi szintjére, és idővel ezek is a modern fejlődés útjára fognak lépni. Ezeket a nézetek, melyek akkoriban széles körben elterjedtek voltak, az emberiségről való tudás fejlődésével elutasították.

A 20. század első évtizedeiben a társadalmi evolúció elképzelését kezdték megkérdőjelezni, és az úgynevezett 'primitív' társadalmakat nemcsak mint a társadalmi fejlődés egy korábbi fokának bizonyítékait, hanem saját jogú társadalmakként kezdték vizsgálni. Az antropológus feladata nem az volt, hogy elhelyezze a társadalmakat a magas civilizáció és a technológiai egyszerűség skáláján, hanem hogy megértse az egyes társadalmakat azok saját logikája alapján. A szokatlan mítoszok, rítusok, művészeti formák, házassági szokások és életmódok a tanulmányozás legitim témáivá váltak. Minden egyes társadalom az emberi kulturális változatosság és a fizikai adaptáció egyedi kifejeződése. A nem-nyugati embereknek a saját terminusaik általi megértésére való törekvés kulturális relativizmusként vált ismertté. A kulturális változatosság tanulmányozásának e megközelítése az észak-amerikai kulturális antropológia meghatározó jellemzőjévé vált, mely olyan meghatározó személyekkel kapcsolódott össze, mint Franz Boas és Ruth Benedict.

Ezzel szemben a brit antropológia középpontjában e század nagy részében inkább a tényleges társadalmi kapcsolatok álltak, mintsem a kultúra manifesztációi. A társadalmak osztályozásának és összehasonlításának alapját azok a különböző módok képezték, ahogyan a társadalom részei, mint a rokonsági kapcsolatok, a tulajdonlás és a létfenntartás szabályai együttesen létrehozzák a társadalmi intézkedések megkülönböztető és állandó rendszerét. A különböző társadalmak összehasonlítása a látszólag hasonló funkciókkal rendelkező intézmények, mint a házasság vagy a temetkezési rítusok, identifikálásán is alapult. Ez az antropológiai megközelítés a strukturalista funkcionalizmus, mely az 1930-as, 40-es és 50-es években volt meghatározó. Ebben az időszakban tanulmányok sora született, melyek egy sajátos csoport életmódjával foglalkoztak. A szudáni nuerek, a Nyugati Pacifikum Trobriand-szigeteinek lakói és a polinéziai tikopiak csak néhányak azon emberek közül, akik az antropológusok tanulmányainak következtében ma a világtörténelem szilárd részei.

A század első részében a brit szociálantropológia kutatási témája bizonyos értelemben a lepkegyűjtéssel volt rokon. A század folyamán azonban az antropológia olyan tudományággá fejlődött, amely sokkal több volt az egzotikus és ritka példányok gyűjtésénél, lokalizálásánál és minél színesebb és gazdagabb leírásánál. Az antropológiai elméletek feladata olyan minták létrehozása volt, amelyek általánosíthatók a nyilvánvalóan változatos emberi életmódokra. Ráadásul kezdték felismerni, hogy a 'primitív' társadalmak valójában meglehetősen komplexek, és fejlődésük tekintetében messze nem statikusak. Ennek következtében az antropológia új útjai alakultak ki, melyek meghaladták a struktúra és a funkció egyszerű tanulmányozását. A figyelem a kis méretű, hagyományos társadalmak és a nagy méretű gazdaságok és államszerkezetek közötti kölcsönhatások felé fordult. A korábban elszigeteltnek, stabilnak és változatlannak bemutatott társadalmakat szélesebb történeti folyamatokba helyzeték, mint a gyarmatosítás vagy a kapitalizmus terjedése. Ez a szemlélet fontos váltást eredményezett az antropológiai érdeklődés területében és lehetőségeiben: azt mondhatjuk, hogy az antropológusokat már kevésbé érdekelte a lepkék gyűjtése, inkább az az öko-rendszer, amelyben azok éltek. Az érdeklődés új területei nyíltak meg a 60-as és 70-es években, mint a nyelv és a jelentés tanulmányozása, és a nemek fontosságának tudatossá válása a társadalom és kultúra megértésében. Ebben az időszakban kezdte átfogni az antropológiai kutatás a nyugati társadalmat és annak intézményeit. A nyugati antropológusok nem szorítkoztak többé távoli és 'egzotikus' társadalmak megfigyelésére, hanem elkezdtek a saját házuk táján vizsgálódni, és a kész ténynek vett mindennapi élet meglepő aspektusait emelték ki. Az ipar, a kormányok és a nemzetközi szervezetek mind-mind az etnográfiai kutatás tárgyaivá váltak.

Az antropológia nagyon rövid történetének utolsó szakasza az egyik legizgalmasabb. Az antropológia egy olyan hagyományban gyökerezik, mely a nyugatitól nagyon eltérő és távoli társadalmak tanulmányozásával kezdődött. A mai antropológia miközben megtartotta a társadalmi és kulturális folyamatok részletei iránti érdeklődését, egy sokkal tágabb érdeklődési körű és alkalmazhatóságú tudományággá nőtt. A 'primitív' és a modern közti régi megkülönböztetések közül sok már nem állja meg a helyét. Hasonlóan, a szociológia és az antropológia közötti diszciplináris megkülönböztetés sem a 'Nyugat kontra a többiek' kérdése többé. A magas szintű mobilitás és migráció a globális kommunikáció rendkívüli lehetőségével együtt az emberek és kultúrák nagyfokú keveredését idézte elő. A néha poszt-modernnek nevezett kulturális megközelítés megkísérli, hogy számot adjon azokról a módokról, ahogy az egyének többé már nem egyértelműen meghatározható helyekhez vagy tradíciókhoz kötődnek. A nemzeti identitások és a kulturális tradíciók továbbra is élnek, de a korábbitól nagyon eltérő körülmények között. Például, ugyanazt a televízió műsort nézhetik India falvaiban lakók, nomádok Észak-Afrikában és Sheffield, Varsó vagy Mexikóváros toronyházainak lakói. Mindegyik esetben egy globális jelentőségű hatalmas technológia találkozik a helyi körülményekkel, hogy különböző és újfajta reakciókat és válaszokat hozzon létre. A társadalom és a kultúra megértésének elfogadott hagyományára építkezve az antropológusok egyre inkább az ilyen mai viszonyokra és a belőlük felmerülő kérdésekre alkalmazzák tudásukat és szakértelmüket.

Mit csinál az antropológus?

A leendő antropológus-hallgatóktól a felvételi beszélgetésen gyakran kérdezik a következő nyilvánvaló kérdést: 'Miért akar antropológiát tanulni?' Egy tipikus válasz erre: 'Az emberekről szeretnék tanulni'. Ez kétségtelenül eredeti válasz, de nem árul el túl sokat a jelentkezőről. Végül is rengeteg más tárgy van, mint például a szociológia, a pszichológia és a történelem, ami az 'emberrel' foglalkozik. Az antropológia számos tekintetben átfedi ezeket a tudományokat. Mindazonáltal az eddig elmondottak alapján érezhető, hogy mi teszi az antropológiát megkülönböztetett, saját jogú tudománnyá. Ez egy olyan tudomány, ami az emberek életmódjának valamennyi aspektusával foglalkozik - mindennapi tevékenységekkel éppúgy, mint 'speciálisakkal', például rítusokkal és szertartásokkal. Összehasonlító is, mivel azt nézi, hogy a különböző kultúrákban a viselkedés és a hiedelmek mennyiben térnek el, illetve mutatnak közeli párhuzamokat. Gyakran megpróbálja a tapasztalatai átültetni a gyakorlatba is, például segíteni az eltérő kulturális háttérrel rendelkezők közös munkáját, mondjuk egy fejlesztési terv esetében. Egy antropológus, David Pocock, ékesszólóan írja le a diszciplínán belül a saját területének tág határait és megnyerő természetét:

Az antropológia mindent átölelő tulajdonságából adódóan nem meglepő, hogy a tanulmányozás témája egyaránt lehet személyes és szellemi szintű. Sokan utazás révén kerültek kapcsolatba ezzel a tudománnyal, más kultúrákról szóló beszámolók olvasásával, vagy olyan antropológusokkal való találkozás által, akik átadták az emberiség sokféle kifejeződési módjának megértésére való törekvés izgalmát. A brit antropológus, Sir Edmund Leach, hosszú és kiemelkedő karrierje vége felé úgy írta ezt le, mint 'személyes rögeszméjét'. Érzései azon sokakét visszhangozzák, akik életük valamely szakaszába kapcsolatba kerültek az antropológiával. A diszciplínát többnyire nem tanítják iskolákban, ezért a diákok valamilyen, néha teljesen össze nem függő tudomány tanulmányozása után érkeznek meg hozzá. Ez egy olyan téma, ami összekapcsolja a világról való gondolkodás különböző módjait, ezért gyakran vonzza az olyanokat, akik egyformán érdeklődnek a művészet és a tudomány iránt. Ezen Ismertető egyik szerkesztője például egyetemi pályafutását kémiatanulással kezdte, és most az Egyesült Királyság családi mintáit kutatja; a másik azzal az elhatározással jött az egyetemre, hogy ősi emberi csontokat ásson ki, míg végül oda jutott, hogy vallásos hiedelmekkel és rítusokkal foglalkozik!

Az antropológia tudománya még mindig viszonylag kevéssé ismert a tömegek számára, és még mindig sok tévhit él vele kapcsolatban. Mai gyakorlóinak nem szükséges távoli vidékekre utazniuk kutatásaik folytatásához, ahogy azt feltételezik, bár sokan tesznek így. Ma egy antropológus számára az amazóniai esőerdőkben élők vallási rítusai mellett legalább annyira érdekesek lehetnek egy keresztény közösség rítusai Londonban vagy Liverpoolban.

Hogy megértsük, mit is csinál egy szociálantropológus, egy pillanatra képzeljük el, hogy mi történne, ha hirtelen a világ egy teljesen más pontjára, nagyon más kultúrába csöppennénk, és ott kellene maradnunk egy vagy akár több évre. Először valószínűleg valami zavart éreznénk, képtelenek lennénk megérteni az ott beszélt nyelvet, megenni az ételt anélkül, hogy ne vágynánk az otthoni ízekre, vagy belépni úgy valakinek a házába, hogy akaratlanul is ne tennénk valami olyat, ami a házigazdák szemében udvariatlanságnak ne tűnne. Néhány hónap elteltével kezdenénk rájönni, hogyan kerüljük el a társadalmi buktatókat, majd egy év után már a nyelvet is beszélnénk, egy bizonyos fokú folyékonysággal. Végül kialakul a kölcsönös megértés és bizalom, és elkezdenénk megtapasztalni a világot egy másik kultúra közvetítésével.

A megismerés e folyamata hasonló ahhoz, amit sok antropológus megtapasztal, amikor más kultúrákat tanulmányoznak. Az antropológus megközelítése tehát nagyon különbözik a laboratóriumi munkától: a kutatónak nem szabad arra törekednie, hogy irányítsa a vizsgált emberek viselkedését, hanem inkább bele kell merülnie az életükbe, amennyire az csak lehetséges. Az antropológus kutatók nem hagyhatják ott az irodájukat és felejthetik el a 'munkájukat' 5 óra után, mivel benne élnek abban a kultúrában, amit vizsgálnak. Visszatérve nagyon jó helyzetben lesznek, hogy 'lefordítsák' vagy elmagyarázzák az általuk tanulmányozott emberek viselkedését kollégáiknak és tanítványaiknak. Az antropológus feladata gyakran az, hogy a furcsát és 'egzotikusat' érthetővé tegye egy másik kultúra kontextusába való behelyezéssel. Viszont az antropológust megkérhetik, hogy tegye láthatóvá a 'természetes' és 'egyértelmű' magatartásokat legalább annyira, amennyire az idegen kultúrában élők szokásait szokták magyarázni. Csak képzeljük el például, hogy el kell magyaráznunk a futball vagy a krikett szabályait valaki olyannak, aki nem tudja, mi az a sport!

Egy biológiai vagy fizikai antropológus egy laboratóriumban is jól dolgozhat, például vér- vagy csontmintákon. De legalább olyan jól dolgozhat más kulturális kontextusban, amelyhez szükséges a helyi kulturális normák és értékek iránti érzékenység és tudás. Ezért egy adott populációban a betegség okainak megértéséhez szükséges megérteni, hogy a fizikai kapcsolatot és a jólétet hogyan formálják a társadalmi és kulturális tényezők. Egy biológiai antropológusnak nem elég felfedezni, hogy egy helyi étrend A-vitamin hiányhoz vezet, ami megnöveli a vakság eshetőségét. Számításba kell venni bizonyos élelmiszerek szimbolikus és rituális jelentését, mielőtt azt feltételezné, hogy az étrend megváltoztatása könnyen hatásos lehet.

Bevezető szövegek

Amint láthattuk, az antropológia valóban hatalmas kiterjedésű. Bármely szöveg, amely bevezetőt kíván nyújtani, az utazót általában egy sok megállójú körutazásra viszi, és felkelti az érdeklődését a téma további részletei iránt. A bevezető szövegek ugyanakkor azt az időszakot is tükrözik, amelyben íródtak. Például, a 60-as, 70-es években számos vezető brit antropológus készített áttekintést a diszciplínáról, mely erősen tükrözte a kor strukturalista funkcionalista érdeklődését (például Beattie 1964). Ezekben a kis méretű, nem-nyugati társadalmak működését olyan definiálatlan kategóriákra osztották, mint a rokonság, a társadalmi kontrol, gazdasági és tulajdoni viszonyok, vallás és rítus. Hajlamosak voltak továbbá egy olyan fejezettel lezárni, melyben azokat a módokat tárgyalják, ahogy a látszólag statikus társadalmak valójában társadalmi változáson mennek keresztül. Például, olyan változásokat mutatnak be, melyeket más társadalmakkal való érintkezések indítottak el, ahol nagyon eltérő gazdasági és politikai rendszerek domináltak. Beattie a gyarmati bürokratikus rendszer hatását elemezte a kormány és a hatalom hagyományos formáira. Megfigyelte például, hogy hogyan váltak a főnökök és a törzsi öregek az új rezsimek fizetett, civil szolgálóivá.

Sokat használt tankönyv Ioan Lewis Social Anthropology in Perspective-je (1985). Nyelvezete egyszerű, széles körben alkalmaz etnográfiai példákat és esettanulmányokat, és megpróbálja egyesíteni a nyugati tapasztalatokat az antropológia határain belül. Például leírja az ajándékozási formákat a nem-nyugati emberek között, majd összehasonlítja azokat a karácsonyi brit szokásokkal.

Számos észak-amerikai bevezető szöveg hozzáférhető az Egyesült Királyságban is. Ezek a könyvek a kulturális antropológiai tradíciót tükrözik, ahogy azt az amerikai egyetemeken tanítják, és rendszerint meglehetősen standard formátumúak. A mai kor emberének kultúrájáról és társadalmáról szóló beszámolókat a nyelvészetből, régészetből és fizikai / biológiai antropológiából származó anyagok kísérik. Sok diák szereti ezeket a tankönyveket, mert jól illusztráltak, és hasznos összefoglalásokat és etnográfiai leírásokat tartalmaznak (lásd pl. Haviland 1996; Keesing és Strathern 1998). Néhányat oktatói segédkönyv is kísér, amely gyakorlatokkal és újszerű elképzelésekkel is szolgál a tanmenetre vonatkozóan (Bohannan 1992).

Az antropológiai bevezetések területe és tartalma jelentős változásokon ment keresztül az évek során. Az egyik legfontosabb változás annak bemutatása, hogy az antropológia nem pusztán távoli, egzotikus társadalmakról szól, melyeket természettudományos mintapéldányoknak tekintettek. A Nyugaton élő embereknek is megvannak a maguk szokásaik, hiedelmeik és társadalmi gyakorlataik, ezért méltán számíthatnak az antropológusok kíváncsi pillantásaira. A legtöbb ember számára kezdetben annak a lehetősége, hogy a más társadalmakra vonatkozó tudását eszközként használja fel a sajátjának megértéséhez, egyszerre izgalmas és felszabadító. Egyre inkább ez lett a bevezetés jellegű szövegek üzenete. Bohannan (1992) könyvének központi témája például az az elképzelés, hogy az olvasó kultúrája idegen és problematikus. Horace Miner egy híres cikke az 1950-es évekből, 'Az iakirema törzs testi rítusai', etnográfiai szemmel tekint a saját kultúrájára:

A mindenki által végrehajtott testi rituáléhoz egy száj-rítus is tartozik. Annak ellenére, hogy e nép rendkívül kényes és aprólékos a szájgondozásban, e rítus egy olyan gyakorlatot is tartalmaz, amely a beavatatlan idegen számára visszataszítónak hat. A beszámolók szerint a bennszülöttek varázskenettel borított apró sörtecsomót helyeznek a szájukba, amelyet azután bonyolult, szertartásos gesztusokkal ide-oda mozgatnak.

Rejtett gúnnyal Miner az antropológia nyelvét használja a szájmosás egy formájának leírására, melyet egy úgynevezett 'törzsben' gyakorolnak, egy igazi identitás, amely egyszerűen felfedezhető az 'iakirema' név megfordításával!

A sok bevezető munka számos hasonlóságot mutat, de néhány az antropológia olyan magyarázatát helyezi előtérbe, amely szorosan követi egy bizonyos személy sajátos antropológiai felfogását. A példák felölelik Leach (1982) szintézisét a brit strukturalista funkcionalizmusról és a francia strukturalizmust; Cheater (1989) beszámolóját a harmadik világbeli emberek anyagi körülményeinek és a kapitalista fejlődés viszonyának vizsgálatáról; és végül Carrithers próbálkozását (1992) az emberi változatosság, a társadalmi viselkedés és az emberiség más alapvető jellemzőinek magyarázatára az antropológia, a szociál-pszichológia és a biológia szintézisével.

Ajánlott irodalom

Beattie, J. 1964 Other Cultures: Aims, Methods and Achievements in Social Anthropology, London: Routledge.

[Bár mára már elavult, a brit szociálantropológia egyik klasszikusa. A 'tradicionális' társadalmakban dolgozó szociálantropológusok érdeklődési körének világos és átfogó beszámolója.]

Bohannan, P. 1992 We, the Alien: An Introduction to Cultural Anthropology, Prospect Heights, Illinois: Waveland Press.

[Bohannan követi sok észak-amerikai bevezető szöveg standard formátumát, de megkísérli az antropológia témáját informatívan és kihívóan bemutatni. Az antropológia sok, ismertebb kategóriáját dolgozza át megnyerő módon.]

Carrithers, M.B. 1992 Why Humans Have Cultures, Oxford: Oxford University Press.

[A legfontosabb antropológiai témák lebilincselő szintézise, ropogós irodalmi stílusban. Carrithers megkísérli megérteni a társadalmi és kulturális élet nyilvánvaló változatosságát a pszichológia, a szociál- és a kulturális antropológia elképzeléseinek felhasználásával.]

Cheater, A. 1989 Social Anthropology: An Alternative Approach, London: Unwin Hyman.

[Ez a tankönyv szakít a funkcionalista felfogással, és az antropológiának egy marxista szempontú elemzését nyújtja. A könyv középpontjában a 'fejlődő' országokban lezajló változások okai és következményi állnak.]

Eriksen, T.H. 1995 Small Places, Large Issues: An Introduction to Social and Cultural Anthropology, London: Pluto Press.

[A diszciplína jól megírt és kellemes bevezetése. Bár egy meglehetősen standard formátumot követ, Eriksen olyan perspektívákat ölel fel, melyek eredetiek és relevánsak a mai érdeklődéssel.]

Haviland, W.A. 1996 Cultural Anthropology, Fort Worth, Texas: Harcourt Brace (8^th edn).

[Egy átlagos tankönyv, mely átfogja az amerikai antropológia fő részterületeit. A legújabb kiadást kibővítették a globalizációról és a kulturális változásról szóló részekkel.]

Keesing, R.M. & Strathern, A.J. 1998 Cultural Anthropology: A Contemporary Perspective (3^rd edn), Fort Worth: Harcourt Brace Jovanovich College Publishers.

[Egy egyszerű és közvetlen stílusban íródott, hasznos bevezető. Bővelkedik illusztrációkban és esettanulmányokban. Kiválóan alkalmas a felső középiskolások számára. Keesing halála után Strathern közreműködésével korszerűvé vált és kibővült ez a fontos tankönyv.]

Kuper, A. 1983 Anthropologists and Anthropology, London: Routledge and Kegan Paul.

[A brit antropológia történetének nélkülözhetetlen összefoglalása.]

Layton, R. 1997 An Introduction to Theory in Anthropology, Cambridge: Cambridge University Press.

[A múlt század antropológusai által használt elméletek szisztematikus és világos bevezetése. Klasszikus esettanulmányokat és újabb illusztrációkat tárgyal. Ideális azon diákok számára, akiket a diszciplína teoretikus támasztékai érdekelnek.]

Leach, E.R. 1982 Social Anthropology, Glasgow: Fontana.

[Rejtélyes és egyéni megközelítés, Leach személyes beszámolója, mely felvet néhány provokatív kérdést az emberiség természetére vonatkozóan.]

Lewis, I.M. 1985 Social Anthropology in Perspective, Cambridge: Cambridge University Press.

[Egy egyszerűen megírt bevezetés a modern szociálantropológiába. A nem-nyugati társadalmak szociális szervezetének, hiedelmeinek és szokásainak összehasonlító tanulmánya. Lewis megpróbálja összekapcsolni megfigyeléseit a nyugati társadalmakkal.]

Peacock, J. 1986 The Anthropological Lens: Harsh Light, Soft Focus, Cambridge: Cambridge University Press.

[Az antropológia jelentőségét, módszerét és lényegét vizsgálja. A kulturális antropológia perspektívájából vizsgálja a fő filozófiai és gyakorlati kérdéseket.]

Pocock, D. 1975 Understanding Social Anthropology, London: Hodder & Stoughton.

[Egy hozzáférhető és gondolkodásra késztető bevezetés. Hasznos gyakorlatokat tartalmaz. Az új kiadás bevezetőjét Jeremy MacClancy írta, és az Athlone Press, London adta ki.]

Az antropológiai megközelítés megismerésének másik jó módja egy etnográfia elolvasása; ez egy sajátos beszámoló egy bizonyos kultúráról vagy embercsoportról, melyet egy antropológus írt. Az etnográfiák a szociál- és kulturális antropológia alapvető építőkövei. Néhány ezek közül:

Briggs, J. 1970 Never in Anger: Portrait of an Eskimo Family, Cambridge, Mass: Harvard University Press.

[A föld egyik legzordabb vidékén élő inuit csoport családi és közösségi életének színes leírása.]

Friedl, E. 1989 Women of Deh Koh, Washington: Smithsonian Institution Press.

[Egy iráni hegyvidéki falu különböző lakóinak viselkedésének és stratégiáinak nagyon olvasmányos leírása, rövid történetek formájában.]

Gardner, K. 1997 Songs at the River's Edge: Stories from a Bangladeshi Village, London: Virago.

[Egy feltűnést keltő kép a hétköznapi életről a vidéki Bangladesben a nők beszámolói alapján a gyermekszülésről, házasságról, munkáról és a mindennapi élet problémáiról.]

Malinowski, B. 1922 Argonauts of the Western Pacific, London: Routledge.

[A mikronéziai törzsi csoportok kereskedelmi gyakorlatáról szóló klasszikus beszámoló. Alapos, de egyszerűen megírt. Eredeti megjelenése óta számos alkalommal újra kiadták.]

Okely, J. 1983 The Traveller Gypsies, Cambridge: Cambridge University Press.

[Az Angliában élő cigányok kultúrájának világos bemutatása, középpontjában a tisztaságról és a tisztátalanságról alkotott cigány elképzelésekkel.]

Enciklopédiák és szótárak

A hosszú évek során az antropológia kifejlesztette a saját szakszókincsét. A diszciplínával ismerkedők számára először ijesztő lehet a nagy számú szakszó. Az általános szótárak sajnos nem sok segítséget nyújtanak ebben a tekintetben, mert az antropológusok által a kulcsfogalmaknak tulajdonított jelentések árnyaltak és összetettek. Még az olyan, viszonylag mindennapos szavak, mint a 'kultúra' vagy a 'szimbólum', sajátos jelentéssel bírnak az antropológiai szövegekben. Az íz, ahogy az antropológusok a sajátos címkéket és terminusokat alkalmazták abból a tényből ered, hogy egyik alapvető céljuk a sajátjuktól eltérő társadalmak és kultúrák megértése. Mindazonáltal annak mértéke, amennyire egy nyelv képes kitágulni, hogy felölelje egy másik jelentéseit és fogalmait, szükségszerűen korlátozott. Például Nyugaton mélyen gyökerező elképzelések vannak a családról és a házasságról. Ez főleg a nyugati keresztény hagyományból ered, melyben elvárt, hogy a házasságban egy férj és egy feleség vegyen részt (monogámia). Azonban sok afrikai társadalomban egy férfinek több felesége is lehet (poligünia), míg néhány ázsiai társadalomban egy nőnek több férje lehet (poliandria), akik testvérek is lehetnek (testvéri poliandria). Ezek a változatok nem csak egyszerűen eltérnek a nyugati modelltől, de a házasságkötések olyan alapvetően más módszerei is, melyek leírására az európai vagy észak-amerikai szókészlet teljesen elégtelen. A szakenciklopédiák és szótárak segítséget nyújtanak azzal, hogy hozzáférhetővé teszik ezeket a szavakat. Tömör összefoglalásokat is adnak azokról az elképzelésekről, melyek aládúcolják ezeket a szavakat, és a személyekről, akik hozzájárultak a fejlődésükhöz.

Ajánlott irodalom:

Barfield, T. (ed.) 1997 The Dictionary of Anthropology, Oxford: Blackwell.

[A technikai terminusok és szókészlet átfogó ismertetése, a rövid tételeket hosszabb esszékkel és további hivatkozásokkal kombinálva. A tudománnyal most ismerkedők számára hasznos.]

Barnard, A. & Spencer, J. (eds) 1996 Encyclopedia of Social and Cultural Anthropology, London: Routledge.

[231 bővített tételt tartalmaz, mely beszámol az emberekről, elképzelésekről, terminusokról, eseményekről és kétségekről, amelyek meghatározzák az antropológia területét. Alapvető referencia.]

Ingold, T. (ed.) 1994 Companion Encyclopedia of Anthropology: Humanity, Culture and Social Life, London: Routledge.

[Egy megbízható munka. Nem annyira enciklopédia, mint inkább az általános témákról szóló esszék gyűjteménye.]

Levinson, D. & Ember, M. (eds) 1996 Encyclopedia of Cultural Anthropology, New York: Henry Holt; London: Macmillan (Distributors).

[Költséges négy kötetes munka. Elfogult az Egyesült Államok felé, de a téma néhány értékes szócikkét máshol nem ragadták meg jól.]

Seymour-Smith, C. (ed.) 1996 Macmillan Dictionary of Anthropology, Basingstoke: Macmillan.

[Elemi szinten sorolja fel és definiálja az antropológia alapvető szókincsét.]

A terep módszerei az antropológiában

A 19. században a szociálantropológusok olyan másodkézből származó információkra hagyatkoztak a nem-nyugati társadalmak megértésében, mint az utazók történetei vagy a misszionáriusok jelentései. Ezek a bizonyítékok gyakran megbízhatatlanok voltak, nagyfokú elfogultságot vagy etnocentrizmust mutattak. A modern antropológia már sokkal szigorúbb adatgyűjtési módszerekre volt utalva. A mai antropológusok a bizonyítékokat, melyeket emberekről és kultúrákról szóló beszámolóik készítésekor használnak, változatos technikákkal gyűjtik össze. Kvantitatív információk származhatnak felmérésekből és összeírásokból. Vagy irodalmi forrásokból összegyűjtött történeti bizonyítékokból is eredhetnek, mint például kormányzati feljegyzések és jelentések. Az antropológusok azonban egy közösség vagy csoport mindennapi életének sokkal részletesebb képére kíváncsiak, mint amit ezek a források általában lehetővé tesznek. Egy beavatott szemével szeretnék megérteni a világot, ehhez azonban más módszerek szükségesek. Ezeket a sokkal behatóbb módszereket általában kvalitatívkutatásnak nevezik.

Az antropológus adatgyűjtésének egyik megkülönböztetett módja az ún. résztvevő megfigyelés. Ennek a módszernek az úttörője Bronislaw Malinowski, egy lengyel tudós volt, aki pályája nagy részében a London School of Economics-on tanított. A Csendes-óceán déli részén, a Trobriand-szigeteken végzett terepmunkája (1915-18) során hosszan belemerült a sziget őslakóinak mindennapi életében. Az általa kifejlesztett megközelítés feltételezi, hogy az antropológus érteni fogja a helyi nyelvet, és amennyire lehet, részt vesz a befogadó közösség mindennapi rutinjában. Ez a módszer nem csak egzotikus társadalmakra alkalmas, hanem bármilyen strukturált és folyamatban lévő kölcsönhatások tanulmányozására felhasználható. A kórházak, iskolák, játszóterek, üzleti és vallási közösségek csak néhányak azok közül, ahol a résztvevő megfigyelést használják annak a megvilágítására, hogy egy társadalom, közösség vagy szervezet hogyan működik a gyakorlatban. Más társadalomtudományok kutatási hagyományaitól eltérően a résztvevő megfigyelő személyes tapasztalata központi szerepet játszik, és az elsődleges eszköz, ami által mások társadalmi és kulturális gyakorlata érthetővé válik és kommunikálódik. Megéri a fáradtságot, hogy elolvassunk néhány önéletrajzi beszámolót olyanok tollából, akik végeztek terepmunkát a saját vagy más kultúrában (Campbell 1995; Smith-Bowen 1956; Jackson 1986).

A biológiai antropológusok hipotéziseiket kvantitatív módszerekkel szeretik tesztelni. Az első biológiai (vagy fizikai) antropológusok megmérték és osztályozták az emberi típusokat, gyakran csontváz- vagy őskori maradványok felhasználásával. A diszciplína ma sokkal tágabb, és magában foglalja azokat is, akik a biológiai változatosság megértésére irányuló kutatásaikban az emberi és nem-emberi populációk biológiai változóinak sokkal szélesebb skáláján gyűjtenek adatokat. Például, a biológiai antropológus fizikai méréseket végezhet a genetikai változással, az étrenddel, a fizikai tevékenységgel, a növekedéssel, a táplálkozási helyzettel vagy a hormonális változással kapcsolatban. Kifejlesztettek technikákat a viselkedés megfigyelésére és mennyiségi meghatározására is, például a főemlősök társadalmi szerveződésére a természetes környezetükben.

Ajánlott irodalom

Campbell, A.T. 1995 Getting to Know Waiwai: An Amazonian Ethnography, London: Routledge.

[Serkentő beszámoló az adatgyűjtésről egy teljesen idegen környezetben, és ennek a tapasztalatnak az etnográfiává válásáról.]

Darwin, C. 1859 On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life, London: John Murray (Penguin Classics edition available, edited and with an introduction by J.W. Burrow).

[Ez a nagyközönségnek szóló, klasszikus viktoriánus munka az egyik legjobban megírt és legátfogóbb tárgyalása az evolúciónak a természetes szelekció által. A háziasított állat és a növénytermesztés analógiájának megmutatása, a fajok eloszlása a Földön és az őskori leletek a leghatásosabb támasztékai egyszerű elméletének, és egy egész fejezetet szentel a nehézségeknek. Alapvető olvasmány minden leendő biológiai antropológusnak.]

Ellen, R.F. (ed.) 1984 Ethnographic Research, London: Academic Press.

[Az antropológusok által a terepen használt kutatási módszerek széles skálájának átfogó bemutatása. A módszertan hasznos átfogó bevezetője.]

France, D. L. & Horn, A. D. 1992 Laboratory Manual and Workbook for Physical Anthropology (2^nd edn), St. Paul, Minn: West Publishing.

[A bevezető egyetemi kurzus számára tervezett munkafüzet elegendő információt tartalmaz ahhoz, hogy valaki elgondolkozzon az antropológiáról, megismerje a főbb módszereket, minden fejezet végén gyakorlati feladatokkal kiegészítve. Elemi szinten foglalkozik genetikával, csonttannal, paleo-antropológiával és morfometriával.]

Jackson, A. (ed.) 1987 Anthropology at Home, London: Tavistock.

[Az antropológus saját társadalmán és kultúráján belüli terepmunkába bevezető esszék gyűjteménye.]

Johanson, D. & Maitland E. 1981 Lucy: The Beginning of Humankind, New York: Simon & Shuster.

[Ez a népszerű kötet Lucy, egy 3 millió éves, az Australopithecus Afarensis fajba tartozó őskori nő felfedezésére és a későbbi vitákra koncentrál. Az őt felfedező antropológus írta, színes és személyes (és ebből adódóan meglehetősen elfogult) beszámoló, ami ugyanakkor felöleli a paleoantropológia fontos állomásait a múlt század végétől az 1970-es évekig.]

Middleton, D.R. 1998 The Challenge of Human Diversity: Mirrors, Bridges, and Chasms, Prospect Heights, Illinois: Waveland Press.

[Az etnográfiai terep megtapasztalásának fontosságát, és a kulturális sokk jelentőségét hangsúlyozza a másfajta életmódok megértésében.]

Smith-Bowen, E. (a pseudonym for Laura Bohannan) 1954 Return to Laughter: An Anthropological Novel, New York: Harper and Bros.

[Egy olyan korban íródott, amikor rossz szemmel nézték az antropológusok önéletrajzait. Színes és leleplező beszámoló egy antropológus és egy idegen kultúra találkozásáról.]

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A fenti írás forrása: Simon Coleman and Bob Simpson (eds.). Discovering Anthropology

A Resource Guide for Teachers and Students. Royal Anthropological Institute with DURHAM UNIVERSITY and in conjunction with THE NATIONAL NETWORK FOR TEACHING AND LEARNING ANTHROPOLOGY. ISBN: 0 90063242 9.

Hálózati forrás: http://www.therai.org.uk/pubs/resguide/1_what_anthropology.html

Fordította: Koronczai Barbara

---

Vekerdi LászlóEmbertudomány - kultúrák - történelem

(A kulturális antropológia kihívása)

A hatvanas évek végéig, hetvenes évek elejéig meglehetősen elszigetelten és egymástól függetlenül haladt antropológia, kultúrák kutatása és történetírás; mi több: meglehetősen büszke is volt mindegyik szakma erre az önállóságra; a tudományos módszerek jelentős javulását látta mögötte s az objektív szemlélet üdvös térhódítását. És sok szempontból tekintve az is volt, kétségkívül. Gondoljunk csak a "fajbiológia" őrültségeire és őrjöngéseire, a nemzeti kultúrák antropológiai megalapozásának különféle kísérleteire, a nacionalista történetírások bornírtságaira. De még a múlt század és a századforduló prehistóriát etnográfiával könnyedén keverő meggondolatlanságához képest is micsoda szakmai fölüdülést hozott Boas és tanítványainak józansága, ahogyan precíziós gonddal igyekeztek földeríteni a vizsgált népcsoportok legkülönfélébb kulturális jellegzetességeit, s tisztázni a kulturális elemek átvételét és átalakulásaikat! De ugyanígy említhető a brit antropológiai iskolák és irányzatok megfontoltsága, ahogyan föltárni igyekeztek különféle társadalmi berendezkedések funkcionálását; hol a társadalmis struktúrára (Radcliff-Brown és tanítványai), hol a funkcionálásra (Malinowski és tanítványai) helyezve inkább a hangsúlyt, nem kevés vitát és kölcsönös becsmérlést váltva ki ezáltal, ami azonban végül valamiféle strukturális funkcionalizmusban oldódott fel (Evans-Pritchard és követői), ha véglegesen ki nem is egyenlítődött soha. Elsősorban a Boas-iskolának s a brit szociológiai antropológiai irányzatoknak köszönhető, hogy a kulturális antropológia önálló és többé-kevésbé egzakt tudományként megszületett, megerősödött, s messzi túl a szűkebb szakmai körökön érdeklődést és megbecsülést vívott ki magának. A dologban épp ez az utóbbi a különös, hiszen - szemben a megelőző korszak nagy ívű általánosításaival és merész őstörténeti spekulációival - a kulturális antropológia ebben a klasszikus korszakában mindig egy-egy kulturális jelenség vagy jelenségrendszer vizsgálatára korlátozódott, s méghozzá a precízen föltárt részletekben soha nem az egzotikumot kereste. Franz Boas soha nem volt hajlandó - Lubbock mintájára - jégkorszakból itt maradt "élő kövületeket" látni az eszkimó vadászokban, és még a kwakiutl indiánok különös potlach szertartását is megpróbálta úgy látni, ahogyan ők maguk, ugyanolyan magától érthetőnek és természetesnek. Boas az alapjában véve azonos emberi természet különféle megnyilvánulásait kutatta és regisztrálta mindenben; tartózkodott a látványos összehasonlításoktól, az általános érvénnyel kecsegtető könnyed evolucionista szkémáktól. "A primitív és a civilizált ember gondolkodásmódjának különbsége - hirdette - láthatóan abban áll, hogy eltérő annak a hagyományos anyagnak a jellege, amelyhez az új érzéklet kapcsolódik!" Margaret Mead sem úgy ment Samoára, hogy ott valami alapvetően, biológiailag mást fog találni; a hagyományos anyag merőben másféle jellege kielégítően magyarázta, miért észlelhette sokkal könnyebbnek s konfliktusoktól mentesebbnek a serdülést ott, mint hazájában. Érthető, hogy Mead könyvét Boas különlegesen dicsérő előszóval bocsátotta nagysikerű útjára. S "Papa Franz" legkedvesebb tanítványa, Ruth Benedict az egész szakma tán legtöbbet emlegetett művében, a Patterns of culture-ban olyan bensőséges természetességgel meséli el a "dionyszoszi" kwakiutlok emberevő-szertartását, mintha gyerekkorától része lett volna benne. Az egyik kultúra ilyen, a másik amolyan, s mindenki a saját céljai és eszközei szerint ismerhető csak meg, belülről és a maga szempontjainak megfelelően. A "dionyszoszi" kwakiutlokkal szemben például mennyire "apollóniak" a pueblo-indiánok kultúrái, mennyire racionálisan rendezik be az életüket, s hogy rányomja ez a bélyegét a hagyományos anyag egészére, díszítésektől a szertartásokig! Egy kultúra elemei sokfelől származhatnak, de jöjjenek bárhonnét, végül többé-kevésbé harmonikus mintázattá szövődnek, és ez a konfiguráció határozza meg az emberek ünnepi és mindennapi, szertartásos és közönséges viselkedését. De soha nem szigorúan és nem is teljesen. Egy kulturális mintázat mindig tartalmaz annyi össze nem illő elemet, hogy termékeny vagy romboló feszültségek keletkezhessenek benne, s még a legharmonikusabb is nagy egyéni variációt megengedő laza keretként képzelhető el csupán. Ez a feszültség és tolerancia eredendően hozzátartozik Ruth Benedict kultúrfelfogásához, és sokkal fontosabb, mint az unalomig emlegetett "dionyszoszi" és "apollói" jelleg. Ruth Benedict kultúr-mintatára nyilvánvalóan hatott a húszas-harmincas évek erős "kultúrmorfológiai" divatja - hiszen még olyan kritikus eleme sem vonhatta ki magát hatása alól, mint Szerb Antal -, de sokkalta inkább Boas-tanítvány volt annál, mintsem hogy túlságosan ragaszkodott volna bármiféle merev meghatározókhoz és meghatározásokhoz. Tudta ő jól, hogy minden kultúra életéhez elengedhetetlenül hozzátartozik a szüntelen változás, bár ezt a változást nem annyira a Boas-iskola enyhébb (Lowie) vagy erősebb (Kroeber) diffúzionizmusa, mint inkább Malinowski kultúr-dinamikája alapján értelmezte.

Alfred Lewis Kroeber Boas-tanítványnak voltaképpen eretnek volt - Benedict szemére is veti ezt -, hiszen olyasféle szilárd "szuperorganikus" képződményekként képzelte el a kultúrákat, amikbe bediffundálhatnak és törvényszerűen be is diffundálnak idegen elemek, ám nem átalakítók és helyettesítők gyanánt, hanem "additív inkrementumok"-ként, amelyek ugyan - kivált ha párhuzamos irányú belső "innovációk"-hoz adódnak - annyira felgyűlhetnek, hogy akár a felismerhetetlenségig megváltoztathatják a képet, de ez a változás soha nem organikus evolúció eredménye. Bronislaw Malinowski ezzel szemben a "kontakt szituáció" szerepét tartotta jelentősnek a kultúrák változásában: két érintkező kultúra szükségképpen formálja és átalakítja egymást, és ez a globális dinamizmus határozza meg, mit vesz át egyik kultúra a másiktól. A diffúziókat nem holmi véletlen irányítja, "hanem határozott erők és nyomások a donor kultúra részéről és jól meghatározott ellenállások a befogadók között"; következésképpen "a transzformáció egységei nem jellegzetességek vagy jellegzetesség-komplexumok, hanem szervezett rendszerek vagy intézmények".

A két kutató diametrálisan ellentétes képét a kultúra-változásáról tán primér tapasztalati anyaguk is alakította: Kroeber elsősorban az észak-amerikai indián-kultúrák világában mozgott otthonosan, Malinowski a polinéz szigetvilágban; s míg az előbbiben olyan jelentős átvételek is, mint a puska meg a ló, inkább csak addíciónak bizonyultak, az utóbbiban szinte kezdetektől kontakt-szituációk termékeny intézményalakító erői uralkodtak. Malinowski mindenesetre később az afrikai-európai kulturális érintkezést is ezen a polinéz-szemüvegen át ítélte meg, és ítélte - félre. Talán az efféle tévedések is indokolhatták az újabb brit antropológia ódzkodását akár a legenyhébb általánosításoktól, s ragaszkodásukat a konkrét empirikus anyag határaihoz. Evans-Pritchard legalábbis még az elsietett elméletekkel igazán nem vádolható Radcliffe-Brown-nak is "hiábavaló spekulációk"-at vet a szemére, s fölhánytorgatja a komparatív módszer összetévesztését az illusztratívval, amely egy-egy tetszetős magyarázatot keres - utólag - találó ábrákat, mint pl. a thonga rokonsági-rendszer értelmezésében.

A rokonsági rendszerek értelmezése centrális jelentőségű volt az egész kulturális antropológia fejlődése szempontjából; innét indult el Lévi-Strauss munkássága is, érdemes hát kissé részletesebben kitérni rá. A rokonság és a házasság kérdése a primitív kultúrákban már a múlt század kutatóit és utazóit erősen foglalkoztatta; kivált az incesztus-tabuval kapcsolatban. Radcliffe-Brown nagy érdeme éppen az volt, hogy kiemelte a kérdést a krónikus incesztus-centrikusságból, s nyomatékosan reámutatott a családi kapcsolatok csoportképző, békességet teremtő, bizonyosságot fokozó szerepére. Fölfigyelt rá, hogy a thonga családban milyen különös és különböző szerep jut az anya fitestvérének s az apa nőtestvérének. Az anyai nagybátyjával szemben sok mindent megengedhet magának a fiúgyermek, még nem egészen szelíd tréfákat is, ellenben az anyai nagynéni szigorú és tekintélyt parancsoló figura. Radcliffe-Brown az anya-fiú, illetve az apa-fiú kapcsolat kiterjesztésével magyarázta a különbséget, s a thongák patrilinearitásával, ami miatt a férfi rokon közelébb kerülhet a fiúhoz a nőinél. Evans-Pritchard szerint azonban nem lehet ennyire leszűkíteni a családi kapcsolatok értelmezését; az egész rokonsági rendszert figyelembe kell venni, s be kell ágyazni a politikai, gazdasági, ökológiai háttérbe, ha meg akarjuk érteni a funkcionálását. Ő maga csakugyan így is járt el a nuer kapcsolatokat elemző monográfiájában.

Edward Evans-Pritchard munkásságában nuerek, azandék és dinkák olyasféle szerepet töltenek be, mint Boas-éban az Északnyugati part indiánjai vagy Malinowskiéban a polinéziaiak; a közép-afrikai szavannák e jellegzetes marhapásztor-népein keresztül ismerte meg Evans-Pritchard a törzsi társadalmak szerkezetét és funkcionálását, az ő életük tüzetes vizsgálatával és leírásával alapozta meg a törzsi kultúrák kutatásának újabb irányzatait. Tudta persze már Radcliffe-Brown, Malinowski és jóval előttük Durkcheim, hogy a rokonsági kapcsolatok szerinti szegmentálódásnak milyen nagy szerep jut a törzsek életrendjében. De Evans-Pritchard ismerte fel nuerjei körében, és először ő hangsúlyozta nyomatékkel, hogy a szegmentálódás elsősorban nem a horizontálisan egymás mellé rendelt csoportokkal teremt rendet - vagy ahogy ő mondta: "rendezett anarchiát" - a törzsi társadalmak káoszában, hanem a származási vonalakból - valódi és vélt származási vonalakból - következő és ezekkel összetartott vertikális tagozódással. Azzal, hogy a törzs közeli és távoli rokonak koncentrikus köreire bomlik, a háztartás beleilleszkedik a származási ágazatba, ez a faluba, több szomszéd falut valamiféle laza szövetséggé integrálhatnak az egyikből a másikba származottak, és végül az egész törzs az ilyen nagyobb törzsi szekciókból tevődik össze. A mozgékony nuer nomádok kiváló alanyul szolgáltak ennek az elszármazottakkal megteremtett integrációnak a tanulmányozására. A személyes rokoni kapcsolatok s a nagyobb csoportok közt kialakuló kapcsolatok egymást átszövő dinamikája ugyanis jellegzetes területi megoszlást teremtett; a származási rendszeren belül, valódi vagy vélt rokonsági kötelékben kifejezett kapcsolatok azonosultak a territoriális rendszer adottságaival, amelyben működtek. Ez az összefonódás, ez az azonosság határozta meg és szabályozta a nuerek életét; ez teremtette meg s mozgatta a cseréket, a kereskedelmi kapcsolatokat, a javak elosztását, a szövetségeket, a szertartásokat; ez keltett és simított el konfliktusokat és háborúkat. A nuerek társadalmi struktúráját a rokonsági rendszer, a politika, a gazdaság elválaszthatatlansága jellemezte és determinálta. Vagy talán inkább azt mondhatnók, hogy pótolta: "politika" és "gazdaság" egyáltalában nem vált még ki a rokonsági rendszerből; a "leszármazási elv" alapján rendeződött el az egész élet. A szegmentáris ágazatrendszer sokféleség és egység rugalmas dinamikájával voltaképpeni politikai és gazdasági intézmények híján is lehetővé tette az általunk "politikaiként" és "gazdaságiként" értelmezett viszonyok szabályozását; a személyes kapcsolatok és a csoportok közötti kapcsolatok spontán hierarchiát teremtettek, amiben elég jól elrázódhattak emberek, szándékok, cselekedetek.

Ugyanannyira jól funkcionált ez a rendszer, hogy még a vallási képzetek is e szerint alakultak: "Éppúgy, ahogy például két ágazat a szegmentálódás bizonyos szintjén különböző, egymással szemben álló csoportként szerepel, egy másik szinten pedig egyetlen egységet alkot, az adott ágazatokhoz tartozó szellemeknek is az alsó szinten el kell különülniük, míg a felsőn egységet kell alkotniuk. Érthető tehát, hogy a szegmentáris társadalmi rend viszonylatában a Szellem-képzet különböző részekre bomlik, míg a természet vagy általában az ember vonatkozásában a részek megint eggyé válnak". "A magasabb szintű csoportok szellemei - kommentálja E. P. nuer-kutatásait a törzsi társadalmat bemutató monográfiájában Marshall D. Sahlins - a Magasabb Hatalmak. A nuerek ágazatokba tömörülő nép, a szellemek különböző kategóriái közötti viszony kifejezésére genealógiai fogalmakat használnak. Cseppet sem bonyolult módon a patrilinearitás értékrendjét használják fel az égi fokozatok megkülönböztetésére. Kwoth, a törzsi isten, a világmindenség megteremtője, a geneológiai kiindulópont. A nagyobb levegőszellemek Kwoth gyermekei, a kisebbek pedig Kwoth fiainak gyermekei. Így minden fenti szellem - a nagyobb társadalmi egységek patrónusai - az isten ágazatához tartozik. Az ágazaton belül nemzedék és fiúi helyzet szerint rangsorolódnak. A lenti szellemek pedig mind az isten ágazatának nőtagjaitól származnak, a patrilineáris elv tehát alacsonyabbra értékeli őket, nem tartoznak az isten ágazatához, legfeljebb az isteni ágazat oldalágait alkotják. Mint Kwoth lányainak és lányunokáinak gyermekeit, a totemisztikus démonokat és fétiseket egyre alacsonyabb rang illeti meg, ahogy genealógiailag távolodnak Kwothtól". Így hát "a szellemeknek megvan a maguk hierarchiája: legalul az animisztikus szellemek sorakoznak, majd az ősök közvetítő rétege, és végül a nagy természetistenségek természetfeletti osztálya következik. A »rendszer« a törzs szegmentáris rendszere, a szellemek rangsorolása a szegmentáris hierarchia szimbolikus kifejeződése."

A szegmentáris hierarchia szerint rendeződtek természetesen a szellemvilág és az emberek közt közvetítő papok is. A legelőkelőbb volt közöttük a föld-pap, aki a Szellem, azaz a Föld fölé boruló év követe, a nuer népe egészéhez tartozott, és közvetíthetett a különböző csoportok közötti konfliktusokban. Esetenként tisztító szertartásokat is végezhetett és áldozatokat is bemutathatott; azonban funkciója egészében véve mégis meglehetősen körülírt és korlátozott volt. Még inkább így volt ez a különféle alacsonyabb rendű papok esetében; a marha-papok például kizárólag a szarvasmarhákkal összefüggő dolgokban voltak illetékesek, a lándzsa-papok a vadászat és a rablások előtti szertartásokért voltak felelősek, a halászok védelmére pedig többféle pap is szakosodott. De megvoltak a papjai a krokodilus elleni védekezésnek, az árvizek vagy a járványok elleni rítusoknak is. Igazi "szaktekintélyek"-ként kellő tisztelet övezte őket; a hivatás a családban öröklődött, s a föld papjai rendszerint az uralkodó klánokból kerültek ki. Azonban tényleges hatalom magával a papi funkcióval nemigen járt. Elsősorban éppen ez különböztette meg őket a prófétáktól, akik viszont bárhonnét is származtak légyen, meglehetős hatalomra tettek szert. A próféta nem a Szellem, illetve a szellemek követe, hanem a megszállottja volt, mégpedig a többieknél - akik többé-kevésbé szintén közvetlen kapcsolatban állóknak tudták magukat a szellemvilággal - sokkal nagyobb mértékben. A nuerek afféle Szellemmel töltött zsákoknak tekintették őket, s ennek megfelelően elfogadták, sőt elvárták excentrikus viselkedésüket és külsejüket. Próféták elsősorban a nagyobb és veszélyesebb kollektív vállalkozások során kerültek felszínre: marharablásokban, rabszolgaszerző s egyéb hadjáratokban. Evans-Pritchard egyenesen az ilyen erőszakos vállalkozások magjainak tekinti őket, akik köré a rokonsági rendszer korlátaitól függetlenül csoportosulhattak a fiatal harcosok. T. O. Beidelman Max Weber nyomán olyan "karizmatikus személyiségeket" látott a nuer prófétákban, akik össze tudták fogni s harcra tudták tüzelni az adott társadalmi és gazdasági helyzettel elégedetlen fiatalokat, többnyire szegényebb apák nem elsőszülött fiait. "Az ilyen ifjak gyakran hiába próbálták összeszedni a nősüléshez szükséges marhákat, szegényes osztályrészük nem tette lehetővé. A próféták nagy hatása mondhatni az ilyen ifjak apáinak elesettségén alapul. A próféták hatalma bizonyos értelemben azon alapul, hogy sok tekintetben aláássák a tekintélyi rendszert, hiszen az ifjak a nősüléshez szükséges marhákon keresztül alá voltak rendelve idősebb rokonaiknak." A sikeres próféta persze észrevette a két funkció egybemosódását és együttes elkülönülését a csoport-képződés normális módjaitól; tanítványai pedig mind a kettőt egyaránt marginálisnak és rendkívülinek tekintették a hatalom és a tekintély rendes, rokonsági kapcsolatok manipulálásán alapuló megszerzéséhez képest.

A törzsi társadalmakban a vezetők - ahogy a nuerek nevezték: a bikák - rendes körülmények között mindig a rokonsági kapcsolatok hasznosításával, illetve alakításával jutottak hatalomra. Lévi-Strauss kutatásai a rokonság elemi struktúrájáról éppen azért lehettek annyira fontosak s revelatívok, mert megmutatták, hogy már a rokonság legkisebb technológia határozza meg a társadalmi és az ideológiai részrendszer fejlődését. Ezt a technikai meghatározottságot értékeli elsősorban White kultúra-elméletéből Marvin Harris, hiszen ő a kultúra minden megnyilvánulását materiális determinizmusa miatt következményének tekinti. Éppen e miatt a szigorú materiális determinizmus miatt szokás Harrist támadni vagy dicsérni, bár dicséret és támadás egyaránt valamelyes félreértésen alapul. Harris determinizmusa ugyanis nem egyszerű fogalom: nem, vagy nemcsak a vizsgált kultúrákra vonatkozik. Mért bár Harris elveti Lévi-Strauss strukturalizmusát, azt megtanulta tőle, hogy az antropológus soha nem láthatja szűz szemmel a vizsgált kultúrákat. Naivitás azt hinni, hogy az ő fejükkel gondolkozhat. De azt sem hiszi, hogy a fölismert struktúrák valamiféle szubtilis tükröződés eredményei. Harris törvényekben hisz, szigorú törvényekben, amelyek egymástól független megfigyelőknek, akik azonban hasonló műveletekkel dolgoznak, megmagyarázzák, hogy mi történt. Az ekképpen művelt etnográfia tehát "predictiók korpusza emberek osztályainak viselkedésére vonatkozóan. A korpusz predictív hibái a valószínűségek vagy az egész leírás újrafogalmazását kívánják." A "fonetika" és a "fonemika" különbségének mintájára az ilyen eljárást nevezte Harris "etikai"-nak, szemben az "emikai" stratégiával, amely az eredményt - bárhogyan is jutott hozzá - magával a megfigyelt anyaggal kívánja igazolni. Harris úgy látja, hogy az antropológia Boas óta túlságosan eltolódott az "emika" irányába; a történelem kihullásáért is elsősorban ez az "emikai" túlsúly felelős. Vissza kell térni a múlt század "etikai" szemléletéhez, s újból jogaihoz kell juttatni a kulturális evolúciót, a történelmiséget, a kultúra materiális meghatározottságának elvét.

Ebből a szempontból írta meg Harris az antropológiai elmélet fejlődéstörténetét. Valószínűleg ez a nagy könyv legsikerültebb s legmaradandóbb műve; teóriája konkrét alkalmazásaiban neki ugyanúgy nem volt sok szerencséje, mint White-nak. A potlach "etikai" magyarázata például sovány absztrakt váz Boas vagy Benedict életteli leírásaihoz képest, s a prekolumbiánus közép-amerikai kultúrák értelmezésére felhozott mechanizmusait könnyűszerrel semmisítették meg a későbbi alaposabb kutatások. Nem a kultúra materiális meghatározottságának elve vagy a "termelési mód" szerepének hangsúlyozása a szociokulturális "felépítmény" létrehozásában és működésében okolható Harris kudarcaiért, dehogy. Az inkább a baj, hogy lelkes kulturális materializmusában megfeledkezik azokról a kölcsönösségekről, amik a természet, munka, társadalmi munka és társadalmi organizáció között feszülnek, s szinte teljesen megfeledkezik a hatalmi struktúrák és az ideológiák termeléstől függő, de reá vissza is ható szerepéről. Mert ha csakugyan a termelési mód határozza is meg a szocio-kulturális felépítményt, a társadalom "hőfokát" úgy látszik a hatalmi struktúrákban realizálódó és az ideológiák által szentesített szerepek szabályozzák, s ez bonyolult visszacsatolásokon át visszahat az egész kultúrára, s benne a termelésre is. Legalábbis ezt a bonyolult visszacsatolásos modellt állította szembe Harris egyirányú kulturális materializmusával Geoffrey W. Conrad és Arthur A. Demarest az azték és inka expanzió dinamikáját tárgyaló könyvében.

A könyv azt a bonyolult ideológiai-vallási mechanizmust bontja ki, melynek segítségével az azték, illetve az inka elit - jórészt önmaga előtt is rejtetten - nem csupán maximálisan hasznosítani tudta a technológiai, gazdasági, demográfiai, politikai lehetőségeket, de ideig-óráig korlátai fölé is tudott emelkedni, s látszólag erős és hatalmas birodalmat tudott összeharácsolni, szomszédai rovására. "A két állam értett hozzá, hogy gazdasági, társadalmi, politikai és vallási ösztönzések összekapcsolódó halmazaival úgy motiválja alattvalóit, hogy a militarizmus mindenki legfőbb érdekét szolgáló valaminek látsszék. Szüntelen propagandakampányok győztek meg gyerekkortól fogva minden Maxica és Inca polgárt, férfiakat s nőket egyaránt, hogy személy szerint nyereségre számíthatnak a hódításból, és hogy az állam győzelmei az ő győzelmeik is. Nem csoda, ha mindkét nép elhitte, hogy »a harc minden épkézláb ember természetes és egyedül illő foglalatossága«."

Az azték és inka elit tehát a hódításokból származó haszon egy részét gazdasági és társadalmi előnyök formájában folytatta le a politikai hatalom lejtőjén, s ezzel megteremtette újabb hódításai lehetőségét. A mechanizmus azonban eleve bukásra volt ítélve, mert a hódítás lehetőségének végére érve a birodalom - az egész gazdasági, technikai, demográfiai, politikai struktúrát fenntartó expanzió hiányában - ugyanolyan gyorsan az összeomlás szélére jutott, mint ahogyan felemelkedett. Az időben érkező spanyol kalandor hihetetlen sikerét elsősorban ez magyarázza, nem fegyvereik felsőbbrendűsége és fölös kegyetlenkedéseik.

Mindenesetre a spanyolok is megtették azért a magukét, s tán még inkább az általuk behurcolt járványok, amelyek az immunizálatlan bennszülöttek közt szörnyű pusztítást végeztek. Mintha még a mikrobák is az európaiak kezére dolgoztak volna: az egész amerikai kontinensen hatalmas lakatlan s ritkán lakott területek keletkeztek, ezzel is csábítva a telepeseket. A fokozódó munkaerőhiány is megteremtette a maga gondjait, amit néhány európai állam újból a saját hasznára fölözött le a rabszolga-kereskedelemmel. Az újkor-elő és a kora újkor európai és Európán kívüli kultúrák világméretű összeütközését hozta magával, s ennek a történetét nem lehet, mint eddig tették, csak Európa felől nézve megírni. A történészek azonban nemigen tudták megközelíteni a másik oldal felől, hiszen az hagyományosan az etnográfusok és a kulturális antropológusok területe volt. Az antropológusok tehát - vélte Eric R. Wolf - "fel kell fedezni a történelmet". "A régebbi antropológiának azonban nem sok mondandója akadt a kultúrák kölcsönhatását 1492 óta hajtó főbb erőkről; azokról az erőkről, amik Európát a kereskedelmi expanzióba és az ipari kapitalizmusba sodorták." Holott "az antropológusok által tanulmányozott csoportok többségét rég magukkal ragadták az európai expanzió által keltett változások, s ők maguk is hozzájárultak ezekhez a változásokhoz. Nem elégedhetünk meg többé azzal, hogy megírjuk a győztes elitek történetét, vagy hogy föltárjuk az uralmuk alá vetett etnikai csoportok elnyomását. Társadalomtörténészek és történeti szociológusok megmutatták, hogy a közönséges emberek ugyanúgy alakítói is a történeti folyamtoknak, amint áldozatai és csöndes tanúi. Fel kell tárnunk a »történelem nélküli népek« történeté - a »primitívek«, a parasztok, a munkások, a bevándorlók, a legyőzött kisebbségek aktív históriáját."

Úgy lehet ez ma az egész kulturális antropológia lesürgetőbb kihívása; hiszen - amint Wolf írta erről szóló nagy könyve előszavában - éppen ma igencsak hozzájárulhat "az emberi állapot jobb megértéséhez". Nagyon kevés mindaz, amit erről eddig tudtunk; cseppet sem kielégítő, mert a sok antropológiai és történeti kutatás ellenére - amint Veres Péter írta a Bölcs és balgatag őseink-ben - "továbbra is fennmarad a fő kérdés: micsoda az ember? Micsoda az ember, nemcsak mint munkára kényszerülő »termelő állat« (ennyi a méhektől és a termeszektől is kitelik), hanem mint közösségekbe tömörülő szocio-biológiai tenyészet s hozzá mint »homo sapiens« is?".