ASZTALOS MIKLÓS
II. RÁKÓCZI FERENC
ÉS KORA
ÉS KORA
Első könyv: A fiatal Rákóczi
Első fejezet Politikai és családi hagyományok
Második fejezet Rákóczi ifjúsága
Harmadik fejezet Rákóczi kibontakozása
Első fejezet Politikai és családi hagyományok
Második fejezet Rákóczi ifjúsága
Harmadik fejezet Rákóczi kibontakozása
Mikor a száműzetés fanyar sorsára jutott II. Rákóczi Ferenc fejedelem hozzákezdett az örök Igazságnak ajánlott Emlékiratainak megírásához, a magára maradt ember mélyen önmagába tekintő számot adásával ebben a mondatban foglalta össze történelmet jelentő közszereplését:
"Nem félek őszintén kinyilatkoztatni óh örök igazság, kinek jelen munkámat ajánlám, hogy egyedül a szabadság szeretete és a vágy hazámat felmenteni az idegen járom alól, volt célja minden tettemnek."
Politikai levelezésében és önéletírásában pedig több világos utalást találunk arra nézve, hogy Rákóczi szabadságszeretetét és hazája felszabadítása iránti vágyát őseivel szemben érzett lelki kapcsolata és tőlük származó politikai örökségének tudata táplálta. Tudta és ezt nem egyszer hangsúlyozta is, hogy őseitől olyan politikai kötelezettségek szálltak rá, amelyek elől nemcsak nem térhet ki, de amelyeket egyedül csak ő végezhet el.
Rákóczi tehát három tényezővel magyarázta meg önmaga előtt közszereplését: szabadságszeretetével, Magyarország elnyomott helyzetével és a családi hagyományok vállalásával. A mai szemlélő több mint két évszázad láthatárt tágító és feltisztult távlatából úgy látja, hogy a fejedelem helyesen fedezte fel azokat a rugókat, amelyek őt szándéka ellenére, mint egy komor sorstragédia elrendelt hősét, a magánélet szűk köréből a közélet porondjára s kis családja és hatalmas gazdaságai éléről a nemzet és a megtépázott ország élére állították.
Ha Rákóczi élete folyását, a vele és körülötte lezajlott eseményeket, a törekvéseket, amelyeket szolgált, a kort, amelyben élt, az eseményeknek felületes visszaidézésén túlmenően akarjuk megismerni, megvilágosító bevezetésül vissza kell mennünk addig, ameddig a Rákóczi-kor eseményeinek és eszméinek gyökerei alászállanak a múltba.
Már Hengelmüller, a Rákóczi-szabadságharc osztrák történetírója, szükségesnek látta, hogy tárgyának megvilágítására bevezetésül előadja 1526-tól a magyar és osztrák viszony történetét. Elgondolása helyes volt, viszont mi úgy látjuk, hogy a magyar történetszemléletnek megfelelően a Rákóczi-kor nacionalizmusának megértéséhez még ennél a dátumnál is előbb kell visszamennünk. Ezen kívül pedig összegeznünk kell a Rákóczi-ősök történelmi szerepét is. Csak így ismerhetjük meg azokat a történelmi erőket és azokat a családi hagyományokat, amelyek Rákóczi életsorsát meghatározták.
Szálljunk tehát vissza a múltba mindaddig, amíg a Rákóczi-kor eszmevilágának gyökereit alámerülni véljük.
*
A Rákóczi által említett szabadságszeretet és a Habsburg-dinasztia elnyomása alól való felszabadulás vágya tudattalanul bár, de folyamatosan az ősi, Árpád-kori magyar külpolitikai koncepcióra megy vissza. Arra a külpolitikai elgondolásra, amely előbb hagyományossá, majd nemzetivé vált s amely így történelmünk nagyobb felében tengelye lett a magyar életnek.
A mai értelemben vett nemzettudat és a modern tartalmú nacionalizmus sokkal újabb keletűek annál, semmint azokat akár két évszázadnyira is visszavetíthetnénk. A középkor népeinek egymástól való tudatos elkülönülése és ebből folyó nemzettudata, nemkülönben primitív nacionalizmusa egészen más gyökerekből táplálkozott, mint mai nemzettudatunk és nacionalizmusunk. Kétségtelen, hogy a mai nemzettudat és nacionalizmus sejtésszerű csírái már benne éltek abban a primitív közösségtudatban, amely a magyar nép törzsszövetségét összefogta s amely egyre összefogóbban továbbélt az Árpád-utódok által nagy politikai bölcsességgel vezetett és fenntartott ország népében. De ezektől a sejtésszerű csiráktól nagyon lassú fejlődés és igen hosszú út vezetett a XVIII. század végén fellángolt nemzettudatig és a XIX. század első felében feltört nacionalizmusig. Még Rákóczi XVIII. századeleji szabadságharcának eszmei hátterében is merőben más nacionalizmus nyilatkozott meg, mint amely egy századdal később irányt szabott a nemzetnek. Viszont a Rákóczi-szabadságharc nemzettudata már minden előbbi fázisnál fejlettebb fokban közelítette meg a modern, osztálykülönbségeken felülemelkedő nemzettudatot. A Rákóczi-kor nemzettudatának és nacionalizmusának tartalmát, lényegét a magyar nemzettudat és nacionalizmus addigi fejlődésének a lehetőségig rövid, szinte sematikusan összefoglaló előadásával világíthatjuk meg csupán. A nemzettudat története párhuzamos a magyar társadalmi tagozódás, a rendiség kialakulásának történetével. A magyar nacionalizmus pedig, miként a magyar szabadságszeretet és a Habsburg-dinasztia alól való felszabadulási vágy is, az ősi s évszázadokon át hagyományos magyar külpolitikára vezethető vissza. Az utat az Árpádok külpolitikájától a Rákóczi-kor nacionalizmusáig, bár előadásunkkal töretlen úton járunk, zökkenő nélküli egyenes vonallal rajzolhatjuk meg s előadásunkba szőhetjük a nemzettudat fejlődésének vázlatát is.
Az a világpolitikai helyzet, amely a magyarokat a Duna-medencében való megjelenésükkor itt fogadta, évszázadokra meghatározta azt a külpolitikát, amely egyedül volt észszerű a magyarság számára. Közvetlen nyugaton a frank-germán császárság respektábilis erőt képviselt, amelynek keletre való továbbterjedésének épp a magyarság itteni államalapítása vetett gátat. Ez a hatalom s ennek további történelmi változatai mindig világuralmi célzatokat tápláltak a felelevenített római birodalom örökségének jogcímén. A közvetlen nyugati szomszéddal szemben az ifjú Magyarország csak az ösztönös védekezés álláspontjára helyezkedhetett.
Kelet felől a magyarság nem zárta le a népvándorlás meg-megújuló néphullámait. Nyomon követte még a besenyők, úzok, kunok, tatárok nyugatra irányuló előretörése, melynek hullámai mindig rajta törtek meg. Kelet felé sem foglalhatott el más álláspontot az Árpádok fiatal királysága, csak az ösztönös védekezését.
Nyugatra és keletre nézőleg tehát a védekezés feladata szabott irányt a magyar külpolitikának. A külpolitikai expanzió útja délre és északra volt nyitva.
A balkáni hatalom reprezentánsa, a bulgár hatalom gyöngülőben és a Tisza-vidékről már visszavonulóban volt akkor, amikor Árpád vezetése alatt a magyar törzsszövetség megszállta a Duna-Tisza táját. A bulgár hatalom hovatovább hanyatlóban maradt. A későbbi balkáni államocskák még nem bontakoztak ki. A bizánci császárság pedig sokkal messzebb volt, semmint huzamosabban veszélyt jelenthetett volna Magyarországra és annak déli irányú terjeszkedésére.
Északon, északkeleten laza szervezetű és kis jelentőségű szláv államok terültek el, tehát miként a déli területek, úgy ezek az északi szomszéd országok is önként kínálkoztak egy feléjük irányuló magyar hódító politika külpolitikai céljaiul. A nyugati és keleti defenzív állásponttal szemben tehát csakhamar tudatos lett egy délre és északra irányuló magyar expanzió. Így bontakozott ki az Árpád-királyok következetes külpolitikája nyomán egy lassan hagyományossá lett és a közvéleménytől is szentesített magyar külpolitikai elgondolás, amely a Duna-Tisza vidékére támaszkodva egyetlen politikai hatalommá igyekezett összefoglalni észak-déli irányban egész Középeurópát: a Balkánt, Magyarországot, Lengyelországot, tehát Európa akkori keleti határzónáját az Égei tengertől a Baltikumig.
Ez a külpolitikai elgondolás irányította az Árpádok hódító és terjeszkedő politikáját és ezt az elgondolást valósították meg az Árpádok hagyományait becsülettel követő Anjouk, amikor Nagy Lajosnak sikerült Magyarország vezető szerepe mellett egy politikai érdekközösségbe összefogni Nápolyt, a nyugati és északi Balkánt, Magyarországot és Lengyelországot.
Mivel a nyugati szomszéd, amellyel szemben Magyarország következetesen védekező állást foglalt el, a németség volt, melyet utóbb egyetlen család, a Habsburg-família testesített meg, a legkorábbi időktől kezdve, ha nem is mindég ellenséges, de tartózkodó volt a viszony a magyarság és a németség, illetve a Habsburgok között. Azt az ösztönszerű védekezést, amelyet a frank-germán hatalommal szemben vett fel annak idején a magyarság, az egymást követő századok a németekkel és a Habsburgokkal szemben való idegenkedéssé alakították át a magyarság lelkében. Így a XIV. századtól kezdve következetes jelenség az, hogy minden olyan törekvés, amely a politikai nemzet szélesebb rétegeire támaszkodik s így az általánosabb közvéleményt jelenti, a lengyelekkel keresi a kapcsolatot, hű marad a dél-északi koncepcióhoz és frontot csinál nyugatra a németség, illetve a Habsburgokkal szemben.
Megbocsáthatatlan tévedés lenne azt hinni, hogy a németséggel és a Habsburgokkal szemben való ösztönszerű védekező idegenkedés egyben elzárkózást is jelentett volna a magyarság számára a művelt Európától. Magyarország ugyan lezárva igyekezett tartani sorompóit a német politikai befolyás előtt, de kaput nyitott a magyar államélet kereteibe beilleszkedni hajlandó bevándorló német vendégeknek. Politikai kapcsolatokat azonban inkább az újlatin népek felé építettki, Itália, Franciaország és Aragónia felé fordult s kulturális szempontból is inkább a neolatin kultúra kútfejeihez, az olaszokhoz és franciákhoz közeledett évszázadokon át.
Ez már az Árpádok alatt gyakorlat volt s még inkább az maradt az Anjouk alatt.
Ezt a külpolitikát - miként láttuk - tárgyi adottságok szabták meg a magyarság számára. Ennek követése biztosította az ország és a nemzet megerősödését és fennmaradását. Ha történtek ettől az elgondolástól olykor pillanatnyi eltántorodások, mint például a tatároktól űzött IV. Béla alatt, aki a Habsburg-szomszédtól remélt menedéket, vagy például IV. vagy Kun László alatt, aki a keleti pogány cimboraság dőre álmát kergette, mindég szomorú tapasztalatok vezették vissza a királyokat s a politikai nemzet értelmiségét a tárgyi adottságok szabta észak-déli hagyományos elgondoláshoz.
Természetes, hogy az ilyen évszázadokig következetesen gyakorolt s az ország és nemzet fennmaradását és erősödését sikerrel szolgált külpolitika lassanként tradicionálissá válik. Annyira áthatja a nemzet gondolkozó rétegeit, hogy azok sajátjukévá fogadván el, azt nemzeti programmá teszik. Ez volt az eset nálunk. Az évszázados szép sikerű gyakorlat nyomán a politikai jogokkal bíró, lassanként kialakult rendi nemzet előtt a balkáni és lengyel orientáció jelentette a nemzeti érdekek hív szolgálatát s a német, illetve a Habsburg-törekvésekkel való tudatos szembeszállás egészítette ezt ki. Minél jobban veszített tért a török előnyomulás miatt a magyarság a Balkánon, annál inkább kiélesedett a lengyel orientáció nemzeti volta. Emellett elevenen élt tovább a nem német nyugati hatalmakkal való politikai összeköttetés gondolata is az elmékben s az Árpádok és az Anjouk koncepciója támad fel mindannyiszor, amikor a magyarság még a XVII. században is Lengyelország erejét akarja megszerezni magának és nyugati nem német hatalmakkal keresi a politikai barátságot.
A magyar hagyományos külpolitika akkor kezd politikai nemzeti célkitűzéssé válni, amikor a megváltozott külviszony miatt a magyar királyok szakítani kívánnak a régi koncepcióval és Magyarországot egy új, az addigival merőben ellentétes elgondolású külpolitikai elgondolás szolgálatába kívánják állítani. Az időszerűtlennek vélt régi külpolitikai beállítottság ekkor nemzeti célgondolattá válik s amikor az uralkodó új, idegen koncepciók realizálására tör, a régi külpolitika céljai egy pártnak, a magát nemzetinek tudó s a nemzet érdekeit reprezentálni akaró pártnak lesznek sajátjává. A történetírásban nemzetinek nevezett politikai mozgalom veszi át az 1400-as évek dereka felé az egykori magyar külpolitika hagyományait s ezek a hagyományok a nemzeti királyságért folytatott évszázados politikai küzdelemben, majd a nemzeti gondolatot képviselő Erdélyben eleven hatóerőül jutnak el egész II. Rákóczi Ferenc koráig is. Sőt él ez a koncepció ma is s ezt nevezik egyes, a kérdés genezisét szem elől tévesztő történetírók "kismagyar" partikuláris álláspontnak.
A balkáni erőviszonyok változása kapcsán az 1300-as évek vége felé következett be a törés az addig következetes magyar külpolitikai vonalvezetésben. A török veszedelem elhatalmasodása kapcsán az öregedő Nagy Lajos lett kénytelen szembehelyezkedni saját élete munkájával és a veszélyeztetett déli határok védelmére feladta a nyugati irányú védekező és elzárkózó álláspontot s rokoni kapcsolatok kiépítése útján a német-római császárság erejével kívánta Magyarország védelmi készségét dél felé kiegészíteni.
Ez a külpolitikai irányváltoztatás abba az időbe esik, amikorra a magyar nép társadalmi fejlődése folytán kialakult már a rendi nemzet s minden készen állt arra, hogy az abszolút királyi hatalom gyöngülése esetén a rendi állami-élet új formája vegye át az uralmat. A rendi nemzet nem faji nemzet volt, bár senki nem vonhatja kétségbe, hogy úgyszólván kizárólag magyar volt. A hozzátartozás bizonyos társadalmi rendhez való tartozáson alapult. A honfoglaló magyarság nagy összefogásával szemben, mely a törzseken belül kiépült vérségi, rokoni kapcsolatokon alapult, a rendi nemzet inkább kizáró volt, mint összefogó. A vérségi, rokoni kapcsolatokon felépült összetartozás egykori tudata teljesen veszendőbe ment s a magyarságnak az évszázadok folyamán jobbágysorba került tömegei a rendi nemzet minden jog élvezetét jelentő közösségéből kizárattak. A kilencszázas években még egységesnek tekinthető honfoglaló magyar nemzet tehát akkorra, amidőn a királyi, a központi hatalom gyöngülése folytán a nemzet szót nyert a közügyekben, két rétegre bomlott: a jogokkal bíró és kiváltságokat viselő rendi nemzetre és a jogokból, kiváltságokból kimaradt, terheket viselő jobbágytömegre. Ez az utóbbi lassan minden együttérzését elveszítette az országos és nemzeti ügyekkel szemben. A ránehezedő rendi nemzet nyomása alatt érdektelen tömeggé lett. Csak hosszú évszázadok múltán, épp II. Rákóczi Ferenc szabadságharca alatt találkozik össze ennek a tömegnek szociális nyomora a nemesi nemzet politikai nyomorúságával s történik meg az első lépés a társadalmi fejlődés folyamán oly végzetesen kettészakadt lelkű nemzet, nemes és nem nemes, lelki közeledése és a nem nemes nacionalizmusának felébredése felé.
A Nagy Lajos utolsó napjaiban kezdeményezett nyugati orientáció úgyszólván teljes csődöt mondott utódának, luxemburgi Zsigmondnak uralkodása alatt. Zsigmond számára családi hagyományai és német császársága annak ellenére, hogy hatalmának és erejének forrása mindvégig Magyarország volt, olyan külpolitikát írtak elő, amely korántsem szolgálta Magyarország érdekeit. Alatta a török veszedelem még közelebb férkőzött az ország testéhez s Magyarország addig kétségbe nem vonható európai nagyhatalmi állása is határozottan megingott. Utóda Albert, beházasodás útján jutott a magyar trónra s személyében került először Habsburg fejére a magyar szent korona. A török veszedelem elharapózása és az a tapasztalat, hogy sem Zsigmond, sem Albert német császársága nem volt a török ellen hasznosítható, legfennebb kaput nyitott a mindég félt német befolyásnak, arra késztette a rendi nemzet többségét, amelynek politikai programja az ország területi épségének fenntartása mellett elsősorban az ország függetlenségét is meg kívánta tartani, hogy szembe forduljon a nyugati orientációval. A nemzet többsége tehát politikai zászlójára írta az egykori magyar külpolitika hagyományait s a német orientációval szemben a lengyelek felé fordult. Így került a magyar trónra az utóbb a török ellen elesett I. Ulászló s ezzel a királyválasztással indult meg a magyarság politikai küzdelme az osztrák, illetve a Habsburg befolyás ellen s a magyar nemzeti királyságért.
A köznemesi rendből kiemelkedett Hunyadi János személyében először vette kezébe alulról feltört ember a nemzet sorsának irányítását. Hunyadi hatalmas birtokain kívül elsősorban a köznemesség nagy tömegeire támaszkodott s így alatta ennek a rendnek politikai befolyása nagyon megerősödött. Hunyadi János alatt a magyar katonai erényeknek és sikereknek alig remélt rennaissanceja következett be. A török veszély megfékezése olyan nagy nimbuszt szerzett a Hunyadi névnek, hogy a kibontakozó nacionalizmus első, még primitív szédületében élő magyarság nemzeti király kívánalma egészségesen találkozott azokkal a magasabb politikai erőkkel, amelyek közösen a fiatal Hunyadi Mátyás személyében az Árpádok után másfél évszázaddal ismét nemzeti királyt állítottak a délről és nyugatról is szorongatott ország élére. Mondanunk sem kellene, hogy a Habsburgok trónigénye Magyarországra Albert óta csak fokozódott s a szerencsés házasságok útján Európa szerte ekkor elhatalmasodni induló Habsburg-család politikai nyomása a török veszély mellett sem kerülhette el a régi hagyományokat különben is óvó nemzeti többség figyelmét.
Hunyadi Mátyás azonban határozott egyéniségének megfelelően egyéni utakon járt egész külpolitikai elgondolásában. Bár a Habsburg-nyomást Bécs elfoglalásával alaposan elintézte, nem fordult teljes erejével a török ellen, hogy atyja nyomdokain járva a török veszedelmet végleg megtörje s az ősi elgondolás szerint a magyar hatalmat a Balkánon minél jobban előre tolja. Ehelyett minden rendelkezésre álló eszközt arra használt fel, hogy megszerezze a német császárságot s mint olyan, aki annak erejét is felhasználhatja, kívánt a törökkel leszámolni. Korai halála derékba törte elgondolása sikerét is s a félbenmaradt munka mindig keserű íze maradt utána: a hozott nagy áldozatok és múlóba ment eredmények aránytalanságának érzete.
Előbb céloztam arra, hogy a Hunyadiak korában kezd a primitív nacionalizmus kibontakozása általánosabb lenni. A korábbi nemzettudat és ennek megfelelően a korábbi nacionalizmus nálunk épp úgy, mint egész Európában merőben kezdetleges volt. A törzsszervezetek közösségtudata nagyon rugékony és változó, hisz maguk a törzsszervezetek is igen könnyen szűkülnek és bővülnek. Annak a törzsszervezetnek, amelyből a magyarság kialakult, hasonlóképpen ilyen rugékony közösségtudatának kellett lennie. A törzsi, vérségi szervezet elhomályosulása után az összetartozás érzését és tudatát inkább az az elkülönítési készség fejleszti ki, amellyel egy nép határozottan eldifferenciálja magát a környező népektől azok idegen nyelve, idegen fennhatósága, vagy ellene irányuló célzata miatt. A legprimitívebb nemzettudat a szomszédtól való elkülönülésben jelentkezik s az a nacionalizmus, amelyet ez hordoz, a szomszéd lenézésében, vagy gyűlöletében merül ki. Igen meglassította a nemzettudat és a rajta nyugvó nacionalizmus középkori fejlődését az az államok és nemzetek fölé emelt ökumenisztikus közösségérzet, amely a középkor keresztény közösségét nép- és országhatárok ellenére is összefogta. Ez az ökumenisztikus közösségérzet a XIII.-XV. század folyamán azonban fokozatosan gyöngült, hogy helyet adjon a nemzettudat gazdagodásának s a nacionalizmus tartalmi változásának. Az ökumenisztikus közösségből való felszabadulás kapcsán az egyes nemzetek kezdik értékelni önmagukat és szomszédaikat. Kialakul bizonyos történelmi múlt tudata s az önértékelés a történelmi múlt segítségével rendszerint bizonyos nemzeti önérzetet hoz létre. Ez a magasabbrendűség és elhivatottság hitén felépülő nemzeti önérzet most már gazdagabb tartalmú nacionalizmus hordozója lesz. Nemzeti érdekké válik az ország politikai függetlensége, a nemzeti király, illetve a külső nyomástól független nemzeti választás alapján uralkodó s csak az ország érdekeit szolgáló király kívánalma.
Ez az ökumenisztikus közösségérzetből kibontakozott nemzeti önérzettel rendelkező nemzettudat és az ezen nyugvó nacionalizmus nálunk Hunyadi János nagyszerű hadisikerein és Hunyadi Mátyás fényes országlásának nyomán lesz általános. Ennek éle határozottan a németek, illetve a Habsburgok ellen irányul s a dicső magyar múlt élénk hagyományai nyomán ismét a nyugatellenes és északra támaszkodó koncepcióhoz fordul. Ismét nemzeti óhajt szolgál ki az újabb lengyel orientáció, amelynek még az a kényelmi értéke is megvan, hogy az új lengyel király, II. Ulászló amellett gyenge kezű uralkodó is, akitől nem lehet tartani, hogy a rendi államot és a rendi nemzetet egy Mátyás-szerű abszolút uralkodó módjára fogja visszaszorítani. Mivel azonban a király maga gyenge, s egyetlen érdeme, hogy nem Habsburg, maga a nemzet igyekszik állást foglalni a Nyugattal szemben.
A Habsburg-ellenes nemzeti párt, amely a Jagellók királyságával kívánta elejét venni a német befolyásnak, nem volt új keletű. Már Albertnek, az első Habsburg magyar királynak megválasztásakor is a nemzet igen csekély töredéke állt Albert mögött s a többség lengyel orientációjú volt. A második Habsburgnak, V. Lászlónak halála után, mint azt egyik manifesztumában épp Habsburg Miksa állapította meg, a Habsburgoktól való ösztönös tartózkodás még általánosabb lett a magyarság körében. A nemzeti eszmének ilyen megnyilatkozása már közel egy évszázados múltra tekintett vissza, amikor a nemzeti akarat a Habsburg Miksával szemben, aki családjának Mátyással kötött 1463-iki megegyezése alapján jelentette be igényét a magyar trónra, a Jagelló-házból való II. Ulászlót emelte a trónra.
II. Ulászló azonban sokkal gyengébb volt annál, mintsem a további Habsburg-aspirációknak elejét tudta volna venni s rögtön uralkodása kezdetén olyan kötelezettséget vállalt a Habsburgok örökösödését illetően magára és az országra a pozsonyi békében, amely arra késztette a nemzet többségét jelentő s a némettől való feltétlen függetlenség ősi tradiciója alapján álló nemzeti pártot, hogy az ország függetlenségének biztosítását maga vegye a kezébe. A köznemesség megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a nagyhatalmúnak hitt Jagelló-család, amely ezidőben Magyarországon és Csehországon kívül Lengyelországban és Litvániában is uralkodott, nem tudta a nemzet és a maga családi érdekeit a félelmetesen feltörekvő Habsburgokkal szemben megvédeni.
A köznemesség az országgyűléseken egyre nagyobb tért hódított s 1498-ban már a nemzeti koalíció a főnemességre is rá tudta kényszeríteni akaratát s kitiltotta a királyválasztó országgyűlésről az idegen jelölteket ajánló követeket. Ugyanebben az évben állt helyre a jó viszony a Jagellók lengyel és magyar ága között s a kibékülést sietett kiaknázni XII. Lajos francia király, aki az európai egyensúly érdekében kívánatosnak tartotta, hogy a Habsburgok elől zárassék le a magyar trón megszerzésének minden lehetősége. A franciák és a Habsburgok egyaránt családjukból akarták Ulászlót megházasítani. A házasságkötésnél azonban a magyar nemzeti párt megelégedésére a francia-lengyel befolyás érvényesült s Ulászló 1502 nyarán a francia Candalei Annát vette nőül.
Ez a házasság ismét felelevenítette az Árpádok és Anjouk külpolitikai koncepcióját. Az ország frontot csinált a szomszédos németséggel szemben s északra a lengyelekkel vett fel közvetlenebb kapcsolatot, nyugaton pedig egy neolatin néppel, a franciával lépett kapcsolatba. Sajnos, Ulászlónak semmi képessége sem volt arra, hogy az ország pozícióját a Balkánon is megerősítse s így a török veszély elhárításával az egykori észak-déli irányú nagyhatalmi állású egységet ismét megvalósítsa.
Ulászló tehetetlensége és az a körülmény, hogy első gyereke leány volt, késztette arra a nemzeti pártot, amelynek egy ideig Corvin János, majd a nagy vagyonú és tekintélyű Szapolyai János volt a vezére, hogy az országgyűlésen Habsburg-ellenes konföderációt hozzon létre, amelyben nem csak a németellenes köznemesek, de még a Habsburg-barát főnemesek is részt vettek. A konföderáció célja a nemzeti királyság volt s végzései, mint 1505-ös rákosi végzések ismeretesek. Az ellene irányuló végzéstől felháborodott Miksa csak azért nem támadt az országra, mert közben Ulászlónak fia született s az újszülött trónigényét mind a császár, mind a nemzeti párt már előre elismerte volt. II. Lajos megszületése ugyan ismét a távolabbi jövőbe tolta ki a nemzeti királyság megvalósításának reményét, viszont a rákosi végzésekben a Jagellók kihalása esetére a Habsburg trónigénnyel szemben a nemzeti pártnak már volt biztosítéka.
Ulászló 1515-ben végzetesen feladta a Jagellók egykori Habsburg ellenes álláspontját s a Bécsben kötött szerződésben fiát eljegyezte Miksa unokájával, Máriával s lánya, Anna kezét pedig Miksa másik unokájának, Ferdinándnak kötötte le. A valamikor éles ellentétben álló Jagellók és Habsburgok így osztoztak meg Magyarországon s a Habsburgok a kétszeri összeházasodás útján mindenképpen biztosították befolyásukat az ország ügyeibe. A Bécsben kötött házassági szerződések bármely család kihalása esetére a másik számára biztosították az örökösödési igényeket. Ulászló végleg elszakadt a nemzet többségétől s a nemzeti pártjának nem maradt más lehetősége hátra, mint az, hogy körömszakadtáig küzdjön a kiskorú II. Lajos gyámságának Habsburg-kézre kerülése ellen.
II. Lajos mellett csakhamar érezhető lett Ferdinándnak, a sógornak befolyása, ami erőteljes ellenhatást váltott ki a nemzeti pártból és ha 1526-ban Mohácsnál nem esik el II. Lajos, kérdéses, hogy nem került volna-e a német kérdés miatt végzetesen szembe a nemzettel. Egy egykorú lengyel forrás úgy emlékszik meg Lajosról, hogy a "magyarok nem bánták volna azt sem, ha Lajos hamarabb pusztult volna el, mert gyűlölték őt, minthogy a németek szokása szerint élt, szerette a németeket, megvetette a magyarokat és csak a németek körében érezte jól magát".
A mohácsi csata után a nemzeti párt sietett biztosítani a nemzeti királyságot s a nemzeti párt országgyűlési vezérét, Szapolyai Jánost megválasztotta magyar, királlyá. Szapolyai már 1505-ben pillanatnyilag közel volt a magyar trón öröklése reményéhez. Közvetlenül a rákosi végzések meghozatala előtt ugyanis az ország Ulászló Habsburg-elkötelezettségei miatt már-már a polgárháború szélén állt, amikor Ulászló öccse, Zsigmond herceg megállapodást hozott létre, mely szerint Ulászló fiává fogadta volna Szapolyai Jánost s hozzá adta volna leányát, Annát; Ulászló öccse, Zsigmond pedig feleségül vette volna Szapolyai húgát. A Jagellók és a Szapolyaiak tervezett házassági kapcsolata a Habsburgok ellen irányult s Zsigmond még lengyel segítséget is ígért a magyaroknak Ausztria és Stíria visszahódítására, ami felelevenítette volna Mátyás nemzeti királyságának hagyományait. Zsigmond herceg kibontakozási terve akkor kútba esett. De huszonegy évvel utóbb Szapolyai királlyá választásával mégis testet öltött a nemzeti párt száz éves törekvése.
Szapolyait egyesek már az októberben tartott tokaji gyűlésen meg akarták választani, de sem Szapolyai, sem a higgadtabb jelenlevők nem akarták a királyválasztást oly gyűlésen végrehajtani, amelynek a törvényes kellékei nincsenek meg. Ezért a választás és a koronázás a november 5-ére kitűzött székesfehérvári királyválasztó országgyűlésen ment végbe. Ezen többször hangsúlyozták a rákosi végzést, amely az idegeneket kizárta a magyar trónról. Ez az országgyűlés, ha nem is volt rajta képviselve az egész ország, minden esetre sokkal inkább volt jogszerű királyválasztó országgyűlésnek tekinthető, mint akár az a gyülekezet, amely annak idején az első Habsburgot megválasztotta az ország többsége ellenére, vagy akár az a pártgyűlés, amely kevéssel utóbb Habsburg Ferdinánd megválasztásával pártkirályt kreált a már törvényesen megválasztott és meg is koronázott Szapolyaival szemben.
Habsburg Ferdinánd nem hátrált meg Szapolyai megkoronázásának ténye előtt, hanem nagyrészt ügyes nővérének, Máriának támogatásával s a nemzet többsége által soha el nem ismert családi jellegű szerződések holt betűjére való hivatkozással igyekezett magának pártot szerezni s ennek segítségével egy a Szapolyait megválasztó országgyűlésnél sokkal néptelenebb pártgyűlésen királlyá választatta magát. Ezzel a ténnyel, amelyet Ferdinánd fegyveres támadása követett, a már évszázados érdekellentét a nemzet és a Habsburg-ház között katasztrofális méretet öltve kirobbant. Az ősi tradiciókat és a nemzeti függetlenség gondolatát őrző nemzeti párt vezére, Szapolyai, mint törvényes király fegyverrel állt szemben a fegyveres pártkirállyal, aki családi szerződésekre alapított jogcímmel kívánta megszerezni Magyarországot a Habsburg birtokkomplexum számára.
A nemzeti párt örök tragikuma marad, hogy Szapolyait nagy vagyonán és addig vitt pártvezéri szerepén kívül semmi sem képesítette arra, hogy felelevenítse ismét a nemzeti királyságot. Határozatlan egyénisége, emberi qualitásainak gyengesége elégtelen volt arra a feladatra, amelyre rendeltetett. Azonban Ferdinánd sem volt sem szerencsésebb, sem erősebb s így ahelyett, hogy valamelyikük diadallal került volna ki az áldatlan harcból, végül is osztozásra kényszerültek s a testvérharcba vitt ország gyöngeségét a török is kihasználta. Másfél évtized alatt így vetette meg a lábát a török az ország szívében s osztozott meg az országon Szapolyai és Ferdinánd. Ferdinánd megkapta az ország nyugati karéját, mely a Dunántúl egy részét és a Felvidéket foglalta magába. Szapolyai pedig Erdélyt és a Tiszai-részeket tartotta meg. A Ferdinánd kezére jutott karéj a többi Ferdinánd jogara alatt levő területhez képest jelentéktelen volt s így - főleg utódai alatt - a Habsburg-kézre került magyar királyság a Habsburg birodalomhoz viszonyítva egész eljelentéktelenedett és alárendelt szerepet vitt. Az ősi tradiciókat őrző nemzeti párt hagyományait a nemzeti király, Szapolyai, magával vitte Erdélybe és a Tiszai-részekbe s az ebből a területből kialakult önálló erdélyi fejedelemség így vette át az egykori nemzeti hagyományok őrzését a Habsburg magyar királyokkal szemben.
Az egykori tradicionális külpolitika már Szapolyai alatt újra feléledt. Szapolyai ugyanis megtalálta a kapcsolatot a Habsburgok nagy nyugati ellenfelével, a franciákkal s egyéb neolatin közvetítéssel megtalálta az együttműködés alapját a törökkel is. Élete utolsó idejében lengyel házasságával kiépítette a délre felvett kapcsolatokat északra is s így a kialakulóban levő Erdély már a kezdet kezdetén egy Habsburg-ellenes francia-velencei-török-magyar-lengyel koalíció magjává lett.
Szapolyai török orientációját a történetírók egy része szívesen ítéli el s mintegy hazaárulót szeret látni a "nemzete ellenségével" szövetkező Szapolyaiban. Ez a felfogás nagymértékben hamis. Szapolyai bizonnyal épp oly jól tudta, mint azt mi most tudjuk, hogy igenis fennállt egy francia-török érdekközösség, amely nem a magyarság és nem Magyarország ellen irányult sem ekkor, sem később, hanem a Habsburgok ellen. Ebben a koalícióban habozás nélkül részt kellett vennie, amikor arról volt szó, hogy annak segítségével sikerül a nemzeti királyságot s az országnak a németektől való függetlenségét megőrizni.
A két részre szakadt ország egyesítése körül történt kísérletek történetében csak epizód volt a nagyváradi béke, valamint Ferdinánd szomorú emlékű és kétes értékű rövid erdélyi országlása György barát meggyilkoltatása után. A két országrész önálló életre indult. A nyugati részek a Habsburg-jogar alatt, a keletiek pedig nemzeti fejedelmek alatt. A keleti részeket érintő török protektorátus aligha jelentette ennek a résznek nagyobb függését egy külső hatalomtól, mint amennyire függvényévé lett a Habsburg kézen levő nyugati csonka királyság a többi Habsburg-tartomány összérdekének.
A török protektorátusban Erdély részére adva volt az egykori koncepció déli ága. Erdély azonban nem késett kiépíteni az északi érdekeltséget sem s már Báthori Istvánnak sikerült magát lengyel királlyá választatni épp egy Habsburg trónigénylővel szemben. Ez a lengyel királyválasztás igen nagy jelentőségű volt Európa státusquojának több mint egy évszázadig tartó új biztosítása szempontjából, mert ez szabott határt a Habsburg hatalom keleti irányú veszélyes terjeszkedésének s ezzel a keleti irányú német expanziónak.
Erdély és benne a szabad magyar élet nyugodtan élt és fejlődött addig, amíg a török protektorátus mellett és Lengyelország barátságos szomszédságában élt. Báthory Zsigmond szakított ezzel az állapottal és meggondolatlanul Habsburg kézre juttatta ismét Erdélyt, miután qualitásait messze felül múló terveivel elbukott. Az Erdélyt s ezzel a maradék magyar függetlenséget veszélyeztető zavarokból Bocskai István felkelése vezette ki a magyarságot, aki a török protektorátus hagyományát elfogadva, sikerrel lépett fel a Habsburgokkal szemben is. Bocskaival újra eleven valósággá lett a nyugatra defenzív és délre támaszkodó magyar koncepció. Bocskai nyugati irányú támadása már nemcsak Erdélyt védte meg, hanem megvédte a nyugati csonka magyar királyságot is saját Habsburg királyával szemben. Ezzel Bocskai irányt szabott a XVII. századi magyar történelemnek, amely vele kezdődött és II. Rákóczi Ferenccel zárult le.
Miért kellett a nemzeti hagyományokat és ősi külpolitikai koncepciókat őrző Erdélynek beavatkozni a nyugati csonka királyság ügyeibe? Néhány mondattal meg kell világítanunk azt a folyamatot, amely a Habsburg-királyság területén oda juttatta a dolgokat, hogy a maradék királyság szabadsága és függetlensége árnyékká lőn.
Ferdinánd, aki csak mint pártkirály, nagy nehézségekkel került a maradék-ország trónjára, még élénk tudatában volt Magyarország különállásának s alatta még a régi magyar kormányszervek vezették az országot. Ferdinánd utódai már a Habsburg-érdekekhez alakított apparátussal kormányoztatták a kezükre jutott országrészt, melynek koronája már számukra örökösödés útján is biztosítva volt. Szemükben a maradék Magyarország különállása már nem tűnt fel annyira, mint Ferdinándnak s így Magyarország önállósági és függetlenségi törekvése náluk sokkal kevesebb megértésre számíthatott, mint Szapolyai ellenkirályánál. Egyre kevesebb megértés mutatkozik részükről a XVI. század utolsó negyedétől kezdve a magyar alkotmány iránt. Az idegen befolyás egyre nagyobb méretet öltött. Az országgyűlések hiába küzdöttek a központi kormány visszamagyarosításáért, a század végére állandósult a magyar állam szuverenitásának sérelme, amit a magyarság politikai rétegei nem tudtak megakadályozni. A lelkekben az elkeseredés németgyűlöletté fokozódott s amily mértékben bizalmatlan lett a nemzet az uralkodóhoz, oly mértékben lett bizalmatlan a nemzettel szemben az uralkodó is. Kezdetét vette az az évszázadokra terjedő harc, amelyben azért küzd a magyarság, hogy saját államára befolyást szerezhessen az idegen érdekű uralkodóval szemben.
A XVI. század döntő jelentőségű volt Európaszerte a modern nemzettudat és modern nacionalizmus kialakulása szempontjából. A középkor vallásos ökumenisztikus egységének megtörése után a XV-XVII. század folyamán számos tényező segítette elő a nemzettudat gazdagodását. Ekkor találkozott az irodalmi nyelv a nemzeti nyelvvel, a nép nyelvével s ezzel kezdetét vette az irodalmi s így műveltségi elkülönülés a saját nyelvükön író népcsoportok között. A renaissance megteremtette a világi állam fogalmát s a monarchia mint a nemzeti egység és függetlenség jelképe általános államforma lőn. Az egyházi szakadás elősegítette a nemzeti jellegű vallásos törekvéseket, amelyek újabb elkülönülési alapul szolgáltak. Ehhez járult egyes országokban a merkantil szisztéma bevezetésével a gazdasági élet nemzeti alapra helyezése is. Mindezt összevetve megállapíthatjuk, hogy a vallás, politika, gazdaság és irodalom nacionalizálása révén a XVII. század végére Svédország, Dánia, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, Portugália és Anglia valóban nemzetiekké lettek.
Magyarországon a nemzeti öntudatosodást elősegítő tényezők nagy része szintén jelentkezett. A XV. század vége felé megindult az igen intenzív magyar nyelvű kódex-irodalom, amely aztán a könyvnyomtatás elterjedése és a protestantizmus nagy irodalmi propagandája révén a XVI. század második felében igen széles méreteket öltött. Ezzel az irodalom nacionalizálódott s az ezzel kapcsolatos szélesebb körre kiterjedő műveltség eldifferenciálódott a szomszédos népekétől.
Végbe ment az egyházi szakadás is és a protestantizmus különböző ágai igen nagy hódítást végeztek a magyarság lelkében. A század végére az ország túlnyomó része protestáns volt s a protestantizmus a magyarság mellett a németség itt lakó telepeit is áthatotta. Ezzel szemben a Habsburg-tartományok és legelső sorban a dinasztia megmaradtak katolikus egyházuk és hitük mellett s így a nemzet többsége és az uralkodóház a vallás terén is elkülönült egymástól.
Ez a két tényező is elegendő volt ahhoz, hogy a már azelőtt is meglevő sarjadó nemzettudat a magyarságban még fokozódjék és még inkább németellenes orientációt vegyen fel. A magyarság nemzeti fejlődése csak abban nem tudott lépést tartani a boldogabb nyugati országok nemzeteivel, hogy nem volt önálló monarchiája, amelyben a királyt megillető hűség később átvihető lett volna a monarchiából kifejlődött nemzetállamra. A magyarság a csonka királysági területen nem volt önálló és független, emellett szembe is került uralkodójával. A magyar nemzettudat tehát a nyugati fejlődéstől eltérőleg országtalanságra kényszerült. A magyarság a maga nemzeti monarchiáját az önálló állami életre berendezkedett Erdélyben találta meg. Erdélyben ugyan már eleve éltek bizonyos olyan csirák, amelyek alkalmas viszonyok között alapul szolgáltak az önálló fejlődésre és állami létre. Mindazonáltal a nemzeti párti ellenzék hagyománya volt az, amely Erdélyt az önálló állami lét szintjére lendítette. Erdély egyik fészke lőn a magyar nyelvű irodalomnak, állami élete teljesen magyar jellegű és nyelvű volt s belpolitikailag kétségtelenül annyira független volt a töröktől is, hogy valóban monarchiának volt tekinthető. Az erdélyi állam jellege a magyar mellett csakhamar protestáns is lett, sőt valamivel később, Bethlen Gábor alatt, Erdélyben megjelent a merkantil szisztéma is. A magyar élet tehát csak Erdélyben találta meg a maga teljes kibontakozási lehetőségét s csak ott volt a magyarság nemzettudati fejlődése teljes.
A XVI. század végén lábra kapott Európaszerte a rekatolizáló mozgalom. Magyarországon ez a mozgalom a katolikus dinasztia legteljesebb támogatását élvezte. Így tehát a század végére nemcsak az elsikkadt függetlenség és régi alkotmány visszaszerzése szolgált a politikai élet tengelyéül, hanem a vallás szabad gyakorlatáért is síkra szállt a nemzet. A dinasztia alkotmány- és vallásszabadság ellenes törekvései, melyeknek folyamán az idegen kormányzat a nemzet vezéreinek és tehetőseinek illegitim anyagi letörésétől sem riadt vissza, szembekerültek a XVI. század folyamán megerősödött magyar nemzettudattal s mivel ennek a nemzettudatnak Erdély volt a legtökéletesebb kiélési talaja, a nemzeti ellenállás Bocskaitól kezdve vagy Erdélyből indult mindég ki, vagy arra támaszkodott.
Kétségtelen, hogy a XVI. század derekán Erdélyben még az erdélyi öncélúság volt az a kijegecesedési központ, amely alkalmul szolgált az önálló erdélyi állami élet kikristályosodására. Ez a lokálisabb tudat a XVII. század elejére szélesült egyetemes magyar nemzeti öntudattá s így lett a transzilván lélek az integer magyar lélek megtestesülésévé. A XVII. század eleje óta az erdélyi öncélúság gondolata az erdélyi állam politikájában háttérbeszorult. Az egykori magyar nemzeti párti hagyományok feléledtek s ettől kezdve az erdélyi állam hivatalos külpolitikája a magyar szabadság fenntartását célozta, felhasználva a török támogatást és megkeresve azokat a nyugati erőket, amelyek szintén a Habsburg-hatalom megtörésétől várták saját boldogulásuk tökéletesebb megvalósítását.
A XVII. század elejére tehát a Habsburg-kézre jutott csonka magyar királyságban szembe került egymással a nemzet és a dinasztia s kezdetét vette a nemzeti küzdelem a szuverenitás és a szabadság visszaszerzéséért, mely szünet nélkül folyt ettől kezdve, hol a gravamináló országgyűléseken, hol a fegyveres felkelésekben. Erdély pedig kilépett öncélúsága szűk keretéből s mint a nemzeti párt politikai hagyatékának letéteményese, a Habsburg-kézen levő magyar területek szabadságának kérdését építette be külpolitikája tengelyévé.
Bocskaitól Bethlen Gáboron, a két Rákóczi Györgyön, az Erdélyre támaszkodó kurucokon és Thököly Imrén át zökkenő nélküli egyenes út vezet II. Rákóczi Ferenc függetlenségi harcáig. Mindenikük fegyverfogásának alapja a magyar haza szabadsága, az ősi függetlenség és alkotmány védelme, a vallásszabadság biztosításának vágya. Az ellenség mindég a közvetlen nyugati szomszéd, amelynek uralkodója egyben a magyar trón idegen birtokosa is. Az Árpádok óta hagyományos déli-északi irányú koncepció csillan fel állandóan, hogy szembeszálljon az évszázadok óta ellenséges, közvetlen szomszéd, német Nyugattal, viszont a távolabbi Nyugat felé épp úgy baráti kéz után nyújtja ki a kezet az Erdélyre támaszkodó magyarság, mint egykoron az Árpádok és az Anjouk alatt.
Már a legnagyobb koncepciójú Báthori, a lengyel királlyá lett István utat mutatott arra, hogy az erdélyi fejedelemségből a magyar nemzeti királysághoz a lengyel trónon át vezet az út. Az alkotmányt és vallásszabadságot visszaállító bécsi béke kivívása után Bocskai szintén a lengyel korona megszerzésére gondolt s ebben a törekvésében a török támogatásával is találkozott. Az észak-déli koncepció hagyománya tehát benne is elevenen élt. Viszont legalitástól áthatott lényére jellemző, hogy a lengyel trónt csak a törvényes király halála után s az egész nép akaratából kívánta elfoglalni. A váratlan halál azonban derékba törte hirtelenül felfelé ívelt életpályáját. Politikai hagyatéka végrendelete szavai szerint szakított az előző század öncélú Erdélyének gondolatával. Erdély önálló fejedelemségében azt a feltétlenül szükséges ellensúlyt látta, amelyre szükség van mindaddig, amíg a magyar korona és királyság az ellenséges szándékú németnél lesz. De azt hagyta örökül, hogy, ha a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kerülne, Erdélynek ismét egyesülnie kell Magyarországgal.
Bocskai halála után a Habsburg-ellenes magyar pártok, a nép többsége, a felvidéki urak és a hajdúk végleg le akartak számolni a dinasztiával s a portával is összeköttetésbe léptek s Homonnai Bálintot akarták megnyerni, hirdetvén, hogy Magyarország csak magyar embert ismerhet el urának. Homonnai azonban félreállt s apósa, Rákóczi Zsigmond is lemondott a fejedelemségről. Báthori Gáborban, az utolsó Báthoriban fel-felcsillant az a törekvés, hogy az oláh vajdaságokat Erdélyhez csatolja s a lengyel trónt is megszerezze, sőt szövetkezett a felső-magyarországi protestánsokkal is, hogy beavatkozzék a magyarországi dolgokba. Nagy elgondolásait s önmagát is azonban elbuktatták vétkes szenvedélyei, amelyekért életével fizetett. A török segélyhadakkal ellene jövő Bethlen Gábornak, a következő és egyben legnagyobb erdélyi fejedelemnek, már nem volt kivel megütköznie.
Bethlen Gábor azzal a reménnyel indult erdélyi seregei élén a harmincéves háborúba, hogy visszaállíthatja Mátyás magyar és cseh királyságát s mint nemzeti király állíthatja helyre Magyarország egységét. Annyit el is ért, hogy egy formailag törvényes magyar országgyűlés megválasztotta Magyarország királyává, de a távolabbi célokat elérnie nem sikerült. Mikor a nemzeti királyság megvalósításának nehézségeit látta, ő is a lengyel korona felé fordult, hogy az északi-déli front teljes kiépítésével fordulhasson a Nyugat ellen. Nagy tervei munkálása közben szakította el a halál Erdély éléről a Bocskai által világosan körvonalazott feladatok legnagyobb harcosát.
Utóda, I. Rákóczi György, örököse volt Bethlen hagyományainak és élvezője annak a jólétnek, amelyet Erdélyben Bethlen tudatos gazdaságpolitikája teremtett. Szerényebb tehetsége azonban jelentéktelenebb szerepre kárhoztatta. Azonban még így is igen jelentős állomásai fűződnek a magyarság szabadságküzdelmének az ő nevéhez.
Bethlen a cseh szövetség után, a nyugati protestáns országokkal találta meg az összeköttetést. Második támadása előtt Hollandián és Anglián kívül Velence is anyagi támogatást helyezett neki kilátásba. Utóbb a protestáns Brandenburggal lépett házassága révén összeköttetésbe s 1626-ban általa Erdély belépett a Habsburg-ellenes angol-holland-dán szövetségbe. Bethlen felesége sógornője volt Gusztáv Adolf svéd királynak s a svéd-lengyel ellentét csillogtatta meg Bethlen előtt a lengyel trón reményét. Halála egy svéd-orosz-lengyel-erdélyi szövetség kibontakozó körvonalait semmisítette meg. Rákóczi ilyen előzmények után lépett be 1643-ban a svéd-erdélyi-francia szövetségbe s tette ezzel tradicionálissá Erdélynek a nyugati hatalmakkal való összefogását a Középeurópát reprezentáló Habsburg-hatalom megdöntésére. Rákóczi ugyan csakhamar kilépett a szövetségből, de az 1645-ben létrejött linzi békében olyan szerződést tudott kivívni, amely nemcsak megismételte Bethlen gazdasági sikereit, de politikailag, főleg a vallásszabadság kérdésében, túl is haladta azokat.
A harmincéves háborút három évvel később befejező westphaliai béke megbuktatta a német-római császárságot és nyugaton Franciaországot, északon Svédországot tette vezető hatalommá. A német birodalom tehetetlen államszövetséggé alakult át s a Habsburg-család hatalmának alapja keletre, a Közép-Duna mellé tevődött át. Így Magyarország még közvetlenebb közelségébe került a Habsburg-birodalom súlypontjának. Ennek lett következménye, hogy a XVII. század második felében még inkább fokozódtak azok a tendenciák, amelyek bécsi kezdeményezésre a magyar alkotmányt teljesen fel akarták számoltatni s a vallásszabadságot védő, a század első felében kivívott szerződéseket is papírrongynak tartották. Amíg tehát Nyugat-Európában a század derekára újrarendeződtek a hatalmi viszonyok és véget értek a vallásháborúk, addig Magyarország és dinasztiája között nemhogy csökkent, de még inkább kiélesedett az az ellentét, amely az alkotmány, a függetlenség és a vallásszabadság védelmében a nemzetet a dinasztiával szembe állította.
A lengyel trón megszerzésének délibábja megcsillant még az öregedő Rákóczi György előtt is, hogy aztán teljesen igájába hajtsa annak fiát, II. Rákóczi Györgyöt. II. Rákóczi György kedvező kilátásokkal állt Erdély élére. Nemcsak a magyarországi protestánsok bizalma összegeződött benne, de a magyar főurak többsége is benne látta az eljövendő nemzeti királyt, sőt még Lengyelországban is jelentős pártja volt. A magyarországi közvélemény át és át volt ekkor itatva a nemzeti király sóvárgásától. Zrínyi Miklós is Erdélyből várja a virradást Magyarországra. Nádasdy Ferenc, amikor Nürnbergben a magyar rendeknek ajánlva díszes albumban kiadta a magyar királyok képeit, ékes latin és német versekben figyelmezteti nemzetét, hogy háládatlan lenne a haza, ha nem tisztelné Szapolyai János emlékezetét, aki mégis csak az utolsó magyar király volt!
Rákóczi kezdetben eszélyesnek mutatkozott. Fenntartotta a jó viszonyt a törökkel s a török minden meghódítandó magyar területet Erdélynek ígért. Rákóczi azonban nem tudta bevárni az idők beteljesedését s vakmerő vállalkozásba fogott, hogy megszerezze a lengyel trónt. Rákóczi vállalkozása teljes bukással járt s Erdély a törökkel is szembe került. Rákóczival elbukott a nemzeti királyság visszaállításának lehetősége is.
De a nemzeti királyság gondolata nem bukott el. Ez hozta össze a Wesselényi-féle szövetkezést, melyben Wesselényi Ferenc mellett, Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdi Ferenc, Rákóczi Ferenc (II. R. György fia) és az erdélyi fejedelem minisztere, Teleki Mihály vettek részt. A szövetkezők francia és török támogatást kerestek s ebben is hívek maradtak a tradiciókhoz. Az összeesküvés, a kurucháborúk, Thököly sorsának elbeszélése azonban már belevág könyvünk részletes anyagába, mert hisz a szövetkező Rákóczi Ferenc édesapja, Thököly Imre pedig mostohaapja volt II. Rákóczi Ferencnek, aki mint kisgyerek végig élte a táborban Thököly harcainak egy részét.
Eljutottunk a Rákóczi-kor eszmetörténeti hátterének felderítésénél a vezető gondolat évszázados felfejtésének végére. Kimutattuk az Árpádok által lefektetett külpolitikai nemzeti elgondolás útját a hivatalos külpolitikától, majd a nemzeti párti ellenzéki programtól, a hivatalossá lett erdélyi külpolitikán keresztül egész II. Rákóczi Ferenc gyerekkoráig. Kibogoztuk a magyar nemzeti királyság eszményének sorsát s rámutattunk azokra a tényezőkre, amelyek szembe állították a nemzetet és a dinasztiát egymással. Ezeknek tudatában sokkal közelebb fogunk jutni a Rákóczi-féle mozgalom levegőjéhez, szelleméhez s tudni fogjuk, hogy még azokban a jelenségekben is, amelyeket hajlandó lenne bárki a vak véletlen szeszélyének tulajdonítani, a nemzet évszázados múltjába gyökerezett erők működtek. Mert a Rákóczi-féle mozgalmat nem lehet a több évszázados tudatos nemzeti mozgalom egységéből kiszakítani.
A Rákóczi-emlékiratokban említett szabadságszeretet történeti gyökereit tehát felfejtettük. Az idegen járom mértékét, mely alól Rákóczi fel akarta szabadítani nemzetét, az események előadása közben fogjuk megismerni. Hátra volna a harmadik tényező tisztázása. Említettük, hogy Rákóczi életművét a szabadságszereteten és a haza felszabadításának vágyán kívül a családi hagyományok vállalása irányította. Bevezetésül összegezzük most még, mik is voltak azok a családi hagyományok, amelyek Rákóczi életét befolyásolták.
Már az eddig elmondottakban is többször szóltunk olyan Rákóczi-ősökről, akik vezető szerepet játsztak a nemzeti királyságért folyó közvetett, vagy közvetlen törekvésekben. Hogy az elmondandók könnyen áttekinthetők legyenek, bocsássuk előre Rákóczi származásának három nemzedéktábláját: az apai ágét és a két fontos anyai ágét, a Báthoriak és a Zrínyiek nemzedékrendjének idevágó részeit.
II. Rákóczi Ferenc apai ősei.
Rákóczi Zsigmond, aki 1517-ben megszerezte Felsővadászt.
|
Rákóczi János likavai kapitány. Meghalt 1588-ban.
|
Rákóczi Zsigmond (1544-1608), erdélyi fejedelem. Feleségei:
Alaghi Judit, Gerendi Anna, Telegdi Bóra.
|
Rákóczi György I. (Gerendi Annától) 1630-1648 közt erdélyi
fejedelem. Második felesége Lórántffi Zsuzsanna.
|
Rákóczi György II. 1648-1660 közt erdélyi fejedelem.
Felesége somlyói Báthori Zsófia.
|
Rákóczi Ferenc I. Szül. 1646. Megh. 1676. Választott erdélyi
fejedelem. Felesége Zrínyi Ilona.
+-----------------------+-----------------------+
Rákóczi György Rákóczi Julianna - Bora II. Rákóczi Ferenc
megh. 1667. gr. Aspremontné 1676-1735.
megh. 1717.
Megjegyzendő a család súlyának illusztrálására, hogy I. Rákóczi György második fia, az 1652-ben elhunyt Zsigmond, Henrika Pfalz-Rheini hercegnőt vette volt feleségül. I. Rákóczi Ferenc nővére, Erzsébet pedig, gróf Erdődy Györgynek volt a felesége.
Rákóczinak tehát apai ősei négy generáción keresztül vagy választott, vagy tényleges fejedelmei voltak Erdélynek. Rákóczi Zsigmond második házassága Gerendi Annával biztosította a családnak az erdélyi vezető családokkal való rokonságot. I. Rákóczi György felesége, Lórántffi Zsuzsánna kora egyik vezető egyénisége volt. II. Rákóczi György és I. Rákóczi Ferenc házassága a Báthori és Zrínyi családok rokonságát jelentették a Rákóczi-házzal. Mivel a Rákócziakon kívül a XVI-XVII. században a két legjelentősebb szerepvivő magyar család az anyai ágon rokon lett Báthori és Zrínyi-család volt, lássuk a Báthori és Zrínyi anyai ősök származásrendjét is.
Báthori Zsófia, II. Rákóczi Györgyné ősei.
Báthori István erdélyi vajda, felesége Telegdi Kata
+-----------------------+-------------------------+
Báthori István Báthori Kristóf Báthori András
erdélyi fejedelem erdélyi fejedelem felesége Majláth
lengyel király megh. 1581. Margit
megh. 1586, | |
felesége Jagelló Báthori Zsigmond |
Anna erdélyi fejedelem |
megh. 1613. |
+-----------------------+-------------------------+
Báthori István Báthori Boldizsár Báthori András
felesége Bebek biboros
Zsuzsánna erdélyi
| fejedelem
| megh. 1599.
+-------------------------+
Báthori András Báthori Gábor
felesége a lengyel erdélyi fejedelem
Zakrewska Anna megh. 1613.
|
Báthori Zsófia
II. Rákóczi György
felesége. 1629-1680.
Zrínyi Ilona, I. Rákóczi Ferencné ősei.
Zrínyi Miklós a szigetvári hős. Megh. 1566.
Felesége Frangepán Katalin.
|
Zrínyi György (1549-1603) tárnokmester.
|
Zrínyi Miklós. Megh. 1625. Feleségei Nádasdi Anna és Széchy Erzsébet
+--------------------------------------------------+
Zrínyi Miklós a költő Zrínyi Péter horvát bán
megh. 1665. lefejeztetett 1671-ben.
felesége Frangepán Katalin.
|
Zrínyi Ilona
I. Rákóczi Ferenc,
majd Thököly Imre neje.
1643-1703.
Rákóczi Ferenc édesanyja és nagyanyja révén rokonságban volt az öt erdélyi fejedelem Báthorival s a Báthori-házasságok révén a Majláth és Bebek családokkal. Zrínyivel a szigetvári hőssel, Zrínyivel a költővel és politikai és hadtörténeti íróval, Zrínyivel a Wesselényi-féle szövetkezés lefejezett áldozatával s a Zrínyi-házasságok révén a Frangepán és Nádasdi családokkal. Apai és anyai, nagyanyai ősei és rokonai között a XVI-XVII. századi magyar történelem nemzeti hőseit és az erdélyi fejedelemség történetének egy híján minden irányító szereplőjét megtaláljuk. Rákóczit azonban nem a fényes nevekből álló rokonság párját ritkító galériája s nem a reászállt ősi vagyon puszta ténye befolyásolta tetteiben, hanem az ősök történelmi és politikai szerepének ismerete s a benne ennek ismerete alapján kialakult családi politikai, illetve történelmi hagyaték. Tudatosan hirdette például, hogy dédapja linzi szerződésének érvényesítése érdekében csak ő foghat fegyvert és csak ő fordulhat a nyugati hatalmakhoz támogatásért. Őseinek és családjának célkitűzései, amikor a közélet terére sodródott s az események elől kitérni többé nem tudott, egyenes folytatóra találtak benne.
Mik voltak ezek az őseitől s családjától rámaradt célkitűzések, amelyek mint családi hagyományok benne életprogrammá sűrűsödtek össze? Erre fognak feleletet adni a következő oldalak.
Bár a Rákócziak csak a XVII. század kezdete óta nyúltak irányítóan a magyar nemzet sorsába, a család már akkor félévezredes múltra tekinthetett vissza. A család a Bogát-Radvány nemzetségből vált ki s egyik őse, Radvány nádor, egyik vezető szereplője volt Salamon király korának. Az Aranybulla korában nevezték először Csépánt, a család tagját Rákóczinak. A család II. Lajos alatt, kevéssel Mohács előtt szerezte meg Felsővadászt s az ekkor élő Zsigmond írta magát először felsővadászinak. A család címerét 1597 május 27-én újította meg I. Rudolf király. A címerben zöld hármas halmon aranykerék s azon kiterjesztett szárnyú sas áll. A címer körirata: "Si Deus pro nobis, quis contra nos", ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
A Habsburg magyar királyok hűségén levő Rákóczi-család 1604-ben került szembe a dinasztiával. Mint azt már többen igen találóan állapították meg, úgy Rákóczi Zsigmondot, mint Bocskai Istvánt valóban ágyúkkal kergették el a király hűsége mellől. A család szerepe ettől kezdve egyre jelentősebb lett. Már a következő évben Rákóczi Zsigmondra bízta az időközben Magyarország és Erdély fejedelmévé lett Bocskai Erdély kormányát. Rákóczi ennek a feladatnak a legderekasabban megfelelt, nemcsak Bocskai, de a török is a legnagyobb elismeréssel szólt működéséről.
Bocskai halála után az erdélyi rendek Rákóczi Zsigmondot választották meg fejedelemmé. Zsigmond azonban egy évig sem viselte tisztét, 1608 március havában lemondott s Magyarországra, felsővadászi kastélyába vonult vissza, ahol nemsokára el is hunyt. Három fia: György, Zsigmond és Pál közül Györgynek jutott a történelmi szerep.
1630 december 22-én iktatták be Rákóczi Györgyöt Gyulafehérvárott Erdély fejedelmi székébe. Fejedelemsége elejét vette, hogy Erdélyben Bethlen életműve a jelentkező belső zavarok áldozata legyen. Az erdélyiek Brandenburgi Katalin és Bethlen István interregnuma után bizalommal néztek Rákóczi György országlása elé. Rákóczi merész lépésre vállalkozott, amikor mint felső-magyarországi nagybirtokos, mint II. Ferdinánd alattvalója életével játszva, a királynak tett előzetes bejelentés nélkül beindult Erdélybe, hogy kitegye magát egy fejedelemválasztás esélyeinek. György apja hűséges munkatársa volt a magyar nemzeti egység Erdély felől támadt első hősének, Bocskainak. Maga György Bethlen Gábor hasonló célzatú politikájának volt lelkes híve. Egyik előharcosa volt annak a törekvésnek, amely végül is diadalmaskodva, Bethlent magyar királlyá választotta. Nem lehetett tehát alaptalan az a vád, amellyel az erdélyi választás elfogadása után Ferdinánd hívei, első sorban Esterházy Miklós nádor, illették, hogy vágyott a szent koronára. Mint az Erdély által hivatalos programmá emelt magyar nemzeti politika örököse, a magyar korona megszerzésének s így a nemzeti királyság és egység visszaállításának gondolata elől bizonnyal nem hátrált meg. Országlása kezdetén fegyverrel kellett megvédenie magyarországi birtokait az őt lemondásra felszólító Ferdinánd Esterházy által vezetett csapatai ellen. Sikeres fellépése azonban úgy magyarországi birtokaiban, mint fejedelmi székében megerősítette.
Rákóczi György, bár nem volt hétköznapi ember, korántsem volt Bethlen Gábor mértékével mérhető. Meglehetősen aggodalmaskodó, óvatos és főleg nagy gazdasági érzékkel megáldott ember volt. Mindezek ellenére bekapcsolódott a harmincéves háborúba, amikor már a francia és a svéd nyomásnak nem tudott ellent mondani. Ekkor már fiát fejedelemmé választatta s összeházasította Báthori Zsófiával. Ezzel a friggyel egy kézre került a két haza két legtekintélyesebb családi vagyona.
Rákóczi a porta engedélye nélkül szállt harcba a magyar alkotmány és a lelkiismereti szabadság további biztosítására. Ez volt az oka annak, hogy idő előtt kellett kiszállnia a svéd-francia szövetségből, mert a Habsburg-diplomáciának sikerült elérnie Konstantinápolyban, hogy Rákóczi hadviselését onnan lefújják. Így kötött már 1645-ben különbékét Linzben Rákóczi György III. Ferdinánddal s így maradt ki Erdély önállóságának Svájchoz és Hollandiához hasonló garantálása a harmincéves háborút három évvel később lezárt westphaliai békéből.
A linzi békének jelentős területi eredménye volt, mert Erdély hét vármegyével gyarapodott. A lelkiismereti szabadság kérdésében pedig a bécsi és nikolsburgi békét jelentősen felülmúló eredményt ért el Rákóczi azzal, hogy a vallás szabad gyakorlását nemcsak a rendek számára, de a politikai (rendi) nemzeten kívül álló rétegek részére is biztosította. Egy félszázaddal később dédunokája II. Rákóczi Ferenc ebben a békében látta az ország szabadságának megszilárdítóját s annak eltörlése kapcsán magát tartotta egyedül hivatottnak arra, hogy dédapja egykori szövetségeseire apellálva annak helyreállítása érdekében a nemzet élére álljon. A dédunoka több nyilatkozatában dédatyja politikája örökösének vallotta magát.
Mint már említettük: Rákóczi György, kinek felesége, Lórántffi Zsuzsánna, mint a sárospataki református főiskola megalapítója, örökre feledhetetlen nevet vívott ki magának férje mellett, élete utolsó szakaszán a lengyel trón megszerzésének gondolatával foglalkozott. Báthori István óta ez is hagyományos volt az erdélyi fejedelmeknél s az Anjouk és Jagellók lengyel-magyar koalíciójának emlékképére támaszkodott. A lengyel trón megszerzésének gondolata lett fiának, II. Rákóczi Györgynek minden mást, még az észszerűséget is háttérbe szorító rögeszméje, melyért nemcsak fejedelmi székét áldozta fel, de Erdély békéjét és évtizedes belső nyugalomból származó jólétét is. Országlását azért mégis emlékezetessé tette az első erdélyi törvénytár összeállíttatása, amely nevéhez fűződik. Különben is mind atyjának, mind nagyatyjának kitűnő gazdasági érzéke mellett, jelentős érzéke volt a kulturális ügyekhez és közigazgatáshoz is. Az erdélyi törvények kodifikációs összeállítása élénk fényt vet II. Rákóczi György szélsőséges egyénisége mellett is jó közigazgatási és törvénykezési érzékére. Annál fontosabb ezeknek a megállapítása, mert - mint látni fogjuk - az unoka, II. Rákóczi Ferenc is nagy gazdasági és szervező készséggel volt megáldva s kitűnő érzéke volt a közélet legkülönbözőbb vonatkozású jelenségeinek megítéléséhez.
Rákóczi György előbb Moldva és Havasalföld fegyveres rendszabályozásával biztosította magát s csak akkor fogott a végzetes lengyel kalandhoz. Utóbbi vállalkozása, melyet a porta ellenkezése dacára kezdett el, fejedelmi székébe került. 1660-ban fegyverrel kísérelte meg fejedelemsége visszaszerzését, de Gyalu és Kolozsvár között a török elleni ütközetben halálos sebet kapott.
II. Rákóczi György halála után a csak férje kedvéért reformátussá lett s lélekben buzgó katolikusnak megmaradt özvegy, Báthori Zsófia, visszatért a katolikus egyházba. Régi hitéhez való visszatértekor áttérítette fiát, a már 1652-ben erdélyi fejedelemmé választott Rákóczi Ferencet is. Ezzel a fiatal Rákóczi elveszítette erdélyi igényét, mert az erdélyiek már jóval előbb kimondták, hogy abban az esetben, ha katolizálni fog, felmentve fogják érezni magukat hűségesküjük alól. Az özvegy és fia tehát Erdélyt elhagyva a család felduzzadt felső-magyarországi birtokaira tért vissza s bár az özvegy I. Lipót király hűségébe ajánlotta magát s emellett élete végéig ki is tartott, a fiatal Rákóczi Ferenc házassága révén a magyarországi nemzeti párttal került belső kapcsolatba s így folytatója lett a családjában már következetessé és hagyományossá lett Habsburg-ellenes nemzeti politikának.
Báthori Zsófia áttérése a magyar szellemi élet egyik legjelentősebb eseménye volt, mert kezdeményezése mintegy bevezette tizenhárom megyében a katolicizmus újabb térfoglalását. A hitbuzgó, a más vallásúakkal szemben türelmetlen, a saját elgondolása mellett céltudatosan kitartó, határozott karakterű Zsófia asszony igen mély és maradandó nyomot hagyott unokája, II. Rákóczi Ferenc lelkében. Rákóczi önéletírásában meleg szavakkal emlékezik meg őseiről és nagyanyjáról:
"Távol legyen Uram tőlem, - írja - családom történetét megírni és vallomást tevén néked, alázatosságban elmondani Erdély fejedelmeinek, az én őseimnek sorát, amelybe atyám is még nagyatyám életében ki vala választva, de még gyenge korában anyjától Báthori Zsófia fejedelemnőtől a katolikus hitre tanítva, nagyatyámnak a töröktől, az ő ellenségeitől, a gyalui harcban kapott sebei következtében történt halála után a fejedelemségtől inkább meg akart válni, mint szent hitét elhagyni. Magasztal téged az én lelkem, és áld téged én Istenem, hogy őt kegyelmeddel megerősítetted és ezen elhatározásában állhatatossá tetted ami átszállott énreám is... Nagy gondja volt a te gondviselésednek énrám, mert bár atyámat, ki még nem érte el negyvenedik évét, e nyomorult életből magadhoz szólítottad, semmiben az én nevelésemet ezután megfogyatkozni nem engedted. Gyengéden szeretett nagyanyám, a te ájtatos szolgáló leányod, aki emberi vélekedés szerint szent életű vala. Szeretett anyám igazán, anyailag, komoly szeretettel... Nagyanyám halálára csak úgy emlékezem mint valami álomra; mégis irgalmadért könyörgök érte a legnagyobb alázattal."
Bár, mint mondtuk, Báthori Zsófia mereven ragaszkodott a katolicizmusnak védőpajzsot jelentő Habsburg-dinasztiához s fiának s ivadékainak jövőjét is a római birodalmi hercegségen keresztül remélte a lengyel trón és az erdélyi fejedelmi szék felé biztosítani, fia Ferenc házassága révén összeköttetésbe került Magyarország minden elégedetlen vezető főúri családjával.
1666-ban vette nőül Zrínyi Péter horvát bánnak leányát, Ilonát, kinek nevét a magyar történelem nemcsak mint II. Rákóczi Ferenc feledhetetlen emlékű édesanyját őrizte meg, hanem mint a munkácsi vár legendás védőjét és Thököly mellett az asszonyi hűség igazi példaképét. Az elégedetlen főurak az ő lakodalmukon határozták el, hogy élve az aranybulla ismert ellentállási záradékával, megkísértik francia segítséggel helyreállítani az alkotmányos, független magyar királyságot.
A fiatalasszony nagybátyja, a "költő" jelzővel illetett Zrínyi Miklós, egész életén át hirdetője volt, hogy a nemzetnek a maga urává kell lennie, hogy naggyá lehessen s a maga korában mindenkinél világosabban látta nemzete állapotát, sőt a módokat is, amelyekkel azon változtatni lehet. Nagynevű őse, Zrínyi Miklós a szigetvári hős nyitotta meg a családban azoknak a sorát, akik bár összeegyeztették lelkükben nemzetük iránti rajongó szeretetüket a királyuknak tett eskü kötelező erejével, mégis úgyszólván áldozatai lettek az irántuk bizalmatlan uralkodóháznak. Ebben a családban, amelyben a Zrínyiek, Nádasdiak és Frangepánok kerültek össze, a hűség mellett hagyományos volt a nemzet rajongó megbecsülése. De a lelkekben egymással szembekerült a két hűség s a nemzethez tartozással a nemzethez adatott hűség és a királlyal szemben vállalt önkéntes hűség harcában épp akkor lett I. Lipót abszolutisztikus tendenciájú uralkodása kapcsán győztes a nemzethez való hűség, amikor az erdélyi fejedelmek hagyományait viselő Rákóczi Ferenc belejutott ebbe a közösségbe. Az új rokonságnak és saját családi hagyományainak vállalásával nem tehetett mást, minthogy szívvel-lélekkel bekapcsolódott a Wesselényi-féle szövetségbe.
Zrínyi, a költő, negyedszázadon át sürgette a felszabadító háborút, páratlan lelkesedéssel küzdve a nemzeti haderő felállításáért is. Mindezért csak gyanakvás és mellőzés érte Bécsből, ahol inkább méltányolták a tehetségtelen és merőben teoretikus Montecuccolit, mint a nemzet önerejében hívő és azt életre hívni akaró Zrínyit. Montecuccoli még arra is képtelen volt, hogy véletlen hadi sikereit kiaknázza s tehetetlenségét még betetőzte az, hogy 1664-ben a vasvári békében szégyenletes békét kötött Bécs a törökkel. Ennek a békének eredményeként egy évszázados állandó belső leromlás után, alig két évtizeddel a felszabadító háború előtt, elérte a török hatalmának legnagyobb magyarországi kiterjedését.
A vasvári béke a legnagyobb elkeseredést váltotta ki. Wesselényi Ferenc nádor és a Bécsbe felrendelt urak vonakodtak a szerződést aláírni. Lipót azonban nem hivatott össze országgyűlést s az idegen katonaságot sem vonta ki az országból. Kíméletlenül tört célja felé, hogy Magyarországot beolvassza az összbirodalomba, amihez igen jó eszköznek tartotta az ország tűzzel-vassal való rekatolizálását. A protestánsok megindított kíméletlen üldözésének és az udvar leplezetlen önkényének az lett az eredménye, hogy a néppárti és katolikus főurak is a nemzeti ellenzékhez csatlakoztak. A főurak Zborón, ahol 1666 március 1-én tartotta menyegzőjét Rákóczi Ferenc Zrínyi Ilonával, majd a stubnyai fürdőben, Sárospatakon és Murányban tartottak megbeszéléseket s végül is Wesselényi Ferenc vezetése alatt szövetséget hoztak létre, amelyben Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdi Ferenc, Rákóczi Ferenc és Teleki Mihály, Apafi erdélyi fejedelem minisztere, vettek részt. A szövetkezett főurak török és francia szövetség után néztek. Az volt a tervük, hogy felszólítják Lipótot az alkotmány megtartására s eredménytelenség esetén az aranybullára való hivatkozással fegyverhez nyúlnak. Wesselényinek 1667 márciusában bekövetkezett hirtelen halála azonban irányváltozást okozott a szövetkezésben. Míg ő személyi érdek nélkül kezdeményezte a dolgot, addig már társai személyi érdekeket is fűztek a siker reményéhez. Zrínyi a magyar trónt, Rákóczi ősei erdélyi fejedelmi székét, Nádasdi a nádorságot kereste.
A külpolitikai változások azonban keresztezték a szövetkezők tervét. A franciák ugyanis 1669-ben békét kötöttek a császár-királlyal s a küszöbön álló török-lengyel háború veszélye miatt a porta sem akarta a vasvári békében húsz évre biztosított magyarországi statusquot és békét felborítani. Rákóczi tervei érthetően sértették az erdélyi fejedelmet, Apafit is. Így a szövetség ügye egyre rosszabbul állt, annak ellenére, hogy Lipót kormányzati elgondolásában semmi változás nem állt be s a bécsi, nikolsburgi és linzi békék szelleme felett már rég napirendre tért a dinasztia.
A magát Magyarország felől mindenképpen biztosítani kívánó porta az egész ügyet közölte az udvarral, Zrínyi és Nádasdi pedig kölcsönösen vádolták be egymást. Miután így a dolog idő előtt napfényre került, Zrínyi és Frangepán előbb a fegyveres felkelés segítségéhez kívánt folyamodni. Utóbb azonban hitelt adva a Bécsből jött kegyelmi ígéreteknek, önként mentek Bécsbe, ahol azonnal elfogták őket. Rákóczi is a fegyveres felkelést választotta, azonban a bécsi események hatására s édesanyja idejekorán történt beavatkozására hadait feloszlatta.
Miután a Wesselényi özvegye, Széchi Mária által védelmezett Murány vára is elesett, semmi akadálya nem volt annak, hogy a bécsi udvar utat engedjen mértéktelen bosszúvágyának. A kormány Bécsben törvény ellenére idegen bíróság előtt hűtlenségi perbe fogta és halálra ítélte a kezén levő főurakat. A perbennem kis szerepet játszott a perbefogottak vagyoni állapota, mert a halálítélettel a vagyonelkobzás is velejárt. Nádasdit Bécsben, Zrínyit és Frangepánt Bécsújhelyen, a gráci Tattenbachot pedig Grácban végezték ki. A kivégzettek vagyonának elkobzása semmiben sem különbözött a rablástól. Az udvar a Bécsbe került arany- és ezüstkincseknek legnagyobb részét beolvasztatta, hogy áruló nyoma se maradjon.
A Wesselényi-féle szövetség kitűnő ürügy volt arra, hogy Lipót még az eddiginél is erélyesebben lépjen fel Magyarországgal szemben. A kisebb szereplők még idejekorán Erdélybe menekültek. Bár Erdély helyzete cseppet sem volt biztonságos, Teleki a menekülőket némi huzakodás után befogadta a tiszai részekbe. Nem hiába panaszkodtak a század végén Habsburg-uralom alá került erdélyiek, hogy minden veszedelem és rossz Magyarországból jött rájuk, mert ettől kezdve a menekültek mélyre hatóan belenyúltak a régi anyagi eszközökkel már nem rendelkező és legyengült Erdély külpolitikájába, hogy magyarországi céljaikat elérjék. Viszont az erdélyi közvélemény, amint Erdély belsőleg gyöngülni kezdett, ismét azonnal öncélú, transzilván lett, mert tudta, hogy egy gyenge Erdély nemcsak nem tud segíteni Magyarországon, de a maga romlását is elősegíti erején felüli vállalkozásaival. A transzilván szellem mindég a gyenge, a magyar nemzeti szellem mindég a megerősödött Erdély sajátsága volt.
II. Rákóczi Ferenc gyerekkorát Lipótnak a lehetőségig fokozott kegyetlen önkényuralma és az Erdélyre támaszkodó menekültek szabadságküzdelmei kísérték.
A minden résztvevőre végzetes kihatással járt Wesselényi-szövetkezésből aránylag Rákóczi Ferenc került ki a legkönnyebben. Édesanyja, a Lipóthoz mindég hű maradt Báthori Zsófia mentette meg fia életét. Rákóczi tevékeny részt vett a tervezett fegyveres ellentállás előkészítésében. Apósa tanácsára visszaadta a protestánsoknak az anyja által elkobzott egyházi és világi javakat, ami pártját erősen növelte. Segélykérő levéllel fordult XIV. Lajos francia királyhoz. 1670 január 24-én összehívta a felső-magyarországi vármegyéket, hogy a fegyveres felkelést megbeszélje, majd újabb gyűlést hívatott össze. A Sárospatakon nála vendégeskedő gr. Starhemberg Rüdiger tokaji várnagyot is meg akarta szerezni az ügynek s amikor az nem állt kötélnek, tisztjeivel együtt elzáratta. Ezután Tokaj ostromához fogott s április közepére már Ónod, Diósgyőr és Kálló őrsége is hűséget esküdött neki. Anyja azonban ellentállt s Munkács vára alól ágyútűzzel zavarta el fiát.
Rákóczi egyéni akciója azonban nem találkozott szélesebb rokonszenvvel, mert a május elsejei tállyai értekezleten többen kemény szemrehányásokkal illették, mondván, hogy a sérelmek orvoslása az egész országra és nem egyesekre tartozik. Amikor pedig híre jött Zrínyiek elfogatásának, saját hívei tanácsolták, hogy engedje el a német rabokat és kérjen magának kegyelmet. Erre már annál is inkább szükség volt, mert I. Lipót már előzőleg, április 21-én hűtlennek nyilvánította Rákóczit. Rákóczi még így is el volt szánva arra, hogy Erdélyre támaszkodva a végletekig ellentáll, de anyja keresztülhúzta szándékát.
Báthori Zsófia, aki már előzőleg fegyvert fogott saját fia ellen, kegyelmet eszközölt ki az udvarnál fia számára. Rákóczi még a császári hadak megérkezte előtt letette a fegyvert és Ecsed, valamint Sárospatak várát önként átadta a németeknek. Ezzel a tettével aztán végleg eljátszotta a nemzet rokonszenvét. A király súlyos követelésekkel lépett fel Rákóczival szemben s az édesanya hősiesen küzdött nemcsak fia életéért, de a feltételek méltányos enyhítéseért is. Végre 1671 április 27-ére megérkezett a királyi kegyelem. Rákóczinak négyszázezer forint váltságot kellett fejéért fizetnie. Rákóczi ötvenezer forintot a trencséni jószágára tábláztatott be, 150.000 forintot járulékokban és élelmiszerekben kívánt törleszteni. A további 200.000 forintot anyjától vette kölcsön, akinek zálogul a munkácsi és ecsedi várat, valamint a borsai kastélyt kötötte le.
Négy nappal a kegyelmi hír megérkezése után apósának és szövetséges társainak fejét hóhérbárd metszette le.
1676 március 27-én született meg harmadik gyereke, II. Rákóczi Ferenc, aki, mint Márki megjegyzi, két vértanúnak volt unokája s akinek atyja is csak drága áron váltotta meg életét a hóhérbárd alól. A messze tekintő tervek után csendes és megalázott életre késztetett apa nem sokkal élte túl fia születését. Még azon év július 8-án elhunyt életének alig harmincegyedik évében. Fia annyira nem emlékezhetett rá, hogy önéletírásában még atyja életkorával sem volt tisztában.
Ükapjának bölcs önmérséklete, dédapjának sikeres linzi békekötése, nagy terveket kergető nagyatyjának hősi halála, édesatyjának szinte tragikus végű vállalkozása lebegett egész életében II. Rákóczi Ferenc előtt. Mind a négy a magyar nemzeti politika híve volt s a maga módján végül is a nemzeti királyság eszméjét szolgálta. Olyan örökség ez, amely kötelez s amely elől nem lehet kitérni...
Az apai ősök mellett vessünk egy pillantást az anyai és a nagyanyai ősökre is. Nagyanyja családjára Rákóczi mindég büszke volt. Önéletrajzában többször tesz erről említést. Megírja, hogy mikor fogságából megszökve Lengyelországba menekült, Krakóban megtekintette Báthori István síremlékét, "akinek a véréből származtam". Kevéssel később pedig ezt írja: "Senki ismerősöm nem volt Lengyelországban, senki barátom, ámbátor nagyanyám Báthori fejedelemnő útján kiváló házakkal álltam rokonságban." A lengyel rokonságnak aztán különös nagy hasznát vette, mint arról az önéletrajz ilyen bejegyzésekkel többször tanúskodik: "Ez a főúr, aki az ősrégi sieniavi Granov nemzetségből származik, a nagyhírű Kostka család útján velem egyazon eredetű, és így a vérszerinti köteléknél fogva is szorosabb barátságba lépett velem".
A Báthoriaknak sűrű lengyel összeköttetése volt. Báthori István nemcsak a lengyel trónt szerezte meg, de házasságával rokonságba jutott a legnagyobb lengyel dinasztiával, a Magyarországnak is három királyt adó Jagellókkal, amely családban az Anjouk közvetítésével az Árpádok véréből is csörgedezett. De a Báthoriak nemcsak Jagelló Anna, Báthori István neje révén kerültek rokonságba a legelső lengyel családokkal. Báthori István nővére Griseldis Zamojski lengyel kancellárhoz ment volt nőül. Sőt Rákóczihoz sokkal közelebb is volt lengyel beházasodás a családba, mert Báthori Zsófia anyja, tehát Rákóczi dédanyja szintén a lengyel Zakrewska Anna volt.
Nem érdektelen megemlíteni, hogy a Báthoriak révén Rákóczi még Bocskai Istvánt is atyafiságába számíthatta, mert Báthori Zsigmond édesanyja Bocskainak nővére volt.
A Báthori-család nemcsak előkelő hazai és külföldi rokonságot jelentett Rákóczinak, hanem nagy történelmi előképeket is. Báthori István a Jagelló-házba való beházasodással egyenes követője lett a szintén Jagelló-házból nősült Szapolyai Jánosnak. A lengyel trón megszerzésével pedig felelevenítője lett a régi magyar külpolitikai elképzelésnek és a magyar nemzeti párt hagyományainak. Így a nemzeti párti hagyományokat a Szapolyai fiának elhunyta és Rákóczi Zsigmond fellépése közötti időszakra a Báthori-ősök közvetítették Rákóczi számára.
Szapolyai fiának halálától II. Rákóczi György haláláig, tehát egy évszázadon át, mivel még Bocskai is a rokonságba számítható, csak Rákóczi rokonok ültek az erdélyi fejedelmi székben. Ezt a megszakítatlan folytonosságot, melynek alapján szinte öröklési jogot lehetett volna formálni Erdéllyel szemben, Rákóczi számára a Báthori-rokonság biztosította.
Hármas jelentősége volt tehát Rákóczi számára a Báthori-rokonságnak: kitűnő lengyel és kiterjedt erdélyi rokonságot biztosított számára; Báthori Istvánon keresztül közvetítette a magyar nemzeti pártnak az ősi magyar külpolitikából kisarjadt koncepcióját; s biztosította a Rákóczi-ősök egy évszázadot átfogó erdélyi fejedelemségének folyamatosságát.
Az ősök tisztelete az emberiségnek egyik legősibb és legösztönösebb tulajdonsága. Megfigyelhető ez már a primitív népeknél is, ahol az ősöket vallásos kultusz fonja körül. Különösen fokozódik ez a tisztelet, ha az ős, nem lévén hétköznapi életet élt szürke ember, az emlékezetben határozott személyiségként él tovább. A Rákóczi-ősök mind az apai, mind az anyai és nagyanyai ágon rendkívüli szerepet játszottak s nemcsak a családi emlékezetben, de a köztudatban is mind, mint határozott személyiségek éltek tovább. Az ősök jelentőségét látjuk azokban a középkori krónikákban, amelyek a klasszikus világ embereinek szokásától miben sem térve el, az uralkodó család számára elképzelt ősfa felállításával mitikus őst teremtettek, aki már felemelkedett az emberek közül s eredetével már-már földöntúli kapcsolatokat érintett. Ez a legendás ősgyártás élénken tovább élt a renaissance alatt s az ősöknek ilyen fokozott kultusza a nagyszabású és rendkívüli iránt nagy érzékkel bíró barokk világ embereiben is megmaradt. Rákóczi benne élt a Magyarországon egyre jobban kibontakozó barokk szellemében s ha magának nem is lett volna különösebb érzéke ősei emlékezetének ápolása iránt, a korszellem is rávezette volna erre.
Különösen nagy érzéke volt a barokk világ embereinek a hőskultuszhoz. Rákóczi a fejedelmi és politikus ősei közt a hősöket édesanyja családjában találja meg. A két Zrínyi Miklós magának foglalta le két évszázadban, az első a XVI-ikban, a másik a XVII-ikben a magyar hős megtestesítőjének szerepét. Zrínyi Miklós szigetvári legendás emlékű várvédelme és emlékezetes kirohanása, hősi halála a költő Zrínyi ékes tollán keresztül a XVII. század utolsó évtizedeiben épp olyan elevenen élt a köztudatban, mint egy évszázaddal előbb, aktualitása idején. A költő Zrínyi Európára szóló katonai sikereitől pedig csak alig néhány évtized választotta el a fiatal Rákóczit.
A két hős emlékéhez hozzáfűződött mindkettő csalódása az idegen királyban, aki az elsőt veszni hagyta, a másodikat pedig háttérbe szorította.
A két nemzeti hős Zrínyi emléke mellett, elevenen élt a nemzet köztudatában Rákóczi anyai nagyapjának, Zrínyi Péternek mártír halála. Ha játszottak is személyes érdekek közre a Wesselényi-féle szövetség résztvevőinek törekvéseiben, az alapindok, a nemzet ősi szabadságának visszavágyása, a köztudatban nem tudott elhomályosulni. Az a törvénytelen eljárás, amely a magyar törvények lábbal tiprásával magyar főnemeseket idegenben, idegen bíróság előtt ítélt el és végeztetett ki, súlyos és el nem felejtett sérelme volt még annak a társadalomnak is, amelyben élve a fiatal Rákóczi lassan felismerte az ország igazi állapotát.
A Zrínyi-rokonság közvetítette a Nádasdiak és a Frangepánok rokonságát is s a törvénytelenül kivégzett szövetkezők között a nagyapán kívül egy Nádasdi és egy Frangepán rokon is volt. Hogy mily elevenen élt ez Rákóczi tudatában, azt megvilágítják önéletírásának azon szavai, amelyeket azzal kapcsolatban jegyzett fel, hogy elfogatása után a császár-király Bécsújhelybe szállíttatta. "Hogy ide rendeltek" írja "szomorú sejtelmeket keltett bennem, mert eszembe jutott a vérpad, amelyet egykor ott anyai nagyapáim, Zrínyi Péter és Frangepán grófok lefejezése végett állítottak fel, kiknek testei is ott vannak eltemetve. Azt hittem tehát, hogy engem is áldozatul hurcolnak oda, Magyarország szabadságáért, amelynek teljes eltörlését a császár elhatározta vala..."
De a Zrínyiek lelkét és hősiességét édesanyjában ismerhette meg legjobban Rákóczi, aki mint minden behatásra fogékony lelkű gyermek szemtanúja volt édesanyja hősies várvédésének.
A magyar nemzeti öncélúság fogalmának első teoretikusa a költő-hadvezér Zrínyi Miklós volt. Viszont az ő irodalmi munkássága csak visszhangja volt kora magyar közvéleményének. Nem tudjuk, Rákóczi hozzájutott-e édesanyja nagybátyjának kézirataihoz, hogy azokból merítsen. Jellemző azonban, hogy amint Rákóczi a közélet homlokterébe lépett, egyik híve, gr. Forgách Simon, sietve kiadta Zrínyinek azóta híressé vált művét, "A török afium ellen való orvosság"-ot s a kis munkát Rákóczi Ferencnek ajánlotta. Mivel az ajánlás mély betekintést nyújt abba, hogy a közvélemény mennyire Rákócziban látta a Zrínyiek, Frangepánok, Báthoriak hagyományainak hivatott őrzőjét, helyénvalónak tartom, hogy ideiktassam a Forgách által írt, Rákóczihoz szóló ajánlás bevezető részét.
"Minémű Irása maradt légyen a' Nagy Vitéz Méltóságu Horvát Országi Bánnak, Néhai Gróf Zrínyi Miklósnak, noha sokan hallották ugyan hírét, de világosságra ezen szép Munka ki nem mehetett. Két okát ennek látom: Első, hogy deficiáltatván (elfogyván) ezen Méltóságos Familia, nem volt azt kinek dedicálni: Másik oka volt, hogy már oly nyomorult sorsra jutott a' szegény Árva Magyar nemzet, hogy senki a' Hadakozásról, annak módgyáról, és Hadi Disciplináról nem is gondolhatott; sőt arról álmodozni sem merészlett: Magát egészlen idegen Nemzet óltalma alá vetvén, az volt szerentsésebb, a' ki keményebben húzhatta az igát és foghatta az adót hozó földben járó Eke szarvát. De a' mint a' nagy Hatalmú Úr Isten minden dolgaiban hathatós, tsak ebben a' szép munkának ki-adásában is a' felyül irtt két Oknak határát megszabaditotta: Mert ha keresem a' régi hires nevezetes Vitéz nagy Méltóságu Tündöklő Familiákat, néven nevezve, noha nem látom egyenként; de tudok egy Edényt, a kiben succum Familiarum et Heroum (családok és hősök vérét), Zrínyi, Frangyepan, Bathori, etc. mint-egy Quinta essentiáját ezeknek a' Ditsöséges Véreknek meg-láthatni és tapasztalhatni. Quod in multis, hoc in uno (ami az sokakban, ez egyben). Nem-is reménlem, Nagyságod, tudván tiszta igaz szivemet, hizelkedésnek vélje, ha Nagyságodat méltán annak nevezem: Van azért kinek dedicálni, ezen Vitézségre való jó tanátsu Munkát. A' másik Ok-is Nagyságod által fel-szabadult: mert nem tsak fegyverre kelnünk, szabadságunk mellett, lett hatalmunk; de Nagyságod az, a' ki a' Nagy Méltóságu Bánnak Vére lévén, nem tsak igyekezik a' jó Militaris Disciplinát (katonai rendet) bé-hozni, sőt parantsolja, és parantsoltattya már-is."
És álljanak még itt az ajánlás befejező szavai is: "Mivel pedig én Gyermekségemtől fogva a' Disciplinaris Hadakban nevelkedtem, és annak hasznát érezvén benne gyönyörködtem, s tudva tudom Nagyságodnak szent igyekezetit a jó Militaris Disciplinához; azért merészlettem ezen szép Munkát ki-nyomtattatnom, és ezzel Nagyságodnak dedicálnom. Kérvén azon a' Nagy Hatalmú Ur Istent, hogy Nagyságod intencióját secundálván, ezen mi Magyar Nemzetünket a' Pogány módra szokott Hadakozástól el-szoktassa, a' szó-fogadást szivére tapassza, ki által a' Hadi jó Rend és Disciplina helyre állittatik, melly által nem tsak az idegen Nemzet igájától meg-szabadittya; de az ő Vitézkedésre teremtett Virtusi által más Nemzeteknek-is példája, és ditsősége lehessen: és a Nagyságod Hire, Neve, annyival-is inkább terjedhessen e széles Világon."
Íme az ország közvéleménye, mint azt Forgách világosan kifejti, Rákócziban látta összesűrítve a Báthori, Zrínyi, Frangepán ősök és hősök vérét s ez a súlyos családi hagyaték volt az, amely Rákóczit kérlelhetetlenül és kikerülhetetlenül a nemzeti mozgalom élére kényszerítette.
Már a gyermek Rákóczi tudatában volt származásának, önéletírásában meg is jegyzi ezt, amikor elmondja anyjától való elszakítását és a jezsuiták iskolájába való bekényszerítését. "Mostan is még" írja Rákóczi közel harminc évvel később "amikor ezeket a sorokat irom, szinte elfog a szomorúság e történtek emlékétől; mert mi eshetett keservesebben a gyermek-fejedelemnek, mint számkivetésbe menni hazájából, elszakadnia szülőitől, ismeretlen tartományba hurcolva, születéséhez és rangjához nem illő bánásmódban részesülnie és teljességgel idegen erkölcsökkel és szokásokkal bíró emberek közt, nyelvüket sem tudva, magára maradnia..."
Nyomon kísértük a szabadságszeretet és a haza felszabadítása iránti magyar törekvés történetének fonalát Rákóczitól a múltba tekintve egész addig, amíg ennek gyökérszálai oda leszállnak. Összefoglaltuk a Rákóczi-ősök történetéből azokat a momentumokat, amelyek a szabadságszeretet és a haza felszabadítása iránti évszázados törekvéshez hozzátapadtak. Rámutattunk arra is, hogy Rákóczi tudatában volt az ősök hagyatékának s a közvélemény, amelynek az idézett sorokban Forgách hangot adott, Rákócziban látta az egyedüli embert, aki a múlt nemzeti törekvéseit a jövőben továbbviheti. Tisztáztuk ezzel Rákóczi egész közpályájának szellemi hátterét, amely, mint azt bevezető sorainkban Rákóczi szavaiból megállapítottuk, a fenti összetevőknek volt az eredője: a szabadságszeretetnek, a haza felszabadítása iránti vágynak és a családi hagyományok kötelező ereje felismerésének.
Az elmondottak előrebocsátása után hozzáfoghatunk végre Rákóczi Ferenc életének előadásához, gondosan ügyelve arra, hogy ne egy magában álló emberi életsorsot rajzoljunk meg, hanem beágyazzuk azt a korába és azokba az eseményegységekbe, amelyekben része volt. Mert Rákóczi, éppúgy, mint megannyi társa, korának gyermeke volt s hibái és erényei nem egyszer a kor hibái és erényei voltak. S mert Rákóczi életműve annyira összeszövődött nemzete s olykor a szélesebb értelemben vett Európa sorsával, hogy azok élettörténetéből kiszakítva nem lehet róla híven megemlékezni.
Az eddig elmondottakban mindég azt tartottuk szem előtt, amiről Rákóczi tudomást szerezhetett a múltból. Az előadottaknak azonban van még más szempontból is jelentősége. Nem csak abból, hogy mi lehetett tudatos előtte ősei nemzeti küzdelmeiből, hanem abból a szempontból is, hogy mit jelenthetett Rákóczi számára vérségi összetétele biológikusan.
A magyar történettudományban Hóman volt az első, aki figyelmet fordított Nagy Lajos tulajdonságait vizsgálva Nagy Lajos biológiai adottságaira: "A biológia legújabb eredményeit sem hagyhattam figyelmen kívül" okolta meg Hóman eljárását "mert az élettudomány mai iránya és megállapításai módot adnak a történettudomány módszerével megállapítható tények és igazságok más oldalról való ellenőrzésére. Az élettudomány tanítása szerint minden emberi szervezet mélyén különféle értékű, irányú és erejű hajlamosságok, a test, értelem és érzelmek alakulását, fejlődését más-más irányba és változó erővel befolyásoló örökölt jellegek szunnyadnak."
Hogy ezek közül a jellegek közül, fejtegeti tovább Hóman, mik kerülnek felszínre és válnak uralkodóvá, azt külső erőtényezők döntik el. Ezek természeti adottságok, öröklésileg meghatározott állapotok, társadalmi helyzetek. Tehát az ember sorsa, testi és szellemi fejlődése ezek függvényének látszik. Okos házasságpolitika a körülmények kedvező összejátszása esetén fajnemesítést eredményezhet. A fizikai, társadalmi és kulturális környezet pedig, ha okosan van megválasztva, helyes testi és szellemi neveléssel az átörökölt nemes karakterek uralomra jutását és érvényesülését segítheti elő.
Hóman természettudományosan igazolt megállapításai nemcsak Nagy Lajos, de Rákóczi esetében is figyelmen kívül nem hagyható igazságok. A Rákócziak okos házasságpolitikája azt eredményezte, hogy I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona frigyének gyümölcsében örökléstanilag valószínűen együtt lehetett a Rákóczi, Báthori, Zrínyi, Frangepán-ősök minden nemes tulajdonsága s egyedül a helyes testi és szellemi nevelés kérdése volt, hogy az örökölt tulajdonságokból ezek a nemes és ne az alantasabb tulajdonságok kerüljenek felszínre és legyenek karakteralkotók II. Rákóczi Ferencnél.
Hogy Rákóczi karakterének fokozatos megismerésénél felfedezhessük majd a különböző ősöktől örökölt sajátságokat, szükséges volt, hogy családja történetének legfontosabb mozzanatait összegezzük. Ezek után előadásunkban nem találkozhatunk sem eseménytörténetileg, sem Rákóczi karakterét és működését tekintve olyasmivel, aminek előzményeire ez a fejezet felvilágosítással nem szolgálna.
Az Árpádok helyes helyzetfelismerésen alapult külpolitikájának hagyományai talán tudattalanul, de megszakítás nélkül jutottak el a nemzeti királyságért és a magyarság egységéért folytatott küzdelemben Rákóczihoz. Az ebben a küzdelemben résztvevő XVI-XVII. századi vezető családok vérségi és szellemi öröksége hasonlóan páratlan teljességgel szállt reá, aki biológiailag valóban mindezen nemes családok vérének kvintesszenciája volt. Nem a romantikus történetszemlélet, nem a nemzeti hősök magáért való kultusza, nem a liberális világszemlélet szabadságglorifikálása, hanem a tények száraz történelmi és rideg természettudományi vizsgálata vezeti tollunkat akkor, amikor összegezve azokat a történelmi erőket és azokat a családi hagyományokat, vérségi adottságokat, amelyek Rákóczi életsorsát meghatározták, megállapítjuk, hogy Rákócziban valóban reincarnálódtak, testet öltöttek a magyar múlt nemzeti törekvései.
Rákóczi önéletírása utolsó oldalain így fordul hozzánk, kései bírálóihoz: "Bárki légy valamikor e soraim olvasója, a szellem, ne az írás felett elmélkedjél, szeretetben magyarázd, Isten nagyságos dolgait imádd, vétkeimet utáld meg, tudatlanságaimra keress mentséget, ne itélj meggondolatlanul és értem, ki a legnagyobb vagyok a bűnösök közt, Isten kegyelmére legméltatlanabb, Istenhez könyörögj".
A történet kutatója is annak az Örök Igazságnak a keresője, akihez Rákóczi vallomásait írta. Az Igazság keresése vezet tehát akkor, amikor a holt betűk nem egyszer ellentétes anyagából felidézni kívánjuk a lehető leghívebben az élő Rákóczit. Ebben a felidézésben pedig nem ítélhetünk, csak elmondhatunk, tehát híven eleget tehetünk annak, amire a holt fejedelem kér minket: nem az írást, de a szellemet nézzük, nem ítélünk meggondolatlanul s a minden nagysága mellett is megbotló emberért - halála kétszázadik évében - pedig azzal könyörgünk az Istenhez, ami legtöbbet tehet érte, életművének bemutatásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése